Hangulatok

I.

Kaczagva futott fel a hegyoldali sétányon, bájosan felfogva halavány rózsaszinü, könnyü selyemszoknyáját, mely ránczokba szedve hullott le.

Anyja utána ment a fiatal tanárral. Irodalomról beszéltek. Arról is tudott beszélni. Csudálatosan sokat tudott beszélni az asszony, gyorsan, lihegve, selypitve kissé. Ideges volt, legalább a doktor-professzor ugy mondta. A idegessége abban állott, hogy…

A barátnői bizonyára közbekiáltottak volna:

… hogy sokat beszél.

Ő azonban ezt a sok beszédet másnak nevezte: mulat, igy szokta mondani, ha áldozatra lelt.

A fiatal tanárral tehát irodalomról beszéltek, már úgy, a hogy az asszonyok szoktak irodalomról beszélni. Az ismert irók szokásairól, elmondva, hogy kiki mit szeret ebédre, ebéd után, irás előtt, irás után, irás közben. Mindenkit ösmert, mindent tudott. Szerette – néha-néha – belesodorni a beszédbe a férje nevét is, a hatás kedvéért. »Mi irók és művészek hitvesei…« Nagyon illet a szájába.

A férje csodálatosan szótlan ember volt. Hires művész, már inkább a hiréből, mint az alkotásaiból élt. Ezt a felesége is jól tudta.

Ferike kisasszony kaczagva állott meg a hegyoldali sétány felső csücskén.

– Mama… Mama! Én már fenn vagyok.

– Jól van, jól Ferkó, csak menj előre.

– Hát gyerünk, – szólott aztán Ferike a lepkéihez.

A főhadnagy, a megyei aljegyző, a fiatal német báró s a magas patyikus egyszerre indultak a nyomába.

– Ki fog el? – kérdi Ferike s futni kezd.

Tulajdonképp azt akarta kérdezni: kit fogok én meg?

Az anyja utána kiáltott:

– Ferike, komolyabb légy!

II.

Ferike kisasszonynak csodás jókedve volt mindig. Ez pedig nehéz feladat, mikor a napok úgy folynak és a lepkefogás oly nehéz.

Tulajdonképp nem talált kedvére valót egyet sem. A főhadnagy szép szál legény, de a mikor dölyfös a családja… A harcz nehéz lenne s neki nincs vesztegetni való ideje. Ösmerte az atyját. Keveset beszél, de a mit mond: nyomós.

Mikor a tanitónői vizsgán elbukott, ránézett sötéten:

– Ferike. Én már ugysem birom a sok munkát. Akkor neked is keresned kell. Adok egy évet. Ha azalatt férjhez mégy – jó. Ha nem, leteszed a vizsgát és állást foglalsz el. Megértettél?

Már három hónap mult el, de hol a férj?

A patyikus nagyon magas és sovány legény és kevés a pénze. Legfeljebb, ha egy vidéki patikát kap. Falun élni? Brrr!

A báró nem számit, legfeljebb az aljegyző. De micsoda csekély a fizetése? – Eh, ez lesz a legutolsó.

Ferike pedig futott előre s a lepkéi repültek utánna. Ő volt a tüz, mely vonzott.

Az anyja ekkor már a nagy emberek szokásait letárgyalta és áttért arra a kétheti párisi kirándulás elmesélésére, melyet soha sem mond el két óránál hamarább. A fiatal komoly tanárnak volt ideje elmerengeni a Quartier latin-jén, a hol még ő is kaczagott.

Ferike eközben odaért a meredek hegyoldalhoz és elfogatta magát az aljegyzővel.

– Jól van, jól leányom – szólt az anyja.

Hanem mikor meglátta a meredek hegyet, felsikoltott:

– Jesszus Mária, hogy lehet ezen felmenni?

– Könnyen, nagyságos asszonyom, csak fogadja meg, hogy az uton nem szól egy szót sem, – szólt a tanár.

A többiek mosolyogtak.

– Hát meglehet azt állani? – sopánkodott az asszony.

III.

Az Anna-bálon az aljegyző kiegyenesedett. Ferike nem ösmert rá. Olyan csodásan fénylő szeme, egyenes tartása és hangos járása volt. Megdobbant a szive, mikor feléje közeledett.

– Ferike kisasszony, – második négyesét kérem, ha nekem adja… (jelentősen) de szivesen. Ne nevessen most, ne. Egy pillanatig ne. Nékem adja? Szivesen?

Ferike bódultan dőlt az ablakhoz. Ah, itt van az a pillanat, itt van…

Odakerült az anyjához.

– Mama, a jegyző kérte a…

– Kezedet?

– Nem a második négyest.

Az anyja csalódva biggyesztette le az ajkát.

– Csak?

– De a négyes alatt megkéri a kezemet, ha akarom.

– Akard…

– Mikor olyan kevés a fizetése.

– De képviselő lesz. A nagybátyja alispán.

– Hiszed?

Ferike tehát a hatodik figuránál igy szólott a jegyzőhöz:

– És elhagy?

– A rendező akaratából.

– S ha a rendező nem parancsolná.

– Itt maradnék… önnel…

Ferike megszoritotta a karját.

– … Akár egész életemen!

– De jegyző ur!

És elpirult. A jegyző erre visszaemlékezett az önkéntes iskolákra, a kapitányra s arra a tanácsra, hogy bajban-zavarban legjobb, ha bemutatja magát. Odaállott hát a leány elé s rákezdte:

– Melde gehor… (eh, mit, magyarul!! – gondolta). Kisasszony Babocsay Kázmér a nevem s van szerencsém megkérni a kezét.

Ferike e pillanatban két dologra gondolt. Örömtől repeső szivvel arra, hogy nem kell tanulni a vizsgára! De arra is, hogy – mint olvasta – a Gyurkovics-lányok ilyenkor azt felelik:

– Beszéljen az édes mamával!

IV.

Asztalról-asztalra ment másnap délben az anyja a nagy ujsággal.

– Képzeld a kis buksi… bizony még nincsen tizenhét éves sem. Egyébként a tizenhetedik születésnapomat én is Velenczében ünnepeltem. A férjemmel. Bizony, a Ferkó is követ, a buksi.

Az asszonyok csodálkoztak és örömöt tetettek.

– Meglepő… Ügyes…

– Aztán hol az uj pár?

– Ferkó öltözik és Kázmér várja az ajtaja előtt, akár csak egy szerelmes deák, a ki…

– Meglepő… Ügyes…

A levest mindenki sósnak érezte. Szerelemmel volt-e tele a levegő is, nem tudom, de hogy nagyon meleg volt, az bizonyos igaz.

Végre bejött az ifju-pár. A lány arczán győzelemmosoly! Ah, édes szabadság, most hát elfogtalak. Nem kell tehát vizsgára magolni!… A fiu félénken nézett a lányra. Az örömét félremagyarázta, mint a szerelmesek, önzően.

– Apus…

Az anyja végigfutott az asztalok mellett:

– Vigyázzatok, az apja még nem tud semmit. Meglepjük véle.

Ferike ott állott az apja előtt, a ki a tányérjába mélyedt.

– Apus…

Végre felpillantott.

– Engedd meg, hogy bemutassam neked Babocsy Kázmér urat.

Az öreg hümmögetett egyet, mintha mondaná: Ki ez? Hisz ösmerem!

Ferike művészi szünetet tartott és folytatá:

– Vőlegényemet.

A szótalan ember ránézett és igy szólt:

– Örvendek.

Aztán visszahajolt a tányérjára,

Ferike odahajlott a fülébe:

– Látod papsi, papsi, nem kell, ugy-e, vizsgára magolni, ugy-e édes papuskám?!

De ez csak evett tovább.

V.

A vőlegénye egyre sürgette, hogy határozzák meg az esküvő napját. Felment az alispán nagybátyja is, de ez sem vitt biztos igéretet. No bizony! Mikor olyan szép menyasszonynak lenni. Hát ki kerget? Vagy mi? Ferike nem szerelmes, mint valami süldő kis gyermekleány. – Csak férjhez akart menni, mert ki nem állhatja a nevelés elméletét és unalmasnak találja Rousseau Emil-jét. Ő – tudja Isten – Bourget-ért rajong. Ösmeri a Hazugságok-at s már most befejezte a művelődését. A vidéken tetszeni fog ő igy is…

Egyébiránt az volt az egyetlen pont, melyet sajnált. Vidéki fiatal emberhez nőül menni, – na, ez kissé meggondolatlanság volt. De Kázmér ambicziózus ember és az alispán is protegálja. Hátha csakugyan képviselő lesz? Pótválasztások mindig akadnak.

A vőlegénye többet volt Pesten, mint a hivatalban. Karonfogva mentek a zsúrokra, a szinházba, az estélyekre. Ez tetszett neki, módfelett. Kázmér szeretett tánczolni és nem játszotta a féltékenyt, habár Ferike fejében már-már rossz gondolatok forogtak, mikor egy nyugalmazott operaénekesnő barátnőjük estélyén megösmerkedett egy miniszteri titkárral, a ki már nem volt éppen mai gyerek, de férjnek jobb lett volna Kázmérnál, már csak azért is, mert Pesten lakott. De a titkár mikor megtudta, hogy már menyasszony – rémdiszkréten – visszavonult.

Igy hát végre mégis férjhez ment Kázmérhoz és lement a vidékre. Egész délutánját az alispánéknál töltötte és a politikával komolyan foglalkozott. Ez volt az egyetlen, a mi érdekelte. A vidéki asszonyok az ő gyermekeikkel és befőttjeikkel, készülődéseikkel a pusztára, a vidéki férfiak vadászkalandjaikkal és sárga czipőjükkel, a tisztek ráccsolásaikkal és jargonjukkal: halálra untatták.

Csak a szinkör érdekelte. Minden este ott volt, akár operettet, akár drámát játszottak. Egy szép napon – a változatosság kedvéért – kijelentette azt is, hogy ideges.

Miben áll az idegessége? Egy kis fejfájásban, ha az egész délutánt végig aludta. Egy kis bosszankodásban, ha Árvay késett az uj ruhájával. Egy kis gyomorgörcsben, ha teleette magát éretlen gyümölcscsel. Egy kis álmatlanságban, ha a szinkörben izgató franczia drámát adtak. Egy kis ásitási hajlamban, ha klasszikus darabokat nézett végig. Csak ennyiben, de ez elégséges, hogy az ember – mód felett unatkozzék.

Az unalom pedig olyan, mint az éhes sakál. Meg-megáll a bejárat előtt s bebocsáttatást kér. Jaj annak, ki nem tud ellentállani a kisértésnek. Jaj annak, ki befogadta házába. Odaül az ágyad elé és lázba ejt, melytől fázol; ha távozni próbálsz, üldöz; ha egyebekre gondolsz, odafurakodik a gondolataid közé. Jaj neked, szászszor jaj…

Ugy kapaszkodott belé e hitbe, mint a fuldokló a szalmaszálba, ki pedig tudja, hogy e kipkedés-kapkodással csak ront a sorsán. A rokonság, maga az alispán ment el hozzá, hogy lebeszélje.

– Lányom, bolond gondolat ez! Ártasz véle Kázmérnak is, magadnak is. Nem érhetsz czélt. Lehetetlen. Megmondtam, – punktum.

Ferike gunyosan a szeme közé nevetett.

– Hát jól van. Megmondtam, ne vesd hát a szememre, – punktum.

Az alispán követelte, hogy mondjon előbb le az állásáról. Lemondott. Vigasztalta a nép szeretete, Ferike kicsattanó jókedve. Együtt utazták be a kerületet, a szép asszony elbájolt mindenkit, fiatalostul, vénestül. Elkeseredett harcz fejlődött ki. Az alispán, az egész rokonság ellene korteskedett. Megtagadták, rágalmazták és szórták a pénzt. Hihetetlen az mégis, hogy egy asszony belevigyen egy Babocsayt ellenzéki programmba. Ellenzéki programmba!

A kaszinóban hetekig erről beszéltek. Az alispán dühöngött, a familia elkeseredetten tárgyalta a dolgot. Hanem Ferike sem pihent. Járta a falvakat, udvarolt a biráknak, a jegyzőknek, ott volt a népgyűléseken s lelkesedten hallgatta Kázmér hangzatos igéreteit. Mégis csak felkerül hát Pestre!…

De a választáson husz szavazattal elbuktak. Ugy hirlik, hogy mind a húsz szavazót régen elföldelték ugyan, de ha a főszolgabiró ugy kivánja?…

VI.

A mi kis pénze, meg hitele volt, ráment mind erre a választásra. Nem volt aztán se állása, se mandátuma, de még folyamodni is restelt. Ugy se nevezték volna ki sehova. A rokonság szóba se állott vele, igy hát feljöttek Pestre, oda költöztek Ferike szüleihez, Ferike régi, lánykori szobájába.

A fehér mousseline-függöny, az erős vaságy, a polczos szekrénye mind a régi, csak ő maga, csak a lelke más.

Ez a helyzet borzasztó volt. Az apja egy kukkot se szólt hozzá, csak megmutatta az alispán egy levelét, melyet az néki még a választás előtt irt. Rá akarta birni, hogy irjon a lányának, beszélje rá Kázmért, hogy ne lépjen fel.

– Nem akart az apád beleszólani a dolgaitokba, ő nem segithet rajtatok, nem is ad hát tanácsot… mondta az anyja. Már most mitévő lesztek?

Heteken át törték a fejüket. Végre az apja megszólalt.

– Ferike, tanulj, tedd le a tanitónői vizsgát, majd csak szerzünk néked állást. Addig itt el lehettek…

Magolni kellett tehát mégis, hasztalan volt a lepkefogás, a szerencsejáték, sorsunkat ki nem kerülhetjük.