Hangulatok

I.

Kitisztult. Reggel még gyengén szitált, finom szürke felhők boritották be az eget s Irma kedvetlenül járta be a szobákat. Szombat délelőtt volt, egészen közönséges szombat délelőtt, nem várt senkit és nem jött senki. Olyan végtelen ez a csend, olyan kétségbeesett ez a semmi, sőt még az sem, nem is kétségbeesett, mert hisz nem volt benne szenvedély, semmi.

A takaritás után itt a dél, az ebéd után a horgolás, a zongoraóra, a franczia nyelvtan, aztán a félhomály, az estebéd, a csillagok, az álmok.

Kihajolt az erkély peremén. Az utcza kihalt. Csak a Sas-vendéglő kis pinczére fut át a postára, jön mindjárt az ujságokkal s eltünik a kapuboltozat alatt. Nem sokára befordul az utczára a levélhordó is, hozza a papa ujságját s megy tova, egyik házból ki, a másikba be, közönyös egyformaságban.

Mikor visszament a szobájába, hamis elkeseredéssel dőlt végig a pamlagja szőnyegén, emelgette a karjait, aztán felkaczagott. Azt gondolta magában: »Irma, maga unatkozik, Irma, maga kisvárosi leány, Irma maga szeretne… na, mit is szeretne?… Irma, maga nem is tudja, hogy mit akar, hogy tulajdonkép mire vágyik… Ugy-e Irma?« Hát felkapta magát s odaszólt a szobalánynak:

– Zsuzsi, megyek az uszodába.

– Hiszen olyan borult az idő, kisasszony.

– Eh, mit! A viz azért meleg.

Vigan futott le a lépcsőn. A fürdés programm kivüli, legalább mára, s ez már szórakozás ebben a végtelen egyformaságban.

A postaépület előtt hevesen megdobbant a szive. Miért? Egy pillanatra megállott. Aztán elmosolyodott s ment tovább. »Mi bajom van?« – tünődött magában. »Ma egész délelőtt oly nyugtalan vagyok, mintha valami várna reám. Vár is, igen, igen, a horgolás, a zongoraleczke, a franczia kisasszony, – tudom.«

A szegleten ekkor fordult be a levélhordó. Szembekerültek. Irma ránézett kérdőleg: Az közönyösen köszöntötte. Irma ugy érezte, hogy csalódott. »Ki irhatna nékem? Kitől várhatok én levelet?« – nyugtatta meg magát. S ment egyenesen tovább, a viz partján, lengő léptekkel. A napsugár hirtelen keresztül tört a felhőkön s aranyos sávja végig czikázott Irma termetén, a dereka körül, fel a nyakán, a szőke, omló-ringó fürtjein, melyek szineket játszottak, a mint lefelé haladt az uszoda lépcsőin, fürgén, lengve.

A levélhordó pedig ment tovább az utczán, az egyik házból ki, a másikba be, s elkerült hozzájuk is, de az ujság mellett egy levelet is dobott a levéltartóba. A szobaleány meghallotta a papir zizegését, azonnal kiszedte és levitte az irodába a levelet.

Az úr éppen a nagy főkönyvre hajolt. Hogy a levélre pillantott, letette tollát és idegesen felszaggatta a boritékot.

– Ugy – mormogta, – e szerint már holnap jön!…

Kiment az üzletbe és félrehivta a feleségét.

– Megjött a levél Pestről.

– Hát jön?

– Holnap.

– Ah! Hát jól van, majd előkészitem Irmát…

– Nem volna jobb, ha…

– Eh, mit! Anyja lánya. Én sem jöttem zavarba, mikor megláttalak… s elindult az emeletre.

A férfi végig simitotta homlokát és visszaült asztalához.

Nedves hajjal s rózsás arczczal, dalolva jött meg Irma az uszodából. Egyenesen a zongorához ült és pajzán dalt vert ki, szenvedélylyel. Mikor az anyja belépett a szobába, nyakába ugrott.

– Irmácska, tudod mi az ujság? Vendégünk jön holnap. Találd ki kicsoda.

– Pestről?

– Igen.

– Akkor tudom, a vőlegényjelölt, az ügyvéd.

Anyja kérdőleg nézett rá:

– Honnét tudod?

– A kanárim mondta.

– De Irma, igazán, honnét tudod?

– Hát azt hiszed, el fogom árulni a Judástokat? – s kaczagott.

– Bizonyosan Zsuzsitól. Az a lány hallgatódzik…

– Nem, nem, nem tőle, – megtudtam. – Istenem, az uszodában is mind csak arról beszéltek… Hát azt hiszed anyuskám, maradhat itt titokba valami? Most pedig beszélj!… Oly izgatott vagyok édes anyám, végre valami ujság, valami nem közönséges dolog ebben a közönséges egyformaságban!

– Apád ösmerte meg, Pesten. Irodavezetője a pesti ügyvédjének. Kiváló tehetség, ugy mondják. Hát ha tetszeni fogsz neki te, neked meg ő, akkor ide telepszik, olyan jó dolga lesz itt, hogy no!

– Okos terv, apám esze. Csak azt nem értem, hogy miért mindez oly sietve, gyorsan? Titokban? Hát ki sürgeti, ő vagy ti?

Anyja vállat vont.

– Ki sürgeti?… Elvégre senki, csak ugy jött minden, magamagától… No Irmácska, csak aztán ne jöjj zavarba, légy természetes.

De Irma észrevette, hogy zavarba jött az anyja, s megrémült. Valami homályos félelem fogta el. Atyja gyakori utazgatása, a városban gyorsan terjedő hir, az a fagyos érintkezési forma szülei között, anyja gyakori rejtett zokogása… mindez érthetetlen sejtelmekkel töltötték el.

Bement a szobájába, majd mozdulatlan merevséggel ült az ablakfülkében, maga elé tekintve, gondolatok nélkül, szorongó szivvel, remegve, félve a jövőt, rettegve az ismeretlen élettől, mely most bekopogtatott az ő csendes lánytanyájába. Szivében kavarogtak az érzelmek, tiszta, érintetlen szivében. Szeméből reménylő félelem, rettegő boldogság sugárzott elő, ragyogó, folt nélküli, kék szeméből. Finoman domborodó melle hevesen zihált és hallani vélte szive dobogását. Emlékeihez menekült, vissza a multba, a gyermekjátékok, a serdülő évek kaczaja, a táncziskolának pajzánságai közé. Lelkének finomságában nem fogta fel a körülötte lezajló tragédiát, melynek szálai körülfonták, a nélkül, hogy megérezte volna.

Majd felállott, végig járta szobáját és meg-megállott kicsiny emlékei előtt. Tizenkét éves volt s nagyon boldog. A zongoravizsgán ő nyerte el az első dijat, ezt az ezüst tallért, mely itt csüng a falon, ebben a fekete rámában. Mikor haza hozta, hogy felragyogott az édes anyja bús arcza! Ott volt náluk Sándor bácsi s édes anyja megszoritotta Sándor bácsi kezét, aztán köny pergett végig az arczán s igy szólt:

– Látja, ezért nem tehetem.

Akkor aztán elment a mamával, messzi földre, Bécsbe, az intézetbe, négy évig volt oda. Minden évben háromszor látta az anyját. Egyedül jött s nagyon szomoru volt mindég. Anyján kivül soha senkit ösmerősei közül. Az édes apját sem, senkit. De igen, mégis, egyszer ugy tetszett neki, hogy Sándor bácsi is eljött a mamával, de künn várakozott a kapu előtt, látta, mikor ugy az ablakon kitekintett, tekintetük összevillant egy pillanatra, Sándor bácsi erre hirtelen visszavonult.

– Sándor bácsi is itt van? – kérdezte az édes anyját.

– Hol?

– Ugy tetszik, künn várakozik.

Anyja kitekintett.

– Hol? Nem látom. Nem tudok róla semmit.

– Pedig ugy tetszett…

– Tévedtél…

Aztán elmult az a négy év is s hazajött. Itthon minden olyan kedves, az édes apa beczézi, csak egyedül a mamát nem érti. Oly komor, bánatteljes otthon, alig hallani a szavát, alig-alig vannak együtt a papával. S mihelyt kilépnek az utczára, hogy kiderül az arcza, mosolyog, mindenkihez olyan nyájas, mindenki szereti, rajongnak érette, az asszonyok is, a férfiak is. Sándor bácsi is itt van megint s tanár lett a reáliskolában. Oh Sándor bácsit nagyon érdemes hallgatni, olyan okos, nyugodt, este a czukrászatban rendesen velük van s ő oly szivesen hallgatja. Egyébként minden-minden olyan csöndes itt is, akár az intézetben.

S holnap… Megremeg s az ablakhoz fut. Az erkélyen künn van Mártonfy doktorné bébéje, a kis Ili, az édes piczi Ili.

– Pá Ili, pá édes Iliczém. Kuk? Ki vagyok én? Az Irma néni? Oh drága aranyos Ilikém…

Kopogtatnak.

– Kisasszony, a leves az asztalon van!

II.

Fáradtan dőlt végig a kis szalon kerevetén az asszony s érezte, mint közeledik a kinzó migraine. Nem tudta megakadályozni, nem volt ereje ahhoz, hogy kisétáljon, – mártir-útra. Ha kimegy, fel kell vennie az álarczát, a mosolygót, pedig szivében viharzottak a szenvedélyek.

Közeledik január elseje. Sándort Pestre nevezték ki, igy hát elválnak. Érezte, hogy ezt már nem tudná elviselni. Eddig türte a nagy fájdalmakat, Irmáért. Most közeledik a megváltás. Egész életének nagy tragédiájáért megérdemli a boldogságot és megszerzi, megszerzi. Kész volt a tervvel, de milyen égető szégyen, de milyen tehetetlen kin kinozta mégis. Néha ugy érezte, hogy vesszőcsapás hull az arczába. Egy belső hang igy sikoltott feléje: »A mikor a lányod boldog önfeledtséggel keresni fogja az álmok beteltét, te hitlenül megcsalod és lerángatod az ideálok világából a sáros földre.« A megnyugtató válasz suttogá: »Hat esztendő óta tanakodtam véled s még sem tudsz megnyugodni? Hányszor állottam előtte, könybe lábadt szemekkel, gyöngén, elhagyatva s kértem, szabaditson meg az élettől. Nem tette. Azzal hitegetett, hogy boldog leszek. Boldog… A czél előtt állok immár, s mégis, gyáván megfussak, most?« »Fuss – kiáltott a másik belső hang. Fuss, még nem késő, még nincs elvesztve semmi, még miről sem tud a világ, még nem sejt semmit, nem sejti bünös érzésedet, még tiszta, mocsoktalan a neved, s ezt adhatod át a lányodnak. Fuss!«

– Nem tehetem, most már nem tehetem, – s zokogott, fuldokolva.

Aztán kiapadtak a könyek és ő meredten, egy pontra szögezve tekintetét, látta magát, a hosszu végzetes hat éven át, a mint ködfátyolképek sürü egymásutánjában röpült el előtte a mult s átérezte, – oh hányadszor! – fájdalmait, örömeit, kinjait, kétségeit.

A képzelő erejét hóditotta meg s belevette magát a lelkébe. Nem akarta, tudja, jól ismeri Sándort, tudja, hogy nem hazudik, ah sokkal komolyabb ez a fájdalom, hogy sem önhitegetéssel enyhiteni lehetne. Ugy jött minden, idővel, magamagától, szülte az idő, a hely, az alkalom, s egyszerre csak érezte, hogy egész élete egy gondolat és ez a gondolat maga az őrület. Csillapitani immár nem lehetett. Szerette, lázasan, hatalmas szenvedélylyel. A képzelete izzó képekben duskált, addig soha nem érzett, soha nem sejtett erővel tolakodva fel gondolatvilágába. Észrevette. Miről? Nem szólottak, de megérezték, mind a ketten.

Aznap megtudta, hogy mi a halál. Merevség fogta el minden tagját, mozdulatlanul, álmatlanul, érzéketlenül töltötte az éjjet. Köny nem nedvesitette pilláit, mert nem bánt meg semmit, nem volt mit megbánnia. Csak ugy férjhez adták, gyermeket szült, nyájas arczczal beszélgetett a vevőkkel. Ez volt az élete. Most már tudta, hogy van indulat, vannak érzések, van öröm, bú, keserüség és szerelem. Késő? Igen, igen, késő.

Szomoru bánat borult reggelenként a lelkére, valahányszor Irmáját látta ágyához közeledni s ez a bánat árnyékba boritotta lelkét, melyen ugy feküdt, mint sötét gyászlepel a halottas ház pitvarán s tapodták a közönyös emberek. Hát elvitte a lányát, messzi intézetbe, hogy hát ne lássa. Akkor meg fog nyugodni. De nem tudta, hogy micsoda hatalmas munka a hazugság, hát megtudta azt is, s művész lett a hazugságban. A hazugságot megutálta, de nem menekülhetett tőle. Nem tehette, a gyermeke miatt.

– Látja, ezért nem tehetem… mondta Sándornak, mikor Irma az ezüst tallért nyerte. Nem tehette azután sem, hogy elment, mert lelkében vele volt, vele volt mindég. Ujabb czélt tüzött ki, ha majd férjhez adja, ez lesz az utolsó, akkor igen, igen, akkor megteszi.

S a belső hang felsikoltott ujra a lelkében:

»Fuss, még nem késő, még nincs elvesztve semmi, még miről sem tud a világ…«

– De nem tudok hazudni, tovább már nem állom ki…

S látta magát megvetve, elhagyatva, látta az asztaltársaságot, a mint megbotránkozva adják egymásnak a hirt, kárörömmel, nevetve, s látta magát messzi földön, szegénységben, egyedül… Alkonyodik. Az egyszerü szobára árny borul. Kopogtatnak, – ugy véli.

– Szabad… mondja félálomban.

S belép Sándor, mosolyogva. Ah Sándor… Sándor… Melegség hatja át, s kéjesen megremegve, végig dől a pamlagon, összehuzza magát, s mosolyogva, boldogan, könyek között, elalszik.

III.

Dr. Sárkány Péter köz- és váltó ügyvéd irodájából.

Budapest, Kigyó-utcza 56. I. em.

Igen tisztelt kolléga ur!

Bocsásson meg, hogy ez alkalommal nem az iroda, hanem a magam legprivátabb ügyében keresem fel. Az iroda révén megösmerkedtem Stark Péter *)-i nagykereskedő úrral. Kolléga ur tudja, hogy egész életemen át szegény ördög voltam, hogy csak princzipálisom irodája révén szoktam meg a meleg ételt, viszont sokkal jobban tisztelem kolléga ur általán elismert humánus és tiszteletre méltó karakterét, hogy sem ne fordulhatnék egész nyiltsággal egy kérdéssel kolléga urhoz: ha *)-re telepednék, mint Stark Péter ur veje, lehetne-e ott jövőm?

Remélem, hogy e férfias nyiltságomat kolléga ur nem fogja félremagyarázni s becses válaszával megtiszteli

igaz hivét

Dr. Tetétleni Bélát,
ügyvéd, ezidétt dr. Sárkány Péter ur irodavezetője.

KAZÁR ANDOR KÖZ- ÉS VÁLTÓ-ÜGYVÉD.

Kedves öcsém uram!

Nagy kitüntetésnek veszem megtisztelő kérdését, felelek is rá nyomban és őszintén. Tehetem ezt lelkiismeretesen, mert Stark Péter urat is ösmerem, de meg mint az ügyvédi kamara elnöke, tisztában vagyok én az itteni viszonyokkal is.

Stark Péter ur »gazdag« embernek, budapesti szempontból, nem igen mondható. Eddig azonban csak egy leánya van s igy – ha a körülmények nem változnak – elég biztos támasz.

Ő maga egyszerü, de derék, becsületes ember, ám sokkalta nagyobb kincs a felesége. »Nézd meg az anyját és vedd el a lányát« mondja a közmondás. No hát öcsém uram, olyan asszony nincs az egész vármegyében. Még ma is helyre menyecske és a mellett tiszteli, becsüli az egész város. A mi kis tekintélye van az urának, azt is a feleségének köszönheti. Az ilyen asszonynak a lányából bizonyosan derék asszony válik.

Ügyvéd pedig van itt annyi, hogy ha követ hajit el a kispiaczon, százat egy ellen, hogy ügyvédet talál. De hát azért ügyvéde válogatja. Mi itt néhányan megélünk valahogy. Sőt ugy vasárnaponkint egy kis Tiszára is telik.

Apertén és őszintén beszéltem, öcsém uram remélem megértett.

Igaz tisztelettel

Kazár Andor,
hites ügyvéd.

IV.

Az asszony pedig felébredt. Körülnézett. Még mindig a régi kis szalonban van, körülötte az aranyozott butorok, a nagy selyemfüggöny, a százkaru ezüst gyertyatartó az asztalon, a Roskovics-kép a falon, egy mosolygó arczu, édes tekintetü parasztmenyecskét mutatva. Ah még mindég a pompa közt, mig álmai a szegénységet, a szerelmet óhajtják.

Halk kopogtatásra benyit a szobalány:

– Nagysága, kérem, a tanár ur itt van…

– Ah… Pir önti el arczát, aztán legyőzve felindulását, közönyös hangon szól a leányhoz:

– Eressze be.

Száz gyémánt csillogott a szemében, hogy kezében tarthatta ennek az embernek a kezét, tekintete beleveszett a tekintetébe, mosolyuk összeolvadt, játszadozva és kéjelgő szempillantásukkal szinte elnyelték egymást, végtelen mámorban.

– Holnap jön… suttogott az asszony.

– Enyém lesz hát… felelte a férfi.

– Sándor!

– Édes… Tudod-e, hogy nem kell félnünk. Jön a szerencse, s ez jó jel, jön az édes szerencse… Hat éve várok reá, végre megjött, az édes.

Az asszony tudott már mindent, olvasta ő is a reggeli lapokból, hogy Sándor nyerte meg az Akadémián a pályadijat az »Anyai szeretet lélektaná«-val.

– Az akadémia? – kérdé.

– Az is, meg ez a levél… Játszani fogják a darabomat, az Anyát. Nem kell félnünk, nemcsak boldogok, hanem jómóduak is leszünk. Hogy féltem, s mennyire bámultam anyai szerelmedet! Értettelek s fájt, végtelenül fájt, hogy szenvedsz, s miattam. Oh édes szerelmem, iszonyatos látományok, iszonyatos képzelődések kinoztak… Egy egész poklot hordoztam magamban…

Az asszony merengve hallgatta, ugy érezte, mintha bársonnyal simogatnák. Azt gondolta magában: »Te vagy a jóság, te vagy a nemesség! Hogy szeretlek!« – Nem szólott, csak hallgatta a férfit…

– Hát jönni fog a megváltás! Ugy-e jönni fog?

A szobalány jelentette, hogy vendégek érkeztek. Két hölgy, a nőegylet elnöke és jegyzője.

Nagy robajjal léptek be, mindketten hangosan gratuláltak Sándornak.

– Kár, hogy elmegy… Látja, milyen szépen lehet itt dolgozni… Aranyakat beseperni… Gratulálunk!

– Ugy-e jó itt? Olyan kedves ez a város, remélem nem feledkezik meg rólunk… Néha-néha látjuk…

– Igazán, lejöhetne felolvasni a nőegylet javára… Az anyai szeretetről irt, az mindnyájunkat érdekel… Sokan lennének jelen… Nagy sikere lenne…

– Igazán, jöjjön, mondja csak…

– Mindnyájan eljönnénk asszonyok… Nemde Starkné édes?

– Mondja csak, mit jelent az, hogy az anyai szeretet lélektana?

– Hát elemezte az anyai szeretetet… ugy-e, jól gondolom…

– Ugy van, nagyságos asszony, az anyai szeretet fejlődésén kezdtem, a mint az ösztönből érzés lesz. Mert ez az érzet, mint ösztön, nemcsak az emberé…

– Nem bizony, kis lány koromban gyakran csodáltam, hogy a hernyók milyen csodás bölcseséggel rakják le a petéiket olyan helyekre, a hol azok minden ellen meg vannak védve…

– Bizony, milyen csodálatos, pedig nem is ösmerik meg soha az utódjaikat. Éppen ez a pont az, a hol az ösztön érzéssé válik. Ekkor ideális formát ölt, s a legcsodásabb hősiességre buzdit. Oh csodás anyai szeretet! A fecske berepül az égő házba, hogy megmentse fiókját. Ha a fókát életösztöne menekülni készti, vissza jő, oda, hol fiókjait elhagyni kényszerült, keresi azokat, nagy könyeket ontván és bánatában napokig uszkál a partok mentén. Az anyai szeretet megdöbbentő példáit szolgáltatja az élet. Lemondást a boldogságról, fájdalmak mosolygó tűrését, lelki kinok és kétségek izzó poklát, s nincs hatalom, mely véle versenyre kélne, se szerelem, se életösztön, az anyai szeretet legyőz mindent! Ez a leghatalmasabb, a legmélyebb, a legigazabb érzés, ez maga az Érzés…

Mindnyájan elhallgattak, ékesszólása, hangjának zenéje még ezekre a felületes asszonyokra is mélyen hatott. Ő pedig ránézett asszonyára, ihletet merítve könyező szeméből. Mintha mondaná: »Bámullak édes, szeretlek édes, a tiéd vagyok!« S az asszony megértette és könnyező szemeivel rámosolygott, mintha mondaná: »Értelek édes, köszönöm a hymnust, oly boldog vagyok, édes!«

Elhallgatott. A szobában egy pillanatra ünnepélyes, misztikus csend lőn. Mint mikor a templomban elhallgat az orgona.

– Beszéljen még… Oly szép, a mit mond…

– És oly igaz…

– És oly átérzett… Most már igazán ragaszkodom ahhoz, hogy a télen felolvas belőle… Elmondjuk, hogy milyen szép, milyen tanulságos…

– Milyen ideális…

Felállottak.

– Jöjjön velünk édes Starkné, miért ül mindég idehaza. Oly szép az idő, a nap lement, járjunk egyet. A tanár ur is velünk tart, ugy-e megteszi?

Elmentek.

V.

– Hordár! Ide… ide… 113! Jöjjön csak barátom, ide!

Elhelyezkedett a szakaszban és várta, hogy megindul a vonat. Aztán ujságot vett elő és olvasni kezdett. A vonat megmozdult, lomhán, nagyokat zökkenve, ki a pályaházból, a nyilt pályára, mind sebesebben. Aztán vigan, egyenletesen himbálózva, robogott tovább.

Béla kinézett az ablakon, letette az ujságot és rágyujtott egy szivarra. Kiment a kocsi folyosójára és ott találta egy képviselő ösmerősét. Nagy, hatalmas férfit, kit öblös beszédei és erős logikája félelmessé tettek ellenségei előtt. Ilyen pedig sok volt, mert mint ellenzéki képviselő nem kimélt soha senkit, gyakran a maga hiveit sem.

Azzal együtt bementek az étkező kocsiba és fekete kávét hozattak.

– Hová mégy öcsém?

– Hjah, bátyám uram, ha megmondanám! Hóditó rabló-hadjáratra. Csunya mesterség…

– Leánynézőbe ugy-e?

– Ugy is nevezik, de én inkább kalózhadjáratnak tartom.

– Hát ott hagyod a princzit?

– Lemegyek vidékre.

– Jobban is teszed… Az az egyenes út… Én is ugy jöttem fel Pestre, kerülő uton… Te is felkerülsz… Van benned valami az öklöző-czirkuszistából.

Béla felnevetett.

– Hjah barátom ma ez kell. E nélkül soha sem lesz belőled semmi. Adok neked egy pár jó tanácsot, a magam kárán tanultam. Ugy ösmerem én a vidéket öcsém, mint a zsebemet. Első sorban azt mondd meg: kormánypárti kerületbe kerülsz?

– Igen, azt hiszem, ott az az erősebb.

– Akkor holnap reggel tisztelegj a pártelnöknél. Ez az első út. Onnét menj be a szerkesztőségbe. Ez legyen a második út. Lassan-lassan járd végig a kollégákat, mindenütt udvarias légy, de sehol se tégy igéretet. Semmit, se igy se ugy. Aztán irj hangos czikkeket a helyi lapokba és meglásd, a legközelebbi választásnál felléptetnek, ha t. i. jól beleházasodtál a falamiába.

Béla kiérezte a gúnyt, s mosolygott rajta.

– Köszönöm bátyám uram…

– Én pedig leszállok itt öcsém, beszélni valóm van a pártelnökömmel…

– Kirohanás készülődik?

– Dehogy öcsém, nem érdemes az ma már, nem használ az semmit.

– Nagyon el van keseredve bátyám uram.

– Hát ne legyen az ember? Csak nézze ezeket a szegény megnyuzott embereket… De hiszen te is mameluknak készülsz… Jó gyomrot hozzá!

– Köszönöm, majd csak megszerzem…

Aztán visszament a kocsijába. Azalatt már betelepedtek oda néhányan és élénken tárgyalták a politikai eseményeket.

– Csodálatos – gondolta Béla – hát a vidéken még mindig csak a politika járja? Furcsa faj ez a magyar, még mindég mintha csak az Árpádok korában élne…

Eszébe jutott külföldi útja, mikor államköltségen utazott végig Németországon, Francziaországon és Anglián. Milyen mások ott az emberek! Ott izgalom egy Schiller-dij, lázba jön a nép egy akadémiai választás miatt, pártokra szakad egy prédikáczió folytán. Nálunk? Az ilyesmi nem hat. Csak a politika, a mi lázba ejt. Mert hát kenyér kell itt még mindenkinek, s a politikai párt kérdése kenyérkérdés.

Aztán mosolygott, hogy eszébe jutott az ő utazása. Ő is kenyeret hajszol, pedig szerelmet akar kérni. Furcsa! Volt olyan pillanata, a mikor megutálta magát. Kereste aztán a megnyugtató gondolatot, s megtalálta. Az ember mindig megtalálja a megnyugtató gondolatot, ha a saját becses énje forog koczkán. S ez a megnyugtató gondolat elég szentimentális izü volt, s volt rajta hamis ideális máz is. Eszébe jutott ifjusága, nélkülözése, a sok száraz kenyér és szalonna darab, melyet vacsorának keresztelt el. Aztán az a sok istenverte nebuló, a kikkel agyonmérgelődte magát, csakhogy megélhessen, tanulhasson, fejlessze a tehetségét. Ha nem hitt volna a tehetségében, hát rég abba hagyta volna a nyomorgást. Ha postatisztnek ment volna, már rég otthona, meleg kemenczéje és nyugodalma lenne. Igy még most is idegen kenyeren él, szobaúr és csak reményei aranyosak. Ugy érzi, joga van ahhoz, hogy keresse a boldogságot. A boldogság pedig néki: hirnév, jólét és a pénz. A nyomor után hadd jöjjön a dúskálás!

Behunyta szemeit, nem hallott – nem látott maga körül semmit, csak a fényes lakást, az elegáns feleséget, a hirnevet, a képviselő kollégák gratuláczióját, az ujságok hymnuszait, a vezérczikkek tömjén illatát, s mosolygott… Államtitkárság… Fény… mormogá.

A vonat elkezdett fütyölni. A többiek fészkelődtek, kiki kereste a maga úti böröndjét, táskáját, csomagjait s Béla fölébredt álmadozásaiból. A vonat megállott.

– Megérkeztem tehát – gondolá. – Hollá! Szerencse fel! Jöjjön a boldogság…

VI.

Nagyon jól érezte magát ebben a selyemfüggönyös szobában, az aranyozott asztalok és székek, a rokoko kis diván és az aranyhimzésü kályhaellenző közőtt, a félhomályban, e mellett, a gyönyörü szép szőke lány mellett, a ki egészen belemerülve hallgatja párisi leirásait. Ah, igen, igen, ez a boldogság! A pompás ebéd ize még a szájában volt, s ugy érezte, hogy szereti ezt a lányt, már is szereti, szereti szenvedélylyel, ő az, a kit éveken át keresett, mikor a gazdagok palotái előtt elhaladva sóvárgó szemekkel nézett fel az emeletekre, lesve, nem néz-e ki valamelyik, azok közül a selyemhaju és selyemruháju szépségek közül, a kikről éhesen, kopott szobájában, tarka ágynemüibe takarózva, annyiszor álmodott!

Ott ült az asszony is, s nézte az ifjut. Lázas gondolatok űzték, hajtották egymást agyában: »Mit fog szólani, ha megtudja? Van-e benne sziv, van-e benne lélek? Szeretni fogja-e Irmát?« S a mint hallgatta annak naiv, egyszerü, becsületes szavait, a mint életéről, küzdelmeiről, utazásairól, s törekvéseiről beszélt, férfias nyiltsággal, igy gondolkozott: »Igen, igen, szeretni fogja, ha máskép nem is, hát szeretni fogja hálából. Az ilyen egyszerü ember, ezekkel a józan és ép érzékekkel, a túlfinomultság romlottsága nélkül, egyenes lelkü és becsületes is. Igen, igen, szeretni fogja Irmát.«

Férje felébredt, s elhivta magával az ügyvédet. Mikor elmentek, megkérdezte Irmát:

– Nos, hogy tetszik?

– Igen érdekes ember… Olyan finom, pehelyszerü a megjelenése, de a lelke csupa izom.

– Ha jól látod, akkor meg is szeretheted.

Stark Péter pedig felvezette Bélát a kaszinóba, s nagy megelégedéssel nézte, hogy milyen elegáns könnyedséggel ösmerkedik. Ah, hány esztendejébe került neki, mig bevették a társaságba. Akkor is inkább az asszony révén, a ki gyorsan csinált társadalmi karriert, s ezt követte nyomban az övé is. Leült egy sarokba, ujságot vett elő és nyomta a czitromot a feketéjébe. Az asszonyra gondolt, babonás tisztelettel, utóbbi időben félelemmel. Rég óta látja, hogy titkol valamit előle, látja kisirt szemeit, érezi a hidegséget, mely kettőjük közé állott választó kardként, s mindez miért, miért?

Egy hét mulva ott csillogott már az aranyos tábla a Sas-utcza egy ujdonat-uj házának kapuján s a városban száguldoztak a bejelentő levelek, tudatván szegénynyel-gazdaggal, hogy dr. Tetétleni Béla ügyvédi irodáját megnyitotta. Fényesen rendezkedett be, – a butoros, a kárpitos, hajladozva jelentették ki a tekintetes ügyvéd urnak, hogy a fizetség nem sürgős, jó lesz az a lakodalom után is. A lakodalom után! Ő pedig eljárt naponként Starkékhoz, mind bizodalmasabb hangon csevegve Irmával, a kinek minden tervét, minden uj ösmeretségét nyomban elbeszélte, finom fordulattal szinte a tanácsát kikérve, a mi nagyon hizelgett a lánynak, s egészen mámorba ringatta.

A kliensek is jelentkeztek, első sorban maga Stark Péter, a ki tuczatszámra vitte át neki a pereket, de jött azután egy nagyobb is, ez alapította meg a hirnevét.

Egy kétszeres rablógyilkossággal vádolt vén gazembert kellett volna védeni, de nem akadt ügyvéd, a ki elvállalja, mert csak amolyan hivatalból kiküldött védelemről volt szó. Béla elvállalta. A vén gazember ösmerte már a csiziót és tagadott mindent. Hanem ez nem használt semmit, mert a körülmények mind ellene vallottak és a multja sem volt mocsoktalan. Az öreg azonban egyre csak tagadott makacsul.

Béla két éjszaka tanulmányozta a pört, aztán hirtelen kiutazott a helyszinére, tervrajzot vett fel, s felkészülve ment fel a törvényszéki terembe, melyet a szenzáczióra éhes közönség zsufolásig megtöltött. Ott volt Starkné is, lányával és Sándorral. Az ügyész száraz hangon, de megsemmisitő világossággal sorolta fel a bűnjeleket, melyekből kibontakozni alig lehetett. A vén gazember csak a fejét rázta.

– Még sem én voltam, – tekintetes uram… dünnyögte… Nem én!

Erre aztán Béla állott fel. Elegáns udvariassággal megdicsérte a közvádló ügyes érvelését, s hozzákezdett az ellenmondáshoz, finom csoportositásokkal redukálta a bűnösségre valló körülményeket, nagy jogi ösmereteket árulva el ezek fejtegetése közben, megtámadva az ügyész föltevéseit és végül áttért annak az igazolására, hogy védencze – a helyszinen felvett helyrajzok alapján – egyáltalán nem hatolhatott be a házba azonkép, a hogy az ügyész előadta, a bűnösségre valló körülményeket igyen teljesen tönkre téve. Kérte védenczének bizonyitékok hiján való felmentését.

Mialatt beszélt, szeme merően Irmára volt szegezve. A leány feszült érdeklődéssel figyelt, ha a sziv hurjait pengette meg, – arcza ragyogott, az érvek meggyőzték, az okoskodások nem fárasztották. – Egy sziv és egy lélek volt.

Beszédének végeztével tapsba tört ki a közönség és a vádlottat felmentették. Diadalt aratott, diadalt.

A folyosón ragyogó szemekkel sietett feléje Irma, s ő melegen megszoritotta a kezét, aztán karját felajánlva, igy szólt, suttogva:

– Szabad?… Elfogadja…

Irma örömmel kapaszkodott a karjába, a mi a szenzácziót csak fokozta. Lenn, az épület kapuja előtt, kocsiba ültek, a mamával. Tisztában voltak a helyzettel mind a hárman. Irma érezte, hogy szereti ezt a férfit, Béla érezte, hogy megnyerte ezt a leányt, s Starkné szive összeszorult a félelemtől: közeledik a válságos pillanat.

Fölérve a lakásba, a hölgyek visszavonultak és Béla egyedül maradt. Leült a hintaszékbe és büszkeséget érzett, büszkeséget és félelmet az élettől, melyen oly könnyü diadalmaskodni. Mikor meglátta a boldogságtól sugárzó Stark Pétert, a mint belépve a szobába, üdvözlésére siet, azt sugta jó ösztöne:

– Fiu, itt a pillanat!

– Gratulálok öcsém, nagy a diadala!

– De nem teljes. Hiányzik, érzem, hiányzik valami boldogságomhoz!

– Ugy?

– Ha oly szerencsés lehetnék… Ha Irma kisasszony…

– Na, csakhogy nyilatkoztál! Persze, persze! Irma szeret… s én hozzád adom.

Ebben a pillanatban jött be Irma.

– Kisasszony, e perczben kértem meg édes apjától a kezét. Irma kisasszony, ne kivánja, hogy tirádákat mondjak. A szónoklás igaz érzéshez nem való. Szeretem kisasszony, akar-e a feleségem lenni?

Irma megdöbbent. Nem igy képzelte el a szerelmi vallomást! A másik perczben megszólalt a szive.

– Akarok, mondá, elpirulva.

VII.

Ott fekszik az ágyában, lustán, álmatlanul. Micsoda kinos éjszaka! Minden zizzenés halálos félelembe ejti. A férje ott hortyog mellette, nyugodt, rythmikus lélekzetvétellel. Szivében árulás, szerelem, gyávaság és vágy háborog. Irma immár két napja asszony, most már Velenczében turbékol a férjével. Őt már mára várta Sándor az uj fészekben, a Kenyérmező-utczában, lázas szerelemmel. Nincs immár semmi akadály közöttük. A lánya egy férfi védelme alatt, a szive sugalmát követhetné. De ide lánczolja egy mult s a félelem, fél a leányától. Hátha elveszti? Hátha ez a lépése feldulja lánya családi boldogságát? Ezek a kérdések iszonyuan kinozzák. Béla ugyan erőteljes, akaratszilárd jellem, de Irma? Ez a csalódás megszaggatja szivét, s most, épen most, boldogsága közepett érje ez a csapás? Ha legalább nem tudná meg, ha majd csak egy édes hathét után, a prózai valóságba visszaérkezve, ébredne a keserü igazságra. Ez Pétertől függ. Megkéri. Szegény Péter! Ugy szánja, ugy szánja ezt a derék, jó embert, aki őt ugy szereti, tiszteli, a kinek ő volt a mindene, s a kit meg akar csalni hitlenül. De nem szereti. A kit szeret, azt kivánja ezt tőle, s már eleget megszenvedtek, most már hadd jöjjön a boldogság!

Ez az elhatározás, mely megérlelődött benne, lecsillapitá és elaludt. Reggelre kelve a csomagoláshoz fogott, minden ki volt készitve, a ládák, a ruhái, ékszerei, a csomagolás gyorsan és könnyen ment. Aztán felhivatta a férjét, s elmondott néki mindent.

Elzokogta életének tragédiáját.

Péter ott állott, megkövülve. Se szó, se hang nem jött ki a torkán, csak valami hatalmas, állati fájdalom szorongatta. Aztán egy érzés, a mi ujságánál fogva hatalmába keritette egészen. Férfi büszkesége!

– De ne ird meg Irmának, Péter, ne még… Hadd őt boldogan. Ne tudja meg, hogy milyen boldogtalan boldogságában az anyja.

Aztán elutazott. Senki sem sejtette, hogy micsoda egy elutazás ez, se a cselédség, se a nép. Péter bezárkózott szobájába és sirt.

Mikor Irma hazajött a nászutról, nevetve, boldogan, körültánczolta az édes fészket, melyet az apja rendeztetett be neki, hirtelen észrevette, hogy az apja megöregedett.

– Beteg vagy, apus?… Hát a mama? Alszik?

– Igen, gyermekem. – Béla, veled beszélni akarok, kérlek, gyermekem, maradj itt, öltözködj át, Bélát mindjárt visszahozom.

Átmentek a dohányzóba és elmondott a vejének mindent.

– Tudják már a városban?

– Most már tudják.

– Nagy feltünést keltett?

– Nagyot.

– Ez a baj. Ez árthat a karrieremnek.

– És Irma?

– Nem szabad ismernie azt az asszonyt.

– Az anyját…

– Nem anya az ilyen nő!… Irma! Jer be, kérlek, meg kell tudnod mindent. Az anyád azalatt, hogy távol voltunk, megszökött a szeretőjével, a tanár urral, megszökött az apádtól, hitlenül. Képzelheted a várost! A pletykát! A szenzácziót! Tönkretette a karrieremet, hallatlan! Most közsajnálkozás tárgya vagyunk! Hát ez anya? Mialatt a leánya a mézesheteket éli, ő megszökik a szeretőjével! Hát ez nő, még az állatnál is alább való. Remélem, Irma, ösmerni fogod kötelességedet. Minden érintkezést megszakitasz vele, minden érintkezést. Nincsen anyád. Meghalt. Ránk nézve meghalt. Meggyászoljuk, eltemetjük.

Irma belekapaszkodott a szék támlájába s nézte az apját, a mint az egy könyet morzsolt szét az arczán, az öklével. Nem tudott sirni, de remegett egész testében. A hir iszonyunak tetszett előtte, a férje szavai még iszonyubbnak. Egy pillanat alatt végig villant agyában a sok jel, a bécsi jelenet anyja titkos könyhullajtása s megsejtette, micsoda fájdalmak árán lett az a szegény asszony boldog. Nem szólt egy szót sem. Ezek az emberek nem értenék meg soha. Ő megértette és megsajnálta az anyját. De megértette azt is, hogy kicsoda a férje, milyen tehetetlen ember az apja, micsoda nagy ür választja el az ő érzékeny lelkét ezektől az emberektől, kikhez oda van kötve, de a kikkel nem fog egyesülni soha, soha. Szegény asszony… Rá nézve meghalt. Kell, hogy meghalt légyen. Meg kell gyászolnia, el kell temetnie. Most érezte meg, hogy mennyire szerette őt az anyja. Előbb biztosítani akarta a jövőjét, nehogy ez a lépése megártson a leányának, inkább hát szenvedett, sirt titokban, lopva, ő érette! Ó anyám, anyám… Zokogott a lelke, de hang nem szakadt ki belőle. Hasztalan lett volna! A férje meg nem értené. Az belefeküdt az irodájába, folyton dörmögött, elégedetlenkedett és panaszkodott az anyjára, arra a sokat szenvedő martyrra, a kinek vissza kellett küldenie a leveleit, melyekben ki tudja mit ir, mert Béla ugy akarta.

Aztán jöttek a vigasztaló barátnők, de ő megszakitott minden beszélgetést, került minden czélzást, adta a közönyöst, beletemetkezett a lelkébe, melyet jól elzárt, nem lehetett abba belekukucskálni. Bámulták a hidegvérét, az érzéketlenségét, maga Béla bámulta legjobban. Megkérte őt is, hogy ne szóljon az anyjáról soha, soha többé egy szót sem, egy hangot sem, meghalt, eltemette.

Csak a lelke zokogott.

Aztán kiderült Béla kedve is, mert hirtelen egy csapással a véletlen országos hirnevet szerzett neki. Mindössze az történt, hogy az a gyilkossággal vádolt vén gazember, a kit az ékesszólása azelőtt felmentetett, a halálos ágyán mindent magára vallott. Mindenki erről beszélt, a lapok hasábokon át tárgyalták a dolgot, hirtelen népszerü, ünnepelt és keresett ügyvéd lett. A kaszinóban választmányi tagnak, a kerületben városi képviselőnek, az ügyvédi kamarában jegyzőnek választották. Virágos jókedve volt mindég.

Irma lelke zokogott.

VIII.

Aztán, a mikor a nagy falióra ott az ebédlőben elverte a négyet, befutott a fürdőszobába és sziven lőtte magát.

Ez Pesten történt, mert Bélát megválasztották a megyében képviselőnek és öt évi csöndes, visszavonult, házias élet után, a mely idő alatt csak a kis leánya nevelésének élt, feljött a fővárosba, reprezentálni. Ez okozta vesztét.

Mert a pesti asszonyok gyorsan elhiresztelték.

– Tudod, ki a Tetétleni képviselő neje?

– Nem én!

– Kovács Sándor, a drámairó szeretőjének a lánya, az első férjétől… Nagyon érdekes történet! Nem hallottad?…

Irma ugy érezte, hogy végig korbácsolják, valahányszor az a bizonyos meglepetést jelző »ah!« fogadta, kisérte utjában. Hallotta, ha belépett s eltávozott, a bemutatkozásnál és a visszavonulásnál, olyan szánalmas és irigy, gyülölködő és megvető arczjátékok kiséretében, hogy vére majd felforrt, majd megfagyott szivében.

Bélának minderről nem szólhatott. Különben sem mondott neki a szükségesnél többet. Megösmerte önző, erőszakos, előretolakodó lelkét, tudta, hogy felviszi az államtitkárságig is, melyre ugy vágyik, de azért soha sem lesz az, a mit ő, Irma, jobban szeretne, gyöngéd, szerető férj. Most már dolgai vannak, azoknak él, a feleségét is bevonta akcziójába, neki: képviselnie kell a házat.

Soha ilyen terhet!

Ugy érezte, mintha gályarab lenne, a kit a felvigyázó hajt a nehéz munkába. Egyszer olvasott az angol rabok heart labourjáról. Az ő feladata még ennél is kinosabbnak tetszett néki. Ezek közé az ismeretlen sok ismerős, a barátságos arczu ellenség, a mosolygós gyülölők közé elegyedni! Nehéz sors!

A mikor csak tehette, kivonta magát. De még igy is szinte elviselhetetlennek látszott a szerepe, nem tudta magát beleélni. Legjobban szeretett otthon, a gyermekével, könyvei és himzőmunkája között, a gondolataiba temetkezve. Oh ezek a gondolatok!

Egy városban élt az anyjával és nem látta. Évek óta nem látta, bár nem volt percz, hogy ne állott volna előtte. És sajátságos, mindég egy és ugyanazon állásban látta: a siró asszonyt, a ki könyeit rejtegeti… Ő előtte rejtegette… Hallotta, hogy jól él az urával, a ki hires ember lett, de a szive meg van törve, az anyai szive. Milyen boldogtalan lehet ez a boldogságot epedő asszony – gondolta. Mégis csak az ő anyja. Anyja… ő táplálta, ő gondozta, ő nevelte, ő miatta szenvedett. Ha ilyenkor a gyermekére gondolt, megfagyott a vér az ereiben. Nem látta az anyját már évek óta, pedig egy városban él vele, de kerüli az édes anyját. Az emléke is árt a nevének, a férje karrierjének. S az ő gyermeke? Ha az is erre a sorsra jutna. Nem, nem, soha, erre nem juthat!…

Ekkor, ilyen lelkiállapotok közt élve, ösmerkedett meg Andaházy István doktorral, a hires Afrika-utazóval, a jeles geografussal, a kinek tudományos hirneve bejárta széles Európát. Az Akadémia legutolsó nagygyülésen, a hol a még fiatal tudós felolvasott az afrikai népek költészetéről, a foyerban bemutatták neki. Azóta gyakran összejönnek, mert csodálatosképen Andaházy ösmerte az ő összes barátnőit, s ott volt minden jouron, a hová el kellett járnia, minden fogadtatáson, a hol meg kellett jelennie. Az igaz, hogy véle nem igen foglalkozott, csak néha-néha érezte, a mint szurós pillantása arczába kapaszkodik, mint a horgony a tengerfenékbe, de csak egy-egy pillanatra, merően, futólag.

A társaságban rendesen Andaházy beszélt. Nem ugy, a hogy a férje s a többiek. Nem volt a szavában semmi páthosz, sem igazi, sem hamis. Inkább csak csevegett, elbeszélt, elmondott, komoly és vig epizódokat, leirt, festett, szines képeket és édesbus hangulatokat. Az asszonyok körülvették, beczézgették, rajongtak érette.

Irma önkénytelenül visszavonult, érezte, hogy ez a hang rejtelmes vonzalmakat ébreszt fel benne. Később bántotta lelkiismeretét ez a visszavonulás. Miért? S adta a közönyöst. Hónapokon át tartott ez a játék a szivében. Andaházy nem vett észre semmit. Ezután is, mint eddig, megjelent a társaságokban, csevegett, beszélt, az asszonyok beczézgették, s néha-néha belecsimpaszkodott a szurós pillantásával az arczába, a mire az asszony elpirult s remegni kezdett. Egy pillanatig csupán, aztán a férfi kikapcsolta a horgonyt s ő szabad lett ismét, szabad. Fellélegzett. Ugy érezte, hogy megszabadult egy nehéz tehertől. Ez a kinos játék izgatta is, a mit idegességének tudott be. Elhatározta, hogy lassanként visszavonul a társaságtól egészen. Ki-kimaradt egy-egy jourról, fejfájással, házi teendőkkel hozakodva elő.

Valóban rossz szinben is volt. A férje is észrevette, a háziorvos aztán pihenést rendelt neki, mire ő hazament az apjához a gyermekével.

A magányban lázas nyugtalanság fogta el, mert üldözni kezdte egy hang, az Andaházy hangja. Ébren és álmában egyre hallotta. Megfoghatatlannak látszott előtte, de nem tagadhatta el. Reggel, felkelésnél, este, lefekvésnél, a leánya mellett, s a zongorajáték közben, ez a hang kisértette.

Halálos félelem fogta el. Egész testében remegett, valahányszor ez a hang megcsendült a fülében. Kergette a szórakozásokat. Eljárt a szinkörbe, kocsikázott, ki-kijárt a szőlőbe, régi barátnőit kereste fel, órákon át értekezett a szabónőjével, minden nőegyleti gyülésen megjelent, vitatkozott, korteskedett, jótékonysági gyüléseken vett részt, hasztalan, az a hang meg-megcsendült a fülében.

De az élénkségének a hire elragadta az urát. Hizelgő levelekkel üldözte és kérte, jöjjön fel a fővárosba s ott fejtsen ki olyan élénk, mozgalmas életet. Az aztán használni fog néki is. Lám, csak hogy megváltozott, s előnyére! Ilyennek kell lennie. Igy szereti!

De nem mert felutazni… Érezte, hogy ez lesz a veszte. Az apja nógatásaira sem hajtott. Ekkor lejött érette az ura is, mit volt mit tennie? Fel kellett menni.

Egész uton szótlanul, halálos sápadtsággal és halkan dobogó szivvel ült a vasuti kocsiban, megremegve minden idegen arcz láttán, félve valamitől, nem tudva mitől, csak sejtve, érezve, hogy ez az érzés elviselhetetlen. A férje gyöngédsége kinozta. A kis leánya fecsegését, mintha késsel szurkálnák, ugy érezte. Egyre lázasabb biztonsággal alakult ki egy gondolat a lelkében: szereti, szereti ezt az embert!

S ez a szerelem a halál. Ha meglátja – elveszett. Ekkor az anyjára gondolt, a lányára nézett, a férjére pillantott és megfogamzott lelkében az elhatározás. Meg kell történnie! Az ő gyermeke is? Nem, nem, soha!

Két órakor ézkeztek meg, a férje elment a klubba, a nevelőnő elvitte a gyermeket sétálni, s ő otthon maradt egyedül a gondolataival. Ha az óra négyet üt… Most fél négy van. Kivette a férje revolverét… Háromnegyed… Fel és alájárt a szobában a szőnyeg egyazon sávján. Négy óra! Befutott a fürdőszobába és sziven lőtte magát.