Hangyaboly: Regény

– Istennek hála, ha úgy van, kedves nővér; mert ez azt jelentené, hogy a Gondviselés akarata a mi szándékaink mellett van! Én szívből hiszem, hogy ezek helyesek; bár a Szentlélek felvilágosítana mindenkit. Hisz tudom, hogy ők is a jót akarják, de úgy érzem, nem a helyes úton Isten óvjon tévedéstől és balvéleménytől! – Egész világos nehezteléssel viseltetnek irántunk és mindig egymásközt vannak.

– Az el fog tűnni, kedves nővér, el fog oszlani, mihelyt a Magosságbeli a szavazás rendjén megnyilvánítja akaratát.

– Úgy van kedves nővér; a mi dolgunk aztán csak alázat és engedelmesség! – felelt Virginia önámító buzgósággal és elköszönt: – megnyugtatva a kegyesség és jámborság e kölcsönös, úgyszólván szakszerű kifejezéseitől.

… A karácsonyi napok is eljöttek s a gyász idején egyhangubban folytak a rendesnél is, noha nem kevesebb misével és imádsággal. A legtöbb növendék hazament a szüleihez; a II-es hálóban például csak Helénke meg Kornélia álmodozott a szünidőben is, (noha Kornélt szívesen meghívta a falusi nagybácsi, de nem volt kedve hozzáutazni), és Marika sütögette a fru-fruját, – (ő megírta apjának, az öreg állomásfőnöknek, hogy útiköltség helyett inkább egy aranyórát szeretne karácsonyra.) A Silvester-esti «bál» is elmaradt ezidén. Más években úgy szokott lenni, hogy növendékek, jelőltnők és novicok, sőt néhány fogadalmos soror is – összegyülnek a földszinti óvodában, mert az a zárda legnagyobb terme, aztán egy növendék zongorához ül és elkezdik a táncot. A párok négyeshez előre foglalkoznak; szép fiatal apácák táncai néha hetekkel előbb el vannak igérve, szétkapkodva hódoló növendékek közt; a lassú csárdásra ott kérik fel őket, miközben sokáig szabadkozniok illik azután paposan, módoson és kelletlen arccal lépegetni pár percig; míg a «gavallér» lányok lázas-pirosan serénykednek vagy olvadoznak; s a «rendező» harsányan kiáltoz. Szidi meg Gizi mindegyik évben csak ezért az estéért itt szoktak maradni a karácsonyi szünidőre; de most lemondó szivvel írták meg, hogy hazamennek; hisz nem táncolhattak volna ez idén a bájos Emerikával.

Jókedvüen, agyon-etetve, csipkésújjú otthoni ruhában érkeztek vissza tíz nap múlva. Király Erzsin is szép, új, sötétszürke útiruha volt, mikor megérkezett; ilyenkor lehetett látni, milyen pompás a telt, magas alakja és milyen szép habfehér, üde bőre, gyönyörű nyaka, válla van; és szőke haja mily dús, hullámos-fényű a divatos, angolos lefésült frizurával.

«Igen, – suttogta Kornéliának, ki mohón vizsgálta apróra külsejét, mielőtt az öreg visszaparancsolta rá a kék intézeti gunyát, – tudod, mindjárt első nap kizsaroltam szegény anyámból, hogy ruhákat csináltasson, (Szerencsére zsidólány a szabónénk, éjjel-nappal varrt szegény), mert ünnep-harmadján leutazott, ahogy megigérte, – leszökött nagy ügygyel-bajjal ő, a – kis öregem, no! Milyen kedves, drága, megható, volt, Istenem! Minden jót megérdemelne egy ilyen ember! – Te, a másik ruhám még szebb, az egy fekete bársony; mélyen kivágott, de egy plasztron jár bele fehér selyemből szolidabb alkalmakra; képzeld, el is hoztam ide azt a ruhát. Egyszer beszökünk a garderobba és megmutatom. – volt otthon egy tiszti estély Silvesterkor, (a bátyám persze főrendező,) – és oda ő is eljött: – «kerületünk – országgyűlési képviselője, ki jelenleg városunkban időzik» – írta a helyi újság. Csak úgy véletlenül, persze; és egész éjjel együtt mulattunk. Milyen megértő, drága lélek is az én anyám!… És gondold csak, most együtt utaztunk, elkisért a vonaton; első osztályú kupéban…

«Mén-ni lévetkezkedni! Sofort! Ihr unverschämte! Eben lumpige ruha-rongyosban! Ném akarjam látni én!»

Az öreg toporzékolva hajszolta a garderob felé az ujonjötteket, hogy minél előbb kivetkőztetve lássa az otthoni, szabados, sajátos, idegen, «réndetlen» hüvelyből, mely az ő hatalma korlátaira emlékeztet.

Január közepe táján mégis fölvehette egyszer a szőke Király Erzsi gyönyörű feketebársony ruháját; persze, a fehér selyem-plasztronnal, melyet «szolidabb alkalmakra» csináltatott hozzá. Soror Virginia akarta, hogy a képezdésznők «Szent Teresia önképzőkör»-e tartsa meg ez idén is évi rendes díszgyűlését az alakulása évfordulóján. Hisz a képző külön intézmény, – «kulturintézmény» (így mondta) – s a zárda gyásza nem érinti oly közvetlenül.

A leányok osztályonkint özönlötték el a nagy énekterem padjait. A bejárók tarka, olcsón «fess» ruhácskái elszabott formákkal vagy rikítóan egyéni ötletekkel símultak fiatal bájaikhoz; hangos, erőszakosan diákos modoruk lármája betöltötte a hátulsó sorokat. A kékruhás bennlakók csoportokban suttogtak és halkan vihogtak; a körgalléros jelöltkék s a még tanuló ifjú novicia-apácák modoros félszegséggel, idegenül állongtak a zongora körül. Itt, nyilvánosság előtt még a régi szemforgató stilus uralkodott köztük, – csak «maguk közt», a noviciátban mertek pajkoskodni. Végre csend lett és mindenki felállt; egy csoportban vonult be a tanári kar: Kapossy, az osztályfőnök és díszelnök az élükön, morcos szép szemeivel és összehúzott ajkaival, melyek mintha örökké valami léha és bünös inzultus ellen védekeznének. Ott volt a hittanár is, Fóth tisztelendő szép nyegle arcával, kanászos mosolyával; s Szelényi, hasán pihenő kövér kezekkel ült mögötte, csakhamar és mélyen tünődni látszott az alig elhangzott «Szózat» utolsó akkordjain, mert a folyosón kellett hagynia a vastag szivarját; itt mégsem lehetett dohányozni. A tanárnőapácák közül itt voltak: Virginia, Magdolna és a halvány Gregoria a rajzmesternő is nagy, törtfényű, udvaros szemeivel.

A jegyzői jelentés után az ambiciózus harmadéves olvasta fel dolgozatát, szép mű volt, tartalmas gondolatokkal; húsz estén dolgozott rajta leszorítva Erzsit a kályha tetejéről; és a regrációban is naponta legalább féloldalt. – «Az ember megindul a rögös pályán, – olvasta ünnepien magas és kissé fullatag fejhangon, mely a siratóasszonyokéra emlékeztetett, – az ember fut, törtet, lihegve küzd, lábait felvérzik az éles kövek, arcáról verejték hull, homlokát a forró nap égető sugarai perzselik, de ő csak megy, kábultan, eltikkadva; ereje végső megfeszítésével törtet a cél felé. Az út szélén kicsiny, illatos virágok mosolyganak rá; de nem, ő nem nyúl értük, hogy leszakítsa. Vágyó, epedő szemei a célpontra vannak függesztve, hol a ködlő magasságban zöldellő pálma virul. Ámde a cél még messze van s a magasságok levegője ködös és hideg. Ám a küzdő nem törődik ezzel! A hiú világi dicsvágy magával ragadja lelkét; nem látja a nyiló virágokat, nem érzi a napfény perzselő lehelletét; csak száguld egyre tovább… tovább…! Ámde ereje lankad, lélekzete kifogy, csurgó vére pirosra festi az út porát…»

És így tovább – «tovább… tovább!» – fuvolázta a fiatal törekvő azzal a modulációval, ahogy Várady Antalt s az Ábrányiakat szavalták vidéki matinékon. Teljes félórába telt, míg a makacs symbolum «az ember» rájött végre, hogy a világias, hiú törtetés mit sem ér; – míg végkimerülésben összeesve megvallotta a hallgatóinak, hogy a lélek igazi békéjét nem érte el, mert «az csak a vallásban és az isteni Gondviselésben való megnyugvásban keresendő».

Mikor a szerző berekedve és pirosan az izgalomtól, lüktető halántékkal helyére ment, mindjárt fel is ugrott a padban a «dolgozatbiráló» egy kisütött hajú, kebles bejáró leányka pipes, piros bluzban.

«Szerény birálatom szerint – olvasta hadarva egy gyürött papirlapról – a felolvasott dolgozat kitűnő stilről tanuskodik. Igen gazdag diszitő jelzőkben és még erkölcsi tartalomban. Különösen szép a bevezetés, bár én a tárgyaláshoz arányítva kissé hosszúnak találtam és nagyon megindító az élet szenvedéseinek és csalódásainak festése. Meglátszik, hogy igaz érzésből fakadt. A befejezés is igen hangulatos, de véleményem szerint a «verejték» szó többszöri ismétlését kerülni lehetett volna, vagy valami mással helyettesíteni, a jóízlés követelménye szerint. Továbbá azt írja egy helyen, hogy «a magasságok levegője ködös és hideg», – ámde az előbbi hasonlatban pálmáról beszél; holott tudjuk, hogy ez délszaki növény és nem nő meg ködös, hideg helyen; ezt kényes szobapálmáinkon is mindennap tapasztalhatjuk, (Indokolatlan derültség!) Különben ily hosszú dolgozat írása nagy szorgalomra vall és nagyon dicsérendő, különösen egy harmadévesnél, ki mához egy évre már a képesítővizsgálat egész életre kiható küzdelmei előtt fog állani».

«A birálata egészben véve igen helyes, kisasszony, – bólintott rendületlenül komoly képpel Kapossy, a díszelnök. – Csak egyet szeretnék kérdezni; ön kifogásolta a «verejték» szót. Mondja meg, például ön mit alkalmaz e helyett? – Nos?

A pirosbluzos kis «prepa» fülig pirulva, mereven és tanácstalanul nézett maga elé, mint aki a leckében megakad és sugásra vár. «Izzadság»… «Kigőzölgés»… kelt szárnyra halkan az ijedt csöndű teremben, de egyiket se merte utánamondani. «Hát jól van, – fejezte be végre az osztályfőnök fanyar mosollyal, mert rájött, hogy maga sem találna alkalmas synonimát, – most menjünk tovább. Remélem, a következő gyűlésre eszébe jut, kisasszony és akkor megmondja nekünk is.

A frufrus leányka megszégyenülve ült le. Fóth tisztelendő a pódiumon ugyancsak csóválta a fejét, – ő ugyanis költő hirében állt; a most zengő négyszólamú karének szövegét is, a «Fel, viadal…» kezdetűt ő szerezte. – Szelényi papa keze még mindig a hasán volt, de már nem tétlen malmozásban; – fognia kellett, s kövérke fejét kissé behúzni a káplán széles vállai mögé; mert egyenletes, jóízű hötyögéssel rázta, ringatta a nevetés. Már nem is gondolt a kinnhagyott szivarjára: fényesen mulatott.

Most következett a Király Erzsi száma: «Szondy két apródja.» A pompás bársony ruhában, magasnyakú, fehér betéttel; oldalfelé fésült, dús, hullámos hajával – az ő egyszerű fölényével, mely oly jól illett telt, erőteljes fiatalságához, hogy ezt tudva még szándékkal hangsúlyozta is kissé, – így lépett ki a padsorok elébe. Fóth tisztelendő előre nyújtotta nyakát a Gregoria magas fátyla mögött.

Évekkel ezelőtt, a hatodik felső vizsgáján Erzsi szavalta már ezt, legszebbjét minden élő magyar versnek; – annyira tetszett neki már akkor is, hogy sohsem feledte el; nem kellett hát újra megtanulni és igazában csak azért «ugrott be» most a szavalásba, mert valamiben illett egyszer legalább szerepelni minden negyedévesnek és a dolgozat-iráshoz lusta is volt, meg nem is tudta soha ezt a sajátosan közhelyes, zárdaiskolai stilust vizenyős jelzőivel és «arányos befejezéseivel». De még inkább azért, hogy ürügye legyen egyszer magára venni a «ruhá»-t és megmutatni a társnőinek, mert már szörnyű kiváncsiak voltak rá. Hát csakugyan gyönyörű volt. Tisztán csengő alt hangján, egyszerűn és megindultan beszélte végig a nagy morálkölteményt; zengő, kissé nyújtott recitativókkal jelezve mindenütt a lantos ifjak énekét. A biráló aztán ki is jelentette, hogy «ily hosszú költemény betanulása dicsérendő szorgalomra vall» és hogy «kár azonban, hogy a költeményt inkább csak elmondta, mint szavalta» és hogy «helyenkint kissé énekelt». – Soror Magdolna nagy, hófehér fogai most kivillantak egy vidám és elnéző mosolyban. «Nagyon szépen mondta; csakis így helyes és így ízléses!» – szólt Erzsinek egyszerűen, bólintott a fiatal leány felé és értelmes szemeivel, nagy rokonszenvvel mustrálgatta egy ideig.

Aztán jött még sok szavalat, birálat, solo és karének. Mindenki nagyon éhes volt, amikor délfelé véget ért. De Fóth káplán azért megvárta a folyosón Erzsit.

– Kérem csak egy percre kisasszony! – szólította félre közfeltünést keltve. – Először is hadd gratulálok. Nem is tudtam, hogy önnek ilyen szép… szép beszédhangja van. A szavalásába ugyan én is több erőt, hatást, lendületet kivánnék; de a hangja nagyon alkalmas; én ki tudnám fejleszteni az ön előadó tehetségét.

– Igazán, tanár úr? mulatott a leány kissé világos gunnyal, de a káplán nem vette észre.

– A legkomolyabban! Nekem elhiheti, én értek az efféléhez, szakmámba vág. – Úgy, hogy nekem valami tervem is van magával, mindjárt el is mondom. Nézze kérem, pár hét mulva itt megnyilik a mi legényegyleti katholikus kaszinónk; egy kis ünnepéllyel kötjük egybe, csak magunk közt leszünk, papok és katholikus tanárok; nekem kellett faragni egy ünnepi ódát; ilyen az, ha az embernek költői híre van. Hát arról van szó, hogy ezt önnek kell elszavalnia; alkalmasabb hanganyagot nem is képzelek; csak persze, az előadásban majd adnom kell néhány utasítást.

– Ó, de hisz az alig lehetséges, tanár úr! Esti ünnepély, hogy mehetnék ki a zárdából? És kivel? Nincs is a városban ismerősöm.

– Ez nem akadály, édesanyám szivesen gardirozná, s haza is kisérné a vacsora után. Vagy még jobb – majd őnála alszik, a vendége lesz éjszakára, hisz úgyis szombatnapon csináljuk és – én úgysem lakom anyámnál.

– Ó, nem ez aggaszt! – vágott szavába a leány és elnevette magát. – De a kimenő! Soror Kunigundtól kellene kikérni.

– Jaj azzal én nem állok szóba, mert… mert vele álmodok! Mást kéne kitalálni. – Nézze, ez a Virginia – ez tulajdonkép kedveli az ilyesmit, «elveivel egyezik», mi? «A katholikus felekezeti érzület fejlesztése», mi? És a tanítónő-képzőnek papiroson legalább ő az igazgatónője; ha tényleg minden a Magdolna gusztussa szerint történik is. De annak sem lesz kifogása, bízza csak rám!

– Ha el tudja intézni, tanár úr, – én nagyon szivesen!

És elköszönt, miután még vagy kétszer megtanárúrazta a káplánt, kinek sehonnét sem járt ki ez a titulus, tehát sokat tartott rá.

Így történt, hogy bár Kunigund nővér naponta fujt, prüszkölt és csatorált, – Erzsi nemsokára mégis csak tanulni kezdte a jeles ódát, melyet különben módfelett utált. Huszonnyolc versszakból állt és így kezdődött:

Ha zöld sziget viránya intve hina, – és így tovább, és így tovább… A negyedévesek körülvették, csudálták, irigyelték, kiváncsiskodtak.

– Tánc is lesz? – kérdezte Szidu, aki a nappali teremben szemközt ült Erzsivel; de hirtelen leszegte a fejét a Neveléstörténet-könyvbe, mert az Öreg körülsétálva az asztalokat, épen mögötte ment el csörögve a nagy olvasóval.

– Ott lesznek az összes tanárok – tünődött Kornélia fölvetve nagy, sötét szeme lusta pilláit. – Egy asztalnál ülsz majd velük és nem úgy fognak beszélni veled, mint iskoláslánnyal, hanem mint társaságbeli hölggyel. Vajjon hogy beszélnek? Elmondasz úgye mindent?

– Hát hisz ki is vénült már az iskolásságból egy némelyik…! – rosszalkodott Marika, ki mióta a káplánjávál összeharagudott, Erzsihez is sokszor volt barátságtalan, – Kornélt háta mögött mamlasznak csúfolta és inkább Sziduékkal meg harmadévesekkel barátkozott. Egy héttel a szereplés előtt nagy piros pattanás támadt az Erzsi orra cimpáján, – tán a zárt levegőtől vagy a sok kelt-tésztától. Soror Kunigund régen nem nézett valamit olyan gyermekes, gúnyos elégültséggel, mint ezt a kis kelevényt; de a jó kis Geralda valami háziszert, kenőcsöt kért rá a konyhanővérektől. Az egész kettes háló leste, kurálta napokon át a pattanást és szívvel örültek, hogy a hét végére mégis mulóban volt.

«Erzsikém, nézd, csak egyet akarok kérni tőled, – bujt hozzá Kornélia, mikor minden elcsöndesült. – Nézd, énnekem már mindegy az egész, láthatod; mert aki olyan okos ember létére úgy be tud ugorni és el tudja hinni, hogy egy ilyen, mint ez a Pável, hogy ez egy komoly leány és őszintén érdeklődik a tárgya iránt… nem, az ilyen emberrel nem érdemes törődni és én nem is törődöm. Tisztán csak azért, mert tudom, hogy ő mégis egy derék és egy idealista, egy tiszteletreméltó; és talán valami nagy bánata is volt egyszer, az úgy rá van írva az arcára… és én tisztán csak felebaráti szeretetből…

– No, ki vele már; hát mit tegyek, mit mondjak, mit kérjek? Te nagy tizenkétéves! Militorisz Janka bezzeg jobban tudott bánni a Palijával.

– Hát persze, tudom én úgyis, hogy buta vagyok! Azért nem kell mindjárt…

– Uramisten, hát sirsz? Ugyan ne bolondozz! Kis fáta, feleség! Mit tegyek, mond? Hozzak tán Kapossydtól valami emléket, egy hajfürtöt tán, (csak olyan kopaszra ne nyiratkozna!) – vagy kezeírását? Egy szem mogyorót a giardinettből, amit szájához emelt és kiejtett?

– Semmit, hagyj békén! Nem akarom, hogy mind rajtam gúnyolódjatok! – Fölkelt, visszaszaladt az ágyába és még soká fenn sirdogált, – kínozta-gyűrte gyönyörű szemét, egész sajátos fajbeli, nagy szépségét, melyhez képest a Marikáé csakugyan szobacicus-arc, – hozzáférhető, jellegtelen és közönséges csinosság.

Csak Gross Helénnel nem beszélgetett bizalmasan Erzsi ezekben a hetekben; a kis német most nem kuporodott az ágyára, hogy kikérdeztesse magát; zárkózottnak és komolynak látszott; visszahuzódott elképzelt balsorsa leplei mögé, édes szomorúsága gubójába.

Szombaton este Kornélia is kilopódzott a garderobba, hogy segítsen öltözni Erzsinek, de az öreg rikácsolva, toporzékolva jött ki utána, és visszakergette a nappaliba. «Mágá pédig siétni, sie Fratz sie! – Ha tíz minutá nem leszi kész, so gehst du nirgends! – Unverschemtheit!»

Szerencse volt, hogy a haját már előbb szépen megcsinálta egy félreeső helyen, parányi zsebtükörrel. – A bejáró földijével hozatott egy tenyérnyi puderpapirost a drogériából, – s mikor már bennült a kocsiban gardedamja, az öreg Fóth néni mellett, avval dörzsölte körül hamar az orrán a pattanás még piros helyét; – aztán egy óvatlan pillanatban gyors mozdulattal lekapcsolta nyakáról a fehér selyemplasztront és zsebre gyűrte. Nem túl mély, szívalakú kivágás maradt utána és Erzsi most már nyugodt volt; tudta, hogy jól, alkalomhoz mérten van öltözve és örült a teljes, ékes, nyiló fiatalságának.

– Jó volna, – gondolta el lelkiösmeretesen, ha Ő-m ott volna és látna ma este! De azért így is jó hecc lesz! Jó vacsorát eszem. Csak az a buta vers ne volna olyan hosszú! «Ha zöld sziget viránya intve hina, borus szemmel ne nézd a zátonyát!» – Pfuj! «A zöld sziget-nél el kell mosolyodni, kisasszony; szétnézni nyájasan, mintegy a virányokon; – utána emelt hangon, ünnepélyesen! Sokkal ünnepélyesebben! Hisz oly jól áll magának, no!» – biztatta volt a költő a «próbák» alatt.

X.

Afféle vidéki helyiség volt az új kaszinó nagyterme, súrolt puhafapadlóval és két deszkaládából tákolt pódiummal. A sokfelől összehordott, sokféle székek soraiban fehérruhás, kinyalt leányzók és bepréselt mamák szorongtak; kissé kiizzadt szalonkabátokban hithű «katholikus legények» és pap, sok pap; meg nyolcadosztályos gimnázisták igazgatói engedéllyel és néhány tanárjuk. Erzsi visszafogta pajkos kedvét a pódiumon, szép komolyan állt és elzengte végig, (már Isten neki!) – mind a huszonnyolc strófát úgy, ahogy a költő kivánta: «Ünnepélyesen, nagyon ünnepélyesen!»

fejezte be, (mert hisz mindennek vége szakad egyszer,) – és nagyon örült, hogy egy strófát sem hagyott ki, sem össze nem cserélte; bár Fóth káplánt kivéve, senki sem vette volna észre és nem fájlalta volna.

Aztán következett egy Haydn vonósnégyes (ó!) hetedosztályu tanulók adták elő a hegedütanárjukkal; – «a legkényesebb műízlést is kielégíthette volna», írta másnap a püspöki nyomda ujságja. Majd a helyi szintársulat divája monológot szavalt «Az Izé»-ről; kis dublé-arany keresztet akasztott a nyakába ez alkalomra vékony láncon és a szöveg pikáns helyeit Fóth tisztelendő, mint az új kaszinó titkára bekarikázta neki nagy elővigyázattal. Holzer tanár csinos felesége Chopint zongorázott, egy kis leány Pósát szavalt, (ez igazán kedves volt; nyolcesztendős kis primadonna-majom) – s egy nagyorrú sovány hölgy rezedaszín ruhában cimbalmon népdalokat adott elő. Ily viszontagságok és megpróbáltatások vezettek a vacsorázó asztal boldog révéhez.

Fóth néni, még mindig aléltan a fia sikerétől, kegyes rokonszenvébe fogadta Erzsit és a sok bemutatkozás és gratuláció után: – maga meg a káplán-poéta közé ültette; ő ezt a helyet tartotta a legkellemesebbnek.

«Szereti a halat, kisasszony?» – fakgatta nemsokára a balszomszéd, míg a «tanári» tekintély küzdött benne a legényes, udvarló virtussal. – «A szálkát nem szereti benne, úgye? De lássa, nincsen rózsa tövis nélkül; és itt csak a bájos fiatal leányok kivételek».

– A halak közt tetszik érteni, tanár úr?

– Hova gondol, maga hamisnyelvű! A rózsák közt; – de persze, csak úgy, ha a lelkük is szép, hófehér, tiszta!»

– És jószagú! – unatkozott Erzsi és arcához emelte a csokrát. – De hiszen a tanár úr ösmeri ezt a fajta rózsát; kertésze neki, – a leányok lelkének. Nem?

– A «hit és erkölcstan» tanára vagyok a képzőben, ezt gondolja? Ó, azért nem könnyű feladat ám, ismerni a lánylelkeket!

– Egy költőnek?

– Á, az semmi kérem… és, és attól csak nehezebb, mert a költészet illuziókat táplál. De ami a fiatal leányok bodros, homloka mögött rejtőzik…

– Az lerontja?

– Nem minden esetben, ezt nem mondtam. Csak – összezavarja. Hisz mindent megtesznek szándékosan, kérem, hogy így legyen. Mennyi szeszély, kérem, micsoda szeszélyek! Nézzen csak önmagába!

– Először is én nem is vagyok olyan túlságosan «fiatal» leány, huszonkét éves multam, tehát ki vagyok vénülve a szeszélyekből. Másodszor – beszéljünk általánosságban és a példákat ne vegyük a jelenlévőkről! – (húzta-vonta Erzsi a hiábavaló társalgást, mert mégis csak eltökélt szándékai voltak vele). – Van elég közös lismerősünk, a társnőim, velük jobban is lehet bizonyítani az ilyen «tételeket» mert azok csakugyan mind fiatalabbak három-négy évvel nálam. Szeretném tudni, kit tart köztünk a tanár úr szeszélyesnek?

– Ó, a példákért nem kell messzire menni, – huzódozott a fiatal pap gyanakodva. – Nagyon sok vétkes önfejüség van ám ezekben a teremtésekben; noha tagadhatatlanul sok báj és jóravaló hajlandóság. Például az önök osztályában…

– A kis Pável Mari, úgye? – rukkolt elő Erzsi merészen. – Tudom, hogy a nővérek őt tartják különösen dacos, önfejű, vad természetnek, szenvedélyesnek, hiúnak könnyelműnek (pedig kiskorától ők nevelték) és ez már úgy el van terjedve róla, Tisza-Duna le nem mossa! Pedig lássa, tanár úr, itt is téved a pszihikai pedagógia. Ez a kis lány anya nélkül nőtt fel; a morózus, öreges, özvegy papája egy zord magános helyen él, egy csunya kis állomáson, – nem ösmert se testvért, se rokont, egyenesen idehozták az apácákhoz.

– Ahá! Ilyesmit lássa, gondoltam! – kapott bele a férfi. (Minden gyanuját eloszlatta az Erzsi komolykodó tónusa; nem ez nem sejt hát mégsem az ő kis bizalmaskodásairól Marikával.) – Hogy őszinte legyek, mindig sejtettem, hogy ennek a növendékünknek a lelki fejlődését nem vezették a helyes irányban. Nem egyénien, úgye, – nem vették figyelembe az ő különös, egészen sajátszerű vonásait.

– Elvadították, igen! Nagyon is mélyen és komolyan tud érezni pedig ez a gyerek; csak most már valami nagy lelkiszeméremből nem mutatja, mindenféle nyegle, gyerekes tempókba rejti. Én ismerem őt, nagyon érdekes egyéniség!

– Valóban! Lássa, az én emberismeretem is ilyesmit mondott nekem. Mert én szeretek komolyon és egyénileg foglalkozni a rámbízott növendékek lelkével. Megengedi, hogy töltsek a poharába?

«Ó, ó, te kis csacsi!» – mondta magában Erzsi és majd-majdnem ki is szaladt a száján, mikor a fiatal férfi egyre pirosodó arcába nézett. Az már harmadszor ivott az erős hegyaljaiból és a hangja eszerint lett mind melegebb, meghatottan rezgőbb, nedves csengésű. Azt is észrevette Erzsi, hogy mióta e «komoly» és érzelmes csacsiságokat adogatja be neki; már sokkal kevesebbszer bámul bele az ő ruhája szívalakú kivágásába. «A férfiak mégis csak jófiúk, – gondolta el – még a legkamaszabbikban is több tisztesség, hit és jóhiszeműség van, mint egy kékruhás, tizenhétéves zárdanövendékben!» – Kocintott és ivott ő is egy kortyot.

Igen, – folytatta aztán meggyőződéssel – a mi Marikánknak komoly, szelíd, baráti bánásmódra volna szüksége; szeretetteljes bánásmódra! Attól fölengedne az ő fiatal lelkében sok szép, nemes, gazdag tulajdonság. Milyen pompás kedélye van például.

– Úgye? Oly ártatlan, gyermeteg?

– És milyen komoly amellett! Én különösen becsülöm benne a titoktartását. Végtelenül diszkrét természet és soha el nem mesél olyasmit, ami valamilyen okból – érezhetően – kissé kényes! Lányok közt, – kivált egy zárdában fontos az ilyesmi.

– Már hogyne, – hogyne! Sőt minden jóltévő pedagógiai befolyásnak is ez az előfeltétele. Kocint velem, kisasszony? Valóban, köszönöm ezeket a hasznos értesítéseket. Kötelességemnek fogom tartani, hogy pedagógiailag felhasználjam. Mert a ped-pedag…

Az asztalfőn pisszegtek és a pincérek abbahagyták a tányérváltást, tósztok következtek, ah, – beszédek, rekedtes és szakgatott kiáltozások: «egyesülés, összetartás, meghitt kör, a munka fáradalmai, az enyhe fészek, a nyugalmas rév, a barátság örömei, szeretve tisztelt elnökünk.» – Éljenzés, pohárcsengés, ivás; s a másik már torkot köszörül. «Forró köszönet, igazi mívelődés, nemzeti erkölcs, modern szabadosság, vallásos érzület, nemes hevület», – újra kocintás, harsanó «éljen», – és nyomban meginduló edényzörgés, beszéd, kacagás.

Erzsi megfigyelte a szomszédját, – komolyan, meghatott és elmélyedő arccal nézett maga elé; a kezdődő, korai mámorosság állapotában. Túlgyorsan poharazta volt a szokatlan erejű bort. «Na, ennek most már ölég is lesz! – gondolta. Csakhamar, a pecsenye után már kezdett fesztelenülni a hangulat; a gavallérok eltologatták székeiket, középkorú nénik látogatóba indultak egymáshoz. Erzsi már régebben megérezte, hogy ez a társaság, ez a modor egy félfokkal alatta áll annak, melyhez ő otthon, a városában tartozik; véletlen az ilyesmi. A reverendás előkelőség külső, kenetes máza alatt többnyire egy-egy kisiparosi otthon szerény és vaskos allürjei mutatkoztak. «Semmi, – gondolta – annál heccesebb!» És engedelmet kért ő is Fóth nénitől, hogy átülhessen a fiatal Holzernéhez; ma este ösmerkedett meg vele is.

Ez a csinos, brassói szász menyecske véletlenül csakugyan finom és egészen kedves jószág volt. Az urával s néhány nőtlen világi tanárral ültek egy csoportban. Erzsinek feltünően örült, eleinte egészen le is foglalta magának. A tészta után már ott tartottak; ahová a leány mielőbb el akart jutni: közös barátnőjük, a Gross Helénke ügyénél.

– Már tudod drága, én igen jó katholikus vagyok, mint a legtöbb, aki nagy korában lesz azzá, (pláne szerelemből; az uramért, az állására nézve tettem, de aztán megszerettem ezt a vallást szívből) – és az apácaság is tetszik nekem, – ha Józsimat nem ösmertem volna meg, hát direkt a természetemhez pásszolna; a boldogult Főasszony meg valósággal ideálom volt bérmaanyám, emberi eszményképem, az a szelíd, okos, jó… Hanem tudod, ahogy ezzel a kis Helénnel spekulálnak most az apácák, az igazán nincs kedvemre, az csunya! Már beszéltük Józsimmal is. Biztosítlak, hogy ha teljesen szegény volna, nem biztatnák, forsziroznák annyira, hogy a lelki üdvössége kedvéért csak legyen apáca. De úgyis hiába mesterkednek, tudom; mert neki nincsen ám semmi, de semmi kedve, semmi hivatása, – ahogy odabenn hívják. Hát lehet az ilyet erőltetni? Valósággal bűn, azt mondja Józsim is; és a Főasszony is megmondta Helénnek: «Csak akkor, ha őszintén hivatást érzel, gyermekem!» Na, teljen csak le a gyászidő, – mert most még beszélni se engednek a kislánnyal azok a vénségek! Pedig szegény nénije a halálos ágyán is kért, (hogy egyszer meglátogattam) – csak legyünk jók az ő kis hugához!

– Mond, nem gondolod-e te azt, – sietett Erzsi a lényegre térni – hogy a mi Helénkénk esetleg kedve ellenére is, bár én is tudom, hogy semmi hivatást nem érez, mégis benn talál maradni apácának?

– Ó, annyira erőltetnék? Nem, sohasem lenne ott boldog, megmondta nekem sokszor és őszintén. Elvégre, már húszéves nagylány és eddig a világban élt. Csak nem hagyja magát vén apácáktól elbolondítani!

– Nem mindig csak öreg apácákat kell ám vádolni, ha egy húszéves kis német lánynak sétálni megy az esze.

– Mit beszélsz? Mire célzol, – csak nincs valakije? Férfi, fiatalember? Utóbbi időben én is furcsállottam a kislányt, bár velem nem volt ebben bizalmas, de jó szemem van ilyesmihez. Még bajor földről hozott volna valakit a szivében?

– Nem feltétlenül bizonyos éppenséggel!

– Ne tréfálj! Hát itt, mióta itt van? Valami paptanárjába zavarodott bele odabenn?

– Feltétlenül bizonyos, hogy éppenséggel nem!

– Hallod, most már igazán ne viccelj! Ki nem járt sehová, csak mihozzánk havonkint egyszer. És nekem azt jó volna tudni, mert én ismerek egy derék jóravaló komoly fiút, akiből ép a minap sikerült nagy diplomáciával kiszednem, hogy a kis Helént… ej, nekem, azt meg muszáj tudni, mert ez a kis bajor, ez a némán izzó kis cserépkályha-nő nem járt máshová – és nem is láthatott a szemével se más férfit, csak ezt a derék, komoly házasulandót és még – az uramat.

– No, és az uradba egyáltalában nem lett szerelmes, erre akár esküt tehetek!

– Áh, – akkor jól van! Akkor minden rendben! Akkor akár mindjárt holnap megmondhatod neki, drága, nehogy bőgéssel rontsa azt a szép, barna szemét; bár a leányok szeretnek sirdogálni, ezt magamról tudom. Az ügy, azt hiszem, teljesen rendben! Töfflerke komoly és megbizható, mint valamennyi szász, – egészen rendes a multja is, ösmerem, a Józsim legjobb barátja. Csak nagyon kell, hogy szeresse az, akit elvesz, mert kicsit féltékeny természetű és nagyon szigorú szerelmi-, meg tisztesség-dolgokban, évekkel ezelőtt ezért ment szét egy pártija. Most lett rendes tanár, a fizetése persze nem óriási, de Helénke kitünő párti ám! És ami a legszebb az egészben, ezt Töffler nem is tudja még, nem is sejti.

– Hát add tudtára hamarosan. Miért ne, – tudod, az ilyesmi sohsem «gátló akadály» a házasságban.

– De nem ám! Bár ez a fiú afféle túlbecsületes. De azt hiszem, most már rendben van minden; csak egy kicsit terelni, igazgatni kell még a dolgot, – a jó mederbe, tudod, – ezek a szerelmesek olyan bárgyúak. De erre itt vagyok én – no meg te! Jaj, úgy örülök, igazán, egészen lelkesedem! Úgye csinoska is az a leány a nagy meleg, aranyosbarna szemével; persze a bőre nem ilyen csudaszép, mint neked, kicsit pattanásos, de ez el szokott múlni a házasság után. Jaj de jó. Ha sejtené Töfflerke, miről beszéltünk!

– Hát itt van? Melyik az, ugyan mutasd!

– Az ott srégen szembe az urammal meg a direktorral. Mindig komolykodik. Jó fej, úgye?

Erzsi is vidám jókedvre derülten nézte meg magának a szőkeszakállas, fiatal férfiarcot, okos kék szemét és csinos, piros száját. «Mint egy Marlitt regényhős!» – gondolta sok jóindulattal.

Egy darabig most csendesen, elgondolkozva pihent magának, elnézegette a közönséget, mely a tortánál már bizalmas csoportokba huzódott. «Mondd csak, – kérdezte később Holzernét – ösmered te Kapossyt, a mi neveléstan-tanárunkat? Á, jóba vagytok? Szeretném, ha idecsalnád egy kicsit!»

– Ahá! Érdekes, sötétarcú pap, mi? felelt nevetve az asszonyka; és a dessertnél nyilt egyszerüséggel odakérette valami ürügyön.

A komoly pap nem érezte magát nagyon kényelmesen Erzsi oldalánál; kivált mikor a fiatal asszony diszkréten a másik szomszédjával merült beszédbe. Nem igen tudta mit kérdjen és mit mondjon; ez a nyugodt, okos leány kifogástalan, felnőttes modorával és rejtett, csufondáros fölényével mindig zavarta egy kicsit, – legszivesebben udvariasan negligálta az osztályban is. Most szórakozottan babrált a leány kis bársonyretikülje zsinórjával.

– Kézimunka? – kérdezte.

– Igen, afféle tót hímzés; a mi vidékünkön csinálják.

Megrázta egy kicsit, – oly szándékos ügyetlenül, hogy minden tartalma széthullt az asztalon.

– Egész kis csendélet! – mormogta Kapossy az ő aszkétás fanyar mosolyával. – Mennyi sok minden! Tű, varró selyem, noteszkönyv, plajbász, pántlika. Hát ez az összehajtogatott cédula mi titkot rejt?

– Á,… azt ne, az tilos! – kiáltott a leány s utána kapott olyan gyerekes rémülettel, mintha nem is egy «kivénült» huszonkétéves nő, hanem kis polgáristalány volna.

– Micsoda? Nem szabad? Nekem, a tanárjának?

Morcos, kisfiús szája félszeg, kedves mosolyra húzódott, sötét szomorú szeme csufondárosan és kérdve nézett a leányra; míg tenyerét kinyújtva, erősen leszorította az abroszhoz a gyűrött kis cédulát. Ő nem ivott sokat a vacsoránál, de valamit mégis.

– Nem, azt nem szabad, nem lehet! – folytatta Erzsi panaszosan és kérlelve. – Ó, hogy is hagyhattam benne! Adja ide, kérem szépen, tanár úr!

– És ha nem adom! – mondta most keményebben és dacos szeme fellobbant. – Okának kell lenni, hogy így megijedt; szinte reszket. – Végre is jogom van mint tanárjának… Mi ez, kisasszony? Valami személyes dolog? Talán… valami rámvonatkozó?

– Ó, nem – azaz hogy… Tanár úr, én nem nagyon tudok füllenteni, de azt a papirt nem adhatom oda. Valami gyerekség van rajta valószinüleg és nem én irtam, véletlenül van a táskámban. De én nem kompromittálhatom egy társnőmet, nem csinálhatok másnak bajt – végre itt nemcsak tréfáról van szó, egyszerű kiváncsiságról. Ön mint tanár akarja és ép azért nem lehet. Nem, inkább skandalumot csinálok mindjárt, inkább engem érjen akármi kellemetlenség.

– Szóval becsületkérdés, kollegialitás! Hm, hát lányok közt is van ilyesmi csakugyan? – Hát jó, egyelőre próbáljuk diplomáciai úton. Ha megigérem, hogy az írás miatt senkinek sem lesz kellemetlensége; hogy… mondjuk, nem mint tanár, pedagógiai érdeklődésből, hanem mint ember, csak ártatlan kiváncsiságból fogom elolvasni. Akkor –

– Jaj, Istenem! Az a legfőbb, most bevallom, hogy én nem is tudom tulajdonkép, mi van ráírva. Az osztályban, az órán – hisz tudja tanár úr – szoktak ilyennel gyerekeskedni még a nagylányok is; cédulát dobálnak – unatkoznak. Ezt Pável Marika küldte ma Szidóniának és én tréfából, rosszalkodásból elfogtam, – aztán nálam felejtődött.

– Úgy, – mondta a tanár és a Marika nevénél mintha kissé átpirult volna. – Hisz akkor annál nyugodtabban nálam hagyhatja, ha a szöveget nem ösmeri. Tehát ünnepélyesen megigérem, hogy mint magánember fogom otthon elolvasni, – mint gyakorlati pszihológus, jó? És hogy ennek semmi hivatalos következménye nem lesz. Meg van elégedve kisasszony?

Már zsebébe is gyűrte a kékkockás számtanirka lapot; furcsa, kicsit ragadozó mozdulattal. Erzsi elcsendesült; úgy nézett ki, mint aki levert és aggodalmas; pedig csak fáradt volt kicsit és már teljesen készen, tehát nagyon únta magát itt. «Hát mulatni épen nem mulattam; de ez jobb is így; – gondolta drága becsületességgel, – hiszen én már nem vagyok szabad. És egy kis hecc volt azért, jó vacsorát adtak és sok pocsék, ízléstelen ruhát láttam.»

Ő tudniillik nagyon is jól tudta mi van azon a buta cédulán. Ez volt: «Te Szidu! Mit szólsz ehhez a vén kamasz Erzsihez, ez máma kimegy szoáréra és annyányi bájaival agyonhódítja a mi papocskáinkat. A fene bele. Csak legalább az én Fóthkámmal hagyna fel; nem mintha féltékeny volnék ugyan, – hisz csak azóta mer vele kokettálni, mióta én haragszom vele és nem szólok hozzá. De már igazán ki is békülök legközelebb; ő a legszebb férfi és a természetünk egészen összeillő. Ezzel a mafla Kapossyval úgyis csak bosszúból kacérkodtam, de már halálosan únom. Majd, fogok én neki örökké szenteskedni, mórikálni magam, adni a megértőt, a tudományos hajlamút! Már torkig elég volt; hagyom ennek a mulya Popescunak, ép neki való; hadd ábrándozzon rajta a holdvilágnál (mind-a-vizig szárazon!) és bőgjön titokban, ép neki való; egy olyan hülyének, aki még a szépségét sem tudja felhasználni és nem mer az ideáljára még jól ránézni se! Választ kérek, szerbusz.» Ez volt rajta. Erzsi nem is hitte magáról, hogy ilyen jó szinésznő; hogy ily könnyen fog sikerülni itt egy vacsora alatt «szárazba tenni az egész világot».

Örült, mikor Fóth néni hazamenést intett, – a papok nem ihattak éjfélen túl a másnapi mise miatt. – Másnap még a reggeli órákban bement a zárdába; ezzel elhárította a Kunigund-vihar fő mérgét. Utközben mégis elszaladt a város főpostájára feladni néhány levelet; volt közte a sajátja is, poste restante Budapestre szóló; volt egy ily cimű is: Eördögh Pál ügyvédjelölt úrnak. Debrecen.

A garderobba, míg átöltözött, Gizu szaladt be hozzá.

– Jaj, te, – lihegett, – nagy ujságok vannak ám azóta, tegnap óta. Először is Gross Helénke felment az este Berchtoldához a noviciátba és ma már fel is vette a jelölt-gallért; persze agyonbőgte magát ezen közben, de Berchtolda nem haragszik érte. Másodszor, hogy tegnap február huszadikán lejárt a gyászidő a Würdigéért és Emerikát, a drágicát ma már fekete kötő nélkül láttam. És azt mondják, a püspök úr már kitűzte az új Würdige-választás idejét, április elején lesz valamikor; mert itt addig készülni kell annyi fiókházi vendég elfogadására, akik szavazni jönnek és mind ideszállnak… Jaj, futok, már ordít az öreg!»

«Az a buta Helén! Az a töksi Helén! Az a mafla Helén!» – ismételgette Erzsi, míg újra magáraszedte a kék, intézeti gunyát.

XI.

– Mit búsulsz kenyeres? Ládd-é, mán a zanyácák temploma csücskirül is leszedték a gyászlobogót! Idelátni!

– Jót emlegetsz te is, hallod! Hogy a gyász borítsa be üket; hogy szakadjon a fejökre az a kalastrom!

Igen-igen elázott két úriember üldögélt a Kispipa-vendéglő egyik belső szobájában. Rövidzekét, lovagló nadrágot és bőrkamásnit viseltek; egyformán barna, szürkülő és rövidre nyirt hajuk, napégette szikár, csontos arcuk volt, konta kis bajússzal; tömpe, keményujjú kezük, melyet gyeplő és kantárszíj edzett. Nyilván faluról jöttek, tán a szomszéd vármegyéből, az itteni, híres marhavásárra; egész nap fázlódtak és alkudtak a kupecekkel; most pedig nagyot mulattak. Nagyot, jó borral, bankóval és cigánnyal; igazit, – fehér személy nélkül, konok-kettesben, magyarán. Most két óra tájt éjfélután eltikkadtan hullt ki a brácsás kezéből a vonó; – a vendéglős jó kis csigerrel szolgálta ki hát a cigányokat az urak parancsára. Habzsolva locsolták agyonszáradt torkukba a savanyú, hideg, szódavizes lét és pörköltet zabáltak; így most csend volt; a pállott és meleg szobalevegőben verejték és trágyaszag, hagymás-szaft és borgőz vegyes és fanyar illatai páráztak. A két italos kicsiny, csontos feje összehajolt; már nehézkesen fordult néha a nyelvük és a rendesnél is póribb, kocsisosabb volt minden ritkás szavuk, ízesebb, numerózusabb a kiejtésük. Öntelten, nyeglén, pávásan elébb, majd búsan, konyultan és züllött kedvvel – valahogy hatványozottabb és ékesebb parasztok voltak csak ezek a «nagysá’s urak.»

– Mit ugatod itt messzirül szegény hoppszüzeket? Elég azoknak a maguk baja, hadd el! – kacagott az első ujra és vállára csapta tenyerét a hangos káromkodónak.

– Baja, mi baja? – szítódott feljebb a másik butult, mámoros haragja. – Mér zárják be hát akkor magokat a nyavajások? Mér nem jönnek ide mind, ahogy most vannak, ebben a szent órában; hagy látnám én el a bajukat! Azt a…

Megint káromkodott; csunyát, durvát, trágárat. A cigányok a tulsó asztalnál röhögve füleltek rá.

– Csuhaj, te híres! Azt hiszed, nem tudom én kiér’ ungorkodol te most, hogy eszedbejutott eccer! No né! Tíz esztendőt leéltél azóta, megházasodtál, megözvegyültél, jó pipa vótál te is mindig vélem együtt… nanana; csak hagyjuk pajtás, hagyjuk, most meg ehun ni; egy kis ital elég, hogy eszedbe jusson Komoróczy Sára, a beregi főispánlány. Nanana, ecsém! Tán nem annak a nevire danoltál az iment? Mán péig hiába, az ott van most is hé, százlépésre tülled aluszik most vagy az olvasót mondja, – idelátszik, ládd-i a zanyácazárda temploma. Még azt is tudom, hogy Adéla jaz neve; arrul hijja majd a Krisztus lakodalomba. Mer’ a mán csak a Krisztussal mén el, hékám, azzal mátkásodott el truccbul Békássy Laci miatt. Mer’ azt magáhovalónak ítilte; – hász’ eszes ember is vót, literátus, nagy fene jogász mán akkor is; téged meg «trágyabirónak» csufolt Sára, amiér’ lóval bajmolsz meg hogy kibuktál a szógabiróságbul. Tudja azt mindenki Beregbe! De azt is, komám, hogy te megkéretted akkor mégeccer, hogy «no, hátha most?» – mikor Békássy cserbehagyta egy ellenzéki mandátumér’, a bolond, – de bizon akkor se tudtad elnyerni; még truccbul is inkább a Jézus kellett neki.

Részeg volt, durva, gonosz, kiméletlen és buta. A másik felhorkant. Nekibolondult, még csunyább szavakat mondott – gáttalanul fetrengett az ordas, elkérgesült lelkéből felbugyborékoló piszokban.

– Nahát, a kutyaistenit neki; bemegyek én oda mingyár, osztán meglátom!

– Hova a fenébe mennél, te?

– Hová? Hát odaátal a klastromba, háromszázötven szüzek közzé! Oda, ahun Komoróczy Sárát megtanálom! Maj’ máskép beszél most véllem, ha meglát!

– Ugyan te, ne bolondulj meg! Ülj veszteg, na! Részegek vagyunk, mint a disznók, gyerünk haza inkább! Vagy másüve! Jobb helyre!

– Te mán nekem hiába beszélsz. Bemegyek, beállítok most, éccakának idejin; de még azt se hidd, hogy egész-őtözetbe! Hanem… Úgy én, gazember, hazug a nevem, ha nem teszem meg. Csak röhögj, annál jobb! Fogadol velem? Na úgyi, nem mersz fogadni? Most mingyár! Egy száz pengőbe! Nem mersz, piszlicár fösvény vagy, az is a híred! Kukoricára térgyepeltet az asszony otthun, mi, ha be nem számolsz?

– Engem? Deisz’ azt ne mongya senki! Na megájj, az apádat… Hát most mingyár! Úgy, ahogy mondtad! De nem csak úgy beszagolni ám, vagy bécsengetni, oszt elszaladni, hanem kerülj-fordulj is odabe egy kicsit, hogy lássanak is; nem gilt másképen. Ki lesz a tanu? Én is menjek?

– Te maradj csak itt, mer’ hepciáskodnál. Jöjjön a banda; a primás, kontrás meg a cimbalmos. Bémegyek, benn is leszek egy ideig, – megnézem, mit csinál ilyenkor Komoróczy Sári? Olyan szép-e még? – Egyszóval, ha úgy be tudok menni a kapun és öt percig benn leszek, enyim a százpengő. Gyertek, morék! De pisz nélkül! Amé’k szót nem fogad, beütöm a pofáját!

– De hátha hazudnak majd a cigányok? Megkened a markukat! – kötölőzködött a másik.

– Ejnye!… Hát becsületes, tisztességes úri embernek ösmersz tán? Nem? Hónap különben az idevaló ujságba is megolvashatod, hogy «mi történt az éjjel». Jól van így? No gyerünk-gyerünk! Kocsit kell még lelni, valami fiákker, a’ jobb lesz, mint az én bricskám. Fedeles fiákkert. Úgy csak nem mehetek végig az utcán még éceaka se, szeles márciusi idő van.

Szinte megjózanodott; céltudatos, ügyes, körültekintő lett e csúnya és durva bolondságban. Most már leginkább a fogadás izgatta. Nem a száz forintért; kétannyit elvertek pár nap alatt, de a dolog híre, virtussa most már sokkal inkább érdekelte, mint a hajdani ideál, Komoróczy Sára.

* * *

… A bérkocsi pár lépésre a zárdakaputól állt meg csendesen a fal mellé húzódva; a három cigánylegény lélekzetfojtva kuncogott benne. Setét utazóbundás alak húzta meg a «porta» csengőjét. Oldalt lapulva, némán várt egy ideig.

– Ki az? – szólt belülről nemsokára egy fiatal női hang.

– Levélhordó. Express, kéremalássan. Express-távirat, a zárdának szól.

A vártás kapusnő némán és kötelességtudón dugta a kulcsot a zárba. Semmi rosszat nem gondolt e bizalomkeltő, alázatos, öreges férfihang hallatán; fiatal novic volt, álmoska, tapasztalatlan is és most imától, virrasztástól bódult. S a zárdába most különben is folyton jöttek sürgönyök, ajánlott levelek; fiókházakból kérdezősködtek, korteskedtek; ez átmeneti, fejetlen időben kissé nagyobb hű-hóval ment minden, mint egyébkor. A kulcs megfordult a zárban; s a nővér félrehúzódott, hogy a kinyíló ajtószárnyon bebocsássa a sürgönyhordót. A következő pillanatban rémülten, holtraválva sikoltozta el a szentek neveit.

Az utazóbunda lehullt és kivülmaradt a zárda küszöbén. Szörnyűséges és undok fantom rohant, vágtatott el a nővér mellett; végig a portafolyosón, majd vissza a lépcsők alatt; majd ugyanavval az eszeveszett, vad ügetéssel befordulva a földszinti konyhák irányába. És egy szó, egy hang nélkül, rémületes némán az éjszakába… A sóbálvánnyá meredt fiatal nő észbekapott végre; de annyira csak, hogy önmagára tudjon gondolni, ösztönös, gyerekes, kétségbeesett menekülésre. Mint a mókus, surrant fel a széles lépcsőn, három fokot is ugrott, nem bánva hosszú, komoly ruhája méltóságát. Az első emeleten nem is állt meg, csak rohant tovább a másodikra, ahol az apácák hálótermei vannak; földig hófehér függönnyel körülzárt kabinettjeikkel. Az első terem ajtaját bevágta maga előtt és szinte előrebukva, eszelősen besivított: «Rabló, gyilkos! Hamar fel! Egy férfi… egy őrült van a zárdában!» – Aztán nyitva hagyva az ajtót, loholt a következő terem felé; öt nyilott itt egymásmellett. A jobbszárny volt ez; a középkorú, tanító és dolgozó «fogadalmas» nénék lakóhelye.

A folyosó egy-két perc alatt teli volt elrémült, kiáltozó, kezüket tördelő alakokkal; félig felkapkodott fátyolok alól hajtincsek kandikáltak elő; a váratlan éjszakai riadalomban, e zilált és hirtelen meg se értett szituációban még a legokosabbak, a mindig józanok is elvesztették fejüket. Tömörültek a lépcsőnél, futkostak tévetegen és kérdezősködtek. «Hol, merre?» «Ki látta?» «Hátha csak képzelődés, az Istenért!» Néhányan sírógörcsöt kaptak; de a lépcsőn még egyik se jutott lejebb. Az első emeletről semmi nesz sem hallatszott.

A két szárnyat a templom választotta el; idefenn már csak a kórusa nyílott egy folyosóra; előtte pár lépcsőnyi emelkedettebb hely, mély köríves ablakkal és Szent József szelid, atyai szobrával. Itt haladt átal e percben, kezében lámpás – mély térdhajlással a templom kórusa felé – a mai hajnali várta. A balszárnyat, az öregekét járta volt be épen, kötelesség szerint megnézte a kályhák kihamvadt parázsát és neszelte az alvókat, nincs-é köztük hirtelen rosszul-lett, segélyre szoruló. Most kemény, határozott léptekkel jött, teljesen rendbeszedett ruhában, nagy csodálkozó szemeit rámeresztve a sokadalomra. Meggyorsította a lépteit és felemelte a lámpát. Adél volt; valaha Komoróczy Sára.

«Mi történt, az istenért? Micsoda? Ki? Hol?… Uristen és ti itt álltok – idefenn? A másik lépcsőn vagy a kápolna alatt feljöhet akárki és eggyel feljebb a növendékeink alszanak. Rögtön elosztódunk, egy-kettő háromfelé – így ni! Ti maradtok; ezek induljanak erre a hátulsó lépcsőhöz! Önök velem, gyorsan, lefelé! Meg kell keresni, ki kell seprüzni, ha csakugyan van valaki. Minden lámpát fel; világot mindenütt!»

Egyszerre megindultak lefelé; már hősen, bátran mind, szervezett tömegben, együtt. Egyszerre tudták mind, hogy meg kell védeniök a zárdájukat, hírnevét, fiataljaik és öregeik nyugalmát, tán életét is. Három oldalról, futva, lihegve és topogva rohantak és robbantak le, mint a feltüzelt harcosok. Mert Komoróczy Sára járt legelől, a deli, a hangos és erős gentrylány, akinek helyén az esze és nem ijed meg egyhamar.

«Hadd lássuk csak, hadd lássuk azt az «őrült»-et; hadd páholjuk el azt a rablót! Csak egy volt? Merre van hát, hol bujkál, jöjjön elő! Lássuk, lesz-é még másodszor is kedve csúfságot… nini, ahol ni!»

Egy szempillantásra megtorpanva állt meg az apácasereg. A feketült szentkép előtt, a mécses halvány világánál megrévlett most a betörő csúfos, minden érzésüket sértő silhoutteje. Ám Adél azt nézte meg csak hirtelen: mi lehet jobbkezében a fényes kis tárgy? De nem revolver volt, nem, – jól látta, egy zsebóra. Állt egy helyben és a perceket számlálgatta.

«Áh, most megcsipjük! – kiáltott Adél üvöltő, gúnyos, harci riadallal – most nem menekül! Zárjátok be a kaput, ó, ó, tárva-nyitva! Bezárni, hogy ne menekülhessen! Hé, Jancsi, Miska, Tráján! Keljetek! Hamar, kötelet!»

Loholva szaladt ki az udvarra, el a szivattyús kút mellett, majd a másik udvaron végig, az «Ápolda» előtt, a nedves márciusi éjben. Az istállók s a kertész háza közt laktak a hetesek, kerti munkát végző, vízhordó, meg tehenes-legények. Van tíz éve, hogy soror Adél nem szaladta ki magát ilyen kedvére. «Keljetek már! Lusta kutyák! Alávaló mamlasz barmok! Elő, kötelekkel, hamar!…»

És mégis, mire az álomszuszékok felcihelődtek, mire előkeresték a kötelet; messzire illant már a mocskos kisértet régen. A földszintnél tovább egyáltalán nem is jutott; néhány folyosón futkosott keresztül-kasul, céltalan vágtatásban, egyedül a komor szentképek alatt. Aztán megállt; szétnézett. Megzavarta a szokatlan helyzet, iromba nagy árnyékát látta a szines mécsvilág előtt, – a némaság; a szűk folyosók; a falon egy másik meztelen férfitest halotthalvány mozdulatlanságban, – a vérző, a szelid, áldott ismerős, szemérmetes, ott – a feszűleten. Megborzadt, fogai összeverődtek, fázott; – de tántorogva és konokul megállt mégis egy lámpa alatt; rámeredt az óralapra és se látva, se hallva számolni kezdte a másodperceket. Már hallotta a zajt, léptek robaját, női sakálüvöltést egy valaha ismerős ajakról; de még húsz másodperc volt hátra… még tizenöt, igen. – Végre, – vége! És most usgyi – ki innét, ki ahogy jött, minél előbb. Józan volt már és rettentően, testileg szégyenkezett. A «Porta» nyitva volt és senkisem szaladt, hogy bezárja előtte, hogy kelepcébe fogja. Nem is közeledtek felé, sötét csoportjaik ott maradtak, újra elnémulva, a folyosók homályos mélyén. A vezérük akkor loholt végig kiáltva és harsogva az udvaron; de hiába, – ők úgylátszik, mégsem akarták nagyon ezt a hadifoglyot, jobban is szerették, ha elmenekül! Kinn a kapu előtt a cigányprimás készen tartotta már a prémes bundát.

Jancsi, Miska, Tráján ott álltak a nagy kötéllel, de a merénylő azóta már kezében is tartotta ocsmány fogadása díját.

A hangyaboly, melybe kívülről belerugtak, még soká zúgott és nyüzsgött tehetetlen bőszült morajjal. A folyosók tömve voltak, mindenki ott volt már és azok, kik mélyen aludtak ez emlékezetes ötperc alatt, – most utólag felkászolódva, még hangosabban és rémültebben tárgyalták az esetet. Legvalószinübbnek tetszett, hogy őrült jutott be a falaik közé; valójában nehéz is volt másképen elképzelni. Kissé távolabb, a «lurdi» folyosón már több alakról is beszéltek, volt aki hármat is látott, noha az imént ébredt fel. Egy novicia reszketve elevenítette fel «Jack, a hasmetsző» régi és szörnyű legendáját. Végre felmozdult a balszárny is, ezek csak most hallották a dolgot; sápadtan, merev arccal álldogáltak az öreg németek; gyanakvó, vádas szemekkel némán sandítottak a fiatalabbakra, kikkel úgyis titkos feszültségben éltek; majd egymásra, összebólintva egyetértően; bár még maguk sem tudtak értelmet adni ennek. «Ach Jessas!» – «Um Gottes Willen!» – «Jessus-Maria-Joseph!» – hangzott minduntalan.

Már néhány perccel előbb, Geralda, a fiatal felügyelőhelyettes volt az első, kinek eszébe jutott felszaladni a harmadik emeletre; ott csak növendékek és jelöltek hálószobái voltak; két ellenkező épületágban. Itt akkor még teljes csend honolt; ám felsiető léptei zajára mégis rémülten vált széjjel egy sugdosó pár. Hálóingben, szoknyában, kendősen és papucsos lábbal randevuztak és állongtak a hideg helyen – s most illanva tünt a kandidáták szakasza felé az egyikük. És mégsem titkos «szerelmesek» voltak, amint ezt hinni lehetett volna; – nem, Király Erzsi és az új abbégalléros: Gross Helénke tárgyaltak volt itt az éj csendjében, veszélyben, lopva, suttogva, valami igen-igen fontos ügyet.

– Mi az, Erzsike kisasszony? Ön itt van? Mit keres ilyenkor a folyosón? Ki volt az a jelölt? Ah, vagy maguk is tudják már?

– Igen, kedves nővér! hazudott Erzsi hirtelen, meg sem gondolva, mert sejtelme sem volt róla, hogy mit tud már.

– Ah, borzasztó úgy-e? Ilyen elvetemültség! Egy férfi, ilyen késő éjjel! Mi lesz már velünk, ha ez így megy!

– Betörő! – találta el Erzsi nagy intuicióval és igen meglepődve. Borzasztó! – hazudta frissen tovább. – Ép most futott át ide egy jelölt, nem is tudom, mi a neve, tőle hallom, én ép kinn jártam; a termekben még nem tudja senki.

– Akkor ne is bántsa, kisasszony; hadd aludjanak békén Istenben!

Természetes, hogy menten fölverte Erzsi, akit csak tudott.

Az imént, épen mielőtt a kis Geralda rémült arca megzavarta volt, csakugyan előre jelzett, titkos találkozója történt a kis Helénnel; és ott, az éj hüvösségében, a falszobor előtt szerelmi hirt mondott neki, drága, édes hirt, ájulásig boldogító valóságot.

– Igen, hát szeret, te kis bamba! Vedd be már egyszer a töksi fejedbe! Téged, nó, nem is engem! Beléd van szeretve, nó; csakúgy; mint te őbele; hát olyan hihetetlen ez? Igaz, hogy furcsák ezek a véletlenek… de talán mégsem annyira! Na, de hisz itt a Holzerné levele, neked szól; az a bejáró negyedéves adta át nekem, az a kis csúnya, tudod, amelyik Fóth néninél van kosztban. Csak vigyázz, dugd el az Istenért! Szóval nyilatkozott a szerelmesed, kis apácajelölt! El akar venni, ve-hen-ni! Igen-igen, fe-le-ségnek – hát mi a csudának másnak? Csak az a kérdés, hogy csináljuk ezt a dolgot – kis klastromi menyasszony?

– Mit – hogy csináljunk? Ó, Istenem!

– Mit? Hát ezt csak rendbe kell hozni – vagy mi? Te itt csucsúlsz a négyes számú kandidátteremben, Ő-d meg egy «rideg legénylakás»-ban álmodik felőled; pedig hát előbb-utóbb együtt kell aludnotok.

– Jaj, drága – te mindig olyan cinikusan beszélsz. Én… én nem is gondolok tovább semmire; nekem most már így is jó minden. Olyan boldog vagyok! Csak még végig se gondoltam, el se hittem – nem is értem egészen.

– Hát komplikált is az eset, mi? Hahaha! Szóval, lelkem, legjobb lesz, ha te mielőbb kimégy innen Holzernéhez; lásd milyen szivesen hív, hogy légy vendége a mátkaságod alatt. Onnét aztán írhatsz a gyámodnak minél előbb; – hisz még kelengyét is kell venni, készíteni. Ebben a szörnyű gallérban nehogy mutasd magad a vőlegényed előtt! – Holnap tehát – igen, minél előbb szólnod kell Berchtolda anyádnak.

– Ó, azt – azt én nem merem, Erzsi!

– Meg vagy te bolondulva? Nem mered? Hát nem akarsz Töfflerné lenni? Nem akarod, hogy a pattanásaid elmuljanak? Apáca akarsz tán lenni még most is?

– Ó jaj, dehogy, – hisz’ sohasem is akartam igazán! Csakhogy hát most már itt vagyok és rajtam van ez a gallér.

– Hát dobd le, az istenfáját! Kész apácák, meg papok is kiugrottak már.

– Igen, de… hogy én mondjam meg? Mit fog szólni soror Berchtolda? – Ő oly jó volt hozzám. És azt mondtam neki, hogy csalódott szívű vagyok. Hát még Simonea és Leona, az öregek mit szólnának; – a nagynéném megjelent neki álmában; – nem, azt nem is lehet!

– No hallod? Hát hogy akarsz kikerülni innét? Hát még ez is az én gondom legyen? Te, a végin még kicsapnak engem a képesítőm előtt; akkor elmehet szegény anyám.

– Jaj, ne haragudj, – te drága, jó, okos te!

– Persze, – szöktessenek meg, direkt; az romantikusabb, meg aztán az ujjad se kell megmozdítni!… Ej. Egyelőre menj aludni és álmodni felőle; aztán holnap majd meglátjuk; majd beszélünk még róla; hamarosan csinálni kell valamit! – Ha! Jönnek; a kis Geralda csak. Fuss!

… És másnap reggel, mikor Szelényi papa a Portafolyosó végén megállította Gross Helént és a vastag szivar mögül kaján mosollyal, egy pici férfi-gonoszkodással megkérdezte tőle, hogy: «No, Helé-énke! Mi történt az é-éjjel?» – a kis jelölt halálra sápadt, reszketni kezdett és rémült könnyekben tört ki. Annyira legendás volt az öreg pap mindenttudása, mókás értesültsége, hogy a kis németlány (mert folyton az járt úgy is az eszében), hirtelen azt hitte, hogy az ő hajnali, titkos beszélgetésükre céloz; és tudja már valahonnét, hogy őt szeretik, szeretik… és hogy ő csúfosan elhagyni készül e szent falakat egy férfi kedvéért.

XII.

«Mi történt az éjjel?» – Ezen a közismert operettcímen hozta a helyi s «szabadelvű» ujság a pikáns históriát. Ez volt az a lap, mely már máskor is és rendesen elég kiméletlenül foglalkozott az apácazárda belső ügyeivel. Most is kapott az alkalmon; de azért, mintha csinján akarta volna kezelni a dolgot, sok hipokrizissel szörnyűködött és botránkozott az «éretlen csíny» és a «casanuovai léhaság» fölött. Ám a sorok közül kiérzett, hogy írójuk csettintett a nyelvével; hogy az «ötletet» újnak, eredetinek, fényesnek találták a szerkesztőségben és hogy kamaszosan irigyelték s tisztelték kicsit a végrehajtóját. A részletek, a meglepetés, a hatás, a kép festésénél egyenesen fékezhetetlennek látszott a riporteri pegazus; és azon a héten egyében se mulattak a városban, mint az apácák éjszakai látogatóján. Csak azt nem tudta senki biztosra kideríteni, kik voltak a híres fogadást tartók. Jó reggel elszeleltek; messze jártak azok már; a három cigány maga is nagy drukkban hallgatott; vérükben volt, hogy nem szerettek a törvénnyel, rendőrkapitánnyal eszmecserébe bocsátkozni; s az apácák nem tettek följelentést, sőt a püspöki nyomda lapja erélyesen cáfolta is a részleteket. («Egy ittas és züllött öltözékű munkásforma egyén tévedésből meghúzta a kapu csengőzsinórját», ennyit ismertek csupán be.) És a hatóságok maguk is – bizonytalanságban a személyek felől – nem siettek firtatni a furcsa esetet. Ki tudja, mikor nyúl darázsfészekbe az ember?

Ám benn a falak között még csak ezután kezdett port verni és kavarni az éjszakai csendháborítás. Mindenki erről tárgyalt, szörnyűködött a nappali termekben, a penzióban és noviciátban; ezen suttogtak és vihogtak az iskolatermek padjain, a növendékhálókban és a világi szapulólányok teknői mellett. Néhány nap mulva Simonea, az egykori noviciátfőnök összehívatta a penzió társalgójába mind a jelvényes, fogadalmas testvéreket. És bár mindenki jól tudta, hogy ő az, aki Virginia és az ifjabb, magyar nővérek jelöltje ellen az idős és szigorú Leonát, a régi, legelső főasszony testvérét akarja megválasztatni és ügyében csak úgy korteskedik, agitál, biztat, népszerűsködik és levelez nagy csendben már régóta, mint emezek a maguk oldalán, azért mégis sem Berchtolda, sem Virginia s a többiek nem mertek elmaradni a gyülekezésből. Ki tudja, ha nincsenek ott, hátuk megett mit szőnek, mit végeznek ellenük? Jobb még szemtől-szembe!

«Sokáig némán és türelemmel néztük mi, legidősebbek, – kezdte Simonea – azt a könnyelmű szabadságot, mely még boldogult Főasszonyunk betegeskedése idején s kivált most, az átmeneti idő fejetlenségében itt lábra kapott. De nem nézhetjük tovább szó és tiltakozás nélkül, mert ennek az új szellemnek már következményei is látszanak. Mi lesz belőlünk, kedves testvérek; mi lesz rendünk és zárdánk hírnevéből? Részeg és aljas gonosztevők ördögi, ocsmány élceinek lettünk a céltáblája? Éjszakai látogatókat fogunk-é kapni ezentúl? Hitetlen ujságírók, sötétlelkű zsidók fogják köszörülni rajtunk a csufondáros tollukat? Én nem kutatom, ki lehet, melyik testvérünk az az «előkelő, magyar nemesleány, kitünő földbirtokos családból való», aki állítólag ürügye volt tudtán kívül ennek a szégyenletes esetnek. Azoknak, kik velem egyidőben jöttek messze hazájukból és léptek a szerzetbe, az én kortársaim közül, tudom hogy egynek sincs a világban multja. De most nem erről akarok beszélni. Csak kérni akarom mindnyájukat, a szerzet érdekében követelni akarom önöktől a korom, idős voltom hatalmánál fogva, hogy legalább addig, míg Isten a közeli választás rendjén új főt és vezetőt mutat nekünk, igyekezzenek minden erejükkel és viseletükkel, szigorúbb rendszabályok alkalmazásával megakadályozni és elhárítani hasonló szerencsétlenségeket, mint ez volt, mely a klastrom jóhírén örök szégyenfolt marad. És mikor arra kérem a jelenlévőket, hozzanak ily irányban határozatot, hadd emlékeztessem arra az igazságra, amit soror Leona testvérünk szokott volt mindig mondani és, úgylátszik, jobban szívünkre kellett volna venni, hogy: igazi szerzetesi élet csak teljes szigorral lehetséges, a régi szentek példájára, mert, ha engedünk, a kemény fékből sajátmagunkon, úgy akaratlanul is ajtót nyitunk a külső léhaságnak és zabolátlan, szabados gonoszságnak. Ez a mostani, szomorú példa híven mutatja, mily igaza van; vagy-vagy, aki ide belép, szánja rá egész lelkét, életét és áldozza Jézusnak teljes egyéniségét; keverni nem lehet a dolgokat; aki nem idevaló, maradjon kinn a világban, ott is élhet istenfélő életet; inkább legyünk kevesen, de mind igaziak, kikben Urunknak kedve teljék. Mert sokan vannak a hivatottak, de kevesen a választottak, mondja a Szentírás.»

Egy percnyi csend fogadta szavait; Virginia, Berchtolda néhányad magukkal némán szegték le a fejüket, most látták csak, milyen okos ez az öreg nő (sokkal okosabb Leonánál, akit Főasszonynak akar), milyen ügyesen kijátszsza ezt a véletlen, csúnya esetet a saját céljai érdekében. «Ja-ja! Sie haben Recht, ganz Recht, liebe Schwester!» – integetett és hadonászott feléjük Kunigund, arcán tombolt az izgalom és oly vörös volt, mint egy kardinális süvege. Virginia ideges szája, gúnyos, megvető mosolyra rándult el csak, ahogy odapillantott.

Ő beszélt aztán; óvatosan diplomatikusan. Bebizonyította, mennyire nem oka senki közülök személyszerint ennek a sajnálatos s véletlen skandalumnak és – nehogy a kedélyeket felingerelje – kijelentette, hogy ők sem zárkóznak el semmi olyan rendszabály elől, mely arra való lenne, hogy az ilyesmit megakadályozza ezutánra. Ajánlotta, hogy éjjeli kapusszolgálatra ezentúl mindig csak idősebb, tapasztalt nővért alkalmazzanak. Néhányan szót emeltek még mindkét oldalon; ám az okos Berchtolda maga mérsékelte híveit és óvta valami túlheves kirohanástól; úgy látta, nem jó most elmérgesítni a kedélyeket. Végre megegyeztek néhány rendszabályban az új Főasszony-választásig: megvonni a növendékektől a havonkénti kimenő-vasárnapot; megakadályozni barátkozásukat a városi bejárókkal; s a kandidáták érintkezését a bennlakókkal viszont. Mindezt az ostoba hirhordás; zúgás-búgás ellen – e csúnya esetből kifolyólag. Továbbá szigorúbban megtartani a rendes silenciumokat és vigyázni rá, hogy a tanítónővérek az óráikon túl ne maradozzanak el és ne tartózkodjanak az iskolatermekben. (Ez főleg csak az egészen fiataloknak szól, – mosolygott Simonea óvatosan Virginia felé; s ez félrerántotta száját, szokott, áruló, ideges mozdulatával.) Senki sem tudta megmondani, mi módon akadályozhatják meg ezek az üdvös rendtartások és szabályok a jövőben, hogy a Kispipában két berúgott beregi földbirtokos ne találjon ki durva csinyeket és ne kössön bolond fogadásokat, ám erről jobbnak látták hallgatni most azok is, akiknek leginkább eszükbe jutott. «Szerencsétlen, szerencsétlen egy história! – ráncolta össze Virginia a homlokát odakinn, ahogy Berchtolda mellett elhaladt. – Nem tudom, nem lesznek-é még kellemetlenebb következései. Azt hiszi, kedves nővér, nem mentek már el a levelek az összes fiókházakba, tudtul adni, még jól kiszínezve, ezt a gonosz históriát.» – «Nem baj, csak most résen legyünk! – felelt Berchtolda, de kissé izgatottan. – Hisz jót akarunk, kedves nővér, tiszta szándékkal; hinnünk kell, hogy a jó Isten velünk van!» – «Igen, de ők is azt hiszik ám!» – mondta akkor Virginia egész halkan.

Szidi és Gizi másnap délután a nappaliban dagadtra sírták a szemüket. Úgy volt, hogy ők visznek fel a szép Emerika számára valami rajztömböket a portaszobából, hová a papirkereskedő segédje leadta volt; de Kunigund földig leszidta és visszakergette őket. A bejárókkal ugyan ezentúl is trécselhettek lopva az Újépületben, mert az iskolanővérek csak tessék-lássék ellenőrízték az új szabályok megtartását; de a régi házban s főleg a jelöltek valamelyikével lehetetlen volt növendéknek szót váltania. Király Erzsi a legnagyobb veszélyek árán is hasztalan próbálkozott, hogy Helénkéhez jusson, hogy csak pár percig is beszéljen vele. Az öreg éjszakánkint fenn bagolykodott és többször is végigjárta a hálótermeket; a kis Geralda is félve és szabadkozva utasított el minden kisérletet, mely szemethúnyásra akarta bírni. A távolság tehát még nagyobb, a mesterséges elkülönítés még szigorúbb lett pár héten át az egyes épületszárnyak lakói, a másféle uniformist viselők között. S az utolsó időben már-már lanyhulni indult műszerelmek újult lángra szítódtak ezáltal. Egy-egy novicia-fátyol vagy kerek abbégallér látása messziről, a folyosó másik végéről olyan hideglelést okozott például egy-egy növendékben, mint régen, azelőtt; mikor még nem «fertőzte meg» a kolostor szellemét ez az idei, furcsa, új, szabados szellem, ez a prózai, nyegle, világias és «egyszerűen barátkozós»; melyről voltakép nem is tudták volna megmondani, mitől, honnan, ki által kapott lábra. «Édes, most ritkábban írhatok egy ideig, – írta Erzsi (a kályhapárkánynál sokkal rejtettebb helyen) – most úgy tartanak minket itt, mint a banditákat. De hisz már úgyis három-négy hónapról van szó mindössze, akkor kezemben az a buta kis diploma. Tudja-e, hogy egyébként is egész komolyan neki kell most látnom lélektannak és ásványtannak, vegytannak, neveléstannak és minden egyébféle «tan»-nak; no meg ezt a kis Helént is (tudja, azt a kis német balgaszűzet) szeretném férjhez adni addig. Bizon, itt ilyesmivel is foglalkozik unalmában a maga barátnője; bár jobb szeretne felrepülni egy-egy délelőttre a dunaparti korzóra vagy még inkább a Ház karzatára, mikor egyvalaki a nagy beszédét tartja. Kedden, úgye, mert addig a költségvetés megy. (Mindenről értesülök; a leveleink hű közvetítőjét Maga, drága, meg fogja lepni husvétra egy doboz kuglerral; mindennap elhozza nekem az ujságot is; néha többet; ha mást nem, a «képviselőház» című rovatot kivágva, tudná csak, micsoda lehetetlen körülmények közt olvasom el néha, de mindig elolvasom.) Ó, tudja, úgy-e, hogy előbb-utóbb úgyis Budapestre kell engem helyeztetnie; vidéken úgy sem lesz nyugtunk az emberek nyelvétől soha! Tehát a vizsgám után leszalad ide elébem; iszonyú hecc lesz; a tedeum után egyenesen magához repülni, szabadon, mint a madár! Hogy felmegyek-e egy-két napra Budapestre magával, azon majd még gondolkodunk; az embernek, tudja, úgy… mégis szoknia kell a hazárd és boldog életfelfogáshoz. Igen, hisz azt mondtam: «Ha majd független leszek, kenyérkereső ember és magam ura, csak akkor lehetek egészen magam felelős a tetteimért; a magam birója és egyetlen fóruma.» Csakhogy ám ettől a rongyos bizonyítvány-papirostól még nem leszek én független és azt a szép utazóruhát, melyet egy divatlapból kivágva küldött, hogy abban képzel el. (Maga igazán drága-kedves), azt mégis csak az anyámnak kell még megcsináltatni szegénykének. (Igen, csakis így akarom, máskép nem lehet; punktum.) Majd szépen kineveznek, úgye, és dolgozom; higyje el, leszek olyan jó, mint akárki, ha nem jobb; az ember mégis jól csinálja ám, amit vállal és amiért pénzt fogad el; aztán meg engem érdekel is a tanítás, a gyerekek, mert hisz minden érdekel. Ilyen komolykákat még nem írtam, úgye? Szóval: nem kell sietni és nincs miért sietni; tudja, hogy mondta az a dörmögőhangú vasúti portás a télen, mikor együtt utaztunk és azt hittük, lekéstük a vonatot: «Van még idő!» Van még idő, bizony, drága és Magának is mindenre; hiába pózol nekem! Mi az: negyvennégy év? Én már a huszonharmadikban vagyok, lássa! Isten vele, mert már nagyon fázom itt, ahol írok és csak egy csonka gyertyavég világít; igen rossz subick-szag is van; mert ez afféle «kammerli», ahol a kandidátnők rezerva-cipői vannak elraktározva. És ha valaki ittkapna, hát… higyje el, hogy játszom akkora veszéllyel, mint amikor (emlékszik?) otthon egyszer fogfájást ríttam anyusnak és elmentem, kihúzattam egy csaknem ép fogamat, hogy ezzel együtt elszabaduljak Magához is a megbeszélt találkára; mert ő gyanut fogott és haragudott, a drága, de én nem akartam, hogy Maga várjon és rossz legyen magának. Szóval, még mindig elég hős és elég szerelmes vagyok; de a tinta, félek, hogy ráfagy a tollam hegyére, tehát Isten vele, drága, Isten vele!»