Csakugyan úgy volt valahogy, mintha csak a másféle gunyájú nőneműek közt volna az érintkezés meg, «vétkes nyájaskodás» annyira tiltott és megvigyázott mintha csak ez érdekelné és izgatná a felvigyázó árgusszemeket. Mert ugyan ki törődött vele például, hogy Pável Marika mindég kinn várta mostanában megint Fóth tisztelendőt a hittanóra előtt az előszobában; nyilván jelentkezni akart, hogy nem készülhetett a szertartástanból, mert fájt a feje, és mindig olyan későn jöttek be aztán és oly kipirulva. Az osztály-közvélemény már megszokta és legitimálta ezt a régi és most felújult, kölcsönös játékot; kinn a világban flörtnek hívnák az ilyet. No az meg éppen fel sem tünt Király Erzsin kívül senkinek, hogy Kapossy a neveléstörténet óra után egy nap így szól csöndesen és összerántott szemöldökkel: «Ezeket a dolgozatokat kérném majd… hozzám a tanári szobába… esetleg ön, ha volna szíves, Popescu kisaszszony!» – És hogy a barna Kornéllal egyet fordult a világ, bágyadt nézéssel meresztette rá sötét szemét egy percig; de azután fellobbant a tekintete, mely büszke, szilaj és alattomos tudott lenni egyszerre sűrű seprős pillái alatt; és mentében úgy kiegyenesedett, mint a nádszál és a léptei frissek, rugalmasak lettek mint az őznek… De Erzsi figyelte és mosolygott.
XIII.
A bajok és kellemetlen dolgok csakugyan ritkán járnak egyedül; megszeretik a vendéglátó házat és sorba jönnek, egymásnak adva az ajtót. Az apáca-klastromba – két hét se telt el – belátogatott a másik ízetlen, csúnyánmagyarázható és közönséges visszaélés; mintha csakugyan úgy volna, ahogy a vén Simonea mondta, hogy: «ajtót nyitottak a külső léhaságnak és zabolátlan, szabados gonoszságnak.»
Most két kolduló-nővér alakjában jött. Barnacsíkos gyapjúcsuhát fekete, durva szőrkámzsát viseltek és nagy, sáros csizmákat; tenyeres-talpasok voltak, mint ezek rendesen, a legalsóbb nép gyermekei; gyalog jöttek a tavaszi sarakon át, a szokásos, nagy ormótlan kőpersellyel; és beszálltak itt (mint az ilyenek rendesen) a kisebbik és egyszerűbbik vendéglátó-szobába. Napestig a várost járták, koldulgatva a szegény árvagyermekek részére katolikus és nem-katolikus házaknál; az étkezés óráira azonban pontosan beállítottak és mikor a homályos folyosón végighaladtak, a párosával szembejövő növendékeket nevetés fogta el (noha Kunigund ott dörmögött a hátuk mögött), olyan furcsák voltak, kivált az egyik, egy igen köpcös és széles arcú, durva vonású teremtés. A kicsinyek közül azért sokan szaladtak kézcsókra, mert ez az alázat dicséretes jelének számított az Úr ily igen szerény menyasszonyaival szemben.
A vendégnőkkel egy szobában rendesen egy kandidátnő is aludt, az, amelyiknek kötelessége volt a szobát kitakarítani reggel s az ágyat rendbehozni utánuk. Ám a harmadik napon erre került éppen az éjféli vagy hajnali várta-járás sora; így hát egy másikat rendelt helyére Berchtolda nővér. Történetesen olyat, aki valahonnét a mármarosi határszélekről került. Ez a fiatal leány másnap, reggeli előtt, arcán az ijedtség és felindulás minden jelével lépett oda Berchtoldához.
– Tisztelendő nővér, valamit jelenteni szeretnék!
– Majd később, gyermekem, ha felmegyünk. A templom környékén csendnek kell lenni, míg valamennyi misét el nem végzik odabenn; és a reggeli szilenciumot fontos ok nélkül ne szegjük meg!
– Igen, de – de – de nekem fontos okom van – tisztelendő nővér!
– Mi az? Az Istenért… gyermek! Maga reszket? Mi baja? Ki vele már!
– Kérem, tisztelendő nővér, azok a vendégsororok, a kolduló-rendből, a vendégszobánkban… azok nem apácák.
– Nem-é? Hát micsodák? Ejh! Maga aludt ott az éjjel? Mit tud? Beszéljen!
– Tisztelendő nővér, még nem is nők… Csak – csak az egyik nő!
– Ó! Félrebeszél?… Miket mond, leány, – maga álmodik! Ez nem lehet! Ilyesmit… Mondjon el azonnal mindent, de értelmesen!
– Én, kérem, tudok ruthénül, mert az én vidékemen úgy beszélnek a szegényebb népek. És hallottam, amikor tanácskoztak az éjjel és számlálták a pénzüket… és… ezek csalók, igen; ez egy házaspár.
– Ó! Ez lehetséges?
– Én… én biztosan tudom. Mindent hallottam; ők nem gondolhatták, hogy értem a nyelvüket; a másik jelölt magyar volt és nem is vették észre a cserét. Én a függöny mögött alvást tetettem; igen, ezek galiciai vasúti munkások, akik a saját zsebükre koldultak itt. Már csomagolják is a batyujokat, hogy odébb menjenek; még meg lehetne fogni őket.
– Ej, most már? Őrültség. De honnét tudod egyáltalában, hogy… hogy házasfelek?
A kis jelöltnő lehajtotta fejét és hallgatott.
– Ó, te szegény gyermek, szegény gyermekem! – tört ki akkor Berchtoldából az anyás felelősségérzet és aggodalom. Gyengéd, simogatós mozdulattal surrant keze végig a leány fején és erre az menten el is rítta magát, arcát nagy zsebkendőjébe temetve.
– De gyermek, az Ég szerelmére; hát miért nem szaladtál ki rögtön; miért nem vertél fel álmomból, vagy másvalakit a nővérek közül.
– Féltem, jaj, és nagyon meg voltam lepve és az ilyeneknél kés is szokott lenni és… jaj, úgy… úgy szégyeltem magam!
– Felelj most őszintén, – kérdezte a nővér reszkető hangon. – Téged, a személyedben, a testedben nem bántott, nem érintett senki?
– Ó, nem, engem nem! – tiltakozott élénken a leányka.
– Adj hálát; védszenteid és őrzőangyalod vigyáztak! Ah… tán nem is lett volna okos dolog; megint futkosás, ijedelem, skandalum, mint a minap!… Mennyire látogat most minket az isteni megpróbáltatás! Most az a fő, igen, eltitkolni ezt a csunyaságot! Hadd fussanak a csalók; bizzuk a büntetést Istenre! Senkinek a világon nem szólsz erről; megértetted?
– Igenis.
– Most pedig mégy a templomba és elmondasz egy örvendetes rózsafűzért, de ájtatosan, megmentett tisztaságodért hálaadásul. De egy hangot se, senkinek!
És gyors léptekkel elsietett, hogy megkeresse Virginiát. Egy hét választotta el őket a Fejedelemnő-választástól.
A rémült kis jelölt, kinek oly megbízható őrangyala volt, aligha szegte meg közvetlen feljebbvalója szigorú parancsát, hogy a nagy s most már közös titkot másnak is elfecsegje. De talán még azelőtt, első ijedelmében lihegte el valakinek a folyosón, vagy a konyhán, ahová a reggeli kenyerekért kellett szaladnia? Vagy a falaknak is fülük, szájuk és hangjuk van néha? Annyi bizonyos, hogy a délelőtti órákban s az órák közeiben főleg már erről trécselt, pletykált, fakgatózott, szörnyűködött és tóditott valamennyi osztály népe; bennlakók úgy, mint bejárók, apácák, mint paptanárok.
– Nem, – mosolygott Szelényi papa úgy csücsörítve mosolygós ajkait a nagy szivar körül, mint egy kis gyerek, aki a nedves, édes emlőt szívja. – Nem, most már nyugodt vagyok! A kegyesrendi apácák klastromának ezentul már semmi se árthat. Még ha maga Belzebub jönne is kisérteni, mesebeli királyfinak öltözötten, ki nem fogna ezen a Házon. Ez kiállta a próbát! Ha valamit el akar érni, reverendában jöjjön, vagy apácaruhában. Nincs igazam, Gregoria kollégácska?
Neki ilyen vaskos célzásokat is el tudtak nézni; mert kedves, jóízű és okos megbocsátás rezgett csufondáros hangjában mindig; noha őmaga feddhetetlen volt.
– Erzsi, Erzsi, Király Erzsi, – szaladt és lihegett Pável Marika, aki mostanában megint kedves és baráti volt «annyányi» társnője iránt. – Te, valami nagyszerű heccet találtam ki, segítened kell benne! Emlékszel, úgye, hogy ki volt írva az ujságban a minap az a fogadási hecc és mérgelődtek az apácák? Ezt a mostanit is ki lehetne színezni úgy jó kis pikánsan, tudod, meg fogjuk írni annak a zsidóujságnak, te majd fogalmazod! Még nem tudhatják; ezek szörnyen el akarják tussolni; sejtelmük se lesz, hogy honnét, ki által került ki… Úgye, nagyszerű?
– Nem, fiam! – mondta Erzsi és összehúzta sűrű, sötétszőke szemöldökét. – Az apácáknak igen rosszul esnék és senkinek a világon nem volna haszna belőle. Csak annál butább szigor és ellenőrzés lenne itt; nagy inkvizició, vallatás; ártatlanokra gyanakodnának; a kimenőket vissza nem kapnók év végéig; szegény Helénke… Szóval: nem! Hagyj fel vele, gyerek! Végre is az ő kenyerüket esszük; ha pénzért is, de elég olcsón.
– Na, azt a kis moslékot csak ne hánytorgasd! De rád jött eccer!… Megcsinálom magam; te meg majd beárulhatsz.
– Azt nem fogom tenni; – bolond! – felelt Erzsi kedvetlenül vállat-vonva és tovább ment.
A «Független Ujság»-ban csakugyan megjelent az újabb eset híre a következő vasárnapon. Marika ugyan sajnálatára nem ösmerhette fel saját stílusát, szép «diszítőjelzőit» – amiket Sziduval komponáltak össze éjszaka a háló ablakpárkányán; – az ujsághír rövidebb volt, de azért épen elég «pikáns». S hatásával is a kisváros uzsona-traccsain és az apácák bosszus elképedésében – igen meg lehetett elégedve a gonosz csínyszerző. Berchtolda a kezeit tördelte és Virginia oly csüggedt volt pár napig, hogy még a «nagy inkvizició» vezetéséhez sem volt meg a szokott energiája. – Simonea és a többi penziósak most már megjegyzést sem tettek; néma és gúnyos szemrehányással, bánatos fölénnyel jártak a házban és súgtak-búgtak a fiókházbeli sororokkal, akik a távolabb fekvő országrészekből már-már gyülekezni kezdtek a napok mulva történendő választásra és megtöltötték az összes üres, rögtönzött és rezervált fehérfüggönyös «kabinett»-eket.
Az új törekvésű, magyar apácák közül még a választás előtt kihullt egy; a szép Gregoria vérhányást kapott és ájultan esett össze egy rajzórája után az Ujépület tanári-szobájában. Szelényi papa földhözvágta a szivarját és hozzásietett; fölemelte, a bőrdiván felé hurcolta, míg óriás verejtékcsöppek hullottak végig kövérke arcán; aztán fölélesztette, vigasztalta, becézte mint egy kicsiny leányt az atyuskája, – míg az orvos megérkezett. – «Rögtön el, el innét! – mondta az szigorúan, alighogy megnézte. – Mily régóta mondom! Hát Zólyomba is akár, ha máshova nem lehet; bár az is csak zárda; régi, vastagfalú, apróablakú kastélyház. Mégis jobb mint itt, Uramisten! És a tanítás? Dolgoztatni vele ilyen állapotban! Maga akart? Bolondság, – siettették már nagyon a drága üdvözítőhöz; pedig az még jószívvel várt volna rá egy-pár esztendeig!» – A derék öreg és «hű katholikus» zárdaorvos most igen kijött a sodrából, egyszer jól odamondogatott a «fejetlen nyájnak» – a «némber-köztársaságnak», melynek titkos szerződései vannak az öreg Halállal az ő háta megett; és fenyegetődzött, hogy ő felmond, ő itt így nem vesződik, ha kutyába se nézik; nem szorul ő rá; majd beszélni fog a vármegyei tisztiorvossal, aki jó-komája, hisz ez a ház egy fertőzeti telep, egy nagy bakteriumtenyészet»… és így tovább. Oda se hederített, bár mondták neki, – hogy a beteget ők bizony már pihentetni akarták hónapok óta; de ő akart tanítani, kijárni, – görcsösen, mindenáron; – és rendesen rosszabbul lett, ha pár napig fenn-őrizték a betegszobában; ha nem járhatott le dolga után a földszintre, – végig a Portaszoba melletti iroda előtt, ahol a klastrom számadásait, gazdasági ügyeit vezették.
– Jőjjön, kérem főtisztelendő úr! – sürgette másnap ugyanabban az irodaszobában soror Virginia Fénrichet, az intéző papot. – Jőjjön csak, tárgyaljuk meg egy kicsit a dolgokat! Istenem, oly sürgős minden; ma szerda; vasárnap a választás. Irásban kérni kell a méltóságos püspök urat, nevezze ki megbizottját; – mindnyájan önt óhajtjuk, hogy majd az urnánál üljön. Ah, Istenem! Eltávozott, kedves betegünk helyett soror Evelinát kértük fel tehát rajztanításra a képzőben; – ő az egyedüli, kinek ilyen képesítése van. – Itt volna aztán még egy hivatalos írás, nézzük csak meg, kérem; én még mindig nem értek ilyen jogi dolgokhoz. A mi kis Gross Helénke jelöltünk gyámatyja írta Münchenből; válaszul arra a kérésünkre, (illetve a gyámleányéra) hogy nagykorusításába beleegyezzék vagy pedig írja alá azt az ajándékozási okiratot, melyben a kedves leány világi javait szerzetünknek, ezentuli otthonának és az Urban családjának adományozza. Azt írja, nézze csak, – hogy ő még nem bízik eléggé gyámoltja elhatározásának komolyságában; hogy hátha csak gyerekes szeszély; (ilyeneket írni!) – hogy neki kötelessége óvatosabbnak lenni, vigyázni erre a vagyonra; (milyen akadékosak is ezek a németek, hogy ragaszkodnak a világi javakhoz; ez kivált, úgy tudom, protestáns ember!) – szóval: hogy ő még egy félévi gondolkodási-időt kiván hagyni Helénnek. Mondja csak, van ehhez joga? A német közgyám-hivatal vagy árvaszék vagy mi – jogkőre még mindig kiterjed a mi Helénünkre? Ah, az a pénz! Mikor jut már tényleg rendeltetési helyére, a szerzet pénztárába – és hogyan, mire használódik fel? Nos, négy nap mulva elválik. Csak ez az undorító koldulási-história ne jött volna most; ó, ha tudnám, micsoda aljas rosszakarónk tudatta azzal a sötét-szándékú ujsággal? S most újra felelevenítik; hogy elfogták a nyomorúlt bűnösöket Mármarosszigeten. Csak még ide ne hozzák vallatni a csalásért; csak még tanukul ne hívjanak bennünket! Igen, erről önnek kell gondoskodnia, főtisztelendő úr; esetleg a püspöki iroda átírhatna diszkréten… No, és itt vannak megint a mérnöki hivataltól a tervek az Ujépület kibővítéséről; a magasabb iskoláink számára. Ma még nem időszerű; – adja a jó Isten, hogy négy nap múlva az legyen! Úgye, a mi szándékunkra ajánlta a mai szent Miséjét is, ahogy igérte? – De… mi baja, az Istenért? Beteg? Oh, ön sír? Főtisztelendő!
– Ó, hagyjon most… hagyjon… csak egy kicsit! Mit bánom én most… a pénzüket, az ügyeiket… ó, úgy szenvedek.
És zokogva borult két karjával az íróasztalra.
– A… a világi… rokoni kötelékek sokszor nagyon is erősek! – mondta Virginia halkan, ámult és szemrehányó szemekkel nézve rá; míg elfehérült ajkai idegesen rándultak félre. – Fénrich főtisztelendőt nem volt szabad rágalommal illetni gondolatban sem, mert fölszentelt egyházi férfiú volt.
A doktor kifakadásai a szegény Gregoria elutazása alkalmával – szintén szájról-szájra jártak a zárda sororjai s az éjjel-nappal szállingózó fiókháziak közt; Berchtoldának volt is gondja rá, hogy a fiatalabbak közt kivált ezzel is «hangulatot csináljon.» Igen, a szerzet (nem az egyesek) érdekében halaszthatatlan immár valami kis hegyi üdülőhely berendezése a gyönge vagy megtámadott-tüdejű nővérek számára; és higiénikus változtatások, javítások az Ó-épületen. Ám mindezekhez pénz, állandó és megbizható új pénzforrások kellenek; célszerű befektetése a kilátásban levő kis vagyonnak; új iskolák, magasabb intézetek, több belső, szerzetesi munkaerő; alkalmazkodás bizonyos mértékig a kor viszonyaihoz, – mint ahogy számos templomban már villannyal világítanak egyházi engedéllyel az ősi, elrendelt és hagyományos, de szörnyen megdrágult szűzviasz helyett. – S ha már a villanyvilágításról szólunk, hát igen-bizony a multkori, éjszakai csunya támadáskor is mennyivel gyorsabb, biztosabb sikeresebb lett volna a védekező eljárás – általában mennyivel könnyebbé válna az éjszakai várta-szolgálat, ha a sötétes folyosókat, melyekben csak egy-egy piciny olajmécs világít a képek és szobrok alján, – egyetlen gombnyomásra erős, biztonságos villanyfénnyel lehetne elárasztani. S mennyivel olcsóbb is volna. Aztán az adminisztrációt mennyire megkönnyítené ebben a nagy házban, ha legalább helyi telefonhálózat volna a termek és épületszárnyak között…» És sokan halgatták helyesléssel és naiv örömmel beszédét.
Ám akkor egy este, – (pénteknap volt, kettővel a választás előtt) – a kegyes és diplomatás Simonea meglátogatta Berchtoldát az esti pihenő – a regráció órájában. Arca mélyen szomorúnak látszott; kezében nyitott, levélféle papirdarab. «Ezt a szennyes iratot, ezt a bűnös okmányt sikerült elfognunk, kedves nővér. Galád és semmirekellő szerzői itt vannak még e szent falak között, élvezik rendünk testi és szellemi javait; az – ah, (szégyen még kimondani is) az apácajelöltek gallérját viselik. A csalók, – ámítók! Igen, itt, itt, kedves nővér, a noviciátban, az ön tiszteletreméltó felügyelete alatt!
– Mi történt már megint? – vágott a szavába Berchtolda elhalványodva.
– Nézze csak, kedves nővér, olvassa. Ezt a levelet az ön két jelöltje, a két Kerekes leány írta – itt a városban laknak a szülőik, azok a cinkosaik, azoknak szól. – Egy szapuló-lány kosarába csempészték a nyomorultak, (a konyha-főnök testvérünk el is kergette rögtön) – úgy volt, hogy az viszi ki a gonosz anyának, akivel ismeretségben volt, úgy látszik. Itt van, csak olvassa!
Berchtolda reszkető kezébe vette az írást; onnét kezdte nézni, ahol Simonea már jelet csinált a körmével.
«Csak sohse busulj, drága anyácskánk, meg vagyunk mi itt egészen jól. A koszt sem olyan szörnyű rossz ám, mint ahogy hiszed; aztán legalább nem kell érte neked fáradni, kínlódni, ölni magad a dologgal. Hidd el, drága anyus, hogy te sohasem birtál volna bennünket taníttatni, – még csak ellátni sem, amíg elvégezzük a képzőt. Hát még ruházni! És apánk mindenért csak téged gyikolt, bántott aztán, ha egy kis ital volt benne; nem, mi azt nem birtuk tovább nézni! Igy ez egész ügyesen ki van fundálva; itt elvégezzük ingyen az évfolyamokat; tandíj, koszt, ruha, – semmire nincs gondotok. S mire kész leszünk három év mulva, (mert ha mukkanni se tudnánk a képesítőn, akkor is áteresztenek, mint noviciákat) – akkor ill a berek, nádak erek, – még az nap kinn leszünk nálad; a te két kész, tanítónő leányzód. Még csak el sem kell hagyni a hitünket, mert hisz nem leszünk még fogadalmasok; a jó Istenke is megbocsát, mert gyermeki szeretetből tesszük. Van a zárdának elég pénze; segíthet a szegényeken! A diplománkat ki kell hogy adják törvény szerint, majd kipereljük rajtuk; állást is majd csak kerítünk; akkor aztán gondod se lesz, majd dolgozunk mi helyetted s apánknak is kikeressük a napi dohányát, hogy ne dörmögjön! Kezeiteket csókolja két hálás és forrón szerető leányotok: Emma és Piroska.»
– Ó, mily gyakran visz bűnbe valakit a Gonosz Lélek épen erényei útján! – sóhajtott a jó Berchtolda leverten. – Lám, itt is a szülői szeretet volt az ok! – Vigasztalhatatlan volt; annyira kedvelte ezeket a Kerekes lányokat; e természetes, nyugodt viseletű, derüsszemű, nyilt és okos két teremtést. Sokszor példának állította őket a manértalan, őszinte áhítatra nézve.
… «Jó is, bizony, hogy holnap már vége lesz ennek a fejetlenségnek – mondta Magdolna csendesen, mikor Virginia szokása ellenére elmondta neki az utolsó «botrány»-t, a Kerekes testvérek kicsapatásának körülményeit. – Tulajdonkép szeretnék már egy jó szigorú, vezetést, egy erős és kemény kezet! Alig várom már, hogy Tisztelendő Anyámnak szólíthassalak!»
– Már hogy… engemet?… Hogy érted? – nézett rá Virginia elképedve. Tehát ennyire tájékozatlan volt valóban? Mert tettetni nem szokott ez a teremtés; nem is volna képes.
– Vagy Berchtolda? Igaz is, kedves, én valójában még azt sem tudom, kire kell majd szavaznom holnap. Nekem mindig csak elvekről beszéltetek, amelyek persze mind helyesek és szépek – de ha tőlem megkérdik majd, nem fogom tudni megmondani, ki a nagy eszmék reprezentánsa szerintem? No, kire szavazzak hát?
– Akire akarsz, kedvesem! – felelt Virginia kissé zavartan és azzal a különös meghatottsággal, mely mindig elfogta e csodálatos, hűvösbájú és minden izében, minden mozdulatában magasabbrendű teremtés mellett. Nem tudta volna szóval egykönnyen kimagyarázni, de egy bűvkörben látta, egy eszményi és megmagyarázhatatlan világban maga és a többiek fölött – viszont úgy érezte, hogy mindenki közt még ő tudja leginkább megközelíteni, – vagy legalább érteni, értékelni és csodálni ezt a nagy, emberi kiválóságot. Úgy érezte, hogy ez a nő jó, tiszta és csaknem bűn-nélküli, de nem súlyos vezeklések, imák, bőjt, penitencia gyötrelmei és a kisértéseken kivívott nehéz diadalok árán, – hanem egyszerűen, magától, mert jónak született és nem is tudna más lenni; és a Gonosznak nincs hatalma fölötte. Talán… mert valaha, régen – valahol kinn «az élet viharában» leszámolt azzal is és mindennel; megösmerte, kiélte, kivezekelte volt magából minden rossznak a hajlamát. – Vagy mert tanulmányai, gondolkodása révén ösmeri mindennek titkos és természetes gyökerét az emberi lélekben – vagy a testben; és azért semmi sem bűn őneki; mint ahogy az orvos nem vétkezett, mikor a beteg Gregoria hófehér, szűzi keblét érintette, nyomorgatta… Ó, Virginia úgy vágyott volna néha ilyen lenni; levetni kínos kételyeit és a lelki tusakodás terhét. De akkor hová tegye kimeríthetetlen tetterejét, forró érdeklődését, mely viszent nem is vétek; – sőt egyensúlyozója minden egyéb szenvedélynek? Ó, hogy élt, hogy járt-kelt és dolgozott köztük az ő Magdolnája, az ő földi szentje; – halkan tisztán és külön; az apró csatákról és huza-vonákról körülötte még csak tudomást sem véve jóformán! Virginia szinte elröstelte most magát miattuk.
«Elvégre nem is a személy fontos, úgye? – folytatta a másik elgondolkozva e neki annyira újszerű és idegen tárgyon. – Csakhogy legyen egy név, egy fogalom, amelyhez kapcsolhassuk és ráfüggeszthessük az «engedelmesség» gondolatát, mely oly biztosan és – olcsón megőrzi a belső szabadságot és nyugalmat. És nagyon szeretem a tilalmat és aprólékos, biztos megkötöttségeit a mindennapi tevés-vevésnek; nem bánnám, ha sokkal érezhetőbbek volnának még. Igen, érdekből, a belső szabadság kedvéért; az ember hadd tudja pontosan, mit kell tennie és merre fordulni, hogy ne jöhessen ütközésbe és ne zavarhassa semmi külsőség! Lásd, például amióta így, fő nélkül vagyunk, micsoda kellemetlen és ostoba dolgok esnek lépten-nyomon.
– Ó, – hát te is azt véled talán, – nyitott nagy szemeket Virginia, – amit Leona mondogat, hogy az igazi szerzetesi élet csak a régiek teljes szigorával képzelhető. Hogy mi – ujabbak, – magunk «nyitottunk kaput a külső léhaságnak és zabolátlan szabadosságnak?» –
– Nem, – oh, hova gondolsz! Hogy bárkit is váddal illethetnék, kedves? Hisz én nem is ösmerem úgy, mint te a viszonyokat és ezen is, (ne haragudj!) tán most tünődöm el először. Csak épen az jutott eszembe, hogy egy kissé… sajnálni fogom azt, akit holnap fejünkké választunk; külső gondokkal és felelősségekkel ruházzuk és – elvesszük tőle az engedelmesség könnyebbülését, nyugalmát; a belső függetlenséget.
– A gondokban és terhekben lehet és lesz is segítsége, csak rendelkeznie kell! Csak nagy általánosságban… (erőlködött Virginia egyrenagyobb csüggedéssel).
– Rendelkezni, igen! – mosolygott a másik kissé bágyadtan. – S míg mi, többiek szabadok leszünk annak a gondjától, hogy miféle külső apróságokat műveljünk és milyen sorrendben napestig, hogy hová utazzunk és mennyit dolgozzunk; – addig ő magára veszi majd valamennyiünk külső rabszolgaságát, a látható dolgoktól függést. – Ej, – különben miről is beszélek? Szerencsére vannak másféle természetek is; olyan képességűek, mint te vagy, kedves! Nekem hála Istennek csak azt a dolgot adtátok, hogy szót fogadjak nektek és azt akarjam, amit ti akartok; és ennél könnyebb munkát nem is képzelek magamnak. Igen hálás vagyok érte.
És Virginia nővér sóhajtva, megzavartan hagyta magára imádásigszeretett és csodált barátnőjét.
XIV.
Végre együtt ültek, benn szorongtak valamennyien a felékesített templomban; repkényfüzérek, gyertyák és tömjénfüst közepett. Mise után lassú menetben járultak az oltárhoz, sorba-térdeltek a hideg kőlépcsőn és nyakukat epedő mozdulattal előre nyújtva, kissé szétnyitották ajkaikat. S a pap közeledett hozzájuk egyenkint a kehellyel, az arany edénnyel, melyben az Istenség lakik. Míg keresztet írt vele szemeik előtt, – felragyogott kezében a Vőlegény halotti fehérségű, átlátszó Teste; amaz igazi és lényeg-szerint tökéletes Test és Vér, mely az Ostya titkába rejtőzik naponta és minden órában, minden percben, sokezerszer, tán az idők végezetéig, – hogy vérontás és kínhalál nélkül most újra meg újra feláldoztassék, magára véve e világ bűneit; – és nemföldi szerelemben egyesüljön ezerszer – és ezerszer csodálatosan és tökéletesen az őt áhítozókkal. Hogy bár végnélkül osztódva, mégis mind osztatlanul és teljesen, egész-egyen – olvadjon össze mythikus nagy Nászban az ujjongó lélekkel… Az apácák összecsukták ajkukat, – lassan, óvatosan, nehogy fogaikkal tiszteletlenül érintsék a Szentek Szentét; akkor fölfelé fordult, extatikus szemüket lassan, nagyon lassan, – mintegy mennyei gyönyörben úszva lezárták, és zsibbadt mozdulatokkal emelkedtek fel, hogy másoknak adjanak helyet. Az alsó lépcsőn még egyszer térdreborultak és suttogva, hálát rebegve háromszor megütötték mellüket. «Uram, nem vagyok méltó, hogy hajlékomba jöjj…» Végre megindultak; – összekulcsolt kézzel, félig csukott szemekkel, lassan lépkedve a kockaköveken; – elhalványult arcukon szent megindulással; olyanok voltak, mint a boldog szerelem pillanatai után valami megkönnyült és felolvadó, mély és megtisztult kielégülésben. A padban, a helyükön még egyszer arcra borultak, tenyerükkel takarva be szemüket, – hogy elmerülhessenek a legnagyobb csoda szemléletében, – a legszorosabb és legbensőbb együttlétben e világ teremtőjével. Az ég, a föld és mindenek urával, – az édes názáreti Jézussal, kit ösmernek, néven; tegezve, kicsinyítő-szóval hivnak, – ki érttük, érttük, érttük, ontotta ki drága vérét, a kereszten…
És ha az évtizedes megszokás és a test meg lélek egyéb gyarló elszóródásai szinte elkoptatták is bensejükben mindezt; ha nem sikerült is magukban felkelteni azt a mély és boldog megrendülést, mely a szentek életét mennyeivé tette már e földön; – a szándéknak legalább nem volt szabad hiányoznia és a külső, testi mánierok, a szemek, arcvonások és mozdulatok híven tükrözték a nemlévő, csak áhított áhitatot; – hogy legalább másokban, a többi szemlélőben botránkozás ne keltessék…
Aztán Fénrich a szószékre lépve röviden beszélt pár percig fáradt, idegencsengésű hangján és a templom közepére ment, hol az urna állt sötét posztóval letakarva. A templomajtót becsukták; elkezdődött a titkos szavazás. – A zárda termeiben és folyosóin, a kápolnákban és kabinettekben, de még a konyhában és mosóházban sem maradt e délelőttön egyetlen olvasó-jelvényes, fogadalmas «profess»-nővér sem; csak növendékek, galléros jelöltek és már beöltözött noviciák. A bennlakókra a kis Geralda vigyázott; de ő is lázas izgalomban élt ma és minduntalan új imába kezdett. Teltek az órák és dél lett ezen a napon is lassan.
Félegykor kezdték számlálni a szavazatokat. A nővérek a padokban imádkoztak; Fénrich, Virginia és Simonea már végire jártak volt; most egymásra néztek, ijedten, szinte tanácstalanul és újra kezdték. Hiába, – az eredmény megint ugyanaz. Semmi!
Az összes szavazatok egyharmadánál csak valamivel több jutott Leonára; – a másik kétharmad megoszlott Magdolna, Simonea, sőt Virginia között. Három cédula Evelinának, az «önmegtagadás szentjé»-nek is jutott. – Ez hát! Annyi szervezés, korrespondencia, pártoskodás és rábeszélés után! – Igen, de a legutolsó hetek csunya zürzavarai közepett szétkallódtak a vélemények, a kedélyek; kisebb fia-pártok alakultak, mindenki a maga fejével gondolkozott és tanácsolt. – Itt az eredmény; «Nincs Anyánk!» – mondta Simonea és Virginia csüggedt hangon és szinte egyszerre. Aztán Fénrich jelentette ki, hogy mivel absolut többség nincs, tehát a Megyés Püspök őméltóságának új választási napot kell kitűznie arra a két nővérre, kik viszonylag a legtöbb szavazatot kapták: Leonára és Magdolnára. Az alapítólevélben világosan meg van írva: az legyen az új tartományi Főasszony, akit a fogadalmas testvérek legalább kétharmada azzá tenni kiván. – Mivel tehát a püspök úr őméltósága most bérmáló-körúton jár s csak egy hét mulva jön székhelyére vissza, egyelőre kénytelenek lesznek bevárni őt; a fiókházbeli nővérek nem utazhatnak addig vissza.
Lecsüggedt fővel vonultak az étterem felé. A templomajtóban várakozó, körültük tolongó novicia-seregnek nem tudtak örvendetes ujságot mondani; csak új bizonytalanság, várakozás, zavar jön megint. – A feldiszített, ünnepies étteremben nem csaphattak kis lakomát az új Anya üdvözletére; a hideg étkeket, a tortát és mindenki fejére számított félpohár borocskát azonmód eltették más, igazibb alkalomra; és csüggedt kedvben szinte némán kezdte levesét kanalazni a még mindig fejetlen nyáj. Ám a legkedvetlenebb, a mindeniknél inkább csüggedt arc mégis a Magdolnáé volt; Virginia szive ijedten szorult össze, amikor lopva ránézett… Valóban – étkezés után rövid beszélgetésre kérte őt. Gyorsan haladtak végig a folyosókon és egyik üres iskolaterembe léptek. Az alacsony dobogón, mint valami szinpadon megálltak egymással szemközt; Magdolna arca sötét volt, hangja szokatlanul szigoru.
– Mond, miért… miért tetted ezt velem?
– Magdolna! – Magdolna, annyira tiszteltelek; hisz tudod, tudnod kell! Senkit sem látok nálad külömbnek, magasabban állónak; senkit még most sem, igen, – aki fölöttünk rendelkezni méltóbb lehetne.
– Méltóbb? – És… alkalmasabb, Virginia nővér?
– Ó, nem, ne nézz így rám, ne szólj hozzám keményen! Hisz nem tudhattam, hogy ennyire… ennyire ellenedre van!
– Nem ösmertél tehát? De hogy szerethettél akkor?
– Nem, ezt ne… ne vond kétségbe! – kiáltott a másik fájdalmas szenvedéllyel. – Úgyis annyira sújt már minden, oly balul sikerül; – az Isten büntet! Oh! Lehet, hogy nem jól szerettelek, Magdolna, – tán bűnösen szerettelek, itéld meg, szólj, hisz te mindent látsz, értesz! Te tudod, hogy mindenem vagy, életkedvem, reményem, minden törekvésem. Csak miattad akartam mindent, csak neked akartam tetszeni. Csak teáltalad tudok örülni munkának, földi iparkodásnak és erénynek, – csak teáltalad és teértted tud nekem valami igazán fájni, még… még a bűneim is, – ó, Isten, légy velem! Soha-soha nem szerettem így még földi embert; nem is lehetséges ennél jobban szeretni!
– Virginia! Hogy beszélsz, barátnőm? Légy eszeden!
– Nem, nem vagyok én eszemen már! Annyit kinlódom és egyre hatalmasabb ez fölöttem. Ne hidd, hogy afféle gyerekesség, ami itt… itt a zárdában divatozni szokott,… hajfürtökkel és érzékeny, titkos levélkékkel. Az egész lelkemet uralja, minden jobb érzésem, minden gondolatom. Istenem, Megváltóm! Add, add a kezed Magdolna, – Magdolna, Magdolnám, – ó, tedd a homlokomra a kezed egy pillanatig!…
– Virginia testvér! – kiáltott rá akkor a másik szígorú, ébresztő hangon és felállt mellőle; elfordult, hogy leküzdhesse ámult és ijedt megundorodását. – Virginia, rögtön felállj innét! Mi dolog térdelni egy másik ember előtt; mit gondolna, aki hirtelen belépne?
– Mit?… Jobb volna rögtön meghalnom.
Dult arccal, zilált köntösben, gyűrt fátyolával ott állt előtte, – szemében ijedt szégyen; tán most látta csak, hogy a földön kúszott és vonaglott néhány pillanatig eszelős szenvedélyben és hogy – visszautasították. Ideges szája, minden arcvonása rángott, reszketett; ajka oly száraz volt, hogy alig birta a szavakat kiejteni… És ahogy így megalázva és szenvedve szembenállt vele a másik, – Magdolna arca megenyhült újra, a harag és megdöbbenés helyére visszasimult a szokott hűs, szelíd, enyhe tekintete. Most már felé-nyújtotta nyugodt, biztos szorítású kezét.
– Virginia testvér, nyugodj meg hát, – jer! – szólt ösmerős szives csillapító hangján és kézenfogva maga mellé vonta a pódium-székre, a nagy iskolatábla mellett, mert hisz a negyedik B-osztály termében voltak. – Jer, beszélgessünk, kedves; – folytatta és már mosolygott is, – te most túl-izgatott vagy, nem is csoda, úgy beledolgoztad magad a közügyekbe! Virginiám, nem szabad hogy azt hidd, hogy megitéllek… vagy nem értelek meg,… noha követni nem is tudlak. Igen, vétek volt, hogy egy pillanatra megitéltelek az imént. Oly más lélek a mienk, gyermekem; és más mult, más élet, más test és – tán idegalkat, igen! Hisz azért van, hogy csak úgy tudtál engem szeretni, ha magadhoz formáltál. És azt cselekedted velem, amire te magad lettél volna tán valóban alkalmas, – a vezetés terhét viselni itt! No igen jó, – hát ma még nem, csakugyan, – de később, ha idősebb leszel, úgye? És ez… ez a másik… idegességed velem szemközt bizony: kissé betegség, vagy különös állapot; néha és néhol rend és törvény, – hisz oly sokféle az élet, az ember, az érzései, – Virginia, – és minden jogosult és igaz és nagy lehet, ami emberi és őszinte! Igy, olvastam ezt – igen, csak hallomásból tudom; mert az is e föld rendje és törvénye, hogy sohse értsük meg egymást teljesen, mi emberek. Mégis, igyekeznünk kell erre, úgy-e, hogy aztán helyesen szeressük egymást. Hallgass rám, én elmondom, mit gondolok vagy tudok erről.
Kezét kezében tartva beszélt hozzá halkan, szépen, sokáig és a másiknak fokonkint szűnt ideges remegése, – lassan bátorodva emelte feljebb tekintetét. – Már szinte leszállt a kora-tavaszi alkonyat, és rügyszagú, esti szellők röppentek be közéjük a nyitott, emeleti ablakon, mikor elváltak végre, – szép, meleg, békélt és testvéri kézszorítással. A negyedik B polgári-osztály terme… az egyik apácának örökre emlékezetes hely marad; itt folyt le életének leghevesebb, legdrámaibb jelenete; legnagyobb mozgalma, szenvedése és megenyhülése. – És mikor még zsibbadt fővel és zsibbadt tagokkal egyedül haladt a néma templom felé, – már tudott és értett sokmindent, – amitől eddig félt vagy amin ujjongott; amiért vergődött és tusakodott vak bizonytalanságban. És tudta már azt is, hogy a saját, «nagy» érzését semmi joga nem volt másnak tartani lényegében, mint a kis növendékek idétlen esenkedését és sóhajait; mint az öreg, piros Kunigund suta érzelgéseit… Mert ha komolyabb és lelkiebb is talán, (ó, tán még ezt is csak képzelte magáról), épúgy nem valami törvényszerű ok, testi változás, Isten rendeléséből való sajátosság volt magyarázata, akárcsak azokénak; hanem csak a környezet félrevezető hatása és külső kényszerek okozta megtévedés. És megtudta, hogy ugyanaz az emberi végzet sodorta hibába, melyért olyan szigorúan itélte volt meg gondolatban Fénrich papot és a szegény Gregoriát. Mily jó volt így szelíd és biztos közösségbe jutni másokkal, mindenkivel, – az egész, nagy, emberi világgal! Anyja jutott eszébe, ki özvegy fővel férjhez ment a szép vívómesterhez; és egyszerre megértette önmagában annak a gyülölködésnek is gyökerét. Igen, mindez egy dolog, s nem lényeges, hogy kissé félretérül a körülmények miatt. Igen, az az ősi, nagy, igaz és jogosult ösztön, melyet Isten maga ösmert el a paradicsomban még, midőn a legősibb szentséget, a házasságot szerezte. – De amelyet ők, a szerzetesek, Isten különös választottjai – fékezni fogadtak egész életükön át; hogy a kötelesnél is többet tegyenek, hogy a kellőnél még magasabb tökélyre jussanak, – hogy megtartván a parancsokat, magukra vállalják és megfogadják még a tanácsokat is. – Ó, mennyivel jobb most, hogy tudja, megérti önmagát és másokat; a szervezetek, az állatok és fák törvényeit; a tanult és sejtett dolgok összefüggését; emberi szervek szerepét. Hálával telt el az iránt, ki ma oly világosan, egyszerűen és tiszta szavakkal mind-ennek birtokába juttatta. Harmincöt évet kellett élnie, míg végre felvilágosították; de érezte, hogy szerzetesnek is, embernek is külömb lesz ezentúl. Az oltár előtt térdelt és lazán egymásba kulcsolt kezekkel, nyugodt, nyitott, gondolkodó szemekkel nézett maga elé; de bensejében mélyen és jólesőn, sokáig imádkozott.
A megyés püspök tehát csak egy hét mulva volt visszatérendő; és addig ez a sok idegen, szokatlan, alig-alig férő vendégsoror itt fog tolongni tétlenül; a fiókházakban pedig ezalatt szünetel minden munka, tanítás, házidolog; s a kórházak betegei sok helyén az országnak hiába várják vissza megszokott, ügyes ápolóikat. Ó, milyen kavarodás volt; «was fir unausstehliche réndetlenség!» – ahogy Kunigund krákogta napestig futkosva és pörölve, kifőlt arccal. A vendégek maguk is nyugtalanok voltak, mint a sokgyermekes, jó mamák, ha nagyritkán eltávoznak hazulról: mi lesz azalatt otthon, nem történik baj nélkülök? – Aztán meg fehérnemüvel, apró holmikkal is kevesebb időre voltak ellátva; némelyik vidéki helyi-főnöknő után csomagokat küldöztek az «otthoni» noviciák gyermeki gondosságból; másokat levelekkel, sürgönyökkel zaklattak; a Portánál és az egyik hátulsó kapunál folytonos jövés-menés volt; levélhordók, kofák és kereskedő-inasok egymásnak adták a csengőt.
XV.
És így, ebben a zavaros tolongásban sikerült egyszer mégis, egy alkonyati órán, – amire Király Erzsi is remegve, «drukk»-ban gondolt, amiről még ő se remélte, hogy baj nélkül keresztülviszi. – A kis Gross Helénen egy bejáró növendék kurta kabátja és formátlan iskolai kalapja volt; azé a nagyon csunya és hű kis leányé, aki Fóth néninél volt teljes ellátásban. Kalapot, keztyüt, s egy kopott, szürke utcai szoknyácskát is, – az egész bejáró-jelmezt Erzsi kerítette össze, ő lopta fel az Ujépületből, ahol módszertanórán vette át titkosan a pad alatt; és hurcolta végig a Főépület folyosóin, reszketve az Öregtől vagy a többi öregektől. Egy «kammerli»-ban belebujtatta a kis apácajelöltet és a kerek abbégallért gondosan begyürte az idegen kabátka alá; a hajviseletét kissé meg-«világiasította», csak úgy a tíz körmével, hogy lehetséges legyen a kalap. Végre lesurrant vele a hátulsó lépcsőn, (egy külön Isten őrizte őket,) elvegyült pár pillanatra a portafolyosó járókelői közt; – s a legalkalmasabb percben; mikor a kapu ép nyitva volt és hárman-négyen is léptek ki rajta, – megszorította a Helén karját jó erősen és fülébe súgta «Most!»… Csak egy pillantást vethetett utána; látta, amint félénk kis leányalakja megrévlik a kapubolt világos terében, honnét drága életzajok tavaszi zsongása árad be,… utcalárma, friss lombszagú és porszagú szellők, esti sétálók parfömje, szabad és boldog asszonyoké. Csak egy pillanat, – aztán bezárult a Porta és a folyosó újra sötét lett a legközelebbi csengetyűszóig. Erzsi lábujjhegyen surrant fel a lépcsőn és már megkönnyebbülten, szinte boldogan sóhajtott. Csaknem belekezdett egy «Üdvözlégy»-be, hálából, hogy a veszélyes kaland idáig sikerült. Ah, mit is művelt? Megszöktette a zárda egy jelöltjét; megszöktetett a zárdából ötvenezer forintot! – Hisz ha kimehetett volna az Ujépületből, egyenesen a Marhakapun át,… mikor a többi bejárók elmentek; – csakhogy Helénkét már rég nem engedték lejárni, a képzőbeli órákat látogatni. Hogy kellett így bujkálniok! A háló-folyosókon végig, fényes nappal az utcai ruhás «bejáró»-val; Uristen! És a földszintre érve hány emberrel találkoztak is, hány apácával – és egy sem tartóztatta fel, hogy mit keresnek erre és együtt! Ó, soha máskor, mint ebben a rendetlen, össze-vissza időben ilyesmi nem sikerülhetett volna… «Gelobt sei Jesus Christus!»… ah, az öreg Simonea volt, – és bólintott «In Ewigkeit» és nem szólította meg, hogy mit mászkál erre?… Ámbár most már, itt az emeleten hazudhatott volna hirtelen akármit. Csak most baj nélkül a nappaliba jutni; már hallik az Öreg hangja! Egy helyiségből Gizu lépett ki, nála a zongora-gyakorló kották is. «Te, add ide a kulcsot; te úgyis játszani mégy, – add csak! Mintha innét jönnék be!» – «Hol jártál?» – «Psszt!»… És nyugodtan, a legközömbösebb képpel s a kulcsot zörgetve kissé a karikán – lépdelt el az Öreg asztala előtt; az épen a kis Militorisz Jankát szidta nagyon valami «réndetlen»-ségért.
Csak egy óra mulva, közvetlen vacsora előtt jelentkezett egy kandidátnő, kérdezősködni, hogy nem látták-é erre Gross Helén «kedves jelölt»-et? Nem jött ide valamiért, nem lett rosszul, nincs valami baja? Az Öreg ép jókedvében volt; alaposan leszidta a Berchtolda küldöttjét, meg az egész rendetlen, komisz, neveletlen újnoviciátot; ahol este össze kell előbb keresni a leendő apácákat, mint a ludakat üllőre. Volna csak ő ott, majd megmutatná! De nemsokára maga Berchtolda jött be csaknem futva, kikelt arccal, valami papirféle a kezében. Amit mondott, attól maga az Öreg is megdöbbent; és szintebarátságos egyerértéssel segített aztán szörnyüködni valamin Berchtoldának. Szidu jól hallotta, mikor indignálódva tiltakozott: «Nem, nem, – mi közülünk, innét senki! De minek is ahhoz segítség, hogy valaki megszökjék most ebben a nagy réndetlenségben! Nem, kedves nővér, az én lányaim nem mászkálnak hirem-tudtom nélkül a házban össze-vissza; én nem olyan rendet tartok!» És Berchtolda lesújtva sietett el. A vacsorához végre lehozta Gizu a bennlakóknak is a teljes ujságot; a zongoraszobában tudta meg egy fiatal novic-testvértől, Emerika barátnőjétől. Eszerint, – (ahogy Erzsi már előre tudta, hiszen ő főzte volt ki) – Berchtolda egy szép, tiszteletteljes és bocsánatkérő levelet kapott este «hálás híve: Gross Helén» aláírással, melyben a kis jelölt tisztelettel értesíti, hogy már nem jelölt többé; hogy a zárdából még a kora délutáni órákban eltávozott; hogy tisztelt és kedves barátnőjénél, a derék, hű katholika Holzernénál fog lakni (gyámatyja előre-kikért engedelmével) – pár hétig, Töffler Albert gimnaziumi tanár úrral való házasságáig. Bocsánatot kért, hogy szó és búcsú nélkül távozott el egyelőre onnét, hol oly szivesek és jók voltak hozzá, – de el akarta kerülni a hosszas magyarázkodást és esetleges szemrehányásokat, – satöbbi, satöbbi. Erzsi csendesen hallgatta e kivonatot saját szerzeményéből és azon tünődött, vajon átöltözött-e mindjárt Holzerné valami bluzába az a kis ügyetlen? Csak nem mutatta magát abban a ronda gallérban a vőlegénye előtt?
Pedig Erzsinek (és erre nem is gondolt előre) most volt még csak igazi oka a «drukkot» elkezdeni; hogy az utólagos vallatások, inkviziciók útján nem sül-e ki mégis részvétele a szörnyűséges dologban; mely annyi pénztől fosztotta meg az iparkodó, derék szerzetet. – Ám a vallatást, kutatást sem csinálták most olyan ambicióval és ügyesen, mint máskor kisebb dolgokban is szokták. Virginia, máskor az ilyesmik szenvedélyes intézője, most (sajátságos) lanyhának vagy engedékenynek látszott ez üggyel szemben. Berchtolda lelkivádat érzett és szemrehányásoktól félt, mert úgy tudta, hogy ő beszélte rá az itt maradásra ezt a «méltatlan és eltévelyedett teremtés»-t; míg viszont Simonea és társai épígy voltak a maguk részéről, – ők is maguknak tulajdonítva ez utólag kétessé vált érdemet. Ám abban valamennyien megegyeztek, hogy «kigyót melengettek keblükön», s mert a ravaszul kifundált «csalárdság» ellen nem tehettek már semmit és a változhatatlanba bele kellett nyugodniok, – végre együtt, közös akarattal rágták és szapulták valamenyien a «kis raffinált»-at, a «lassúvizet», mely partot mos, – a «romlott és kacér nagyvárosi lányt», akivel – no ugyan-bizony jól is jár majd a férje! Kivált a fiatalok heveskedtek igy: «Nem is lesz abból jó sohse, csak afféle pucc-dáma! Ha a jó Istent meg tudta csalni, hogyne csalná majd meg a földi embert? Afféle pucc-dáma lesz az mindig!» – Igy vélte a kis Geralda és elmondogatta esténkint a bennlakóknak is a kettes hálóban a Helénke hajdani ágya előtt; ő pesti lány volt, mégsem tagadhatta; egy-egy elejtett utca-zsargon szava rávallott. Az öregek még egyre azon sápítoztak, mennyire megviselné a szegény megboldogult Főasszonyt ez a szégyen, tán sírba-vinné, tán jobb is, hogy nem érte meg! Az óvodamesternő, soror Adél egyszer említette csak hangosan és bosszúsan: «Ej, a kis bamba! Azt hiszi még, hogy érdemes egy férfiért; – azt hiszi, nem mind egyforma az: bitang huncut zsiványok!»… És csak lassan, csak néhányan mertek óvatosan pedzeni olyasmit is, – hogy hát hiszen a szent házasság is szentség, egy a hét közül, még Isten szerezte a paradicsomban.
Mindenesetre volt legalább foglalkozása, tárgyalnivalója a sok idegen, innen-onnan összekerült vendégapácának e hét alatt; míg az anyaházbeliek, – öregek és középkoruak, e két ellentétes párt, – összébb került, szinte egymáshoz húzódott a közös, haragos felháborodásban. Hát mindkét fél egyformán és egyszerre elvesztette számításai egyik fő bázisát, – a pénzt, a kis német-lány pénzecskéjét! Abból most már nem építik fel a magasabb iskola új osztályait, sem a tüdőbeteg-üdülőházat! De nem is lehet vele a legsürgősebb gazdasági bajokat elintézni, a közvetlen szükségeket fedezni hogy általa úgy gazdálkodjanak tovább, mint eddig és ne legyen szükség új jövedelem-forrásokra, új «modernes» intézményekre! – Az ötvenezer forintocska – férjhez ment az orruk elől, ezt öregek és fiatalabbak egyaránt jól tudták; noha mostanában még kevésbbé tették szóvá így, nevénnevezve a dolgot. Mindenkiben csak egy kivánság lett urrá és vált szinte türelmetlenné ezekben a napokban; hogy csak hamarosan, – már akárhogy, – de vége legyen ennek a rettenetes állapotnak! Hogy végezhesse megint ki-ki a maga dolgát és mondhassa békén kiszabott napi imáit, semmi mással nem törődve. «Mégis csak nem szerzeteseknek való az a nagy rendezés, korteskedés, alkotmányozás, – mondogatták már sokan és még többen érezték. – Hogy kit és mit akarunk? Nem azért léptünk mi kolostorba, hogy akarjunk, – hanem hogy engedelmesek legyünk! Akárkinek már, hisz nem is olyan fontos az! E siralomvölgyében úgyis leperegnek napjaink, mindjárt-mindjárt itt a halál órája, melyre csak egy rózsafüzér elmondása alatt ötvenháromszor emlékezünk szóbelileg. Csak átmenet e földi lét, csak rövid megszálló; nem is illik ilyen nagy dolgot csinálni belőle!» – Igen, ilyen beszédek és vélekedések kezdtek nagyon is lábrakapni a túlzsúfolt nagy Ház összes szárnyaiban és termeiben; kivéve épen a bennlakó-növendékek nappaliját. Mert ott egész mással foglalkoztak; folyton lesték és tárgyalták és örülve-örülték a kis Helén, a «boldog menyasszony» felől érkező hireket, – melyek a Fóth néni kosztoslánya útján Erzsihez és úgy a többiekhez naponta pontosan eljutottak. Hogy mit üzen nekik, hogy milyen drága a Töffler, hogy melyik este lesz a hivatalos gyűrűváltás, – hogy legyenek, ó legyenek ők is valaha ép ilyen tökéletesen boldogak!
«Ein trübes Wetter, zur Verlobung!» – mormogta aznap Kunigund s káröröm, méreg, ellágyulás, írigység, sok-sok érdeklődés rezgett a hangjában, ahogy öreg pálmáját gondozva a nappali ablakában állt és kinézett az enyhén borús, tavaszí égre. Mögötte a kis Geralda ismételgette, hogy: «Csak egy puccdáma lett, semmi egyéb!» – de a nagylányok feje összeingott a módszertani könyvek fölött… Ott kinn valahol az ifjú jegyesek drága, szent napragyogást lássanak e könnyű fellegfátylak mögött!
A hét végén, (a püspöki rezidencián másnapra várták a Méltóságost) – este, a regráció órán, (mely a vizitek hivatalos ideje a zárdában) – meglátogatta Berchtoldát az okos, vén Simonea. Nagyon kedves, nyájas volt a vendég, – mosolygó, szives, előzékeny az, aki fogadta; már napok óta a folyosón is messziről, szives alázattal köszöntek egymásnak. Az ember megérzi az ilyet a másikon, – rendesen kölcsönösek ezek a nagy megenyhülések; és a viszonyokban rejlik okuk.
– Önhöz jövök, kedves nővérem – kezdte – mert Virginia oly csüggedt – vagy tünődő e pár nap óta; mintha megint gyöngélkedne kissé, mint tavalyelőtt. Ah, erős szervezet, hamar összeszedi magát újra; a jó szerzetesnek szőrcsuha a balzsama, bőjt az orvossága, ahogy szent Vincénk mondta! szóval – önhöz jöttem, beszélgetni kissé ennek a szegény zárdának, ennek a veszedelembe jutott kitünő szerzetnek az ügyeiről. Arra akarom kérni, gondolkozzék velem együtt és adjon nekem ösmert okosságával tanácsot, hogyan fordíthatnók közösakarattal megint jóra e fenyegető veszedelmet; a züllés e mostani, ijesztő képét.
– Ó, magamnak sincs egyéb kivánságom! – felelt a noviciát főnöknője; – csak tudnám, mit használhatnék erre nézve vagy mit találhatnék ki én, az úrnak legszerényebb szolgálója, e türhetetlen állapotok ellen. Higyje meg, kedves nővér, én már – mi már mindenre készen volnánk…
– A jó Isten meg fog segíteni, ezt biztosra mondhatom, kedves nővér! Egy életen át elégszer tapasztaltam, hogy Isten szereti az ő kegyesrendi szüzeit és különös gondja van rájuk. Bizni kell! – Ma tehát nálam volt Magdolna, e kiváló jámborságú és Istentől nagy szellemi képességekkel megáldott nővérünk és a legkomolyabban értésemre adta, hogy a Főasszonyi tisztségre és kötelmekre épen egyéniségénél és lelkialkatánál fogva nem érzi magát alkalmasnak, sem képesnek. Megmondta, hogy hozzájárulása, sőt tudta nélkül szánták e tisztre; s ezt már előbb is sejtettem. Őt nem erre küldte szerzetünknek Isten, hanem hogy tudásával és nagyszerű tehetségével legmagasabb iskoláink dísze, büszkesége legyen. – Mennyire szükség lesz rá még ezentúl, – mikor az önök által tervezett magasabb tanítónőképzőt is meg kell nyitnunk mégis; igen, most már mi is, e terv régebbi ellenzői beláttuk ennek mulhatatlan szükségét.
Berchtolda csak némán bólintott.
– Ő ugyan azt a tiszteletreméltó óhaját fejezte ki, – bár megint valamelyik fiókházunkban dolgozhatna pár évig; azt mondta, fontos oka volna ezt kérni; és kérni is fogja, mihelyt lesz kitől. Talán az ő túlzott lelkifinomsága; e mostani Főasszony-jelöltség miatt fél, hogy ittléte zavarná a másiknak párthiveit. Ó, – ez a pártoskodás, ez valóban nem szerzetesekhez méltó; most mindnyájan bűnhődünk érette, legjobb lesz még az emlékét is elfelejteni! De ha Magdolnánk most mégis elvágyik; ott a mi nagy dunántuli rendházunk, ahová kitűnő Virginiánk szintén új tanítónőképzőt tervezett, úgy tudom! Mért ne mehetne oda ő, Magdolna helyi főnöknőnek és képzőigazgatónak?
Berchtolda bólintott megint.
– A leánygimnázium… evvel még várjunk, kedves jó nővér! Miért szerepeljen ott a mi szerénységünk az első, feltünő, úttörők sorában? Hiszen alkalmas erőink sem volnánk a tanításra; mert Önre itt, ahol van, Virginiánkra pedig az új Főasszony titkári hivatalában továbbra is, csakúgy, mint eddig, szükség leend. Ó mert Leona tisztelendő nővérünk, ha így majd mégis, szép egy-akarattal, mint illik, úgye, – anyánkká lesz, – ő bizony csak szentségben és az erények gyakorlásában erős, de testileg gyönge és agg. Nem nélkülözheti majd azt a kiváló, ügyes és áldozatkész segéderőt, Virginiát, igaz-e, aki már a boldogult oldalánál is oly fényes érdemeket szerzett magának szerzetünk fölvirágozása körül. – A gimnáziumról s még néhány efféle túl-korai dologról ne is tegyünk most, úgye, említést! Hanem e régi ház apró javítgatásait, – a külső gazdaságban lassankénti, célszerű újításokat hogyan is ellenezhetné mereven az, aki igazán a rend javát óhajtja! Virginiánk talentuma majd lel módot és megoldásokat a meglevő viszonyok közt, – bizvást remélhetjük. Ám ami a rég sürgetett beteg-üdülőt illeti; erre nézve nekem van egy szerény ötletem. Zólyomi öreg házunk maga tán csakugyan nem a legjobb, de megtudtam, hogy a közelében, a falu szélén most csinos és olcsó nyaralók épülnek. Már említettem az orvos úrnak is, – ő is helyeselné, ha egy ilyet, egyszerücskét, a világiakétól lehetőleg távol megszerezhetnénk.
– Ah, kedves nővér, – sóhajtott Berchtolda, – mennyi sok bajt el lehetne kerülni mindig ily kölcsönös megértéssel és bizalommal!
– Bűnös emberek vagyunk mindnyájan, kedvesem, – de a hibákat belátni és javulni sohse késő! Igen, mi – lássa – már öregek vagyunk, munkában megfáradottak; mi nemsokára már a végső leszámolás előtt állunk. – Leona nővér földink, első, legrégibb társnőink közül való, kikkel hajdan még gyengéd ifjuságunk idején együtt utaztunk ide az idegen országba, hogy az üdvözítőt kövessük. Ah, kedves nővér, az az utazás! – A búcsú, (végbúcsú; tudtuk,) szülőktől és rokonoktól, a honi vidéktől; tizenhat évünket mily könnyű szívvel hoztuk! Legtöbb helyt még delisáncon kellett jönnünk, de néhol parasztszekéren, sőt gyalog is. «Némöt kutyák! Cudar, idegön frajjok!» – morogtak utánunk néhol a bennszülöttek – a falusi parasztok, úgy akartam mondani. Most már tudom, mit jelentenek e szavak. – Ah, és a régen megboldogult első Würdige velünk, (Leonánk testvérnénje) az a szent, drága lélek: – Ő volt talán húsz éves mindössze, – a legöregebb köztünk. Falumbeliek voltak; egy gazdag mészárosmester egyedüli leánygyermekei, – elhagytak családot és jómódot, mert a Jézus hívta őket. Ó, hányan ott vannak már azok közül – a legtöbbje már fenn, a mennyei örök vigságban! – Kedves nővér Berchtolda, ezt úgye meg kell bocsátaniok nekünk, – nekünk érzékeny öregeknek, hogy utolsó Főasszonyunkul őt kivánjuk, – az elsőnek hugát, ki velünk együtt úgyszólván – igen, egy kissé mégis alapítója is ennek a háznak!… Az önök háza ez már kedvesem, a nyomunkban járóké, tudjuk mi is azt jól; és annyi sok okos, szép, hasznos új dolgokban igazuk is lehet; nekünk már csak apró érzékenységeink vannak, – érzelgősségek, kegyelet, emlékek; ezeket hagyják csak meg nekünk!…
A jó Berchtolda elővette óriási, fehér apáca-zsebkendőjét és beletörülte megindultsága könnyüit.
– Oh, de mennyit elfecsegtem itt a drága időből magamról, magunkról; bocsásson meg! Pedig tán még hátra volna egy és más apróbb dolog; amit említeni akartam, amihez hozzájárulását kell kérnem. – De nem, körülbelül készen is volnék,… ah, igen, még egyet! A noviciátot, kedves nővér, a világért sem szeretnők más kezekben látni, mint az Önéiben, ki anyai jóságával és okos tapintatával így felvirágoztatta. Bizony, háromannyi fiatal leányka érzett kedvet már tavaly is az ön szerető gondjai alá, a noviciátba lépni, – mint amennyi azelőtt volt az új jelöltek átlagos száma. Nagy szolgálat, melyet rendünknek ezzel tett; bizony nagy szükségünk van, tudom én, minél több testvérre, hogy a fizetett világi munkaerőt mindenütt mellőzhessük. De most már, mivel együtt van ez a szépszámú ifjú nyáj, meg kell tennünk mindent érdekükben, hogy igazi, jó szerzetesekké nevelődjenek. Meg kell vizsgálni szigorúan nincsenek-é még más oly léha és bűnös elemek közöttük, mint a multkori, csúnya eset, a Kerekes-féle csalás szereplői, kikről beszélni sem szeretek! És hogy mindig a legjobb példa lebegjen az ifjúság szeme előtt, megtehetnők az ön kedvéért, nagy munkája megkönnyítésére, – hogy ideküldjük mellé kisegítőül az igazi szerzetes mintaképét, rendünk valódi szentjét, Evelina nővérünket.
– Az én dolgom az alázat lesz s az engedelmesség új Főasszonyunk parancsainak! – felelte Berchtolda kissé elborult arccal. Bevette utolsónak a legkeserűbb pilulát; a lesütött szemű, örökkön hallgató és komor szentet elfogadta ellenőrének. – Mindegy volt már ez is; legalább most úgy gondolta.
Mindenesetre ennek a hosszú, barátságos hangú beszélgetésnek volt az eredménye, hogy új, egyenkinti szavazásra nem is került sor többé. A püspök őméltóságához memorandum-féle okmány ment a harmadik napon, mely az összes fogadalmas-testvérek aláírásával kéri Leona nővér főasszonnyá nevezését.
S a vendégsororok is hazautazhattak végre.
XVI.
Május, – boldog hó, – tavasz teljessége! Érett, nagy szerelmet, bűntelent, nyilvánosat, boldogat példázó. Tiszta és ifjú mátkapárok hava; Mária hava és a kinyilott virágoké; Mária hava, a dicsőséges, örökös Mennyasszonyé, Isten szép jegyeséé. Ó, Mária, – boldogságos szűz Mária!
A kedves, szép kis templom főoltárán ott a Szűz képe, a mosolygó, telt, édes Asszonyé, – murilloi derüben áll felhők és rózsák között; angyalfejecskék kacagnak, rózsák piroslanak a felhőfüggöny kedves rejtekeiből; kandi angyalok vagy ámorok tán; pufók, pogány puttócskák. – A Szűz sugárzó feje körül csillagkoszorú; szép, erős lábai alatt a telihold sarlója; úgy lebeg rajta és nyugodt győzelemben tapos a Kigyó fején… Persephoné, ki tavaszkor diadalt arat a Sötétségen. – A bezárt, sinylő és titkos, téli érzéseken is… O, drága, értett mistérium; ó átlátszó, gyenge fátyol; ó ifjuság!
Jó a templom padjain ülni kedves, tavaszi zsibbadásban, hosszú délutáni órákon, – tömjénfüstben és virágillatban, – hallani a szószékről újra meg újra a drága, naiv, örök Legendát; aztán karban, együtt, halk zümmögéssel, lüktető ritmusban és felváltva, ilyeneket mondani: «Te Aranyház! Te frigynek szent Szekrénye! Mennynek Kapuja! Ó, elefántcsontból való Torony! Titkos értelmű Rózsa!…»
Világiak is, a város szép asszonyai, sőt szerelmes ifjai is ösmerték, szerették, látogatták e virágos, muzsikás szép-szép tavaszi ájtatosságot; e Mária-litániákat a zárdatemplomban. S a bennlakók néha, kivonuláskor idegen úri-ruhás férfiakat láthattak mosolyogva, levett kalappal álldogálni a csarnokban. És egy szép vasárnapon, a nyitott kapu világos terében egyszer csak felrévlett nekik egy összefogódzott, csinos, fiatal pár. Virágos, világos kalapka volt a menyasszonyon; szép, fehér ruhácska; eleven kis arcán még néhány pattanás; barna, meleg szemei elmélyedve és álmodón bámultak bele a zárdafolyosó setétjébe. Mikor Király Erzsi lépett ki, huncutul rámosolygott és meglökte a férfi karját, hogy figyelmeztesse. A fiatalember levette a kalapját és tisztes, hálás mosollyal odaköszönt vigyázva az idegen leánynak, – jó szellemüknek. «Si-étni! Was fir rén-det-lenség!» – kiabált az Öreg az első pároknál.
– Láttátok Helént? Helént, Helént! Gross Helénkét! – szállt és lihegett a suttogás a bennlakók soraiban. «Still sein! Unverschämtheit!» – üvöltött Kunigund félelmes hangon és felborította mérgében az uzsonához való kenyereskosárt.
Másnap és harmadnap és azután is az ájtatosságon mindig ott volt az ifjú mátkapár; innét a templomból nem űzhette ki senki őket. «Lám csak, visszahúzza a szive ide mégis!» – mondogatták néha azok a sororok, kik különösebben szerették és tisztelték Helén nagynénjét, a nemrég boldogult Főasszonyt. «Mennyire hasonlít rá, a szeme – úgye?» – És Helénke néha elmenőben félénken odaköszönt nekik: «Gelobt sei…!» Visszafeleltek; erre vétek is volna nem felelni.
Egy napon az előcsarnokban Virginia ment el a pár mellett; váratlanul megállt és mélyen a leány szemébe nézett. Az lehajolt és gyorsan, forrón csókolt kezet. «Boldog vagy-é?» – kérdezte komolyan az apáca. – «Jaj, nagyon, – igazán nagyon, kedves nővér! Engedje meg, hogy bemutassam a jegyesemet; ó, ő olyan jó katholikus! Ó kedves, drága jó nővér…!» És síró meghatottsággal hajolt ujra a Virginia szép keze fölé, hogy csókkal borítsa. Az sima, kissé papos mozdulattal engedte. «Imádkozni fogok érted, gyermek! A Boldogult is, odafenn azt teszi bizonnyal; ő olyan jó volt, olyan bölcs!» – «Ó, kedves nővér, – engedje meg nekem, – ó, de vajjon elfogadná azt a zárda éntőlem? Egy új oltárruha-felszerelést, nehéz atlaszból, valódi arany és ezüst hímzéssel; és stólát is, palástot, karingeket, – ó, oly boldog lennék!» – «Majd megpróbálok közbenjárni, gyermekem!» – felelt Virginia és egy kegyes, kenetes, már-már püspöki mozdulattal simított végig a kis menyasszony arcán. Arra gondolt, hogy nem volna okos dolog elvadítani a zárdától végleg egy vagyonos és jó katholikus világi nőt. – Ő megint politizált, számított és szervezett; csak úgy mint eddig; – tudott volna-é egyebet tenni, másforma lenni? Már ilyen volt a természete!
A bennlakó növendékek jól tudták már Marika, a hírhordó útján, hogy a nagytudományú Magdolna nővér nem tanít a jövő tanévben itt, hogy a szent Evelina buzgón adja már a jópéldát a noviciátban Berchtolda jelöltjeinek és hogy Virginia marad ezutánra is az új Würdige mellett a titkár és főrendező és cerimoniamester és minden, – akárcsak a boldogult mellett volt. – Ó, lényegében nem is változott ám semmi, – vagy csak nagyon kevés! Csak annyi, amennyinek okvetlenül kellett változnia; amit elkerülhetetlenül hoz magával a haladó Idő kényszere az ő lassú, biztos folyásával. Nem lehet nagyon siettetni, erőltetni semmit, hiába, – és nem lehet feltartóztatni, megakadályozni sem. Az élet megy a maga útján – és amit mi görcsös, erőlködő kis akarásunkkal elébe írnánk, rákényszerítnénk, – bizony, csak felibe-harmadába teljesíti. Valami csüggesztő, – de végül mégis kibékítő középszer ez; a neve: megalkuvás. Igy van ez kinn az «igazi» világban is, – hát még itt, ahol méginkább: mindegy! Ahol abban élnek, – ahová azért jöttek – hogy: mindegy. A számlált napok e siralomvölgyében így is, úgy is leperegnek, elszállnak sebesen; – és mindjárt itt a végső leszámolás, az egyetlen komoly dolog, amire csak egy olvasó körülmondása alatt is ötvenháromszor kell emlékezni szóval: – «most és halálunk óráján».
Ám a fiatal növendékek, a bennlakó «kisasszonyok» most már nem foglalkoztak oly nagy érdeklődéssel ezekkel a belső, zárdabeli dolgokkal. Ők már kifelé gravitáltak; ki innét nemsokára, a szabad levegőre. A helyükre mások, újak jönnek megint, ha ezek a friss falombok újra elbágyasztják rikoltó zöldjüket szeptember édesen szétcsurgó, arany napfényében. – Ezeknek a mostaniaknak már itt voltak a maguk kis, nagyon fontos – «igazi életgondjaik» – az ám! A vizsgák; és a nagy fővizsga, a képesítő, – mely majd «egész életükre» kihat.
A negyedévesek már nem is jártak rendes előadásra; a többi, alsóbb osztályok vizsgái idestova el is kezdődtek már az Újépületben: s a «drukk» édes, kissé mimelt és játékos izgalmai lebegték át a nagy, világos termeket; a szellős, egészséges, nyitott folyosókat. Szelényi papa mosolyogva járt köztük és rémisztgette a lányokat a vizsga-inkvizíció minden borzalmaival; és utólagos felfüggesztéssel, ha valami «puskázás» kisülne, ha az ifjú noviciák bő köntösük alatt; vagy a bejárók kontyukba rejtve; apró, összegöngyölt cédulákat lopnának be az «írásbeli»-re; olyanokat, melyekre egy-egy tudomány-ág egész rendszere és minden adatkincse rá van firkálva apró, mikroszkópikus betűkkel és «dióhéjban».
A negyedévesek pedig lenn voltak egész nap a szép, lombos kertben és készültek a nagy képesítőre reggeltől estig. Kunigund nélkül, felügyelet nélkül csak maga a nyolc-tíz negyedéves kószált most a széles útakon, a drága, nagy fák hullós virága, meg friss lombja alatt. Övék volt az egész kert. Egy-egy módszertan könyvet kezükben hurcoltak, vagy egy gazdaságtant ajkukra szorítottak, jelezve a buzgó, elmerült magolást; – de az eszük egyre elkalandozott. Oly közel látszott már a szabadság, a jövő, az Élet, – és innen oly szépnek látszott.
Övék volt most mindenestül a szép kert; a virágfelhős bokrok mátkaruhája s a megifjúlt nagy anya-fák minden dísze. Szakadó szirompelyhek, – az orgonák nyurga gallyai, – a bokoraljak nedves, különös gyökérszaga, melyet csak nagyon mély-mély, lelkendező lélekzettel, sejtő tavaszi sóhajjal lehet beszívni; és a pázsit frisse, az egek kékje, a fészkek, – hintálló szelek, pelyhek, álmok, felhők, – ez örök májusi oltárok; – ifjúság…
És minden és mindig és «megint előlről»…
A bennlakók-kertje drótsövényén túl a gyenge káposzta-palánták közt ott sétált Szelényi papa; és: egy nagy, vastag szivar. Most Szidu, meg Gidu meg néhányan még odamennek hozzá, köréje sereglenek. Egy kicsit mindig nyaggatni, kérlelni kell, ha azt akarják, hogy beszéljen nekik; de aztán rákezdi, belekap valahol, – míndegy, hisz úgy sem azon múlik:
– Nem «igazság»-ról van ám szó a természettudományban, lelkeim! Igazság, – az nincs; azaz hogy – a vallásban van. Abban, amit hinnünk adatott isten kegyelméből. A tudomány összefüggésekre kiváncsi, úgy ám, – új és termékeny összefüggésekre; vagyis olyanokra, melyek más összefüggésekkel legkönnyebben és legegyszerűbben kapcsolhatók. Értjük? Hm, igazán? – Az a valami, hogy «sejt» kis lányok, – az talán nem is létezik «valóságban», csak a mesében; nem hiszik? Az ördögbe hát miért is létezne, – mi nyújt nekem vagy önöknek garanciát? Ezt valaki egyszer felvetette, csak úgy, (megtetszett neki) – és az élettanban létezni fog mindaddig, míg a legtöbb jelenséget és legegyszerűbben ezzel tudjuk megmagyarázni. Ugy ám; és ha már nem lesz így, akkor a «sejt» penzióba megy; megtette kisded kötelességét. Legegyszerűbben, – miért is mondtam ezt Gizella kisasszony? Na, – sohse törje a fejét; mindegy hehe! Lám a föld és hold és az egész naprendszer minden jelenségét meg lehet ám magyarázni egész jól a régi geocentrikus világnézettel is, bizony, – csak kissé cirkalmasan és hosszadalmasan és sok maradékkal. Mivel pedig könnyebben, egyszerűbben, kevesebb hézaggal lehet úgy, ha a nap van a közepibe, – hát a nap van a közepibe, lelkeim, de csakis ezért! Mikorra Szidónia kisasszony hajfürtjeiben kissé megfogyatkozik a pigmenttartalom, akkorára, – úgy sejtem – meg fog dőlni mindenestül az a szomorú emlékű fényelmélet, az étheri rezgésekkel, melyből legutolsó ötösét tetszett kapni nálam, igen! Mert újabban némi csirkefogók kezdenek feltalálgatni olyan új dolgokat, – «je-ele-ensé-égeket», mi? – amelyek kis-kis mogyorónyi hézagokat kezdenek ütni a tiszteletreméltó «rezgési-theóriá»-n. Azon, amelyik oly derékül prosperált évtizedekig és olcsó világító-szerekhez juttatta a hálátlan emberiséget. Még egy néhány ilyen impertinens kis luk, – akkor jön egy merész fickó és beveri az öklivel: pász! Nincs többé étheri rezgés! Lesz másik «szentigazság», egy új; – vagy (nagyon lehet) visszagyön a régi jó együgyüség arról, hogy az édes holdvilággal valami kis huncut kis picurka kis fluidális matériácska száll be az ablakjukon és szipákolható be ábrándos sóhajaikban… Mit szólnak hozzá?
Nem szóltak semmit; csak mosolyogtak, – mert fiatalok voltak. De amíg a «papa» mesélt, könnyű és lenge tavaszi eső kezdődött és ő kinyitotta a nagy zöldes vászonernyőt. De a leányok nem mozdultak. Mintha észre se vennék, hogy ifjú fejükre az ég langyos cseppjei hullnak hogy már apró, sűrű-szemcsés permetegje is elered; összefogódzva mosolyogva és mozdulatlan álltak tovább e kedves kerti bölcs körül és ráfüggesztették szemüket. Amit beszélt, arra nem is figyeltek tán (hisz ő sem számított nagyon rájuk), – de oly kedves volt kövérke arca, s ahogy saját mókás szavain örült; – és szégyelték volna tőle, hogy olyan – olyan igazi lyányok legyenek; egy kis rongyos eső miatt szerte futni a természettudományi előadásról.
A napfény előbukkant újra; és most a káposztaágyakkal szemben a frissen gyomlált paradicsomok közt feltünt a Popescu Kornél nyulánk szép lyányalakja; lassan lépdelt Kapossy tanár úr mellett és mindegyikük valami tankönyvet tartott a kezében. Arról beszéltek-e, valami fontos, vizsga-előtti iskolai kérdésről? A neveléstani írásbeli tételekről, vagy egyéb «miheztartásról»? Nem tudhatni, de bizonyos, hogy mindeniknek oly komoly volt az arca, olyan szép komoly, hogy a legbotránkozóbb öreg soror vagy maga szent Evelina sem találhatott volna láttukon megütközni valót. Bizony, nagy búcsúzkodások folytak itt mostanában mindenfelé!
Király Erzsi most lennről, a lombos kertből a környéket figyelte lopva; nem tűnik-é fel valahol veszély; aztán, hogy meggyőződött; hirtelen surranással az orgonák közt, a kertpalánknál termett. Jól tudta, hogy magánosok, külvárosi lakások kertjei nyúlnak ide; hogy emez épen egy társnőjük szüleié; s hogy e Grünberger Fáni is itt szokott tanulgatni, – járkálva, a hangos magolásba szinte belezöldülve és szédelgő fejjel, elszikkadt ajkaival, – mert Grünberger nagyon jó tanuló. – Most azonban vendége is volt; eljött hozzá együttkészülni az Erzsi földije, az a hű postillon d’amour, – ki néha finom kugler-cukrokat szokott kapni Budapestről, – névtelenül küldeti valaki, akit nem is ösmer.