I.
Ebben a szép, nagy, öreg kertben olyan volt bizony az édes, szeptemberi ragyogás, – ez a tisztán szétcsurgó, sűrű arany a levegőben, – akárcsak a többi, valamennyi kertje fölött a szomszédságnak meg a városnak. A termetes, deli fák bizony nem éltek itt szűzi meddőségben, hanem, – miután Boldogasszony-hava tündéri éjszakáin lengő virágfátylakba burkolózva bolondul kibálozták magukat, élték világukat, – végre gyönyörű lakodalmat csaptak; és a hosszú, nyári csendben piciny magvakat pólyáltak eleven szöveteik gyengéd zöldjébe. Most, hogy itt van az őszi beszámoló és mindenkinek meg kell mutatni, mit művelt és hogy munkálkodott Isten nagyobb dicsőségére, – most, lám, – érett, nagy gyümölcsöket mutogatnak, citromsárga, fontos körtéket és kerek, piros almákat, amelyek csak alig-alig csüngenek a kocsányon és olyan illattal töltik meg az apácazárda kertjét, hogy az mindenhez jobban hasonlít, mint a tömjén szúró és szemérmes füstszagához.
A tömjénhez, mely már-már émelyítővé áporodott odafenn a főépület homályos folyosóin; főképen azon a keskeny és szűk úton, mely a zárdatemplomtól a refektorium ajtajáig vezet el az óriás konyha előtt. Ó, álmos, homályos korareggeleken milyen otthontalanul szokott elvegyülni a köményleves és pörkölt makk-kávé, meg mosogató-üst szagával; mikor a bennlakó növendéklányokat a reggelihez vezetik, – mikor a hosszú misétől agyoncsigázva, kiéhezve; és kissé bódultan az életük, a lépteik, a páros vonulás gépszerű egyformaságától, – néma vánszorgásban elvonulnak arra.
Ilyenkor nyitva szokott lenni a zárda nagykapuja is a templomcsarnoké, hogy világi ájtatoskodók bejöhessenek, meg a bejáró növendékek is önkét. – Ezekre ugyan nem kötelező a napi mise, de jól tudják, hogy a bizonyítványokban enyhítőül számít e buzgóság, és igyekeznek láttatni magukat az oszályfőnök apácától legalább, ha csak a külső csarnokba surrantak is be a végére, már evangeliumra s néhány csepp szenteltvízzel érintették csak a huncut homlukukat – borzongva, felületesen és profánul-sebtiben. De a kék-egyenruhás bennlakók ilyenkor beszívhatják egy pillanat felére azt a friss, boldog «világi» illatot; mely a külső levegővel beárad. Sóvárgó szemük megláthatja a város utcájának egy darabját, felrévlik előttük álomszerűen és futtában az «élet», amilyennek valaha ösmerték, – tavaly, vagy tavalyelőtt, mikor még otthon valahol a szülők házából jártak iskolába, a mamájuk keltette őket, pörölt, ha még nyújtózkodtak, fésülte a hajukat és már «igazi» kávé illatozott az asztalon; aztán könyvestáskával siettek végig a világos, napos utcán, kiabáltak a fiúkra vagy vicogva könyökön-taszigálták egymást; s közben látták. Marit a nagy piacikosárral, amint bevásárolni megy az ebédhez… Igen, itt is, a templomajtóban lehet látni néha Marikat kosárral, rózsafüzéres öreg néniket, néhány levett-kalapú kisdiákot azok közül a szegény tanulók közül, kik ministrálni szoktak a templomban és a papi konviktusba akarják felvétetni magukat. És látni lehet a bejáró társnőket is, e boldogokat, kik a szüleik házából járnak a zárdaiskolába, s kiket jóformán csak névről ösmernek, mert az osztályban külön padsorokba ültetik az egyenruhásokat és a közlekedés e világiakkal jóformán tilos nekik; csak a «felebaráti szeretet» követelte szivességekből állhat. És a kis profánok ilyenkor oldalvást állva gúnyos és zavart érdeklődéssel szemlélik a kimérten vonulók sorát. Az életük nagy szabadságából, boldog és léha köznapiságából nézve akaratlanul is tiszteletet keltő, – idegen, titokteljes és méltóságos ezek rituális rendje, éltük és lépteik szigorúan kötött ritmusa. Kissé irigyen nézik, mint a papnőket, beavatottakat – de csak azértis összevihognak.
Legkivált az «öreg», – a kövér, paprikavörösképű apáca mögött, kiről tudják, hogy rettegett pásztora e sötétkék nyájnak. «Kunigunda, gummi bunda!» – csufolják és kuncogva nevetnek a háta mögött. Igen, hisz ők nem tartoznak rettegett uralma körébe. Ó, hogy gyülöli őket. Nem is néz vissza rájuk, úgysem nyomozhatná ki a bünöst és nincs is hatalma fölötte; de nagy arca egy árnyalattal sötétebben vöröslik a méregtől és tömzsi marka keményen szorítja az olvasó faragott halálfejét. «Rén-detlenek! Fraccok! Pinklik!» – pattog érdes, szinte férfias hangján, rossz, svábos kiejtésével. Testes nagy alakja úgy áll háttal a nagykapú felé, hogy elfödje a kilátást, az utcát, – reggeli fény, mozgalom, szabadság veszejtő ingereit. «Si-étni!», – recsegi egyre, míg az álmatag-léptű sort felszívja a szűk folyosó. És jaj annak, aki ilyenkor egy halk szót súg a szomszédja fülébe, aki csak egy jellel is megszegi a reggeli szilenciumot. Ha kisnövendék, okvetlen térdelni fog büntetésből a refektórium közepén; ha nagyleány, perceken át kell hallania e rekedt káplárhang csattogó zsémbelését, – idegekig-ható, meg-megújuló árját a pulykamérgű pirongatásnak jóreggelre a makkávé mellé – a szilencium nyomasztó csendjébe.
És azzal elkezdődik a nap: leckék, munkaórák, gyakorlatok, – hitmagyarázat, karban imádkozás, litánia az ájulásig, hideg kövön térdepelés – és pontosan úgy, mint tegnap és holnap nemkülömbül. Ó, igen, az Öreget valahogy meg lehet szokni és ima közben messzire szárnyalhat a gondolat; de ez a szörnyű egyhangúság… mikor úgyis oly rettentő hosszúak az ifjúság üres napjai, oly súlyos a várakozás, oly türelmetlen a vágy az élet után…
De lám, a kert, – édes, illatos és szép. Oly jó lejönni ide; elhagyni a kínosan tiszta nappali-termet, a homályos folyosókat, kikövezett udvarokat; elmenni az új iskolaépületek, meg a kertész háza előtt, végig a nagy veteményágyak unalmas, hosszú útján a pöszméték között; és végre ideérni a drótsövény-kerítette lombos világba, hol nem kell a szörnyű páros sorban vánszorogni, – szét lehet széledni a lombos, kanyargós útakon, sőt elbujdosni a kertpalánk alján az orgonák zöld sűrűjébe. Itt délutánonkint, míg szép az idő, néhány órán át akár fogócskát játszhatnak a kis elemisták, meg a polgári iskolások és magukban elbolyongva vagy összeállva titkolózhatnak és ábrándozhatnak a nagy képezdész «kisasszonyok».
Mert itt a füvek bizony nem illatoznak ájtatos tömjént és halotti füstölőket és a fák is egy cseppet sem szégyellik magukat, noha a zárda kertje ez. A nyári csend hónapjaiban feldajkálták piciny magzatjaikat és most, hogy újra ősz van és megjöttek a lármás; szegény kis emberszüzecskék a lombok alá és szipogva siratják még az otthoni, pihés fészket,… most lám a citromsárga, nagy fontos körték már olyan készen, túléretten csüngnek a kocsányon, hogy csak egy piciny szellőcske kell és…
«Puff!» – «Nézzétek, mekkora! Jé!» «Ha most otthon lennék, felkapnám és beleharapnék, szlihüpp! Jaj, csak úgy csurogna a lé!»
Három apró csitri hagyja abba erre az eseményre a «síróiskolát»; mert ilyenkor szeptemberben ez a játék járja itt hagyományosan. A gyerekek, kivált ha először vannak itt az idén, összeülnek egy kerti padon és sorjában egymásután végigemlegetik, elkántálják az otthonmaradt boldogságot, drága kis múltjukat és versenyt rínak édes, mély, – csodálatosan asszonyi és ösztönösen keresztényi gyönyörűséggel… Ám egy nagy, csurgólevű, túlérett körte leesett! Azt ott kell szépen hagyni a földön, vagy pedig jelenteni Kunigund nővérnek és odavinni hozzá. Igy aztán felkerül az aszalóba vagy a konyhába, talán befőtt lesz belőle egy kevéske cukorral télire a betegek számára; igen, mert ez a rend… és azt csak az ördög sugja az embernek, – hogy ilyen érzéki kívánsága legyen, – és majd égne érte a pokolban vagy a tisztítóhelyen eleget; volna neki nemulass, aki le nem győzné magában; – de hát még Kunigunda nővér mit művelne, tán még a vörösnyelvet is feladná az ember hátára és hogy ordítana, jaj!… Ha fel lehetne venni titokban, – igen de már hárman látták és talán más is észrevette; az a Wester Janka biztosan beárulná, mert az egy sorornak a rokona; és két képezdésznő kisasszony is ott a fa mögül nézi őket és nevet… És ha nem is tudná meg senki, az utolsó ítéleten úgyis kisülne, mert akkor minden bűn kisül és szégyelhetné magát, na nem igaz? A meggyónt vétkek is napvilágra jönnek akkor majd, csakhogy az úgy lesz megcsinálva, hogy a meggyóntakért nem fogja érezni az ember a szivében a szégyellést. Na nem igaz?
… És lassan, remegve, léptenkint közelednek mégis a csábos pont felé. Ott sárgul a pázsiton, – micsoda inger, milyen veszejtő, drága, bűvös igérete minden földi örömnek, vétke a kivánságnak, sóvár kisértése az inynek!… Ó ártatlan fagyümölcs! Mily óriássá növelt, mily jelentőssé dagasztott, mily ártóvá mérgezett itt fantázia és tilalom! Fának magva, Isten gyümölcse, most már igazán a Sátán mosolyog zománcos szineid szépségében; magadra vetted a világ bűneit!…
«Na Wasz iz? Vegyeteg, megegyetek! Na,… mit mondta? Ejnye! Ihr dumme Gräd’ln!»
A három kis tettenért hátrarezzen fagyos rémülettel. Mi ez? – Csakugyan ő, a rettentő Kunigund’; hátulról közeledett feléjük; és megállt kezében a szemenkint pergő olvasó, megállt szája az örökös, hangtalan mormolásban; nézte a kicsiket és nagy, egyszerű, piros képén egy ritka vendég, valami furcsa, szégyellős mosoly; kicsit profán, kicsit anyás talán, – valamit megértő, messzire emlékező… A másik percben bosszankodásba rejtőzik félszegen, ügyetlenül. Hisz a kicsik alig hisznek a fülüknek, oly reszketve, ijedt-kedvetlenül közelednek a gyümölcs felé. A nővér elfordul, valamit mormog még; testes alakja kemény vonalaival szokatlanul szaporán tűnik el az út kanyarulatánál; a kijárat felé megy.
«Meg szabad enni?» kérdi egy körfésüs szöszke az ijedtségtől még halványan. «Ez igaz?» Egy csoportban állnak bizonytalanúl és reszketve; kezükben a szép gyümölcs.
Wester Janka közelükbe lép. Eddig mereven nézte őket; nagy, igéző szemei beteges tekintetével; sápadt arcát egy nyitott földrajzi könyv takarta el, ahogy magolt belőle, «Nem, ne egyétek meg, én legalább nem tanácslom! A nővér csak próbára akarta tenni az önmegtagadásotokat. – Gyertek velem, ott lenn, a palánknál egy nagy fa odvában van a mi osztályunknak egy lurdi szobra; első áldozáskor vettük. Az ő tiszteletére; a Boldogságos Szűzmáriának ajánljátok fel ezt! Tegyük oda neki, jó? A menyországban tízszeresen vissza fogjátok majd kapni! Az oltárhoz nyúlni persze nem szabad nektek, mert az a polgáristáké, mi vettük a selymet, a szentképeket. De ha valamit áldozni akartok, ideadhatjátok!»
«Igen, jó lesz – mondja a körfésüs reszketve a felindulástól, boldogan a megtiszteltetéstől. – Igenis, és nekem van egy szép Jézus-szíve képem, csipkés szélű, én azt is felajánlom! – teszi hozzá hirtelen, fellelkesülve a gondolaton, hogy odaát a mennyországban tíz csipkésszélű képet kap helyette. És megindulnak a szép, érett gyümölccsel – a nyurga kamasz lány magasra tartva viszi elől, mint áldozati kelyhet. S a vén fa odvában majd boldogan fogják fellakmározni falánk hernyók és apró kukacok a lurdi szűz fehér lábai előtt. Mert Istennek az ő legalábbvaló teremtményeire is egyképen gondja vagyon.
II.
A két felnőtt leány a fatörzsnek dőlve összenevet.
– Láttad?
– Mi leli az Öreget? Csuda történt? Megbolondult?
– Dehogy. Nézz csak az útra! Ki jön ott?
– Ahá, Virginia, akkor már értem! A szerelem a tigrisből galambot csinál.
– Ugyan hagyd, úgy utálom már az ilyet!
Hullámos barna hajú, nyúlánk, különös szépségű leány mondja ezt és a másikhoz simul. Az sima arcú, telt okosszemű szőke nő asszonyos keblekkel és csípőkkel. Mindketten utolsó évesek.
– Na lám csak, kis feleség, – mulat a gömbölyű, sötétszőke. – Két esztendővel ezelőtt a szép Soror Bernarda után szaladtál.
– Igen, az akkor volt. Az ember éveken át itt vergődik bezárva és hát van szíve, – vagy képzelőtehetsége, ahogy te mondod. Akarva-nem akarva magára szedi ezeket a hülyeségeket. De te idejöttél tavaly és alaposan rendbehoztad a fejemet.
– Rendbe ám, feleség, érdekes unokafivéred, a festő, a múlt nyári szünidőn. A potré, a lugas, a holdvilág, a falusi nagybácsi kertje… meg amit Páris felől a fejecskédbe hazudozott.
– Hagyj békét, Erzsi, igazán. Ezen a nyáron tudod, hogy nem voltunk már jóban Viktorral; csak ízetlenkedtünk, bosszantottuk egymást. Mindennek vége. A papbácsinak is feltűnt; figyelmeztetett, hogy a jó rokonok békés szeretetben élnek. És most – ő ugyan írt nekem egyszer a bejáró barátnőd címére, de én nem is válaszolok. Vége.
– Mindennek vége. Lám. Cornélia, te szép, forró kis fáta, jól csinálod. A tizennyolcadik év és már multad is van – hév majdnem-csókok a lugasban és egy tavalyi nyár és egy hűtlen szeszély. Persze, Kapossy érdekes pap, ha nem is szép; a szeme tüzes és setét, mint Savonaroláé – a reverendát palástszerűen összefogja a térde fölött, ha előad és olyan hévvel beszél Pestalozziról, erről a szegény jó férfidajkáról, mintha ő törte volna össze a kígyó fejét, mikor a koldusgyerekek orrát mennyei szelídséggel kifújta… Mint ahogy tán igaza is van, tán csakugyan ezek a komoly dolgok a világon, – csak ép egy apácazárdában nehéz az ilyesmit megtanulni, itt beleful minden nagy dolog ezer érdekes, furcsa, hecces kicsiségbe…
– De hogy téged érdekelnek ezek a dolgok Erzsi! Ezt bámulom. Egy olyan okost, mint te, aki úgy ismeri az életet! Én a te helyedben nem is tudnék megmaradni itt, bejáró volnék. Hogy birod ezt az egyforma unalmat?
– Olcsóbb az anyámnak, ha bennlakó vagyok, azonkívül valakinek a megnyugtatására szolgál, hisz említettem egyszer. És hát Istenem, engem itt sok minden csakugyan mulattat; tudod, érdekes dolgok mindenütt vannak, ha az ember tudja csak úgy nézni, – maga nem mászik bele nagyon.
– Igen, de te egyszer belemásztál. Az életbe…
– Az élet, kicsim!… Azt hiszed, az tán mulatságosabb, ha az ember leány, házileány kivált?… Mikor a hat felsőt kijártam, még élt az apám, otthon tartottak, elvittek bálokba; a ruháimat házivarrónő varrta, de azért jó volt, hecc volt; apa kollégái, meg a bátyám tiszttársai udvaroltak; kaptam néha éjjeli zenét; ha takarítás közben kiráztam a portörlőt az ablakon, rendesen ott fenszterlizett valamelyik udvarlóm; estefelé néha kihajoltam egy-egy kézcsókra, a városban pletykáztak. Na, – ez egyszer-kétszer egész jó hecc, de aztán mindig ugyanaz. Mindössze egy vénülő patikus kért meg, szegény lány voltam. Két évre rá meghalt apa; az anyám nyugdíja kevés, de ő okos, tevékeny; kis családias kifőzőbe fogott, nőtlen emberek kaptak nálunk ebédet, vacsorát, – jól és olcsón. Esténkint néha ottmaradtak, éjfélig elzongoráztunk, elbolondoztunk, Na, akkor eredt csak meg a kisváros nyelve! Szörnyűség, hogy miket mondtak rólunk; szegény anyu hogy sirt, mikor csak egy kis része a fülébe került… Akkor ismerkedtem meg a képviselővel, igen; az anyám nyugdíjügyében mentem el hozzá valami közbenjárást kérni; felvettem a szép, feszes barnabársony ruhát; beszéltem, mókáztam neki; akkor hecc volt nekem az egész, unatkoztam, húsz éves voltam. Egy szép, sötétpiros rózsát megdicsértem a kertjében, másnap a kertésze hozott egy szekérderéknyit. Satöbbi… Láttam, hogy bolond; a gazdag felesége évek óta beteg, alig kelhet fel a karosszékből és a képviselő szép ember, világlátott, okos – sokat tanultam tőle bizony. Tudja az Isten, valahogy komolyba kezdett menni, én is megkozmásodtam, – ő meglepőnek és érdekesnek találta az egyéniségem; – azt mondta, nem akar rosszat, nem teszi tönkre az életem; egy öregedő, kedves ideálista! Igy küzködtünk, regényeztünk, a kisváros persze pletykált, anyám elrémült. Akkor ővele együtt sütöttük ki ezt a tervet. Hogy tanuljak tovább, legyek független, tanítónő, állásról ő majd gondoskodik. A hat felső után harmadévesnek vesznek fel és akkor csak két év a diploma; egy már letelt; tíz hónap múlva kész vagyok; akkorra épül fel az új városi iskola otthon, mindjárt igazgatónőnek ülök bele; hisz ő az alapító, ő szerezte meg az államsegélyt. Ha akarsz, kis bogár, jövő ilyenkor ott taníthatsz a fennhatóságom alatt. Mire az iskolánk «kifejlődik» polgári osztályokkal, akkorra mi is elvégezhetjük a felsőbb-képző osztályait magánúton. Igen, nagyobb fizetés, nagyobb függetlenség, – az jó. Az ember nem fogadhat el úgy pénzt valakitől, – ha szerelmes bele, akkor még kevésbbé. Egész jól van ez így; azalatt tán vele is történik valami, sikerül szanatóriumba dugni szegény asszonyt. Most vagyok huszonkét éves; az még nem öregkor, szivem, csak ti, tizennyolcévesek hiszitek öregnek; ó, őhozzá képest, szegényhez túlságosan is fiatal vagyok. Ha tudnád, milyen kedves leveleket ír; olyas Kármán Fannija stilusban, sok-sok hasonlattal. Nagyon mulatságos. – Igy csak ki lehet húzni még ezt az egy évet; és hogy az idő gyorsabban múljon, az ember figyeli ezt a sok itteni, bolond figurát. Nem más ez, hidd el, mint az élet kicsiben; ázalagok egy csöpp vízben, ahogy egy divatos író mondja.
A karcsú barna leány felsóhajtott.
– Igazán, Erzsi, nem győzlek bámulni téged; a józanságod, a nyugalmad, a kedélyed. És milyen meglepő kifejezésekkel beszélsz Nem minden huszonkét éves ilyen okos, ne hidd; és tán nem is azon múlik, hogy évekig voltál otthon házilány. A bölcsességre születni kell. Jaj, mennyit lehet tanulni tőled! – Igaz, hogy én sohasem laktam városban, a pap-nagybácsim falujából mindjárt a zárdába hoztak és már öt éve vagyok itt és szünetben is mindig falun… De azt hiszem, én amúgy is olyan született gyámolatlan vagyok; nálunk, románoknál, azt mondják, sokszor ilyenek a nők. Szegény anyácskám is, aki olyan fiatalon halt meg, hogy nem is ösmerhettem; mondják, ő sem tudott még ruhának valót vásárolni sem magának; szégyelt boltba menni, iszonyú zavarban volt, hogy most neki alkudni kell; társaságban elsírta magát; sokszor valami presbiteri gyűlésre mentek a városba; kiszaladt a sok vendég közül, leült a kert végén, ahol csendben lehetett. És én őrá hasonlítok belül, bár külsőleg ilyen hosszúra megnőttem, mint a boldogult apám, meg fivére, a nagybácsi… Én nem tudom, hogy leszek egyszer önálló, hogy fogok kosztot, lakást fizetni, pénzt összeadni, kivonni. Nézd, igazán, én nem tudom még körülbelűl se, hogy mennyi például tíz korona, mit adnak azért? Nekem ezért fog kelleni a végin apácának maradni, ha nem fogod majd pártomat. Itt legalább tudom mit kell csinálni, – csengetnek, ott van az étel, csengetnek: párbaállni, idemenni, odamenni, kelni, feküdni, mint az óra.
– És mennyire unod mindezt közben, kis bolond!
– De mennyire! Csakhogy én néha mindent unok, a levegőt unom, amit mindig be kell szivni!… Vajon fog nekem jönni valami az életben? Mert nekem készen kell, hogy jöjjön; én nem tudnám úgy intézni, igazítani a szerelmet, mint te. Engem helyedben most megölne a féltékenység; azután meg folyton a pletykáktól, meg a jövőtől rettegnék. Jaj Istenem… domnye Zeu!
Dünnyögve, lustán beszélt: szép ifjú alakjával bágyadtan dőlt vissza a fának.
– Hát így persze nem lehet, nem lehet élni fiam – mondta a másik csendesen, elgondolkozva. – Vérszegény volnál? Itt az sem csoda; de semmi, én is voltam így pár évvel ezelőtt; az embert a saját fiatalsága gyötri és az ilyenből baj is lehet, ha az ember nem áll a sarkára egyszer, nem fogja fülön az életet. Élni, nézni, játszani vele, amíg lehet, úgyis elég rövid lesz tán az egész; – és semmit nem venni túl tragikusan!… Az a vén pap ott a káposztaágyak közt a nagy szürke paraplival, a kis kedves öreg Szelényi tata, – az, látod egy igazi bölcs! Az már igazán csak nézelődik a világon. Az nem szerelmeskedik, nem akar lilaszin-övet, elmotyorog a fizikaszobában a műszerei közt, sétál a nagy szivarral, mosolyog és figyeld meg, minden érdekli, mindent tud, ami itt történik és semmin meg nem botránkozik.
– Igen! Te is afféle vagy.
– Ne felejtsd, barátnőm, hogy ha én itt figyelek, szimatolok, – ezt főleg azért teszem, hogy a tapasztalataimat és ezeket a zárdai hecceket aztán leírjam – éjjel, titokban, izgalmak közt; ceruzás levélbe, irkalapra, Budapestre, – haha, egy kedves, okos úriembernek, akit – roppant érdekel mindez mint pszichologiai furcsaság, vagy elbűvöli a stilusom, a «világnézetem», satöbbi. Nem, az igazi «bölcs szemlélődés»-nél még nem tartok; de hidd el itt csak ilyenformán lehet kibirni. – Vagy úgy, mint Pável Marika; aki fülig belejátszsza magát mindenféle regényekbe, folyton szerepel a zárdai pletyka-listán. Nézd meg őt, hát ő mit látott az «élet»-ből? Az özvegy apja állomásfőnök valami lehetetlen helyen; ő nyolc éve van itt. És ezalatt minden paptanárral volt kis ügye; minden megrovási kalandban benne volt, bejárta éj idején az összes épületszárnyakat és tilos vidékeket csak úgy, heccből; volt inkviziciók hősnője, vannak itt szövetségesei és szerelmi vetélytársnői; soha kinn a «világ»-ban ilyen mozgalmas, nagy élete nem lehetett volna, – kivéve tán, ha valami színi növendék. De így érdekesebb. Tudod mit csinált tegnapelőtt? Megy a folyosón zongoraleckére, kottával a hóna alatt, szétnyílt kendővel, pirosan, mint a rózsa. Persze, hogy került egy emeletet a házikápolna felé, ahol a beteg Főasszonynak szokott ilyenkor Fóth Jóska misézni, – a szép nagy hittanár, mert Marikának csak testes és széparcú férfiak tetszenek. Találkoztak és összemesolyogtak és akkor Marika hozzálépett, megállt szorosan mellette és felnézett rá; az meg lehajolt és ugyanegyet gondoltak és csattanva, pirosan megcsókolták egymást; – aztán lihegve elfutott. Mit szólsz? Nem nagyszerű? Fényes vasárnap délelőtt a zárda-folyosón, a Főasszony szobája előtt Marika nagyot csókolt a káplánon; és nem dültek rá a falak, szent Vince feketült képe alatt a mécses nyugodtan tovább pislogott… Igy kell itt élni, fiam, ha nem akarsz bepókosodni! Azért pártoltam a Kapossy-heccedet; de ha te csak titkon hevülsz és álmodol és a csillagokat bámulod a háló ablakából mert nagy Ö-d az ekliptika elhajlásáról beszélt aznapi órán. Még annyira sem mentél, hogy te nyújtsd oda a könyvet óra végén a leckét kijegyezni; mikor is jelentős kis feljegyzéseket felejthetnél a lapok közt, tördelt sóhajokat, izgató félszavakat, ceruzával írt szíveket s két elmosódott név benne; mikre aztán félértelmű válaszokat kaphatnál a margóra, vagy okot adnál, hogy óra után magához szólítson Ő a tanáriba, lelkedre beszélni óhajtván – komoly rezgésű, vagy kissé el-elfuló hangon, rejtegetve izgatott kiváncsiságát: «De kisasszony… nézze kedves kisaszszony!…» Zavarba jönne, te elsirnád magad, ő arcodhoz hajolna és megfogná a kezed… na?
– Ugyan, – Erzsi! Ez olyan buta így, olyan gyerekes és… szégyenletes… olyan kis ravaszkodás!
– Pedig biztosítlak, hogy lényegében nem más a híres «élet»-ben sem; a férjvadászat például. Csak az eszközei mások; így persze nagyon csitris, – inkább apácák meghódítására kipróbált, biztos módszer; Szidu meg Gidu él vele.
– Az a két csacsi most a fiatal Emerika után szalad; mindíg közös az ideáljuk. Minap az üres rajzteremben ott láttam virítni ezt az apáca nevet a nagy falitáblán pompás rondírással, szöllőindákkal és levelekkel körülcifrázva; ez a kettő vonult oda és egy óráig pingálta, mert a kis Emerikának valami korrepeticiója következett ott két megbukott polgáristával.
– Igen ezek is értik a módját, Szidi meg Gizi! Fogadok, hogy az egyik egy év múlva férjhez megy az apja első segédjéhez, aki átveszi a patikát; a másik, na annak még jó, ha nem lesz majd gyereke a jegyzőtől a falun, hol tanítani fog. Hanem te, menjünk innen kicsit odébb diszkréten; itt idilt zavarunk!
Nevetve intett a kövér Kunigunda és a vendége, egy magas, barnaarcú apáca felé és odébb húzta a másikat a veteményes irányába.
– Nagy heccek lesznek itt az idén! – magyarázta neki, míg a drótsövény alján elhaladtak. – A főnökasszony úgy látszik nagyon beteg; ha majd meghal, új választás lesz, bejönnek mind a fiókházakból, egész országból a fogadalmas testvérek, akiknek halálfejes jelvényük és szavazati joguk van. A szavazás előtt itt fognak bőjtölni egy hétig és szentséget imádni. De azt hiszem, már is folynak a rejtett korteskedések, forr és zizeg ez a kis hangyaboly, bár kívülről alig venni észre valamit. Ugy látom, fontos dolgok vannak szóban. Mit gondolsz, miért jön ez most vizitbe ehhez a buta vén Kunigundához, noha máskor nevet érzelmein?
– Jézuskám! – Mi mindent tudsz!
– Nézd, ott megy Helénke; bizton a nagynénje betegágyához hivják. Furcsa lehet itt a Főnökasszony húgának lenni! Ni, most ért a káposztákhoz, – Szelényi tata megállítja, kérdezősködik, – ezt vártam! Neki mindenről tudni kell… nézd, a nagy szivarját. Minap a Vegytaniban segitettem neki, valami újonnan érkezett ásványt határozott meg, mert leesett róla a cédula. Hát nem kiégette a reverendáját egy csepp sósavval? Mi az neki? Jár vele nyugodtan tovább; úgyis annyi már a hasán a folt, meg az ételpecsét! – Hanem ez a kis bajor nő, ez a Helénke szegény, azt hiszem szintén nagy dolgok központja, a jámbor. Tudod, hogy vagy százezer koronányi vagyona van és árva; csak egy gyámja él München közelében, meg a Főnökasszony. Úgy látom, addig akarnák megdolgozni, míg ő életben van. Kivált az öregek szörnyen körülveszik.
– Hogy apáca legyen? – Szegény! Ez borzasztó!
– Ki tudja? Hátha jó lesz neki; attól függ, milyenféle! – Igaz is, én már akartam belekötni, összeismerkedni vele, csak nehéz most hozzáférni. Annyit tudok, hogy eddig nem volt zárdában, egy német kisvárosban világi iskolába járt, a gyámjánál lakott. Na, – majd meglássuk!
III.
Soror Virginia deli termetű, olajbarna arcú, jellegzetesen szép nő volt; setét szemű, – keményen rajzolt, sűrű szemöldökű. Szép, érett alakja a harmincas évekre vallott; de az apácák arcán ritkán ismerhetni fel korukat. A hófehér vásznu, ropogós-keményre vasalt fátyol mindég fiatalít, mert a rendesen áruló részeket takarja be: a homlokot, a hamar ráncosodó halántékot, – a nyak és az áll matrónás gömbölyödését s a szürkülő hajat.
Ez a széles, repeső fehérség úgy száll mögöttük, mint egy óriás galamb szárnya. Az arc köré simuló feszes része kissé előre-szorítja a bőrt, fiatalossá telíti a vonásokat; s az élénk arcszín csattanóan vérmesnek, – a halvány mennyeien nemesnek, a barna energikusnak és uralkodónak mutatja viselőjét csak e sok fehér szín dús reflekszei révén. A hátul derékig csüngő, szétterült redőzet a fej s a nyak minden kis jellemző mozdulatát oly árulón követi, hogy a nővérek hát-megül is sorjában felismerhetők, ha ünnepi, komoly sorokban vonulnak lassan az oltár felé a félhomályos templomon át, hogy az Úr testét elfogadják. A bőredős, fekete öltöny is, mely valami nyugodt eleganciát, biztosságot, ökonómiát visz a mozdulatokba, – csak látszólag uniformizál; de nagyon is kiemeli az egyéni árnyalatokat; – ó, lelkendező növendékfruskák az ő hév udvarlói áhítatukban sokat tudnak erről beszélni! És mennyi sok félszeg, magabizatlan, világtól-elvadított teremtést vonzott be ide öntudatlanul is ennek az öltözetnek különös bája és méltósága; bár «elhivatás»-ról bizonykodtak önmaguk előtt! S míg odakinn sután és elnyomottan jártak bús gunyáikban, szegényes cifrájú, elszabott, önérzetgyilkos hüvelyekben, – itt csakhamar meglelték önmagukat, belső biztosságukat és rejtett értékeik testi kifejezését. Vannak jellemzően apácás mozdulatok; szélesek, kicsit kenetesek, klasszikusan mérsékeltek, miket a köntös viselése teremtett; és e mozdulatok jól esnek és jól állanak. Tán azért is várják a suta kis jelöltnők, a «kandidáták» oly epedve a próbaévek végét, hogy mosott, egérszín-csíkú szoknyájukat, idétlen kemény abbégallérjukat felcseréljék végre a «ruhá»-val és lenyirt vagy símáranyalt fejükre rátehessék az áhított velumot…
Az apácák igen kevésre szoktak emlékezni hajdani, «világi» korukból még akkor is, ha ez túlterjedt a gyermekéveken. Nem pusztán az áhitat s a földi dolgok köteles megvetése ennek az oka; de az itteni élet rövid időn teljesen átalakít, új tartalmakkal tölt el, szűkkörű, de annál intenzivebb és teljesebb új képzeletvilággal és oly sajátos, oly erős érdeklődéssel, mely csaknem teljesen kiszorítja a régit, – a távolit és túlbonyolultat, melyet alig is ösmertek, vagy melynek elkedvetlenülten búcsút mondtak. A szép Virginia nővér is csak igen korai ifjúságát élte le kinn egy szép, érseki városban, hol olasz származású apja félig művész, ösmert templomi karmester volt és ő egy másik, ottani szerzet apácáihoz járt iskolába. Tizennyolc éves lehetett, mikor az apja elhalt; egy év mulva anyja újból férjhezment egy szép vívómesterhez, aki iránt a kisleány szenvedélyes, keresztényietlen gyűlöletet érzett. Akkor határozta el, hogy zárdába lép; még pedig messze a szülővárosától, mostohájától és az ismerős családoktól; mert hisz rokonai nem voltak ebben az országban. Később, mint abbégalléros jelölt sokat és forrón imádkozott bűnbocsánatért s töredelmesen bánta az oktalan gyűlöletét anyja férje iránt, kit hisz alig is ösmert. Csakhamar megnyugodott, a Gondviselés eszközének tekintve ez érzést, mellyel őt hivatásához késztette; imádkozott családja lelkiüdvéért s csakhamar teljesen elfeledte őket. Idebenn fejlődött ki minden lelkivonása és képessége, ebben a világban érett emberré és ez kötötte le minden szálával és sajátosságával. Első időkben, míg még tanult és vizsgákra készült, az öreges Kunigund mellé volt beosztva a bennlakók helyettes felügyelőjeül; akkoriban sokat tűrt e különös teremtésnek, ki néha csúful leszidta őt is a növendékek előtt. Mondják, az «öreg» valaha régen egy német uradalmi erdésznek volt a leánya s özvegy, csendes apja mellett ő tartotta rendben a tolvaj favágókat, a korhelyes vadászlegényeket és kerülőket; s a termetes kisasszony szörnyű nyelvétől a legmarconább vadorzó is megszaladt. Egy növendék, véletlenül földije, pletykázta ezt talán sok évvel ezelőtt; s az ilyen történetek fennmaradnak itt generációkon keresztül. A derék, piros nő itt is tisztaságot és rendet tartott a rábizottak közt, annyi szentigaz; és ezért, meg hogy óramű-pontossággal végezte köteles napi imáit, olvasóit és a penitenciákat és mindig szabott időben áldozott, – tisztelték és megbecsülték, bár az alárendelteknek sokszor adott alkalmat érdemek szerzésére a béketűrés erénye által; s bár akiknek nem volt vele dolguk, háta mögött jóakarattal mosolyogtak furcsaságán. E rettegett, hangos teremtés lelke egyszerű volt és naiv; a nappaliban egy öreg beteg szobapálmáját úgy ápolta, mint egy kedves gyermeket; s nagyszünidőkön, mikor a növendékek távol otthonukban mulattak s csak néhány árva lézengett itt, – mondják, ezekhez szelíd és engedékeny volt és a szokatlan csendben naponta elsirdogált magában rég elhalt apácákon, emlegetve kedves szokásaikat. Máskor elfogta valami együgyű kiváncsiság, magához-szólított egy-egy kisnövendéket s kifakgatta a kis gyanutlant otthoni sorsáról, szüleiről, vagyoni és egyéb viszonyaikról. Ilyen beszélgetésekben igazi asszonnyá vedlett vissza; naiv és elfogult nénike volt, ki célzatosan azt hozta ki a gyerekekből, hogy a világon szörnyű lehet az élet, mindenki nagyon szegény, a házastársak veszekesznek, a férjek verik a feleségüket, a rokonok irigyek. «Ja-ja, so ist die Welt», – mondta elégedetten az értesülésekkel és útjára engedte a megrémült kisleányt; de ha ez aztán valaha válogatni merészelt az ételben, tányérján hagyva a borzalmas nürnbergi répát, csunyán fejéhez verte: «Otthon megennél! koplalolsz, te Fracc, te Pinkli!» Egy fokkal ilyenkor setétebbre pirult, villámló szemekkel várta meg, míg szegényke rémülten torkába-gyűrte az embertelen főzetet; csak akkor ment tovább, – hangtalanul mormoló szájjal, egy olvasószemet lecsörrentve a fekete zsinóron. Ilyen volt.
Ám a szép olasznő, Virginia csakhamar rájött, mi rejtőzik az «öreg» káplárönkénye és zsémbelő dühe mögött: titkolt és szemérmesen gyöngéd hajlam, melynek ő volt tárgya, a fiatal és eszes nővér. Eleinte kacérkodott is vele egy kicsit; – később, mikor egyre kevésbbé igénytelenné, – csakhamar terhessé is vált az esetlen hódolat, melyben a vénebb apáca már-már felolvadt, mely élete egyetlen és legmélyebb élménye lett. Még később, mikor testvérek és növendékek észrevették s mulatták a dolgot, az ifjú nő elröstelte, csakhamar áthelyezését kérte és csak gúnyt űzött az öregből a többiekkel együtt.
Miután pár évig a szokáshoz híven fiókházakban dolgozott, visszakerült ide, a tartományi anyazárdába és hamarosan karriert csinált. Ő egyike volt annak a néhánynak, kiket magyar születésük és tehetségeik miatt magasabb tanulmányokra választottak ki; helybeli paptanárokkal adattak nekik órákat és állami intézetekbe küldték levizsgázni, hogy a törvénynek is elég tétessék. A kongregátió új, magasabb iskolákat készült szervezni – az előbbi püspök, az országhirű egyházi kitünőség pártolta és segítette e terveket – s Virginia valóságos oszlopa lett e dolgoknak. Ez érettebb éveiben szenvedélyes munkakedv égett benne, tüzes energia és tevékenység. A napi lelkigyakorlatokon kívül nyolc órát tanított a képzőben, vezette az irásbeli dolgokat, levelezett és érintkezett világiakkal, papokkal és alkalmazottakkal. Modorában szereplő egyházi emberek sima fölényű udvariassága és kenetessége volt meg, melyet ez Isten tudja honnét tanult. «Mindent a szerzetért, – a Házért!» ez volt eszménye, erre szánta és szentelte magát. Jártas volt az összes ügyekben és számadásokban, kezén mentek át a külső gazdaság jelentései, a közoktatásügyi miniszter rendeletei, ő levelezett pénzintézetekkel s a növendékek szüleivel; – s a kerti oldalon épült új iskolaház terveit is áttanulmányozta éjszakánkint. Olyan volt a természete, hogy valaminek, gyakorlati és megfogható dolognak egészen és hévvel kellett odaadnia magát; és ez most a szerzet érdeke és emelkedése volt. Egyszer, egy évig tartó betegeskedése idején meg is írta rendjének ez országbeli történetét; s a püspöki nyomdában látott napvilágot az értelmes kis munka. Ösmerte és szerette ezt a rendet: az öreg anyaházat itt, e hajdani kaszárnyát zárt folyosóival, feketült szentképeivel és a kriptával odalenn, hol elhunyt, régi testvérek pihennek Krisztusban; a kedves templomot, melynek oltárképéről olvasta, hogy művészileg értékes; – s szerette a környékbeli gazdaságokat is, bár sohse látta; s a kis hegyi szőllőt a határban, hova némely ősszel kimentek és szüretet csaptak, egy kevés mustot ittak és szent, meg hazafias dalokat énekeltek az apácák. Szivesen gondolt egy ilyen délutánra, mikor kinn a szabadban, Isten nyilt ege alatt mondhatta el napi imáit egy susogó levelű szőllőlugas árnyékában és oly forró, lelke mélyéig felbuzdult szívvel csodálta a Mennyei Atyát alkotásai szépségében. Itt, az anyaházi fegyelem szigora alatt ritkán volt része ilyenben; de a fiókházban, hol éveket töltött, párszor ki is rándultak a hegyekbe; ott a nővérek néha érintkeztek is a város katholikus hölgyeivel, a zárdában tartották a nőegyleti gyűléseket s párszor a helyi főnöknővel látogatóba is mentek, baráti uzsonnákra egy-egy idősebb urnőhöz. – Igen, Virginia nem talált ebben helytelent, bármit mondjanak is; mert az, «akiben a szentséget erőszakkal kell megőrizni…!» Erős szája bosszankodva rándult el ennél a gondolatnál. Nem, igaza van Berchtoldának, a kandidátnők új főnökének; nem szabad úgy nevelni a nővéreket, hogy meg legyenek fosztva minden ellenállóképességtől a kisértésekkel szemben. «A világiakkal való tisztes érintkezés a felekezeti, katholikus összetartás nevelését célozza!» – gondolta szigorú érzéssel. Ő tanulmányozta a rend alapítólevelét és multját; eredetileg istenes asszonyok menedéke épúgy volt az, mint világtól elfordult hajadonoké; s feladata épen az volt: dolgozni, hatni, – nevelni, tanácsolni és téríteni; menteni és vezetni a lelkeket a bűnből az üdvösség útjára.
Őt lelkesítette és áthatotta rendje igazi szelleme és beleélte magát a gondolatba: fejleszteni, emelni befolyását és tekintélyét az országbeli más női szerzetek közt is, melyeket mind ösmert átutazó vendégi érintkezésből. Voltak köztük szerény kolduló-testvérek, kiknek apátnője nagy szőrcsizmákban utazott, durva csuhában, s persellyel és feszülettel a kezükben mentek a városba kéregetni; – s voltak rendek, melyekbe csak régi nemes családok leányai léphettek alapitványi helyre, vagy dús hozománnyal s ha megszálltak itt egy éjszakára, kilencágú koronás huzattal vonták be a vendégpárnákat, a saját kelengyéjükből… Virginia szerzete valahol középen állott; a város és néha környék kisúri osztályából meg a szomszéd sváb falvak vallásos parasztlányaiból teltek a sororok; hoztak magukkal egyszerű fehérnemüt s pár ezer koronát, vagy tanítónői diploma megszerzéséhez való készséget; itt jelölt korukban végezhették a képzőt; – de már közben és azután is dolgoztak ám szigorúan és sokat. Volt zárdájuk az ország minden vidékén és igen sok világi kórházban ápoltak közmegelégedésre. Ó, ennyi tér, munka és fekvővagyon mellett többet kellene jelenteniök az egyházi életben! – gondolta Virginia. Elsősorban gazdagabb lenni, mert ez minden befolyás titka és a jónak is eszköze a földön; – így tudta ezt az okos nő, ki személyére örök szegénységet fogadott s alig volt egyebe a rajtavalónál, de a testületre, melyhez tartozott, átvitte minden becsvágyát. Miatta örült a saját szervező-tehetségének is, és (igen, csak miatta) egyre növekedő befolyásának. Az év kezdetén «hivatalosan» is a beteg Főasszony titkára lett.
Ezt a Főasszonyt még a mostani öregek, a penziós sororok választották meg valaha, de javakorukban az elődjének engedelmeskedtek, kinek legtöbben közölük földijei is voltak, vele együtt kerültek ebbe az országba. Egy bajor misszióból telt ez a gárda; egy régi püspök hozatta ide őket; az, amelyik megfogadta, hogy «még a kanászok is németül fognak káromkodni» ezen a vidéken, hol eddig csak néhány elszórt sváb falu szerénykedett a tiszta és konok magyarság közt. Abban az időben volt ez, mikor itt ilyenekkel lehetett fogadkozni büntetlenül. A jó püspök fontosnak tartotta céljaira a nőnevelést; és az akkori úri osztály leánykái, (mostani fiatal asszonyok nagyanyái) csakugyan itt kezdtek volt németül gagyogni és itt tanulták meg a híres «Spritzmalerei»-t. A kanászokig ugyan nem jutott el mindez a szép tudomány, de a jeles egyházfejedelem csinos javadalmakat játszott a rend kezére az emigránsok elkobzott birtokaiból. Az öreg házba, e hajdani kaszárnyaépületbe, melyet szintén az ő révén kaptak, új növendékek kerültek azóta és új sororok; minden évben felavattak egy itt-nevelt apácagenerációt, – s a penziósok, az idők e tanui most már a balszárnyban laktak, onnét szemlélték a dolgok folyását és imádkozva készülődtek az égi mennyegzőre. Ezen kivül nem volt most már egyéb dolguk, mint hogy «jó példával szolgáljanak» a fiataloknak és őrizzék a magukkal hozott szigorú szerzetesi szellemet. És Virginia jól tudta, hogy ezt meg is teszik, bár egyelőre némán figyelnek mindent, árgus szemekkel és alázatba rejtett nehezteléssel. A főnökasszony beteg; tán nemsokára Jézushoz megyen.
Az öreg soror Leona, az elhalt régi Würdige testvérhuga, mondta egyszer finoman: «Ó, a szegény kedves Virginia valóban túlnagy áldozatokat hoz szerzetünkért, mert csupa iránta való szeretetből megnehezíti magának a lelkiüdvéért való harcot a földön; magára véve a hiuság és világiasság kisértéseit. A földi tudomány sokszor a sátán útvesztője.»
És mindig akadt valaki ebben a nagy házban, aki Virginiának tapintatosan és «csak szeretetből» visszasúgta az ilyen megjegyzéseket.
IV.
– Ach, liebe, liebe Schwester!
Kunigunda bibor arccal jött felé; reszkető zavarral, sután bogozgatott egy csomót az olvasója zsinegére, hogy tudhassa, hol hagyta abba az imát. Úgy mozgott, olyan volt, mint egy csinyenkapott kisnövendék; csakhogy óriási arányokban. Virginia minden ellenérzése mellett is nem állta, hogy ne mosolyogjon.
– Ah, milyen ritka vendég itt nálunk az internátusban, – folytatta az öreg németül és felé nyújtotta tömzsi kezét. – Hogy mint van, kedves nővér?
– Mindig jól urunk Jézus kegyelmével – felelte a vendég szertartásosan.
– Sok dolga van persze, ó tudom! Azért hanyagolja el annyira a régi embereit, régi otthonát. – És hogy szolgál a becses egészsége, kedves nővér?
– Köszönöm, már egészen jól, Istennek hála.
– Mindörökké ámen! Jöjjön csak, nézze meg a kertünket, milyen szép még! Bizony a nyáron, nagy szünidőben sokszor gondoltam rá, hogy egy szép vasárnap délután meglátogat bennünket. Idekészítettem a székét, úgy mint régen, mikor még itthon volt ebben a kertben. Mikor együtt imádkoztunk itt a nagy fa alatt, aztán elbeszélgettünk uzsonnáig, – emlékszik?
– Hogyne! – mosolygott Virginia és eszébe jutottak a szidások, zsémbelődések az öreg rikácsoló hangján. – Bizony minden ép olyan itt, mint hét évvel ezelőtt, mikor én itt voltam. Csak az orgonabokrok nőttek meg és a fák öregebbek hét esztendővel.
– Mi magunk is fiatalabbak voltunk akkor! – sóhajtott az öreg valami furcsa, érzelgős arcfintorral.
– Fiatalság bolondság! – felelte Virginia megint diplomatásan mosolyogva és széles, papos mozdulattal ült le a kerti asztal melletti székre.
Igy beszélgettek. Bár egy-házfedél takarta be őket, mégis életmódjuk szigorúan előírt rendje úgy elkülönözte, hogy azok, kik más szárnyban laktak, egyebütt dolgoztak, alig érintkeztek egymással; mert az apácák refektóriumában kötelező volt a «szent hallgatás», míg együtt étkeztek, a templom pedig az áhítat helye. E mesterséges távolság jó melegágya volt a különös és fantasztikus hevüléseknek, melyek csak ritkán vonatkoztak közeli társnőre; legtöbbször a leginkább elkülönített nővért, jelöltet vagy képezdésznőt illették. A sötét öreg ház át meg át volt szőve ilyen megnevezhetetlen és izgalmas rokonszenvekkel, a templomból kijövet áruló pillantások estek, a szenteltvíztartó peremén reszkető kezek érintették egymást lopva, étheri könnyedséggel, ám feledhetetlen érzésekkel, s egy véletlen találkozásnak a folyosón, egy köszönésnek, egy elsuttogott szónak életre, (e nagyon is belső és jeltelen életre) kiható jelentősége volt. – S az ily légies kapcsolatokról, bármily titkoltak voltak látszólag, – rendesen tudott az egész zárda. Egy-egy új érzelemnek vagy egy hűtlen pálfordulásnak hírét messze fiókházakba is elvitte a hír, valamelyik áthelyezett testvér; néhány sejtető célzásból tudomásul vették a Dunántul és Erdélyben, a szép Fiume melléki gyermektelepen s a régi zólyomi kastélyban, hová nagybeteg apácákat üdülésre küldenek. «Ah, én is voltam fiatal!» – sóhajtja néha ábrándos elnézéssel, «megértő» szívvel egy-egy középkorú testvér, kinek még vannak ábrándjai; – de az öregek rendesen fejcsóválva, rosszalón emlegetik e dolgokat; bár nem kevesebb érdeklődéssel kisérik. Simonea, ki az új Berchtolda előtt volt a kandidátnők főnöke, igyen szokta oktatni báránykáit a péntekesti «fejmosás»-ok idején: «A folyosó a zárdában az, ami a világban az utca! Aki szükségtelenül és sokat jár a folyosóra, arról tudni lehet, hogy nem ok nélkül teszi; az olyan itt, jól jegyezzétek meg, mint akit odakünn «utcalány»-nak neveznek!» S az ifjú körgallérosok, ha szívdobogva és izgalomtól vacogó foggal el is surrantak valamelyik szent vértanú fakóra feketült képe előtt, egy-egy fordulónál vagy a lépcsők felett a lurdi-barlang mécse halvány világánál; – egy drága «véletlen» találkozóért, mely betöltse tartalmával néma életüket, – ó, buzgón meggyónták hét végével mind e bűnöket, s forrón megvezekeltek bőséges imában a hideg kövön azért, hogy egy földi lény, iránti vonzalom elhomályosítá lelkükben Isten szeretetét. És a jövő héten újból vétkeztek, és mindig, míg csak ifjúságuk el nem múlott…
– Alighanem gyászunk lesz nemsokára! – kezdte Virginia tompán és összekulcsolta szép, fehér kezeit. – Főtisztelendő anyánk ma vette föl harmadszor az utolsó kenetet.
– Ach ja! Ilyen az élet! Nagy szomorúság jön ránk! – felelte az öreg bólingatva, de a hangjában csendes és mély közönnyel. Ő sohasem vett részt a közügyekben; végezte a maga dolgát, pörölt és rendet tartott; a Főnőkasszonyt alig látta nagy ünnepeken kívül, mikor a szokásos kézcsókra elébe járultak.
Mindketten illendőn lesütött szemmel, gyászoló arccal hallgattak egy percig.
– Ezt a kis Helént talán magához hivatta Őtisztelendősége? – kiváncsiskodott aztán Kunigund élénkebben.
– Igen, azért küldtem fel az imént engedelmével! Hogy viseli magát? Milyennek találja szegénykét?
– Hát afféle, – afféle! Idegen itten; csak úgy lézeng a többi közt vagy ül magának, – wie ein haufen Unglück!
– Szokatlan még; és talán megtöri nagyon a nénije betegsége; hisz egyetlen rokona ő és a földi kötelékek, tudjuk, néha erősek!
– Ach was, hisz alig ismerte! Mért kellett a világban nevelni, egy olyan nagy városban járatni iskolába? Ki tudja, mivel van tele a feje? Azután most is ezzel a Holzernével való barátkozás! Mire volt az jó?
– Bocsánat, kedves nővér; ez a főtisztelendő Anya kifejezett akarata volt.
– Hát persze, persze, igaza van; ez az önök dolga. Én csak afféle öreg trombita vagyok, a magamét fujom. Sok mindent nem értek én már, mert nem is törődöm vele; de a szívem azért még tud érezni,… igenis!…
Virginia gyorsan elfordította a fejét, hogy ne kelljen látnia azt a lehetetlenül furcsa, érzelgős és szemérmes kifejezést, mely az Öreg e reszketeg szavait kisérte. Elnézett a lombok aranypöttyes zöldjébe s a mozgó, libegő kékbabos egyenruhák felé a pázsit fehér útain. Komolyan, okoskodva meggyőző hangon kezdte magyarázni.
– Igen, Főtisztelendő anyánk fontosnak tartja, hogy a huga csak akkor lépjen a szerzetbe, ha igazi hivatást érez. És neki igaza van, ő oly bölcs és mély belátású, mint a szentek, kiknek nemsokára át kell engednünk drága társaságát.
– Igy beszél, kedves nővér? – csattant fel Kunigund és lábával dobbantott az iménti, néma visszautasítás miatt, izgalmában. – Ezt mondja ön, aki olyan járatos a külső… a… mindenféle csiri-csári dolgokban?… Aki…
– Jól tudom, hogyne, – mosolygott sima udvariassággal a másik, – hogy a szerzetesi élet a legboldogabb és legtökéletesebb a földön és a mennyek elnyerését a legjobban biztosítja; és hogy épen ezért nem vétek, sőt jócselekmény számba megy rábeszéléssel, szelíd erőszakkal is bekésztetni vagy magunk közé édesgetni egy Isten szolgálatára alkalmas lelket. Hisz kedves nővér tudja, hogy én helyeslem Berchtolda felfogását, aki enyhített a kandidátnőkre vonatkozó szabályok szigorán a pár hónap alatt, mióta a noviciátban van.
– Persze! Azóta olyan rendetlenség is van ott, ach – olyan Ausgelassenheit, pfuj! Este nyolckor, ima után a galléros jelöltek ott reitschuloznak nyihogva a folyosón; ki hallott olyat? Próbálták volna csak Simonea idején, az ellátta volna a bajukat! Hiszen ön emlékszik; önt még láttam térdelni ott a folyosón, amerre a növendékek hálói felé mennek; ott térdelt büntetésből egy hangos szóért, már beöltözött novicia korában és a bennlakók párosával végigmentek mellette…
– Mindig hálás maradok tisztelendő Simonea nővérnek, hogy szerzetesi alázatra nevelt! – felelt a fiatalabb nővér, de a hangja kissé fojtottan rezgett, szája idegesen elrándult egy percre az öreg tapintatlan szavaira. Az észrevette, ijedten kapta össze magát; hunyászkodó, elszelidült arccal nézett rá megint.
– Hát persze, önök ezt jobban tudják, önök fiatalabbak; önök most a «munkálkodó rend», a Márthák, most van az idejük! Én csak öreg trombita vagyok, mind a magamét fujom; de azért nem vagyok rosszabb másnál, der liebe Gott soll’s verzeih’n! Megmondom a magamét, de azért lehet velem beszélni, beszélgetni,… igen, hisz tudja azt kedves nővér! Sokszor ültünk mi hajdan így együtt itt, ebben a kertben, míg a növendékeink szanaszét futkostak és kicseréltük a gondolatainkat, elbeszélgettünk a szerzetünk dolgairól, a testvérekről, meg az egész bűnös világról… Úgye?…
– És jól leszidott kedves nővér, ha egy félpercet késtem az inspekcióról! hogyne emlékezném! – mosolygott Virginia tréfába fojtva azt a feszengő, türelmetlen röstelkedést, mely elfogja az embert viszonzatlan, idétlen, kómikus vonzalmakkal szemben.
– Mert minden szabad idejét magamnak akartam, hogy itt, a közelemben töltse,… igen, és fájt nekem, ha elgondoltam, hogy másokkal találkozik a folyosón vagy beszélget, látogatni megy a regráció órában… Tudtam, hogy naponta együtt van a többi iskolanővérrel, akik tanultabbak, ügyesebbek nálam és inkább hozzávalók. Ach!…
Reszkető arcvonásokkal, szinte könnyes szemmel, esdeklőn nézett rá.
– Fiatalság bolondság, nemde? – terelte el újból a vendég. – Hanem hogy folytassam, én nagyon is gondolok rá, hogy a mi kis Helénünk zárdábalépése mit jelentene a mi rendünknek; azonfelül, ami a legfőbb, hogy az ő lelkének is üdvére válhatnék Isten akaratából. De csakis úgy ám, kedves nővér, ha csahugyan, világosan érezné a hivatást, ahogy mi éreztük valaha. Mert ez a mi életünk is sok megpróbáltatással jár, hisz tudjuk mi, úgy-e?
– Ach igen, igen! Mein Gott!
– És a Főtisztelendő anya fülem hallatára mondta a hugának, hogy ne lépjen be máskép, inkább várjon vele! Ő kivánta, hogy kinn nevelődjék a gyámjánál, hogy lássa és ösmerje a világot előbb. És ő egyezett bele, hogy itt a városban barátságot kössön Holzernéval, ki végre is derék, hitbuzgó katolika nő és elnöknője az «Egyházi ruhákról Gondoskodó» egyesületnek; kegyes Anyánkat nagyon lekötelezte múlt évben, mikor templomunkat pazarul elláttatta gyönyörű új holmikkal. – És kegyes anyánk nem ellenezte, hogy Helén kimenjen havonkint egyszer egy ebédre a fiatal asszonyhoz, hogy egy tisztes családban töltse a kimenőnapját. Mi volna abban rossz? A többi bennlakók is kimennek ilyenkor rokonaikhoz; és szegény kis árvának senkije sincs itt. S oly hirtelen átmenet a világi életből a teljes elzártságba még megfélemlítette volna tán! Figyel a szavaimra kedves nővér?
– Jó, jó! Hát mit tudok én; ’ne alte Trompete! Mit értem én az önök politikáját? – vont vállat a másik most már megint durcásan. Szemét lesütötte volt, mikor imádottja ujra nem vette észre pillantását, melyben mindent megvallott, – várt és esdekelt. És most maga elé meredve, a bőráncú fekete apácakötényben pihent mogorva tekintete, míg kemény, férfias kezeujjai megint az olvasószemeket markolászták.
– Hisz azért jöttem ide épen, hogy beszélgessek a dolgokról kedves nővérrel. A dolog úgy áll tehát, hogy az a pénz, – a kis Heléné, ha már arról beszélünk, egyáltalában nem olyan nélkülözhetetlen a szerzet számára a mai viszonyok közt, mint hinni szeretik. Jó volna, persze, jó volna; szép céljainkat előmozdíthatnók vele! De semmiesetre sem volna alkalmas, sem elégséges arra, hogy általa mellőzni lehessen azokat a dolgokat, melyeket rendünk anyagi hasznára és tekintélye nevelésére tervbe vettünk. – Ért engem úgye, kedves nővér?
– Megint valami magasabb iskolát, – rosszkedvüsködött most már Kunigund – mindig csak magasabbat akarnak! Igy is már annyi itt a nagy kamasz lány, annyányi képezdész «kisasszony», akiket még ki se térdepeltethet az ember, hátukra sem kötheti a vörösnyelvet, hanem magázni kell őket, jó hogy nem nagyságolni; és ha változásuk van, hát zöldek és alig húzzák-vonják magukat. Pfuj, milyen rendetlenség! Ez az internátus hajdan, az én időmben igazi nevelőintézet volt bizony; tízéves kis fraccok tanultak itt strimpflit kötni meg Kreitzmaschnit ölteni és nem volt annyi sok csiricsári tudomány, elemi, polgári, jó, hogy még gimnáziumot nem csinálnak már itt is! Hanem volt rend, igen, úgybizony; pisszenni se mert egyik se előttem! Nem úgy mint ezek a vén kamaszok, zerstreute Gräd’ln. Minden hónapban kimennek ebédezni rokonhoz, mit tudom, hová, mit tudom, kinél! Most még polgári képezde, was denn nicht auf einmal!
– Régebben, – folytatta Virginia elszánt türelemmel – csakugyan több gyerekleányt adtak hozzánk nevelésbe magyar uri családok; most jóformán csak képezdész nagyleányok konviktusa, olcsó őriző helye lettünk. Ennek is megvan az oka, kedves nővér. A nőnevelés követelményei ma mások, mint harminc évvel ezelőtt; aztán a mi öreg házunkat is rozogának, egészségtelennek kezdik mondani a rosszakaróink; valami helybeli zsidó ujság megint firkált erről mult héten. Hisz nekünk jó, nekünk kedves otthonunk ez így, ahogy van; de a rossz nyelvek s az internátus újravirágoztatása kedvéért ráférne ám a javítás, cementezés. A földszinti termek falába csakugyan beivódott a talajvíz, majd derékig érő magasságban; újabban a városi hatóság meg akarja tiltani, hogy tovább is a kriptába temetkezzünk; nincs már hely, azt mondják, meg hogy egészségtelen.
– Na! már meg még a földből is ki akarják túrni a porainkat, megbolygatni a megboldogultak koporsóit!
– Azokat nem bántják; s hogy minket majd; ha eltávozunk Krisztus irgalmából, a városi temető földjébe tesznek? Az is csak szentelt föld: az angyali harsonaszó onnét is előszólít, összeterel majd; amen! – De földi életünket Isten azért adta, hogy üdvünkre munkálkodjunk és szenvedve érdemeket szerezzünk. Szabad-é szándékkal és tudva megrövidítni?
– Gewiss nicht!
– Lám! Kötelességünk hát a betegeket kerülni s óvni a földi életet, melyet a mennyei atya adott. Az orvos úrral tegnap beszéltem épen. Kegyes anyánktól jött ki. Említette a két beteg novicia-sorort s tisztelendő Gregoriát is. Azt mondta, annak nem kellett volna megkapni a tüdőbajt; erős szervezete volt és már túl van a huszas éveken. S az sem kellene, hogy minden évben ki legyen terítve a halottas szobában két-három fiatal novic-testvér vagy jelölt. Akikre így a szerzet hiába költött, hiába taníttatta őket, nem munkálkodhatnak soha a javára, Isten dicsőségére. A ház az oka, itt van valahogyan a baj fészke; magam is tudatlan vagyok ezekben, de az orvos idős ember, katholikus ember, és olyan gondosan kezeli szegény kegyes Anyánkat. És mindezeken segítni is lehet és segítni is fogunk Isten segítségével. Az épület hibáit ki fogjuk javíttatni, betegeinket pedig üdülőhelyre küldeni, mert erre a bajra Isten még nem mutatott más gyógyszert az emberi tudománynak, mint az ő szabad egét, a friss levegőt és a napot.
– Lári-fári! Majd ezután, aki egy kicsit mulatni, fürdőzni kivánkozik, csak nyafogni kell neki: itt fáj, ott fáj, kényeskedni. Miért nem volt nekünk régieknek kutya bajunk se, épen minap beszéltük a regrációban Schwester Leonával. Miért lett százéves a kedves testvér Mártha? Mind lári-fári; afféle amerikai bölcseség az ilyen.
– Jó, – vágott közbe gyorsan Virginia, tán elértve valami célzást, – jó, hát ne erről beszéljünk. A kedves testvér bizonyosan hallotta, hogy az anyagi ügyek egy kissé… bonyolódottak voltak az utóbbi években. Míg a boldogult prelátus őnagysága volt az intézőnk; ő öreg, beteges úr volt már rég; és a viszonyok is egyre nehezebbek, minden drágul, a tiszttartók ügyetlenek vagy lelkiösmeretlenek, a bérlő keveset fizet. Fenrich főtisztelendő, az új intézőnk is sürget némely változtatást; nagyobb jövedelmet. Hiszen mi mindnyájan dolgozunk, Isten dicsőségére eleget; de a szükséghez képest kevesen vagyunk. Mennyi világi kisasszonyt kell tartanunk és fizetnünk a fiókházakban kisegítőül; kivált a polgári iskolába, mert a kormány most megköveteli, hogy arra való, megfelelő képzettségű erőket alkalmazzunk. Erre kell a magasabb képző, föképen, hogy a mi fiatal testvéreinknek ne kelljen világi, állami intézetekben vizsgázni, keservesen magukban tanulni, mint nekem, mint egynehányunknak kellett. De hát még a jövedelem, amit ez az új intézmény hoz majd; fölér egy földbirtokéval! Mennyi növendékünk itt marad majd szívesen továbbképzésre; ha ezzel hiteles, magasabb diploma jár. És az erkölcsi haszon; hogy annyi leendő tanárnőt végig a mi szellemünkben nevelünk, elvonunk a világi intézetek szabados befolyásától, csunya modernségétől. Ért engem, úgye, kedves nővér? Természetesen elsősorban kívánatos, hogy többen legyünk e szerzet ingyenes szolgálatára, hogy sok új nővérünk legyen, akik készséggel és kedvvel jönnek közénk; s legkivált abból a társadalmi osztályból, amelyik elmebeli képzettséget hozhat és némi befolyást, jártasságot; még inkább, mint pénzt… Ezeket a dolgokat nem szoktuk így szóval kimondani, kedves nővér, nem beszél az ember mindenről; de most tájékoztatni akartam. Védekezni kell ellenségeink ellen, kik a Szentegyháznak is ellenfelei! Abban az ujságcikkben, amit említettem, fel volt hozva, hogy rendházunkban nincsenek fürdőszobák, intézeteinkben hiányosak a fizikai szertárak és kisérleti eszközök és hogy a nevelés, amit itt nyújtunk, nem elég magyaros, hazafias szellemű. Hogy mi nem szeretjük eléggé az édes hazát, kedves nővér!… Ez… ó, de hisz ön nem is hallgat rám! Megharagítottam valamivel? Hibáztam?
– Ej! Mit törődik ön énvelem, mit törődnek maguk mind? Velünk, szegény, tudatlan elmaradott, egyszerű néppel; afféle régi-világbeli, igazi szerzetesekkel, akik vagyunk? Kimentünk mi már a divatból régen, soror Virginia, látom én jól! Mit akar énvelem? A szavaimra nem is hederít, érzelmemet, szívem szeretetét semmibe nem veszi, látom én, tudom én rég; az együtt töltött időkre már szégyel emlékezni; veszem én észre, azért, hogy nem vagyok olyan tanult. Jól van, nem baj ez; Istennek kedvesek az együgyű szívek; Isten nem parancsolta nekünk a hivalkodó, világi tudományt, sátán csaléteke az, jól mondja Simonea nővér… Mit beszél nekem, minek beszél? Ezért jött ide hozzám? Én, tudja, nem olvasok világi ujságokat, amiket a zsidók írnak. Én nem értem az ön új szavait: intézmény, társadalmi osztály, elmebeli képzettség, egészségi viszonyok, kisérleti eszközök; a nyelvem majd beletörik. A püspök beszél igy, annak az a dolga; én imádkozni jöttem ide, szegénységben élni és engedelmességben; én elvégzem a dolgom, rendet tartok, ahogy csak tudok. Egy valakinek megnyitottam a szívemet is, igen, de csalódtam; régen látom én azt, most megbizonyosodtam! Nem így beszélt ön velem valaha, mikor még jobban értettük egymást. Persze, «újítások, reformok», az új soror van ezek mögött, tudom én már, eljut a hír azért énhozzám is! Az amerikai nő, az a tudós nő, akinek a próbaidejét (ez is új szokás) hat hónapra rövidítették három év helyett. Mert nagy, rangos családból való (mintha Isten előtt nem mindegy volna), mert kinnjárt a tengeren túl, (mintha rendes ember meg nem maradhatna otthon, a hazájában is), mert harminckét éves korában szánta rá magát Krisztus urunk követésére; tudománnyal tömött fejet hozott neki és ki tudja milyen kimustrált szívet! És most itt…
– Kedves nővér, most már elég! – kiáltott fel a másik kitörve. Felugrott a helyéről; szép, kissé nagy kezét sértett és tiltó mozdulattal emelte maga elé. – Már megyek! – lihegte, mert az utolsó szavak éle elevenén találta. – Bocsásson meg, tisztelendő testvér, hogy megzavartam imáját látogatásommal; s még inkább, hogy akaratom ellenére az indulatosság vétkébe sodortam. Én máskép gondoltam tisztelendő nővér; nem leszek egyhamar terhére! Bocsánat mégegyszer, gelobt sei Jesus Kristus!
– In Ewigkeit, – no, mit akar, hova szalad már? Hisz nem úgy értettem várjon!… Ej! – Megint hangot váltott, a rikácsoló méltatlankodásból átcsapott a tehetetlen, alázatos ijedt kérlelésbe; két kövér karját esdekelve nyújtotta ki a távozó után. De az vissza se nézett; ment sebbel-lobbal, zizzenve és suhogva szállt a fehér fátyol haragosan hátravetett szép feje után. Már a drótsövénynél járt, onnan intett a bókoló növendékeknek, s tiltotta vissza, akik fehér keze után kapdostak, hogy megcsókolják. Kunigunda nem kisérte tovább.
– Nézd már, te! – lökte oldalba Pável Marika a szőke Király Erzsit. – Né te, ezek összevesztek! Csuhaj, mi lesz ebből?
Kunigunda megfordult a sarkán, mint egy pörgettyű; az arca a dűh és szenvedély lángjában, valami egész valószinütlenűl setét biborban égett és tüzelt.
– Ach so, – úgy, úgy! motyogta fulladozva, míg visszament az asztalához. – Igy bánni velem, így! Nem baj, jól van! Azértse nem! Majd meglátják! Azért sem!
Felragadott egy nagy rézcsengettyűt, mellyel kis nyáját szokta összeterelni, megfogta és megrázta és rázta és rázta, hogy a csengő nyelve majd kiszakadt, hogy hideglelés állt a hátába annak, aki hallgatta. Zengett, zörgött és csilingelt oly lelketlenül, oly siketítően és hosszan, hogy a kertben felébredtek a korán hunyó nappali pillék és a Szűzanya lurdi fabarlangja mélyén Isten szunnyadó bogárkái; a nagy gyümölcstermő fák pedig bólintva összesúgtak és megkérdezték egymástól, noha nekik jómindegy volt: «Megbolondult tán valaki?»… A leányok már régen összeálltak volt a drótsövény mentén, kiki párjához, szepegve és néma csendben; már rég mereven álltak, készen a híg vacsorához indulásra; s ő még mindig rázta, rázta a szegény csengőt, – lázongó, megcsufolt szenvedélye, örökre elfojtott érzései nyomorult martalékát és közbe maga is rikácsolt, pörölt, fejét rázva, lábaival topogva és tiporva, mint a nekivadult, hisztériás dűh furiája: «Ihr nichts nutzige! Ihr ausgelassene! Ihr Pinkln! – Was hab’ ich gesagt? Sind sie stumm? Majd kinyítja én fületek? Néz-ni-meg-em-ber!» – És senkinek nem volt bátorsága mosolyogni.