V.
Mikor a káposztaágyak közelébe ért soror Virginia, meglassította a lépteit és komolyan, mély főhajtással köszönt «dicsértessék»-et az öreg Szelényinek, aki egészségi sétáját végezte ott a zsirfoltos reverendában, fakószínű öreg esernyővel a hóna alatt. Az öreg pap leemelte nagykarimájú, poros kalapját; és kövér, hamiskás arcát, mely olyan volt, mint egy jóindulatú, kedves vén szakácsnőé, mosolyogva fordította az apáca felé.
– Na, még nem is tudja az ujságot, soror Virginia? Megjött a Rumkorff-gépünk!
– Igazán, tanár úr? Na, annak örülök! – mosolygott vissza a nővér és barna, szép arcáról eltűnt a felindulás minden nyoma. Megint a szokott nyájas, udvarias és nyugodt volt hangja, tekintete.
– Jöjjön velem a kerti iskolába; akár mindjárt bemutatom; ajaj, micsoda hosszú kacskaringós sistergő istennyilákat tudok én magának abbul kicsalogatni!
– Micsodákat?
– Olyan kunkorgósfarkú, girbegurba, csavirgós égicsudákat, nővér! Az ám, olyan huncut egy masina az!
– Ne mondja!
Nevettek. Az apácák hozzá voltak szokva a Szelényi tata modorához; ki szívesen elhamiskodott, eltréfált velük; jól tudták, hogy az öregúr példás, tiszta életéről híres a püspöki városka minden papja között.
– Ha meglátja, nővér, megjön a kedve és kiguberál nekem még egy Röntgen-készülékre valót is; félesztendeje zsorválok érte. Na, jön?
– Holnap, kedves tanár úr, holnap délben benézek egy percre magához a fizikaszobába. Most annyi a dolgom!
– Ej, menjen; maga silány historikus! Már az igaz, hogy a fehérnép meg a természettudományok… Na jó, mindörökké, – hozza magával azt a Magdolnát is holnap! Majd megexamináljuk; majd kisül, mennyit ér az a tengerentúli doktori diploma!
– Ó, azt ne emlegesse neki soha, kedves tanár úr! – fordult vissza Virginia és arca élénkebb színt váltott egy pilanatra. – Soror Magdolna itt csak szerzetesnő kíván lenni és semmi egyéb; bántja minden emlékeztetés világi életére; én tudom azt, észrevettem, bár amilyen finom, nem említi soha. Semmi hiúság nincs őbenne valósággal csoda…
– Abbizon, egy fenomén, egy földreszállt angyal, egy hősnő; tudom, tudom. Hehe!
– No, megyek, most már komolyan; Dicsértessék…
Élénk arcjátéka csakhamar elnyugodott, csendesen haladt a pöszméte sorok közt, a nagy olvasó csontszemei halkan zörrentek ruhája mély redői közt. Arcát oldalt fordította a nyugvásra hajló nap iránt; úgy szerette ezt, ha félig húnyt szeme pilláira süttette enyhe, őszesti sugárait; s míg elgyönyörködött, belsejében fegyelmezett érzéssel, sietve gondolta el: «Mily fenségesek a Teremtő alkotásai!» – mert enélkül véteknek hitte volna bőre e szelid örömét.
Jobbfelől, a kandidátnők kertjében fekete abbégalléros lányalakok sétáltak a lombok alatt; őket is most terelte össze «párba» a drótkerítés mellett, Berchtolda anyás, sürgető szava. Köszöntötték egymást messziről; a noviciátfőnöknő tölcsért formált két tenyeréből.
– Hogy van a Würdige? – kérdezte kiáltva; jókodó aggodalom zengett át a kert fölött e kissé rekedt hangban.
– Egyformán! Délután felszökött a láz. Imádkozzatok érte!
– Igen, igen! – bizonykodott kiáltva sok fiatal hang; fehér kezek emelkedtek a magasba és keresztet irtak a halvány arcok előtt.
Virginia tovább ment. A kertész háza előtt kinnállt a kisfiú, hároméves csöpp totyogós; az inge kicsüngött hátul. Közönyösen bámult az apácára és továbbmajszolta barna kenyerét; már megszokta ezeket a fekete néniket születése óta.
Virágágyak közt vezetett ki az út a kertből egy boltozatos kőkapun át. Már hullatta magját az a különös, nagylevelű növény, (a kertész sem tudta nevét), melynek tojásalakú, kemény szürke terméséből olcsó rózsafüzérek szemjeit készítik a jelöltek; szegény asszonyoknak, jámbor «egyesületi» nénikéknek ingyen osztogatnivalókat.
Egyik oldalon téres udvar látszott fiatal, nyírott akácokkal; a sarkigtárt széles «marhakapu»-n most jöttek be a csordáról a zárda tehenei. Súlyos, teli tőgyüket alig bírva, békésen és bután cammogtak el az apáca mellett a távolabbi istállók felé; ő kitért nekik megállva és elfordította arcát. Valami bizonytalan érzéssel nagyon csúnyának látta ezt a sereg trágyás állatot a nőstényi termékenység lelógó terhével; és ellenszerül egy szép természetrajzi olvasmányra gondolt, mely közgazdasági szempontból «tárgyalja» e hasznos háziállatot. – Holott Virginia eszes és tanult nővér volt.
Átment a gazdasági udvaron, az itatókút előtt és balra tért. Egy széles, sárga, földszintes épület ódon és parasztos tornácoszlopai fölött ez volt a felírás: «Szent József Ápolda. – Szegénysorsú, katholikus elaggottak és rokkantak részére.» A bejáratnál egy alacsony nádszéken egy apáca guggolt; két keze csuklóban a térdén pihent, úgy lógott lefelé tehetetlenül, sárgán és soványan, mint egy csontvázé. Kiaszott arca tele volt apró bibircsekkel; kissé mégis puffadtbőrü és olyan színű, mint a régi elefántcsont. És mégis volt valami kedves, valami gyermeki ezen a lehetetlenül vén arcon, a fénytelen szemek merev elbámulásában, a kis vázfej ritmikus, bizonykodó bólogásában. Igy ült már csak naphosszat és álmélkodott; több volt száz évesnél. Már föl volt mentve minden böjt, vezeklés, lelkigyakorlat alól; nem kellett már térdelnie a templom kövén, még a napi olvasót is mindegy volt, elmotyogja-e. Soror Mártha már nem igen vétkezhetett a földön!
– Gelobt sei…! Hogy mint van, kedves nővér? – lábalta át Virginia az itató vályukat, hogy hozzájuthasson. A fehérfátylas mumiaarc még nem mozdult, tompult érzékelése még nem fogta fel a hangot, a közeledő alakot. «Hogy van? – kérdezte az újból egészen mellette; akkor felnézett rá és behúzottt, reszketeg ajkával, megtört szemeivel, ó, – mosolygott.
– Nagyon jól, – felelt németül, – meglepően tiszta volt még a hangja. – A Kegyelem nem hagyott el engem, Isten alázatos szolgálóját!… Ugy süt rám a nap!…
– Szeret-e még élni, Schwester Mártha? – (Szokás volt a zárdában, ki tudja hány év óta már, hogy ezt kérdezzék ettől az embercsodától, az Ur e százéves, szűzi jegyesétől. És tudták, hogy mindig ugyanaz rá a felelet.)
– Ach ja! Hogyne, míg Isten megengedi!
– Nem vágyik már az üdvösségre, a szentek társaságára? Nem kívánja az Istent színről-szinre látni?
– Ach, még ne, most még ne! – és kis vázfeje gyorsabban kezdett bólogatni. – Minek sietni, – motyogta, – minek úgy sietni? Die Ewigkeit dauert ohne den ewig!…
Ennyi maradt meg sok ezer mise, bőjti nap és olvasómondás után; ennyi – e százéves lélekben. «Az örökkévalóság úgyis – örök. Minek sietni? Mikor úgy süt még a nap.»
A vendég elköszönt innen is, gondolkodva, kissé lehajtott fővel ment tovább; szép délceg járása már az iskolaudvarban tünt fel. Innét könyökölt félig a kertbe, nagy ablakaival a virágos ágyakra a szép, modern Újépület; szellős, nyilt folyosóival, – egész derüs, világos és komoly hygienéjával. Jóleső emberi érzéssel nyugodott rajta a nővér tekintete, ezt szerette tán legjobban: a friss és eleven munka, a nyilt és büntelen tudásvágy e kedves házát, mely félig az ő műve volt. Mert nem lehet vétek, hiába… vonzódni a világossághoz,… nem, mert hisz a poklok urát a «sötétség fejedelmé»-nek mondják; és… lám, soror Mártha, aki szent, mint egy kisgyermek, hogy szereti a napfényt!…
Kissé összezavarodott mégis; cikkelyes tanokat, vallási formulákat keresgélt, mint rendesen, hogy magára alkalmazza. – Már ott volt a nagy Ház előtt. A kettős U-alakú épület tulsó udvarán «balszárnybeli» társaság ült a nagy gesztenyefa alatt; imádkoztak vagy beszélgettek; tán az «Urangyalá»-ra gyülekeztek már, esteli harangszóra. Virginia megösmerte a szigorú Leonát, a kegyes Simoneát és Evelinát, a «szent»-et, e még javakorban levő nőt, ki csak önsanyargatástól, bőjttől, álmatlanságtól öreg. Derékban mélyen meghajolva köszönt feléjük messziről s ők karban feleltek; aztán befordult a másik udvarra, hol a szivattyús kút volt; tömjén és köményleves-szag áradt szét itt már szünetlenül; a templom és a konyha, meg a refektóriumok földszintje nyílott ide. – A hűvös folyosóra érve, váratlanul, hirtelen tört rá egy nagyon testi érzés; észrevette, hogy éhes. Irásmunkája volt, elmulasztotta az uzsonnát; vajaskenyere ott lesz még érintetlenül az apáca-étterem asztalán, az ő rendes helyén; beszaladhat elfogyasztani; az ő vacsorájukat majd csak félkilenckor tálalják… De nem megy be, most csak azért sem; ilyen apró önmegtagadásokat nem szabad elhanyagolni, nagyon hasznosak a lélekre nézve, sokszor még inkább, mint a nagy lemondások, mert azok könnyen tesznek gőgössé… És életkorához képest szokatlan intenzitással érezte most a gyomor kivánságát; fontosságra jutott minden ezekben az életekben, mert lelkileg foglalkoztak vele és az «érzéki» csábok világa ennyire terjedt náluk mindössze. Szinte elszédült, ahogy a fordulónál elhaladt.
Az óvodából most tolongtak ki a «Portá»-nak nevezett kapun a város apróságai; pöttön fiúk-lányok lármás kis hadserege. Soror Adél erős, teli hangja, szép falusias magyar beszéde hallatszott pattogva, szaporázva, ahogy terelte őket; egy alvó kis fiú az ölében, a göndör fejecske széles, telt keblére szorítva; egy pityergő kis mocskos az apáca-szoknya ráncait cibálja. Ez az Adél még most is az a bátor, egészséges földbirtokoslány, a szép, friss, erős főispánkisasszony, – gondolta el Virginia, – tíz éve van itt és nem lehet komoly kifogás ellene, mégis semmi apácás modor, szokás nem ragadt rá… Most is kilép a kapun a kicsinyekkel, utánuk néz egy darabig s őt is akárki láthatja ezalatt; nem, ezt mégsem szabadna tennie! Ott vannak az óvónőképezdések! Az ilyesmi rossz megjegyzésekre adhat okot a világiak közt; a látszatra vigyázni kell, annál inkább, – ha a kívülélőkre személyesen hatni; néha velük érintkezni is akarnak; lelkijavukra munkálkodván. S az meg micsoda suttogás ott a lépcső alatt; persze, Gregoria társalog Fenrich főtisztelendővel. Fenrich a portaszoba melletti irodában dolgozott itt a számadásokban, de ilyen alkonyattal hazamehetne már! Igaz, hogy Gregoriával unokatestvérek, és egyházi férfiut vétek volna kétellyel illetni gondolatban, – de a nővér mégis túlságba viszi; aztán beteg is, meghülhet itt a nyitott kapu szelében; szólni kellene neki; tán kötelesség is volna. Hogy tudhassa ilyenkor a lelkiösmeret, mi a helyes cselekvés; mit sugall igazi szeretet és nem gáncsos irigység, rosszakarat?… Az volna csakugyan? O!…
A legnyiltabb fejűt is közülök elfogták néha ilyen kínzó, aprólékos, lelki kételyek. «A templomba, bizony, oda kell most bemennem!» – mondta magában. És ahogy a szenteltvízzel homlokához ért az ajtónál, éhségét, testi rosszérzését mintha elvágták volna; ezt jónak, az őrző angyal biztató jelének vette. Az első kisoltár, a «Fájdalmas Anyá»-é előtt borult le s a térdeplő állványára támaszkodva két tenyerébe rejtette arcát. A templom néma volt és üres.
Lelkivizsgálat formájában sietve felidézte utolsó óráját, netaláni vétkeit. Büszke volt ma szegény Kunigunddal szemben, igen; testvérietlenül bánt vele; kifogyott a szelídségből. Ha ővele is úgy tenne az, akinek szeretetére vágyik, akinek helyeslése fontos előtte! És gondolatban az imént csaknem megítélte Gregoriát, amiért Fenricchel látta; holott nem tréfált-é el őmaga is percekkel előbb Szelényi papával?… A szombati gyónás előtt bocsánatot kell kérnie minden társnőjétől. – Majd kibékülnek az «öreg»-gel is a szokott formaságok közt, jobbról-balról arconcsókolják egymást alig érintve. – De változik-e valami ezzel?
Bizony, az öreg Kunigund bizalma odavan egészen az ügyek iránt, melyek pártolására hangolni akarta. Pedig vannak, akik őreá sokat adnak, kivált a fiókháziak közül; szókimondó, nyers beszéde tetszik, egy-egy furcsa, józan, paraszti megjegyzése szájról-szájra jár. Hiába, az öreget most már el kell ejteni; senki hozzá nem békélteti az ő terveihez többé; mert a csunya, vétkes, féltékenység ébredt fel benne. «Az amerikai soror»… Ez hozta ki őt is a sodrából, ezért hagyta ott haraggal, felháborodva. Ó, mert hisz Isten látja, mily más az ő nemes barátságuk e kitünő, drága teremtéssel; – az ő lelkes hódolata e kiváló nő iránt milyen más, mint ezek a félszeg ragaszkodások, e homályos, burkolt érzések, titkosizgalmú hajlamok!… Nem lehet, hogy Istennek ne tessék az ő érzelme, – hisz csak jobb, különb óhajt lenni általa és a Magdolna kedvéért! – «Isten, – ő bizonnyal maga a megértés, – én csak mint valami végtelen erős és tiszta hajlamot tudom elképzelni, mely minden létező felé szabadon és végnélkül kitárul!» – ezt mondta Ő, Magdolna, a minap, az a nővér, ki az élet viharában élte ifjúságát, aki mindent látott és ösmer, mindenen nyugodtan, aggályok nélkül tud gondolkodni; – aki nem húnyja le szempilláit az ima áhitatában, sem fölfelé nem fordítja szemeit, hanem tiszta, okos tekintetével nyugodtan, figyelmes arccal néz maga elé a misén; kezét ölébe-nyugtatva ül és csak akkor térdel le, ha az oltárnál folyó szertartás kötelezi. Ó, milyen csodálatosan finom, előkelő lelkű ez a nő; milyen biztos, egyszerű és mély természet; milyen derüsen és megtisztultan szent! Csak a tökéletesedés útja lehet – őt példaképül választani… De mégis, vajjon nem foglalkoztatja-e őt túl az Istennek tetsző mértéken. Szabad-e földi lényre, eredendően-bűnös emberre így gondolni? Nem gőg-e már az is, ha a saját érzelmét oly magasra tartja, a többiek fölé helyezi? «Ah, – uram, ne vigy a kisértetbe; de szabadíts meg…» Igen; ha oly nyugodt, biztos volna a lelkiélete, mint Magdolnáé! Ha ő is úgy látta volna a világot, – igazi bűneivel és igazi kisértéseivel? Ó, ezek a hányódások, e görcsös tusakodás! Talán Isten próbája csak, mellyel választottait látogatja Kempis szerint. «Ideges dolgok ezek csak!» – szokta Ő, Magdolna, mondani. «Céltalanul fárasztják az érzéseket és nem visznek közelebb a Jóhoz.» Milyen más, milyen jóltevő, enyhítő az ő erkölcsi nézete mindenben!
Künn fátyolos-hangú csengettyűszó; ah, az Ave-ra hív már; és ő itt, a szent helyen, elfelejtett imádkozni… Virginia forró akarattal, görcsösön kulcsolta össze kezét; szemefehérét a szokásos, exaltált kifejezéssel fordította magasba, aztán lassan félig lezárta sűrűpillás szemhéjait; ahogy ezerszer tette, ahogy mindenki mástól látta itt egynek kivételével.
«Az Úr angyala köszönté Máriát; s ő méhében fogana a szentlélektől…» suttogta.
VI.
A növendékek II-es számú hálószobájában, az úgynevezett «kis háló»-ban már éjjeli mécses égett a cserépkályha tetején; kilenc után lehetett valamivel. A tíz-tizenöt leány a keskeny vaságyakban lélekzetét is visszatartva neszelt, mély csendben: amíg oda kinn: top-top, – elhangzottak az Öreg kemény lépései. Most már kidühöngte magát mára; mint a szélvihar; pihenni tért; csak a szegény ijedt kis novicia inspekcióz még köztük, a szép Gerolda, a helyettes felügyelő. A képezdésznőknek inkább barátnője ez a jó buta kis teremtés.
– Sz’terke! – sziszeg felé Király Erzsi az ajtó melletti ágyban felkönyökölve. – Schwesterke, no sebaj! Csak nem veszi komolyan ezt a kis szidást?
– De igazán kisasszonyok, miért is tesznek ilyeneket? Tudják, hogy Sz’ter Kunigund mily szigorú, aztán nekem is kellemetlenségem van. Önök csak nevetnek most, igen!
Pável Marika fennült az ágyban és szünetlen, fojtott, prüszkölő hahotával kacagott; hogy a többire is átragadt.
– No, Istenem, – folytatta Erzsi, – hisz ön megérti az ábrándos lelkeket, nővérke, mi? Oly szép kint a telihold és oly romantikus; és Kornéliánk két sötétfényű, nagy szemet lát benne, s egy morcos, piros szájat; nézni akarja az ágyból is, az ablakon át; és (ó arcátlan merészség), lábtúl rakta a párnáit és úgy fordult az ágyban, hogy szemébe süssön! Na, nincs érzéke a költészet iránt, Schwesterke?
– Jó-jó, én, – de ösmerhetik a tisztelendő Kunigundát? És az csakugyan nem rend; mikor mindegyik párnája jobbfelől van, akkor egyik csak úgy önkényesen balra fordítsa! Igen, önök csak mulatnak!
– Hahaha! – fuldokolt Marika és nem tudta abbahagyni. – «Dieser stinkete Mond!» – azt mondta; hahaha! «Mi jut eszidbe, du bolond! Diese närrische grosse Freuleins die; möcht schon der Kukuk hohl’n von da!» Hahaha!
Úgy utánozta az öreg hangját, kiejtését, hogy még a mindíg szomorgós Gross Helénke is nevetett a sarokágyban.
– Igen, a kisasszonyok csak regényeskednek; «holdfény», – ki tudja, milyen rossz könyvekből olvasnak ilyeneket! Inkább a lelki-üdvükkel gondolnának!
– Maga sororka sohasem olvasott regényt?
– Nem akarok valótlant mondani, olvastam egyszer most négy éve.
– Még otthon, Pesten a szüleinél?
– Igen, egy fiatal úr adta, aki a nővéreméknél volt szobaúr: «Sarah» volt a címe Ohhnett Györgytől. De a világért sem olvastam volna többet. Nem tudtam aludni egy hétig, úgy felizgatott.
– Ojjé! Ilyen sikere annak az «Ohhnett»-nek! De remélem most már nem zavarja az álmát?
– Nem, Erzsi kisasszony. Soror Simonea, áldassék érte, – kiverte mibelőlünk az ilyeneket a háromévi jelöltség alatt.
– Tényleg, akkor nem éltek olyan vígan a gallérosok, mint most a szelid Berchtolda alatt.
– Bizony kérem, más idő volt; soror Berchtolda túlságosan jó, hiába! Az nem szerzetesi nevelés, kérem, ő direkt azt kedveli legjobban köztük, akinek legnevetősebb a szeme és nem is tűri, hogy lesüssék. A hangos trécselést, kacarászást nem bünteti, csak szeliden szól: nono, lányaim! Micsoda apáca lesz ezekből a mostaniakból?
– Igen ám, de ez ősszel annyi új kandidátnő jött be; kilencvenen vannak most, ennyi még sohse volt. Azt mondják, kell ez, mert kevés az apáca, világi tanítónőket kellett tartaniok; most emelni akarják a létszámot. Azt hallottam, a Kolba leány is belép; az, akinek most meghalt a vőlegénye.
– Mit ér az, kérem, ha sokan jönnek és velük olyan csél-csap, világias szellem! Az ilyenek aztán pár év múlva; (valami eszükbe jut): kilépnek, ha már most fogadalmat tettek is, ha már olvasójuk is van, rendi jelvényük, Isten őrizz: és képesek eretnekségre térni, mert a fogadalom alól nincs az a pap, aki gyónáskor felmentse őket. Tíz évvel ezelőtt volt ilyen eset utoljára; félek, most majd több lesz!
– Ahá, valami protestáns iskolaigazgató ugratott ki egy apácát, el is vette. De tudja, nővérke, a világban évről-évre rosszabbak ám a házassági konstellációk, csökken a lányok árfolyama; azt hiszem, ennek köszöni a zárda is a sok jelöltet. Divatba kezd jönni megint az apácaság. Még ha nagykeservesen akad is egy vőlegény, egy, kis ezerkétszáz forintos vízimérnök; meghal az esküvő előtt.
– Ó, Erzsi kisasszony megint miket beszél! De lássa, én csak azt mondom: a Jézuskának ép szívekre van ám szüksége, nem csalódottakra. S még hogy valakinek megengedjék, hogy az elhalt vőlegénye képét magánál tarthassa a kabinettjében! Na hiszen, minket ugyan máskép neveltek és azt jobban is szeretem.
– Sajátságos, a képezdésznő sororkák is így beszélnek, az osztálytársaink. Ezek a legfiatalabbak a legnagyobb ellenzői a Virgina meg Berchtolda «reform»-jainak.
– Igen, mert mi még legközelebbről emlékezünk a másik rendszerre és érezzük a jóságát. Minket nem fog megtántorítni az első kisértés az életben… Ojjé! Az én időmben! Minden negyedévben kellett menni «fátyolt kérni»; azt már úgy megsugták, hogy melyik mikor van soron. De ez csak látszatra történt, csakhogy alkalom legyen türésre és önmegtagadásra; mert akkoriban senki sem kaphatott fátyolt háromévi jelöltségnél hamarébb. De olyankor volt dolga a türelemnek és alázatnak! «Maga akarna fátylat? Maga csámpás barázdabillegető! Hiszen a száját se tudja kinyítni, maga buta! Maga csak bemocskolná a galád testével azt a szent ruhát! Egy ilyen parázna személy lenne méltó urunk mennyasszonyi köntösét viselni?» – És így tovább egy félórán keresztül és három hónap múlva megint. – Most ezt a szép szokást is egészen elhagyatta tisztelendő Berchtolda. Kérem szépen, hiszen ma már azért lép be például egy bennlakó a jelöltek közé, azért kap kedvet, mert ott kedvesebb az élet és kisebb a szigorúság meg a rend. Az csak nem járja! Nem is fognak a mostani novíciátból olyan nővérek kikerülni, mint azelőtt; mint soror Evelin például; a bőjt és önmegtagadás igazi szentje!
– Nővérke! De mondja csak, önnek például hogy jutott eszébe pesti lány létére és ilyen külsővel szerzetbe lépni? Az ön szíve teljesen ép volt?
– Ó, hova gondol! Én mindig apácákhoz jártam iskolába otthon is és ha a szüleim a nővéremmel szinházba mentek, én sohse akartam; kimentem a cselédhez a konyhába és szent énekekre tanítottam. Nekem a jó Istenke már tíz éves koromban tudtomra adta hivatásom. Jaj, de mennyi hiábavalóságot beszélünk itt össze, ez talán vétek is, megyek a kabinettba; még három tized van hátra a rózsafüzéremből.
– «Jaj, csak még egy percre ne! Hadd lássam még! Drága, drága!» – hangzott akkor az ajtóból egy hideglelős gyerekhang.
– «Na lám!» – mondta Pável Marika és tovább csavargatta hideg vasba a frufruját, hogy másnap göndören lógjon a homlokába. A folyosó felőli ajtón most lépett be egy kisleány, feltűnően nyurga, éhesszemű polgárista; csunyácska, hegyes állú, csak ragyogó fekete szeme és térdigérő sötét hajfonata szép. Két sovány kezét fejletlen keblére szorítva, lázas tekintetével követte, szinte felitta a kis apáca minden mozdulatát. Az I-es hálóból szökött át a kis őrült; pedig ott Kunigunda maga a felügyelő, a kabinettje odanyilik.
– Drága, drága szent! – lihegte a novicia felé. A nagy leányok az ágyból gúnyos kiváncsisággal nézték.
– Miért csinál ilyen őrültségeket, miért sodorja veszélyekbe magát? Maradjon nyugodtan a helyén! – feddette meg a szép novicia, szigort erőlködve, de az ő hangja is csupa fojtott izgalom volt.
– Nem bírtam, ne haragudjon! Ne kergessen el egy percig! Csak látni akartam ma még!
– Mit akar? Vegyen erőt magán! Isten nevéért fékezni kell a szenvedélyeinket.
– De én nem birom! Segítsen rajtam!
A hangja síró, szerelmes nyögdécselés volt; lehetetlenül sovány alakja reszketett a fehér hálóruhában, alsószoknyában. Megtántorgott és odaborult térdre a Király Erzsi ágya mellé; a ruhás-széknek könyökölve eltakarta az arcát a tenyerével.
– Küzdjön! Szenvedjen!
A kisleány fuldokolva zokogott; vézna vállait rázta az izgalom.
– Nem birok. Kell hogy lássam néha! – nyögte.
A szép novic-testvér úgy állt előtte, mint egy szentkép, egy szobor, melyet térdenállva megimád.
– A Jézuska is szenvedett értünk a kereszten; nekünk is az a dolgunk!
S a gyereken mintha fogott volna a biztatás; szép vastag hajfonata mint egy sötét kigyó vonaglott a hátán a zokogástól; nagy, csontos ujjait törte, nyomogatta; szenvedett; oly bolondúl, élesen és édesen szenvedett. Akkor Király Erzsi kihajolt az ágyából és megragadta a copfját.
– Hallja, Militorisz! – kiáltott rá nevetve és bosszúsan. – Hallja, maga kis megkergült állat, maga beteg macska! Vége legyen most már rögtön a nyávogásnak, mert olyan pofont kap tőlem, hogy a lakodalmán is eszibejut. Ostoba kölyök! Magának való ez a marhaság? Kár hogy okosabbnak hittem! Ha a kis nővérnek (jól is teszi, hogy bemegy már innen), volna egy csöpp esze, meg becsülete, úgy vágná hátba magát, hogy kijózanodna; nem hogy még szítsa a mániáját, hogy itt szenvedésről, meg szenvedélyről papoljon egy ilyen majomnak! Annyit mondok, ha fel nem hagy vele mától fogva, – lesz valami kis jelentenivalóm az Öregnek. – Egy hónappal ezelőtt, szeptemberben még egy csinos jogásznak írkált levelet haza Debrecenbe, képzeljétek, Ördög Palinak hivják az úrfit, hát Ördög Paula kisasszony címet írt a borítékra s «örök szerelem» helyett «örök barátságot» mindenütt a szövegbe és odatette a Kunigund asztalára az intézeti, nyitott levelekkel; az Öreg maga ragasztotta le. (Csak ne ijedjen meg, itt nem baj, ha megtudják, mi mindnyájan leveledzünk!) Ennyi esprit volt ebben a tacskóban, amíg bele nem hülyült a zárdai tempókba. Egy apáca… nem szégyelli? Ugyanolyan nyavalyás nőszemély, akárcsak jómaga? van azon mit imádni? Lóduljon haza innét, az ágyába, míg az Öreg haza nem tér magukhoz; vegye a hátára a kendőmet, no, mert még jobban megkehül a hideg folyosón! Mars! – És ha eszébe jutna megint írni a palijának, azért megbízhat bennem; van egy bejáró földim, hű és titoktartó; a mi leveleinket is az hordja ki. – Hány esztendős maga; tizenöt? Év végén meg fogom írni a mamájának ösmeretlenül, hogy adják férjhez magát, mihelyt lehet, (pénze van, azt tudom), mert baj lesz még vele. Szervusz. –
– Ezt ugyan ráncbaszedted! – kacagott még mindig Marika; most végre elkészült a hajbodorítással. Felrázta a párnáját és falnak fordult. – Sokan aludtak is már vagy úgy tették magukat; Szidu meg Gidu kártyát raktak holdvilág fénynél az ablakpárkányon, passianceot, hogy látni fogják-e holnap a szép Emerikát. «Azért több megértés is lehetne ebben az Erzsiben!» – dünnyögte Gidu, de nem merte nagyon hangosan. Két stréber harmadéves vegytant magolt a ruhaszékek tetején állva, hogy fölérhessék a mécsest a kályhán. Egy harmadik önképzőköri dolgozatot fogalmazott ceruzával, mert jövő ilyenkor, negyedéves korában ő akart lenni az elnök.
A sarokban Kornél és Helénke suttogtak; egymásmellett volt az ágyuk; a szélén megkuporodtak és összedugták a fejüket. «Ugye szerelmes vagy bele, ugye?» – hallotta Erzsi a Kornél furcsa, oláhos németségével. – «Töffler a neve, ugy e, – Albert, – és németet tanít az itteni gimnáziumban. De a katholikusban, ugy e? – Persze Holzeréknál ösmerkedtél meg vele? Szép? Okos? Viszont szeret?»
– Jaj, mit tudom én. Er ist nur mein Ideal!
– Nem is sejted, hogy tetszel-é neki? Á, az ilyet, ugy-e megérzi az ember? Lennél a felesége, hihi, – ugye lennél? Ugye, te nem is akarsz Schwester lenni; ugye, szegény nénid a Würdige sem kivánja határozottan? Nem is úgy nézel ki. Vajjon mit szólna ő hozzá?
– Ó, nem tudom, hagyj; őneki bizonyosan nem is tetszeném; egy ilyen egyszerű leány; ő olyan művelt, komoly, kiváló férfi. Er ist nur mein Ideal.
Erzsi odafülelt; aztán magára kapta az alsó szoknyáját, papucsba bujt és átment hozzájuk; odakuporodott harmadiknak a Helénke ágyára és megkezdte előadását az életről és a szerelemről.
Pedig ma éjjel még levelet is akart firkálni öreg barátjának.
VII.
A kertre könyöklő új épület nyitott folyosóján állt Virginia Magdolnával; fekete kendőikbe burkolózva támaszkodtak neki a faragott fakorlátnak és kinéztek a már őszies ködös reggelbe, a dérlepett virágágyakra és a zuzmarás fákra.
– Nem értesz egyet velem? – kérdezte a barna olasz nő és sűrű szemöldöke összerándult. Halkan beszélt, mintegy élvezve a tegeződés titkos intimitását. Odabenn a már fűtött tantermekben órák folytak; a leendő néptanítónőket oktatták módszertanra meg rajzra és fizikára.
– Egyetértek, hogyne! – felelt a másik és feléfordult. Nagy, fehér, tiszta fogai kivillantak egy finom és üde mosolynál; volt valami nagyon friss és kedves, valami igen nyugodt, jóságos és előkelő igazán – ebben az inkább csunya és nem is fiatal emberarcban. Aki nagyon értelmesen és sokáig figyelte, rá kellett jönnie, hogy miért: e vonások kifejezéséből szinte teljesen elköltözött, letisztult volt minden nemi jelleg; s vele minden keresettség, móka és manér. Ritkán lehetett látni egyszerűbb ökonomikusabb és világosabb arcjátékot; biztosabb és jólesőbb mozdulatokat. Különös békesség és tisztaság áradt arra, aki látta Magdolna nővért vagy beszélt vele. A házban mindenki érezte ezt a sajátos hatást, ha nem is tudta megmagyarázni; és annál inkább, minél kevésbbé használta ki ő maga a tisztelet hatalmát, mely körülvette. Ugy látszott, nem is tud felőle; vagy tán szelíden, okosan megérti és elnézi társnőitől, kikkel egyforma ruhában járt és egyasztalnál evett, noha elkülönítette őt sok-sok minden: származás, nevelés, élet és mult.
– Egyetértek teljesen, – ismételte tünődve. – Csak nem tudom olyan fontosnak látni mindezeket.
– Hisz itt élsz köztünk, Magdolna! – folytatta élénken a másik. A mi rendünk (és tudom, hogy tiszta hajlamból választottad) munkálkodó rend; mi küzdve és dolgozva építjük üdvünket és a másokét; nem élünk passiv áhítatnak, mert emberi, gyarló lelkünk nem bírná a tiszta malasztot, noha Mária volt az és nem Mártha, aki «a jobb részt választotta». Mi itt csak Márthák vagyunk.
– Igen munkálkodjunk! De oly sokat jelent az, hogy milyen körülmények közt, milyen vezetés alatt és a többi?… Az időnk mindenhogy letelik…
– Nem szabad így beszélned! Nem gondolsz rá, hogy ez talán valami kivülről… messziről idehozott fáradtság és közöny és akkor… nem szabad, nem! Sohasem mondtad el a körülményeket… közelebbről,… amik miatt közénk jöttél; mindegy is az, Isten kiválasztja övéit, mint a Jordánnál a tizenkettőt: «Hagyd csónakodat és jer, kövess!» Ha kell, ostorral és erőszakkal, amivel tudja, azzal vonja magához a lelket. S ha te erre lettél kiválasztva…
– Félek, hogy igazad van, kedves. Tán valóban nem jöttem elég ép, elég készséges lélekkel… Ti mindnyájan fiatalon, minden érték birtokában…
– Ne mond, ne folytasd! Mindenkinél külömb vagy itt, legkedvesebb Isten és emberek előtt, – vágott bele Virginia olyan hévvel, hogy belepirult. – És milyen tudást hoztál készen ide, mennyi ékesszólást, ösmeretet és minden képességet; nélküled szinte lehetetlen volna magasabb képesítésű iskolákra gondolni. És mennyit dolgozol! Büszkeségünk vagy és igazán…
Nonono! – csendesítette mosolyogva a társa. Végtelenül kedves, finom árnyalatú beszédhangja volt és annyi humort, szeretetet és lebilincselő, vidám nyájasságot tudott kifejezni vele, hogy a másik megakadt a lelkes fellengésben. – Lásd, folytatta komolyan, már belátom, hogy neked van igazad. Jobban, több alázattal kell elvegyülni az embernek kis ügyes-bajos dolgokba; ez élet apró munkáiba és érdeklődéseibe; különben valami furcsa és erkölcstelen páthosz veszélye fenyegeti. Egy nagy és egész életre szóló belátás, vagy megismerés, vagy undor, vagy elhivatás… ahogy már nevezni akarod… legyen; ez nagy és élethosszig-való dolog; de csakugyan nem szabad eluralkodni engedni a csendes hétköznapjainkon. Nem szabad, igazad van, ennek a jegyében és ennek a közönyével kelni-feküdni, ebédelni és imádkozni. – Szóval: majd ossz ki nekem is munkát; akarod, hogy írjam a fiókházakba küldendő leveleket?
– Ó, nem erről van szó! Annyi órát tanítasz úgyis; nem, ezeket elvégzem Berchtoldával. Csak…
– Nos?
– Csak légy velünk mindenben; akard velünk együtt, amit a szerzet javára és emelésére lám te is jónak látsz. Ne ellenkezz, ha ebben a szellemben teszünk valamit vagy kivánunk tőled valamit; olyat, aminek a betöltésére te vagy a legalkalmasabb.
– Már hogy ellenkezném! – felelte Magdolna gyanutlan egyszerűséggel; mosolygott és megfogta barátnője kezét. Virginia szólni akart még valamit, de elnémult, megakadt ettől a szokatlan, bizalmas érintéstől. Arcát elöntötte a pír, tekintete zavart lett, oly különös ködü; kezét a sötét kendőn, – s egész alakját mozdulatlanul tartotta; mint egy boldogító szertartás alatt egy szentség iránti tiszteletből. – Magdolna arca elkomolyodott és visszavonta kezét.
– Hanem siessünk órára! – mondta elfordulva. – Már egynegyed is elmult. Mond, nem hültél össze itt a hidegben?
– Szóval – kezdte Virginia menetközben gyorsan, lázasan, nem is figyelve a kérdésre, – úgye mindenbe vakon beleegyezel, amit felőled határozunk.
Ideges szája valami ravaszkodó kis mosolyba rángatódzott.
– Hát hogyne, kedves. Túlkönnyű feladatot adsz.
– Isten legyen szándékainkkal!
– Ámen, – de egy könyvet a tanári szobában hagytam; Ehrenfeld-kodex, egy akadémiai kiadvány; ej, de hát ne fuss helyettem! Nem, megszégyenítesz;… ezt nem volt szabad, Virginia!
A másik lihegve még a sietéstől, megint azzal a ravaszkásan gyöngéd mosollyal nyújtotta felé a vaskos kötetet. Aztán elváltak, órára mentek.
Mikor a negyedévesek tanterme előtt elsiettek, Pável Marika odabenn oldalba lökte Szidit, a szomszédját.
– Nézd csak, ezek már megint együtt cicáznak ahelyett, hogy tanítani mennének! Láttad, hogy szaladt az imént Virginia, mint egy «szökellő őzike?»
– Hja, most nagy heccbe’ van a lelkem!
– Mifélébe?
– Hát nem tudod? Würdigét akar csinálni az ideáljából.
– Ne mond te! No de ilyet!
– Csacsi, te nem is hallottad? Az egész zárda tudja már.
Csakugyan sokan tudtak már róla, de az érdekelt nem volt ezek közt.
Király Erzsi, ki Marika mögött ült, óvatosan kissé előrehajolt, hogy megtudja miről van szó. Ez a három összedugott fő magáravonta a hittantanár figyelmét; Fóth József főtisztelendő megállt a mondat közepén, mereven feléjük nézett; ám mosolygós, telt ajkai az ő szokott, füttyös mozdulatára csücsörödtek önkénytelen. Marika elrántotta szép kis száját, vállait is kissé szobalányos mozdulattal, (hol tanulta vajon?) és félrenézett; ő most valamiért «haragban volt» a szép tisztelendővel. Szidi gyorsan lesütötte a szemét, de Erzsi furcsa, hirtelen szeszélyből hátradölt a padban s álmatagul, hanyagul és hosszan állta, – visszaadta a pillantást. Azontúl óra végéig azzal mulatott, hányszor ismétli meg a szép, hiú ember. Második alkalommal a leány előrehajolva állával a kezére támaszkodott, könyöke az ölében – és így nézte vissza alulról fölhúzott szemöldökkel néhány másodpercig. Később úgy tett, mintha szórakozottan elbámulna valamin a hátamögötti padban; s mihelyt megérezte magán a tanár tekintetét, összerezzent és előrekapta fejét, sőt el is pirult oly pontosan, mint a legjobb szinésznő. Végre, mikor Fóth javában benne volt egy hosszú mondatban, valami egyházatya vélekedését akarta elmondani a kereszteletlenül elhúnyt csecsemők túlvilági sorsáról; Erzsi elszántan hozzálátott, hogy zavarba hozza, belebonyolítsa, megakassza, – és végre is sikerült ez neki. Jószerencse, hogy csengettek hamarosan. Észrevette-é Marika a játékot?…
Kinn a folyosón, óra után az Erzsi földije, egy bejáró zsidóleány lépett hozzá egészen némán – és a kettejük összefogott köténye alatt óvatosan kezébecsusztatott valamit. Levél volt, nagy fehérborítékú, aprós, kemény vonású betűkkel címzett. Azonmód, villámgyorsan csúszott bele – (hókusz-pókusz) – egy kék papirosba kötött Fehér Ipoly-féle fizikakönyvbe, annak is a táblája és burkolópapirja közé. Elolvasni csak éjszaka lehet majd, ha minden elcsendesül, a hálóban, a kályha tetejére könyökölve, az olajmécses világánál.
«Izgulsz?» – gyötörte Gizu szegény Kornéliát a Kapossy német órája előtt. Marika ölében tenyérnyi pléhtükörrel bodrozta a haját, aztán egy üveges rajzszekrény ajtajában megnézte alakját, kötőjét csinosabbra kötötte és kiment. Mi ez? Kapossyhoz megy ki? Mit akar vele? Egy perc mulva láthatták az ablakon keresztül, hogy a német tanár előtt áll a folyosón és mond neki valamit. Közben vonogatja a vállát, a kötője szélét babrálja, piros ajkát harapdálja – szégyenlősen, kellemkedve mosolyog.
– Nézzétek már azt a csacsit, hát nem kiment jelentkezni, hogy nem készült! Meg van veszve? Hisz magam láttam, hogy megtanulta ezt a nyavalyás Klopstock-életrajzot…
– No de ilyen könnyű leckéből jelentkezni! – szörnyűködik egy nagyképű, stréber künnlakó. – Mit gondol majd a tanár úr az osztályról?
– De ni, nézzétek csak, hogy elpirult most Kapossy!
A Popescu Kornélia szép arca néma lángolásban hajolt előre a padból, hogy kiláthasson rájuk; karcsú két keze keresztbetéve lelógott az öléből; hihetetlenül sötét, nagy szemeit bámulva, mozdulatlanul szegezte rájuk. «És szóbaáll vele, – borzasztó! Beszélget vele, magyarázgat, – kérdez, okoskodik; hát nem látja, hogy feltünősködés az egész? Hogy rángatja magát, hogy grimászol, akár egy parasztleány! Most már nem elég neki a puffancs Fóthja?» – «Látod, kis fáta! Látod, feleség!» – mosolyog Erzsi az ablak mellől; kezében még mindig a kékbekötött fizika, holott német óra következik. Kapossy odakinn most összefogja térdetáján a reverendát, talárszerűn, mint a szentek a képeken; és jobbról engedi maga mellett Marikát. Igy, együtt lépnek be az osztályba. – És Kornél lesüti gyönyörű szemét és az arca oly lehetetlenül morcos, bamba és közönyös, tartása hanyag és fáradt lesz egyszeriben; mint akinek mindegy is minden, minden; csak álmodhasson tovább zavartalanul. Erzsi Marikát figyeli; komolyan és összeszedetten ül az órán, ahogy sohasem szokott; figyelmes tisztelettel, elmélyedve figyel a tanárra; egész viselkedése jelentőségteljes és ünnepi mindvégig. – Erzsi később egyszer kisérletet tesz, nem bonthatná-é meg észrevétlen az ócska Fehér Ipoly kék bekötő-papirját. Zörög és zizeg a csendben; a felelő már tíz perce nyög, nagyokat hallgat; s ő mindössze a címzést nézhette meg újra egy nagy fehér levélborítékon, – aprós kemény vonású betűket. Abban a percben hívták fel segíteni, alig hogy kivághatta magát; szerencse, hogy oly jó német.
«Ma hímnemű délelőtt van!» – mondta Marika, mert mindenáron frivol akart lenni, s felszabadulva a nagy, figyelmes áhitatból, – nagyokat rikkantott és kacagott a folyosón, míg átvándoroltak a «természettudományi szertár»-ba. Azért hívta így a keddi napot, mert ilyenkor három férfitanárral szívhat három egymásutáni órán át egy levegőt.
Szelényi papára sokáig kellett várakozni; rendesen félóráig elszivarozott a tanári szobában, elbölcselkedett, eltréfált valamelyik apácával, akinek ép üres órája volt. A negyedévesek nagy lármával voltak fizikaóra előtt; tudták, hogy «papa» nem csinál nagy dolgot ilyenekből. «A csend, – szokta mondani – nem minden esetben erkölcsösebb a zsivajnál, hölgyeim! Sőt vannak bűnök, melyek rendszerint mély csendben követtetnek el – a lopás például; viszont ama szent zsinaton, mely önök halhatatlan lelkéről a kétkedőkkel szemben némi vita után ünnepélyes bizonyságot tett, – e fontos eszmecsere alatt aligha lehetett illedelmes csend. No ne értsenek félre, hölgyeim – a nyelvüket senki, ó azt senkisem vonta kétségbe!» Ártatlan gyerekarccal és hamiskás, gúnyos szemekkel mondott ilyen gyerekségeket; apró sötétszürke szemei kedves, mély derűvel csillogtak elő a bronzszínű, borostás hájkeretből, melyet arcának nevezett. Ha valami ügyes rajzoló vagy egy domború tükör megkissebbíti az arcot szőröstül-bőröstül minden vonásával, – egy édes, kopasz kerubinfejet lát nagyszélű, zsíros tótkalapban; – ehhez a mocskos, ételfoltos reverenda, – az elmaradhatatlan vastag szivar; így jött be most is a papruhás Diogén, a szeretett bölcs. Mosolygósan ment végig a nagy üvegszekrények közt, melyekben hússzínű viaszábrák voltak emberi testrészekről, miniatür gépek, lombikok, burák, sok üvegcső. Csend lett azonnal, mikor gonoszkás képpel leült az asztal fejéhez és lassan, nagyon lassan előkotorta a noteszét. A «drukk» néma izgalma feszült meg az osztályon, (ó drága, felejthetetlen játéka a veszélynek!) – hallani lehetett egy kései, árva légy zúgását, amint az embertani órán kinnfelejtett Fül tekervényei közé szorult és nem szabadulhatott a «labyrinth»-ből. Szelényi papa lassan, még annál is lassabban húzta ki a notesz mellől a kis ceruzát; erre bejárók, bennlakók és novicia-apácák visszafojtották lélekzetüket. Végre lassan, a lehető leglassabban kinyitotta a könyvet, lapozott, keresgélt a nevek közt egy hóhér nyugalmával, figyelmesen nézte az osztályt végig, mintha válogatna; végre felkacagott és kihívta az egyik apácát. A megkönnyebbülés mély sóhaja… Ezek a kis novicok, ha butácskák is, nem ülnek be készületlenül és Szelényi papa sem kiván túl sok természettudományt egy fehérszemélytől. Másodiknak Marika felelt; némi vállrángatások közt, de elég tisztességesen. «Lám-lám, hát ilyen megkülönböztető szimpátiával viseltetik kegyed a hajcsövesség törvényei iránt!» – dicsérte meg gonoszkodva; már azt is tudta, hogy imént jelentkezett németből. «Vesékbe lát!» – súgta Szidu, miközben Giduval abban működött, hogy a Fül-et feldiszítse; összegyűrt zsebkendőt dugott bele, mintha vatta volna, plajbászt szúrtak mögé és egy tolltörlő pamacsból ronda szemölcsöt ragasztottak a cimpájára. Szelényi tanár úrnál senki jobban nem mulatott a csínyen.
Ó, mennyi minden is történik egy hosszú délelőtt!
A hosszú tízpercben Marika megállt Király Erzsi mellett jéghideg gúnyú arccal, háttal egy folyosó-korlátnak dőlve arcába sziszegte: gratulálok! «Viszont!» – felelte Erzsi és nevetett, de aztán szegény Kornélra gondolt dühbe jött. «Megállj, te hiu béka!» – gondolta. Mindketten tudták, miről van szó; bár senki sem említette Tóth vagy Kapossy nevét.
… Utolsó óra. Rajz Gregoriával, a szép tüdőbeteg nővérrel; ma már nem lesz több felelés. A rajzszekrényből kiszedik a mintákat, gipszornamenseket, rózsát és palmettát, lothost meg tulipánt meg Juno bambán nagy, klasszikus fejét. Ezzel percek telnek; a szép sápadt nővér összeszorított ajakkal ül a nagy zajban a pódiumon és dobol kékesfehér ujjaival. «Még egy hangos szó és én távozom innét kisasszonyok!» – szól végre nyújtott félhangon a betegek finnyás türelmetlenségével és hátravetett halvány fején megropog a fátyol kemény vászna. Csakhamar megszűnik a zaj; a tanuló novicia-nővérek hátrafordulva az első padokból csendesítik, kérlelik a bejáró városiakat.
Nemsokára csak a ceruzahegyezés nyikorgó, fás zöreje hallatszott itt-ott a csendben. A gyengélkedő szép teremtés a pódiumon némán vette át az odanyújtott rajzmappákat, javított és törölt szó nélkül; lélektelen, fásult gesztusokkal; csontfehér arca mozdulatlan volt, szeme körül mély, sötét árkok, talán nem is a betegségtől; hosszú, keskeny szája egy lázpiros, finom rajzú vonal, mely gyengéd hullámokba törött a kissé éles áll fölött. Milyen lehet az arcél, a profil, a homlok és fej karaktere, melyeket a fehér fejdísz eltakar. Teljesebbé teszik-é e képét a senyvedten parázsló, szélsőséges szenvedélynek, mely magát emészti és táplálja és fásult, közönyös minden egyéb iránt…?
A két hátulsó padban, ahol a bejárók ülnek, lassankint megindul a halk, óvatos társalgás; alig mozgó ajakkal, szinte hangtalanul egész történeteket mesélnek el egymásnak a padbeli szomszédok.
«Igaz no! De ne mond senkinek! – krónikáz egy rosszul öltözött, fejletlen csunya leány. – Én a Fóth tisztelendő úr mamájánál vagyok kosztban, tudod; és oda ugyanaz a mosóné jár, amelyik az öreg Fénrich nénihez, aki soror Gregoriának is meg Fénrich főtisztelendő úrnak is nagymamája és mindkettőt ő nevelte, mert ők, tudod, unokatestvérek és a szüleik elhaltak meg Amerikába mentek; a Gregoria apja valami sikkasztás miatt. Az a mosóné mesélte nekem, no; már öreg asszony és ott mosott akkor is, mikor ezek ketten még kicsinyek voltak. Egész kis gyerekek, tán hat meg nyolc évesek; és azt mondja, egyszer ő figyelmeztette a nagymamájukat, hogy mindig úgy összebújnak a fás-szinben és olyan nagy csendben van a két gyerek, hogy az nem jó. Egyszer nagyon meg is verték őket, de aztán, azt mondja a mosóné, megbánta mégis, hogy szólt, mert egyszer véletlenül rájött, saját szemével, azt mondja, – hogy a kislány nem is volt egész rendes kifejlődésű. Hát én nem tudom, na, hogy értette; nekem ennyit mondott; meg hogy jó is volt apácának adni, mert annak gyereke úgysem lehetett volna rendesen; Isten megjelölte valamivel azt mondja. Persze… ki tudja, mit kotyog egy ilyen pályinkás vénasszony, nem is lehet igaz; de nehogy elmond valakinek, hogy én mondtam!…»
– Ha nagyon fontos társalognivalójuk van, kisasszonyok, Sziveskedjenek kimenni vele a folyosóra, ott elvégezni! – Szól rájuk a pódiumról a rajztanítónő fásult, ellenséges hangján. – Oly idegen tőlük, oly mindegyek neki, s hogy mit beszélnek, hogy élnek, mivé fejlődnek; csak az ő elgyötrött idegeit hagyják békén, csak legyen csend, csend már, mert nem bírja tovább…
A terem másik szögletében is beszélgetnek, – értelmes suttogással fordul egymásnak két nagy leány; azoknak mégis átall szólni; elfordítja arcát kelletlenül. A nagy huszonkét éves Király Erzsi ül ott és Gross Helén a Főaszony huga. Ővele, hogy épen eltöltse itt az időt, valami nyelvmesternői tanfolyamot végeztettek; a rajz «kötelező tárgy»-a lévén annak, mindig lejött a negyedévesek erre az órájára.
– És mond, kis német, – hányszor beszéltetek egymással; már úgy – kiadósabban?
– Mindössze, – ó mein Gott, talán három és félszer. A negyedik azért nem számít, mert mindjárt bejött a Holzerné anyósa és megzavart; pedig akkor kezdett ép érdekes lenni, Töffler azt mondta, hogy a hűség az német erény.
– Biztos, hogy szerelmi hűséget értett?
– Nem tudom. Ó olyan komoly ember, jaj, nagyon komoly! Talán arra értette, hogy ő mindig hű lesz ahhoz a menyasszonyához, aki régen volt neki; hallottam Holzernétól, de elváltak, mert a leány méltatlan volt hozzá. Olyan kacér, csapzi magyar nő – no ne haragudj!
– És azóta nem voltatok négyszemközt?
– Nem. Csak legutoljára, most három hete, mikor kimenőnap után este, hét tájban bejöttem. Ő is elkisért Holzerékkal együtt. És az asszonyka úgy csinálta, hogy kicsit előrementünk és akkor ő, Töffler tanár úr egész csendesen, de csak nekem, majdnem a fülembe azt mondta: mármost megint bemegy ebbe a nagy, csunya házba és milyen sokára látom megint! És akkor én azt kérdeztem: hát nem mindegy az önnek tanár úr?
– No lám, a kis német tudja azért, mit kell mondani! No és?
– Ó Istenem, Erzsi; akkor ő elkezdett valamit, jól hallottam; így: «Lássa kis Helén…» és megakadt kicsit és Holzer tanár, a barátnőm férje épen előreszólt és meg kellett állnunk. Valami hiábavalóságot beszéltek, tankerületi igazgatóról meg érettségi szabályzatról és közben a zárdakapuhoz értünk. «Úgye, jó barátok leszünk ezután is?» – ezt mondhatta még súgva az elválásnál és szokatlan erősen szorította meg a kezem.
– Na, hát mit akarsz még?
– Nem, ez semmi! Miért mondta: jó barátok? Mondhatott volna mást is; nicht war? Vagy ép azt akarta, hogy ne gondoljak egyébre? Ő olyan jellemes ember, ő nem bolondít egy fiatal leányt. Ő még mindig szereti azt a csapodár magyar kisasszonyt, aki csak táncolni tudott, meg katonatisztekkel mulatni és nem volt semmi karaktere. Képzeld, egyszer hazugságon kapta, mikor már majdnem nyiltan a vőlegénye volt; Holzerné beszélte. Pedig Ő szerette, ó Istenem a legkülömbek mindig méltatlanra pazarolják érzelmeiket. Ach, Erzsi, nem lehet itt semmi, jobb is, ha apáca maradok; er ist nur mein Ideal.
– Szeretnék egyszer tíz szót beszélni avval a derék szásszal!
– O, um Gottes Willen!
… Egy kandidátnő jött be nagy sebbel-lobbal a terembe s papirszeletet adott oda Gregoriának; az átfutotta, egy árnyalattal még halványabbra sápadt; ernyedt kezéből kihullt a cédula.
– Helénke, – szólt elfulladva, – menj! Menj rögtön kedves!
És mikor az eltávozott, felállt, – mély, karikás szemeivel mereven nézett el az osztály fölött.
– Imádkozzunk, halottunk van! – mondta fulladt hangon és térdre borult; a rendi olvasójelvény szemjei csörrenve estek vele a padlóra.
VIII.
Egy napon át úgyszólván reggeltől estig, lenn lakozott az egész hangyaboly népe a föld alatt, térdelt a kripta kövén és nézett a síri lámpák reszketeg fényébe; bőjttől szédelegve, káprázó szemekkel. A nehéz levegőjű, boltozatos pincét egy napon át betöltötte az imádság egyenletes, mély, mormoló ritmusa; néhány száz ajak zengte felváltva, egymásnak felelgetve az örökegyforma recitativót, ezerszer is megújuló; tompa, sötét; morajlással, mely elhullámozva és megújulva, eleinte kínos, nyomasztó; később andalító és nyugalmas, mint maga a Végtelenség gondolata: «Adj Uram örök nyugodalmat…» A kisebb növendékek néha kimerülten el is bóbiskoltak; a nagyok tarka gondolatai zsibbatag szárnnyal kalandoztak el messzire; a halvány kis Wester Janka délfelé ájultan esett ki az imapadból; rokona, egy soror karjaiba kapta és fölvitte a napfényre, felélesztgette; aztán visszajött; az ájtatosságot semminek sem volt szabad zavarnia. S ha a Kegyelem birtokában elhunyt Szentasszony netalán utolsó; félig öntudatlan pillanataiban, a szent ostya elnyelése és a földi hüvely teljes kihűlése közötti csekély időben még valami kicsiny gondolati bűnt talált volna elkövetni, egy vétkes vágynak adott helyet, gyönyörködött végső pillanatában a test örömeinek hiú elképzelésén; a leskelődő Gonosz kísértése megbánatta vele kolostori életét, imáit és bőjtjeit, – vagy megtámadta élő hitét a menten megnyíló Örök Életben és Igazságban;… ó, és ha e pillanatnyi megtévedésért száz esztendei purgatóriumra ítéltetett volna is jajgatással és fogcsikorgatással a rettentő lángok tüzében,… még akkor is a választott Boldogak közé röppent már az első nap esteléig e szegény lélek, – hisz minden egyes kétsornyi imádság, mit érte elmondtak, Szent Péter utódának hivatalos dekrétuma alapján száznapi búcsú érvényével bír, az Örök Bíró száz teljes napot kell hogy elengedjen érette a bűnhődő léleknek! – Ó; hitnek mágikus ereje…!
Másnap pedig újra megnyíltak az iskolák, melyek a gyász napján szüneteltek volt, – a Ház népe mint rendesen, félhatkor kelt a reggeli csengettyűszóra; hatra elkészült ágyvetéssel és öltözködéssel, félhétig elmondta a reggeli kar-imát térdelve a szobapadlón s egyben mindjárt a reggeli Úrangyalát; aztán mise következett a templomban, negyednyolckor makkávé-reggeli silenciummal, – természetesen asztali imákkal és a Szegény Lelkekért való fohászokkal a folyosón menetközben. Nyolc előtt a tanulók órára mentek; legtöbben a nagyudvarokon keresztül, a kerti iskolaházba, hová a bennlakókat nem követte az Öreg lármája, ahol férfitanárokat is lehetett látni, ha mindjárt reverendásakat is; – s ahol lopva hírt vehettek a bejáró társnőktől a város, az események, pletykák, a szinház, az – Élet felől. Az órák után ebéd következett asztali imákkal és déli Úrangyalával, délután kézimunka a nappaliban, vagy lecketanulás, korrepetíció, zongora, egyházi ének; uzsonna asztali imákkal; vacsora nemkülönben, esti Úrangyala, egy tized a rózsafűzérből karban, végül regráció és félórás esti ima térdenállva, lelkiösmeretvizsgálás közösen, tekintettel az aznap elkövetett bűnökre. Vasárnap vagy ünnepnap ezenkívül még délutáni litániára mentek a templomba s a délelőtt folyamán még egy hosszabb énekes misét is hallgattak. De ajánlva volt, hogy ki-ki lefekvés előtt is a hálóban imádkozzék ágya mellé térdelve, a ruhásszéknek borulva, mint valami térdeplőn… Igy folytak itt a napok töméntelen sok év óta már, ha időnkint cserélődtek is a személyek a fehérre vasalt fej-ékek alatt vagy a keskeny növendék-ágyakban; – mit tesz az? És most, hogy a Főasszony egyszerű szobája üresen állt és az Ur e kis nyájának nem volt pásztornője, – egyelőre észre sem lehetett venni a hiányt. A mostani megyés püspök, e rettentőn kövér, hüllő-szemű öreg úr, ki beszentelte volt a halottat, egyszersmind megparancsolta az apácáknak a szokásos háromhavi gyászt; heti három napon a húsételtől való tartózkodással.
A nővérek tehát sokszor kaptak halpecsenyét ebédre és fekete szőrkötényt viseltek a rendes öltözet fölött.
És folyt minden a maga rendes útján.
Megjött a komoly tél, fűtötték a termeket és a nővendékeket nem vitték le a szép, nagy kertjükbe most már; Kunigunda rikácsolt és toporzékolt s a szép kis Geralda sopánkodott közöttük napestig. A nagy házban is mindenki végezte dolgát zavartalanul. Az abbégalléros jelöltek szelíden hallgatták Berchtolda anyás intelmeit a szeretetről, a tökéletesedésről s a szent szegénységről; s mindezekről meg nem felejtkezve, suttogásuk és fiatal kacagásaik neszével a háló-folyosón; esti silencium órájában is sokszor megbotránkoztatták az öreg testvéreket. (Mert új főnökük, Berchtolda ellene volt a szemlesütésnek s más, szokott apácás külsőségnek, és szándékkal dícsérte a nyílt, bátor, derült jámborságú szíveket.) És Evelina, az «önmegtagadás szentje» tovább bőjtölt a szabott időn kívül is és éjjel, titokban felkelt, hogy a konyha földjét s a folyosók hideg kövét súrolja, holott ez nem volt az ő munkája és nappal lúg-ette kezeivel kézimunkát kellett tanítnia a polgári iskolában. A «Porta» melletti nagy óvodában Adél csak úgy barátkozott, mint eddig, három-négy éves kis «gavalléraival», ölébe vette, szép kebléhez szorította, ha valamelyik buksi elszunyókált és hangos, falusias magyar beszédével csatorált velük vídáman, anyukásan. Gregoriát most is a kelleténél többször lehetett látni a szellős lépcsőház alján Fénrichhel, az «intéző» káplánnal, kit ugyan bűn volna gondolatban gyanúval illetni, lévén felszentelt áldozópap, egyházi férfiú és unokatestvére is a szép nővérnek; de túlságba mégsem szabadna vinni és a betegnek nem használ a hideg folyosón állongás! – Magdolna is azonmód járt-kelt most is, mint rendesen, nyájasan, egyszerűen és kissé elkülönülten, – kellemes, tiszta mosolyával és nemes mozdulataival; – szép, értékes előadásokat tartott az osztályokban és amit a századok históriáiból tudott és közölt, maga volt az élet-értés, a bölcseség; de ösztönös idegenséggel maradt távol a zárdai politika kis fogásaitól, bár kedvelte és elösmerte barátnőjét, Virginiát. – Soror Mártha is épúgy ült, mint azelőtt az «Ápolda» egy kis szobájában, (mert a tornácra már ritkán sütött a nap;) – aszott két vázkeze lelógott öléből, fejével «igen»-t bizonygatott egyre és gyermeki tekintete a levegőbe meredt. Szelényi papa is ott babrált estig a fizikaszobában és nyakgatta Virginiát az új Röntgen-apparátusért; Kapossy épúgy fogta össze talárszerűn reverendáját, ha magyarázott; morcos, sötét szeme lángokat szórt az egyház és erkölcs ellenségeire; németben eljutott a Sturm und Drang-hoz és neveléstörténetből Basedownál tartott karácsony előtt. Fóth káplán füttyösre csücsörített szájjal járt-kelt a folyosókon; Popescu Kornél fáradt közönnyel vonszolta magát és sötét szeme csak rejtve, ritkán lobogott fel gyönyörű tűzben; Marika mindennap hideg vasba bodrozta a haját; és Szidu meg Gidu az ifjú Soror Emerikát üldözték fáradhatatlanul…
És lám, mindez mégis csak látszat volt, vagy nem ezek az igazi történések; nem azok; melyekben változás, előre-mozgás lendülete van. Melyek azok tehát?
Igen, aki nagyon figyelt, (talán a Jóisten szelíd és végtelenül tükröző szemeivel) az egyebeket is észrevett. Hogy példának okáért Virginia és Berchtolda mily benső egyetértéssel és sokat vannak együtt s mennyi közös, fontos, «hivatalos» elintézendőjük akad mindíg egymással; hogy mily egyértelmű, gyengéd alázattal érintkeznek a mindenben gyanútlan Magdolnával s hogy baráti együttesüknek egészen meghódítottak még néhány magyar nővért, az eleven Adélt s a halvány Gregoriát is, az «intéző» pap szép unokanővérét. – Viszont figyelhette azt is, hogy a penziósok most még a rendesnél is többet kaszinóznak együtt s a regráció-órát legtöbbször a kegyes Simonea szobájában töltik esténkint, mikor rendesen velük van Evelina, a szent svábleány is és átüzennek gyakran a piros Kunigundért. – Aztán a gyászruhás kis Gross Helénen lehetne némi megfigyeléseket tenni; hogy hány öreg és ifjabb nővér ölelte őt szívére, bár csak szertartásos, gyenge szorítással és csókolta arcon apácásan kétfelől, mondván: «Szeretnék anyád lenni az elköltözött helyett; bízzál bennem, te szegény gyermek!» – És észrevenni legvégül; hogy két bennlakó növendék, Popescu Kornél és Pável Marika egy idő óta nem szólnak egymáshoz; s hogy az utóbbi esténkint a hálóban gyakran és fennhangon szokta dícsérgetni Kapossy tanár urat, hogy mennyivel külömb és okosabb, mint például az a Fóth, aki épen hogy csak szép, no, mi az? Egy férfinál nem is sokat számít és nem is olyan csudaszép, mint amilyen elbizakodott pofa; a szeme például Kapossynak is van olyan. És hogy Király Erzsi rendesen halk és nevetős: «Nono ne mond»-okat és: «Te igazán?»-okat szokott odavetni; fejcsóválások közt tekintve le a még-még meleg cserépkályha tetejéről, melyhez támaszkodva nagy buzgalommal firkál kitépett irkalapokra valamit…
Vannak emberek is, kik szelíd és tükröző szemekkel járnak és semmi sem idegen tőlük; például Szelényi papa, a zsíros reverendájú, nagyszivarú öreg fizikatanár ezek közül való volt. Szeretett mindent, – tehát látott mindent, ami a házban és a szívekben, – e kis világban történt. Igaz, hogy mindenkit megszólított és kikérdezett, akivel épen találkozott.
«Ahá, – hát a kedves Kunigund nővér nem barátja, úgy-e, a magasabb tudományoknak? «Für solche Affinen!» – hisz mond is valamit! Ő ugyebár azt tartja mostanában, amit a régi, bölcs latinok: öregeké a szó a tanácsban! És soror Virginiát nagyon érdekli a kivándorlási kérdés; őt sok kérdés érdekli általában, mi? De csak ha «a mennyei gondviselés akaratával nem ellenkezik» – természetesen. De azt már bizonyosan igen szeretné tudni, vajjon odaát a tengeren túl hány éves korukban kapnak politikai jogokat a nők? S a nagy harisnyagyárak üzemében a kék teljesen kiszorította-é már a szivárvány többi színeit? – Hát Gregoria kolléga egészsége javulgat-é? Elmegy-é Sweizba e nyáron? Én tudom, mitől függ az; talán ő is tudja. Vagy nem szívesen megy el innét? Sohse láttam nőt, ki ennyire értett volna a gyakorlati gazdaságtanhoz elméletben! Hiába, a talentumok közös családi eredetre vallanak!
– A mostani negyedévesek? Sohse volt még itt okosabb, tiszteletreméltóbb évfolyam, mint ezek. Vannak köztük, akiket már nem is kisasszonyozni, de nagyságolni volna kedve az embernek, oly érett, bölcs, öntudatos nő; (ezért hívom én csak Böskének, máskép bölcs Diánának) – mert nem, nem önökre céloztam, Szidónia és Gizella kisasszonyok, bár sejtem, hogy magukra vették. Nna, hisz nem is mindenesetre álló, megdönthetetlen sarkigazság és természettörvény az, hogy: hosszú szőke haj, rövid… no, hogy is mondtam? Ennek különben nemsokára ki kell sülnie itt ebben a házban; mert ugye nem minden kegyesrendi nővér vágatja le természetes fejdíszét beöltözéskor; nem mindegyik hisz a közmondásban. Na, meglássuk, eljátszodjuk-e a «Segélykérő Nők»-et? Hehe!»…
Igy élcelt, csipkelődzött ilyen együgyűen, ártatlan, kedves, hamiskás arcával a fizikaszobában, a tanári előtt vagy az Újépület folyosóján; mindenütt a leghálásabb publikumtól körülvéve. Magános, családtalan öreg pap volt, egy rideg hónapos szobában élt a kis fizetésből, amit az apácák iskolája adott neki; Nem voltak barátai sem a városban, sem a püspöki udvarnál, nem akart sem kanonoki stallumot, sem lila-övet, nem járt sehová és a zárdán kívül nem is látott nőket. Ez a «Természettudományi Szertár» volt az ő klubja és kaszinója; e szelíd évődések: társas élete.
Azok közül a nővérek közül, akik az árva kis Gross Helént édesgették és pártfogolták, – Berchtolda, a noviciátfőnöknő nyerte meg legjobban a bizalmát. Ez becsületes és józan nő volt, – csúnya és közönséges kis pisze arccal és kancsal, világoskék szemekkel. Egy helybeli kis hivatalnok árvája, – testvérnénjével varrodát nyitottak volt és ő volt a kifutó; ő hordta haza a kész munkát és tizennégyéves korában jól ösmerte a helyi intelligencia minden kis ügyét, pletykáját és megtudta ítélni a kisvárosi dámák erkölcseit. De nénje, az öregleány elhalt váratlanul és a kicsit tudákos, csúnya és erényes leányka «hivatást érzett», hogy zárdában töltse életét. Természetes okossága, tudásvágya és judiciuma révén azok közé került, akiket magasabb diplomára képeztettek; a fiókházban együtt volt Virginiával s ennek ajánlására tette a boldogult Würdige a jelöltek főnökévé az akkor betegeskedő, öreg Simonea helyett; noha az még nem töltötte be a hatvanadik, a «penziós» évét. – A kis bajor leánnyal is szokása szerint nyiltan, anyásan és nyájasan beszélt.
– Hány éves is vagy te leánykám?
– Húsz multam, tisztelendő nővér.
– Hm, húsz éves korodig a világban éltél. És még mindíg itt állsz bizonytalan lélekkel és nem találtál magadnak hozzádillő életformát. Voltak-é kérőid?
– Én nem mentem Münchenben soha bálba, sem társaságba, a gyámom nem akarta, mert…
– Nos?
– Azt akarta, hogy az unokaöccséhez menjek. De én nem akartam; nem; megmondtam, inkább eljövök a nénihez és apáca leszek!
– Nono fiacskám! Igy ne; dacból, gyerekességből nem váltunk jegyet Üdvözítőnkkel. – És miért is ellenkeztél? Valaki más volt eszedben?
– Nem, – akkor még nem!
– Akkor nem? Tehát azóta? – Nos, nekem úgy bevallhatod, mint édesanyádnak, akit nem ösmertél. Én tudom, hogy kinn a világias dolgok és érzések uralkodnak; én nem ítéllek meg; hisz a házasság is egyik szentség a hét közül. – Nem kell, hogy nevet és körülményeket mondj; szóval foglalkoztatja-e érzelmeidet valaki; egy férfi?
– Igen! – vallotta a német leányka halk, fullatag hangon.
– Úgy! – No és – viszonzásra találsz? Remélheted-e azt, amit «földi boldogság»-nak hívnak? Remélheted-é – őáltala?… No, mit gondolsz kis lányom?
A kis Helén meleg barna szemeit elfutotta a könny; a szája remegett; elővette a zsebkendőjét és belesírta bánatát: «Nein, nein! Er ist nur mein Ideal!»
– Hátha tévedsz? Biztos tudomásod van róla, hogy érzelmed viszonzatlan?
Helénke lejebb hajtotta barna fejét és igent intett a zsebkendőbe; vagy tán csak zokogó csuklás volt ez. Síró, csepergő tavaszi olvadása fiatal életének, nagy árvaságának, nagy idegenségének; jóleső, szerelmes, érzelmes német bánatának, mely csak lefordíthatatlan germán szókkal volna kifejezhető, nyújtott, mély zengésű versekbe fogható: Wehmut, Demut, Schwermut… S amelyre újabb táplálék mindössze annyi, hogy mikor a gyászeset után Holzerné, a derék kis barátnő itt volt részvétét kifejezni és szívére ölelgette a fogadószobában, – elsúgott, elcsicsergett néhány «külső» ujságot hirtelen. «Tudod, valami műkedvelő szinház lesz, azt hiszem, én is játszok, mert jótékony; és felkérték Töfflerkét is; te, és azt hallottam, hogy az a leány is fog játszani, mert bejött most farsangra a pusztájokról; de valami szívtelen szerepet adtak neki; olyat, hogy nagyon szép és gonosz, mindenkit elcsábít; és te, furcsa lesz, ha még együtt fognak szerepelni ezek!»… Ennyit mindössze. Ám Helénke tudta, hogy a gyász ürügyén most semmiáron ki nem engedné őt vendégségbe barátaihoz a szigorú Kunigund; hogy most soká-soká, tán hónapokig vagy még tovább nem fogja látni azt, akit «nur mein Ideal»-nak nevezget forró és szemérmes ábrándjaiban. Hogy az a gyönge szál közöttük, – meleg, értő pillantások, rövid kézszorítások, – elszakad, szétmállik, ha nem lesz alkalom továbbszőni, ó, – ennyire ösmerte már a férfiakat; és ott lesz a másik, majd találkoznak, együtt mulatnak, kibékülnek… És elgyávulva, reménytelenül, csacsi leánybüszkeséggel és dacos boldogtalansággal, – könnyekben fürdetve esténkint a párnát, – végzett magában az életével, lemondott. – Mindegy már neki úgyis! Csak Ő ne tudja meg soha! Hogy egy szív miatta összetörött!…
– Ha így van kicsikém, – simított végig a jó Berchtolda e barna fejecskén, – de ne sírj, no ne! Ezek a fájdalmak elmúlnak, én tudom! Nem érdemes erre gyarló, földi férfi… Ha így áll a dolog, akkor csakugyan igazad van abban, amit az előbb mondtál. Gondold meg jól, hisz fontos dolog. Sok bánatos, csalódott szív lelt már megnyugvást ezek közt a falak közt!
Bólintott, kicsit fontoskodva, – büszkén, hogy világi dolgokban is megértő és tájékozott tud lenni; és csókra nyújtotta a kezét. És a kis Gross Helén megnyugodott és felbuzdult rajta, hogy neki «jól meg kell gondolni» valami fontos dolgot; és saját sorsa kemény kormányosának, regényes, komoly tragikai hősnőnek érezte magát. Ó, sokkal inkább bizony, mint mikor egy más nővér; az öreg Leona vette elő és elmondotta; hogy múlt éjjel álmában látta a boldogult Főasszonyt, ki tudtára adta most már határozott kívánságát, hogy unokahuga kövesse nyomdokait és szeretett rendjébe lépjen…
– «Helyesen cselekszünk-e és a szerzet érdekei szerint, kedves soror Berchtolda, – (aggodalmaskodott Virginia néha) – hogy a kis Helénben mi is ezt a hajlamot ápoljuk? Tudja, mily könnyen vádolhatnak meg majd ellenségeink avval, hogy anyagi számításaink voltak és… ej no, hisz ön tudja, mikép gondolkoznak azok a nővérek, kik nem abban látják a rend javát, amiben mi keressük! (Fordítson Isten mindent legjobbra az ő végtelen bölcsesége szerint!) – Tudjuk, ők úgy gondolják, – ez a hozomány elrendezné a sürgősebb bajokat és olyan pótlékokat nyújtana, melyekkel elodázhatnák az üdvös és szükséges javításokat. «Minek jobb rendszer, kiadósabb gazdálkodás, magasabb iskolák, több munkaerő. – ha készpénzzel segítni és húzni lehet és maradhat minden a régiben?» Én nyiltan megvallom: szeretném, ha a mi rendünkben fölöslegesekké válnának a pénzhozományok. El lehetne ezt érni! Akkor csak rátermettség és igazi hivatás számítna, senkinek sem kellene különös rábeszélés – munkával és jobb berendezésekkel minden menne! Hisz mi tudjuk…»
– Igenis, mi tudjuk kedves nővér; és ezek a «mi» sokkal többen vagyunk, mint gondoltuk. – bólintott Berchtolda, mint aki mindent egygyel jobban tud. – Ahogy a fiókházi főnöknők leveleiből, a sorok megől, a hangúlatból kiérzik; ó, legyen egész nyugodt, kedves nővér! Egész világosan úgy van ma a dolog, hogy bármiféle pénzsegély, bárhonnan is, – a mi üdvös céljainkat fogja előmozdítani, nem pedig fölöslegessé tenni, mint némelyek gondolják.