MAGYAR NYELV A HADSEREGBEN.
I.
A BESZÉD TÖRTÉNETE.
Ezt a nagyterjedelmü hosszu beszédet a véderőjavaslat 25-ik §-ának részletes tárgyalásánál 1889. évi márczius 9-én a parlamentben tartottam.
Külső hatása szokatlan nagy volt. Csaknem minden lap vezérczikkben tárgyalta. Az ellenzék százezer példányban való külön kinyomatását rendelte el. Habsburgi korszakbeli történetünknek s tényleges közjogi és társadalmi helyzetünknek a legfájdalmasabb kérdéseit érinti ez a beszéd. Vitázó hangja van végig, de minden élessége mellett is szelid, gunynyal s vidám humorral teljes.
A törvényjavaslat 25-ik §-ának tizenkettedik kikezdése ezt a pontot foglalja magában:
»A tényleges szolgálati év végén tartoznak az egyévi önkéntesek a tartalékos tisztekké való kinevezéshez megkivántató képzettséget elméleti és gyakorlati tekintetben vizsga letétele által igazolni. Ezen vizsgára nézve a követelmények mértékét és a követendő eljárást az ő felsége által szentesitett e részbeli szabályok állapitják meg.«
Köztudomásu, de Bolgár Ferencz a képviselőházban külön is bebizonyitotta, hogy ezek a tiszti vizsga-szabályok határozottan megkövetelik, hogy a vizsgát német nyelven kell letenni s az egyévi önkéntesnek a német nyelvet a katonai és tiszti szolgálatra teljesen alkalmas mértékben szóval és irással ismernie, tudnia kell.
De ugyanazon §. tizenharmadik kikezdésében ez a pont áll:
»Azon egyévi önkéntesek, a kik ezen vizsgánál meg nem felelnek, kötelesek még egy évet csapattestük alosztályainál tényleg szolgálni.«
E két összevágó rendelkezés tehát kétségtelenné teszi, hogy a magyar kormány a magyar törvényhozástól azt követeli, hogy a magyar ifjut, ha a katonai tudásban elnémetesedik, jutalmazza meg; ha pedig magyar marad: akkor még egy évi kényszerszolgálattal büntesse meg.
Ilyen önmeggyalázás példátlan a nemzetek történetében.
II.
A BESZÉD.
(György Endre logikája. – A magyar nyelv és a föderalizmus. – A jus reservatum. – Mit jelent ez a három latin szó: divina favente clementia? – Az 1741-iki példa. – Ziskay Antal okoskodása. – A szokásjog miből áll? – Heister Siegberth osztrák generális szokása. – Werbőczy szokásjoga. – Mit tesz a magyar törvények szerint a hadsereg vezénylete és belszervezete? – A magyar ezredek tulajdonosai. – A „csavargó nyelv.“ – Könyörgés-e a törvény? – A törvényjavaslat miben tér el az 1868-iki megállapodásoktól? – Minő természetrajzi tünet a „Soldatenkind“? – A pedagogiai tekintetek. – A nemzedék elsatnyulása. – Különbség a katonai és polgári agy között. – A demokráczia kérdése. – Miért nevelik a főherczegeket katonának? – Mikor csempészték a német nyelvet a magyar ezredekbe? – A Gréwen-huszárezred kérvénye 1790-ben. – A nemesi gárda. – Mit ér az országgyülési határozat. – Deák Ferencz beszéde. – Kurucz Csáky Mihály, a rodostói halott.)
Tisztelt Képviselőház! György Endre tisztelt képviselőtársam érdekes beszédének egyik részében annak a kérdésnek megoldásával foglalkozott, vajjon a most folyó véderővita alatt az ellenzék felfogásában van-e logika, vagy nincs?
Nekünk, a 48-as pártnak, megadta azt az elégtételt, hogy elismerte, hogy a mi álláspontunkban van logika, saját pártjának is megadta azt az elégtételt, hogy abban is van logika, a mérsékelt ellenzék álláspontjában azonban ezt nem tudta felfedezni.
Én a mi pártunk részéről ez elismerését kétkedéssel fogadom azért, mert György Endre képviselő urnak e kutatásai felkeltették bennem az aggályt: vajjon ő és pártja képes-e annak megbirálására, vajjon mi helyes logikával járunk-e el? Én legalább, végig gondolva a hosszu vita egész folyamán, olyan sajátságos logikát vettem észre a kormány és pártja részéről épen a fő és lényeges kérdésekre nézve, a melyet közönségesen sem a tudományban, sem az életben logikának nem szokás nevezni, hanem a logika csuffá tevésének.
György Endre tisztelt képviselőtársamnak csak nehány példával szolgálok, mint ő tegnap akart nekünk szolgálni.
A kormánynak az a kiinduló pontja, hogy komoly háborus veszély fenyeget bennünket, a trónt és a hazát egyaránt, tehát a véderőt fejleszteni és fokozni kell mindamaz erők végső határáig, melyekkel a nemzet rendelkezik; tehát szükséges a véderő fejlesztése végett a hadseregbe a nemzet áldozatkészségét, rokonszenvét, és nemzeti lelkesedését is bevinni. Ez a főfeltétel. A logikai következtetés pedíg, melyet abból a kormány és György Endre kihoz, az, hogy szükséges lévén ebbe a nemzet egész ragaszkodását, áldozatkészségét és lelkesedését bevinni, tehát a nemzeti elemet szoritsuk ki abból és még keseritsük is el a magyar nemzetet. Ez a logika a kormánynál?
Azt mondja a tisztelt honvédelmi miniszter ur: mulhatatlanul szükséges feladat a tartalékos tisztek számának szaporitása, mert tartalékos tisztekkel kellő bőségben nem rendelkezünk, kivált háboru esetén s kivált a csaták folytán előálló fogyatékok betöltésére. Kell tehát gondoskodnunk minél gyorsabban, minél bővebben és mindenesetre kielégitő mértékben a tartalékos tisztek számának szaporitásáról. Mi lenne ebből közönséges, józan eszü emberek között a következtetés? Az, hogy tehát a hadügyi czélok veszélyeztetése nélkül a tiszti vizsga letevését könnyitsük meg. De a miniszter ur s a kormánypárt logikája azt mondja erre, hogy tehát nehezitsük meg a tiszti vizsgát, tegyük kényszeritővé azt a nyelvet, a melyet nem értenek.
De a honvédelmi miniszter ur – hogy György Endre képviselőtársam logikai gyüjteményét szaporitsam – itt sem áll meg, hanem azt mondja: nemcsak tartalékos tisztekre van szükségünk, hanem szükségünk van alkalmas, képzett, jól fegyelmezett és lelkes altisztekre is. Mi lenne ebből a következtetés? Mindenki tudja, a ki józan elmével foglalkozik a dolgokkal. De a tisztelt kormány »ergo«-ja, következtetése ebből az, hogy tehát állitsunk fel hátrányok és büntetések utján egy fegyencz csoportot s abból vegyük ezeket a lelkes altiszteket.
De a kormánynak és pártjának logikája még itt sem áll meg. A miniszterelnök ur – nagyon sajnálom hogy kimegy és azt a körülményt, hogy mi őt nem szivesen hallgatjuk meg, azzal viszonozza, hogy ő meg épen nem akar meghallgatni bennünket – (Egy hang: Bujdosik!) egész nyomatékkal terjesztette György Endre képviselőtársam pártja elé, hogy nemzetünk erkölcsi sulya s az ország tekintélye kivánja azt meg, hogy a kormány ne gyenge kártyákkal játszék, azért, a 14. §. mellett a kabinetkérdést veti fel és annak keresztülvitelével a kabinetkérdés sulya alatt követeli. Mi történik? A 14. §-t elejtette, de a kabinetet nem ejtette el. Hát az ország tekintélyének és erkölcsi sulyának megvédelmezésében hol van itt a logika? Ezt kérdem György Endre képviselőtársamtól.
Lesz szerencsém az igazságügyminiszterrel is szót váltani.
Horváth Gyula képviselő ur egész nemes felindulással teljes előadást tartott nekünk arról, hogy mikép veszélyeztetjük mi a parlamentarizmust, annak nagy érdekeit, annak tekintélyét. Jó: gondolkodtam azon, miként védelmezi tehát azt meg Horváth Gyula képviselőtársam és igen sokan mások, kik akként jártak el ebben az egész kérdésben, mint ő?
Horváth Gyula tisztelt képviselőtársam előterjesztette, hogy ő neki kezdettől fogva, már az ősztől fogva sulyos aggodalmai voltak e törvényjavaslat némely fontos intézkedései ellen. Ez aggodalmaknak ő hangot adott. Hangot adott az ellenzék férfiainál, hangot adott a kormánypárt tagjainál, hangot adott a klubban, a miniszterelnökkel szemben, sőt hangot adott itt e Házban. Hangot adott a sajtóban is. Tehát ő e veszélyes intézkedéseket változtatni akarta, de mindig azzal a feltevéssel, hogy Tisza Kálmán személyéhez rendületlenül ragaszkodik s annak véteni nem akar. Már engedelmet kérek, ha én azt keresem, hol van itt e felfogásban a parlamentarizmus logikája, én annak megtalálását György Endre képviselőtársamra bizom; mert arra én képes nem vagyok.
De itt volt a kultuszminiszteri államtitkár ur, a ki a logikának ismét uj, csodálatos példányképét állitotta elénk kapcsolatban azokkal a tüneményekkel, a melyekkel a többség tagjai sorában találkozunk. Senki sem titkolja, mindenki tudja, nyilvánvaló dolog, hogy a törvényjavaslat ellen az ellenzék magában a kormánypárt kebelében is kitört; s következetesen és élénken hangsulyozták, sőt a kormánypárt igen kiváló tagjainak igen sulyos aggodalmait kellett a kormánynak, különösen a kormány elnökének, meghallgatni. Ezt Berzeviczy államtitkár ur természetesnek tartja; én is; de azt mondja Berzeviczy államtitkár ur: De miután az ellenzék ugyanez aggodalmát élénk, erélyes alakban itt a parlamentben és az ország előtt hangsulyozta, a kormánypártnak szinte már ennélfogva tömörülnie kellett.
Vagy egyáltalában nincsen értelme a veszélyek hangoztatásának, a melyeket e kérdésben ugy Berzeviczy államtitkár ur, mint mások többen felhoztak, vagy beszédének ez az értelme. De hogy ebben is hol van a logika: György Endre képviselőtársam keresse meg.
De továbbá maga György Endre képviselőtársam, a mostani közös logikának legszebb példáját állitotta elénk, legalább a legcsodálatosabb példáját, mikor tegnapi beszédében – hozzáteszem, a komolyság egész látszatával – ugy állitotta fel a magyar nyelvnek és a német nyelvnek a kérdését – és itt egy kicsit a szivébe is tekintek – hogy a magyar nyelvnek a német nyelv uralma csakugyan hasznára nincs, sőt ártalmára is van és meg vagyok győződve, hogy György Endre tisztelt képviselő ur e tekintetben csak ugy vélekedik, mint én. De azt mondja, hogyha a magyar nyelvet behozzuk a hadseregbe, ezzel ajtót, kaput tárunk a föderalizmus behozatalának is; de miután nekünk a föderalizmus árthat, tehát hozzuk be a hadseregbe csupán a német nyelvet. Bocsánatot kérek, meglehet, hogy az a föderalizmus ártana, de az bizonyos, hogy ha a mi nyelvünk ott állami életünk egész tekintélye által segitve, szabad versenyre kelhet a föderalizmussal, az még sem olyan ártalmas, mintha a német nyelv elnyomja a magyart. György Endre képviselő ur államférfiui felfogásának ez a logikája tökéletesen ugyanaz, mint azé a szerencsétlen istenverte ujonczé, a ki elgondolta magában nagy bubánatában, hogy hátha a legközelebbi sorozásnál katona lesz, hátha azután háboru lesz, hátha a háboruból csata lesz, hátha a csatában sebet kap, tehát e sok aggály elkerülésére felakasztotta magát előre.
Tisztelt Képviselőház! A vita folyamán nem egy oldalról szóba hozták a mi tisztes emlékezetü Corpus Jurisunkat és fölemlitettek abból nem egy törvényt és nem egy törvénymagyarázatot, sőt a magyarázás módját is. Mindenekelőtt megelégedésemet fejezem ki azért, hogy az igen tisztelt honvédelmi miniszter ur a Corpus Juris és az annak megértésére szükséges segéd tudományok tanulmányozására adta fejét és mindenesetre elnéző leszek iránta, tekintettel arra, hogy kezdő tanfolyamot jár és hogy még az egyéves önkéntességet sem töltötte ki annak szolgálatában.
Előzetesen mégis meg kell jegyeznem, mert csak most jut eszembe, hogy akkor, a mikor az Apponyi Albert gróf tisztelt képviselőtársam által idézett Deák Ferenczczel szemben a honvédelmi miniszter ur egy másik Deák Ferenczet idézett, helytelenül járt el; mert Deák Ferencznek ama szavai, melyeket gróf Apponyi idézett, Deák Ferencznek saját, authentikus szavai, ellenben azok, melyeket báró Fejérváry honvédelmi miniszter ur idézett, Deák Ferencz szavainak csak kivonatát képezik, a mely Deák ellenőrzése nélkül, az akkori czenzura mellett készült az országgyülés naplóiból. Csak mellesleg jegyzem azt meg, hogy tekintély ellen önönmagát felhasználni csak annak saját szavaival lehet, nem pedig a mások által korrigált szavaival.
A törvénymagyarázatra és általában a Corpus Jurisból idézett törvényekre, valamint azok magyarázatára nem fektetem a legfőbb sulyt. Tudom, hogy mai napság, fájdalom, már nem az elméletinek tartott régibb törvények értelme döntő a törvények magyarázatánál, hanem döntők a mindennapi körülmények, szükségek és azok felfogása. De miután Magyarország kormányának két tagja, a honvédelmi és az igazságügyi miniszter urak régi törvényekre hivatkoztak, lehetetlen – erkölcsileg lehetetlen – hogy ha abban a hivatkozásban valóságos hiba és tévedés van, hogy a parlament részéről az a hiba és tévedés ki ne igazittassék.
Mindenekelőtt furcsán tünik fel nekem az az ugynevezett fentartott jog, a jus reservatum, a melyet itt a miniszterelnök urtól megkezdve a többség összes szónokai folyton emlegettek s a mely szót még az ellenzék némely szónoka is ajkára vette. Megjegyzem, hogy a mi alkotmányunk ugynevezett királyi fenntartott jogot nem ismer. Valahol és valamikor azt tanultam, hogy e szavak: jura reservata a canonjogból eredtek, onnan, hogy a római pápa bizonyos jogokat fenntartott magának azokkal szemben, a melyeket államoknak, királyoknak, egyházaknak, földesuraknak, patronusoknak stb. gyakorolni megengedett, ugy okoskodván, hogy minden hatalom az övé és minden hatalom, mely az övé, Istentől van, ő azonban némelyeket ezekből elosztogat, némelyeket pedig magának fenntartott, a melyeket a tudomány és jogtörténet jura reservata-nak nevez. S ugy tanultam – már azután gyakorlatból is – hogy meghunyászkodó, szolgálatkész miniszterek, jogtudósok, jogcommentatorok stb. a canonjognak e kifejezését – a mely, hogy helyes-e vagy nem, arról nem vitatkozom – átvitték az államéletbe is és a királyi hatalmat is oly Istentől adott különös hatalomnak magyarázták, a milyennek a római pápáét magyarázták a barátok és a királyi jogra is alkalmazták a jus reservatum kifejezést. Ziskay Antal tisztelt képviselő ur különösen szeretett e szóval vagdalózni.
Pedig ő itt számot adott arról, hogy miket olvasott ő át és miket forgatott ő fel a felségjogoknak és Magyarország jogszokásának és a törvények gyakorlásának megismerésére. Ha igazán mindazokat áttanulmányozta volna, a miket emlegetett, biztosan rájött volna, hogy a magyar alkotmányjog, annak egész története folyamán át az Isten kegyelméből való felségjogokat és jura reservata t nem ismeri.
Régen volt, tisztelt Ház, még akkor dicső emlékezetü V. Ferdinánd uralkodott, midőn legelőször kezembe került az én egyházamban akkor divatban levő egyházi zsoltáros könyv, melyen ott volt ő felségének és a cenzurának engedélye, öreg nagybetükkel ekkép felirva: Nos Ferdinandus V. divina favente clementia imperator Austriae, rex Hungariae, Hyerosolimae stb«. Gyermek voltam, kiváncsi voltam, hogy ez mit jelent. A »Ferdinandus«-t értettem. Az V.-t szintén; de ezt a három szót: »divina, favente clementia« nem értettem. Volt egy öreg literatus barátom, a ki nagy műveltséget sajátitott el, a többi közt classica litteraturában, de a Girondiak történetében is. Megkérdeztem tőle, mit jelent e három szó: »divina favente clementia«, mire ő azt felelte: ez a három szó azt jelenti: »szurony, tömlöcz, akasztófa«. Minthogy nem tudtam latinul, elfogadtam, hogy azt teszi, de nem értettem az egész dolgot. Később a latin nyelv elemeivel megismerkedvén, rájöttem, hogy az én öreg barátom nem igen jól tudhatott latinul, mert e szavak azt teszik: »Isten kedvező kegyelméből«. Később jött 1849 és 1850 és akkor láttam, hogy az én öreg barátom mégis jobban tud latinul, mint én, mert ez még sem azt teszi, hogy »Isten kedvező kegyelméből«, hanem azt teszi: »szuronynyal, tömlöczczel, akasztófával« – vagyunk tudniillik uralkodók.
Ez a gyermekkorombeli esemény, ez a latin nyelvmagyarázat jut nekem eszembe, valahányszor a tisztelt többség soraiból ezt a »jura reservata« kifejezést, mint a magyar alkotmányjog egyik forrását hallom emlegetni.
A tisztelt igazságügyminiszter ur jól tudja, hogy nemcsak hogy a magyar alkotmány ezt a fogalmat, mint jogforrást nem ismeri, de a magyar alkotmány azt egyenesen tagadja. Az 1741: XI. t.-czikk az ország alkotmányos jogait szabatosan biztositotta a király ellenében – pedig akkori királyunk király is volt, nő is volt, korának egyik legkiválóbb jelensége s nemzetünk mind a nő iránt, mind a király iránt, különös hódolattal és hódoló tisztelettel volt és van ma is és a király akkor, mint ezt a törvényhozás törvénybe is iktatta, a saját szent személyét és fenséges gyermekeit a magyar nemzetnek, hű magyarjainak hűségére és bölcseségére bizta és adta át. – Mégis ugyanakkor a magyar nemzet a királya iránti határtalan ragaszkodása mellett is azt mondta az emlitett törvénynek második szakaszában: »sacra regia maiestas in augusta quoque aula sua, in his, quae a concessa sibi suprema potestate dependent, pro altissimo iudicio regioque munere suo, fidelium cosiliariorum suorum hungarorum opera est consiliis utetur«, – a mi magyarul azt teszi, hogy: ő szent felsége a királyné még azokban a jogokban is, melyeket a nemzet neki saját udvarában engedélyezett, magyarok tanácsával, bölcseségével és közreműködésével éljen. Igy fogja fel a magyar jog és a magyar alkotmány a királyi jogokat. Azok csak annyiban és azért királyi jogok, a mennyiben azokat a nemzet engedélyezte.
E jogok természete, köre és gyakorlásának módja az állam tekintélyét, a nemzet sulyát és tekintélyét és Magyarország dicsőségét is érintik. E királyi jogoknak gyakoroltatniok kell és azért is engedélyezték, hogy azok gyakorlása ugy a mi királyunk hatalmát és dicsőségét emelje, mint a nemzetét és országét; de azért nem engedélyezték volna, hogy e jogokból kiindulva, a nemzet jogai megsemmisittessenek, akár egyenesen, mint azt a tisztelt honvédelmi miniszter ur teszi, akár téves magyarázat utján, mint a hogy azt az igazságügyminiszter ur megkisérelte.
Nevezetes ez a törvény azért is – és sokszor kellene, hogy a nemzetnek és képviseletének eszébe jusson – mert ez a törvény világosan kimondja, hogy ő felsége még a saját udvarának rendezésére is csak a nemzet által engedett jogokkal élhet. Hol vagyunk mi most tényleg ettől a felfogástól? Micsoda ma a magyar királyi udvar akár Bécsben, akár Budapesten? De erről most nem akarok beszélni, majd jön a költségvetés, akkor a miniszterelnök urhoz is lesz talán szerencsénk, vagy talán már épen nem lesz szerencsénk.
Másik, igen sulyos alkotmányjogi tévedés is történt itt, sőt több mint tévedés, a melyre most szintén nem terjeszkedném ki, ha azóta két miniszter és a többségnek igen sok tagja e tévedésbe bele nem esik vala.
Ziskay Antal tisztelt képviselőtársam márczius 4-én tartott beszédében ezt mondja: »Oly törvény vagy országgyülési határozat, a mely által a közös hadseregnek akár szolgálati, akár vizsgálati nyelvéül a magyar nyelv állapittatnék meg, mindeddig nincs«; – de a mi már most következik, különösen arra fektetek sulyt – »ellenben több mint másfél század óta fennáll a folytonos gyakorlat az ellenkező mellett, a szokások pedig a magyar közjognak szintén egyik forrását képezik«. Ezt mondja Ziskay képviselő ur, a mester, sőt utána a honvédelmi miniszter ur, a ki a szokás magyarázatában felmegy egészen a mohácsi csatáig s mert akkor megvertek bennünket, azt következteti a négy és félszázados gyakorlatból, hogy most már mindig el kell veszteni minden csatát. Sőt az igazságügyminiszter ur tovább megy és hivatkozik arra, hogy a mi országunkat sok idő óta regnum consvetudinariumnak is nevezték, a mi tán azt jelenti helyesen alkalmazva, hogy ez az ország a szokások országa.
Hát bocsánatot kérek igazságügyminiszter ur, miután ön ezt a regnum consvetudinariumot a nélkül állitotta elénk, hogy Ziskay képviselő urat rendreutasitotta volna amaz okoskodásért, melylyel elénk állott: ez a körülmény kötelességemmé teszi nekem – másnak is, a kinek alkalma lesz felszólalni – hogy a szokásjogról, mint az alkotmány forrásának természetéről, a mi közjogunk szerint legalább a magam meggyőződését elmondjam az igazságügyminiszter ur tévedésének helyreigazitására.
A tisztelt igazságügyminiszter ur igen jól tudja, hogy kivált a század kezdetétől – korábban is, de különösen az 1825-iki országgyüléstől fogva – az országgyülési tanácskozások tetemes részét képezték azok a viták, melyek arra nézve merültek fel, hogy valamely jog a törvény vagy pedig a szokás által erősittetett-e meg vagy nem; nemzetünk legelső publiczistái, legdicsőségesebb törvényhozói foglalkoztak ily kérdésekkel. Minde viták folyamán 1825-től 1848-ig és még tovább a 60-as években, 1861-ben, 1865-ben, 1868-ban az országgyülésen is elismerték – a mit remélem, az igazságügyminiszter ur is elismer – hogy a szokás közjogi és alkotmányjogi erejének meghatározásánál a Verbőczy-féle felfogás közjogilag ma is uralkodik Magyarországon. Verbőczy azt mondja prologusának 10-ik cziménel: »Consuetudo sic definienda videtur: est ius quoddam, moribus illius introductum, qui autoritate publica legem condere potest«, a mi magyarul azt teszi, hogy a szokást csak az a hatalom hozhatja be érvényesen, a mely törvényhozásra is jogositva van.
Alkotmányunk történetében nagy fontossága van e kérdésnek. Emlitek példát. Heister, gondolom Siegberth gróf – egyébiránt Thaly Kálmán tisztelt barátom jól ismeri. Ez a Heister Siegberth gróf volt valamikor a győri vár kommandánsa és ez a Heister – hiszen hasonló tábornokokat az osztrák korszakban személyesen is ismertünk – mint győri parancsnok, az ő katonaságának uj országot teremtett s uj magánjogot és különös, exclusiv közjogot. Külön korcsmáltatást, melyet igazi tulajdonosuktól elkonfiskált; külön mészárszéket, melyet szintén a tulajdonosoktól konfiskált; külön törvényszéket, hová, ha a megidézettek meg nem jelentek, vasra verték a polgárembereket ugy, mint a nemeseket s szolgáltatott igazságot vassal, bottal, ólommal és lőporral.
(Thaly Kálmán közbeszól: És karóval.)
És karóval is. Midőn pedig az ő emberei katonai visszaéléseket követtek el, az ország biróságainak nem engedelmeskedett s midőn az ország biróságai az országbirónál s a nádornál közbenjártak s a közbenjárást a királynál kieszközölték: Heister mindig erősebb volt, mint az ország minden birósága. És nemcsak Győr város kommandánsa, de Temesvár s Magyarországon egyéb más vár kommandánsai is a mult század elejétől annak végéig statust in statu képeztek, külön magán és közjoggal s büntető hatalommal.
Ez igenis afféle állandó gyakorlat volt nálunk, a milyet Ziskay Antal képviselőtársam emlit. De azt kérdem, a magyar államjognak jogforrását képezhetné-e ez? Nem! És miért? Azért, mert a magyar alkotmány szerint Heister gróf törvény hozására elismert hatalomnak nem tekintetett.
Midőn tehát itt e Házban oly államférfiui felfogás, mint Ziskayé nyilvánul, hogy azért, mert valamely tény gyakorlatban volt, már az annálfogva a magyar közjogban jogosult tény: nem lehet elég erősen e felfogást visszautasitani és megbélyegezni. Ha mi ezt elfogadjuk, akkor fájdalom, a Magyarország területén századokon át honos visszaélésekből kellene a magyar alkotmányt kimagyarázni, a mi nem lenne más, mint Magyarország elnyomatása.
De továbbá, többek közt azt mondja az a jó régen alvó s most felébresztett Verbőczy, hogy: consuetudo sit rationabilis, a mi azt teszi, meg is magyarázza szerencsére, – mert ha Ziskay Antal magyarázatára volna szükség vagy az igazságügyminiszter uréra, akkor nagyon rosszul járnánk avval a Verbőczyvel – a mi tehát azt teszi, hogy »non sit contra jus naturale, non sit contra jus gentis és non sit contra jus positivum«, tehát ne ellenkezzék a természetjoggal s ne legyen benne oly logika, mint György Endre képviselő ur felfogása, hogy a magyar művelt ifjunak, mert magyarul művelődött, tehát németül kelljen vizsgáznia. És ne ellenkezzék a nemzet jogával – a jus gentium kifejezése van ott alkalmazva, de az igazságügyminiszter ur jól tudja, hogy az egész mult század végéig gens alatt a Corpus Juris a magyar nemzetet érti és e szó natio, nationalis későbbi keletü. – És végre ne ellenkezzék a jus positivummal se vagyis a fennálló törvényekkel.
Tegnap sokat foglalkozott György Endre képviselőtársam avval az 1867: XII. t.-czikkel, de hogy abban mi a nemzet joga, azt elfelejtette megmondani. A nemzet joga az, tisztelt Ház, legyen az a t.-czikk jó vagy rossz, hogy a dualizmus Magyarország és Ausztria közt a paritást felállitotta. Ez, tisztelt Ház, kétségbevonhatlanul nemzeti jog, hacsak ezen túl nem vonják majd kétségbe; eddig nem tették. Ha pedig ez kétségtelen, akkor ama hadsereg tekintetében, a mely végre is közös, a mely a dualizmuson és e törvényen alapszik, a nemzet joga mégis csak az, hogy annak magyar részében a magyar nyelv és kultura legyen irányadó, a mi talán sem Verbőczy segélyével, sem pedig a nélkül kétségbe nem vonható. Ha ezzel tisztába jövünk, akkor remélem, Ziskay képviselőtársam, az igazságügyminiszter ur és a honvédelmi miniszter ur – a kit különben sem szeretek e könyvekkel foglalkozva látni, mert ezzel őszintesége, egyenessége és katonai nyersesége csak veszit és a kitől elvárom, hogy ha már félre kell magyarázni a törvényeket, bizza azt olyan ügyvédekre, mint Ziskay vagy az igazságügyminiszter ur – remélem, többé ily fentartott jogról és ilynemü szokásjogról a Házban beszélni nem fognak.
És ha ezzel tisztába jöttünk, akkor tartozom a honvédelmi miniszter urnak azzal, hogy a Corpus Jurisból bizonyos dolgokra figyelmeztessem őt, a melyekre rossz praeceptora nem figyelmeztette, a melyeket pedig neki mint a magyar honvédelem miniszterének most már, a vita mai állapotában ismernie kellene.
A honvédelmi miniszter ur, az igazságügyminiszter ur, sőt még Ziskay képviselőtársam is kénytelen elismerni, hogy a magyar nemzet a felségjogok megállapitásán kivül és túl is biztositotta magának a véderőrendszer megállapitásának, a hadsereg időnkénti kiegészitésének, az ujonczok megajánlásának, az ujonczmegajánlás feltételei megállapitásának jogát, a katonaság békelétszámának elhelyezési jogát, az elszállásolás körüli teendőket, a felszerelést, élelmezést és a többit. De még miket biztositott magának ezeken kivül?
Itt, tisztelt Ház, csodálatos vita és furcsa hermeneütika fejlődött ki a fölött, hogy mit lehet a legfőbb vezérlet, vezénylet és belszervezet alatt érteni? A pusztán elméleti és grammatikai magyarázatokba nem bocsátkozom, hanem fordulok ahhoz a jó Corpus Jurishoz, a melyet maga a honvédelmi miniszter ur is, ugyancsak a széke alól előrántva, jogforrásnak ismert el.
A tisztelt honvédelmi miniszter urnak tudnia kell, hogy a tisztek kinevezésének joga mikép gyakorlandó és hogy a magyar ezredekben tisztekké magyarok nevezendők ki, mert ezt az 1741: LXIII. t.-czikk világosan elrendeli. A tisztelt honvédelmi miniszter urnak tudnia kellett volna, de nem tudta…
(Thaly Kálmán közbeszól: Azt mondja, hogy elavult.)
Hogy elavult-e vagy sem, azt majd mindjárt megmondom. A tisztelt miniszter urnak tudnia kellett volna, de nem tudja, hogy az 1741: LXIII. t.-czikk szerint az ezredekben a jelvényeknek is magyaroknak kell lenni. Azt mondotta, a tisztelt honvédelmi miniszter ur február 14-én, hogy: »a jelvények megváltoztatása alaptörvényeinkkel meg nem egyezik, azért azt a magam részéről nem fogadhatom el«. Ezt a miniszter ur Thaly Kálmán tisztelt képviselőtársamnak felelte. De kérdem a miniszter urat, emlitsen egy alaptörvényt vagy akármilyen törvényt, a mely szerint a sereg jelvénye német és fekete-sárga lehessen? Felhozom én az 1741: LXIII. t.-czikket, a mely határozottan elrendeli a magyar jelvényt. De azt mondhatná valaki, ez elavult törvény. E törvény igenis az inzurrektio szervezéséről intézkedik – Beksics képviselőtársam ugy is kikeresné, hogy igy van – de azért az országgyülés valahányszor ujonczot szavazott meg, mindig kijelentette, hogy ezt az 1741: LXIII. t.-czikkben foglalt feltételek alatt és óvásokkal teszi. Ez megvan az 1791:LXVI., 1796:II., 1800: XII., sőt részben az 1840:II. t.-czikkben is. Hát midőn a honvédelmi miniszter ur azt mondja, hogy a magyar jelvény behozatala alaptörvényekbe ütköznék: épen az ellenkezőjét mondja az igazságnak – nem szándékosan, hanem csak azért, mert nem ismeri a Corpus Jurist.
Hogy a felszerelés, ellátás dolgát a nemzet magának tartotta fenn, feladatává, jogává, kötelességévé fogadta el, arról száz meg száz törvény intézkedik a Corpus Jurisban. Hogy a magyar katonaság öltözete ne Morvában, Sziléziában készittessék, hanem itthon, azt is elrendeli az 1764: XXVI. t.-czikk. Tovább megyek; hogy a magyar ezredek tulajdonosai magyarok legyenek és ne idegenek és jött-mentek, azt is meghatározza a Corpus Juris.
Nem mondom, hogy kizárólag magyaroknak kell lenniök, mert őseink mindig meghagyták ő felségének azt a jogot, hogy saját rokonait, szövetséges fejedelmeket, barátait kinevezhesse ezredtulajdonosokká. De a törvény azt mondja, hogy arra, hogy magyar legyen az ezredtulajdonos, »praeferens ratio habeatur«. Ezt mondja az 1792: XCII. t.-cz. Igaz, hogy a mult században az ezredtulajnonos hatásköre nagyobb volt, mint ma. De ebből csak György Endre logikájával következtethető az, hogy most már ne fektessünk rá semmi sulyt.
S hogy állunk ma e tekintetben? Nem hallottam még erről statisztikát, hát előállok vele magam. 47 sorgyalogezred van most Magyarországon. Ezek közül a következőknek van magyar tulajdonosa: egynek Sokcsevics, kettőnek Jellasicsok, egynek Filipovits és egynek báró Fejérváry. A többi 42 ezred tulajdonosa, mind idegen. A honfiak közül tehát ott van Sokcsevis, Jellasics, Filipovits és Fejérváry. A társaság jó. A társaság általános és katonai szempontból jó, ezt már nem tréfából, nem gunyból, hanem komolyan mondom. De pusztán a magyar nemzet és a magyar hazafiság szempontjából a társaság csakugyan nem jó.
De én nagyon csodálkozom, hogy ha már ez a társaság igy van, miért nem látom én ott a magyar ezredek tulajdonosai közt a Tisza nevet, a Visi nevet, a Beksics nevet? Ha már Sokcsevics, Filipovítcs képviselik ott a magyar nemzetet és a corpus jurist, képviselhetik azt ők is. Legalább külsőleg elég volna téve a törvénynek.
De itt van nekünk 16 huszárezredünk is. Mind jó magyar az és az egyik ezred tulajdonosa gróf Edelsheim-Gyulay. Ennek respekt, (Felkiáltások: Báró!) még ekkor is respekt, a másiké gróf Pálffy Móricz. Katonailag nem szólok a dologhoz, de hogy ép gróf Pálffy Móricz mikor és hol szerezte azokat az érdemeket, hogy ő egyedül legyen méltó a magyar nemzetet és annak Árpádtól máig volt minden dicső hadvezérét képviselni, ezt csakugyan nem értem, ehhez a logikát megint ott keresem a kormánypárton. A corpus juris nem egyszer mondja, hogy a magyar ezredekben kiválólag magyar tisztek alkalmazandók, megszabja hogy az idegen nyelvüek mellőztessenek. Lingua peregrina, igy jelzi a corpus juris az idegen nyelveket. A mi magyarul azt tenné: csavargó nyelv, de e nyelv alatt itt a német nyelvet érti. Megparancsolja a corpus juris, hogy a tisztek tartoznak a legénység nyelvét érteni. A törvény megmondja azt is, hogy a magyar nyelvet a katonai végvidéken kultiválják és hozzák be s megmondja, mint emlitve volt, hogy a katonaság a magyar törvényhatóságokkal magyarul tartozik levelezni iratokban és átiratokban.
Mi következik ebből tisztelt igazságügyminiszter ur? Ha a törvénymagyarázat helyes elveit, de minden helyes elvét a miniszter ur felszólalásában alkalmazta volna, más következésekre jutott volna; – a melyeket alkalmazott, azok is helyesek, nem vonom kétségbe, de nem teljesek. Mert midőn az ország alkotmányáról és alkotmányos jogairól van szó, akkor az ország összes törvényeinek ismeretével és a törvények intenczióinak ismeretével kell a magyarázatot alkalmazni. Mindezeket tehát figyelmen kivül méltóztatott hagyni.
Az a magyarázat, hogy néhol a törvényekben kérelem van, néhol decisum, az a magyarázat semmi aktuális consequentiával nem bir. Igaz, György Endre tisztelt képviselőtársam azt mondta tegnap, hogy a 48 előtti törvények jámbor szupplikácziók voltak. Bocsánatot kérek, ezt még Lustkandl sem mondotta, sőt Tisza István képviselőtársam sem, mert ő is elismerte, hogy a mi törvény, az törvény. Több-kevesebb visszaéléssel, több-kevesebb vakmerőséggel a 48 előtti kormányok egyik-másik részét a törvényeknek nem tartották meg, egyik-másik részét kijátszották: de hogy a mi törvényeink, a mi ősi alkotmányunk jámbor szupplikácziók lettek volna 48 előtt, ezt ismétlem, hogy Lustkandl sem mondotta sohasem.
Mi következik ebből? Egyszerüen az – semmi különös mesterkélt magyarázatba nem bocsátkozom – hogy miután az 1867: XII. t.-czikk ő felségének alkotmányos jogkörébe utasitotta a legfőbb vezérlet, vezénylet és belszervezet kérdését; azt hogy ez az alkotmányos jogkör miből áll, az általam idézett és ma is teljes érvényükben fennálló törvények kétségtelenül bizonyitják. Ennélfogva azzal az ellenvetéssel állani elő, hogy a magyar nyelvnek a tiszti vizsgánál való alkalmazása ő felségének fejedelmi jogaiba ütköznék, nemcsak alaptalan, de megszégyenitő arra nézve, a ki csak ilyen érvvel tud előállani, de megszégyenitő lesz, ha e törvényjavaslatot elfogadják, e törvényhozásra is, most és mindenkorra.
Áttérek tisztelt Képviselőház ama különbségek rövid jelzésére, melyeket ez uj törvényjavaslatba az 1868-iki törvényhez képest behoztak. Csak a fontosabb különbségeket hangsulyozom.
Itt van a javaslatnak sajátságos 25. §-a, a mely az 1868-iki törvény 21. §-ával abban is ellentétben áll, hogy a régi törvény megengedte az önkénteseknek föltétlenül, hogy önköltségükön, magánszállásukon maradjanak, az uj törvény szerint pedig ehhez az a klauzula van hozzá téve: »az önkéntesek a laktanyában való lakásra, ha önköltségükön magánszállást tartanak, nem szorithatók, ha csak különös katonai szolgálati, kiképzési és fegyelmi tekintetek ez alól kivételt nem követelnek«. Erről akarok néhány szót szólani s őszintén mondom, hogy ha az igen tisztelt honvédelmi miniszter ur e kérdésben is meg tudna engem nyugtatni, azokból a vad indulatokból, melyeket Berzeviczy államtitkár ur elénk tálalt, sok indulat megszelidülne bennem.
Azt kérdem én ugyanis, hogy ha e különös katonai, szolgálati, kiképzési és fegyelmi tekintetek azt hozzák magukkal, hogy az az egyéves önkéntes bemenjen a kaszárnyába, a piszok és pórias durvaság e klasszikus fészkébe és saját költségén ne lehessen a magánszállásán: ki, minő és miféle hatóság állapitja azt meg, hogy ezen különös katonai, szolgálati, kiképzési és fegyelmi tekintetek – melyeket rossz magyarsággal sikanirozásnak is szoktak nevezni, mikor állanak elő és van-e annak a szegény, tisztasághoz és művelt modorhoz szokott intelligens fiatal embernek valami foruma ez önkény és sikanirozás ellen, midőn őt a kaszárnyai életre kényszeritik?
Elismerem, honvédelmi miniszter ur, hogy a hadsereg tisztikara egészben véve, kivétel nélkül megfelel a katonai feladatoknak, hogy békében pontos, háboruban hős. Elismerem, hogy a műveltség már csak a 20–25 év előtti időkhöz képest is, a hadsereg tisztikarában jelentékeny előrehaladást mutat. De vannak tisztelt honvédelmi miniszter ur közös hadseregünkben bizonyos tiszti elemek, az ugynevezett öröklő katonatisztek, vagy a mint mondják: »Soldatenkinderek«, a kikből a tisztikar jelentékeny része áll.
Kik és miféle elemek ezek a »Soldatenkinder«-ek? Ez specziális faj. Ennek már a születése is vezényszóra történik. Ennek már a pólyája is uniformis, ezt káplár tartja keresztvizre, ennek a bölcsődala a dobszó, ez hazát, nemzetet, honszerelmet nem ismer, nem látott és nem tanult soha, ennek hazája az országut, otthona a kaszárnya, mennybeli és földi üdvössége a kantin, összes vágya és minden nemesebb ambicziója csak odáig terjed, hogy érdemkeresztet és ha megvénül penziót kapjon. Ez sajátságos faj, Linné szerint ez »Homo soldatus militaris«, melynek különös ismertetőjele az, hogy németül beszél, hogy a magyart rebellnek és – ha megharagszik – Kossuth-kutyának nevezi és ellenőrzés nélkül az ilyen tisztek, kik egyébként mint emberek és katonák ugyan megütik a mértéket, de a magyarság szempontjából ennek a nemzetnek örök időktől fogva való ellenségei, mert ilyennek nevelődtek. Hát ilyen elemre bizzuk, hogy tanult és művelt emberekké nevelt fiaink, a kik tisztasághoz, műveltséghez vannak szokva, a kaszárnyába bekényszerittessenek? Csak azt kérdezem már most: saját, vagy a kincstár költségén? Ezt sem látom a törvényben. Ez az egyik különbség; tessék eltávolitani e különbséget, vagy ha nem, akkor azokért a Berzeviczy-féle vad indulatokért ne minket tenni felelőssé.
Ott van a tanulmányi idő, azok a hatalmas, érdekes, becses pedagógiai szempontok, melyekkel a kultuszminiszteri államtitkár ur elénk állott; lesz szerencsém majd hozzájuk szólni röviden, mert Gulner és Szentkirályi tisztelt barátaim már meglehetősen tisztába hozták azokat.
A tisztelt államtitkár ur a delegáczió irataiból felolvasta előttünk, hogy hány egyéves önkéntes tette le 20–21 év alatt a tiszti vizsgát. De azokban a delegácziónális előterjesztésekben nincs benne egy körülmény és ez az, hogy a Gergely-féle naptár szerint számitva az időt, a rendes normális mértékek és az emberi élet és a társadalomnak ma fennálló valóságos törvényei szerint, a megélhetés, a kereset eszközeinek előteremtése hány évbe kerül?
Egy gyermeknek, a ki véletlenül születik, 10 éves koráig, a mint Goda Béla tisztelt képviselőtársam felhozta, elemi iskolába, 18 éves koráig gimnáziumba kell járnia, 22-ik évének betöltéséig magasabb egyetemi tanfolyamokat kell végeznie, 24-ik évének betöltéséig a kaszárnyában kell laknia, 28-ik évének betöltéséig gyakorlati előkészitéssel, pl. ha jogász lesz, még tovább is kell foglalkoznia és a 28-ik életéve után, ha egészen pedagógiai rendben akar haladni, kell körülnéznie, hogy miből keressen magának kenyeret és szerezzen önállóságot, hol és miként házasodjék és hogy ha erre csak egy-két évet számitunk is, pedig néha többet is hoznak magukkal a körülmények, 30 éves korában kezdi el az erőteljes, művelt, katonának való, tanult, végzett magyar ifju a kenyérkeresetet.
Már most, hogy mit érnek azok a pedagógiai tekintetek, ennek a vizsgálatába nem bocsátkozom sőt megengedem az államtitkár urnak, hogy minden szavában, melyet pedagógiai tekintetből mondott, föltétlen, tökéletes igazság van. E szavakat nem vizsgálom. Hanem miután katonává minden férfi még sem lesz, hanem csak az, a kinek ép kéz-lába van, szervezete és termete megfelelő, ereje és egészsége kitünő; ellenben nem lesz katona, hanem otthon marad a polgári foglalkozásnál minden csonka, béna, vézna, nyomorék. De ha a társadalom kényszereszközökkel abba a helyzetbe juttatja magát, hogy azok, a kik műveltek, erősek, a kik ép kéz-lábuak, hogy azok harmincz éves korukig kenyeret ne kereshessenek, házasságot ne köthessenek, gyermeket ne nemzhessenek; ellenben a bénák, nyavalyások, nyomorékok, azok ezt mind megtehessék: tessék az államtitkár urnak előállani és kiszámitani, hogy az ilyen bitang társadalomból 50 év mulva mi lesz? Mondjon Berzeviczy államtitkár ur akár az uj, akár a mult korok történetéből példát, mutasson nemzetet, a mely készakarva, tudatos kiszámitással idegen érdekért, a német nyelv kedvéért saját nemzeti társadalmát ily nyomorultan rendezte volna be.
A kultuszminiszteri államtitkár ur, midőn az ország műveltségi érdekeinek őre kell, hogy legyen ugy is mint képviselő és mint művelt magyar ember, de ugy is, mint a kultuszminiszterium államtitkára, vajjon jutott-e eszébe – talán ledérnek tetszik a kérdés ez oldalról a többség nem egy tagja előtt – hogy függ ez össze hazánkban például a nőnek, női műveltségnek és önállóságnak, a házasság tisztaságának kérdésével? Tudja-e azt a kultuszminiszteri államtitkár ur, hogy a nő mindig a szerint nagy, nemes és magasztos, a mint őt a férfivilág nagynak, nemesnek és magasztosnak tekinti?
Tudja-e azt, hogy a házasságnak tisztasága, bensősége és az utánunk következő nemzedékek ereje és honszerelme a házasságok tisztességétől és nemességétől függ? s tudja-e azt, minő hatással lesz ez Magyarország nőire s a magyar házasságokra, minő hatással lesz az, ha a legjobb, legműveltebb, legerőteljesebb elemeket éppen a legalkalmasabb időkorban ugy a családalapitás lehetőségétől, mint a kenyérkereset s házi önállóság megállapitásától elzárják?
De tovább megyek, kultuszminiszteri államtitkár ur. Ön a pedagógiában jártas, jártasabb mint én és mint mi. Az államtitkár urhoz mint szakférfiuhoz szólok. Igenis, mint szakférfiuhoz, ha nem az, majd megválik.
Ahhoz, hogy valaki emberré legyen a társadalom, önmaga, családja és hazája számára, ahhoz maguknak a pedagógiai czéloknak az elérése ugy-e nem elégséges? Egyéb is kell: a gyakorlati élet számára való előkészület is kell.
Az az ember, a ki minden pedagógiai szempontnak megfelel, de semmi más szempontnak nem felel meg, nagyon csodálatos és hitvány ember lenne, de nagy szerencsére ilyen ember kevés van a világon. Már most az agynak bizonyos gyakorlatra van szüksége, hogy valaki jó és gyakorlati jogász, jó és gyakorlati orvos, jó és gyakorlati művész és a többi legyen. Az emberi agynak bizonyos iskolázottságra, bizonyos átalakulásra, idomitásra, fegyelmezettségre van szüksége. Ezt az idomitást és fegyelmezettséget megnyerhetni a gimnáziumi és egyetemi kurzuson és saját kenyértudományaival való foglalkozás által.
De akkor jön a két esztendei szolgálat, kizavartatik ebből s nagyon sokkal könnyebb, de másnemü foglalkozásra van kényszeritve. Mert a katonai gyakorlatok, az altiszti tudomány elérése csakugyan kevesebb erőfeszitésbe kerül, mint a római jogban, vagy a Corpus jurisban való alapos jártasság. A katonának gondolkozása más, mint a művelt emberé, kell is, hogy egészen más legyen, mint a tudományosan művelt emberé. Ha tehát hosszu időn át csupán katonai dolgokkal foglalkozik az elme, akkor az agy másként idomul, durvábbá s a magasabb, tudományos dolgok végzésére sokkal képtelenebbé válik. Nem uj dolgot mondok én ezzel, tisztelt Ház. Az államtitkár ur tudja, hogy Stanley, midőn másfél évi utazás után a Livingstone folyam partján kivetődött a nyugati tengerre, agya annyira elszokott már a literaturától, hogy a mint egy ujságot és nyomtatott betüt meglátott, hányás fogta el. A katonának, ki reggeli 4–5 órától kezdve ott a mezőn exercziroz, a kaszárnyában szijat tisztogat, remondákkal és ujonczokkal vesződik, kinek óraszámra vagy ezredparancs szerint kell enni, feküdni, aludni, magát jól érezni, magát rosszul érezni, felkelni, adjustirozni és a többi, egyébre pedig nem szabad gondolnia, mert különben a honvédelmi miniszter ur a tüntető bizottsággal fenyegeti: annak a fiatal embernek az agya elszokik a tudományos foglalkozás komolyságára való alkalmasságtól. A katonai gondolkodás sajátságos gondolkodás. A katonai gondolkodással nem szabad megférni a holnapután miatt való nagy aggódásnak, nem szabad megférni például a vagyonszerzésnek. Egyszer 1848-iki honvédet mutattak be nekem mint különös isten csodáját, azt mondván – kecskeméti lakos volt – ez olyan honvéd, a ki honvédsége alatt 300 frtot gyüjött. Tehát az a polgári erény, mely a becsületes, tisztességes vagyonszerzésből áll, az a katonai foglalkozástól teljesen idegen.
Ha az igazi katona, a milyennek lenni kell a gyakorló téren és a harcztéren az ellenség előtt, azzal a maga nyers gondolkozásával polgári ruhában megjelenik köztünk, a társadalom helytelenül ugyan, de azt mondaná: ez betyárosan gondolkozik. Viszont, ha polgárt a maga sajátságos gondolkozásával, katonaruhába öltöztetnénk, azt mindjárt betennék a muzeumba, vagy mindjárt örökre a tömlöczbe dugnák. A társadalom azt el nem fogadná.
A katonai és polgári gondolkozás az agynak és az emberi elmének két egymással ellenkező világa. Már most, tisztelt államtitkár ur, tessék nekem felelni arra, hogy ha az az egyetemi tanulmányait elvégzett ifju két esztendőt kénytelen ott tölteni, az első esztendőben gyötörve a német nyelvvel, a második esztendőben gyötörve az altiszti tanulmánynyal, ha annak egy része el nem szökik, ha annak egy része végkép bucsut nem mond is a katonaságnak, de bizonyos, hogy annak tetemes része többé a komoly, művelt, értelmiségi pályára nem alkalmatlan-e, legalább jó ideig?
Nos, igen tisztelt államtitkár ur, itt áll elő aztán egy igen nagy kérdés. 1848 előtt, ha a magyar intel ligens ifju a középosztálynak, az ugynevezett nemességnek virága, a katonai szolgálat után eldurvult agygyal a kenyérkereső magasabb intelligencziáju pályára már többé menni nem akart vagy nem tudott, visszavonult ősi családi birtokára s a magyar nemzet azért voltaképen nem sokat szenvedett. De most hol van a magyar középosztálynak az a refugiuma, ahova ifjai visszavonulhassanak, ha a katonai gyakorlatok két évi kényszere alatt lehetetlenné válik nekik az intelligens pályájukon megmaradni s ha agyuk eldurvul a kenyérkereső tevékenység iránt, hova vonulnak vissza? (Felkiáltások: megteszik őket rendőrnek, fináncznak!)
Azt mondják itt, hogy beveszik őket rendőrnek és fináncznak. Hát ennek az országnak minden városába és minden megyéjébe rendőr- és fináncz állomást állit majd a kultuszminiszter ur? És azt hiszi-e Berzeviczy Albert képviselőtársam, hogy ilyen politika elősegiti majd a pedagógiai szempontok elérését?
Felhozták itt a demokratia kérdését, nem tudom, kik, de maga a miniszterelnök ur is.
(Polónyi Géza közbeszól: Gróf Teleki József.)
Gróf Teleki József is. Tisztelt Képviselőház. Ez is egyike ama szomoruan furcsa kérdéseknek, a melyek itt felmerültek. Én legalább mióta tagja vagyok e törvényhozásnak, sőt korábban is, mióta figyelemmel kisérem a magyar törvényhozást, ily veszedelmes agitationális dolgot, ily kicsinyes lélekből származott nyomoruságos ellenvetést, mint itt ellenünk a demokráczia kérdésének a felvetését, sohasem hallottam.
Azt mondják, hogy ha a paraszt és a munkás három évig szolgálhat, miért ne szolgálhatna a művelt ember két évig? Először is megjegyzem, még pedig hangsulyozottan, hogy mi itt e párton még a rendes szolgálati évek számát is leszállitani akarjuk és feleslegesnek tartjuk az intelligens ifjura nézve a két évet, de szükségtelennek tartjuk a magyar ifjuságra nézve, akár intelligens, akár paraszt, a három évet. E tekintetben tehát minket, még ha elfogadnám is komolynak azt az ellenvetést, a demokráczia elleni vétség vádja nem terhel.
De ismét a pedagógiai tekintetre hivatkozom: az államtitkár urnak talán lesz érzéke azok méltánylására. Hiszen az a munkásfiu, ha kiszolgálta a két vagy három évet s visszamegy a munkájára, egy hét, egy hónap mulva megint oly kapás, kaszás, mint azelőtt; de az a szegény intelligens ifju, ha azt két esztendeig a római jogból, magánjogból, mérnökségből és mindenből kizavarják, jó szerencse, ha egy esztendő mulva lesz megint azzá, a mi volt. Tessék az igaz mértéket mindenütt alkalmazni s meg fogják látni, a demokráczia elve ellen ki vét többet, önök-e vagy mi?
De továbbá mi az önök sérelme? Ma egy ifjunak a kiképzése a magasabb studiumokra, akármilyen szerény körülmények között, belekerül öt-hatezer forintba és 22–24–28 éves koráig az az ifju nem képes kenyerét sem megkeresni, a pedagógiai tekintetek és a tulterhelés miatt. Gróf Apponyi Albert tisztelt képviselőtársam már emlitette, hogy a szegényebb sorsuak, vagy a földmiveléssel foglalkozók 14–15 éves korukban már szereznek annyit, a mennyit megesznek és ruházatukra költenek. Hát mikor lesz az egyenlőség helyreállitva? Akkor talán, mikor önök az egész intelligencziát a német nyelv kedvéért koldussá tették? A mi tőkéje és kenyérkereseti képessége van a szülőknek, azt költsék a magyar studiumok megszerzésére, ha még maradna valami, azt a katonasági idő alatt pazarolja el a tanulmányaiból kizökkent fiu? Az ország egykori középosztályát, egykori nemességét, mely e geografiai határok közt egyedül tartja fenn az ezeréves magyarság öntudatát és a jövő századokra kiterjedő hivatásának fenséges ábrándját, önök a német nyelv kedvéért akarják koldussá, nyomorékká tenni? És az a demokráczia? Micsoda ellenvetés ez?
Itt eszembe jut egy körülmény.
Remélem, az elnök ur méltányossága nem fog engem megzavarni.
Itt van a mi fenséges dinasztiánk tagjai nevelésének kérdése. Ugy látszik, a kultuszminiszteri államtitkár ur pedagógiai szempontjait erre nem terjesztette ki. A mi fenséges dinasztiánk minden tagját születésénél fogva katonának nevelik. Miért nem neveltetik ügyvédnek, orvosnak, művésznek, iparosnak, kereskedőnek? Miért nevelik egyedül és kizárólag csak katonának? Hát az a felfogás uralkodik még mindig, a mi Nimród korában uralkodott, hogy a királyi fenség csak azt az embert illeti meg, a ki a legnagyobb furkósbotot birja el és a legtöbb embert birja agyoncsapni? E kor és ennek műveltsége e felfogással össze nem férhet; de ez a kor és ennek felfogása nem enged, mert olyan uton jár, melyet a művelt emberiség vert a maga számára, és tüzött ki maga elé. Engedni kell tehát az uralkodóház tagjainak. Tessék nekem a főherczegek közül, a kik a mi törvényhozásunknak is tagjai, egyetlenegyet is megnevezni, a kinek polgári foglalkozások iránt érzéke van. S ha önök a demokrácziát annyira szivükön viselik, ha önök, a kik a kormánypárt padjain ülnek, a koronának tanácsot adnak, mondják meg a koronának azt, hogy a dinasztia tagjait ne neveljék káplároknak, hanem neveljék polgári foglalkozásokra, kenyérkeresetre, neveljék hazafiaknak.
(Elnök csenget). (Elnök szól: Kérem a képviselő urat, ne méltóztassék azt mondani, hogy a dinasztia tagjai közt senki se volna, kinek a polgári foglalkozások iránt érzéke van. Méltóztassék a magyar irodalomban körültekinteni, legközelebb láttuk, hogy épen trónörökösünk, a kinek elhunytát ma is fájlaljuk és gyászoljuk, magyar művet adott ki és annak szerkesztősége élén maga is munkálkodott. Tehát a t. képviselő urnak ebbeli állitása semmi alappal nem bir.)
Elismerem, t. Ház, hogy a vita hevében talán superlativust használtam és hogy néhány igen tiszteletreméltó, de igen kevés kivétel csakugyan van; de állitásomat és annak minden következményét fentartom és önöknek, kik a miniszteri padokon ülnek és a kik a miniszteri padok mögött ülnek, önöknek a demokráczia elleni vétkezés vádját sohasem hallgatom meg, meg se hallgatom mindaddig, mig ez iránt kötelességüket nem teljesitik.
Áttérek az ugynevezett nyelvkérdésre. Törekedni fogok lehetőleg rövid lenni. Azt mondta a honvédelmi miniszter ur, hogy a mohácsi csata óta, a mióta a magyar nemzet a török rémuralom ellen a Habsburgok szövetségét szükségesnek tartotta s azért a Habsburgokat emelte a magyar királyi trónra, a vezénynyelv többnyire német volt.
Én nem igy tudom ezt, miniszter ur, hanem ugy, hogy 1715-től kezdve, mikor az állandó hadsereg felállittatott, egészen az 1770-es évekig, a magyar stabilis ezredekben a vezénynyelv kizárólag magyar volt, a horvát ezredekben horvát. Ezt én igy tudom. Majd azt is megmondom, honnét tudom. 1715 előtt pedig, hogy Dobó Egerváránál, Zrinyi Szigetvárnál és Zrinyi, a költő, a Dráva körül vivott csatákat a német vezénynyelvvel vivták volna ki, ezt a miniszter ur a Corpus Jurisból még nem mutatta ki, nem is fogja kimutathatni, az a lingua peregrina akkor csakugyan nem volt még olyan általános, hanem hogy mikor jött az be a magyar ezredekbe, lesz szerencsém erre néhány adatot felhozni.
Az összes ezredek történetét én természetesen nem ismerhetem ugy, a mint a honvédelmi miniszter ur és Berzeviczy Albert államtitkár ur, hanem itt van például a 4-ik huszárezred. A 4-ik huszárezred 1734-ben állittatott fel, mint ezt a honvédelmi miniszter ur jól tudja.
1773-ig magyar ezred tulajdonosai voltak, a zászló és vezénynyelv magyar volt. 1773-ban kinevezték ezred tulajdonosává báró Gréwen Márton altábornagyot. Ez volt 1773-ban. Megjegyzem, hogy akkor már dicső emlékezetü királyunk, Mária Terézia az államügyekkel keveset foglalkozott, akkor már leginkább a jó erkölcsök fentartásával vesződött és házasságok kötésével; az államügyekbe való beavatkozást átengedte fenséges fiának, a később II. József név alatt uralkodó német császárnak. Gréwen ezredtulajdonos 1775-ben 24 magyar tiszt mellőzésével 24 német tisztet nevezett ki és vitt be az ezredbe. Ettől kezdve csempészték ebbe a huszárezredbe a német nyelvet.
Megjegyzem, hogy 1764-ben volt az utolsó országgyülés, azóta országgyülés 26 évig nem tartatott. 26 évi alkotmányellenes kormányzatot használtak fel arra, hogy a német szót a magyar ezredekbe becsempészszék. Ez alkotmányellenes kormányzatban eltöltött 26 év használtatott fel arra, hogy a magyar ezredeket megfertőzzék német tisztekkel. Ziskay Antal képviselőtársam ebből akar azután közjogot csinálni.
Az 1790-iki országgyülés összeülvén, a mostani negyedik huszárezred – ismétlem – akkori Gréwen nevet viselő huszárezred tisztjei kérvényt adtak be az országgyüléshez, melyet lesz szerencsém felolvasni. A corpus jurishoz tartozik, illő ismerni. Kérik ebben az országgyülést első sorban, hogy béke idején a magyar ezredek az országba hozassanak, az idegenek pedig kivitessenek. Másodszor kérik, hogy az ezredekbe magyarok neveztessenek ki tisztekké és ezen kérelmüket ekként indokolják. Felolvasom ezt azért is, hogy a t. honvédelmi miniszter urat meggyőzzem arról, hogy az a pecsétes levél, melyre egykor azt mondták őseink, hogy nincsen benne semmi virtus, akkor is olyan volt, mint most; a tisztikar hangulata is csak az volt, a mi most. A kérvényt a következőkkel indokolták.
»Életünk feláldozásával és sok esztendőbeli szolgálatunk fáradságával szerzett érdemeinknek jutalmát az idegen nemzetbéliek tőlünk érdemetlen elragadják és főtisztségekre majdnem mind csak idegenek helyez tetnek előnkbe. Igen szomoru szivbeli teljes kedvetlenséggel csak az 1775-ik esztendőben is szemlélnünk kellett, a midőn országunk nemes hazafiainak káros hátráltatásával és megvetésével ezen nemes regementben egyszerre 24 és utóbb is egynéhány idegen nemzetbeli főtisztek behozattatván, előnkbe tétettek. (Felkiáltások: Épen, mint most!) Mely terhes nekünk, a midőn idegen nemzetből származott kadétok alig vagynak egynéhány hónapig a regementeknél, sem hadi kötelességüket nem tudják, sem szülötte nyelvünket, (Felkiáltások: Épen ugy, mint most!) mely a magyar regementeket lelkesiti, nem értik, mégis főtisztségekre igen rövid idő alatt emeltetnek, (Felkiáltások: Ugy, mint most!) ellenben felséges hazánknak nemes magzatai kadétságra s altisztségre is nehezen juthatnak, főtisztségekre pedig számos esztendőbeli hosszu szenvedések és hiv szolgálatjuk után épen ritkán mehetnek. (Felkiáltások: Épen ugy, mint most!) Által látni, mily terhes légyen a szolgálat, a midőn a tiszt a közemberrel nem tud szólni, vagy ha valamennyire a magyar nyelvre kapván, azt ütve-vétve töri és beszéli is, de azért mégis magának elég bizodalmat nem szerezhet; a honnan is az olyan, ha szinlésképen is magát magyarnak mondja, mégis közönségesen a nemzetnek természet szerint való gyülölése és a magyarnak titkos üldözése szive alatt fekszik.« (Zajos felkiáltások: Épen ugy, mint most!)
E petitióban – bocsánatot kérek, hogy elmondom a történetét – harmadik helyen azt kérik a Gréwen-ezred tisztjei, hogy
»Az ország tisztképző intézeteket állitson, hogy a németujhelyi német ifjaktól szabaduljon a magyar katonaság. (Felkiáltások: Épen ugy, mint most!)
S negyedik helyen kérik a magyar vezényletet e szavakkal!
»Nem kevéssel mozditaná az is elő a hadi szolgálatot, ha a közönséges szolgálat rende is parancsolás szerint magyar nyelven folytattatnék, mert valamint a német nyelvnek értelme, tanulása és megfogása hazánk kedves magzatainál nehezen megy végbe, ugy ebből származik, hogy a fegyveri gyakoroltatásban elkövetett legkisebb hibáért édes vérünk és hazánkfiai testükben keményen nemcsak tagoltatnak, de sokszor még azonfelül az idegen tisztek által nemünk alacsonyitására szolgáló illetlen nevekkel ártatlanul is szidalmaztatnak (Felkiáltások: Épen ugy, mint most!) és elannyira már üldöztetnek, hogy számos hazafiaink szivbeli bánatjukban regementüktől elszökvén, szülötte hazájuk örökös elhagyására vetemedtenek vala, (Felkiáltások: Épen ugy, mint most!) azonkivül is pedig háboru időben ugy is csak igen rövid lehet az ujonnan szedett katonának tanittatása, a ki azon idegen nyelvnek minden szavát, mivel oly hamar meg nem értheti, ugy is az ellenség előtt való ütközetben szükséges nékie mindent a hazai nyelvre forditani.« (Felkiáltások: Épen ugy, mint most!)
És legyen tanu a honvédelmi miniszter ur, hogy annak a szegény ifjunak, a kit a német nyelv nem tudása miatt a 60-as években annyit tagoltak, mikor Solferinónál és Königgrätznél ellenség előtt állott, azt mondta tisztje: »Mátyár hősök«. Akkor magyarul beszéltek és magyarul akarták lelkesiteni s a Rákóczi zenének hangjánál akarták tűzbe vinni őket, mert hazulról azzal az utasitással ment a magyar ifju oda, ha németté akarnak tenni s szolgává hazádat, a mint látod az ellenséget, hányd el a fegyvered. (Felkiáltások: Jövőre is igy lesz!)
Asbóth tisztelt képviselőtársamnak is tartozom felvilágositással, a melyet csupán csak egyszerü kérdésnek szerény alakjában intézek hozzá. Ő ugyanis azt mondotta – a mi nagyon összevág a honvédelmi miniszternek ama reminiszczencziájával, hogy mi magyarok voltunk kénytelenek a Habsburgokat a trónra emelni – hogy mi egyszer már behoztuk ide a muszkát. Nem t. képviselő ur, nem mi hoztuk be, hanem behozták Magyarország ellenségei. Hanem méltóztassék azt az egyet megfontolni, hogy a magyar felkelést 1849-ben 250 ezer orosz segélyével verték le s hogy ha az a 250 ezer nem ellenünk, hanem a mi segitségünkre jött volna be az országba, hogy állana akkor a német vezényszó kérdése?
Tovább e téren nem akarok maradni. Ezt a kérvényt aláirták bizonyos Herberteknek is ősei, aláirták Festetich György, mint Oberstlieutnant, Laczkovich János és Archi Pál svadronyos kapitányok, Vincze János és Tisman István főhadnagyok. Festetich György, a Georgicon alapitója, a mágnási karnak, a melyben oly sok gyászos emlékü név van, egyik legfelségesebb alakja. Mikor az országgyülés elé jutott e kérvény, annak rendje és módja szerint, Laczkovichot rögtön a profoshoz küldték, Festetichet Bécsbe czitálták és ott megárestálták, a többi tiszteket pedig üldözték ugy, hogy az országgyülésnek egész tekintélyét kellett közbevetni, hogy ezeknek bántódása ne legyen, mert Barco generális is – nem volt magyar, csak a neve volt olyan – azt mondta, hogy gróf Festetich és társai a tüntető bizottságnál jártak. Pedig nem ott voltak, hanem az országgyüléshez egy kérvényt nyujtottak, a mely ekként volt czimezve: »Felséges Hazánknak tekintetes Karai és Rendei.« Látnák csak most a többséget, bizonyára nem mondanák, hogy felséges hazánk!
Fellépésüknek meg volt az eredménye. Nézze meg a tisztelt honvédelmi miniszter ur az 1790-iki törvényhozást. Ez országgyülésen a nemzet jogait, alkotmányát és nemzetiségünket is biztositó fontos törvényeket hoztak. Nézze meg az országgyülés jegyzőkönyveit és tanácskozási naplóját és meg fogja látni, hogy gróf Festetich Györgynek és társainak fellépése mennyire elősegitette a nemzeti nemes öntudatnak méltóságos felébredését.
Azt mondja a tisztelt honvédelmi miniszter ur, hogy hisz a magyar gárda is német vezényszóval élt és mégis annak kebelében támadtak azok, kik a magyar literaturának megalapitását keresztülvitték. Igaz és ezért nem csüggedünk mi, százszorta lássuk bár Tisza Kálmán urat, ezerszerte nagyobb többséggel is, mint most. Azokat az ifjakat, Bessenyei Györgyöt, Barcsay Ábrahámot, Kisfaludy Sándort, kik a gárdánál szolgáltak, báró Orczy Lőrinczet, ki épen a Gréwen-ezrednél szolgált, mint kapitány – de Gréwen előtt – báró Orczyt, Gvadányi Józsefet és Kisfaludy Károlyt, a kik a magyar nemzet öntudatát a magyar nyelv irodalmában megvalósitották, a német nyelv kényszeritő behozatala késztette a nagy és hazafias kötelesség teljesitésére. Ott voltak a hadseregben e kitünő nevü férfiak és irodalmi történetünknek jeles alakjai s miután látták azt, mit akar az udvar, a Hofkriegsrath; látták, hogy hova akarják juttatni a középosztályt, a magyar nemességet; látták, hogy németté és koldussá akarják tenni: a német vezénynyelv alatt jutott eszükbe, hogy ők mégis magyarok és hogy nekik e nemzet iránt kötelességüket teljesiteni kell. Oly szikra és tűz lobbant ott fel, a mely végre is meggátolta, hogy az osztrák uralomnak Magyarországot elnémetesitő rendszere sikert arathasson.
Ezek voltak a kezdő hősök, a kik a tüzet szitották, a mikor az még kicsiny volt. Még az a törekvés is, a mely önök által ellenünk tör s a nemzet egész középosztályának intelligens fiait akarja a Soldatenkinderek önkényére és a német nyelv kényszerére bizni, még az is elvégre, erősiteni fogja a magyarságot, mert a nemzeti reakczió nemesebb és erősebb lesz Magyarországon, mint valaha. Nevezhetik ezt önök tüntető bizottságnak vagy bárminek, de a magyarság megerősödése fog a harczból kikerülni Tiszával, Tisza nélkül vagy Tisza ellenében.
Önök törvényben nem akarják elismerni a magyar nyelv jogát, hanem határozati javaslatban el akarják ismerni. Ez is egyike a György Endre-féle hires logikáknak: a felségjogokhoz nem szabad nyulni törvény ben, de szabad határozatban. Egyébiránt e részletre nem terjeszkedem ki, mert erre Gulner képviselőtársam kitünően megfelelt. Csak a honvédelmi miniszter urat akarom kissé a »Corpus Juris«-ra oktatni, hogy mit érnek ilyen határozati javaslatok. Az 1715-iki országgyülés hozta be az állandó hadsereget. Ez koronázó országgyülés volt. Kezdetén, mikor a deputáczió Bécsbe ment, ő felsége III. Károly is lejött az országgyülésre, de megkoronáztatása után harmad vagy negyednapra visszament Bécsbe, de hagyott egy meghatalmazott kommiszáriust – nem Tisza Kálmánt – az országgyülés vezetésére és bezárására Abensbergi gróf Traun Otto Honort, ki akkor igen nagy osztrák méltóság volt. A kormányt képviselték a mindjárt megválasztott Erdődi gróf Pálfy Miklós nádorispán, csábrági gróf Koháry István országbiró és gróf Pálfy Miklós horvát-szlavonországi bán. Meglehetős tekintélyes férfiak voltak; körülbelül volt annyi tekintélyük, mint most az igazságügyminiszternek, kereskedelmi miniszternek vagy akár a miniszterelnök urnak is.
Az a Heister Siegfried-féle katonai abusus egész rendszer volt akkor az országban, kivált a határvidékeken; az ország nem akarta türni a katonai visszaéléseket és folyton sürgette ő felségét, vessen azoknak véget. Akkor abensbergi Traun, a nádorispán, az országbiró és a bán egy határozati javaslatot fogadtattak el, egy akkori Gajári Ödön által benyujtva, mely szóról-szóra igy hangzik: »Sua Majestes – a sanctissimát bele sem tették – militaris disciplinae observantiam seriis mandatis et edictis suis clementer ordinaturam resolvit.«
Mert az országbiró s a nádorispán panaszára királyi mandatumokat, ediktumokat eleget adtak ki a Heisterek ellen, de »serius«, mandatumokat soha, most tehát e négy nagy ember megigérte, hogy ő felsége komoly mandatumokkal és serius rendeletekkel kegyelmesen elrendelni méltóztatott, hogy a katonai disciplina végre valahára vétessék komolyan. E határozati javaslat, mint határozat az országos rendek által elfogadtatott és várták, mi lesz a következménye. Nos hát vegye elő a tisztelt honvédelmi miniszter ur a legközelebbi 1723–25-iki országgyülés dekretumait nézze meg az 1729: IV-ik, 1741: XXX-ik, 1751: XXX-ik, 1764: XXXVI és XXXVII. törvényczikkeket, akár bocsátottak ki serium mandatumot és ediktumot, akár nem, a katonai visszaélések csak ugy tenyésztek az egész országban, mint addig (felkiáltások szélső balfelől: Mint most!) és a Gajári-féle határozati javaslat 1715-ben is csak annyit ért, mint a mennyit ér most. A katonai visszaélések csakis akkor szüntek meg, mikor az a rettentő földrengés, mely Párisban 1789-ben és 90-ben kezdődött, már Bécsben is megmozditotta az álló földet és féltek, hogy Magyarországon is megmozditandja azt. Akkor jutottak csak annak tudatára Bécsben, hogy mégis jó lesz azt a magyar nemzetet legalább a katonai visszaélések gyalázatos rendszerétől megszabaditani, de addig a hány törvényhozás tartatott, minden törvényhozásnál törvényt kellett alkotni e visszaélések megszüntetésére.
Némi sikere mindegyik törvénynek lett, egész sikere csak a franczia forradalom zugó szelének. De ne menjünk olyan messze. György Endre képviselőtársam azt mondja, hogy ezek szuplikátiók voltak csak, azért nem értek semmit. Hanem most van felelős miniszter, most a határozati javaslatnak van szankcziója. Nos hát György Endre képviselőtársam, vegye tudomásul – tudja ugy is – hogy 1872 február 24-én itt e Házban ünnepélyes határozat fogadtatott el, melyben utasitva lett a kormány, hogy a bankjegyforgalom oly központi közeget nyerjen az országban, melynek igazgatósága a magyar kormány felügyelete és ellenőrzése mellett független legyen.
Tehát az önálló magyar jegybank felállitására utasittatott a magyar kormány. Nem egészen világosnak tetszett e határozati javaslat Tisza Kálmán és Ghyczy Kálmán képviselők előtt. Ők még világosabbat akartak, de denique, a többség ezt a határozatot elfogadta, kijelentvén a kormány, hogy ő felsége tudtával és meghatalmazásából járul hozzá e határozati javaslathoz, különben is Trefort nyujtotta be. Mondhatom, sokkal határozottabban történt hivatkozás ő Felségére, mint ezt báró Fejérváry tette most és nemcsak ez a Ház fogadta el a határozati javaslatot, hanem átvitetett a főrendiházba s két nap mulva ott is elfogadták.
Mi következett ebből? Akkor jött mindjárt márcziusban az agyonbeszélés, bankot állitani nem lehett. Az agyonbeszélés után jöttek a választások, tehát bankot állitani megint nem lehetett. Azután jött a Lónyay-kabinet megbukása, bankot akkor sem lehetett állitani. Azután jött egy kis idő mulva pénzügyminiszternek Ghyczy Kálmán, ki valamikor azt keveselte s ő Felségétől megbizást nyert bankot állitani, aztán jött a miniszterelnök: Tisza Kálmán, most már másodszor pénzügyminiszter. Tehát tizenhét esztendeje áll fenn ez a határozat, most van épen tizenhét éve s kérdezze meg a honvédelmi miniszter Tisza Kálmán miniszterelnök urat, mit ér az a határozat?
Azt mondja Ziskay képviselőtársam – és e tekintetben meglehetősen egyenlő észjárást tanusit György Endre képviselőtársammal: elég ez a határozati javaslat, mert ezután elég lesz egy interpellatió, hogy ez a kormány megbukjék, ha nem teljesiti a határozatot. Hát én az igen tisztelt honvédelmi miniszter urhoz fordulok azzal a kérdéssel, de György Endre tisztelt barátomhoz is, hogy egy interpellatiót elégnek tart-e ő arra, hogy Tisza Kálmánt megbuktassa? Hiszen, ha a főváros gyülne össze és az egész hadsereg mozgósittatnék a mozgalom ellen s ha, a mint Jókai tisztelt képviselőtársam formulázta egy izben, még csak az elnöki votum tartaná Tisza Kálmán kormányát, még akkor is ott maradna helyén.
Ily előzmények után tisztelt honvédelmi miniszter és az egész párt a tuloldalon, ne követeljék tőlünk, hogy midőn még a törvények iránt is oly kevés figyelmet tanusit a kormány, hogy akkor Gajári-féle határozati javaslattól várjuk mi a magyar nyelvnek és kulturának megmentését.
Tisztelt Ház! Horváth Gyula tisztelt képviselőtársam a 17 év előtti multból egy dologra emlékeztet engem. Csernátony tisztelt képviselőtársunk, ki körülbelül itt ült, a hol most Uray tisztelt barátom, számos személyes támadást intézett gróf Lónyay Menyhért akkori miniszterelnök ellen. A kabinet, hogy történt, hogy nem, nemsokára megbukott. Lónyay visszalépett. Hogy akkor többen miként fogták föl a helyzetet, a felett azok, a kik több-kevesebb ismeretével birnak az akkori eseményeknek, különböző véleményben lehetünk. De hogy egy férfiu, a kire azóta igen sokszor történik hivatkozás, sőt még a miniszterelnök ur is nem rég hivatkozott reá, t. i. Deák Ferencz mikép fogta fel az akkori helyzetet, erre nézve van szerencsém egy zalai barátjához és rokonához 1872 deczember 16-án kelt leveléből egy részt felolvasni, elhagyva azt, a mi ide nem tartozik, (olvassa) »Lónyayt nem az ellenzék támadásai buktatták meg, hanem egyéb sajnálatos körülmények. Lónyay visszalépése, mint tudom, már korábban volt elkészitve, de késleltetni kellett azt, nehogy az Csernátony támadásaival összeessék és nehogy oly szine legyen a dolognak, mintha a kormány egyesek parlamenti támadásai miatt mondott volna le.« (Tetszés a jobboldalon.) Lesznek oly részek is, melyek nem egészen fognak majd tetszeni. (Halljuk! Halljuk! a bal- és szélső baloldalon.) »Sem egyeseknek, sem kisebbségnek ily befolyást engedni nem lehet s kerülni kellett az ily befolyásnak még a látszatát is. De azért nem jól teszik, a kik az ellenzék ellen keserü és tulzó kifakadásokra engedik magukat elragadtatni.«