NESSI PÁL KÉPVISELŐ MENTELMI ÜGYE.
I.
A BESZÉD TÖRTÉNETE.
A beszéd történelmi fontosságu alkotmányi harcznak kezdete. A parlamenti ellenzéki pártok nemes szenvedélyének tüzét ez a beszéd lobbantotta lángra. A nemzeti hadsereg kivivása e beszéd eszméinek hatása alatt politikai jelszóvá s hosszu időre állandó törekvéssé vált. E beszéd történetét tehát részletekben kell előadnom. A nagy politikai küzdelem alatt, mely e beszédet követte, megbukott a Széll-kormány, a Khuen-Héderváry-kormány, a gróf Tisza-kormány és a Fejérváry-kormány. De sulyos veszély fenyegette az ország alkotmányát is. Évekig költségvetési törvény és felhatalmazás nélkül gazdálkodtak a kormányok. Két országgyülés idő előtti feloszlatása következett s az 1905-ik és 1906-ik évek folyamán ismételve voltak időpontok, a mikor a király környezetében az alkotmány felfüggesztésének s az önkényuralom berendezkedésének tervét komolyan tárgyalták. A nemzet szilárd komolysággal békés, de kemény ellenállásra határozta magát. A vármegyéken még egyszer föllángolt a történelmi ellenállás keserü, hazafias szelleme. A harcz a beszéd elhangzásakor 1902. évi november 21-én kezdődött s 1906. évi április 8-án a Wekerle-kormány alakulásával ért végett.
Nessi Pál esete következő:
1902. évi október hó 17-én Kolozsvárott Hunyadi Mátyás király lovasszobrát ünnepélyesen leleplezték. A leleplezés alkalmi nemzeti ünnepély jellegével birt. Illetékes hatóság meghivta a hozzájárulásra az országgyülést is. A képviselőház küldöttséget küldött az ünnepre. A küldöttségben részt vett Nessi Pál képviselő is.
Az ünnepen megjelent József Ágost főherczeg is. A megérkezéskor a katonai zenekar a Gotterhalte nevü osztrák néphimnusszal fogadta. A jelen volt nagy közönség erre felháborodott s a katonai zenekart a Kossuth-dal éneklésével akarta elnyomni. Nessi Pál csillapitó közbelépésére azonban Kölcsey himnuszát énekelte, majd Vörösmarty Szózatát akarta énekelni. A rendőrség azonban beavatkozott, a tömeget lovasrendőrökkel akarta szétzilálni. Ott volt Nessi Pál is a tömegben; abban buzgólkodott, hogy a tömeg véres összeütközés nélkül oszoljék szét. E közben szóváltásba keveredett a rendőrséggel.
Nessi Pál tartalékos honvédtiszt volt. Az esetet valaki a honvédség főhatóságának bejelentette.
A följelentés folytán Bihar altábornagy honvédkerületi parancsnok 1902. évi november hó 4-én 3886. szám alatt Budapesten kelt rendeletével Nessi Pál ellen a katonai becsületügyi tárgyalást elrendelte s e végből őt megidézte. A tárgyalás végződhetett fölmentéssel, de végződhetett elitéléssel is. A tiszti rang elvesztésével s esetleg szabadságvesztéssel is.
Az idézést Nessi Pál bejelentette a képviselőház elnökének s az elnök a november 7-iki ülésen a képviselőháznak. Minthogy Bihar altábornagy előzőleg Nessi Pál mentelmi jogának felfüggesztését nem kérte, a képviselőház a mentelmi jog megsértésének jelenségét látta s azért az elnöki bejelentést tárgyalás és véleményadás végett a Ház mentelmi bizottságához utasitotta.
A mentelmi bizottság többsége abban állapodott meg, hogy Nessi Pál esetében a képviselői mentelmi jog megsértve nem lett.
A kisebbségnek nézete ellenkező volt. Ő a mentelmi jog megsértését látta s különvélemény előterjesztésében állapodott meg. A különvéleményt Olay Lajos mentelmi bizottsági tag egyetértésével én szerkesztettem.
A különvélemény lényegileg azt tartalmazza, hogy a »Gotterhalte« néven ismert zeneművet Magyarországon se törvény, se törvényes rendelet, se az irodalom, se a köztudat néphimnusznak nem tartja, nemzeti dalnak sem ismeri. Továbbá a zeneműnek nyilvános tiszteletét se törvény, se törvénypótló semmi jogintézmény nem rendeli s a tisztelet elmarasztását megtorlással nem sujtja. Minthogy pedig a zenemű osztrák műtermék s a katonaság által történő használatához Magyarországon szomoru hagyományok füződnek, ennélfogva minden képviselőnek nemcsak jogában áll, sőt jogos és hazafias kötelessége tiltakozni az ellen, hogy e zene művet a magyar haderő bármely része nemzeti ünnep alkalmával hivatalosan adja elő.
A honvédkerületi parancsnokság törvény által rendelt hatóság. A becsületügyi tárgyalás esetenkint megtorló büntető rendelkezéseket mondhat ki. Képviselőt tehát maga elé nem idézhet, mig a képviselőház a mentelmi jogot fel nem függeszti. De ezt a honvédkerületi parancsnokság nem kérte, ezzel tehát a mentelmi jogot megsértette.
A mentelmi bizottság többségi és kisebbségi megállapodását a képviselőház november 20-án kezdte tárgyalni. Én november 21-én tartottam beszédemet. Az uj képviselőházban ez napon jelentem meg először, mint képviselő. Olay Lajos hatékony rábeszélésére vettem részt a vitában. Már negyedik év óta alig egyszer vagy kétszer szólaltam föl.
E beszéd hatása csodálatos volt. A lapok és a képviselők el voltak ragadtatva. A kormánypártnak, tehát az ellentábornak militans lapja a »Budapesti Napló« igy vázolta a beszéd hatását november 22-ik számában:
»Egy órára a legendás parlamenti idők levegőjét éreztük ujra és a gyönyörködésben összeforrott hallgatóság egy kivételes magyar egyéniség csodás tündöklésében sütkérezett. A szászok, a tótok ezekben a perczekben megtudták talán, hogy mégse mese az, ha azt olvassák rájuk, hogy érdemes nekik a magyar szellem előtt meghajolniok. Arczuk ragyogásából kiszólt az az egészen sajátos, édes mámor, melyet a legyőzöttek is éreznek, ha a legtüzesebb bor vagy a legkápráztatóbb szellem győzte le őket. Mindenkinek volt oka a gyönyörüségre, hiszen egy tüneményes szellem játszott a hallgatóság érzéseivel és nevettetett, meghatott, megdöbbentett, a hogy néki tetszett«.
Más helyt igy folytatja:
»A fáradt hallgatóság már az ő beszédének hirére is fölfrissült, ott maradt. A karzatot talán katonaság se tudta volna kiüriteni, hiszen Eötvöst meg kell hallgatni. Igy ömlött el mindenhonnan az érdeklődés, őt mégis erőszakolni kellett, hogy beszéljen. Kierőszakolt beszéddel, rögtönözve s a thémának talán nem is alapos ismeretével legyőzött egy világot. A mikor tréfált: nevettek. A mikor elégikumra hangolta szavát; elérzékenyedtek. A mikor persziflált: ölt. A mikor emlékezett: épitett. Azt csinált a házzal; a mit akart stb.«
Kétségtelenül sok jóakarat és sok tulzás van e leirásban, de a beszéd hatásáról némi képet nyujt. A beszéd a gondolatok alakitásában nem a remek beszédek közé tartozik. Ily hosszu rögtönzés nem is lehet remek. De tartalma, eszméi, nemzeti igazságai mégis alkalmasak voltak különös hatás keltésére.
A beszéd végén oly jelenet történt, a mi a magyar parlamentben soha senki beszédjével nem történt. A föllelkesült, a lángra gyult függetlenségi párt nagy része fölállt ülőhelyéből s ünnepélyesen elénekelte Kölcsey himnuszát. A nemzeti dal harsogása betöltötte a templomszerü nagy terem boltozatait. Vele énekelt a karzat nagy része is. Az elnök és a hüvösebb lelkek alig tudtak csöndet teremteni. A honvédelmi miniszter szólni akart, de alig akarták meghallgatni.
Ez a jelenet nagy rövidséggel a képviselőház naplójában is meg van örökitve.
II.
A BESZÉD.
(1848 előtt a mentelmi jog hatalmi kérdés volt. – A Gotterhalte nem magyar intézmény. – Semmi törvény nem biztositja a Gotterhalte tiszteletét. – Élő nemzetre idegen nemzet érzéseit ráerőszakolni nem lehet. – Hajdan nem parancsolták a Gotterhaltét. – A légy az ember orrán; – olyan a Gotterhalte a nemzeten. – A vád alatt állás is büntetés. – Mi a jellem? – Minő jellemének kell lenni a magyar tisztnek? – Mi Magyarország törvényhozói vagyunk.)
Tisztelt Képviselőház! Óhajtok a szőnyegen fekvő tárgyhoz szólani, de csak lehető rövidséggel. Csak rá akarok mutatni bizonyos tévedésekre, a melyek leggazdagabb számban a tisztelt igazságügyminiszter ur tegnapi beszédében fordulnak elő és a melyek nem engedik meg, ha a tisztelt Ház erre az álláspontra helyezkednék, hogy ennek a kérdésnek a lényegét tisztán lássa.
Az igazságügyminiszter ur a mentelmi jogot bizonyos tanszéki szokásnak megfelelőleg elkezdte osztályozni abszolutra és relativre. Hogy miért abszolut és relativ egyik vagy másik része a mentelmi jognak, azt nem magyarázta meg. Azt talán a tankönyvek sem magyarázzák meg tisztán. Nem is lehet megmagyarázni. A hol a mentelmi jog sértve van vagy a hol nincsen sértve, ott akár a sértést, akár annak hiányát abszolutra, vagy relativre osztályozni azt hiszem nem egyéb, mint a szavakkal való játék. Én előttem a kérdés, a mi hazai gyakorlatunk szerint – és abban a tisztelt igazságügyminiszterrel egyetértek, hogy maradjunk meg különösen a hazai talajon – tiszta. 1848 előtt mentelmi esetek mindig a hatalmi kérdés szempontjából intéztettek el a magyar országgyülésen és a hogy akkor intéztettek el, attól tartok, hogy ebben a kérdésben szintén ez az irány fog majd győzni.
A tisztelt igazságügyminiszter urnak tudnia kell, hogy galantai Balogh János ellen nótapert indíttatott a hatalom oly kijelentés miatt, a melyet ő a képviselőház termében tett. Mint törvényhozó tette ezt a kijelentést, hogy mi volt a tartalma annak, mely szavakat alkalmazott, az most nem kérdés. Mai napság nincsen olyan igazságügyminiszteri nagyitóüveg, amelylyel ama szavakban, vagy állitásokban valami sérelmet, vagy valami komoly megfontolásra méltót fel lehetne fedezni. De, tisztelt Ház, galanthai Balogh János szálka volt a hatalom szemében, ennélfogva galanthai Balogh János ellen meginditották a nótapert és ezzel megsértették a mentelmi jogát neki és magának az ország törvényhozó testületének a mentelmi jogát is, oly tény miatt, a melyet ő mint képviselő, a képviselőház nyilt tanácskozása közben követett el. Nohát, hogy ez azután az abszolutak közé tartozik-e, vagy a relativek közé, ennek eldöntését a tisztelt igazságügyminiszter urra bizom, de biznom kell is, mert a mikor ő beszélt abszolut mentelmi jogról, ilyen esetben azt meg is kellett volna neki magyarázni.
Báró Wesselényi Miklós ellen ugyanazon szavakért szintén nótapert inditott a hatalom, mert báró Wesselényi Miklós ugyancsak szálka volt az akkori hatalom szemében. Az országgyülés egyik esetben sem tudta megvédelmezni a saját mentelmi jogát, vagy a saját integritásának érdekét; egyik esetben sem tudta megvédelmezni, mert a hatalom arra az álláspontra helyezkedett, hogy ha egy szót kimondott, ahhoz a szóhoz neki ragaszkodni kell és én attól tartok, őszintén attól tartok, hogy ha nem is ugyane szavak miatt, de ma is abban a veszélyben vagyunk. Most a katonai hatalom sérthetetlensége a jelszó és jelszó a katonai hatalom körül az országgyülés által engedélyezett felségjogok sértetlensége.
E felségjogok közt utolsó analizisban – hogy a tisztelt igazságügyminiszter ur által használni szeretett jogi terminologiákba menjek át – ugy látom, ez a Gotterhalte megint valami nagy dolog és ugy látom és kimondom minden himezéshámozás nélkül, hogy ezt a Gotterhaltét a magyar intézmények, még pedig a közjogi intézmények közé, társadalmi és katonai hatóságok utján be akarják erőszakolni. Ha megy önként a dolog, ha ezt a magyar társadalom elfogadja és a magyar törvényhozás szemet huny vagy később ő is elfogadja, ha mondom önként megy, akkor nincsen ellene semmi szavam. Tévedhet egyik vagy másik nemzedék, tévedhet a nemzet maga egészében is, tévedett is már fájdalom, de mondom, akkor nincsen ellene szavam, mert jön másik nemzedék és kijavithatja ezt a tévedést és rendbehoz mindent. De hogy hatósági uton a Gotterhaltét intézménynyé tegyék Magyarországon, a melyet tisztelnünk kell, a mely előtt meg kell hajolnunk, a melynek a tiszteletét büntető eljárásokkal ránk akarják erőszakolni, valami ilyenféle törekvést látok én itt az egész kérdésben.
A fennforgó esetben szó van egy képviselőtársunkról, a ki – a mint mondják – katona. Én ugyan nem láttam katonának. Hát azt mondják, hogy katona. Bocsánatot kérek, ez a megkülönböztetés nem üres élcz akart lenni, nem üres elménczkedés, vagy elmélkedés, mert én őszintén szólva, az igen tisztelt honvédelmi minisztert sem látom katonának itt és nem látom itt abban az öltönyben és ugy vagyok értesülve a mentelmi bizottság többségének a jelentéséből, hogy tisztelt képviselőtársam, Nessi Pál, szintén nem mint katona volt ott Kolozsvárott. Hát ebben a megkülönböztetésben én komoly dolgot akarok látni. Már most tisztelt képviselőtársam ellen katonai hatóság elrendel vádeljárást. Ne zavarjuk össze, becsületügyi kérdésről van-e szó vagy nem; a katonai hatóság, illetőleg valami Bihar altábornagy, honvédkerületi parancsnok rendel el vádeljárást szóról-szóra 3886. számu rendeletével.
Bocsánatot kérek, nagyon szeretném, ha a tisztelt honvédelmi miniszter ur képességgel birna arra, hogy ezt a rendeletet meg nem történtnek fogadtassa el.
(Báró Fejérváry Géza: Ez csak idézés, semmi egyéb!)
A tisztelt honvédelmi miniszter ur rossz emlékezőtehetséggel bir, vagy el sem olvasta a rendeletet; nincs birtokomban ebben a pillanatban a rendeletnek szóról-szóra való szövege. De én a kisebbség határozati javaslatában szóról-szóra ezeket látom (olvassa): »Bihar altábornagy, honvédkerületi parancsnok, Budapesten, 1902. évi november hó 4-én 3886. szám alatt kelt rendeletével Nessi Pál orsz. képviselő ellen, a becsületügyi tárgyalást elrendelte. Elrendelte, mint katonai hatóság, tehát mint oly hatóság, melyet törvény alkotott s mely törvény alapján működik.«
(Olay Lajos: Itt van a rendelet szóról-szóra! A rendeletet a szónoknak átadja. Élénk éljenzés és taps a szélső baloldalon.)
Én a magam részéről igazán fontosnak tartom, hogy a kérdésnek e részét is hozzuk egészen tisztába, azért engedje meg a tisztelt Képviselőház, hogy miután a rendelet itt van birtokomban, azt, a mit állitottam, most be is bizonyitsam.
A rendelet felzetének a czime: Magyar királyi budapesti első honvédkerületi parancsnokság. Száma 1886. per divisum 1064. Aláirva Bihar, – a többi olvashatatlan, szokás szerint – kerületi parancsnok. Ebben a következő szavak foglaltatnak: »Értesitem a hadnagy urat, miként a hadnagy ur ellen azon vád miatt, hogy a midőn a Mátyás király szobrának kolozsvári leleplezése ünnepén ő császári és királyi apostoli Felsége képviseletében folyó évi október hó 11-én Kolozsvárra megérkezett ő császári és királyi fensége József Ágost főherczeg ur fogadásához a kolozsvári pályaudvarra megrendelt honvédzenekar, a magyar kir. honvédgyalogság számára stb. érvényben levő… stb. foglalt rendelkezéséhez képest a néphimnuszt játszotta, egy tömegnek élén és azzal együtt a néphimnusz ellen zajosan tüntetett stb. Midőn az ekképen megzavart rend fenntartása czéljából megjelent rendőrség a zajongó tömeget szétoszlatni akarta, a közben a zajongó tömeg között egy rendőrközeg által tettlegesen bántalmaztatott, a mai napon hasonszám alatt kelt rendeletemmel a becsületügyi előleges tárgyalást elrendeltem.« (Zajos felkiáltások a szélső baloldalon: Hát az idézés? Hová idézték? Halljuk! Halljuk!)
A rendelet expoziczionális részében az van mondva: »azon vád miatt ön ellen az eljárást elrendelem.« Már most az az eljárás lehet becsületügyi, lehet fegyelmi, lehet egyéb; azt én nem keresem; előttem első sorban az áll, hogy törvény által rendelt hatóság nyilvánosan emelt vád miatt egy képviselő ellen a vádeljárást elrendeli.
(Báró Fejérváry Géza honvédelmi miniszter: Nem a képviselő, hanem a katonatiszt ellen.)
Akárhogy kerülgessék ezt a kérdést, ennek a kérdésnek egész fontossága ebből áll: hatóság képviselő ellen nyilvánosan emelt vád miatt a megtorlási eljárást elrendelte. Hogy ennek a megtorlási eljárásnak »becsületügyi« jelzést ad-e, az másodsorban figyelembe jöhet, a hatóság előtt talán figyelembe jöhet egyébként, de a kérdés érdeméről beszélve a Képviselőház előtt a kérdés a maga tiszta egyszerüségében az, hogy hatóság nyilvánosan emelt vád miatt a Képviselőház tagja, tehát törvényhozó ellen a vád és megtorlási eljárást elrendelte.
Már most tovább megyek. Midőn a tisztelt igazságügyminiszter ur ennek a dolognak mindig a jogi oldalát feszegeti, akkor rettenetes bámulatunkra épen arról, a mi igazán jogi kérdés, nem beszél egyetlen-egy szót sem. Bocsánatot kérek ezért a kitérésért, de olyan értelemben, mint az igazságügyminiszter ur mondja, nem is lenne igaz, hogy ez jogi kérdés, mert ha csak olyan értelemben volna jogi kérdés, a mint a tisztelt igazságügyminiszter ur mondja, akkor ez soha sem kerülne ide, hanem ő a maga perrendtartásával átutalná az aljárásbiróhoz. Maga az a tény, hogy ez a kérdés csak itt tárgyalható és másutt sehol, maga ez a tény bizonyitja azt, hogy ez nem olyan értelemben való jogi kérdés, a hogy azt ő felfogja, hanem legalább is közjogi kérdés, másrészről pedig igen nagy fontosságu politikai kérdés, a mely a nemzet önállóságával és a törvényhozás függetlenségével a legszorosabb összeköttetésben áll.
És miért áll oly szoros összeköttetésben? Abban már mondom egyetértek a tisztelt igazságügyminiszter urral, hogy maradjunk meg a magunk jogi gyakorlatának, a magunk történelmének és közjogunknak a mezején. Igenis maradjunk meg; a külföld akármelyik példájára is hivatkozni itt nem tartanám czélszerünek. Megmondom az okát, hogy miért. Mert én nem ismerek olyan művelt nemzetet a vílágon, a melyre saját hatóságai, saját katonai vagy nem katonai hatóságai idegen nemzetnek dalát, jelvényét, lobogóját ráerőszakolnák. Ilyen lehetetlen, ilyen képtelen ilyen undok viszony egyetlen művelt népnél sem található. Hogy Magyarországon közpolgárt, tisztességes embert, ügyvédet vagy országgyülési képviselőt azért, mert a saját nemzetének minden érzését kifejező nemzeti dalait énekli, ugyanazon nemzetnek valamely a törvény által kirendelt hatósága vád alá helyezze, az tökéletesen képtelen és érthetetlen dolog.
Tisztelt Ház! Ez kizárólag magyar helyzet, másutt ehhez hasonló nincs a világon, nem is volt, csak elhalt népeknél volt. De mi élni akarunk. Csak elhalt nemzeteknél történt ilyen eset. De ezek is utolsó csepp vérig védelmezték nemzeti jogaikat és azoknak a saját hatóságaik által való tiszteletét és ebben a küzdelemben merültek ki és multak el. Holt nemzeteknél történt ez. De oly nemzetnél, mely élni akar, ez nem történhetik. Azért tehát erre a példa a külföldi nemzetek törvényhozásában és törvényhozási, közjogi gyakorlatában nincs. De ne is hivatkozzunk, ne is törjük a fejünket idegen nemzetek példáin. A kérdés a maga tiszta egyszerüségében az, hogy törvény által rendelt hatóság vád eljárás alá fogott egy képviselőt; a kérdés az, hogy oly vádbeli cselekmény vagy mulasztás miatt rendelte-e el ezt a megtorló vádeljárást, a melyet törvényeink büntetendőnek tartanak. Ez a kérdés. Sőt ez az egyetlen kérdés.
Arról beszélnek, hogy a hatóság kikéri-e a képviselőt vagy nem. Ez a szó, hogy »kikéri«, nagyon a pinczérek beszélő modorára emlékeztet, mert ennek a szónak a mi közjogi gyakorlatunkban helye nincsen. Hanem arról van csak szó, hogy megengedi-e a képviselőház vagy a főrendiház, hogy valamely tagja ellen valamely hatóság eljárhasson. De a mikor ez volna a főkérdés, hogy a hatóság kéri-e, nem kéri-e, én ugyan elismerem e felfogásnak sok tekintetben való helyességét, de döntő, alapos helyességét nem ismerem el, mert abból az következnék, hogy ha valamely hatóság a vakmerőséget annyira viszi, hogy még a mentelmi jognak felfüggesztését sem kéri a Háztól, akkor bele sem menne a kérdés e részének a taglalásába, hanem akkor nyilt összeütközést támasztana a nemzet törvényhozó jogát gyakorló intézmények közt és a törvényhozásnak alárendelt valamely más intézmény közt. Idáig juttatni pedig a dolgot nem engedem még elvileg sem. Akármi uton jut a képviselőház tudomására annak, hogy egyik tagja ellen nyilvános vádat, megtorló intézkedést tett valamely hatóság, a törvényhozás feladata saját sérthetlensége és függetlensége érdekében a kérdést megvizsgálni. Kötelessége ez, akár a hatóság terjeszti ide e mentelmi jog fefüggesztésére vonatkozólag a kérését, akár az illető képviselő jelenti be, a mint az az ő kötelessége. Minden képviselő kötelességet mulaszt, a ki ezt meg nem teszi.
Nessi Pál képviselő ur bejelentette az esetet. Helyesen tette, de nincs ok valami különös elismerésre, mert legegyszerübb törvényhozói kötelességét teljesitette, mert a törvényhozó testület, a melynek diszes tagja, ennyit minden tagjától elvárhat és el is vár. Mondom tehát, akár a képviselő maga teszi a bejelentést, akár egyébként más képviselő teszi meg, hogy tudomására hozza az esetet a képviselőháznak, akár a hirlapokból olvassa az elnök vagy más: a képviselőháznak kötelessége, hogy a kérdéssel foglalkozzék.
(Báró Fejérváry Géza honvédelmi miniszter: Gróf Forgách!)
Én a Forgách esetét nem ismerem, de tisztelt honvédelmi miniszter ur, ezt a kérdést elforgácsolni sem engedem.
(Báró Fejérváry Géza honvédelmi miniszter: Azért emlitettem, mert azt méltóztatott mondani, hogy »akár a hirlapokból tudják meg az esetet«, pedig a hirlapok erről eleget irtak.)
Kérem a tisztelt honvédelmi miniszter urat, hogy egymásután beszéljünk vagy nyiltan beszéljünk egymással, de ketten ne suttogjunk, mert abból nem én reám származnék baj.
Már most tisztelt Képviselőház, bizonyos – én legalább bizonyosnak tartom – hogy Bihar altábornagy mint a budapesti I. honvédkerület parancsnoka az ő rendeletében meg nem nevezett, de mégis néphimnusznak jelzett zenedarab alatt a mindenki által, fájdalom, most már mindenki által ismert Gotterhalte nevü osztrák zenedarabot értette. Ezt bizonyosnak tartom.
A honvédelmi miniszter urtól szivesen veszem, ha alaptalannak tudja bizonyitani azt a felfogást, hogy a néphimnusz alatt az altábornagy ur a Gotterhalte nevü osztrák zenedarabot értette.
Ennek a zenedarabnak furcsa története van. De akármilyen furcsa a története, az ő történetében még soha sem fordult elő, hogy Magyarország s a magyar nemzet számára, valamely magyar törvény, vagy törvényt pótló hasonló hatalom köztiszteletben állónak és mindenki által tisztelendőnek jelentette volna ki.
Emlékezzünk csak vissza; 1848 előtt valami nagy ellenszenv talán nem volt ez iránt a zenedarab iránt.
(Báró Fejérváry Géza honvédelmi míniszter: Száz esztendeig nem volt!)
Emlékszem arra, a mit a tisztelt honvédelmi miniszter ur talán nem tud, a mikor mint elemi iskolásgyermek jártam az iskolába, a kálvinistáknál, azoknak könyvébe bele is volt nyomtatva; nem ugy, hogy Gotterhalte, hanem ugy volt a magyar szövege – ugy emlékszem, hiszen nem mai dolog – Isten áldd meg, – vagy tartsd meg – Ferdinandot, Ausztria dicső fiát vagy fejét. Vagy fiát vagy fejét! Ott volt a kálvinisták egyházi szertartásos énekes könyvében kinyomatva magyar nyelven. De hogy az is ki lett volna nyomtatva, hogy osztrák munka és hogy ez az osztrákok ugynevezett néphimnusza, arra nem emlékszem, mert ha ki lett volna nyomtatva, ama felekezetnek a tanitói, bizonyára, mikor a gyermekek kezébe adták volna a zsoltáros könyvet, azt valami sötét papirossal beragasztották volna. Máskép ezt magyarázni a magyar népnek lélektana szerint lehetetlen.
De akkor nem volt gyülölet tárgya. Miért? Mert ugy tudom, hogy akkor nem parancsolták rá a katonai hatóságok a magyarra. Mert ebben nagy különbség van. Mert ha valami szolgálati szabályzat a vád és megtorló eljárás terhe alatt valami dalt ráparancsol a nemzetre, hát nemcsak nálunk, de nem hiszem, hogy a világ akármelyik nemzeténél a legutolsó timbuktui népénél is az a dal kedves volna. Mikor a katonai hatóság azon kezdi, hogy ezt a népdalt, vagy néphimnuszt megtorlás mellett rá akarja parancsolni a magyar nemzetre, hát az a katonai hatóság a bölcseségnek oly kicsiny mértékével bir, oly vakon, oly megfontolatlanul cselekszik, hogy ekkora bölcseséggel még Magyarországon sem lehet kormányozni.
Következett azután a függetlenségi harcz, a magyar nemzetnek a legeslegutolsó perczig késleltetett önvédelmi harcza: mert hiszen nem forradalom, se nem függetlenségi harcz volt az kezdetben és sokáig, hanem valami irtózatos, valami lehetetlenség, más nemzetek példájában szintén elő nem fordult orvtámadás elleni harcz. Csak az utolsó perczben hitték el, hogy az a támadás orvul történik, hogy a magyar korona köréből történik. Hogy a velünk szövetséges állam szervezett hatalma részéről történik és hogy az a saját nemzetünk katonái által történik. De megtörtént. És mikor annak az önvédelmi harcznak vége lett – szerencsétlen vége lett, legalább pillanatig a nemzetre nézve, akkor a győző hatalom nem a magyar király, nem a magyar honvédség és nem a magyar hadsereg lobogójával jött Magyarországra, hanem a hóditó zsarnok gőgjével és vérengző szenvedélyével és azt a gőgöt és azt a vérengző szenvedélyt ennek az osztrák néphimnusznak hangjai mellett gyakorolta.
(Báró Fejérváry Géza honvédelmi miniszter: Régmult dolgok.)
Tudja mindenki, ez a történet. A nemzet azután kibékült királyával, kibékült annak tanácsosaival, kibékült a királynak nem teljesen, de mégis lényegesen megváltoztatott politikai irányzatával. De a nemzettől azt követelni, hogy az orrán levő legyet is türje és dicsérje azt is, mint arczának ékességét, lehetetlenség.
(Barabás Béla: Szemtelen is az a légy!)
A légy odaszállhat az arczra, de csak az az ember nem kergeti el, a kinek kezei meg vannak kötve. Ép és egészséges ember álmában is elkergeti, mert ebben az embernek sem haszna, sem gyönyörüsége nincs. Önök pedig nemcsak a magyar nemzetnek orrán tartják ott ezt a legyet, hanem ott tartják a magyar királyi méltóságon is, mert ezt ékteleniti el legjobban. Mert a nemzet azokért a nagy áldozatokért, melyeket a multban oktalanul hozott, azokért a nagy áldozatokért, a melyeket ma jól vagy rosszul, de megfontolva hoz, legalább megvárhatja attól a hadurtól vagy felségtől, – nem is róla beszélek – hanem tanácsosaitól, hogy a nemzetnek érzéseit, multjának emlékeit legalább tiszteljék.
Mikor a nemzetnek törvényhozója, a képviselőháznak egy tagja Kolozsvárt nem is azt cselekedte, a mihez szentséges szent joga lett volna, hogy azt mondja annak az ifjuságnak: zugjátok le azt az ugynevezett néphimnuszt, hanem azt cselekedte, azt mondta, énekeljétek a magyar himnuszt és nem is a magyar himnuszok közül az egyiket vagy másikat, hanem énekeljétek csak azt, melyben az van: »Isten áldd meg a magyart«, ezért a katonai hatóság vádeljárást indit és megtorló eljárást indit és azt ez a képviselőház helyesnek tartja: ez erkölcsi lehetetlenség.
(Báró Fejérváry Géza honvédelmi miniszter: Mindent a maga idejében!)
Tisztelt honvédelmi miniszter ur, a nemzet becsületének és önérzetének a tisztelete minden időben időszerü és minden hatóságnál, még a királyi korona körében is, sőt többet mondok, még az osztrák császár körében is annak a tiszteletnek mindig meg kell lenni, mert hiszen szövetséges állam. A hű és régi és mindenre kegyetlenül felhasználható magyar szövetségest legalább érzelmeiben tisztelni még az osztrák császárnak is czélszerü! A mikor az igazságügyminiszter ur belekeveredve a jogi kérdés abszolutivumának és relativumának tömkelegébe, mindenütt csak azt kereste, mi a jogi és nem jogi oldala a kérdésnek, akkor mégis csak első feladata az lett volna, hogy megvizsgálja Magyarország törvénykönyvéből, a melynek régi és ujabb foliánsaiban sok jól meg nem fontolt, helytelen dolog is van, hogy talál-e olyan jogi tételt, a mely szerint az osztrákoknak ez a néphimnusza annyira tisztelendő és főtisztelendő dolog legyen, hogy a ki ez ellen sérelmet követ el, azt Magyarország hatóságai nyilvános vádeljárás utján üldözik és ellene megtorló eljárást inditanak.
(Báró Fejérváry Géza honvédelmi miniszter: Ha tiszt akar lenni!)
A tisztelt honvédelmi miniszter ur legyen szives figyelmeztetni rá, ha elfeledném, hogy e szavaira, melyeket tegnap is kiejtett: »Ha tiszt akar lenni«, feleljek tüzetesebben.
Megjegyzést óhajtok még tenni a tisztelt igazságügyminiszter beszédére. Ő fegyelmi eljárásokat, az ügyvédi kamarai, birói fegyelmi eljárást, kaszinószabályokat hoz fel ebben a kérdésben.
Jegyezze meg a tisztelt miniszter ur, hogy a közjegyzőknek is van fegyelmi eljárásuk. Az ügyvédeknek, a biráknak is, azonban hogyha valamely hatóság, például az ügyvédi kamara azért akarná üldözni fegyelmi eljárás utján a képviselőt, mert a Gotterhaltéval szemben a magyar nemzeti himnuszt az »Isten áldd meg a magyart« akarja énekelni, akkor ez a kérdés rögtön idejön és ha ez a nemzet a maga törvényhozását megtiszteli azzal, hogy függetlenségét meg akarja óvni, ha ez a nemzedék erre képes, akkor akármilyen ügyvédi kamarát inkább százszor szór szét mint a polyvát, semhogy megengedje, hogy azt a képviselőt azért üldözzék, vádeljárást azért inditsanak ellene, mert a Gotterhaltét nem tisztelte és Kölcsey Himnuszát akarta énekelni magyar nemzeti ünnepen. Azt nem vitatom, hogy ez az eset jogi kérdés-e vagy nem, de ha jogi kérdés, akkor ebben a kérdésben az első az, hogy vajjon Magyarország összes törvényei vagy törvényt pótló rendeletei, vagy a törvény erejével biró szokásai szerint, vagy a nép felfogás szerint, vagy a képviselőház felfogása szerint megtorlásra érdemes, büntetendő cselekménynek tekintették-e? Kimondták vagy megengedték-e, hogy a magyar hatóságok a magyar nemzeti közünnepen a Gotterhaltét annyira tiszteljék, hogy ha valaki nem tiszteli, a miatt már büntettessék?
Azt mondja a tisztelt igazságügyminiszter ur – fájdalom, nem olvashatom el beszédét pontosan, azért az idézésben tévedhetek – hogy ez az eljárás vagy micsoda, a mit az első honvédkerületi parancsnokság inditott, szabadságvesztéssel vagy elzárással nem jár. Bocsánatot kérek, az ősi józan magyar észnek felfogását gyakran fájdalommal nélkülözöm itt a miniszteri padokban. A magyar józan ész szerint a bűnper alatt állás a büntetésnek egyik neme, gyakran igen sulyos neme és gyakran, mikor a közbüntetteseket Magyarország köztörvényszékei elitélték, az enyhitő körülmények nagyfontosságának tekintetbe vételével azt mondták, hogy büntetendő cselekményt követett el, el is kell itélni, de ezért büntetésül per alatt való állása elég. Ez a józan észnek felfogása.
Mert katonát, vagy nem katonát megtorló eljárás alá kényszeriteni, ellene vádeljárást inditani, az auditor vagy járásbiró elé odaczitálni, kihallgatni, faggatni, huzni, vonni és akként végezni, a mint katonáéknál szokás ily esetben, a mikor arról van szó, hogy a Gotterhalténak köztiszteletet parancsoljunk minden áron, ha másként nem megy, lefokozással és becsület csorbitással is, maga az a tény, hogy az eljárást meginditották, az illetőt előidézték, napjait, munkáját megzavarták, már maga is zaklatás! Már ez maga is igen nagyfoku sértése a képviselő szabad elhatározásának, mikor képviselőről van szó. Ezt a honvédkerületi parancsnokságot – keletkezésének minden forrását pragmatice nem ismerem ugyan, – én törvény által alkotott hatóságnak tartom, ha másképen nem, azon az alapon, hogy ezt Ő felsége, a mi koronás királyunk rendelte…
(Báró Fejérváry Géza honvédelmi miniszter: Törvényben van!)
… hát törvényben van, annál inkább, de ha Ő felsége rendelte is, rendelte annál a jognál fogva, melyet felségjog czimén a nemzet kegyesen engedélyezett neki. Minthogy pedig a szerint kétségtelen, hogy ez a kerületi parancsnokság magyar állami hatóság, mely törvény által van rendelve és fenntartva és melynek hatáskörét, tagjainak ellátását, fizetését a magyar állam a maga törvényhozása utján adja meg, minthogy ez a hatóság képviselő ellen oly cselekmény miatt inditott megtorló vádeljárást, a mely cselekményt a mi törvényeink, törvényerejü rendeleteink és törvényerejü szokásaink büntetendőnek nem mondják ki, nem tekintenek, másrészről pedig, ugy a törvényhozás előtt, mint a nemzet előtt a maga egészében ez a cselekmény becsületes, jogos, tiszteletreméltó, sőt a hazafiság szempontjából kötelességszerü volt: ennélfogva a katonai hatóság ebben a kérdésben ily módon való beavatkozással sulyosan sérti a törvényhozás függetlenségét és a képviselőnek és a képviselőháznak mentelmi jogát.
Ennélfogva én Nessi Pál tisztelt képviselőtársamnak eljárását, a mely szerint bejelentette az esetet, helyeslem és az ő mentelmi jogának megsértését látom ebben a kérdésben és elfogadom a kisebbségnek azt a határozati javaslatát, a mely utasitja a kormányt, hogy e tárgyban e hatóság ellen a további megtorló lépést ez eljárás miatt inditsa meg és arról a Háznak tegyen jelentést. Én a maga tiszta egyszerüségében igy látom ezt a kérdést. Akár politikai, akár jogi, akár közjogi, akár mindenféle szempontból vizsgáljuk meg a kérdést, én igy látom a helyzetet. Azokat a műveleteket, a melyek szerint leginkább az igazságügyminiszter és mások pozitivum, vagy abszolutum, vagy relativum, alaki és nem alaki jogi kérdések utvesztőjébe akarják ezt az ügyet elterelni, azt én nem helyeslem, azt a rókák orvlyukainak tekintem, a melyekbe a kérdés elől elbujni akarnak.
A tisztelt honvédelmi miniszter ur ma is már ismételten sugta nekem, »ha tiszt akar lenni az illető«. Tisztázzuk a fogalmakat ebben is, mert én nem hiszem, hogy a középkor, vagy még a középkorba visszasanditó ujabb katonai felfogásnak minden részlete okos, józan és tisztességes. Nézzük meg ezt a kérdést a maga egyszerüségében. Bocsánatot kérek, ha nagyon primitiv módon fogom ezt a kérdést itt traktálni a tisztelt honvédelmi miniszter urnak, de ugy látom, hogy szükség van rá.
Mi szükséges ahhoz, hogy valaki a magyar hadseregben vagy a magyar honvédségben tiszt legyen? Azt hiszem, egyetért a honvédelmi miniszter ur velem abban, hogy java fiatalkorbeli ember legyen, épkézlábu, egészséges ember legyen és szükséges, hogy előbb katona legyen; azután a katonai tudományokat annyira, a mennyire, de korrekte megtanulja és a rendes szabályok szerint nem az osztrák észnek, hanem a józan észnek szabályai szerint, ha erre katonai tudományánál, testi épségénél és ügyességénél fogva alkalmas, a tisztikarba felveszik.
(Báró Fejérváry Géza honvédelmi miniszter: Jelleménél fogva!)
Kérem, első dolog mégis az, hogy keze-lába legyen. Menjünk át a másikra, a jellemkérdésre. Fontosnak tartom ezt a kijelentését és a magam részéről ezt a szabályt, ezt a szót, ezt az elvet elfogadom, azzal a különbséggel azonban, hogy ez a jellem nemcsak a katonaságnál szükséges, hanem arra egyaránt szüksége van mindenkinek, a ki a közélet bármely pályáján megbizatást nyer; és a katonatisztnek sincsen arra nagyobb szüksége, mint akármelyikünknek. Nincsen rá több szüksége, mint a birósági végrehajtónak. Hát e tekintetben a honvédelmi miniszter abba a középkori fölfogásba ne tévedjen el, hogy jellemre, becsületre csak a katonatisztnek van szüksége.
(Báró Fejérváry Géza honvédelmi miniszter: Sohasem mondtam!)
No, hát, ha eddig nem mondta, ezentul se mondja. Már most a tisztelt honvédelmi miniszter az ujabb kor katonai mozgalmainak, béke és hadilábon levő mozgalmainak történetét jobban ismeri, mint én. Ő résztvett azokban a hadjáratokban, melyeket én csak messziről láttam; ő azokat közelről hajtotta végre, érdemeket, igazi érdemeket szerzett, katonai érdemeket. Én azonban e téren egyre vagyok kiváncsi és erre nézve szeretném őt tanunak idézni ide a Ház elé.
(Báró Fejérváry Géza honvédelmi miniszter: Itt vagyok.)
Hát meg is teszem. A katonai erények közé tartozik a jellem is első sorban. Hogy miből álljon ez a jellem, arról ne beszéljünk, azt hiszem, jobban ismerjük, ha nem beszélünk róla és ha abszolut vagy relativ meghatározást nem adunk neki. De a katonai erények közé a jellemen kivül és a jellemmel első sorban tartozik minden nemzetnek az önérzete és tartozik a különböző nemzetek között a nemes versenynek az érzete. Ha annak a magyar katonának azt mondják, te most nemzeted becsületéért harczolsz, az egészen más dolog, mintha azt mondják, neki: te most a Gotterhalteért harczolsz. Ha aztán azt a katonát harczba visszük, – hiszen békében katona nem kell nekünk, nem azért fizetjük mi a katonát, hogy itt masirozzon, hogy itt a Gotterhaltét játszsza, sőt abban is egyetért velem talán a honvédelmi miniszter ur, hogy azért tartjuk a katonát, hogy ha majd ellenség támad meg bennünket, legyen, a ki megvédelmezze Magyarország népét, annak jólétét, függetlenségét, meg szegény királyát is. Hisz annak nagyobb szüksége van reá, mint nekünk. Mondom, akkor, a mikor az a katona hivatásának igazán a mezején van, a mikor fegyverrel kezében az ellenség előtt áll és azt legyőzni igyekszik és azt mondják neki, hogy te német, harczolsz a németért, te franczia, harczolsz a francziáért, te pedig magyar harczolsz az osztrákért. Mit gondol a honvédelmi miniszter ur, a katonai erényeknek legelseje nincs-e gyalázatosan lábbal tiporva? Mit gondol a miniszter ur, ha a mi katonáink ősi vitézségökkel és erényökkel nem a német, nem az összbirodalom, nem a császári és királyi szin, nem a kétfejüsas és nem a Gotterhalte miatt ontották volna vérüket, a mi hadseregünk tisztjei nem százszor különbek volnának, mint ma? Ezért, miniszter ur, minden nemzet okos kormánya, ha van neki, arra törekszik, egyedül, kizárólag arra, hogy az állam hadseregében a nemzeti eszme, a nemzeti érzés, a nemzet érzésének tisztelete, a kegyelet a multért, a remény és ábránd a jövendő nagyságáért, de saját nemzetének nagyságáért verjen gyökeret, hogy minden nemzet hadseregének tisztikarában ez legyen az első és hogy a hadsereg ne legyen egyéb, mint a nemzet érdekeinek, a nemzet méltóságának, a nemzet érzéseinek a hadserege.
(Bakó József: Mit szól a kormánypárt hozzá?)
(Krasznay Ferencz: Ez a jellem!)
Annak a férfiunak, a ki tiszt akar lenni a magyar honvédségben vagy a magyar hadseregben, nem a legelső kötelessége-e az, hogy egyéni jelleme mellett még hazája és nemzete iránti e kötelességeket teljesitse?
És teheti-e ezt, ha a Gotterhalte imádásának elmulasztása miatt büntetik és teheti-e akkor, ha Kölcsey Himnuszának eléneklése miatt büntetik?
Ha tiszt akar valaki lenni a magyar hadseregben, az legyen először becsületes magyar.
(Báró Fejérváry Géza honvédelmi miniszter: Aláirom!) (Hosszas, élénk éljenzés a szélső baloldalon és felkiáltások: Éljen Eötvös!)
Ez a kolozsvári eset nekem azt mutatja, hogy ezzel ellenkező irány kezd lábrakapni, ezért én nem a többség, hanem a kisebbség határozati javaslatához járulok hozzá. (Szünni nem akaró élénk éljenzés, taps és felkiáltások a szélső baloldalon. Éljen Eötvös A szónokot számosan üdvözlik.)
* * *
(Báró Fejérváry Géza honvédelmi miniszter rövid válaszában e szavakat mondja: A monarchia nemcsak Magyarországból áll, hanem ott van Ausztria is a maga provincziáival. Azt hiszem minden okos ember számol a tényleges viszonyokkal. Tényleges viszonyok pedig azok, hogy a monarchiához nemcsak a magyar nép és a magyar nemzet, de más nép is tartozik…)
Tisztelt Ház! Félreértett szavaim igazi értelmének helyreállitása végett kérek szót. Rövid leszek. Fájdalommal látom, hogy mi ketten a honvédelmi miniszter urral ebben a kérdésben meg nem értjük egymást soha. Ő azt mondja ugyanis, hogy nemcsak Magyarország van a monarchiában, hanem mások is vannak ott. Bocsánatot kérek, de e Házban csak Magyarország van.
A tisztelt miniszter ur Magyarország minisztere, a magyar király tanácsosa és nem a monarchia minisztere és tanácsosa. De akármi is ő: én és azok, a kik itt vagyunk, Magyarország törvényhozói vagyunk és azok maradunk is.