TÁJÉKOZÓ.
(Szónokaink összegyüjtött beszédei. – Nem elterjedt nemzeti olvasmányok. – Hány nyilvános beszédet tartottam életemben? – Mik az okaim arra, hogy beszédeim egy részét kiadjam? – Az én nemzedékem. – Az én életem feladata.)
Beszédeimből egy kötetnyit adok ezuttal a nagyközönség kezébe. Nyájas olvasóimnak módjukban áll nyilvános beszédeimben napvilágra jött szellemi munkásságom gyümölcseit is megtekinteni, olvasgatni s birálgatni.
Kétségem van, vajjon nem elbizakodás-e, nem vakmerőség-e összegyüjtött beszédeket tenni a közönség elé? Ez a kérdés nem elméleti, sőt a mi irodalmi és műveltségi viszonyaink közt igen is gyakorlati.
Voltak állami közéletünk jeles férfiai közt kiváló szónokok. Kevés szónok beszédeit gyüjtötték össze az élők vagy a hivek vagy az örökösök. Wesselényi Miklós, felső-bükki Nagy Pál, ifjabb Balogh János, Szemere Bertalan, Klauzál Gábor, Szilágyi Dezső beszédeihez például csak a történet és az irodalom buvárainak vesződséges munkásságával lehet eljutni. Kossuth és Széchenyi beszédeit most gyüjtögetik, most rendezik sajtó alá. Miként várhatnók, hogy oly férfiak gyüjteményes beszédeit fölkarolná a nagyközönség, a kiknek neve nem korszakjelző, habár egykor közéletünk hatalmas alakjai voltak is?
De kétségeim főforrása még se ez a körülmény, hanem egészen más. Ime, hogy másokat ne emlitsek, báró Eötvös József, idősb gróf Andrássy Gyula s gróf Apponyi Albert beszédei gondos átnézés után gyüjteményekben állnak a nemzet előtt. Vajjon nemzeti olvasmányok-e ezek? Nem! Vajjon osztályok vagy széles néprétegek vagy tanuló ifjuságok gyönyörüség vagy okulás végett vagy követendő példaként mindennapi olvasmánynak tekintik-e ezeket? Fájdalommal kell megvallanunk: nem!
Okát ne keressük. Könnyedén és gyorsan az okot megváltoztatni ugy se tudnók. Én csak a tényt akarom megjelölni, a helyzet igazságára rámutatni.
De itt van az én kételkedéseim főforrása is. Hát akkor én miért gyüjtsem össze s miért adjam ki nyilvános beszédeimet? Miért számithatnék én nagyobb sikerre, mint a melyet ama férfiak beszédgyüjteménye elért?
Deák Ferencz beszédeinek sikere engem nem ejt mámorba, nem kecsegtet semmivel. Az ő alakja, munkássága s történelmi szerepe más, mint összes kortársaié. Minden nemzet minden világhelyzetének mások az igazságai, más a bölcsesége. Ő Magyarország háromszáz éves világhelyzetének igazságait és bölcseségét hirdeti s a mig ez a helyzet gyökeresen meg nem változik: szavai a gondolkozó hazafi előtt mindig emlékezetben maradnak.
De ha beszédeimet vagy legalább azok némelyikét mégis át akarom adni az életnek, az irodalomnak és a birálatnak: okaimról, ha röviden is, be kell számolnom.
Több mint negyven év óta vagyok a közélet embere s harmincznégy év óta törvényhozó s időszaki iró. Ez idő alatt s e szereplésben sokat kellett észlelnem, sok nagy kérdéssel foglalkoznom, sok politikai szenvedélylyel, sok közéleti féltékenységgel, gyanusitással és cselszövénynyel megküzdenem. A nemzedék vezére soha nem voltam, de közéletünk fejlődésére időnként igen nagy befolyást gyakoroltam. Deák Ferencz halála óta, az utolsó harmincz év óta sohase juthattam oly nyugalmas állapotba, hogy a közélet harczaiban közlegény maradhattam volna. Buzgósággal kellett tehát munkálnom a jellemnek, az ékesszólásnak s az eszmék és gondolatok irodalmi alakjainak hatalmával.
Körülbelül ötszáz beszéd az, melyet a hazai s kis részben a külföldi sajtó is érdemesnek tartott nyilvános beszédeim közül a közlésre s a különböző pártok is méltónak tartottak a figyelemre. Ennek legnagyobb része, mintegy négyszáz, a parlamentben hangzott el. Ezen kivül voltak beszédeim országos figyelemmel kisért törvényszéki ügyekben s emlékszerü beszédek országos nevek halálakor; voltak tömegek elméjét izgató népgyülési szónoklatok s voltak ugynevezett felolvasások, melyeket azonban én nem szoktam előre elkésziteni, tehát valósággal azok is csak nyilvános beszédek.
Ötszáz beszéd! Gyüjteményes műveim alakjában legalább husz kötetnyi!
De álmomban se jut eszembe mindezt összegyüjteni, átnézni s gyüjteményes irodalmi alakban kiadni. És azt se engedem meg senkinek, hogy ezt életemben vagy halálom után megcselekedje. A mit én életemben kiadok: ám az hadd éljen, ha tud, még kis ideig, – a többi pedig pihenjen a feledés homályában ezentul is örökké.
Mi vezet hát mégis arra, hogy néhány beszédet kiválasszak s azokat összegyüjtsem, a többit pedig föld alá temessem? Hiszen vagy van irodalmi és művészi becsük beszédeimnek s ha van: tárjam föl valamennyit. Vagy nincs az a becsük s akkor aludjék valamennyi.
Ez a megjegyzés nem lenne egészen alapos.
Nem minden nyilvános beszéd egyenlő értékü. Alakjukra, tartalmukra s művészi értékükre nézve is óriási különbségek vannak a beszédek közt. Azt a beszédet például, a melyet csak véletlen külön ok hevenyészett, a mely a gondolatok alakitásában pongyola, a melynek tárgya kisméretü s a mely nem is az egész kérdéssel, hanem annak csak töredékeivel foglalkozik, csakugyan nem volna czélszerü a nagyfontosságu kérdést egészben felölelő gondos szónoki művekkel egy polczra emelni. Még Deák, még Kossuth beszédei közt is vannak olyanok, melyekkel, ha elvesznének, semmit se vesztene az irodalom és az utókor.
Hát ez okból is meg kell válogatni a nyilvános beszédeket. Annyi gondot megérdemelnek, mint a télre való finom gyümölcs.
Tisztán áll előttem: hogy oly beszédeimet szabad csak gyüjteményes műveim közé fölvenni, a melyek nyelvüknél fogva vagy a gondolatok megalakitásában művészi becscsel birnak. Vagy a melyek nagy korkérdéseket s nagy nemzeti igazságokat uj fénynyel világitanak meg. Vagy végre, a melyek egész közéletem vezérlő elveit s jellemem valódi természetének igazságait jelzik.
Vajjon még ily beszédeim is megérdemlik-e irodalmi alakban a megörökitést?
E kérdésre a mindennapi választ én nem adhatom meg. Ha megadhatnám: akkor se tenném. E kérdésben az elfogulatlan s mivelt olvasó s az utókor legyen a biró. De valami nagyot, korszakosat, valami csodálatos erőt és hatalmat az én szónoklataimban ne keressen senki. Ne keressen se többet, se másfélét, mint bár legnagyobb szónoki hirnevet szerzett kortársaim beszédeiben. Ez esetben legalább csalódni nem fog.
Igaz, néhány parlamenti, de egyéb beszédemnek is pillanatnyi hatása csodálatos volt, majdnem leirhatatlan. Afféle hatást kortársaim közt pusztán a beszédben nyilvánuló szellem hatalmával senki soha el nem ért. Százféle oka van annak, hogy az a hatás hosszu időre s egész nyilvános pályámra miért nem maradt meg állandónak. De azért a pillanatnyi hatás se igaz mértéke a beszéd igaz értékének. Gyakran véletlenül kiejtett szó is óriási hatásu a közélet mozgalmas napjaiban. S azután az állami közélet harczosára sokban ugyanazok a természettörvények irányadók, a melyek a szinművészet hősére. Korát és közönségét időnként magával ragadja. Más kor, más közönség sehogy se érti: miért?
De beszédeim némely részének kiadására vannak más okaim is.
Iró vagyok. Költői és irodalmi műveim sajátságosak, egyéniek és sokfélék. Ugy gondolom, van köztük sok, a mely tuléli koromat s minden kortársamat. Mert nemzetem lelke, fajom szelleme s a magyar nyelv fensége és gazdagsága él bennük. Miért ne akadna olvasójuk késő időkben is?
De a ki irodalmi műveimet megkedveli, ismerni akarja nyilvános beszédeimet is. Szinte vágyakozik az irónak mind a két erejét összehasonlitani. Azt, a melyik a szónoklat hevében rögtönözve nyilatkozik azzal, a melyik tünődve, ábrándozva, gondosabban vezeti a tollat betüről-betüre. Érdekes természeti tünemény is, miként alakitja meg ugyanaz az agy rögtönzött beszédben gondolatait s miként irásban.
S van még más okom is.
Parlamentünk alig ismeri már a tökéletesen magyar szónoklatot. Közéletünk nagy szónoki hirben álló férfiai nem tiszta magyar elmével gondolkoznak. A német gondolkodás modora nagyon divatossá vált már. Akadémiai és egyetemi tudósaink magyar szavakkal, de nem magyarul irnak. A tudományos német bölcselet terminológiája, műszavai, meghatározásai s mondásai nagyon mélyen beszivódtak már nagy szónokaink eszejárásába. Ezt az eszmét: »hazaszeretet« ma már igy kell alakba ölteni: »az állami érdekek tisztelete«. Deák Ferencz imádsága: »éljen a haza!« – most már ódon állapot. E gondolat korszerü szokott alakja ez: »viruljon az állam!«
Igy is jól van, a gondolat igy is szép, de alakja már nem a mienk, nem az enyém. Folytathatnám kézzelfoghatóbb, csillogóbb idézetek nagy tömegével. Szilágyi, Pulszky, Apponyi, Csemegi, Széll, Berzeviczy, Tisza gróf beszédei a német ész állambölcseletének különös műszavait bujálkodó gazdagságban ontják ránk. Ezek korszerü nagy szónokaink. Hatásuk nagy, gondolatalakitási módszerük terjed, nyomdokaikban haladnak mások is. Támogatja őket az akadémia és az egyetem tudósainak pogány nyelve s napi sajtónk irásmódjának tökéletes züllöttsége.
E tünet irtózatos betegség tünete. Félek tőle. Féltem nemzetem ifjuságát. Féltem a magyar nyelvnek minden más nyelv fölött ragyogó fenségét. Féltem a magyar elme gondolkozásának üdeségét, tisztaságát, eredetiségét. Azért küzdök ez irány ellen. Szépirodalmi, tudományos és szónoki nyelvem, irásmódom s gondolatalakitó módszerem egyenes harcz ez irány ellen.
Természetesen az én műveim se tökéletesek s ahhoz a véghez, melyet el kell érnünk, még el nem jutottak. De azt hiszem, műveim a komoly nagy kisérlet s a tudatos erőfejtés nevét méltán megérdemlik. Beszédeimben sok a gyöngeség. A mit remeknek nevez a szépműtan, talán jobban meg tudtam volna közeliteni. De az állami közélet munkása a multtól és jelenvalótól, a szokástól és divatostól egyszerre el nem szakadhat, ha a hatást, melyre törekszik, zavarni nem akarja. És azután minden parlamenti beszédem tökéletes rögtönzés.
A rögtönzésben van beszédeim ereje, de egyuttal szerkezeti és költői nyelvbeli gyöngesége. Valamelyik későbbi kötetben lesznek majd kis számmal gondosan készült beszédeim is. Ezek számára semmi oldalról se fogadok el mentséget. A legkeményebb szépműtani birálat elé is készséggel oda ajánlom. De ezek nem parlamenti beszédek.
Minden parlamenti nagy beszédem igy készült:
Ülés előtt félórával fölmegyek a képviselőházba s valamely üres teremben három-négy darab papirra följegyzem gondolataim sorrendjét, jelző szavát s egymásutánját. Azután végig hallgatom az előttem szólót. A mit gondolataiból észrevétellel vagy birálattal akarok kisérni, arra nézve is följegyzek egy-egy szót papiromra s nyomban elkezdem beszédemet. Csak tehetségem, találékonyságom s a hallgató közönség figyelmének mértéke és természete vezet azon túl. S a vitató hajlam, a vidámság, az élcz és a szelid, de éles gúny.
Beszédeim vitázó természetüek. Államférfiui helyzetemben nem lehettek mások. Meggyőződésem harminczegy esztendeig a legkomolyabb ellenzékre szegezett. Alkotásra tehát nem volt alkalmam; előterjesztő, oktató és földeritő beszédeket nem tarthattam. Csak vitázó és harczos beszédet.
De minden beszédem nem egyenlően értékes. Se beszédeim minden része nem egyenlően művészi becsü. Az olvasó önkénytelenül rájön erre.
Életem feladatát korán felismertem. Nagy nemzedék után jött az én nemzedékem. Nagy történelmi korszak után az én korszakom. De az én nemzedékem, az én korszakom kicsinyes és bágyadt. Jókai elöregedésével bezáródott a nagy, az igazi nemzetvezérek dicső korszaka. A nemzet mostani vezérei a pártok összebeszéléséből keletkezett ideiglenes pótlások. Ne értsen engem félre senki. Tiszteletem erős és eleven irántuk. De én nem néhány napnak, én hosszu időknek számára akarom hirdetni az igazságot. Életem feladatát akként jelölte meg a gondviselés és az én elszántságom, hogy én gyönge nemzedék előtt, kicsinyes és bágyadt korszakban legyek a magasztos nemzeti eszmék hirdetője, a magyar faj igazságainak lankadatlan mivelője. S végezzem munkám a költészet, az irodalom és a szónoklat hatalmának segitségével.
Ime e kötet a nemzeti hadseregért vivott parlamenti harczaim bizonysága. Ez ügyben tartott minden beszédem itt nincs összegyüjtve. De mutatónak ez is elég. A legnagyobb mértéket alkalmazza bár nyájas olvasóm, vajjon ez ügyben életem feladatát iparkodtam-e teljesiteni: nem félek mértékétől. Ne kedvezzen nekem semmit. Megnyugszom itéletében.
Még csak kevés megjegyzést bocsátok előre.
Beszédeim a képviselőház naplóiban vannak megörökitve. Ugy vannak ott, a hogy az országgyülés hivatalos gyorsirói leirták. A gyorsiróí jegyzeteket én nem szoktam rendesen átnézni s beszédemet a pongyolaságtól s a tévesen irt szavaktól és mondatoktól megtisztitani. De gyüjteményes műveim számára átfutottam a naplókat s a leirásbeli feltünő hibákat és tévedéseket kiigazitottam.
A hivatalos gyorsirók a beszéd külön hatását is jelzik s jelzéseikkel a beszédek teletüzködvék: »Helyeslés. Zajos helyeslés. Derültség. Zaj. Mozgás. Szónokot üdvözlik stb.« Effélék a jelzések. Ezeket beszédeimből lehetőleg kihagytam. Hadd legyen a beszéd a maga meztelenségében az olvasó előtt.
Kihagytam a közbeszólások nagy részét s más képviselőknek egymással való feleselését is. Csak oly közbeszólást közlök, a melyre felelnem szükséges volt.
Husz éven át vezető szerep hárult rám az országos függetlenségi párton s egy ideig elnöke is voltam e pártnak. Nagy politikai küzdelmekben volt részem az alkotmány tisztaságáért, a becsületes kormányzásért, a képviselői függetlenségért, a magyar miveltség uralmáért, a haladás és jogegyenlőség nagy intézményeiért. Ha élek, azoknak a beszédeknek egy részét is összegyüjtöm, a melyeket ez a küzdelem szült.