NEMZETI SÉRELMEINK A HADSEREGBEN.
I.
A BESZÉD TÖRTÉNETE.
A kormány 1902. évi november 6-án rövid törvényjavaslatot terjesztett elő az 1889. évi VI. törvényczikk 14-ik §-ának módositásáról, illetve a közös hadsereg és a honvédség ujonczlétszámának megállapitásáról.
Az emlitett törvény 14-ik §-a a közös hadsereg együttes évi ujonczjutalékát 103,100 főben szabta meg; a benyujtott javaslat szerint e szám helyett 125,000 főben lenne meghatározandó.
1902-ig a magyar hadsereg évi ujonczjutaléka 43,889 fő volt, az uj javaslat szerint 53,438 fő lenne, tehát évenkint 9549 ujonczczal több. A honvédség évi ujonczjutaléka 1902-ig 12,500 fő volt, az uj javaslat szerint 3000 fővel több, tehát 15,500. A nemzet véderőterhe tehát évenkint összesen 12,549 ujonczszámmal növekednék.
Magában az emberanyagban való teheremelkedés is óriási lenne. Még sulyosabbá tenné a terhet a költségemelkedés. A közösügyi bizottságok megállapodásai szerint első befektetésül egyszersmindenkorra mintegy 450 millió korona kiadási többlet állana elő. Ennek kamatjához számitva a rendes évi költségemelkedést: Magyarország évi hadügyi kiadása tényleg mintegy 15 millió koronával szaporodnék
A kormány ez elviselhetlennek látszó hadügyi teheremelkedést azzal indokolta, hogy a tábori és hegyi lövegeket tökéletesiteni és szaporitani kell, továbbá taraczkütegeket kell állitani, végre a hadi tengerészetnél is javitásokra van szükség s mindehhez a katona-létszámot megfelelőleg emelni kell. De kell emelni azért is, hogy a békelétszám mindig teljes legyen s a tényleg szolgáló legénység egy részét méltányossági tekintetekből szabadságolni lehessen.
Én és politikai barátaim elvileg nem elleneztük volna a javaslatokat, ha a nemzet hadügyi sérelmeit a kormány és törvényhozás orvosolja. Követeltük ennélfogva a magyar hadseregben a magyar vezényletet, a magyar szolgálati nyelvet, idegen jelvények helyett a nemzeti jelvényeket, a magyar tiszti oktatást, a katonai perrend magyarságát, az osztrák ezredekben szolgáló magyar tisztek visszahelyezését s általában mindazt, a mihez a nemzet jogát az 1867-iki törvény világosan megállapitotta.
A kormány rideg elutasitó álláspontra helyezkedett, mi se engedtünk. Előállott az a több éves nagy parlamenti és alkotmányi küzdelem, melyet a Nessi-ügyben tartott beszédem történetének följegyzésével emlitettem. E küzdelem az első sorba hivott engem is. Sok és nagy beszédet kellett tartanom, a mikor kivált a közérdeklődés némileg csillapodni kezdett. A kormány és pártja obstrukcziónak nevezte el a küzdelmet, a mely azonban nem volt egyéb, mint 1889-ben. Lelkes, komoly, elszánt küzdés a nemzet jogaiért.
Minden beszédem nincs bent e kötetben. Talán egyik-másik összegyüjtésére még rákerül a sor.
Ezt a beszédet 1903. évi márczius hó 5-én tartottam. Ebből az évből még három s az 1904-ik évből egy beszédem van e kötetben. Mindannyi egyik tünete a nagy küzdelemnek.
II.
A BESZÉD.
(Hadügyi jogunk az 1867-iki törvény alapján. – A létszámemelés nemzeti föltételeit most kell megszabni. – Mi a nagyhatalmassági érdek? – Gróf Tisza István és gróf Andrássy Gyula érvei. – Az ellenértékek. – A katonai perrend. – A magyar tisztek visszahelyezése. – A jelvény. – Maig se változott a nemzet és a Habsburgok közti viszony. – Andrássy és Tisza ne bizonykodjanak az osztrákok helyett. – A hadseregben ma is elnyomják a magyart. – A „hier“. – A magyar elégedetlen. – Deák Ferencz is megtagadja az ujonczot 1839-ben. – Hol van a régi nemzeti párt? – Olyan hadsereg, mint a császári osztrák, ismeretlen a tudományban.)
Tisztelt Képviselőház! Sietek kijelenteni, hogy a napirenden levő törvényjavaslatokat én a részletes tárgyalás alapjául el nem fogadom és azokhoz nem járulhatok.
Ámbár már mélyen benne vagyunk az e felett való eszmecserében, mindamellett kötelességemnek tartom a magam elhatározása indokait lehető röviden előterjeszteni.
Közjogi és jogi oldalról is fejtegették a kérdést és én álláspontomnak és ama férfiak álláspontjának az indokolására, a kikkel egyetértek, szükségesnek tartom megjegyezni, hogy a mi álláspontunk közjogilag egészen helyes, egészen indokolt, egészen törvényes. Mikor hallok szemrehányásokat a tulsó oldalról, a melyek szerint itt a házszabályokkal való visszaélés történnék, obstrukczió és nem tudom, mi minden, én ama szemrehányásokat alaposaknak nem fogadhatom el. Törvényhozásunk történetéből megkisértem bebizonyitani, hogy az ellenzék máskor is ilyen álláspontot foglalt el, máskor is megtagadta az ujonczlétszám megadását, általában a koronának, a kormánynak a hadsereg kiegészitésére vonatkozó előterjesztését, ha arra fontos okok voltak. Megtagadta nem pár hónapon keresztül, hanem egész esztendőn keresztül, megtagadta nem kisebb ember vezetése mellett, mint a minő volt Deák Ferencz. Lesz szerencsém majd ennek a történetét részletesen előadni.
Tisztelt Ház! Akármi történt 1867-ben, bárminő magyarázatot füzött ahhoz vagy annak egyik-másik részéhez bárki, egy dolog bizonyos, az t. i., hogy az 1867: XII. t.-cz.-nek, annak a hires kiegyezési törvényczikknek a 12. szakasza a nemzet számára biztositotta azt a jogot, hogy – elolvasom, ámbár mindenki tudja, de mindenki feledékeny nálunk bizonyos dolgokban, hogy »a magyar hadsereg időnkénti kiegészitésének és az ujonczok megajánlásának jogát, a megajánlás feltételeinek és a szolgálati időnek meghatározását, ugyszintén a katonaság elhelyezését, élelmezését illető intézkedéseket, az eddigi törvények alapján mind a törvényhozás, mind a kormányzat körében az ország magának tartja fenn«. Tehát valahányszor a korona, illetőleg a kormány ide jön a nemzet törvényhozása elé s katonát, ujonczot kér a hadsereg kiegészitésére, a törvényhozó hatalomnak, illetőleg a képviselőháznak, a képviseletnek mindig jogában áll, – s ez egyik alapelve és sarktétele közjogunknak – a megajánlást feltételekhez kötni. Többet mondok: ez a jog egyuttal a nemzet képviselete részére a legelsőrendü kötelesség ugy közjogi szempontból, mint a hazafiasság szempontjából. Valahányszor a korona nevében a hadsereg kiegészitéséről van itt szó, valahányszor e czélból ujoncz megajánlásáról van szó, a nemzet képviseletének mindig legelső rangu kötelessége megvizsgálni a kérés alaposságát, jogosságát s egyuttal, ha elhatározza, hogy annak a kérésnek eleget tesz, megszabni azokat a feltételeket, a melyek mellett azoknak a kéréseknek eleget tesz. És igy ma a Képviselőház és ennek az a része, a mely ezen az oldalon ül, nem tesz egyebet, minthogy a nemzet képviseletének ősidőktől fogva fennálló és jogosan soha kétségbe nem vont jogát gyakorolja oly törvényjavaslattal szemben, a mely javaslat a már megszokott sulyos teherrel járó eddigi ujonczlétszám helyett megközelitőleg 15,000 fővel nagyobb ujonczlétszámot követel évente. Mi tehát a föltételekről fogunk beszélni, a melyek mellett a nemzet e javaslatot elfogadhatja és a korona nevében kérelemmel járuló miniszteriumnak, kormánynak ezt a kérését megtagadhatja.
Az a kérdés, hogy az ország jelen helyzete szerint, a politikai, közjogi viszonyok mai állapotában a hadsereg mai állásában eléggé indokolt-e, hogy a nemzet feltételeket kössön ahhoz, hogy az ujonczlétszámot felemelje és az ugynevezett véradót önmagára nézve sulyosabbá tegye? De még ezt a kérdést is megelőzi az a másik kérdés, vajjon a kormány tudta-e kellőképen indokolni, hogy miért szükséges mulhatatlanul az ujonczlétszámnak 15,000 fővel való emelése; és hogy tudta-e ezt tökéletesen a nemzet minden rétegét megnyugtatóan indokolni?
Az előterjesztett javaslataiban nem tudta: ott egyébről nincs szó, mint pusztán katonai, műszaki indokokról. Azt mondja, hogy a tüzérséget változtatni kell, a tábori ütegeket és ágyukat át kell alakitani s azt mondja, hogy taraczkütegeket kell szervezni, valamint a haditengerészettel is kell valamit csinálni: mindebből következik, hogy 15,000 fővel emeljük az ujonczlétszámot. Azt hiszem, tisztelt Ház, hogy nincs ebben a képviselőházban ember még a kormány háta megett sem, a kit pusztán ez indokok meggyőznének arról, hogy ez a követelés jogos s alapos s ennek teljesitése elmaradhatatlan. Nem is hiszi a kormány és pártja sem, hogy ez igy volna, mert ha hinné, akkor nem vállalkozott volna a szabadelvü párt két kiváló tagja, gróf Andrássy Gyula és gróf Tisza István arra, hogy megkisértsék egyéb indokokkal is támogatni ennek a törvényjavaslatnak helyességét; egyáltalában nem vállalkoztak volna arra, hogy egészen suly nélküli és helytelen indokokkal törekedjenek erősiteni azt az álláspontot. Elég okos férfi mind a kettő; ha szól, bizonyára jól megfontolja, a mit mond, és ha javasol valamit, azt is jól megfontolja, és mind a kettő – ismétlem – elég komoly arra, hogy egészen hiábavaló indokokkal ne álljon elő a kormány javaslatainak védelmére. De olyan szükségesnek látták ezt a védelmet, hogy még egészen hiábavaló indokokkal is előállottak.
Mind a kettő hivatkozott a nagyhatalmi tekintetre. Meg volt már vitatva itt e Házban szellemesen s alaposan, épen gróf Andrássy Gyula képviselőtársam előadásában – feleletül Beöthy Ákos képviselőtársam beszédére – hogy az a nagyhatalmi állás, az a nagyhatalmiság dolga, nagyhatalmiság érdeke, vagy nagyhatalmi állásra való tekintet, az valami egészen meghatározhatatlan dolog. Nagyhatalmi állás alatt azt értené az ember közönséges józan észszel, hogy ha én mint hatalom, háboruba keveredem valakivel, akkor vagyok én nagyhatalom, ha én őt megverem, vagy legalább is ő nem ver meg engem. Ez lenne a közönséges józan felfogás. Sőt tovább megyek. Ha a katedrális elmék mindig helyesen dolgoznának, akkor ez volna a tudományos meghatározása is. Hanem hát a katedrális elmék nem mindig dolgoznak rendesen, és a magasabb katonai elmék sem. Bizonyos az, hogy a mi hadseregünk, a melynek különös vitézségét és hűségét sohasem vontam kétségbe – nem is vonom, csak csodálkozom rajta – mely hadsereg hűségben és vitézségben a világ egyetlen hadserege mögött nem maradt el, a legnagyobb hadjáratokat pár száz év óta mindig elvesztette.
És mikor a magyar nemzet elégedett volt, mikor elégedett tudott lenni, akkor ez a mi országunk szövetkezve a Habsburgok egyéb országaival mégis szakadatlanul mindig nagyhatalom volt. Viszont a történelemben vannak esetek, hogy a győző seregek nem voltak képesek nagyhatalmat biztositani azoknak az államoknak és uralkodóknak, kiknek hadseregeik voltak és szerencsétlen hadjáratokat viselő hadseregek, mégis biztositották a nagyhatalmi állást és érdekeket.
De én ennek a kérdésnek vitatásába nem bocsátkozom, mert ha sem az ellenfél nem tudja biztosan meghatározni a nagyhatalmasságot, sem én, akkor mit vitatkozzunk ezen? És jól tette a honvédelmi miniszter ur, hogy ő a maga javaslatának indoklásából ezt az ismeretlen nyelven való beszédet egyszerüen egészen kihagyta. De egy dolog bizonyos, hogy akármit jelentsen az a nagyhatalmi állás és érdek, a melylyel egyébiránt az 1861-iki országgyülés már elméletileg is végzett, azért sem az országnak függetlenségét, sem az ország polgárainak jólétét, sem fajunk önérzetét semmi körülmények között feláldozni nem fogjuk. Bármi nagy, szent, becses és drága legyen az a nagyhatalmi állás, ezt a három dolgot érinteni azért nem szabad. Mert ha mi ezt a három dolgot a nagyhatalmi érdekből, vagy állás miatt, vagy nem tudom miből érinteni engedjük, akkor a nagyhatalmi állás tényezői közül az elégedett, nyugodt, boldog és erős Magyarország kiesik. Tessék e nélkül nagyhatalomnak lenni a Habsburg-erőnek.
Hivatkozás történt mindkét igen tisztelt képviselőtársam részéről a balkáni dolgokra is és Maczedóniára is. Azok az indokok, a melyek erre nézve felhozattak, fontosak lehetnek idővel, talán később, és fontosak lehetnek ma is Maczedóniára, de nálunk ma nem fontosak, nem is időszerüek. Sőt ama előterjesztés szerint, a melyet legközelebb a miniszterelnök ur tett, azok a maczedóniai állapotok nem is oly komolyak, hogy épen minekünk kellene az évi ujonczlétszámot 15,000 fővel felemelni. Sok kis és nagy államra nézve fontosak lehetnek, de hogy épen mi reánk nézve ilyen fontosak lehetnének, azt a miniszterelnök ur legutóbbi előterjesztése után nem hiszem, de bebizonyitottnak sem láthatja senki, sőt ellenkezőleg, ha a 15,000 főnyi ujonczlétszámemelést kérte volna a kormány korábban, mint a hogy kérte novemberben, most a miniszterelnök ur februári előterjesztése után ettől a kérelemtől el kellene állani, mert épen a Balkán viszonyokban előállott az a fordulat, a mely sehogy sem indokolja azt, hogy mi évi 15,000 főnyi erővel emeljük a magunk terhét.
Beszéltek az ellenértékekről. Bevallom, hogy én nem vettem észre, hogy azok, a kikkel egy közjogi és államjogi elveket követni van szerencsém, belementek volna abba az alkudozásba, a melyről itt szó volt, a melynek feltételeiről egyszer a honvédelmi miniszter ur, legutóbb pedig a miniszterelnök ur itt egyoldalulag előterjesztést tett. Bizonyos ellenértékekről volt szó, bizonyos feltételekről, a melyeket a honvédelmi miniszter ur két osztályba sorozott; az az osztály az egyik, a melyet ő és a kabinet már megfontolt, a mely osztálynak én semmi becsét nem látom és az a másik osztály, a melyet a kabinet még nem fontolt meg és hogy mikor fog megfontolni, arra sem adott határozott terminust.
Hát azokról, a miket még nem fontolt meg, ne beszéljünk. Én majd fogok beszélni azokról, a melyeket mi megfontoltunk.
Tehát az a megfontolt osztály, az a három feltétel, a melyet a miniszterelnök ur legutóbb jelzett: a jelvényeknek valamiféle átalakitása, azután a magyar tiszteknek a magyar ezredekbe való áthelyezése s végül a katonai bűnvádi eljárás. Bocsánatot kérek, habár mellesleg, némileg kitérek e feltételekre. Én igazán nem akarok ezekről sokat beszélni; de nem is fogok. Hanem hát azt kérdem, a 15,000 főnyi emeléssel szemben ez lenne az ellenérték? Hát nem emlékszik a miniszterelnök ur, hogy a mikor még kezdő politikus volt, politikai pályája kezdetének kezdetén, már akkor igérte a kabinet, a hatodik, hetedik miniszterium ő előtte, hogy ezt a katonai büntető törvényjavaslatot vagy perrendet előterjeszti, mert sürgős, mert szükséges, mert halaszthatatlan, mert az állapotok a katonai igazságszolgáltatás terén középkoriak. Hiszen Horváth Boldizsár, akkori igazságügyi miniszter az első Andrássy-kabinetben már törvényjavaslatot is terjesztett elő, oly régen, hogy mindenki meghalt már, a ki azt a javaslatot tárgyalta.
(Madarász József: Én még élek!)
Madarász képviselőtársam nem terjesztette elő, csak visszautasitotta. Azóta a honvédelmi miniszter ur velünk együtt sok pályát bejárt, sok kalendáriumot tulélt és minden évben megigérte annak a javaslatnak előterjesztését, mint szükségeset, mint czélszerüt, mint olyant, a mely nélkül a hadsereg igazságszolgáltatási viszonyai még ma is középkori lábon állanak; minden évben megigérte, sürgette a delegáczió, sőt a Képviselőháznak még ez a szerencsétlen hadügyi vagy honvédelmi vagy véderőbizottsága is, a mely most ennek a javaslatnak ajánlója. És harminczkét esztendei folytonos igéret után most, harminczharmadszor fordul elő, hogy: ezt nemzeti vivmányként megadjuk nektek a 15,000 főnyi emelésért. – Hát honvédelmi miniszter ur, beszéljünk őszintén, komolyan egymással.
Lehet-e erről komolyan beszélni, ha 32 esztendő óta nem tudták megtenni? Mert mindig megigérték, még se tették, hát ujabb 32 esztendeig várjunk a nemzeti vivmányokra, de a 15,000 főnyi ujonczot mégis megadjuk mindjárt? Hát lehet igy a nemzet képviseletével játszani?
Azt mondja a miniszterelnök ur, hogy szavát adja, hogy ő megcsinálja. Én felmentem az adott szó alól. Nem fogja megcsinálni, én megjövendölöm. Rossz kenyér a próféta kenyér, de most mégis beleharapok. Nem fogja megcsinálni.
(Széll Kálmán miniszterelnök: Nem azt mondtam, hogy megcsinálom, hanem azt, hogy beváltom, a mit mondtam, a mig itt ülök!)
Semmi esetre sem csinálja meg. De ha megcsinálja is, ezt ellenérték gyanánt a nemzet részére vivmány gyanánt feltüntetni akkor sem lehet. Fapénz ez, a mely nekünk nem jó!
Ott a másik feltétel, a magyar honos katonatiszteknek magyar ezredekbe való áthelyezése. Bocsánatot kérek, ez még szomorubb dolog. Nagyon nehéz erről beszélni. Itt vádak emelkedtek például parlamentben, sajtóban, Ausztriában is, mindenütt, hogy az ezen az oldalon ülő férfiak gyakran bevonják a koronát a vitába. Vádolnak bennünket, helytelenitik eljárásunkat, hogy a koronát miért birálgatjuk. Nekem most kedvem volna rá csak azért, hogy védelmére elmondjam, hogy 1868-ban már jó lélekkel elhatározta a korona, hogy a magyar tisztek a magyar ezredekhez osztassanak vissza. Mit szóljak most már azokról a kormányokról és különösen erről, a melyek ő felségének e kegyes és bölcs elhatározását nem tudták és még most sem akarják végrehajtani?
(Széll Kálmán miniszterelnök: Miért különösen erről?)
Azt mondják, hogy bevonjuk a koronát a vitába. Hát védelmezni nincs jogunk a koronát? Hiszen védjük, követeljük, hogy szava érvényre jusson. Követeljük, hogy józan parancsának a hadsereg ellent ne álljon és a kormányok ne akként intézzék ő felsége parancsát, hogy: lassan, lassan, lassan. Hiszen ő felsége is emberi törvények alatt áll: élete halála nem biztos egy napig sem, de valószinü, hogy ha 35 esztendő óta, mert most annyi ideje, hogy kiadta rendeletét, ha 35 esztendeig kellett várnia, hogy megvalósuljon az, – pedig most sem valósul ám meg, azt is bizton megmondom a miniszterelnök urnak, ne kösse hozzá a szavát, most sem lesz abból semmi – bizonyos, vagy legalább nagyon valószinü, hogy 35 esztendeig még elvárhat ő felsége, de akkor sem éri meg azt az időt, a mikor az ő jó lélekkel elhatározott rendelete végrehajtást nyer.
De hát nem is nyer, mert ha érvényesiteni akarnák, mi állja annak utját? De csak igéretekkel áll elő a kormány. Harminczöt éves igéretekkel, a melyeket most mégis ellenértéknek, nemzeti vivmánynak akar feltüntetni.
Hat hete már, hogy az ellenzék nyugtalankodik. Erős a fájdalma és ez vezeti erős vitára, és parancsolja az ellentállást fontos javaslattal szemben, a mely a hadsereg kiegészitéséről szólván, már természeténél fogva is rendkivül fontos, közjogilag is, egyébként is. Hat hete! Hiszen az a három dolog, a melyet igérnek a miniszter urak, ha komolyan akarnák, könnyen el volna intézhető. A jelvények dolga elintézhető kétszer 24 óra alatt. Ő felsége 1868-iki rendeletének végrehajtása meg volna kezdhető minden irányban és a katonai büntető törvénykönyv is, a melyről ugy értesülök, hogy két nagy termet töltenek be már a rá vonatkozó irott és nyomtatott javaslatok, a melyek nem is 35 esztendő óta, hanem száz esztendő óta készülnek, megcsinálható lenne komoly akarattal rövid néhány hét alatt.
Ha a kormány komolyan akarná, a katonai büntető törvénykönyv tekintetében hat hét alatt, a mióta ez az ugynevezett obstrukczió tart, világ elé hozhatott volna valamit javaslat, kisérlet, bizottsági jelentés vagy más ilyesmi alakjában. Hiszen módja van a kormánynak akkor is bizottság utján talán több esztendőre elhalasztani és érlelni azt, hogy abból törvény legyen.
De még azt sem kisérlik meg. Azt gondolja a miniszterelnök ur, hogy elég a puszta szó, a puszta beszéd, a puszta igéret?
Deák Ferenczre hivatkozom. Deák Ferenczre lesz szerencsém többször is hivatkozni, mert a miniszterelnök ur sokszor nagy szellemességgel, de mindig minden alaposság nélkül azt bizonyitotta előttünk, hogy ő Deák Ferencz politikai iskolájának növendéke, szellemének, irányának követője, politikai örököse.
Egyszer meg kell vizsgálni, mi igazság van ebben. Ma még nem teszem meg. Majd később lesz róla szó, de kénytelen vagyok kiterjeszkedni rá, vagy legalább érinteni most is.
Azt mondta Deák Ferencz egyszer, hogy »századok sérelme, a sorsnak ezer csapása, százszoros csalódások már kifárasztották a nemzetnek egykor gazdag reményeit. A mit századok keserü csapásai lassankint megrontottak, azt egy-két vigasztaló szó egyszerre helyre nem állithatja. Erre idő kell és tettek, nyiltszivüség, szeretet és türelem«.
Idő volna; hol vannak a tettek, honvédelmi miniszter ur? Hol van a nyiltszivüség, honvédelmi miniszter ur?
(Báró Fejérváry Géza honvédelmi miniszter: Hol van a türelem?)
(Pap Zoltán: 370 esztendő óta folyton türünk!)
Hol a szeretet és a türelem a mi drága szövetségeseinkben? Szeretet a tulsó részen elég van mi irántunk, hanem mikor a nemzet jogait szükséges erélylyel követeljük, akkor a szeretetnek és türelemnek ott nem látjuk sok jelét. És hát az a bizodalom, a mely nincs meg már, a mely régen elromlott, régen megcsökkent, egy pár ilyen üres szóval helyre nem állitható.
De ez a három igéret nem is alkalmas arra, hogy arra a magyar nemzet bárminemü sulyt helyezzen. Még az a jelvényváltoztatás sem bir előttem sulylyal, sőt őszintén megvallom, nagy aggodalommal hallottam kivált a miniszterelnök urnak utolsó magyarázata óta. Arról a jelvényről, a sárga-fekete szinről és a kétfejü sasról, a mely most uralkodik a hadseregben, legalább mindenki tudja, még az osztrák is tudja, hogy ez nem magyar, nem magyar-nemzeti s eljöhet az idő, el is jön, mikor ettől szép szerével vagy nem szép szerével megszabadulunk; de hogy most kigondoljon a kormány bölcsesége valami olyan jelvényt, a melyben e sárga-fekete szin is benn legyen, a kétfejü sas is benn legyen, a Gotterhalte is benn legyen, de valami magyar is benn legyen és azt mondja, hogy ez legyen már most a magyar nemzeti érzésnek a jelképe, a magyar törekvés végczélja és a magyar becsület szimboluma, ettől jobban félek, mint a kétfejü sastól.
A kétfejü sastól megtudunk majd szabadulni. Ettől nehezebben; pedig ettől is meg kell szabadulni. Ismétlem, én ezeket a feltételeket ellenértéknek el nem fogadom.
Azt mondja gróf Tisza István képviselőtársam, hogy eddig a nemzet és a király nem értették meg egymást. Hát ez nagy kérdés, tisztelt Képviselőház. És mikor valaki ezt a kérdést felveti ebben a Házban, vagy akárhol az irodalomban vagy a történettudományban, hogy a magyar nemzet és a magyar király eddig nem értették meg egymást…
(Gróf Tisza István: Nem eddig, hanem 1867-ig!)
Nagy kérdés ez, mert a gondolatoknak és az érzéseknek egész raja támad fel a hazafi lelkében és e kérdésnél az első és az utolsó mindig az, vajjon igaz-e hát, hogy most már megértették egymást.
(Gróf Tisza István: Igaz bizony!)
Gróf Tisza István képviselőtársam a multnak több századára kiterjedő idejét vázolta itt előttünk lehető röviden. A hogy felfogja a multat, igazságot kell neki adnom abban, sőt oly erősen alakitotta meg egyik gondolatát, a melyhez történetiróink nem igen szoktak, a mikor azt mondta, hogy az a hatalom, melyet Szent István koronájával ruháztunk a magyar királyra, gyakran a magyar nemzet ellen lett felhasználva.
(Thaly Kálmán: Nem ujság ez! Régen tudjuk!)
De akármilyen erős alakot adott e gondolatának, igaza van, igy történt. Majd rátérek még erre a beszédre később, talán a beszédem végén. De mikor a multat hiven vázolta ő egész 1867-ig, ismétlem, a kérdés az, vajjon igaza van-e 1867 óta?
A kérdést fel lehet tenni már annálfogva is, hogy egy évszaki adat képes-e nagy világtörténelmi és sok századon át tartó törekvéseket egyszerre megakasztani és a dolgok eddigi rendjét egyszerre megváltoztatni? Én legalább – fájdalom – ugy látom, hogy Magyarországnak és a habsburgi monarkiának egymás iránt való viszonos helyzete sem 1848 óta, sem 1867 óta gyökeresen nem változott meg. Én – fájdalom – ugy látom és bebizonyitására a t. képviselőtársammal szemben is mernék vállalkozni, hogy erőarányaink sem változtak meg lényegesen, én ugy látom, hogy a magyar nemzet jogosult vágya ugyanaz, törekvése ma is ép oly szent, önérzetéhez, nagyságra való törekvéséhez ép oly feltétlen joga van, mint 1867 előtt meg 1848 előtt volt és ugy látom, hogy a Habsburg monarkiának másik részében a törekvések, habár nem oly zajosan is, habár nem oly durván is, de ma is azok, a melyek voltak száz év előtt, meg kétszáz év előtt, meg háromszáz év előtt. Én mernék arra vállalkozni, hogy ezt bebizonyitom t. képviselőtársammal szemben, de feleslegesnek tartom a vállalkozást. Azok a szemelvények, a melyeket Reich Aladár képviselőtársam ma az osztrák parlament tanácskozásaiból felolvasott, eléggé bebizonyithatják neki és gróf Andrássy Gyula képviselőtársunknak is, hogy az ő felfogásuk sok tekintetben hézagos, csonka, az a felfogás ma sem egyetemes érvényü, nem mondom, hogy épen csak nálunk nem, hanem még Ausztriában sem.
És még egyet: Én, meglehet, ebben nem jól látom a dolgokat; a miniszterelnök illetékes ebben felvilágositást adni; én igazán sajnálom, hogy gróf Andrássy Gyula és gróf Tisza István képviselőtársaim azt a beszédet olyan terjedelemben és irányban megtartották, a melyet itt e Házban e kérdésnél elmondottak. A törvényjavaslat védelmére nem volt szükség arra az érvelésre. De én ugy látom, hogy ha volt is valami kis sulya azoknak az igéreteknek, a melyeket a honvédelmi miniszter ur a megfontolt osztályba sorozott, azok után, a miket t. képviselőtársaim itt kifejtettek, az a sulyuk is elenyészett. Bizonyos szellem, történelmileg kifejlődött, lassankint megerősödött, irtózatos mélységben gyökeret vert szellem van ma odatul, a mi drága szövetségeseink táborában és pedig a korona legközvetlenebb közeléig terjedő szellem. Ez a szellem minden szelid szót, a mely Magyarországból feléjük száll, meghunyászkodásnak tart, minden oly szóból, a mely az ő érveiket itt akarja hangsulyozni és a mely, ha az ő érveiknek itt akar, a magyar parlamentben érvényt szerezni, abból azt a következtetést vonják le, hogy a magyar nemzet most már puhult, alkuszik, le akar feküdni.
Nézzék csak meg gondosabb figyelemmel a mult századok történetét képviselőtársaim és rájönnek erre.
A magyarnak Ausztriával és minden képviselettel szemben, mely az osztrák érdekekre nézve irányadó szellemet és gondolkozást képvisel, mindig a legerősebb gyanuval, a leghidegebb tartózkodással és a legnagyobb nemzeti erélylyel kell szembeszállani. Az osztrák felfogásnak épen nincs szüksége arra, hogy annak akármelyik érvét akármely magyar államférfiu itt hangoztassa. Elegen vannak hozzá ők maguk is. Elég erősek és hatalmasak az osztrákok, sokkal erősebbek és hatalmasabbak, mintsem kivánatos volna ránk nézve; – érveiket maguk is alakba tudják önteni és képesek érvényesiteni minden körülmények között.
Ha nekünk a mi alkotmányunk jogot ad ahhoz, hogy mikor az ujonczlétszám felemeléséről és a hadsereg kiegészitéséről van szó, akkor a mi nemzetünk érdekeinek helyes, jogos, szerény feltételeit meghatározzuk: akkor azt kérdem, mikor lehet arra alkalmasabb idő a nemzet számára, mint most? Béke környékezi országunkat és szövetséges államtársunkat, Ausztriát mindenben. Hatalmas szövetségeseink vannak a külállamok, külnemzetek hadi erejében, a belső béke pedig fenyegetve senki által nincsen. Ha most mégis a hadügyi kormány, a korona nevében a hadsereg magasabb, szélesebb és erősebb lábraállitását követeli, vajjon lehet-e alkalmasabb idő arra, hogy a nemzet le ne mondjon gyáván a maga közjogáról, a maga érdekéről, hanem ily követeléssel szemben érvényesitse a maga jogát?
Hiszen, ha az ilyen alkalmas időben, a lehető legalkalmasabb időben is elalkuszsza ezt a maga jogát, attól lehet félni – 370 esztendő tapasztalatai bizonyság ime mellettem – hogy ezt a jogot utóbb eltagadják, elévültnek tekintik. Száz meg száz fontos jog van a mi törvénykönyvünkben a nemzet számára biztositva, a melylyel azonban, hogy éljen, az időközi kormányok mindig ledisputálták és utóbb, mikor élni akart vele, eltagadták s azt mondták: itt a közjogi praxis, az e jogokat elévitette már 36 esztendő óta, minden ujonczozásnál tartózkodott a nemzet attól, hogy nemzeti érdekeit megóvja ebben a hadseregben, illetőleg tartózkodott attól, hogy conditio sine qua nonnak kösse ki ezek megóvását az ujonczok megajánlásánál s tartózkodott azért, mert az időközi kormányok mindenkor azzal álltak elő, hogy az ország közjava, a korona iránti bizalom, hit és reménység s a hadsereg vitézsége követeli, hogy az ujonczlétszám megadassék.
Megengedem, hogy a közjó, a korona iránti bizalom, a hadsereg vitézsége mind igen fontos indokok. De tehetünk mi arról, hogy van még indok a világon, a mely egymagában is oly fontos, mint ez a három összevéve és ez a nemzet érdeke és becsülete?! És ha 36 esztendőn át nem jutott a képviselőháznak eszébe határozott, alkalmas feltételeket szabni az ujonczozás ellenértékeként, legalább most az utolsó órában és a lehető legalkalmasabb pillanatban a nemzetnek ezzel a jogával élni kell, ha ugyan vannak érdekei, a melyeket meg kell védelmeznie.
A honvédelmi miniszter ur csakugyan oly módon nyilatkozott nem egyszer a Házban, hogy a nemzetnek nincsenek olyan érdekei, a melyek a hadseregben ma is meg nem volnának védelmezve. Bocsánatot kérek, de ebben a véleményben nem vagyunk és nem is leszünk soha. És itt egy tanácsát gróf Tisza István képviselőtársamnak elfogadom. Ő azt mondja, hogy ne bántsuk azt a hadsereget, ne keseritsük el, mert hogy gyakran elkeseritjük és ugy beszélünk a hadseregről, ez is egyik oka vagy talán a legfőbb oka annak, hogy a hadseregben is még mindig helytelen és sötét remniszczencziák állanak fenn és hogy nem helyes vélemények uralkodnak a magyar dolgokról. Hát én nem tudom, hogy ez igy van-e, de egy dolog bizonyos: hogy a hadsereg dolgait ellenséges indulattal kezelni, gyülöletes szándékkal róluk beszélni nem czélszerü. Ez tökéletesen igaz. Mert hiszen saját fiaink is benne vannak.
Ezen pedig ma segiteni nem tudunk, sőt ezen egyelőre nem is akarunk segiteni, vagy ha akarnánk is, nem tudnánk; hát mondom, ez nem czélszerü. De ez nem azt jelenti ám, hogy a mi helytelenséget, visszásságot, a magyar nemzet ellen való valóságos visszaélést és sérelmet találunk abban a hadseregben, hogy mi azt birálat és megállapodás tárgyává ne tegyük.
De nem is volna helyes dolog, ha azt nem tennők és egyáltalában nem volna helyes, hogy erre való tekintettel ezeket a kötelességeket elmulaszszuk. Sok nemzeti érdekünk van nekünk ott abban a hadseregben. És én megvallom, hogy a honvédelmi miniszter urtól sokszor hallottam már e kérdésben, hogy ott a magyar nemzetiség kellőképen óva, védve, becsülve és tisztelve van. De megvallom azt is, hogy egész életemnek összes jelenségei, a mióta felnőttem, mindig ennek az ellenkezőjét bizonyitották. Például a mi nemzetiségünk tisztelete közé tartozik a mi nyelvünknek megbecsülése és tisztelete. Ez az első dolog. No hát a mi nemzeti nyelvünket megbecsülik abban a hadseregben? Hát ha az a mezőföldi vagy alföldi, vagy akármilyen vidéki ősmagyar ember, a ki Istennek legyen örök hála, még egy szót sem tud németül, tiz évig mint tartalékos van otthon, családos ember, három gyermek sir utána, ha fegyvergyakorlatra rendelik be s akkor valami furcsa nyelven azt hallja, hogy Stefan Kovács és erre azt találja mondani, a mit az ő Istene az ő tudományává tett, hogy »itt vagyok«, becsületes képpel mondja ezt, erre rögtön az a felelet, hogy: »Itt vagy gazember, hát be az áristomba.«.
(Okolcsányi László: Ezt nem lehet eltagadni.)
Neki németül kell mondani: hogy »Hier«, mert hiszen – ugy okoskodnak – megtanulhatja a kutya is a német nyelvet, tehát az ember is megtanulhatja.
De én bocsánatot kérek, a tisztelt honvédelmi miniszter urhoz, a ki hősies, dicsőséges pályát futott meg, mint férfihoz szólok, hogy hát magyar fiut szabad-e büntetni azért, mert csak a magyar nyelvet érti, becsületes magyar nyelven mondja azt, hogy »itt vagyok«? Szabad-e megbüntetni azért, mert nem tudja mondani, hogy »Hier«, a miről még az öregapja sem tudja, mit jelent? Hát megbecsülése ez a magyar nemzetiség nyelvének? Megbecsülése ez a mi nemzeti érdekeinknek? Mi ez, tisztelt Képviselőház? Hiszen ha idegen nemzetek előtt elmondja ezt valaki, ostoba élcznek fogja ezt találni mindenki. Hiszen nem érti meg egyetlen józaneszü ember sem a világon, hogy miért szükséges ez az egységes vezénylet, miért függ ettől ennek a hadseregnek minden hadi sikere és harczképessége? Hát van olyan őrült ember a világon, a ki ezt megértheti? És ez állandó kényszer ennél a hadseregnél.
A mi nemzetiségünkhöz tartoznak a mi jövendőre irányuló reményeink is. Kisértse csak meg az a magyar fiu a magyar nemzet igazi reménységét hangoztatni ebben a hadseregben! Hiszen nemzetiségünkhöz tartozik a mi ezeréves történeti dicsőségünknek az ápolása. Kisértse csak meg az a magyar fiu az ő ezeréves magyar nemzeti dicsőségének az ápolását! Ejtse ki csak a száján azt, hogy a tüzérhadapródiskolának az udvarára a Hentzi-szobor helyére tegyék oda Zrinyi Miklós szobrát, mondjuk, mert Zrinyi volt akkora legény, mint Hentzi. (Derültség. Egy hang a szélső baloldalon: A német császár is elismerte.) Ha el nem ismerte volna is, nagyobb volna! Kisértse csak meg az a magyar fiu! Mi lesz azzal? A tisztelt honvédelmi miniszter jobban tudja, mi lesz, mint én. Szomoru dolog, rettentő büntetés!
(Báró Fejérváry Géza honvédelmi miniszter: Én ezt csak most tanulom!)
Majd még lesz szerencsém valamire megtanitani!
Hát akkor, a mikor a tisztelt honvédelmi miniszter ur mindig azzal áll elő, hogy ott a magyar nemzetiséget, a magyar hazafiságot megbecsülik és én lépten-nyomon katonáinktól is, másoktól is mindig az ellenkezőt hallom, mit következtetek én ebből? Azt nem, hogy a honvédelmi miniszter ur nem mond igazat. Ugy beszél, a hogy tud, tudni pedig az igazat nem tudja.
(Báró Fejérváry Géza honvédelmi miniszter: Csak az elégedetlen elemek!)
Ez igaz tisztelt honvédelmi miniszter ur, a magyar elégedetlen. A magyar elégedetlen, de ő a tisztelt honvédelmi miniszter ur szerint csak elem, a közös hadseregnek valami eleme. De mi nem azt akarjuk, mi épen azt akarjuk, hogy a magyar ne csak eleme legyen valaminek, hanem a magyar magyar legyen önmaga számára. Itt a különbség közöttünk, meg sok helyen még; de mikor igy látjuk a hadsereget és a mikor mi ebben nem engedhetünk, akkor lehetetlen másban is engednünk. Mi az önálló nemzeti magyar hadsereget akarjuk, ezért küldtek ide választóink, ez a mi hitünk, meggyőződésünk, ez a törekvésünk. A ki erről a törekvésről lemond, hitvány áruló, ha ezzel az elvvel jött ide.
De tisztelt honvédelmi miniszter ur, azért, ha csak jelét látnók annak, hogy komolyan akar a tisztelt kormány és a hadügyi kormányzat valamit a magyar nemzetért is tenni, vagy ha annyit nem is, hogy a nemzetért tegyen valamit, hanem csak a nemzet elleni sulyos és utálatos vétségeket szüntetné meg; akkor az elégedetlenség, a mihez feltétlen joga van, akármilyen politikai nézetben legyen is minden magyar embernek, talán nem volna olyan nagy, nem volna oly zajos, mint a milyen most.
(B. Fejérváry Géza honvédelmi miniszter: Mesterségesen szitják!)
(Kubik Béla: Előhozzuk az adatokat, – ha tetszik – akár halomszámra! Nem mesterséges az!)
(Papp Zoltán: Mit szól ehhez a volt nemzeti párt!
Tisztelt Képviselőház! Majd rájön a tisztelt honvédelmi miniszter ur is arra, hogy ez nem mesterséges. Majd állitok én olyan tanut vele szemben, a kit a miniszterelnök ur is nagy és egész tanunak ismer el.
Vannak okaink, mert vannak sérelmek, van tehát jogunk is a kért ujonczlétszám megszavazását feltételekhez kötni, a mely feltételek a nemzet érdekeit biztositják.
(Kossuth Ferencz: Törvényes jogunk.)
Kétségtelenül törvényes jogunk. Már most az a vád ezzel szemben, hogy az ellenzék obstrukczióval erőlteti a dolgot, hogy a többség határozati jogát kétségbe vonja, sőt meggátolja: szóval, hogy a házszabályok adta joggal visszaél. Ezt a vádat hallottam. Hallottam ezt gróf Andrássy Gyula tisztelt képviselőtársam beszédéből.
Hát én nem fogadom el ezt a szemrehányást és megkisérlem igazolni a mi alkotmányunk történetéből, hogy ebben a kérdésben ez a szemrehányás nem igazságos és hogy a mit az ellenzék csinál, az egészen jogos és helyes.
Volt egy eset a magyar alkotmány történetében 1839-ben, a mikor a nemzeti párt élén – de nem az ujabban meghalt nemzeti párt, hanem a régen és dicsőségesen élt és működött nemzeti párt élén – állt egy férfiu, a kinek e Házban már nincs meg az üres helye, de a régiben még meg volt: Deák Ferencz; az volt a vezére annak a nemzeti pártnak. Az országgyülést összehivta ő Felsége, a király, – mindenki tudja, hiszen közdolgokat mesélek el, ámbár nem lehet eléggé ismételni bizonyos dolgokat, – 1839. év junius 2-ára. A mint összeült az országgyülés, mindjárt az első napon Pest vármegye követe, Szentkirályi Móricz nagy sérelemmel állott elő: azzal, hogy az ő egyik követüket, gr. Ráday Gedeont a kormány eltiltotta az országgyülésen való részvételtől, mert azt mondta, hogy olyan zene-bona ember ez a Ráday, – (Felkiáltások a szélső baloldalon: Elégedetlen elem!) ugy van, elégedetlen elem; hangosan beszél; »én pedig« – a király nevében beszélt a kormány akkor is, – »azt akarom, hogy törvénytisztelő, józan, nyugodt emberek legyenek a képviselők; hát én ezt a Ráday Gedeont nem fogadom el«. Azonban más okok is voltak, kisebb okok ám, mint a maiak, de érzékeny okok.
Igy báró Wesselényi Miklóst elhurczolták, pörbe fogták, elitélték egy beszédért, a melyet 1834 deczember 9-én tartott Szatmár vármegye közgyülésén; Galantai Balogh Jánost, a nemzetnek akkori hires nagyreményü vezérét hűtlenségi pörbe fogták, azért, mert az országgyülés szine előtt mondta azt, hogy: »Hát mit vétett Wesselényi? Azokat a szavakat én is magamévá teszem.« »Magadévá? – no akkor be a hűtlenségi perbe« (Derültség.) – Akkor még a királyi tábla biráskodott ezekben az országgyülési ügyekben. Az országgyülési ifjakat szintén perbe fogták, Lovassy Józsefet 10 esztendőre, Lovassy Ferenczet egy hónapra, Lapsánszkyt 10 esztendőre, Orbánt 2 vagy 3 esztendőre itélték el. És miért? Azért, mert az országgyülésen történt dolgokat megirták a vármegyének. Kossuth Lajost négy esztendőre itélték el azért, mert az országgyülési tudósitásokat megirta a vármegyéknek. Békés vármegyére királyi biztost küldtek, mert Békés vármegye a követi utasitásról értesitette a többi vármegyét. Akkor Deák Ferencz azt mondotta: Olyan kormánynak pedig, mely igy bánik az ország alkotmányával, én ujonczot nem adok. És nem is adott. Elkezdődött az obstrukczió és folytattatott Deák Ferencz vezetése alatt 11 hónapig. Figyelmeztetem a tisztelt miniszterelnök urat, hogy nekünk még jó sok időnk van hátra.
(Rákosi Viktor: Deák Ferencz hagyományait fogjuk követni!)
(Széll Kálmán miniszterelnök: De én nem csináltam törvénytelenséget.)
Majd rátérünk. Ismerjük egymás eszejárását. Tudtam, hogy az egyik ellenvetése az lesz a miniszterelnök urnak, hogy az nem független felelős miniszteriuma volt az országnak, hanem dikaszteriális kormánya, a másik pedig, hogy ő nem csinált törvénytelen dolgot, a mikor pedig csinált… Csakhogy az akkori kormány épen ugy nem ismerte azt be mint a mostani; sőt az akkori kormány oly szilárdul volt meggyőződve arról, hogy az ő álláspontja és eljárása törvényes…
(Széll Kálmán miniszterelnök: Én senkit sem csukattam be.)
… hogy a szeptemvirális tábla itéleteit mutatta be a képviselőháznak, mondván: Ime, ezek itélték el, nem én, még pedig a Corpus Juris alapján, és igy a kormány eljárása törvényes. Annyira meg volt győződve a kormány arról, hogy eljárása törvényes – persze Deák Ferencz nem volt meggyőződve, de mi sem vagyunk – hogy ő Felségét a koronás királyt 11 hónapig elzárta annak bölcs belátása elől, hogy a nemzet érzékenységét neki is kimélnie kell és hogyha a nemzet törvénysértést és jogtalanságot lát azokban a dolgokban, ugy a koronának azokat orvosolni kell. Az utolsó időben, a 11-ik hónap kezdetén, azt tanácsolták a koronának, oszlassa fel az országgyülést, mert különben nem kap ujonczot. Ezt tanácsolták és a korona el volt határozva, hogy az országgyülést felosztatja, a mely pedig 1839 junius 2-tól együtt ült és tanácskozott 1840 április haváig. Miként lett vége a viszálynak, azt a tisztelt miniszterelnök ur tudhatja. Kevés ember tudja, a históriában még nincs megirva, de az elhunyt nagy államférfiu, Deák Ferencz neki is elmondta bizonyára. A viszálynak ugy lett vége, hogy a király a nádor közbenjárására cserben hagyta a kormányt és sem az országgyülést fel nem oszlatta, sem annak a bolond és a nemzet minden érzelmét sértő álláspontnak a védelmére nem kelt, hanem az itéleteket és azok következtetéseit megsemmisitette, és azoknak a szerencsétlen, egykori dicső emlékü honfitársainknak a szabadságát visszaadta. Mikor ez megtörtént, akkor az országgyülés 1840 május havában elfogadta a királyi propozicziókat és megadta az ujonczokat. De addig nem.
(Báró Fejérváry Géza honvédelmi miniszter: Csukassa be magát: kiszabaditjuk!)
Tisztelt honvédelmi miniszter ur, a reglement igy tartja, a Corpus Juris amugy tartja s a Corpus Juris is nagy dolog. Ha az egyiket ismeri az ember, czélszerü, hogy ismerje a másikat is. Az ország alkotmányi küzdelmeinek történetében nagyon sok bölcseség van, és ha az az egyéni véleménye, hogy mi most itt elégedetlen elemet képezünk, hát vegye tudomásul, hogy Deák Ferencz 1839–40-ben csak olyan elem volt, mint mi, tehát valami nagyon mi nem szégyelhetjük magunkat.
Azt mondta tegnap az igen tisztelt honvédelmi miniszter ur…
… Elhoztam az ujságot, a melyet ugy hivnak, hogy »Magyar Nemzet«. Abban látjuk, hogy báró Fejérváry Géza, Justh Gyula képviselő ur beszéde alatt közbeszólott, hogy: »Sehol a világon nem beszélnek ugy a hadseregről, mint itt!«
(Báró Fejérváry Géza honvédelmi miniszter: Az már szent igaz!)
(Okolicsányi László: Van is rá okunk.)
(Rákosi Viktor: Hát Francziaországban? Hát a német szocziálisták?)
A tisztelt honvédelmi miniszter urnak minden szava szent, a mit itt kijelent, de ő adós marad azzal, hogy megmondja, hogy mi hát ennek az oka? Hát kisértsük meg ezt mi.
(Báró Fejérváry Géza honvédelmi miniszter: Car tel est mon plaisir!)
Németül, csak németül kérem.
Tisztelt Ház! Én megvallom, hogy a többségnek, a szemközt ülő párt egészének eljárását nem helyeslem. De hiszen az nem nagy dolog, hogy nem helyeslem, csakhogy még nem is értem.
(Báró Fejérváry Géza honvédelmi miniszter: Az már nagyobb dolog!)
Bizony nagyobb dolog, pedig törekszem ám megérteni. De például a volt nemzeti párt tagjainak eljárását e kérdésben egyáltalán nem értem. Röviden érintem csak ezt a dolgot, mert hiszen megszünt az a párt; arról a pártról és annak programmjáról beszélni már tárgytalan dolog. De igenis vannak tiszteletreméltó tagjai itt a Házban és lehetetlen, hogy azok a tagok egykori pártállásuk hagyományait, ösztöneit, irányát, nézeteiket oda ne vitték volna magukkal. És én megvárnám azt és megvárná a nemzet is pártkülönbség nélkül, hogy az az erkölcs, a mely bennük volt akkor, midőn az ellenzéken voltak, azok a nézetek, azok az elvek kisértsék meg a megvalósulást ott a kormány háta mögött. Hogy mit mondott a nemzeti párt egyik vagy másik tagja egykor, azt én a multak örökre nyugvó homályából felturkálni nem fogom. Egy dolog bizonyos, és erről tanuságot teszek: hogy a volt nemzeti párt 20 vagy több éves fennállása alatt a nemzetnek sok reményét, sok jogos és becses várakozását kapcsolta magához. A nemzeti párt nevével és működésével sok nemzeti vágy, sok jeles, hazafias törekvés volt összekapcsolva. A nemzet nagy rétegei, még a más pártbeliek, még mi függetlenségi pártbeliek is hittük és reméltük, hogy ama reményeket legalább részben be fogja váltani az a párt; s hogy ama nemzeti nagy várakozásnak, mely működése közben hozzákapcsolódott, legalább részben eleget fog tenni.
Négy esztendő óta várjuk ezt! Az eddigi közjogi és törvényhozási cselekményeknél még lehetett azzal mentegetődzni, hogy nincs itt a mi időnk. Nem érett meg a mi vetésünk. De most már nem lehet; mert ime a közgazdasági nagy áldozatok után, a melyek mellé oda van állitva a nemzet és a melyektől ez a kabinet nem tudja védelmezni, jön a véderő terén is irtózatos áldozat, a melynek a további terhei még ki sem számithatók. És most a nemzeti pártnak ama derék férfiai, a kik lehetetlen, hogy a fuzióval multjuk minden emlékét, minden hazafias törekvésüknek nyomát is elvesztették volna, lehetetlen, hogy ebben a kérdésben önmagukhoz és egyuttal a nemzethez hütlenek legyenek. Várom tőlük a segitséget nem nekünk…
(Madarász József: Hazánknak!)
… hanem várom az országnak, a nemzetnek és várom hazánknak. Megengedem, hogy abban a harczban a mely előtt áll a kabinet is, nehéz dolog nekik valamire menni. De az is szent meggyőződésem, hogy ha a korona, vagy azok, a kik a korona körül állanak, látják azt, hogy ez a nemzet a maga jogos érdekeiről és érzelmeiről nem fog lemondani, sőt még a kormány háta mögött is jeles férfiak vannak, a kik még ott is követelik, hogy legalább egyelőre megkezdenék a nemzet kielégitését! lehetetlenség, hogy annak sikere ne legyen. Ha pedig a nemzeti párt férfiai még most sem érvényesitik multjukat, akkor egész multjuk az ő szándékukon kivül, az ő törekvéseiket nem érintve, bár öntudatuk nélkül – mondom – akkor egész multjuk a nemzet ámitása volt! Mert a működésükhöz kötött, nagy, igaz, jogos, szent várakozásnak, midőn az idő bekövetkezett és az alkalom rákerült, nem akartak eleget tenni.
Azt mondja a tisztelt honvédelmi miniszter ur – még egyszer felolvasom – (olvassa:) »Sehol a világon nem beszélnek ugy a hadseregről, mint itt.«
Igaz, de hát honvédelmi miniszter ur, az a hadsereg minálunk más dolog ám, mint más nemzeteknél. Ha a bakancs, a sapka, a puska és a borju olyan is, de azért az a hadsereg mégis egész más minálunk, mint más nemzeteknél. Oly hadsereget, mint a mi hadseregünk, mint a magyar hadsereg, – ezt tegyük hozzá – nem ismer sem a világtörténet, sem a világtudomány. Ez különös dolog, a mely tényleg megvan, de a melynek törvénye, meghatározása, a melynek elmélete nincs meg a világon sehol. Olyan német tudós még nem akadt, a ki ennek a hadseregnek a természetrajzát ki tudta volna dolgozni és ennek a hadseregnek tudományos, politikai, államjogi vagy közjogi meghatározását meg tudta volna adni. Ez a hadsereg igen tisztelt honvédelmi miniszter ur a nélkül, hogy tagjait sérteni akarnám, a mire nekem nincsen is szükségem, ez a hadsereg külső formájára csodálatos vegyüléke a mai korszerü nemzeti hadseregnek, a középkori zsoldos hadseregeknek és autokrata uralkodóház hadseregének. Ezt arra tanitják, hogy ő a császárnak hadserege. Hát van ma császárnak hadserege a világon? Van a nemzeteknek; van az orosz, a franczia, a német, az angol s a többi nemzetnek. A magyarnak is kellene, hogy legyen, papiroson meg is van, de hol van a magyar hadsereg? Tudja azt a honvédelmi miniszter ur, hogy ha a magyar fiu odamegy a hadseregbe és ott glédába állitják és ott kérdéseket intéznek hozzá és az ő egész élete ott válságba jut, hát annak tisztába kell azzal jönnie, hogy – »ha magyar vagy, azt tagadd el, ha hazafi akarsz lenni, azt felejtsd el.«
(Báró Fejérváry Géza honvédelmi miniszter: Ez nem áll! Nagy tévedés! [Felkiáltások a szélső baloldalon: De ugy van!])
Ha őseid dicsőségén akarsz lelkesülni, ha nemzetednek jövendő nagyságáért akarsz rajongni, azt hallgasd el, mert máskülönben nem illesz bele abba a hadseregbe, a melynek csak a törvényben neve a magyar, a mely az életben nem magyar, a mely az életben nem is közös, a mely az életben osztrák és császári.
(Báró Fejérváry Géza honvédelmi miniszter: És a melyet a t. képviselő ur nem ismer!)
Se magyar ne légy, se hazafi te magyar fiu, légy te csak császári királyi elem és semmi más. Én pedig császári királyi elem lenni nem akarok; az én szavazatommal egyetlenegy magyar fiu sem lesz az soha. Mig a hadsereg szelleme ilyen marad, nem fogadom el a törvényjavaslatot, hanem határozati javaslatot adok be, a mely igy szól (olvassa): »A képviselőház utasitja a kormányt, hogy az önálló magyar nemzeti hadsereg felállitásáról és a honvédhadsereggel való egyesitéséről hadéktalanul terjeszszen elő törvényjavaslatot.«