A NEMZET IGAZSÁGAI.
I.
A BESZÉD TÖRTÉNETE.
A beszédet 1903. évi április hó 30-án tartottam a képviselőházban.
Napirenden volt az indemnitási törvényjavaslat. Az 1903-ik évre ugyanis államköltségvetési törvény nem volt, de az 1902. évi XXIV. törvényczikk a kormányt felhatalmazta, hogy az állami bevételeket és kiadásokat az 1903-ik év első négy hónapjában az 1902-ik évi költségvetési törvény alapján teljesithesse. A négy hónap április 30-án lejárandó volt. Uj indemnitási törvényjavaslatot terjesztett hát elő a kormány, hogy a pénzügyi kormányzásra való felhatalmazását a törvényhozás 1903. évi augusztusig terjessze ki. Ha ez meg nem történhetnék: május 1-én beáll a költségvetési törvényen kivüli állapot, az ugynevezett exlex.
Az indemnitási javaslat előtt napirenden volt a katonai terhek emeléséről szóló javaslat. Az ellenzék azonban elhatározta, hogy a kormányt e javaslat visszavételére kényszeriti, vagy legalább a hadügyi terhek emelését csak oly föltétel alatt fogadja el, ha a nemzet hadügyi sérelmei orvoslást nyernek s a nemzet jogos követelései a hadsereg vezényletében, belszervezetében, nyelvében, jelvényeiben, tisztikarában érvényesülnek.
Ezt a kormány nem akarta. Az ellenzék hát elhatározta, hogy a kormánynak semmiféle javaslatát, sőt még az indemnitást se szavazza meg. E fölött folyt a vita.
A vita folyamán április hó 27-én Széll Kálmán miniszterelnök, április 29-én pedig Darányi Ignácz földmivelésügyi miniszter nagy beszédet tartott, melyben mind a kettő a javaslat szükséges voltát indokolta s a netalán bekövetkező exlexért a felelősséget az ellenzékre háritani törekedett. A kormánypárt soraiból ily irányu beszédet akart tartani Berzeviczy Albert későbbi vallás- és közoktatásügyi miniszter épen április 30-án, hogy a május 1-én bekövetkező exlexet az ország közönsége e beszéd világánál lássa s itélje meg.
Az ellenzék ennek minden módon elejét akarta venni s vitarendező bizottsága Olay Lajos képviselő személyes közbenjöttével engem kért föl, hogy az exlex előtti utolsó napon én tartsak beszédet s én tárjam az ország elé a nemzet igazságait.
Igy jött létre ez a rögtönzött nagy beszéd.
A beszéd óriási hatást idézett elő. Bent a képviselőházban is s kint a társadalomban is. Több képviselő lakomát rendezett a beszéd méltánylására. Elhatározták a beszéd külön kinyomatását s a budapesti egyetem lelkes ifjuságának csatlakozásával 200 ezer példányban ki is nyomatták s a fővárosi közönség közt s kint a kerületekben lehetőleg kiosztották.
II.
A BESZÉD.
(A miniszterek ne csak a királynak, hanem a nemzetnek is hű tanácsosai legyenek. – A földmivelési miniszter kárhoztatja a nemzetet. – A méh természetrajza. – A nemzet állami léte nincs elismerve. – Miért legyen a nemzet csupán dinasztikus? – Mi a politikában a „lehetetlen“? – Miért lettem függetlenségi harmincz év előtt? – A dinasztia érdeke s a nemzet érdeke nem egy. – Bosznia és a király esküje. – Ha a hadsereget fejlesztjük: a nemzet jogait és hatalmát is fejlesztenünk kell. – Az első közösügy 1580-ban. – A vidéki küldöttségek. – A jura reservata. – Mikor csempészték a magyar ezredekbe a németséget? – Az idegen vezényszó ostobaság. – A kormány egyaránt őszinte legyen a nemzettel s a királylyal szemben. – Legyen felelős együtt a többséggel. – Az exlexet ki lehet kerülni, de csak ugy, mint 1840-ben. – Mi sors vár Széll Kálmánra? – A megrekedt szekérről le kell szállnia.)
Tisztelt Képviselőház! Igazán óhajtottam volna én magam is, hogy Berzeviczy Albert tisztelt képviselőtársam szólaljon fel először, de önző indokok vezettek engem abban, hogy ez az óhajtás feltámadt bennem, mert azt hiszem, hogy olyan védelmezhetlen, tarthatatlan ügyet, mint a milyent ő akart védelmezni, csak oly érvekkel tudott volna védelmezni, a melyekkel szemben a mi álláspontunk, a mi vitánk igazán könnyü, noha kötelességszerü.
A földmivelésügyi miniszter urnak tegnapi beszéde azt a benyomást gyakorolta a tisztelt Háznak ez oldalára, mintha az a beszéd, ámbár nyiltan a javaslat érdekében tartatott, mégis a javaslat ellen szólt volna. Tartalmának, érvelésének legnagyobb része, érvelésének minden komolysága csak az ellenzék álláspontját erősitette.
Igaza van abban a tisztelt földmivelésügyi miniszter urnak, hogy igen sok elintézésre váró komoly ügyet hátráltat itt ezen javaslat. Felsorolja itt a költségvetést; a gazdasági munkások helyzetét; Sáros, Zemplén, Ugocsa megye szegényeinek segélyét; a székelyföldi segélyt, vidéki épitkezéseket, vállalati, ipari szerződéseket, beruházásokat, szabályozásokat, ármentesitéseket, állattenyész tést, len-, kendertermelést, tisztviselőfizetést, kiegyezést, vámtarifát, olasz szerződést, borvám-klauzulát stb.; száz meg száz dolog, a mely mind hátráltatást szenved. Kisebb-nagyobb érdekü kérdések azok, de azért mind fontos kérdések, valamennyi elintézésre vár. De még ennél van több kérdés is, a melyeket mi bizony óhajtanánk minél előbb, minél gyorsabban és minél alaposabban elintézni. De nagy bajban vagyunk; sokkal nagyobb kérdés az, mely felett most vitatkoznunk kell. Szinte, ha nem lenne banális hasonlat, azt mondanám, hogy mikor az embernek háza ég, ne azon törje a fejét, hogy a tört ablakot megcsináltassa, a kapanyelet helyreigazitsa, hanem siessen oltani. Ezek nagy kérdések, fontos kérdések, de valamennyi felett áll a nemzet becsületének kérdése, a nemzet önérzetének, jövendőjének és méltóságának kérdése, a mely ezzel az ujonczszaporitási javaslattal válhatlanul összefügg; mert ha nem függne össze válhatlanul, akkor a tisztelt miniszterelnök ur pár nap előtti beszédében s a tisztelt földmivelésügyi miniszter ur is tegnapi beszédében a zempléni, az ugocsamegyei és ungmegyei segély ügyével nem hozná kapcsolatba a magyar hadsereg szaporitásának kérdését.
Hát meg vagyunk akadályozva abban, hogy ezeket az ügyeket elintézzük. Miért? Mert két akarat áll itt szemben egymással a mi felfogásunk szerint: az egyik a korona akarata, a melyet képvisel itt a kormány, a másik a nemzet akarata, a melyet képviselünk mi. Ez a két akarat áll itt egymással szemben. A kettő közül valamelyiknek győzni kell, vagy valamelyiknek el kell esnie, vagy pedig a kettő között becsületes békességnek kell köttetni. Másként a vizszabályozásokra és ármentesitésekre és ilyen apróbb segélyezésekre nincs idő, nincs mód, nincs lehetőség. De a mikor a tisztelt földmivelésügyi miniszter ur ilyen kemény, szigoru, sötét képet állit elénk, hogy ime mennyi nagy nemzeti, társadalmi, jogi, humanitarius és egyéb dolgot kell elmulasztanunk: miért nem beszél akkor a földmivelésügyi miniszter ur a másik akaratról és annak a makacsságáról, annak a konokságáról?
Miért nem deriti fel előttünk annak a valóságát, miért nem keresi a lehetőséget arra nézve, hogy azon az oldalon is legyen orvoslás, legyen segitségre való hajlandóság, legyen a nemzet iránt való köteles engedékenység? Miért csak tőlünk, miért csak a nemzettől követel mindent a kiegyenlitésre és miért nem a másik akarattól is, a mely semmivel sem szentebb, semmivel sem fontosabb, mint a nemzeté? Miért állit hamis képet a világ elé, mert hiszen egy nagy igazság, egy nagy nemzeti esemény sokoldalu; miért szinezi ki azt az oldalt, a mely látszólag, de csakis látszólag ellenünk szól és miért nem szinezi ki a másik oldalt, a mely a nemzet igazságait deriti ki?
Tegnapi felszólalásának ez a legnagyobb belső és valóságos hibája. A miniszteri székben levő férfiak nemcsak a koronának kell, hogy tanácsosai legyenek, hanem a nemzet tanácsosainak is kell lenniök. Nemcsak a koronát kötelesek felvilágositani, kötelesek a nemzetet is felvilágositani. Ha pedig ők mindig csak a korona érdekét tolják előtérbe, mindig csak a korona akaratát képviselik: akkor a másik kötelességüket megszegik, elmulasztják. Miért tette azt a benyomást a tisztelt földmivelésügyi miniszter urnak tegnapi beszéde, hogy az ellenzék számára őröl? Azért, mert hiszen épen az ő általa felsorolt nagyobb és kisebb és még fel nem sorolt száz meg száz nagy érdek elintézésének sürgőssége követelné, hogy a másik akarat részéről is történjék közeledés a nemzethez és épen a mi érvünk, a mi okoskodásunk, a mi igazságunk is a mellett az álláspont mellett van, a melyet jól megfontolva és nem szenvedélyek tüzének lángolása közben mi elfoglaltunk.
A tisztelt földmivelésügyi miniszter ur már állásához méltóan is beszélt nekünk tegnap gazdag nemzetről és beszélt nekünk tegnap szegény nemzetről. Nem mondta meg egészen, hogy a magyar-e a gazdag nemzet, vagy a japáni, azt sem mondta meg egyenesen, hogy a magyar-e a szegény nemzet, de hát beszédéből senki sem érthetett mást, mint hogy ő a magyar nemzetet tartja szegény nemzetnek. Hát ha igy vélekedett, ha igy gondolkodott, kénytelen vagyok én is elismerni, ebben igaza van. De hiszen az természetes is. Indokolásában, beszédének további folyamában rá is mutatott arra, hogy a magyar nemzetet miért tartja szegénynek és azt mondotta, hogy annak egyik oka az, mert a magyar ember mindig felényit dolgozik, mint a mennyit dolgoznia kellene és lehetne. Nem igy mondta szóról-szóra, hogy minden magyar ember; azt mondta, hogy sok magyar ember. De hát ha szava egyáltalában bir tartalommal, ez alatt azt kellett értenünk, hogy a magyar fajnak, a magyar népnek jellemző tulajdonsága az, hogy félannyit dolgozik, mint a mennyit neki dolgoznia kellene és a mennyit birna.
Hát tisztelt földmivelésügyi miniszter ur, szegény nemzetnek lehet tenni szemrehányást, mert a szegény nemzet az ellen nem tiltakozhatik, ámbár sem bölcs, sem diszes dolognak nem tartom, ha akármilyen szegény is az a nemzet, annak a saját kormányzói tegyenek örökösen szemrehányást és ha annak a nemzetnek van hibája és még inkább van szerencsétlensége, akkor még azért is a nemzetet tegyék felelőssé, mikor nem ő maga annak az oka, mikor épen a nemzet kézzel-lábbal, minden legszentebb erejével dolgozik azon, hogy a szerencsétlenséget magáról elháritsa.
Hát, tisztelt földmivelésügyi miniszter ur, a magyar ember fiát elviszik osztrák katonának, a magyar ember pénzét elviszik Ausztria jólétének az emelésére, a magyar ipart elviszik idegen iparnak az osztráknak emelésére, a magyar királyt elviszik osztrák császárnak. Már most a magyarnak összes központositott állami ereje és működése gyümölcsének legnagyobb része az osztrák javára esik. Hát mit akar a tisztelt földmivelésügyi miniszter ur: hogy két annyit dolgozzunk, két annyit vihessenek el? És ha e miatt baj és szerencsétlenség történik, akkor a nemzet legyen a saját kormányzói által itt lebirálva? Ő legyen felelőssé téve mindenért? Hát ez nemzeti felfogás? Hát helyes felfogás ez? Én tudom, hogy a földmivelésügyi miniszter ur ugy magában a mikor hallgat, a mikor tünődik, a mikor érez, a mikor gondolkodik, mikor nem látjuk sem itt, sem odafönn nem látják: épen olyan jó magyar ember, mint mi vagyunk. De épen ez, hogy kitör belőle ez a nemzet ellen szóló hangulat, kitör a nélkül, hogy megfontolná szavait s azoknak következményeit, ez mutatja, hogy minő szerencsétlen helyzet az, a melyben ő és kormánytársai ez idő szerint vannak.
Azt mondja a földmivelésügyi miniszter ur, hogy tanuljunk a méhektől. Hát én természetesnek találom, hogy ő, mint földmivelésügyi miniszter a természet világából veszi az állami kormányzási elveket és eszméket és hogy szeme a méhen akad meg. Ez természetes. Mert a méh az a szerencsétlen természeti tünet, az állatvilágnak az a szerencsétlen lénye, a mely gyüjt, és a melynek a mézét mindig elviszik mások. De azért a méh természetrajzát és élettanát talán mégsem ismeri jól a földmivelésügyi miniszter ur; mert a méh akkor, a mikor mindig elviszik a gyüjteményét, a mikor látja, hogy hiába gyüjt, hogy télre nem lesz ennivalója: abbahagyja a gyüjtést és ott hagyja azt a rongyos kast, a mely neki meg nem menti munkája eredményét. Elpusztul inkább, semhogy vég nélkül, határ nélkül gyüjtsön mások számára. De a magyar nemzet ezt a tanácsot nem fogadja meg, a tisztelt miniszter ur szép szeme kedvéért. Mi itt akarunk maradni, itt akarunk dolgozni és gyüjteni, de nem azért, hogy az eddigi politikai rendszer örökös folytatásaként mindazt, a mit kerestünk, dolgoztunk, gyüjtöttünk és megtakaritottunk, mindig idegen érdekek oltárán kelljen feláldozni.
A tisztelt földmivelésügyi miniszter ur a história általános közhelyeivel is megkisérlette az érvelést e tarthatatlan javaslatok mellett. Hivatkozott valamiféle krónikásra, a ki megint a nemzet ellen szólt s a ki azt irta a magyarról, hogy »jugi impatiens«. Miért irta? És mi van ebben a nemzetre nézve hátrány, vagy megszégyenitő, hogy ő »jugi impatiens«? Évszázadokon keresztül az volt a törekvés, hogy mindig »jugi patiens« legyen; és becsületére vált minden nemzedéknek, a melyről méltán és igazságosan el lehet mondani, hogy »jugi impatiens«…
(Darányi Ignácz földmivelésügyi miniszter: Ebben igaza van!)
… Sok mindenben van igazam. A tisztelt földmivelésügyi miniszter urnak, ha végigmegy az elmult idők történetén, meg kell győződnie arról, hogy nem a magyar nemzet volt »libertatis incapax«, hanem a magyar nemzet kormányzó férfiai, vezetői, államilag megpecsételt hatalmasai, azok voltak azok, a kik nem is türték, képtelenek is voltak az igazi szabadságra.
Ez sem a nemzet ellen szól: a nemzet ellen ilyen idézeteket tehát nem kell felhozni, mert az ilyen érvelés végre is mindenre alkalmas lehet, de arra, hogy a nemzet önbizalmát, önérzetét emelje, arra ez nem alkalmas. Már pedig ennek a szegény nemzetnek, a melyet a földmivelésügyi miniszter ur oly sötét szinnel festett meg, ennek a szegény nemzetnek mindenekfelett önérzetre van szüksége, mert a nélkül örökké türné az önök kormányzatát. Az pedig lehetetlen, az sokáig nem tartható, mert azt ki nem állja a leggazdagabb nemzet sem.
Azt mondja a földmivelésügyi miniszter ur, hogy nem csak arra van szükség, hogy a magyar nemzet dinasztikus legyen – ámbár egyáltalában meg nem értem, hogy miért járt az ő elméje e körül a kérdés körül, hogy szükséges-e, hogy mi dinasztikusak legyünk, vagy nem. Hiszen azok vagyunk, akár akarjuk, akár nem, akár szivesen tesszük, akár nem, azok vagyunk. Sokkal nagyobb mértékben, mint a hogy én óhajtanám, sokkal nagyobb mértékben, mint a hogy a nemzetnek javára van. De hát eszébe jut azt mondani, hogy nemcsak arra van szükség, hogy mi dinasztikusak legyünk, hanem arra is szükség van, hogy a külföld, az idegen országok és idegen nemzetek lássák azt, hogy a magyar nemzet dinasztikusabb és monarchikusabb érzelmü, mint akármelyik más nemzet a földön.
Szóról-szóra azt mondta (olvassa): »Szükséges, hogy tudja a külföld, hogy itt milyen erős a dinasztikus érzés és hogy a monarchikus eszméknek olyan mély gyökere, mint Magyarországon, a kontinensen nincsen«. Hát, tisztelt földmivelésügyi miniszter ur, ha azt óhajtja, hogy ennek az érvnek mi valami sulyát elismerjük, először is bizonyitsa be, hogy a mai államkormányzati rendszer mellett vajjon a külföldnek lehet-e és kell-e tudnia azt, hogy Magyarország van a világon! Van-e nekünk odakünn követünk, jelvényünk, nyelvünk, lobogónk, hadseregünkről van-e tudomása, tengeri haderőnket, vagy bármi egyebünket ismerik-e a külföldön, van-e valamink, a miről a külföld tudná azt, hogy Magyarország mint állam létezik? Azt mondta Deák Ferencz egykor – s a mit mondott, ma is igaz és a miniszterelnök ur, mint Deák Ferencz hűséges követője, mellém áll bizonyára, ámbár kételkedni lehet benne, mellém áll bizonyára abban, hogy Deák Ferencznek akkor is igaza volt, most is, hogy a külföld alig tud rólunk valamit; a mit tud is csak abból áll, hogy Magyarország, vagy a mi egykor Magyarország volt, Ausztriának, egy a haladás terén teljesen elmaradt, elszegényedett tartománya.
Igy volt ez 1839. év végén, vagy 1840 elején, de nagyon az elején. Igy mondta ezt az országgyülésen Deák Ferencz. És ha ma vannak magyar utazók – pedig vannak és pedig sokkal többen, mint régente – s bejárják idegen nemzetek országait, vagy idegen társadalmak közé keverednek, nem találnak embert, idegent sehol, a ki tudomással birna arról, hogy Magyarország, mint ország, mint állam létezik a földön…
… Igen kevés tudós van a világon és azt a kevés tudóst is különcznek tartják a külföldön, a ki Magyarországról, mint államról valamit tud. Most is ugy áll a helyzet, mint már akkor és kérdem: ez a kormányzat tett-e valamit arra, hogy Magyarország állami léte idegen nemzetek által elismertessék? Semmit, sőt elkövetett mindent, a mit tudott, hogy az idegen nemzetek és az idegen államok Magyarország létéről tudomással ne birjanak. De még ha tudnának is rólunk, az legyen a mi nemzeti törekvésünk, hogy a magyar nemzetről csak annyit tudjon a külföld, hogy dinasztikus? Hát nyer ezzel valamit a külföld, vagy mi nyerünk-e ezzel valamit, vagy nyer-e ezzel valamit a dinasztia? Miért törekedjünk mi arra, hogy a külföld bennünket ne csak a kipedrett bajuszról, ne csak a Hunyadi János keserüvizről, hanem arról is ismerjen, hogy mi vagyunk a világ legdinasztikusabb nemzete? És tisztelt földmivelésügyi miniszter ur, ama kevés jólelkü és tudós különcz előtt, a ki a magyar nemzet létezéséről tud valamit, még talán van ma is egy kis becsületünk, de ha azt a czélt elérnők, hogy ne tudjon rólunk egyebet a külföld, mint azt, hogy mi vagyunk a legdinasztikusabb nép a világon és tudná, hogy miért vagyunk olyan nagyon dinasztikusak: akkor becsületünk utolsó foszlányai is oda lennének.
De tisztelt Képviselőház, át kell térnem a tisztelt miniszterelnök urnak pár nap előtt tartott bucsuzó beszédére, a mely – őszintén megvallom – engem is meghatott. Nem káröröm beszél belőlem, mert hiszen én semmi örvendeteset nem látok – egyénileg – abban, ha a tisztelt miniszterelnök ur államférfiui működésének a végén vagyunk; nincsen örömöm – még politikailag sem – abban, mert őszintén szólva, nem tudom, hogy utána mi következik. Én sem tudom, ő sem tudja: épugy tájékozatlanok vagyunk valamennyien, mint a hogy – hiszem és meggyőződésem – tájékozatlan ő is. Mert ha csak kevéssé volna is tájékozva, államférfiui kötelessége lenne az utolsó napon, a mikor az u. n. törvénytelen állapot bekövetkezik, mindent elkövetni arra nézve, hogy az be ne következzék…
(Rakovszky István: Bánffy se tette!)
… Hát vessen vele számot a tisztelt képviselő ur! Tisztelt képviselőtársunknak különös tetszésére válik az én beszédem alatt mindig Bánffyra hivatkozni. Pedig én nem hivatkozom az ő szentjeire, meg apostolaira. (Zajos derültség a szélső baloldalon és jobbfelől.) És különösen nem értem azt, mit akar ezzel az én tisztelt képviselőtársam. Ellenzéki férfiu-e ő, vagy nem? Az ellenzék becsületes küzdelmét akarja-e előmozditani, vagy nem, vagy pedig lerontani törekszik?…
(Rakovszky István: Én is azt kérdeztem a képviselő urtól Bánffy alatt?)
Semmit sem kérdezett, mert én akkor nem voltam ott a Házban; nem helyeseltem azt az obstrukcziót; nem is gátoltam, nem is helyeseltem!
(Rakovszky István: Én meg most nem helyeslem!)
… Mióta?
(Rakovszky István: Az indemnitási vita óta!)
Majd a szemébe nézünk mi annak az érvelésnek! Én nekem most a miniszterelnök urhoz lenne szavam és Rakovszky tisztelt képviselőtársam utamba akar állani. Nem sikerül. Elháritom az utból. Én az én szavaimat el fogom itt mondani.
A tisztelt miniszterelnök ur államférfiui pályáját én a mint emlitettem már, a vége felé közeledőnek látom. Az a terem, a melyben ő időzik, ma már betegszoba. Rokonok, hű barátok, jó szomszédok meg-meglátogatják, vigasztalják is, a mint tegnap a földmivelésügyi miniszter ur megkisérlette.
(Széll Kálmán miniszterelnök: Sohse sajnálkozzék én felettem!)
Nem is sajnálkozom. Majd rátérek!
(Egy hang a szélső balon: Hideg borogatással kinálják!)
(Széll Kálmán miniszterelnök: Nem kérek belőle!)
Hideg borogatással is ellátják. De egyuttal kikémlelik a szekrényeket, az ólakat, a ménest és a gulyát, hogy mekkora lesz az örökség, kinek mi jut belőle. Igy látom én a helyzetet; meglehet, hogy tévedek, de én igy látom a helyzetet. És engemet arra, hogy igy lássam a helyzetet, ellenállhatatlan erővel a tisztelt miniszterelnök urnak pár nap előtti felszólalása késztet. Sem nem sajnálkozás, sem nem káröröm ez itt, tisztelt Képviselőház.
(Széll Kálmán miniszterelnök: Csak parentáczió!)
Az. Hálás köszönettel ismerem el ama szavak baráti, benső, bizalmas természetét, a melyekkel rólam is megemlékezett beszédében a tisztelt miniszterelnök ur. Igaza van: egyénisége iránt ma is a régi tisztelet és becsülés lelkesit engem. Igaza van. De más dolog az ő államférfiui működése. Azt rossznak, azt kárhozatosnak tartom. De rossznak és kárhozatosnak tartottam ezelőtt huszonöt vagy huszonnyolcz esztendővel is; de rossznak és kárhozatosnak tartom most is; és az a helyzet, a melybe ma hazánk jutott, mutatja, hogy igazságom van.
Azt mondja a tisztelt miniszterelnök ur tegnapelőtti beszédében, hogy a kormány azonositja magát az ujonczemelési javaslattal. Lehetetlen, azt mondja a miniszterelnök ur, hogy azokat levegye a napirendről.
Szóról-szóra azt mondja: lehetetlen, hogy azokat a javaslatokat levegye a napirendről. Hát, tisztelt miniszterelnök ur, ez a szó »lehetetlen« megint olyan, a melynek valóságos értelmét valamikor Deák Ferencz megmagyarázta itt a képviselőházban. Megmagyarázta különösen azt, hogy az államférfiak gyakran lehetetlennek mondanak oly dolgot, a mely egyáltalában nem lehetetlen. Csak néha nehéz, de néha a nehézség csak hiusági akadályokba ütközik; a nemzettel azonban el akarják hitetni, hogy az lehetetlen. S én meg vagyok arról győződve, hogy ez az ujonczfelemelési javaslat is olyan, a melynek a napirendről való levétele nem lehetetlen, sőt a melynek a napirendről való levétele bizonyos körülmények között elmaradhatatlan szükségesség.
A tisztelt miniszterelnök ur indokolni akarta és indokolta is ez ujonczfelemelési javaslatnak szükségességét, mert azzal akart bennünket meggyőzni arról, hogy az ő és kabinettársainak szilárd meggyőződése mily jól megfontolt okokon nyugszik. De mivel indokolta? Az általános militárizmussal, az általános hadképességgel, általános európai felfogással, általános európai érveléssel. Semmivel mással lényegileg nem tudta indokolni, miért szükséges az ujonczlétszámnak ily magas mértékben való emelése. De hát, tisztelt miniszterelnök ur, ön azt jobban tudja, mint mi, mert helyzeténél fogva jobban kell tudnia, hogy minden országnak a helyzete bonyolult, hogy minden nagy kérdés szövevényes kérdés, a mely nem egy szálból, hanem igen sok szálból áll és hogy minden állam kormányzási igazságának nagyon sok részlete van és nagyon sok részlete egyenlő sulyu és fontosságu. A magyar állam helyzetében pusztán ezt az egyetlenegy szálat ragadni ki, pusztán ezt a kérdést tolni előtérbe és minden mást feláldozni érte; mindazt, a mit a földmivelésügyi miniszter ur tegnap itt kifejtett és a mit ki sem fejtett és a mi ennek a nemzetnek a nyugalmában van, feláldozni ezért az egyetlenegyért.
(Széll Kálmán miniszterelnök: Mi javasoltuk a többit is!)
De hogyan javasolták?
(Széll Kálmán miniszterelnök: azt is javasoltuk, ezt is javasoltuk!)
A tisztelt miniszterelnök ur a nemzetnek ezer és ezer más nagy dolgát, nagy érdekét kellő alakban nem állitotta a nemzet elé. Azt mondja a tisztelt miniszterelnök ur, hogy az ország érdeke a dinasztia érdeke és a monarchia érdeke egyszersmind. Hát tisztelt miniszterelnök ur, én azt hiszem, hogy a tankönyvek szerint, meg idegen elméletek szerint talán igaza van, mikor azt mondja, hogy az ország érdeke egyuttal a dinasztia érdeke, de Magyarországnak sok száz esztendős története azt bizonyitja, hogy a dinasztia nem igy fogta fel a dolgot és a dinasztia nem azt tartotta a maga érdekének, a mi az ország érdeke. A dinasztiára oly igazságokat diktál rá a tisztelt miniszterelnök ur, a mely igazságokra annak semmi kedve, a mely igazságokat elfogadni sincs a dinasztiának semmi kedve, semmi akarata.
Hát, tisztelt miniszterelnök ur, azt a tant mintha egy iskolában tanultuk volna valamikor, hogy a dinasztia érdeke egyuttal az ország érdeke és megforditva. Én is voltam egykor olyan hive Deák Ferencznek, mint a tisztelt miniszterelnök ur. De én 1876-ban, még inkább 1878-ban, csaknem egyidőben azzal, a mikor a tisztelt miniszterelnök ur kénytelen volt a kabinetből kilépni…
(Széll Kálmán miniszterelnök: Miért voltam kénytelen?)
Kénytelen volt; mert ha nem lett volna kénytelen, nem lépett volna ki.
(Széll Kálmán miniszterelnök: Állitásnak kétértelmü, viccznek rossz!)
Nem törekszem én arra, hogy jó viccz legyen; csak igaz legyen. Ugyanakkor meggyőződtem arról, hogy az a tan…
(Széll Kálmán miniszterelnök: Tudja ön, hogy miért voltam kénytelen kilépni! Mert meggyőződésem vitt reá! Mondja azt!)
… A benső meggyőződés tisztességes komoly férfiunál sokkal erősebb, mint bármely más kényszer.
(Széll Kálmán miniszterelnök: Ez igaz! De meg kell mondani!)
Meggyőződtem arról az évek során, 1867-tól 78-ig, hogy az a tudomány, a melyet mi egykor tanultunk, hamis tudomány és az ország érdeke meg a dinasztia érdeke nem egy, hanem nagy, lényeges dolgokban egymással szemben áll. Mindazonáltal, ámbár ép oly hive voltam az ő emlékének és hagyományainak és époly risztelője vagyok ma is, mint a tisztelt miniszterelnök ur, én mégis arra voltam kénytelen magamat elhatátozni, még pedig ugyanazon okokból, mint ő, hogy ide, erre az oldalra jöjjek.
(Széll Kálmán miniszterelnök: Ez már más!)
Mi birt engem arra a meggyőződésemre, arra az igazán ellenállhatatlan, kényszeritő meggyőződésre, hogy én itt ezeken a padokon kisértsem meg a nemzet ügyének szolgálni? Az birt reá, mert meggyőződtem arról, hogy az 1867-iki mű, a melynek egykor támogatója voltam, évek folyamán, 10 év alatt teljesen meghamisittatott, hogy az a mű a maga szerkezetében, a maga egész gépezetében többé nem felelt meg a nemzet erőinek, érdekeinek. Mi ennek az államnak a külső gépezete tekintetében, az emberek, a hatalmi viszonyok beosztása tekintetében oly szervezetet csináltunk, a minő van a teljesen önálló és független nagy nemzeti államoknak. Akkora a költségünk, akkorák a kiadások, annyi a hivatalnokunk, sőt nem csak annyi. 1848 előtt a királyi hatalomnak alig volt módjában Magyarországon 1500 embernek hivatalt és kenyeret adni; – ez a rendszer odavitte az országot, hogy ma a király 50,000 családnak ad kinevezést és kenyeret. A királyi hatalmat, a nélkül hogy ellensulyról kellő időben gondoskodtunk volna és kellő időben utját állottuk volna, a királyi hatalmat mérhetetlenül növeltük és a nemzet erőit majdnem ugyanabban az arányban csökkentettük.
Már most, ha nekünk olyan európai, korszerü, államszerü szervezetünk van, olyan állami gépezetünk külsőleg, mint a német, a franczia, az angol és egyéb nagy nemzeteké, de nincs nemzeti hadseregünk, nincs nemzeti uralkodóházunk, vámjaink felett nem rendelkezünk, ipari, gazdasági életünk összes erőforrásai felett nem mi rendelkezünk, de az állam szervezete mégis ugyanaz, mint azoké az államoké: akkor többé az 1867-iki mű ugy, a mint van, a nemzet javára fenn nem maradhat. Segiteni kell a dolgon; igy a nemzet sokáig nem birja.
Mi történt például, – a mi egyik nagy oka volt, a mely miatt kénytelen voltam magamra nézve a konzekvencziákat levonni, – mi történt például Bosznia ügyében? Mert a miniszterelnök urra nézve is egyik külső ok a bosnyák kérdés volt, hogy akkori állását elhagyta.
Itt van a bosnyák kérdés.
Nem szabad királyunkról beszélni itt; alkotmányos szokásunkkal ellenkezik; a 48-iki törvényekben kimondott nagy elv következményeivel ellenkezik. Nem szabad a mi királyunkról beszélni. Nem is akarom tenni, de bizonyos az, hogy ha a királyi esküben egyetlenegy szónak is értelme van, ha az nem üres szó, ha – bocsánat e szóért, nem szubjektiv szándékos kifejezés, – ha nem ámitás a királylyal, valamint a nemzettel szemben, ha az alkotmánynak a koronázási esküről szóló része komoly dolog, akkor Boszniát, a mikor elfoglaltuk, a magyar állam erejének szaporitására kellett volna forditani. A szent koronához tartozott. Egyenesen arra tett esküt a mi uralkodónk, a mikor szent István koronáját a fejére tették, azon a halmon, a mikor a világ négy tájára sujtott kardjával, az a kardsujtás azt jelentette, hogy Boszniát a magyar állam erőinek emelésére kell visszafoglalni, ha már visszafoglaltuk. És mi történt vele? Minden alkotmányon kivül eső immediát hatalmi terület képeztetett belőle: szláv, német és idegen. Nem magyar. Sem az alkotmányt ki nem terjesztették rá, sem alkotmányunk sánczaiba be nem vették, sem társadalmunk erejét rá ki nem terjesztettük. Sőt, még ha semmi sem történt volna, nem volna oly nagy baj, de egyenesen a magyar nemzet ellenére, tudatosan, szláv és német irányban fejlesztik. Nekünk alig van rá egyéb befolyásunk, mint a törvénynek ama szakasza, a mely a miniszterelnöknek jogot ad beleszólni a kérdésekbe, ha kérdik. Pedig sohasem kérdik.
Mit jelent a koronázási eskü akkor, mit jelent az alkotmány egyéb része, ha legkényesebb része sem ér semmit a mi számunkra! Ily tapasztalatok birtak rá és tették rám nézve kényszerüséggé, hogy azt a tábort elhagyjam és idejöjjek.
Azt mondja a tisztelt miniszterelnök ur és ez érvelésének egyik legfontosabb része, mindenesetre a legszebb érvek közé tartozik, azt mondja szóról-szóra: fejleszteni kell a hadsereget, fejleszteni kell a véderőt, szaporitanunk kell a legénység számát, taraczkütegekre és nem tudom mi mindenre van szükségünk szárazon és vizen egyaránt, mert az élet meg nem áll semmiben, semmi intézményben, tehát a hadseregnél sem áll meg az élet, fejlődnie kell. Jó, igaza van a miniszterelnök urnak, ha az élet meg nem áll semmiben, fejlődni kell, a hadseregnek is fejlődni kell. De hát mit akar ezzel a miniszterelnök ur mondani? Miért hivatkozik ő a dicsőült államférfinak, gr. Andrássy Gyulának a szavaira és miért csak azokra a szavaira, a melyekben azt mondja, hogy az egyszer megállapitott közjogi viszony köztünk és Ausztria közt kiszámithatatlan nemzedékeken keresztül sem kérdés, sem alku tárgya nem lehet?
Mit akar a miniszter ur ezzel? Azt, hogy ez a megállapitott közjogi viszony Magyarország javára kiszámithatatlan nemzedékeken keresztül nem változhat? Mert az bizonyos, hogy Ausztria javára és a dinasztia javára 36 esztendő óta folyton változik, egyszer lassubb, másszor gyorsabb lépésekben, de folytonosan változik. Ha a hadseregre nézve a tisztelt miniszter ur elismeri, hogy az élet nem tűr stagnácziót, azaz, a mint mondja az élet meg nem áll semmiben, a hadseregnél sem, tehát fejleszteni kell: akkor miért nem látja be e természeti törvénynek a szükségességét akkor is, mikor a nemzet érdekeiről van szó?
(Széll Kálmán miniszterelnök: Akkor is beláttuk!)
Az élet meg nem áll, a nemzet élete sem áll meg, a közjogi gazdálkodás sem áll meg! De hogyan fejlődik? Mi történt 1867 óta közjogi téren nemzetünk javára? Fölállitottuk a honvédséget, megszüntettük a katonai határőrvidéket, azután helyette állitottuk Boszniát, Herczegovinát, még a Szandzsákságot is fel fogjuk állitani. Ezek közjogi dolgok voltak. De lett-e a magyar honvédségből nemzeti hadsereg, a mely eszme pedig lelkesitett bennünket akkor, mikor nagy áldozatok árán ezt a honvédsereget felállitottuk? Visszakebeleztük a katonai határőrvidékeket, de kifejlődött-e ott a hű testvériség a társadalomban, a meleg szeretet; – erejére vált-e a magyar fajnak az a katonai fegyelem alatt és magyar ellen nevelt nemzedék? Ma már a visszakebelezés óta 30 esztendő telvén el, vajjon az a dinasztia által, a kormányok által nemzetivé, hazafivá neveltetett-e? Ott ma már a pánszlávizmus is kezdi fejét felütni, a melyről pedig hajdanában nem is álmodtunk, Magyarországon hirét sem hallottuk. A magyarság mindenütt gyengül, elbujdosik, kiköltözik, Amerikába megy, elszegényedik, ellenben a pánszlávok, dákorománok és pángermánok erősödnek.
Jobban vagyunk-e Horvátországgal, mint voltunk 30 esztendő előtt, jobban vagyunk-e Fiuméval? Fiuméra nézve ám legyen tanum az igazságügyminiszter ur, ha mer tanuskodni, hogy Fiuméban szabad törvénykezni, ott a hivatalos nyelv a német is, a horvát is az olasz is, csak a magyar nem. Hol fejlődött a nemzet érdeke? Hát a nemzetre nézve a közjogi életnek meg lehet állania, sőt visszafelé lehet fejlődnie? Ezzel szemben a hadsereg szervezése körül minden a nemzet terhére mindig fejlődjön előre? Hol van itt a nemzet érdekének ápolására való ösztön, a közös és együttes jóakarat? A hadseregnél a miniszterelnök ur oly ékesen tudott szónokolni a közösségről és az együttességről, a hadseregről és dinasztiáról. Ezeknek érdekeivel együtt miért nem fejlődött a magyar nemzet javára a közjog, az államjog, a társadalom, a gazdaság, az erkölcs, a jólét és minden?
Hivatkozik a miniszterelnök ur Deák Ferenczre és azt mondja, hogy ő Deák Ferencznek hű követője, hagyományainak hű fentartója. Én is ismertem, talán vagyunk többen a Házban, a kik igen jól ismerték. Erős elméjü, egészséges hazafiságu, derék férfiunak ismertük. Sohasem jutott eszébe senkinek az, hogy az ő agya olyan korhadt volt és az ő hazafisága olyan sivatag volt, hogy a 67-es művet a nemzetre nézve örökkétartónak szánta volna. Maga Deák, – a dolog természeténél fogva máskép nem is lehetett – de maga gróf Andrássy Gyula is azt a nemzet számára nem végrendeletnek tekintette, hogy ezentul a nemzetre nem marad egyéb hátra, mint hogy feküdjék le és temetkezzék el, de a 67-es mű azért maradjon meg és álljon fenn változatlanul. Azok nem oly kiselméjü emberek voltak, hogy ilyen gondolatot még csak fel is lehetett tenni róluk. Gróf Andrássy Gyulának idézett szavai ilyen értelmét látszanak ugyan mutatni. Tünődtem egykor a felett, mit akar mondani. Sulyosan elitéltem az első pillanatban azokat a szavakat, de rájöttem, hogy azok a szavak talán inkább Ausztria ellenében vannak mondva és bizonyos osztrák körök maradhatatlanságát akarta azzal lecsillapitani, mint hogy a magyar nemzetet akarta volna e szavakkal illetni.
Maga Deák és kétségtelenül társai is a 67-es művet csak egy állomásnak tartották, a melyen megpihenhet majd a nemzet tehervonata egy darabig, de azután következik a második és a többi állomás, előre, előre mindig. Nem ugy, a mint a honvédelmi miniszter ur mondta, hogy csak lassan-lassan-lassan, nem ugy; Deák azt sohasem gondolta, hogy a következő állomás oly messze legyen, az idő végtelenségében, hogy addig a nemzet tehervonata elveszitse utközben tüzét, szenét, táplálékát és személyzete éhen veszszen.
A tisztelt miniszterelnök ur érvelésében csak azért, hogy a nemzet követeléseivel szemben, – mert vivmányokról most még a hadseregnél szó sem lehet, – hangulatot szerezzen, történelmi fejtegetésekbe bocsátkozik és hivatkozik arra, hogy pl. a német vezényszó, a német jelvények a hadseregben következnek az 1867: XII. törvényczikkből. A hadsereg közössége következik a közös ügyek természetéből, a közös ügyek következnek Deáknak, meg Kossuthnak 1848-iki beszédeiből és az 1723. évi I., II. és III. törvényczikkből.
Tisztelt miniszterelnök ur, menjünk tovább! Nem ott kezdődik ez a közösügy. A közösügy meg nem nevezetten kezdődik 1527-ben, de megnevezték már abban a században is.
(Széll Kálmán miniszterelnök: Én már egyszer megmondtam!)
Mit csinált a legelső országgyülés, a melyhez a közösügyeket odavitték, emlékszik-e reá a tisztelt miniszterelnök ur?
(Széll Kálmán miniszterelnök: Egyszer már megmondtam!)
Az én tudásom szerint – valami nagy kutatást nem gyakoroltam ezen a téren, azonban ráakadtam egy meglehetősen érdekes adatra. Valamelyik osztrák herczeg, – mert akkor még főherczeg nem volt, – mint királyi biztos a közösügyeket az 1579-iki, vagy 1580-iki országgyülés elé vitte s nevezte a királyi propozicziókban a közösügyeket mixta negotia néven. Ez volt az első. Mikor őseink országgyülésen összegyült serege ezeket a szavakat: »mixta negotia« meghallotta, mikor meghallotta a főherczegnek utasitását és ezt a nevet, hogy ezeket a mixta negotia néven nevezett ügyeket a nemzetnek el kell fogadnia, törvénybe iktatnia, következtetései előtt meghajolnia: obstrukczióra határozta el magát az akkori tisztelt képviselőház, 1580-ban, de olyan obstrukczióra, hogy este összejöttek és másnap reggel a tisztelt Karokból és Rendekből egy sem maradt meg. Ott hagyták üresen a sátor alatt az osztrák főherczeget az ő mixta negotiájával.
Az obstrukcziónak ezt a módját, ha lehető volna, most is jobb szeretném, hogy a miniszterelnök urnak ne adjunk se pénzt, se hatalmat, se tisztességet, hagyjuk itt őket, hogy csináljanak, a mit tudnak.
(Ugron Gábor (a jobboldal felé): De önök itt maradnak eladni minket!)
Fájdalom, ez most nem történhetik. A viszonyok 320 esztendő óta sokat változtak. Mi bizony most nem hagyjuk el ezt a helyet, mert nagy kötelesség tart idekötve bennünket, nem bizhatjuk kizárólag az önök kezére az ország minden érdekét.
Ez volt az én tudásom szerint a közösügyek első megnevezése a magyar országgyülésen. Először jött a név, azután kezdték hirdetni az eszmét, azután kezdtek megbetegülni tőle az elmék, azután lassankint törték a fejüket azon, hogy hogyan instituálják ezt a torzeszmét, azután instituálták 1723-ban, azután instituálták 1867-ben, mindig jobban, mindig szélesebb mezőn, mindig több gyökerét oltva bele a nemzet földjébe. De a tisztelt miniszterelnök urnak igazat kell adnia nekem abban, ha igazán ismeri a nemzet történetét, hogy a mi a közösügyek név alatt 1580-tól kezdve máig történt, az a nemzet javára sohasem történt, mindig ellene történt. A mit felhordanak, hogy a töröktől ők mentették meg a közösügyek segitségével Magyarországot, az sem igaz. A magyar nemzetnek vére, áldozatkészsége és ereje sokkal többet áldozott az osztrák érdekekért, a dinasztikus érdekekért, mint az osztrák birodalom serege a magyar érdekért.
De tisztelt miniszterelnök ur, ha már a közösügyekről van szó és az ujonczlétszám emelése van napirenden és azzal szemben a nemzet jogos követeléssel áll elő, miként lehet ellenünk Deákot és Kossuthot felhasználni és Deáknak és Kossuthnak 48-diki nyilatkozatait ellenünk kijátszani? Hát Kossuth Lajos azt akarta, hogy a kétfejü sas legyen a magyar ezredek jelvénye? A Gotterhalte legyen nemzeti zenéje és a magyar ifjak osztrák jelvények alatt szolgáljanak?
(Széll Kálmán miniszterelnök: Nem erről beszéltem én! Egészen más volt az én dedukczióm! Abba tessék belemenni.)
Én erről beszélek. De tisztelt miniszterelnök ur, megmondom, miben különbözik a tisztelt miniszterelnök ur államférfiui működése Deák Ferencz működésétől. Deák Ferencz is alkudott, Deák is tárgyalt, Deák is kötéseket csinált, hanem a tényleges viszonyokhoz képest ingyen soha sem adott oda semmit, a nemzet részére minden téren vagy egész mértékben, vagy nagy részben vivmányokat biztositott a tényleges viszonyokhoz képest. Ez a történelem.
(Széll Kálmán miniszterelnök: Én is! A kiegyezési kötéseimben! Más kötést én nem csináltam.)
A tisztelt miniszterelnök ur pedig most is arra törekszik – majd egyebekről máskor beszélünk, ha lehet – hogy mi az eddigi ujonczlétszámot legalább egy harmadával emeljük fel ingyen, annyival több magyar ifjat szolgáltassunk ki az osztrák vezényletnek, a német szónak, a kétfejü sasnak és a Gotterhalténak.
(Széll Kálmán miniszterelnök: Az ország biztonságáért!)
És mit szerzett a nemzet számára ellenértéket ezért?
(Széll Kálmán miniszterelnök: Ez nem kötés, a gazdasági kiegyezés: az kötés! Ott megvan az ellenérték!)
Pedig látja a nemzet igaz törekvését, a mely nem mesterségesen van csinálva. Többször olvastam már – a tisztelt miniszterelnök ur talán ezt nem is egészen jól tudja – hogy kicsinylik azokat a deputácziókat, azokat a naponkint megujuló népgyüléseket, a melyek idejönnek tisztességes, komoly törekvéssel, jelentkeznek a képviselőház mélyen tisztelt elnökénél és a nemzet kivánságait tolmácsolják. Kicsinylik ezt a mozgalmat. Én pedig 33 esztendő óta, vagy mióta a közpályán működöm és a törvényhozás tagja vagyok, hasonló lélekemelő jelenetet a magyar parlament történetében nem láttam. Én ismerem néhány városnak a társadalmát; hivatkozom Nagykőrösre. Jobb és magyarabb város és vagyonosabb, gazdagabb nép nincs több az országban, nem is óhajtottam, hogy deputáczióba jöjjenek, mert gyakorlati hasznát, eredményét nem látom, nem is biztattam őket; mégis az a végtelen takarékos és munkaszerető nép ma 300 fővel jött ide. Ezt én nem láttam, tisztelt miniszterelnök ur sem 1889-ben, sem máskor soha. Ehhez hasonló tüntetéseket a magyar társadalomban csak akkor láttunk, a mikor Kossuthot temettük és a mikor a török testvéreket üdvözöltük, egy kegyetlen támadó háboruval szemben 1876–77–78-ban, soha máskor. Ezt sem lenézni, sem kicsinyelni, sem ócsárolni nem szabad. (Itt báró Fejérváry Géza honvédelmi miniszternek állitólag tett közbeszólása miatt hosszabb ideig tartó zaj és zavar támadt.)
Kérek öt percz szünetet.
(Elnök: Az ülést öt perczre felfüggesztem!)
(Szünet után.)
(Elnök: Az ülést ujból megnyitom. Méltóztassanak helyöket elfoglalni. Kérem Eötvös Károly képviselő urat, méltóztassék beszédét folytatni.)
Tisztelt Ház! A miniszterelnök ur, de kivált a honvédelmi miniszter ur ismét és ismét hivatkozott a német vezényszó igazolásául arra, hogy ez közjogilag indokolt és törvényes dolog és hogy ez az 1867:XII. törvény ama rendelkezésén alapszik, a melylyel a legfőbb vezérlet, vezénylet és belszervezet joga a felségjogok közé soroztatott.
Talán szükségtelen is megjegyeznem, de véletlenül eszembe jutott, hogy a tisztelt miniszterelnök urnál talán nyelvbotlás volt az, mikor rezervált jogokról beszélt tegnapelőtti nagy beszédében, mert e szó, hogy »rezervált jog« a magyar közjogban ismeretlen. A magyar miniszterelnöki székből ezt a szót és ennek megfelelő eszmét még nem hallottunk!
(Széll Kálmán miniszterelnök: Nem ezzel kapcsolatban, hanem általánosságban az északamerikai és egyéb nemzetekre vonatkozólag teoriában mondottam.)
Ezt a szót törvényünk és fajunk nem ismeri. Vagy csak ellenkező értelemben és irányban ismeri. Rezervált jogai vannak a nemzetnek; mert a királynak csak annyi joga van, a mennyit a nemzet időnkint neki ad. E kijelentésem szorosan összefügg az 1867: XII. t.-czikk ama pontjának magyarázatával. Először is tökéletesen igaza van mindenkinek, ki állitja és igy tökéletesen igaza van Ugron Gábor tisztelt képviselőtársamnak, ki közbekiáltott, hogy a magyar király nem német király. Magyar törvényt és törvényhozási határozatokat a tisztelt miniszterelnök ur nem tud felmutatni arra nézve, hogy a magyar ifjakat a magyar királynak német szóra engedte volna valaha át ez a nemzet. Ezt nem cselekedte soha, nem is cselekedheti, ha élni akar, becsülettel soha. Többet mondok. Ha tanszerüleg állapittatnék meg az, hogy ez igy van és igy lehet, akkor ez a magyar királyi méltóságnak is meggyalázása volna, mert a magyar királyról azt sohasem szabad feltenni – nemcsak a mostaniról beszélek, hanem a multakról és jövendőkről is, hogy saját nemzetét, országát, annak nyelvét, becsületét és érzékenységét elárulja. Ilyent feltenni sem szabad.
Tudjuk mindannyian, hogy a közös hadsereg magyar ezredeiben, most a miniszterelnök ur terminológiáját használom, mindaddig, a mig a Habsburgoknak az egész magyar nemzet hazafiságára és az egész magyar nép erkölcsi támogatására volt szükségük, a lobogók, jelvények, a nyelv, vezénylet, ezredparancsnok, tisztikar mind tiszta magyar volt, mert addig nem merték a hatalom kezelői a nemzeti rendszert azon a téren megbolygatni, eltörölni vagy meggyalázni, mig szükségük volt az ő nézetük szerint is az egész magyar erőre. A mint azonban a hétéves háboru befejeztetett, 1765 után, megkezdték tolvajmódra becsempészni a magyar ezredekbe a német lobogót és a német vezényszót. A német tiszteket még akkor sem merték egészen becsempészni; mert idegen tisztek vezetésével nem tudták volna a magyar hadseregnek hasznát venni. A német tiszteket csak a nagy napoleoni háboruk lezajlása után merték a magyar ezredekbe bevinni; azelőtt soha! Tényleges állapot állott ennélfogva elő, melyet a nemzet becsületesnek és törvényesnek sohasem ismert el, a melyről a nemzet mindig abban a meggyőződésben volt, hogy a nemzet jogai és méltóságai ellenére a katonai és egyéb hatalom kezelői által orvul hozatott be a magyar hadseregbe. Ez a tényleges állapot az országgyülésnek nem egy tiltakozása daczára fennállott 1848-ig.
Hogy mi következett be 1848 után, ezt tudjuk a történelemből. Mikor pedig az 1867-iki kiegyezésre került a sor, akkor – és itt egészitem ki a tisztelt miniszterelnök ur fejtegetését – kimondta a törvényhozás, hogy a felségjogok közé tartozik a legfőbb vezénylet, a generalisszimátus kérdése, a vezénylet dolga és oda tartozik a belszervezet is, de nincs a magyar törvényben és egy ember sem gondolt erre, hogy ezzel az országgyülés és a magyar nemzet elismerje, hogy fiait németül, német jelvényekkel, idegen jelszavakkal, lobogókkal lehet és szabad a hadsereg számára kiképezni.
A nemzetekre időnkint rázuhanó nagy szerencsétlenségek közben a mindig éber hatalom gyakran az önkényuralommal csuf, sértő és ártalmas intézményeket halmozott ránk. Ezek közé tartozik a német vezényszó, a német nyelv, a kétfejü sas és a Gotterhalte is. A nemzet az idegen erőszak ily működését, ha nagy ok nem forgott fenn, hogy erőszakosan tiltakozzék ellene, gyakran hallgatag eltürte. Eltürte 1848 előtt is pár évtizeden keresztül. Eltürte 1867 után is néhány évtizeden keresztül. Eltürni lehet az erőszakot hallgatással, de hogy a nemzet maga elhatározza, megállapitsa, megszavazza, hogy saját fiai idegen nyelven vezényeltessenek, idegen jelvények alatt teljesitsék a haza iránt szent és legszentebb kötelességüket, a védkötelezettséget, ezt a nemzet meg nem szavazhatja, ezt el nem türheti soha. És eddig a Házban nem is akadt államférfiu, a ki ily nyiltan, ily teljesen fényes homlokkal a nemzet elé állott volna és azt mondta volna, hogy a német vezényszó, a kétfejü sasos zászló és a Gotterhalte törvényes és közjogilag helyes. Ezt eddig még nem mondotta senki.
(Széll Kálmán miniszterelnök: Igy én sem mondtam!)
Azt mondták, hogy mert tényleg megvan, türjük, de ezt az 1867: XII. törvényczikkel nem indokolta senki.
(Széll Kálmán miniszterelnök: A sasra nézve én éppen az ellenkezőt mondtam!)
És ha a tisztelt miniszterelnök ur megütközik azon az ellentálláson, a mely nem obstrukczió abban az értelemben, a mint ezt önök mondják és a melyet itt tapasztal és pedig a nélkül, hogy itt a férfiakat, a törvényhozókat szenvedély vagy gyülölködés vezetné
(Széll Kálmán miniszterelnök: Látom!)
… és ezt a tisztelt miniszterelnök ur is tudja…
(Széll Kálmán miniszterelnök: Láttam beszédem alatt!)
(Kossuth Ferencz: A miniszterelnök ur személye iránt tisztelettel vagyunk!)
… akkor a tisztelt miniszterelnök ur ne ütközzék meg ezen, hanem tartsa ezt természetesnek, becsülje meg e férfiakat, a kik a nemzet ellen szándékolt merényletet, a mely most történik először ilyen nyiltan, méltó módon visszautasitani törekszenek.
A tisztelt honvédelmi miniszter urral szeretnék még egypár szót váltani. A vezényszó dolgában oly csodásan megbokrosodnak, valahányszor szóba jön. Én ugyan a hadsereget, szervezetét, intézményét, mai alakjában nem fogadhatom el soha, de megkisérlem, hogy a hadsereg dolgában arra az alapra helyezkedjem, a közös hadsereg magyar ezredei stb. alapjára, a melyen a tisztelt honvédelmi miniszter ur áll. Ugyan micsoda nagy szerencsétlenség lenne abból, hogyha a cseh ezredeket cseh nyelven képeznék és vezetnék, a lengyelt lengyel nyelven, a németet német nyelven, a magyart megyar nyelven és a horvátot horvát nyelven?! Hisz Csehországnak történeti multja van, a cseh nemzet államilag megalakult nemzet 7–8 száz év óta, ugy van, mint Horvátország, mint Galiczia, vagy Lengyelország. Mi baj származnék abból, ha minden katonát azon a nyelven vezényelnének, a melyet mint államilag megalakult nemzetnek fia beszél? Mert és itt van a határ, azt sohasem fogadom el, hogy nekünk itt az oláhokat, tótokat, czigányokat e nyelven kellene vezetni, mivel egyik sem államilag megalakult nemzet nyelve.
(Széll Kálmán miniszterelnök: Azt czáfolja, a mit mondtam, nem pedig azt, a mit nem mondtam.)
Csehországé, Lengyelországé, Ausztriáé és a magyaré helyén van. Hát mi baj van akkor? Vigasztalás az nekünk, hogy ne legyen horvát, ne legyen lengyel, tehát ne legyen magyar se? Hát betegség tölti el a katonai körök elméjét, hogy elhitetni akarják, hogy ez lehetetlenség, vagy a harczképesség fokozására szükséges, hogy olyan nyelven beszéljenek a katonák, a melyet nem értenek? Ezzel a tökéletes ostobasággal végre-valahára szakitani kell. Higyje meg a tisztelt miniszterelnök ur, hogy mind a száz történelmi adatával ellentétben is állitom és állithatom, hogy ostobasággal még a katonai hatalmat sem lehet erősiteni.
A miniszterelnök urnak összes hirlapjai, összes barátai, összes támogatói hetek óta mindig azzal jönnek elő, hogy ott van a többség, hogy a kisebbségnek nincs jogában a többség akaratának érvényesülését meggátolni. Midőn a miniszterelnök ur – hozzáteszem – nagyon szépen kifejti a többségi elméletet, mely egyébiránt már nagyon régen ki volt fejtve és a mely elméletnek mindig is megáll, de a nemzetek gyakorlati életében egészen máskép van, mint a hogy a miniszterelnök ur kifejti, ugy állitja fel a kérdést, hogy a magyar államiság és a nemzetegység biztositéka az alkotmány, az alkotmány biztositéka a parlamentárizmus, a parlamentárizmus biztositéka a többség akaratának érvényesülése, azután pedig elmondja, hogy ergo stb. a kisebbség az a szörnyeteg, a mely az apokalyptikusi könyvekben le van zajzolva, a mely megdönti a többség akaratát, ezzel megdönti a parlamentárizmust, ezzel megdönti a nemzetegységet, ezzel megdönti a magyar államot.
Ezzel szemben én azt mondom, hogy a tankönyvekből kivett, vagy legalább onnan is kivehetett ez elmélet a többség jogáról…
(Széll Kálmán miniszterelnök: Fenn is tartom azt, absque szörnyeteg!)
… hogy ezen fogalmak és intézmények, mint államegység, nemzetegység, alkotmányosság, parlamentárizmus, többség stb. nem önczélok, hanem ezek csupán külső eszközök arra, hogy a nemzet erejét, erkölcsét, anyagi jólétét, tekintélyét, méltóságát, becsületét, jövendőjét biztositsák. Ha pedig ezek az intézmények, minő a többség elmélete, a parlamentárizmus, a felelős kormány stb. nem a nemzet erőit, jólétét, bizalmát növelik és biztositják, hanem ellenkezőleg, a nemzet önbizalmát csökkentik, anyagi erőit megfogyasztják, szellemi erőit szétzilálják: akkor mielőttünk azoknak semmi becsük nincs, de nincsen az oly elméletnek sem, mely itt szabályul felállitja, hogy a többség meg a parlamentárizmus és az alkotmány német vezényszóra kétfejü sas alá, a Gotterhaltéra vigye fiainkat. Ha igy van, akkor ezek nekünk nem kellenek.
(Széll Kálmán miniszterelnök: Kossuth mást mondott 1848-ban.)
Méltóztassék levetni az álarczot és nem a nemzetet és annak képviselőit tenni felelőssé a nemzet sorsáért. Viseljék a felelősséget éltükben és holtuk után a hatalom kezelői a koronától kezdve lefelé és ne ruházzák mireánk. A nemzet rétegeibe ne azt az eszmét plántálják be nyavalyás ügynökeik utján, hogy ime, mit ér nektek a törvényhozás, mit ér a képviselőház, csak az időt pazarolja, csak fecseg, csak akadályoz; minden baj és nyomoruság onnét jön; pedig önök tisztelt miniszter urak, tudják a legjobban, honnét jön a nemzetre minden nyomoruság.
Tessék levetni az álarczot, tessék levettetni azt mindenkivel és tessék a történelem, nemzet és a felelősség elé nyiltan állani, nem pedig a felelősséget átruházni mi reánk, a hasznot, dicsőséget, jutalmat és hivalkodást megtartani maguknak.
Nem a tisztelt többségre vonatkoztatom ezen szavaimat, ne tessék félreérteni, önök is olyan szegény legények, még szegényebbek, mint mi vagyunk.
A láthatatlan kézről beszélek én, a mely nem is láthatatlan, hanem nagyon is látható ököl, mely mindig dolgozik akkor, mikor a nemzet ellen véteni kell. Most is az dolgozik, csakhogy a miniszterek a a parlamentáris felelős kormányok tankönyvi elméletének tógájába beburkolva, oda állanak s azt mondják, ők akarják azt, a mit hirdetnek. Akarja az ördög, ők ép ugy nem akarják, a mint mi nem.
Azután tisztelt miniszter ur, vannak ám erők az alkotmányos élet mezején is; a nemzetek életében is vannak esetek, hogy a többséggel bizonyos dolgokat megszavazni vagy leszavazni nem lehet. Kétszer kettő az négy, hiába mondanák, hogy három vagy öt. A magyar fiunak német vezényszóra, Ördögszigetre és a kétfejü sas alá való küldését hiába szavazzák meg, az nemzeti igazság nem lesz soha. Ha megszavazzák, nemzeti szégyen lesz belőle, de igazság akkor sem lesz.
Vannak dolgok, a melyeknél a többségről meg kell feledkezni; vannak igazságok, melyeket egész korszakok ellen csak egy ember képvisel.
III. Napoleonnak parlamentjében öt emberből állt a kisebbség és az volt a nemzet, nem pedig a százötven, azt megmutatta a következés. Lajos Fülöp kormányának Guizot alatt, a ki ama kornak Széll Kálmánja volt, megvolt a nagy többsége és mégis megbukott miniszter és király egyaránt. Az ilyen dolgokat, minő a nemzet finomabb, nemesebb és szentebb, sőt legszentebb érzése, többséggel elintézni, leszavazni nem lehet.
De bezárom szavaimat, csak egy kérdést vetek még fel: azt a kérdést, hogy a mai helyzetben van-e segitség? Én azt vártam a tisztelt miniszterelnök urtól, hogy nagy beszédében, a melylyel pár nappal megelőzi a törvénytelen állapot bekövetkezését, fölveti ezt a kérdést és erre feleletet ad. Van-e tehát segitség ebben a helyzetben, a mely igen sulyos? A törvénytelen állapot bekövetkezésétől magam is irtózom, sohasem is munkáltam arra, hogy ilyen állapot bekövetkezzék, de ma a kötelesség nem engedi meg, hogy visszariadjak attól, hogy helyeseljem azt az álláspontot, a melyet a Háznak ez az oldala elfoglal.
Nagy veszélyt látok én is a törvénytelen állapotban, de én nem azt a veszélyt látom, a melyet a tisztelt miniszterelnök ur felidéz, a midőn előzetes eseteket mond, hogy megtanitjuk a nemzetiségeket, megtanitjuk a hatalmat, hogy majd egykor mikép lehet Magyarország törvénye és alkotmánya ellen kormányozni, hisz tudja ezt az a hatalom igen jól és a mikor egyszer hatalmasnak érzi magát, sohasem áll ő meg utjában azért, mert a Corpus juris előtte áll, hanem felrugja azt a magyar felelős miniszterekkel együtt, a mennyiben igy szokta ezt és megy a maga utján.
Én nem ezekben látom a bajt, hanem a mai állapotot azért bajnak látom én is és bizony magam is törtem a fejemet azon, hogy van-e hát segitség és mikép leketne a bajt elkerülni? Én azt hiszem és ez teljes meggyőződésem, hogy igenis van.
Én tudom, habár a tisztelt miniszterelnök ur némileg más szinben törekedett is feltüntetni, hogy mikor 1839–40-ben Deák Ferencz megtagadta az ujonczlétszám megadását s megtagadta, gondolom tizenegy hónapon át, mikor április 11-ikére az országgyülés feloszlatásáról szóló királyi leirat már a nádor zsebében volt, az utolsó napon, április 10-én meggondolta az uralkodó azt – mert az akkori uralkodóról lehet beszélnünk, mivel annak nem volt felelős földmivelésügyi minisztere, hogy ha feloszlatja az országgyültést, miként áll akkor a legyőzhetetlen osztrák császár az európai nagyhatalmak előtt és felséges barátai előtt.
Meggondolta ezt és bölcseségével arra jött rá, hogy ugy áll a világ előtt és felséges barátai előtt, mint olyan uralkodó, a kinek Magyarország nem ád katonát. Ha katonát akar magának, ha hős vitézeket akar szerezni, kénytelen lesz pandurokkal, kötéllel fogni és vason vinni be a legényeket. Mikor pedig ezt meggondolta az uralkodó, mikor ezt meggondolta az ő Metternich nevü minisztere, azt mondták, jobb lesz kibékülni, mintsem az országgyülést feloszlatni. Mintsem, hogy katonát becsülettel ne kapjunk és katonát csak erőszakkal szerezhessünk és ezzel a nagyhatalmu tekintélyt elveszitsük, jobb lesz a nemzettel kibékülni, jogos kivánságait teljesiteni és az ujonczokat tőle köszönettel elfogadni. És bár e feloszlató rendelet április 11-ére már ott volt a nádor zsebében, 11-én a nemzet kivánságait teljesitették, tovább folyt az országgyülés, megkapták és meg is köszönték az ujonczokat.
Most talán jobb a helyzet? Az uralkodónak vagy kormányának vagy nagyhatalmu monarchiájának nemzetközi állapota, tekintélye, becsülete talán ma jobb, mint 1840-ben volt? Nem más az. Ha urunk-királyunk elé oda áll a miniszterelnök férfimódra és azt mondja: Felség, a nemzettől kell jó szivvel megkapni az ujonczokat, mert én Felséged monarchiáját, uralkodói tekintélyét és méltóságát – a melyet nekem, mint miniszterednek meg kell védelmeznem – ki nem tehetem annak, hogy Európa olyan látványnak legyen szemtanuja, hogy Magyarország megtagadja az ujonczot azért, mert legelemibb nemzeti jogai és érzelmei lábbal tiportatnak, nekem, mint tanácsadónak, kötelességem, hogy erre figyelmeztesselek. Ha férfimódra megmondja ezt neki, az uralkodói bölcseség és a nemes sziv feltámadt jogát gyakorolja.
(Széll Kálmán miniszterelnök: A kisebbség nem Magyarország. Sohasem fogadtam ezt el, sohasem irom alá.)
Tisztelt miniszterelnök ur! Ha megtörtént 1840 áprilisában, sőt, ha megtörtént 1889 márcziusában hogy a koronát felvilágositották férfiak, de férfiak arról, hogy a 14. §. a nemzetnek ártalmára van, hogy az tekintélyének és alkotmányának megcsonkitását jelenti és ha akkor a korona bölcsesége előállt és azokat a káros dolgokat megváltoztatta, megjavitotta: hát nem a kisebbségből indult az ki és nem a korona bölcsesége segitett a dolgon?
Emlékezzék csak vissza a tisztelt miniszterelnök ur az egyházpolitika dolgára. Köztudomásu dolog, hogy a koronának felséges képviselője nem rokonszenvezett azzal az elvvel, hogy ő azt nem óhajtotta, hogy az nem tetszett neki, de támadtak férfiak, a kik meggyőzték arról, hogy a nemzet nagy többségének akarata által nagy összeütközés lesz vele kikerülve, a mely különben az állam és egyház között kikerülhetetlen. És a korona bölcsesége konszenzusát adta az uj alkotásokhoz és az állam meg az egyház közötti nagy konfliktusoknak elejét vette. Hát a korona bölcseségében lehet bizni, de csak akkor, ha a korona tanácsában férfiak ülnek.
És a mikor a függetlenségi párt azon az álláson, a melyet elfoglalt, e kérdésben szilárdul megmarad, érvei és meggyőződései alakulásának tényezői között mindig ott van az a gondolat, hogy az utolsó órában a korona bölcsesége, a mely a kényszerhelyzetet is felismeri ám, a nemzet megalázása, jogainak megnyirbálása és megsértése nélkül is megoldást talál ebben a nehéz helyzetben is.
Beszédem elején mondtam, hogy azt a benyomást keltette bennem a tisztelt miniszterelnök ur tegnapelőtti nagy és szép beszéde, hogy az bucsuzóbeszéd volt. Hát szinte megillet engem az, hogy én ahhoz kis bucsuztatót is kössek. A tisztelt miniszterelnök urat is követni fogja ujabbkori történetünknek az a szomoru jelensége, a mely szerint államférfiaink, ha egyszer elhagyták a hatalom helyét, ha azt elvesztették, elvesztették egyuttal nagyságukat, befolyásukat is és megszüntek a nemzet nagy férfiai lenni. A politikai elalvás, nem mondom, hogy a halál, hanem a politikai szunnyadás, az örökös szunnyadás következik be majd a tisztelt miniszterelnök urnái is, a mint annyi sok elődjénél bekövetkezett.
Hogy vagyunk mi ma? Ma nincsen a nemzetnek igazi vezére. A külső hatalom, a külső dicsőség minden jelvényét megadja a véletlen, a piros székbe, a korona tanácsába való jutás, magas kitüntetés, holmi társulatok elnöksége – ily külső dolgok megadhatják a nagyságnak külső jelenségeit, de azon az oldalon, a kormányzó padokon, a nemzetnek vezérférfiai, a nemzetnek nagyjai nincsenek. Ha kezdenek is képződni – mert hiszen minden korszak megszüli a maga gyermekét – ha kezdenek is képződni; hogyha erőteljesen azzá alakulnak is át, hogy a nemzet nagyjai legyenek; a mint a korona tanácsosaivá válnak, fejlődésük azonnal megakad, növekvésüknek arányai összezsugorodnak és a mikor a korona tanácsából kizáratnak, éppen olyan hétköznapi alakokká válnak, mint a milyenek voltak azelőtt.
(Ugron Gábor: Kifacsart czitromokká!)
Oda fejlődött a magyar közélet, hogy a társadalom különben rossz felfogása szerint nagygyá csak a koronához való közeljutás által lehet valaki és oda fejlődött a társadalmi felfogás 35–36 évi alkotmányosságután, hogy a kire a korona fénye nem sugárzik, sem közelben, sem távolban, az semmi ember a magyar társadalomban. Irtóztató sülyedésnek a bizonysága ez, tisztelt képviselőház.
Az elveknek és az erkölcsöknek nagy megromlása minden téren mutatja, hogy a nemzetélet minden külső disze mintha csak a koronától függne, mintha csak a koronában volna meg, semmiben sem másban. Ez ellen a felfogás ellen nekünk egész hazafiságunkkal tiltakoznunk kell, utját kell annak állanunk és maholnap vizsgálat alá kell vennünk, hogy vajjon a koronának hatalma nem sokkal több-e már, mint a mennyit józaneszü társadalomban fentartani lehet!
Azt mondja a költő: