A TÖBBSÉG ÉS A NEMZET AKARATA.
I.
A BESZÉD TÖRTÉNETE.
Ezt a beszédet a parlamentben 1903. évi május hó 29-én tartottam. A beszédnek nagy külső hatása volt. Zajos helyeslések s harsogó éljenzések kisérték közben is befejeztekor is
De volt hatása másként is.
Törekvésünk a nemzeti követelések megvalósitása vagy Széll Kálmán kormányelnök megbuktatása volt. Biztos uton ugy értesültem, hogy legmagasb helyen megbarátkoztak már azzal a gondolattal, hogy Széll Kálmánt elejtik, ha még sulyos támadások érik. E beszéddel sulyos támadást akartam intézni ellene.
Május 1-én bekövetkezett az exlex állapot, a költségvetési törvény nélkül való kormányzás: Széll Kálmán kormányelnök erre nézve jelentést nyujtott be a képviselőházhoz, melyben a kormány szándékait ismerteti. Az volt a kérdés: a képviselőház tudomásul veszi-e, elfogadja-e a jelentést? Ezt én bizalmi kérdésnek tekintettem.
Az ellenzék szivós vitáját már akkor obstrukcziónak tekintették. Széll Kálmánnak az volt reménye és jelszava, hogy ő ezt passziv ellenállással győzi le. E felfogás képtelenségét gunynyal akartam megvilágitani. Azt mondtam: kormánynak lehetetlen az állami élet belső zavarait passziv ellenállással nézni. Csak esztelen napkeleti szultán tehette azt, hogy bevonul háremébe s passziv ellenállással várja, miként pusztul birodalma. Ez ötlet a király fülébe jutott s tizennégy nap mulva Széll Kálmán kormányelnök lemondott állásáról.
II.
A BESZÉD.
(A többség joga. – A központi hivatalos jelölés. – A végrehajtó bizottság. – Példák. – A hivatalos jelölés története. – A nemzet ébredése. – A régi választás. – A két igazság egymás ellen. – Idegen nemzetek példái nem irányadók. – A királyra nemzetünk sorsát nem bizhatjuk. – Mennyiben magyar most a magyar hadsereg? – Mi van az 1867-iki törvényben? – A németséget orvul csempészték a magyar hadseregbe. – Mit csináltunk 37 év alatt? – A napkeleti szultán. – Becsületbeli kötelesség a nemzeti hadseregért küzdeni.)
Tisztelt Képviselőház! Daczára annak, hogy minden oldalról azt hangoztatják, hogy itt a szó szoros értelmében obstrukczió folyik, én még nem tettem le arról a reményről, hogy ha ma nem is, ha néhány nap alatt nem is, de az idők folyamán mégis képesek leszünk egymást a nemzet igazságairól meggyőzni s azért szólalok én most fel.
De a felszólalásra különösen felhivott engem Vészi József képviselőtársunk tegnapi beszéde s felhivott különösen az a körülmény, hogy a tuloldal és a kormány a törvényhatóságok és városok feliratainak nézetem szerint sokkal nagyobb sulyt tulajdonit, mint a mennyit azok most voltaképen nyomnak.
Egy dolog azonban látszólag mégis igaz, az tudniillik, a mit a tuloldal és a kabinet folyton hangoztat, hogy ők a parlamentárizmus jogát s azzal együtt a többség jogát és a többség szabad működésének képességét akarják velünk szemben megvédelmezni és hogy a törvényhatóságok és városok felirataikban szintén ezt hangoztatják, erre az álláspontra helyezkednek.
Hát ezt komoly dolognak tartom. Valami igazság van a dologban; hogy mennyi igazság, lesz szerencsém beszédem folyamán kifejteni. De a látszat mindenesetre ugy mutatkozik, mintha az az igazság, a melyet én a dologban látok, egész és tökéletes igazság volna. Nekünk pedig ezt a látszatot és ennek igazi jelentőségét meg kell világitanunk. Mert maga az a kis igazság, a mely a dologban van és a nagy látszat arra vezetheti a közvéleményt, a nagyközönséget, hogy felfogása megtéved, téves gondolatok, téves eszmék terjedhetnek el, olyan helyzetben pedig, a melyben mi vagyunk, – nem ez az oldal, hanem az egész nemzet – a téves eszméktől óvakodnunk kell.
Hogy a mi parlamentünk mai többsége, de nemcsak a mai, hanem hosszu időkön, pár évszázad óta igen gyakran a mi országgyülésünknek a többsége igazán többség-e, igazán a nemzet akaratát, érdekét, jogát és méltóságát képviseli-e, nagy kérdése nemcsak az állam vezetőinek, nagy kérdése ez a tudomány férfiainak is. Vitatták a tudományban, a történetben, vitattuk mi itt ebben a Házban és vitatják ma is és vitatjuk mi is.
Vázsonyi Vilmos képviselőtársam tegnap, azt gondolom, egészen helyesen mondotta, hogy az a párt, a mely 25, 28 vagy 30 esztendő óta vezeti nagy erővel és erélylyel az ország ügyeit, nem uralkodópárt voltaképen, hanem az uralkodó pártja. Ez a kijelentés nem élczszámba megy énelőttem, nem is szellemesség csupán, sokkal több, sokkal komolyabb dolog ez és én, daczára annak, hogy teljes tisztelettel vagyok a többség iránt, teljes tisztelettel a többség igen sok, de igen sok tagja iránt és elismerem, hogy méltán képviselhetik kerületeiket, én mindamellett folytatom azt a felvetett eszmét, a melyet Vészi József képviselőtársam minden komolyságából kivetkőztetni törekedett, folytatom azt az eszmét és bebizonyitani törekszem, hogy a többség nemcsak a mai, az ez idő szerinti, hanem általában a mi szerencsétlen államjogi és közjogi helyzetünkben, igen régen, századoktól fogva alakuló többség, igen gyakran és most sem a nemzetet és annak akaratát képviseli.
Én meglehetős figyelemmel kisértem igen sok választást ebben az országban és tudom azt, hogy a választások például 1861-ben, 1865-ben, 1869-ben, sőt 1872-ben is miként történtek, s tudom azt, hogy 1875 óta is miként történnek. Vészi József tisztelt képviselőtársam igazat fog nekem adni valószinüleg mindenben, a mit most el fogok mondani.
Hogy alakul meg a mi Házunk, a mi parlamentünk és annak többsége? A mikor az országgyülést bezárják vagy még be sem zárják, megalakul itt Budapesten egy bizonyos intézmény, a melyet törvény nem alkotott, törvény nem szabályoz, nyilvánosság nem ellenőriz, törvény senkinek ellenőrzésére semmiféle jogot, módot és alkalmat nem nyujt. Megalakul egy rettenetes intézmény nagy hatalommal, széles terjedelemmel, sok közeggel, sok pénzzel: ezt nevezik a kormánypárt központi végrehajtóbizottságának. (Felkiáltások a jobboldalon: Hát az ellenzéken nem alakul meg?)
Ha nálunk is megalakul, az is hiba egyáltalában.
(Kossuth Ferencz: Sohasem alakult meg eddig!)
… De ha megalakulna is, a természete mégis más!
Ez, a mit eredetileg a párt központi végrehajtóbizottságának neveztek, ma már ugy ismeretes az országban, mint a »központ«. Hát mit csinál ez a központ? Vészi képviselőtársam feltétlen biztonsággal jobban tudja, hogy mit csinál, mint én, de valamelyest én is tudok abból, hogy mit csinál.
Ennek igen tiszteletreméltó képviselőtársunk az elnöke, a kit a multból nagy érdemek kisértek át a jelenbe. De ennek fővezére a miniszterium elnöke, egyuttal a pártnak vezére; vannak tagjai, van hivatala, hivatalhelyisége kettő is, az egyik a többség pártkörében, a másik a miniszterelnök előszobájában…
(Széll Kálmán miniszterelnök: Ott bizony nincs!)
… és van titkos kamarája. Ennek a központnak közegei vannak, irnokok, sajtó, pénztáros, főispánok, alispánok, mindazok, a kik iránt ennek a központnak teljes bizalma már ismert tények után kifejlődött.
A központ sorba veszi a kerületeket és sorba veszi a jelölteket. Mindenekelőtt gondoskodik pénzről, azután pénzről, azután igen sok pénzről, azután elég pénzről.
(Széll Kálmán miniszterelnök: Az csak volt!)
Hock János tisztelt képviselőtársam nagyon szomoruan leplezte le, nem egy miniszterelnök nyiltan bevallotta, kéz alatt vagy bizalmasan pedig valamennyi miniszterelnök bevallotta, némelyik például gyakran panaszkodva, – mint a mai miniszterelnök ur, hogy neki nincs pénze.
(Széll Kálmán miniszterelnök: A vád ellen mondtam!)
Pedig van, csak nincs elég!
Ez a végrehajtóbizottság sorba veszi a kerületeket, osztályozza azokat, mint a bölcs mezei gazda az ő tenyészállatait: ez jó, ez gyenge, ez egészséges, ez beteg, ez orvoslásra szorul, ennek hires ember kell, ennek sok pénzü ember kell, ennek senki sem kell, csak pénz kell. Fájdalom, ilyen kerületek is vannak.
(Gajáry Géza: Itt is, ott is van!)
Hogy itt volna, azt nem tudom, meglehetősen ismerem a kerületeket, de ilyet nem tudok.
Már most példákat hozhatok fel, hiszen az egyéni érdemet, tekintélyt és méltóságot nem akarom érinteni, nem is fogom, de én tudok példákat, nem a mostani miniszterelnök ur történetéből, mert az a történet, remélem, nem sokáig fog tartani, de egy kicsit mégis tart s a történetről annak befejezte után illik csak beszélni.
De én tudok példát 1887-ből annak a központnak működéséről, a mely központ ma is épugy működik, mint valaha. Tudok példát, hogy képviselőt ajánlottak egy főispánnak, egy erdélyi kerületbe és az a főispán azt felelte: megválasztatom, bizonyosan megválasztatom, de a kerületben meg ne jelenjék személyesen, mert akkor nem állok jót.
(Ugron Gábor: Nagy volt az orra!)
De hiszen itt van az én tisztelt képviselőtársam, Neumann Ármin, a ki mindenesetre méltó és alkalmas férfiu arra, hogy a törvényhozás terén állást töltsön be. Hogy került ő Bereczkre például? Székesfehérvárról vagy Pápáról, vagy túl a Dunáról, hogy került ő Bereczkre? A mi erővel ez a nemzet rendelkezhetik, annak megfelelő jutalmat tüzhet ki a miniszterelnök ur arra, hogy Bereczken hallotta-e valaki hirét Neumann Ármin képviselőtársunknak. Odakerült, megválasztották és idejött. Bocsánatot kérek, Bereczket képviseli ő? Nem, hanem csak a központot.
(Széll Kálmán miniszterelnök: Hát Ráth Endre hogy került a székelyek közé?)
De itt van képviselőtársam Vészi József mikor először valamelyik kerület, nem tudom, hogy melyik, de valahol ott a kertek alatt, bizalmával megtisztelte és képviselőjévé választotta: vajjon a kerületet képviselte-e ő, vajjon ismerték-e őt ott?
(Vészi József: Nyugodt lélekkel merem állitani, hogy igen!)
Mint hirlapirónak országos neve is volt. De hát nem a központot képviselte ő?
(Vészi József: Nem.)
Nem? A tisztelt miniszterelnök ur nem fog tanunak mellé odaállani!
(Domahidy Elemér: Hát Gabányi hogy került Diósadra?)
Tisztelt Képviselőház! Hogy Gabányi Miklós tisztelt képviselőtársam hogy került Diósadra, azt nem tudom, én tehát arról nem beszélek, hanem csak arról, a miről tudok. És ha önök tudják, hogy került ő Diósadra és hogy az ő odakerülésének olyan természete van, mint a minővel azok az esetek birnak, a minőket felhoztam, ám tessék előállani.
Ez az ugynevezett központ gondoskodik a pénzerőről is; hogy miként, arra nézve az elmult 28 év történetéből a szomoru példák egész óriási tömegét tudjuk felmutatni. Ebbe a pénzszerzésbe, tisztelt Képviselőház, belevonták a korona tekintélyét is, belevonták a korona hatáskörét is, belevonták a koronát a maga egész hatalmával és nemzeti jelentőségével; a koronával adattak kitüntetéseket, főrendiházi tagságokat, báróságokat, grófságokat, nemességeket, rendeket és rangokat, csak azért, hogy a központnak pénze legyen.
S hogy annak a központnak és e központ működésének óriási következései vannak, azt talán még sem meri tagadni senki. De állitani sem fogja senki, hogy az a központ a nemzet akaratát képviselné, avagy, hogy – daczára tagjai tisztességes jellemének – ellenőrzés nélkül, titkon, csupán pártérdekből, csupán a kabinet érdekéből folytatott működése a nemzet valódi akarataként elfogadható lenne.
A mi már most, tisztelt Képviselőház, a hivatalos jelölések rendszerét illeti, azt a kérdést ezelőtt negyven évvel s általában negyven év óta megvitatták különösen Francziaországban is, a hol 48 előtt is, 61 után is a a hivatalos jelölések rendszere működött, még pedig működött oly módon, hogy a franczia nemzet közvéleménye, tudományos és időszaki irodalma a nemzeti képviselet meghamisitásának és a nemzeti akarat kijátszásának bizonyitotta be a központi hivatalos jelölések rendszerét.
(Széll Kálmán miniszterelnök: Most nincs.)
Tisztelt Képviselőház! Mikor mi fiatalabb fővel, mint most, olvastuk azokat a jelentéseket, a melyek onnan hozzánk érkeztek, és a melyekből láthattuk, hogy III. Napoleon kormánya hogy szerzi magának a képviselőket, elszörnyüködtünk azon, hogy ilyen dolog megtörténhetik és a mi jámbor, erkölcsös nemzetünket képtelennek tartottuk arra, hogy Magyarországon is valaha ilyen rendszer meghonosodjék. Azonban meghonosodott és nem is oly mértékben, mint Francziaországban: százszor nagyobb és ártalmasabb mértékben. Meghonosodott annyira, hogy nálunk voltaképpen országos választás a központ alkalmas és erélyes működése nélkül, hivatalos központi jelölések nélkül ma már nem is képzelhető. Ma természetesnek tartja a vidék is, hogy midőn igen sok kerületnek megvan a maga jelöltje, kedvelt ember, tehetséges ember, talán egészen méltó arra, hogy azt a kerületet és az abban megnyilatkozó nemzeti akaratot és meggyőződést itt képviselje, de a központ ráir és azt mondja: óhajtom, hogy megválaszszátok ezt meg ezt.
(Széll Kálmán miniszterelnök: Nohát ez a mult választásnál nem volt igy!)
Bocsánatot kérek, tisztelt miniszterelnök ur, az ön kormányzata még minősitette ezt a rossz gyakorlatot.
(Széll Kálmán miniszterelnök: Ellenkezőleg, abbahagyta.)
Az ön kormányzata, tisztelt miniszterelnök ur, megint uj divatot hozott be, azt a divatot, hogy mikor a választókerület összejön tanácskozni, az első dolog nem az, hogy a jelöltek között válogasson, hanem hogy a központ jelöltjét elfogadja és egyidejüleg a miniszterelnök urhoz rendithetlen bizalmát kifejező táviratot küldjön. A tisztelt miniszterelnök ur elődei, Bánffy, Wekerle, Szapáry, Tisza Kálmán ezt nem tartották szükségesnek, erre nem fektettek sulyt, bizonyos félénkség volt meg még bennük az ilyen külső czafrangok ellenében, de most már ugy látom, ez a félénkség is megszünt és sokkal nagyobb nyiltsággal megy most már ennek a központnak a működése.
A parlament tagjainak egy része, a többség tagjainak nem is csekély része a központ ily természetü működése által és segélyével jut ide a parlamentbe. Azok tehát nem a kerületet, nem a nemzeti akaratot képviselik, hanem ismétlem és ismétlem, képviselik azt a központot, a mely központ, tegyük fel a kérdést: kit és mit képvisel? Azt a központot összeállitja maga a miniszterelnök ur és a miniszterelnök ur nélkül és az ő beleegyezése nélkül és az ő irányadó tevékenysége nélkül az a központ meg nem alakitható. Ezt természetesnek is tartom.
Emlékszem rá, – és ezt Vészi József képviselőtársam figyelmébe különösen ajánlom, – hogy 1847-ben Deák Ferencz irt egy levelet. Az 1847-iki pozsonyi országgyülésre készitettek egy programmot a nemzet legjobb hazafiai, a kik egy kis komissiót alkottak. Nem emlékszem ugyan biztosan, de gondolom, ahhoz a komissióhoz, vagy talán épen Kossuth Lajoshoz intézte Deák Ferencz azt a levelet, a melyben figyelmeztette őt, hogy nagyon meg kell gondolni, hogy nálunk az angol példákból vont ugynevezett parlamentárizmus egészséges intézmény lesz-e. Nagyon meg kell gondolni, mert ha mi megköveteljük, hogy a kormány a többség kormánya legyen, akkor el kell néznünk, hogy a kormánynak többsége legyen, ha pedig ezt el kell néznünk, a dolog természete hozza magával, hogy a kormányok maguk csinálják maguknak a többséget és erre sokkal inkább módjuk van, mint az örökösen ellenzékbe szoritott nemzetnek, mert a kormány kezében hatalom, erő, vagyon, kitüntetés, minden van, sokat is ad, még többet igérhet, az ellenzék pedig sem nem adhat, sem politikai tisztességgel nem igérhet semmit.
(Drakulits Pál: Pedig nagyon sokat igértek olyant, a miről tudták, hogy nem tudják betartani! (Zajos ellenmondások a szélső baloldalon.) Ezt nem tagadhatják le! Én nem igértem olyant, a mit nem tarthatok meg!)
Drakulits tisztelt képviselőtársammal szemben meg kell jegyeznem, hogy ő tán elismeri azt, hogy adni még sem adhat az ellenzék, a kormány pedig adhat. És abban igaza van ő neki, hogy mi sokat igérünk; fájdalom, többet, mint a mennyit nyujtani tudunk. De igérjük és kifejtjük azt is, hogy mikor és miképen fogjuk teljesiteni kötelességünket.
… És bizonyos ugyan, hogy minden hazafias buzgalmunk daczára is nem tudunk mindig akkora erőt kifejteni e Házban, mint a mekkora erő kifejtését megigérjük, de ennek bizony nem mi vagyunk az okai, hanem egyebek között Drakulits tisztelt képviselőtársam is…
és a többiek, a kik utját állják az erélyesebb, hatalmasabb és sikeresebb hazafias buzgalomnak.
Tisztelt Ház! Ideérkeznek a vármegyék és városok feliratai és a t. miniszterelnök urnak egyik bizalmasabb, de nem legbizalmasabb lapja, a »Nemzet« naponkint közöl egy lajstromot, a melyben szám szerint kinyomatja, hogy mely törvényhatóságok, mely vármegyék és városok irtak már fel ide; másik, igazában bizalmas lapja, Vészi képviselőtársunk lapja pedig csaknem naponkint megemlékezvén erről a mozgalomról, ezt akképen jellemzi, hogy »A nemzet ébredése«.
(Vészi József: Helyt is állok érte.)
T. képviselőtársam, mi a nemzet történetében ezt a szót »a nemzet ébredése« ismerjük. Ez a szó ugy hangzik fülünkben, mint szép, mint fenséges melódia. A nemzet ébredése meg van; annak férfiai voltak Széchenyi István, felsőbüki Nagy Pál, Vörösmarty Mihály, Wesselényi Miklós, valamint később Deák, Kossuth stb., a kik felébresztették a nemzetet először irodalmilag, azután politikailag s a kik végre a nemzet lelkébe verték azt az eszmét és azt a szenvedélyt, hogy ne szenvedjen el némán mindent, se a hatalom részéről, se a kormánynyal, se a koronával szemben, hanem saját öröklött, ősi jogainak, becsületének és méltóságának tiszteletben tartását követelje. Mi ezt értjük a nemzet ébredése alatt. De mit értenek a nemzet ébredése alatt önök? Önök azt értik alatta, hogy Abrudbánya felirata ideérkezett…
(Széll Kálmán miniszterelnök: Hogy nem kell obstrukczió!)
… vagy hogy Temes vármegye, avagy Torontál vármegye feliratai ideérkeztek, hogy Bihar vármegye felirata ideérkezett. Hát ne játszunk a szavakkal, t. képviselőtársaim, és ne nevezzék ezt a nemzet ébredésének, nevezzék ezt önök a vármegyék rugódozásának, vagy akármi másnak, de a nemzet ébredésének ezt ne nevezzék.
T. képviselőtársam felszólalásában bizonyos statisztikai adatokkal is szolgált nekünk. A statisztikai tudomány mezején is tett egy lépést; gratulálok hozzá, hogy nem nagy lépést. Többször mondtam már, hogy sok hiábavaló tudomány van a világon, de a leghiábavalóbb a statisztikai tudomány. A statisztika összes igazságai között nagyon kevés az, a mit én igaznak fel tudok ismerni. Megmondtam már ebben a Házban nem egyszer, hogy a statisztika olyan tudomány, a mely egy kis ideig keveset, azon túl meg semmit sem ér. Különösen mióta a magyar parlamentáris kormányzat arra van berendezve, hogy elmulaszthat mindent, a mi e nemzet érdeke, de a statisztikát nem lehet elmulasztani. Mióta itt sok ezer ember csinál nem mást, csak statisztikát, azóta épen nem adok erre a tudományra semmit. De hát képviselőtársam egy lépést tett a statisztika terén és elmondta, hogy 48 előtt hány lélekből állott a nemzet, mennyi volt a választó és hogy most hány lélekből áll a nemzet és mennyi a választó.
Igazi statisztikát nehéz ebben a dologban csinálni. Nem is ostromlom állitásának számbeli igazságát, de értékbeli igazságát nem látom az ő előadásából, tehát nem is fogadom el egyelőre. Egyet azonban bizonyosan tudok és ez az, hogy engem valamikor, régen, egy negyed századdal ezelőtt, vagy még régebben, egy kerület megválasztott, a melynek központi székhelyén, egy előkelő városban akkor volt 1400 választó, köztük papi és hivatalnoki voks 70–80, tehát alig 4–5%, most pedig 800 választó van abban a hatalmas városban és ezek közt hivatalnok meg pap 360; tehát majdnem 50%. Ebben a városban minden ember ismert engem, én is ismertem mindenkit. Azóta is figyelemmel kisérem és elborzadok, ha nézem, hogy miként, minő irányban és minő mértékben megy a mi fejlődésünk az ország némely részében? A kézműiparos-osztály megszünt. A magyar kisbirtokos-osztály megszünt. A függetlenség megszünt. Méltán lehet tehát azt mondani az ország sok vidékére, kivált vidéki városainkra, a melyek pedig a választásoknál nagy tényezők és a legtöbb voksot szállitják a központ számára, el lehet mondani, a mit elmondottak Guizot kormányáról, hogy választóinak egy része hivatalban van, a másik része pedig hivatalba akar jutni.
Ilyen nálunk az a többség; igy alakul minálunk a többség a törvényhatóságokban is. Vannak azonban a törvényhatóságokban és a városokban is jó, lelkes férfiak, a kik csak ugy gondolkoznak, csak ugy éreznek, mint mi, de a kikben a politikai bátorság nem eléggé erős, a kiknek talán politikai függetlensége is érintve van; mert a kormányhatalom modern hatalmi berendezése ennek az államnak, irtózatos szövevénnyel hálózta be a társadalomnak minden rétegét, ugy hogy a legelőkelőbb férfiaknál sem bizonyos az ember, csak hosszas vizsgálat után, vajjon politikai bátorságuk érintetlen-e, nincsen-e valamiképen már az is megkötve? Én elismerem hogy e férfiak közt is igen sok a tiszteletreméltó, szabadelvü, független gondolkozásu férfiu a megyékben és a városokban; de a politikai bátorság még hiányzik belőlük.
Legutóbb már a hirlapokban és a parlamenti eszmecserékben ugy látom, hogy már az elmék is kezdenek elhomályosodni és megzavarodni.
Ugy tüntetik most fel a vármegyékben és a városokban a kérdést, mintha mi a költségvetést akarnók hátráltatni, mintha mi az időhöz kötött és időhöz nem kötött, de a társadalom javát czélzó törvényjavaslatokat akarnók hátráltatni.
(Széll Kálmán miniszterelnök: Nem, csak válogatnak.)
Engedelmet, mi sem nem válogatunk, sem pedig ezeket nem akarjuk meggátolni. Mi komoly törvényhozói munkát akarunk végezni. De miért nem végezhetünk?
Mielőtt erre a kérdésre felelnék, megjegyzem azt, hogy önöknek tisztelt többség és tisztelt kormány, abban valami alaki kis igazuk van, hogy a többséget az alkotmányos életben jogok illetik meg és e jogok egyrésze általunk talán megvan bénitva. Igazuk van abban, hogy rendes körülmények közt, szabályos viszonyok közt, a társadalom békés fejlődésének utjain a törvényhozás többségét a maga akaratának nyilvánitásában meggátolni nem czélszerü, nem jogos, tehát nem is szabad. Ebben önöknek igazuk van. Hanem hát ezzel szemben nekünk is igazunk van ám, mert mi azt mondjuk ezzel szemben, hogy a nemzet fiait idegen lobogó alá, idegen nyelvre kényszeriteni nem szabad, idegen érdekekre felhasználni nem jogos, nem tisztességes és nem becsületes.
Már most két igazság áll egymással szemben: önök azt mondják, önöké a többség, mi meg azt mondjuk, mi védjük a nemzet érdekét, becsületét és vérét. Elismerem, hogy önöknek a többségre nézve igazuk van. Önök vitatják, de gyöngén, hogy nekünk ebben nem volna igazunk. Elismerik igazunkat a törvényhatóságok is. Látom felirataik furcsa hangjából, hogy a kérdés igazságához nem mernek nyulni. Megmaradnak a felszinen, a többség elméleténél, tovább nem kereskednek, hogy a kisebbséget mily indokok, mily érzések, mily törekvések vezérlik? Elismerik, hogy nekünk is igazságunk van, de ha el nem ismernék is, mi érezzük, hogy nekünk van igazunk.
Már most két igazság összeütközött: a többségé és – a mi szent meggyőződésünk szerint – a nemzeté. Már most, hogy jöjjön a megoldás? Tisztelt képviselőtársam, Vészi József, tegnap Gladstone hires egykori angol miniszterelnök valamely beszédét idézte, és a mikor az idézettel foglalkozott, akkor ezt a kérdést is megérintette. Azt mondta, Gladstone kereste annak okait, hogy miért nincs elég munkabirása az angol parlamentnek? Kereste ennek indokait. Már most tisztelt képviselőtársam belátta Gladstone fényes példájából, hogy ha tünet előtt áll az ember, keresnie kell annak indokait. Azonban tisztelt képviselőtársam kereste-e annak indokát, hogy miért áll egymással szemben ez a két igazság?
(Vészi József: Kerestem és meg is találtam!)
Lehet, hogy megtalálta tisztelt képviselőtársam, de nekünk nem mutatta meg. Azt hiszem, másnak sem mutatta. Ez neki elrejtett kincse.
Ha indokait kutatta volna, hogy miképen merült fel e két igazságnak harcza egymással szemben, és mik ennek igazi indokai, és minthogy ennek a harcznak valamikor és valamikép meg kell szünnie – mit tart czélszerünek arra nézve, hogy a nemzet nagy veszélye és a korona tekintélyének nagy csorbitása nélkül ez az összeütközés megszünjék, a helyzetnek az orvoslása bekövetkezzék? Mert ez ám a kérdés. Az, hogy Abrudbánya mit ir ide fel és miként ir, meg Turócz vármegye, meg Fogaras vármegye, az nem a kérdés lényege, azt a méltóságos főispán ur pipaszóval egy óra alatt feketekávé mellett el tudja intézni. Kereste-e ennek az összeütközésnek az okát a tisztelt képviselő ur, azt kérdezem? Ez az összeütközés, mikor két igazság igy egymásnak tör, szomoru dolog, e felett járnak az elmék, megengedem, az övé is, de a megmagyarázás módozatára mit talált ki a képviselő ur? Kitalálta Gladstonet, meg annak bölcseségét, meg Angolország parlamentjének példáját.
Én soha sem voltam annak barátja és én egész parlamenti pályám hosszu folyamán keresztül talán soha sem folyamodtam ahhoz, hogy a mi hazai viszonyaink megitélésénél idegen nemzet történetéből vonjak le példát.
Én ezt nem tartom szerencsés metódusnak, mert ezzel nem tudunk bebizonyitani semmit. Hiszen minden nemzetnél más az igazság, mert más az ereje, más a törekvése, más a szenvedése, más a földrajzi elhelyezkedése, más a történeti fejlődése, más a sorsa és más a szerencséje. Olyan sorsa és olyan szerencséje, mint a mi nemzetünknek van, az angolnak nincs, sem a németnek, sem a francziának. Nekem beszélhet angol, német és franczia bölcsekről, azt felelem reá, vajjon az angol meg a német olyan sorsban van-e, mint a magyar? Ha nincsen olyan sorsban, akkor az ő bölcsesége reám nézve nem irányadó. A magyarnak külön igazsága van, azt az angolok, németek, francziák igazságából megérteni, megmagyarázni nem lehet. Minden összehasonlitás csak félreértés és félremagyarázás, nem egyéb. Aztán az angol nemzet a legnagyobb nemzete a világnak; államférfiai, kormányzói nagy férfiak, nagy elmék és nagy jellemek. Sokra nézve az országok és nemzetek kormányzásában példaként igenis feltüntethetők az angolok, hanem kisértse meg a sors az angol nemzetet oda juttatni, hogy annak uralkodóháza idegen legyen, fejedelme idegen érdekeket is képviseljen és még százszor jobban, mint az angol érdekeket, katonáját vezessék braunschweigi lobogó alatt, vezényeljék franczia, vagy német nyelven és az angolok zsebében idegen kezek legyenek az urak, akkor majd Gladstone urnak bölcsesége mit fog mondani?
(Vészi József: Époly kevés angol vér folyik az ő ereikben, mint a minő kevés vére van az Árpádoknak a Habsburgokban.)
Hogy milyen vér folyik ereikben, azt ne kutassuk, mert azt nem tudjuk egészen biztosan, de az bizonyos hogy ha Gladstonenak angol nemzetét olyan helyzetbe hozná egy pillanatig a sors, a minőben a magyar nemzet van, akkor Gladstone nem hat órás beszédben fejtené ki bölcseségét és nem obstrukczióval élne a nemzet javára, hanem fegyverrel, vérrel dinamittal és hóhérpallossal, a melyek alá a király nyakát tenné, (Élénk éljenzés és taps a szélső baloldalon.) mert az angol nemzet története ezt bizonyitja. Az angol nemzetnek ez az igazsága. A magyar nemzetnek egészen más az igazsága. Ezért én arra hivom fel azok figyelmét, kik a parlamenti tanácskozások alapján felszólalásomat méltónak tartják a megfigyelésre, hogy mi nem a költségvetés tárgyalását gátoljuk, nem a hasznos, czélszerü, mindennapi bajainkat orvosló törvényjavaslatok tárgyalását nehezitjük meg, mi a nemzetnek nem kárt akarunk csinálni, sőt minden kárt és veszedelmet elháritani törekszünk; mi a katonai javaslatok ellen küzdünk. Mi azt meg nem engedhetjük, hogy a nemzet erejét fokozott mértékben vegyék igénybe teljesen idegen hadsereg erősitésére. Mi azért dolgozunk, azért fáradunk, hogy abban a hadseregben, a melyről önök azt mondják, hogy a mienk is, a nemzeti jog, a nemzeti érdek, a nemzeti önérzet és a nemzeti erő érvényesüljön a valóságban is.
A jövendőnek borus, mondhatnám sötét képét festette le előttünk a többség igen tisztelt szónoka, lefestette a nagyhatalmi állás bajait, feladatait, a körülöttünk bonyodalmakba merült világ helyzetét, és szükségesnek tartotta ezért megerősiteni a hadsereget taraczkütegekkel és sok mindennel. Igaza lehet, de hiszen nemcsak erről van szó, nemzetünk jövendőjéről is van szó. Teljes bizalommal a király iránt bár, de mégis mi egy királynak, halandó embernek jóindulatától nemzetünk jövőjét függővé nem tehetjük. Nekünk abban a hadseregben, a melyet ifjaink alkotnak s melyet irtóztató vagyoni áldozattal tartunk fenn, nemzetünk jövendőjének biztositásáról is kell gondoskodnunk. Lehet a király erős, lehet gyenge, lehet bölcs, hiányozhatik nála a bölcseség, mindig a legjobbat remélhetjük, mert önök is mindig a legjobbat hirdetik a trónról s önöknek abban igazuk is lehet, de a király halandó ember s halandó ember szeszélyéhez nemzetünk jövendőjének biztonságát nem köthetjük.
Ha Maczedóniában baj van s ez önöket vezeti, mi azt érezzük, hogy itthon van igen nagy baj s minket az az indok vezet, hogy ezt a bajt orvosoljuk. Ne áltassák önök magukat azzal, hogy a javaslat visszavonása, a rendes létszámot kérő javaslat előterjesztése fog minket a nemzeti kivánságok vitatásától eltériteni. Mi felállitottuk azt a kérdést, mi a nemzet jövőjét és méltóságát megakarjuk óvni a hadseregben. Én más nevében nem beszélek, én a magam nevében beszélek, de meggyőződésem, hogy lesznek elvbarátaim, vannak is, még buzgóbbak, mint én, még lelkesebbek mint én, kik idegen hadsereg számára egyetlen fillért, egyetlen ujonczot meg nem szavaznak. Ez a mi törekvésünk!
Azok a vármegyék és városok értsék meg, hogy erről van szó. Hiába beszélnek nekünk a többségről, az obstrukczióról, mi előttünk sem a többség, sem az obstrukczió, sem a kisebbség, vagy nem tudom mi nem a czél; szóval a parlamenti politikai életnek e külső jelszavai minket nem vezetnek, de meg sem félemlitenek, vissza sem riasztanak. Száz meg száz angol igazságot hozhat ide a képviselő ur, hozhat ide osztrákot is még többet… mi erre nem adunk semmit. Azt mondja tisztelt képviselőtársunk, hogy magyar igazságot is hoz majd ide.
Menjünk tehát a magyar igazság mezejére. Azt kérdi tisztelt képviselőtársunk tegnapi beszédében, hogy mi közjogi sérelem van ebben a törvényjavaslatban?
(Vészi József: Az eddigi állapotokhoz képest!)
Igen a közvetlen megelőző állapotokhoz képest, kérdésének ez a lényege, mert szerinte ez az ezt megelőző közvetlen közjogi állapoton nem változtat semmit, hisz az, hogy 15,000 ujonczczal többet vagy kevesebbet kérnek, az a közjogi állapotnak nem sérelme. Hogy mi a közjogi sérelem e javaslatban, a felelet erre a kérdésre nagyon egyszerü, olyan egyszerü, hogy képviselőtársamat meg fogja lepni. Ebben a javaslatban az a közjogi sérelem, hogy változatlanul tartja fenn az eddigi közjogi sérelmet.
Az eddigi közjogi sérelmeket akarja tehát fenntartani nagyobb teher mellett.
Tudom, hogy tisztelt képviselőtársam számitott arra, hogy valami ilyen feleletet fog tőlünk kapni s ezért tovább is fürkészett. Mert hogy az eddigi, e javaslatot közvetlen megelőző közjogi helyzetnek vagy állapotnak vannak közjogi sérelmei, azt nem kétlem, tisztelt képviselőtársam is elismeri, hisz azt kénytelenek vagyunk fájdalom, mindnyájan elismerni.
Mi az a közjogi sérelem, a melyre képviselőtársam angol, német és franczia példát nem tud felhozni? Az, hogy a magyar fiuk osztrák-német ezredben, német veszényszóra, kétfejü sasos zászlók alatt a Gotterhalte hangjai mellett szolgálnak.
(Lovászy Márton: Erre tessék angol preczedenst találni.)
Tessék erre – a legsötétebb, az emberiségre nézve a legaljasabb régmult zsoldos hadseregektől eltekintve – példát keresni a világ akármelyik nemzetének történetében! Nincs. Ez a közjogi sérelem. Meg van-e irva ez a sérelem, vagy nincsen, ezt mi nem keressük mert érezzük, tudjuk, látjuk és szenvedünk alatta.
(Endrey Gyula: Pirulunk is miatta!)
Ezt a rettentő sérelmet, – a mely nemcsak közjogi sérelem, de annál sokkal több, mert a nemzet becsületének eltiprása – akarja ez a javaslat továbbra fentartani a nemzetnek még nagyobb megterheltetésével. A megelőző állapothoz képest ez a sérelem.
De mintha érezte volna az én tisztelt képviselőtársam, hogy efféle feleletet kap, tovább fürkészett és felvetette azt a másik kérdést: vajjon abban az 1867: XII. t.-cz.-ben benne van-e, vagy benne lappang-e a nemzetnek ez a joga? Hát tisztelt képviselőtársam, az erre a kérdésre adandó felelet nem nagy nyomatéku, ne is vegye nagy nyomatékunak ezt a feleletet, mert akár benne van, akár nincsen benne, az mellékes, sőt ha az ellenkező volna is benne, nem az az irányadó mireánk nézve, hanem az az irányadó, hogy a nemzet érdeke és becsülete mit követel?
De tisztelt képviselőtársam, felhivom figyelmét arra, hogy mind a miniszterelnök, mind gróf Tisza István és gróf Andrássy Gyula urak rettentően tévedtek ám akkor és valami csodálatos, hiábavaló munkára vállalkoztak, – valami csodálatos, az embernek megáll az esze, hogy komoly férfiak ilyen játékra hogy adhatják a fejüket, – mikor arra vetették fejüket, hogy ők bebizonyitják a 67-iki törvényből, hogy a nemzetnek a magyar vezényszóhoz, a magyar lobogóhoz stb. nincs joga. Talán nem is azt bizonyitották ők be, egészen korrektül, a mit akartak, hanem csak azt bizonyitották be, hogy nincs világosan a törvényben, hogy ezt a nemzet jogosan követelheti.
Hát, tisztelt képviselőtársam, erre is nagyon egyszerü ám a felelet, olyan egyszerü, hogy megint meg fogja lepni. Az a józan magyar ész ismeri ám, azoknak a választóknak százezrei tudják ám a feleletet. Tudniillik abban a törvényben világosan benne van, hogy mi mint az élet és gyakorlat elnevezte, közös hadsereget állitunk. Már most mit tesz az: közös hadsereg? Ez azt teszi, hogy az osztráké nem lehet, mert ha az osztráké volna, nem lenne közös; a magyaré nem lehet, mert ha a magyaré lenne, nem lenne közös, hát kié?
Talán uratlan jószág? Magyarországon találkozik uratlan jószág? Mi az, hogy se nem az osztráké, se nem a magyaré? Hát a királyé? Ezt nem fogadjuk el. Mi adjuk hozzá a katonát, mi fizetjük a királyt is, a katonát is, hát a katona nem a királyé és mindaddig, mig azt mondják, hogy a királyé, mindaddig irtózatos csalás lesz ebben az országban, valami rettenetes valótlanság.
Már most a tisztelt képviselőtársam azt feleli, hogy se nem az osztráké, se nem a magyaré, hanem az osztráké is, a magyaré is. Ugyan mondja meg az Istenért, mennyiben a magyaré? Miért ámitjuk mi egymást, meg a világot? Egymást ámithatjuk, nálam az nem árthat semmit, de szabad-e a nemzettel szemben azt állitani, hogy a magyaré ez a hadsereg részben vagy akármi részben? Miben? Hogy a mi katonáinkat, a mi fiainkat nyers anyagként elviszik, a mint ők magukat kifejezik, hogy mi tőlünk elvisznek 30,000 lovat, meg 45,000 ujonczot, ez összesen 75,000 darabszám. Hogy mert ennyi anyagot szolgáltatunk, ezért magyar hadsereg? Mert annak se szelleme, – százszor el volt mondva és ezerszer ismételtük önök előtt – annak se szelleme, se iránya, se lelke, se törekvése, se végczélja, se vezénylete, se tisztikara, se jelvénye, se önérzete semmiben sem magyar. Hát magyarázza azt meg nekem valaki, ám gróf Andrássy Gyula, ám gróf Tisza István képviselőtársam magyarázza meg nekem azt, hogy miért és mennyiben magyar? Hiszen mikor mi azt kivánjuk, hogy a vezénylete, az oktatása, a tanintézete, a tisztikara, a jelvénye, iránya, szelleme magyar legyen a magyarországi kontingensnek, ez a legkevesebb, a mit a nemzet kérhet. A mi ezen alul van, az már a nemzetnek undok megsértése, rosszakaratu bántalmazása.
És ha igaz az, hogy a 67-iki törvényben közösnek van az a hadsereg kifejtve és felállitva, akkor annak a hadseregnek magyarországi részében a magyar nemzet minden erkölcsi értékének is képviseletre kell jutnia, becsületének, méltóságának, önérzetének, vágyainak, egész törekvésének és a mult összes dicső hagyományainak ott kell lenniök. Pedig a hadseregben mindezeknek hitvány tagadását, kijátszását, félremagyarázását, meghamisitását látjuk.
Hát tisztelt képviselőtársam, igenis a 67-iki törvényben benne van. Sőt ha az volna benn, hogy a nemzet megengedi a királynak, hogy felségjogánál fogva a vezérletet, vezényletet és belszervezetet német nyelven csinálhassa – pedig ez nincs benn – a nemzetnek az a joga, a melynek érvényesitését mi követeljük, akkor is érintetlenül fenmaradna, akkor is, ha ebben a törvényben világosan a németre volna engedelem adva. Mert a nemzetnek élni, becsületét és méltóságát megvédelmezni mindenkor joga is, kötelessége is, akármit mondanak a törvényben. Az 1715-iki törvényben az is benn van, hogy Rákóczi Ferencz a valóságos szabadságnak veszélyes ellensége. Ez is benne van. Hát talál olyan embert ebben az országban, vagy ezen a földön, a ki ezt a szót: »verae libertatis inimicus«, a legalávalóbb hazugságnak ne tartaná? És talál-e olyan magyar embert, tudóst vagy tudatlant, a ki egy perczig is elhitte volna, a mikor ezt a törvényt hozták, még azok közt is, a kik hozták, hogy ez az igazság és hogy ezt a nemzetnek tiszteletben kell tartani?
De hát, a 67-es törvényben az nincsen benne, és a mikor a magyar nemzet a magyar királyra rábizta, hogy alkotmányos felségjogánál fogva, nem osztrák császári felségjogánál fogva, hanem magyar királyi felségjogánál fogva a hadsereg vezérletét, vezényletét és belszervezetét ő állapitja meg, a magyar nemzetnek sohasem jutott eszébe, hogy a magyar királyt azzal a joggal ruházza fel, hogy németté tegye a magyart. Ilyen botorság, ilyen vadállati ostobaság a 67-iki törvényhozókról fel nem tehető.
Hanem, tisztelt képviselőtársam, szomoru tény, hogy mikor Poroszország felé az osztrák uralkodóház meglehetősen megerősitve látta magát, a mikor a hét éves háboru is elmult, hát akkor orvul, a mint már volt szerencsém, vagy szerencsétlenségem emliteni, a magyar ezredekbe a német vezényszót becsempészte 1765 körül. Nem egyszerre történt, nem minden ezrednél egyszerre csempészték be, ugy hogy a krónikákban világosan meg sincs irva, én legalább nem találtam szabatos időpontot, hogy melyik ezredbe mikor hozták be, hanem csak orvul, titkon s a nemzet ellen, a nemzet jogainak és alkotmányának borzasztó megsértésével csempészték be a német nyelvet a hadseregbe. Én ugy tudom, hogy a jelvényt még akkor nem csempészték be. Még akkor a nemzeti lobogó az ezredeknél maradt, vagy legalább a magyar ezredek nagy részénél. Csak a mikor a franczia háborutól, a nagy, a 25 évig tartó franczia háborutól megmenekült a dinasztia, 1814-ben vagy 15-ben hozták be a hadseregben a kétfejü sast, meg a Gotterhaltét, meg ezeket az ostobaságokat, oly viszonyok között, a mikor a nemzet alkotmányát is törekedtek eltiporni, a mikor országgyülést nem hivtak össze, nehogy a nemzet e miatt a maga panaszával álljon elő.
1867-ben a törvényhozás ezt bolygatni nem akarta; sem az uralkodó, sem az országgyülés nem merte bolygatni, nehogy akkor, a mikor arról van szó, hogy a mit lehet kiegyenlitsenek, oly akadályra bukkanjanak, a mely minden kiegyenlitésnek utját állja. Hanem igenis, hallgatólag, egymásnak a gyöngülésére számitva, és azzal a szándékkal, hogy majd alkalmas időben ezt a véglegesen még nem szabályozott kérdést rendbehozzák, beletették a törvénybe azt, hogy a hadsereg vezérletét, vezényletét és belszervezetét ő Felsége állapithassa meg alkotmányos felségjogánál fogva. Azt azonban a magyar nemzet soha, még álmában sem fogadta el, hogy a törvényben foglalt e rendezés végleges, és igy a vezérlet és vezénylet nyelve német legyen. Tudom, hogy az uralkodó vagy tanácsosai számitottak arra, hogy ez örökké igy marad; de azt is tudom, hogy a nemzet bizton számitott arra, hogy a legelső adandó alkalommal ezt a nagy sérelmet rendbehozza. Hogy pedig az rendbehozassék és hogy a nemzet e sérelme orvosoltassék, annak ideje elérkezett.
Azt mondja Vészi József képviselőtársam, – a ki különben tegnapi felszólalásával oly szerencsés volt, hogy egyetlen oldalát sem fedezte igazságainak, azok mind gyengeségek – hogy hát 37 esztendő óta mit csináltunk mi s illetőleg, hogy 37 esztendő alatt miért nem jutottak ezek eszünkbe? Azt mondja továbbá, hogy a mi elhunyt egykori nemes barátunknak: Simonyi Ernőnek és Irányi Dánielnek jók voltak ezek az állapotok, nekünk meg nem jók.
Hát képviselőtársam, ha ilyen nagy dologgal lehetne némileg humorosan is foglalkozni, akkor nem sokat foglalkoznám az ő effajta érvelésével, hanem azt mondanám, hogy ő éppen ugy csodálkozik ezen, mint az egyszeri jobbágy csodálkozott azon, hogy kocsijának a fatengelye eltörött, pedig 22 esztendő óta mindig járta azt a kocsit, sohase volt a tengelynek semmi baja és egyszer mégis csak eltörött az a fatengely.
Hát az ő szegény paraszt eszétől az kitelik.
Tisztelt képviselőtársam is azon csodálkozik, hogy ez 37 esztendő után jut eszünkbe. Hát tisztelt képviselőtársam, bizony 37 esztendő után eltörik a rossz fatengely, ha folytonosan használják. Azonban nem is ugy áll a dolog, a mint tisztelt képviselőtársam mondja, hogy mi e kérdéseket 37 esztendő alatt elhanyagoltuk. A dolog ugy áll, hogy a képviselőháznak ez oldala valami különösen a magyar vezényszót, a magyar katonai intézeteket és a magyar jelvényeket nem hangoztatta, de csak azért, mert hiszen az önálló magyar hadsereget követelte és ennek eszméjét hangoztatta folytonosan. Az pedig magától értetődik, hogy ebben az intézményben és ennek fogalmában minden egyéb nemzeti jog benne van. De már az Istenben boldogult egykori nemzeti párt, tisztelt képviselőtársamnak ez idő szerint legbensőbb barátai, az eléggé hangsulyozta ezeket itt a képviselőházban. És ki kell jelentenem megint, tisztelt Képviselőház, nem hivalkodom azzal, hogy e Ház egész pártjának vagy oldalának nevében teszem ezt a kijelentést, de azt hiszem, vannak nagy számmal elvbarátaim ebben a tekintetben, hogy mi a végleges nemzeti kivánalmak és követelések teljesitésének nem tekintjük ám még a vezényszó, jelvény és intézetek dolgát ma sem, de azt hiszem, hogy ezek az idei bonyodalmak meg lennének szüntethetők azzal, ha a korona tanácsosai részéről a nemzet e kétségtelen jogai iránt teljes tiszteletet látnánk; akkor a mai bonyodalmak eltüntethetők lennének és egyelőre a nemzet nyugalma helyreállana.
Mi azért nagy missziónkat azontul is teljesiteni fogjuk, de a mai bonyodalomnak ily módon vége lehetne. Ismétlem, ez a mi nézetünk, ez a mi álláspontunk és erről mi le nem tehetünk sem az önök kedvéért, sem a korona kedvéért, mert ez nemzetünk iránt való legelemibb kötelességünk.
Különben nem is igaz, hogy nem követeltük jogaink érvényesitését. Hogy Mocsáry, Irányi, Simonyi tisztelt egykori barátaim, mikor, miként emlegették ezeket a kérdéseket, annak bizony nem volt időm utánanézni, de határozottan emlékszem, hogy a magyar nyelvnek a hadseregben való jogát, a magyar jelvényeknek és tisztikarnak a jogát én magam is nagyon élénken s nem egyszer hangsulyoztam 1889-ben.
(Thaly Kálmán: 1878 óta magam is Isten tudja hányszor hangsulyoztam.)
És igen jól emlékszem, hogy ezen a helyen, a hol most vagyok, illetőleg az ennek megfelelő helyen a másik házban, a Gréwen-ezred egykori folyamodványát is felolvastam annak igazolására, hogy száztiz évvel ezelőtt ez a nemzet ugyanugy vélekedett és azóta szakadatlanul ugy, mint most.
De hát, tisztelt Ház, ha 37 esztendő óta a nemzet nem emelte volna fel szavát, ha vezetői talán gyöngék lettek volna, talán más politikai bölcseség által vezéreltetve, ezt nem látták volna czélszerünek, vagy bármely okból nem tettek volna eleget kötelességüknek, abból mi következnék? Tegnap egy szót használt az én tisztelt képviselőtársam, mondván, hogy az ő okfejtésének tengelye micsoda. Hát ha 37 év óta a törvényhozás elmulasztotta volna nagy nemzeti jognak az érvényesülését követelni, ugy a képviselő ur okfejtésének tengelye azt hozná magával, hogy ujabb 37 évig is elmulassza? A képviselő ur okfejtésének tengelyéből az következnék, hogy most már, ha 37 év óta elmulasztottuk kötelességünket, egy perczig sem szabad, hogy tovább türjünk, egy perczig sem szabad, hogy valamely kormánynak, a korona valamely tanácsosainak megengedjük, hogy a nemzetnek ezt az utálatos sérelmét továbbra is fenntartsák.
Azután meg tisztelt képviselőtársam, ha Simonyi Ernő és Irányi Dániel, a kikről kegyelettel emlékszik meg a képviselő ur, a kiknek működését mi tiszteletben tartjuk és a kiknek emlékét mindig megtiszteljük, ha ezek elmulasztották volna is a nemzet jogainak követelését, a mit nem tettek, sőt ha ellenkezőleg nyilatkoztak volna is, az nem lehetne reánk nézve irányadó. Minálunk – és e tekintetben hiába hivatkoznék valaki még Deák Ferenczre, még Kossuth Ferenczre, még Kossuth Lajosra is, ha ugyan hivatkozhatnék, hiába hivatkoznék az elmult időknek akármelyik nagyságára, – a nemzet élete felett való őrködés nem dogmatika. Hogy Johannes Chrisostomus, Johannes Damascenus és Sanctus Augustinus mit mondtak valamikor és mit nem mondtak, az minket nem érint.
Mi a nemzet érdekéből, méltóságából és becsületéből indulunk ki. Akármit beszéltek vagy nem beszéltek valamikor azok a nagyok, azok a szentek és azok a hitvallók, az ránk nézve dogmatikai erővel nem bir. Azok a szentek is hiába beszéltek, mert ma is vannak megtört szivek; ma is vannak beteg testek és beteg lelkek; ma is vannak siró árvák és üldözött siró özvegyek; ma is van nyomoruság a földön és ma sem teljes a mennybéli üdvösség. De hát ölbe tett kézzel türjük ezt és segiteni se törekedjünk? Akármit beszéltek azok a szentek és akármit cselekedtek vagy mulasztottak a mi politikai multunk vezérférfiai; a nemzetnek ez a sérelme ma is fennáll és mi igen is fogadást tettünk arra, hogy mi ennek a sérelemnek változatlanul tovább való fentartását meg nem engedjük. Nem engedjük meg, akármi következzék is be; akár ez a kabinet marad, akár uj kabinet jő, akármi történjék Maczedóniában meg Szicziliában, e nemzeti sérelem fentartását, a nemzet örökös arczulütését, a nemzet meggyalázását tovább nem türjük. Beszélhetnek önök akármiféle szerencsétlenségről, ezzel reánk nem hatnak, mert nekünk elég 36 esztendő tapasztalata, különösen az utolsó 28 esztendőé elég arra, hogy ha csak gyáván, ha csak alávaló módon törvényhozói kötelességünket megsérteni nem akarjuk, belássuk, hogy ebből engednünk nem szabad.
(Elnök csenget: Kérnem kell a képviselő urat, méltóztassék egy kissé parlamentárisabb kifejezéseket használni!) (Zajos felkiáltások a szélső baloldalon: Miért? Miért? Rólunk mondta!)
(Rákosi Viktor: Feltételesen mondta, de igaza van!) (Ugy van! Ugy van! a szélső baloldalon.)
(Polczner Jenő: Azt mondta, hogy mi lennénk gyávák, ha engednénk! Igazat mondott! Éljen Eötvös Károly!)
Tisztelt Ház! Éppen mondani akartam azt, hogy én tisztelettel elismerem a többség álláspontját s a többség tagjainak arra vonatkozó észjárását. Nekik részben más a feladatuk, mint nekünk; ők az ugynevezett »kormányzó« párt; ők abban a meggyőződésben vannak, hogy ha a kormány megbukik, összedül a világ, mi pedig abban a meggyőződésben vagyunk, hogy ha rossz kormány és utána a másik rossz kormány megbukik, akkor egészségesen épül fel a világ. Más légkörben nevelkedtek; más a politikai czéljuk; más a nézetük; hibás, téves; hazafiságukat nem vonom kétségbe, csak nem tartom élénknek. Az a hazafiság, miniszterelnök ur, a sziv dolga. De beteg és gyönge sziv az, a mely nyilatkozni feleslegesnek tartja; a mely a kitörést veszedelmesnek látja, a mely jól viseli magát, mint jó gyermek, a mely nem csinál rosszat, de nem csinál jót sem. Ilyen a miniszterelnök hazafisága is, kormányzata is. Beburkolódzik a passziv rezisztencziába, a melylyel még eddig egy pár napkeleti megbolondult szultánon kivül senki sem próbálkozott meg. A történelemben fel van jegyezve, hogy voltak olyan szultánok, a kik, akármi vész vagy háboruság fenyegette trónjukat és birodalmukat, nem csináltak semmit, bevonultak háremeikbe…
(Széll Kálmán miniszterelnök: Önök akasztanak meg mindent!)
… beültek a szeraljba, nem törődtek a világgal és csupán passziv rezisztencziával ölték az időt…
(Széll Kálmán miniszterelnök: Mi dolgoznánk, ha önök engednének, de önök nem engednek!)
De hogy európai művelt országban valamely kormány passziv rezisztencziával dolgozott volna…
(Széll Kálmán miniszterelnök: Ha engednék, dolgoznánk, de ha nem engedik! Hiszen öntjük a javaslatokat. Mi csak az önök obstrukcziójának rezisztálunk. Mi csak az erőszakos obstrukcziónak állunk ellent!)
… erre példa nem volt. De minket vigasztal az, hogy ez a példa nálunk se fog soká tartani. Bizom abban, hogy ha akad férfiu, a ki a koronát felvilágositja, a korona bölcsesége segiteni fog a helyzeten; de mi is vigyázunk ám, hogy segitsen. Midőn Barabás Béla tisztelt képviselőtársam azt mondta, hogy ez becsületbevágó kérdés reánk nézve, értve a hazafisági szempontot, akkor azt a miniszterelnök ur szellemesen azzal ütötte el, hogy nem tudta, hogy az ő javaslataihoz van kötve a mi becsületünk. Hát figyelmeztetem a tisztelt miniszterelnök urat, hogy szellemesnek elég szellemes volt ez, de gyakorlati igazság nem volt ebben az észrevételben; mert mi csakugyan becsületbeli kérdést csináltunk ebből.
(Széll Kálmán miniszterelnök: A kisebbségnek sohasem becsületbeli kérdés megadni magát a többségnek!)
… Megmondom miért. A nemzet iránt való becsület kérdése…
(Széll Kálmán miniszterelnök: Sohasem lesz becsületbeli kérdés megadni magát a többségnek. Ezt sohasem ismerem el!)
Lássa, tisztelt miniszterelnök ur, mikor 1875-ben az a párt, a mely akkor ellenzék volt, a balközép, a nemzeti bizalom legnagyobb részének birtokában, a nemzet szeretete és bizalma által környékezve, az akkori Deák-párttal egyesült még pedig akként, hogy minden elvét és meggyőződését azután lábbal tiporta: az nagy megsértése volt a nemzetnek, mert irtózatos károkat okozott, mert a nemzet bizalmát renditette meg vezérlő férfiaiban. És a nemzet bizalmát renditette meg törvényhozásában.
(Széll Kálmán miniszterelnök: Én nem kivánom, hogy az elvüket változtassák meg, csak hagyjanak fel az erőszakkal!)
(Ugron Gábor: Csak legyünk birkák!)
(Széll Kálmán miniszterelnök: A kisebbség azért nem lesz birka! Hanem a többség az legyen birka?)
Ugy látszik, hogy mikor mi becsületbeli dologról beszélünk, azt a tisztelt tuloldal nem látja elég komolynak; de figyelmeztetem önöket, hogy minket választóink azért küldtek ide és mi választóink előtt erre fogadást tettünk, hogy mi a nemzetnek ezt az irtózatos sértését tovább nem türjük. És ha mi ettől elállanánk, ha mi megszüntetnők ezt a harczot, habár erőnk elfogyta idézné is elő e megszüntetést, fájdalom, a nemzet nagy rétegeiben akkép fognák fel a dolgot, hogy minket az uralkodópárt, a kormány és a korona vett le a lábunkról.
Ha erőnk fogyta miatt történnék is a leszerelés, a nemzet nagy rétegeiben akkor is feltámadna a gyanu, mert, sajnos, odasülyedtek a mi közviszonyaink, hogy a társadalom teli van jogos gyanuval és gyanakodással. Ez elé a jövő elé mi nem megyünk. Mi a nemzetnek saját törvényhozása iránt még meglevő bizodalmát, ha nem tudnók is jobban megerősiteni, de legalább is fenn akarjuk tartani. A jelentést nem fogadom el.