Harcz a nemzeti hadseregért

A KHUEN-HÉDERVÁRY KORMÁNY BEMUTATKOZÁSA.

I.
A BESZÉD TÖRTÉNETE.

Széll Kálmán miniszterelnök a véderővita folyamán a nemzeti követelések nem teljesithetése miatt 1903. évi junius 14-én lemondott. A válság s az uj kormányalakitási tárgyalások okából a képviselőház junius 16-án elnapolta üléseit. Közben gróf Tisza István kormányelnökségéről volt szó. Ő azonban kormányt nem alakithatott, hanem a király gróf Khuen-Héderváry Károly horvát bánt bizta meg a kormányelnökséggel, a ki az előbbi kormány tagjaiból gyorsan megalakitotta a kabinetet.

Az uj kabinet a junius 30-án tartott képviselőházi ülésen mutatkozott be s az uj kormányelnök e napon mondta el programmbeszédét s én a következő napon julius 1-én tartottam a beszédemet.

A beszédnek nagy és zajos hatása lett. De nemcsak tartalma s eszméinek ujdonszerü alakitása miatt, hanem különös körülménynél fogva.

Khuen-Héderváry gróf ugyanis mielőtt kormányalakitásra vállalkozott, tanácskozott a 48-as párt vezetőivel, a kik vele bizonyos megállapodásra jutottak. Megegyeztek abban, hogy ha a kormány a két katonai javaslat tárgyalását felfüggeszti s egyelőre a nagyobb terheltetést nem követeli: akkor a 48-as és függetlenségi párt félbenhagyja a szenvedélyes vitát s rendes mederbe tereli a költségvetést és hozzájárul az exlex állapot megszüntetéséhez.

Khuen-Héderváry gróf engem is meglátogatott s közölte velem Kossuthékkal való megállapodását. Én sajnáltam ezt. A nemzeti követelésekről lemondani nem akartam s a vita megszakitását ideiglenesen se láttam czélszerünek. Most lélek és buzgóság és fölgerjedés van az ellenzékben és az országban: ezt később vezényszóra ujólag föltámasztani bizonytalan. Kijelentettem azonban a miniszterelnöknek, hogy koromnál és vérmérsékletemnél fogva magánosan zajos vitát nem folytatok.

De az ellenzék minden árnyalata nem tette le a fegyvert. Az Ugron-töredék a harcz folytatása mellett volt. De a mellett volt a függetlenségi tábor egy része is. Fölkerestek barátaim s közölték velem, ha hatásos beszédet tartok, akkor uj erős támadó ellenzék alakul s a győzelem kivivásáig lankadatlanul folytatjuk a harczot.

Igy határoztam el magam arra, hogy a bemutatkozás és kormányprogramm alkalmából én is felszólalok.

II.
A BESZÉD.

(A horvát miniszter szava: ha husz millió magyar volna. – A kormányelnök „ugy csöppent“ ide. – Kinek a javaslatára lett kormányelnök? – Gyökere nincs se a parlamentben, se a pártokban. – Khuen-Héderváry 1894-ik évi szerepe. – Mostani föllépése és programmja is pongyola. – Kormánya „folytatás“-e vagy nem? – Mi a szabadelvüség? – Mi a különös magyar szabadelvüség? – Az uj kormánynyal senki se nyert semmit. – A király és a nemzet tekintélye. – Mi az a keresztyén irány? – Mit konserváljunk.)

Mielőtt beszédemet, melyet tartani szándékozom, megkezdeném, némely megjegyzést akarok tenni az itt elhangzott magyarázatokra.

A tisztelt horvát miniszter ur felhozott itt egy érvet multkori beszédében, a melyre tisztelt képviselőtársam Barabás Béla helyesen felelt, felelete azonban még nem egész. Megjegyzést kell tennem rá azért, mert az eszméknek és felfogásoknak valamely csodálatos zavarát veszem észre ebben a Házban. Azt mondja a tisztelt horvát miniszter ur, hogyha husz millió magyar volna, akkor volna erőnk a magyar vezényszót kivivni. Én nem tudom, hogy a tisztelt miniszter ur hol tanulta a logikát? de az bizonyos, hogy minden embernek akár tiz millió, akár husz millió, akár néhány ezer, feltétlen joga van ahhoz, hogy a maga nyelvén beszéljen.

Itt van a nemzet, a mely akár husz millióból áll, akár kevesebből, jogában van a maga nyelvét beszélni és minden intézményében alkalmazni. Azt kérdem tehát én tőle, hogy ki és mi az a hatalom, a melylyel szemben szó lehet róla, hogy joga van-e? És hol van az a jog és jogalany, hol van az a rabló vagy az a biró, a ki ezt a jogot a magyar nemzettől elvonta volna?

Micsoda ész az, micsoda gondolat az, a mely igy a tisztességes multu és épelméjü embereket zavarba akarja hozni? Micsoda ész ez? Hiszen a nemzetnek ez feltétlen joga és a ki ennek utjában áll, erőszakot gyakorol, akárki teszi is. És a mikor ezt a jogot elfoglalta, a mikor ezt a jogot elvette a nemzettől, nem ugyan erőszakkal, mert ha erőszakkal kisérlette volna meg, akkor nem türte volna a nemzet, hanem a mikor elvette orvul: akkor a nemzet nehéz pillanatait használta fel és a kik tették: bitorlók voltak, latrok, a nemzet ellenségei és a nemzet most csak védekezik azok ellen. Nem arról van szó, hogy mihez van joga a nemzetnek, mihez nincs joga, hanem arról van szó, hogy azt, a mi a nemzetnek ez örökkön élő jogát akadályozta, miként háritsuk el. Ennyit a tisztelt horvát miniszter urnak a logikából, hiszen tanár ember, ennyit ugyis meg kell tanulnia.

A tisztelt miniszterelnök ur kabinetje bemutatkozását, programmbeszédét, sietek kijelenteni, tudomásul nem veszem. Én ellenzéke maradok ugy, mint az előtte való kormánynak is ellenzéke voltam. Ellenzéke maradok mindenekfelett amaz egyszerü oknál fogva is, a melyet nem fogok itt különösen részletezni, mert ő olyan közjogi és államjogi alapon áll, a melynek én a magyar nemzet érdekében való alkotmányos megváltoztatásáért küzdök. Én tehát már ezért sem veszem tudomásul az ő jelentkezését. De egyéb kifogásaim s vannak.

Mindenekelőtt az a kérdés nincsen én előttem tisztázva, miképen jött ide a tisztelt miniszterelnök ur?

(Pozsgay Miklós: Idecsöppent!)

Igazán, a magyar nép nyelvmondásai, a magyar nép nyelvszólásai között ez a szó előfordul: »idecsöppent«! Ezt a nélkül, hogy banalitást akarnék mondani, igazán lehet ennél a nagyfontosságu közjogi és politikai esetnél alkalmazni, mert a mint itt valaki mondta csakugyan idecsöppent a tisztelt miniszterelnök ur. Felhozták már előbb, hogy neki nincsen gyökere eddig még a mi politikai közéletünkben. Gyökere, én is ugy látom, nincsen. Majd erre kiterjeszkedem később, mert erre igen háládatos anyagot nyujt nekem a tisztelt tuloldal. Nekem azonban közjogi különös aggodalmaim is vannak. Ki az a ki a tisztelt miniszterelnök urat, mint leendő magyar miniszterelnököt Ő Felségének figyelmébe ajánlotta!?

Bocsánatot kérek, alakilag és külsőleg a dolog el van intézve, mert a lelépő miniszterelnök urnak, Széll Kálmánnak ellenjegyzése mellett jelent meg, ha jól emlékszem, Ő Felségének az a leirata, a melylyel a tisztelt miniszterelnök urat miniszterelnökké kinevezték.

De hát valami történt a kézirat kibocsájtása és Széll Kálmán volt miniszterelnök ur visszalépése között. Valami történt. Itt hallottam oly rejtélyes szólásokban beszélni magát Széll Kálmán volt miniszterelnököt is; hallottam gróf Tisza István tisztelt képviselőtársamat is. Tehát valami történt. Ez a közbeeső dolog: ezzel nem vagyok én tisztában.

Nem vagyok tisztában azzal, hogy a tisztelt miniszterelnök urat egyenesen és határozottan a volt miniszterelnök ur ajánlotta-e Magyarország főkormányzójának? Gróf Tisza István tisztelt képviselő ur valami olyant mondott – nem értettem őt egészen tisztán, – mintha ő ajánlotta volna. De akkor fel kell vetnem azt a kérdést, hogy minő jogon? Mert ő alkotmányosan és a közjog tiszta épsége mellett megbizott tanácsosa a koronának nem volt.

De azt kell kérdeznem – és erre a tisztelt miniszterelnök urtól kérek most már feleletet, – hogy gróf Tisza István képviselőtársamat is ki ajánlotta a koronának? Mert a mi alkotmányos szokásunk és mindig gondosan fentartandó alkotmányos gyakorlatunk szerint nem áll az, a mit itt mindenki mondott, hogy a királynak feltétlenül jogában áll azt bizni meg miniszterelnöknek, a kit akar. Ez alkotmányos államban nem igaz, mert az észszerüséget és az okosságot a királynak sem szabad szem elől téveszteni. Már pedig az észszerüség és az okosság azt hozza magával, hogy a miniszterelnök kinevezése a parlament többségének teljes egyetértésével történjék. Az az elmélet pedig, illetőleg olyan felfogás, hogy a király kinevezhet mindenkit és azután ha kisül, hogy a kinevezés nem tetszik a többségnek, hát ugrik az a miniszterelnök és akkor a király megint kinevezhet, – szabad tetszése szerint – mást, bár akkor se tudja, akkor sincs az iránt biztonságban, hogy tetszik-e az is a többségnek, vagy nem, és ha nem tetszik megint ugrik az az ujabb miniszterelnök: ilyen közjogi felfogás bolond felfogás. Ilyen közjogi felfogás a koronát észszerütlen, helytelen és káros gyakorlatba vinné bele; és ilyen felfogás a nemzet legfontosabb jogát: a kormányzás és a kormányozhatás jogát, – de a törvényhozás jogát is, – valósággal kárositaná, veszélybe hozná, elhomályositaná.

Tehát az okosság és az észszerüség azt hozza magával, hogy a korona előre tájékozódjék az iránt, hogy a parlamentben a többséggel vagy legalább többséggé alakulható pártok szövetségével egyetértésben jelenik-e meg a miniszterelnök.

(Rosenberg Gyula: Miért nem a kisebbséggel?)

Tisztelt képviselőtársamat egy históriai dologra figyelmeztetem, ámbár ugy veszem észre, hogy nincs hozzá érzéke. Arra figyelmeztetem a tisztelt képviselőtársamat, hogy az 1847-iki pozsonyi országgyülésen igen nagy többségben az a párt volt, a mely akkor, a mikor az ország helyzete nehézzé és komolylyá lett s a mikor a nemzet sérelmeiről sikerült a koronát meggyőzni, ugy szétfoszlott, mint a hogy a szél szétveri a polyvát.

Hát ő vagy más nekem hiába beszél puszta többségről, mert a nemzet története megmutatja, hogy gyakran csak néhány emberből áll a nemzet igazi képviselete és nem abból a többségből, a melyhez a képviselő ur tartozik. Szerencsére az a többség sem áll csupán olyan politikusokból, mint a képviselő ur!

Addig, mig azok a kérdések felderitve nem lesznek, mig nem tudjuk, hogy abban a közbeeső időben micsoda munkákat végzett a miniszterelnök ur, hogy kiknek ajánlatára, minő sorrendben, miképen következett az, hogy ő legyen a miniszterelnöke ennek az országnak, addig én abban a gyanuban vagyok, hogy a tisztelt miniszterelnök urnak a politikai finom érzéke hiányzik. Mert én ugy tudom, hogy e parlament egyetlen pártárnyalatának vezetője sem volt abban a szerencsés helyzetben, hogy őt a korona megkérdezte volna; s ezért én a miniszterelnök ur miniszterelnökségének eredetét tökéletesen tisztának nem látom. Ez is egyik ok előttem arra nézve, hogy az ő miniszterségének bemutatkozását tudomásul ne vegyem.

Gyökere nincsen ebben a parlamentben, a mint Kossuth Ferencz tisztelt képviselőtársam és mások is kifejtették. Mert ime itt van – bocsánat a kifejezésért, de más nevet most nem tudok és hosszu körülirást nem akarok használni – itt van a legujabb időkben keletkezett és talán már fenn nem álló kaszinópárt. De nyolcz tiz-nappal ezelőtt még fennállott. Bizonyos, hogy abban a miniszterelnök urnak gyökere nem volt. Ahhoz nem tartozott, sem kinn, sem bent, bár annak tagjai közül többet ismert. Ahhoz tartozik például Vészi József tisztelt képviselőtársam.

(Olay Lajos: Oda tartozik Weisz Berthold is.)

Weisz Bertholdban talán lehetett gyökere, de hogy Vészi Józsefben nem volt gyökere, az bizonyos.

Itt van például egy másik alakulás, árnyalati, átfutamló alakulás, az ugynevezett ó-liberálisok szövetkezete. Legalább azokból a hirekből, a melyek köztudomásra jutottak, kétségtelen, hogy az ó-liberálisok szövetsége nem azért jött létre, mert a tisztelt miniszterelnök ur gyökereit érezte a maga talaján. Valami másért jött létre. Miért, miért se, talán örökre titok marad, talán igen gyorsan kitudódik, de azért semmi esetre sem jött létre, hogy a tisztelt miniszterelnök urat idehozza. Itt van a harmadik árnyalat, itt van Nagy Ferencz tisztelt képviviselőtársam legujabb keletü pártja, a valamikor ugynevezett nemzeti-párt. No már annak sok tagját sokkal jobban ismerem, semhogy ki ne merjem mondani, hogy ez a párt pedig néhány nappal ezelőtt, még csak nem is álmodott arról, hogy épen a tisztelt miniszterelnök ur jöjjön ide és vegye át az ország kormányzatát. Nem hiszem, hogy a miniszterelnök urnak a tisztelt néppártban lett volna nagy gyökere. Talán próbált sarjadzni, de gyökeret még nem eresztett.

Azt is határozottan tudom, hogy minálunk nem volt. Már pedig a politikai finomabb érzék mégis csak azt követeli nemcsak attól, a ki nagy ország kormányzatára vállalkozik, de még azoktól is, a kik közreműködtek abban, hogy arra vállalkozhassék, hogy az illető mégis annak az országnak népével, népének képviseletével, képviseletének különböző törekvéseivel, eszméivel, eszméinek vajudásával érintkezésben és rokonságban volt légyen; a közös örömek és szenvedések, a közös törekvések szelleme legalább benne is meg volt légyen, mert máskülönben csakugyan ugy »csöppent ide«, a hogy a magyar köznép szólása mondja. Hogy azok a képviselő urak, a kik háta mögött ülnek; a kik elhatározták, hogy támogatják őt, és a kik jobban és közelebbről is ismerik, a jövendőre nézve már előlegezik is neki a bizalmat: ezt nem veszem birálat alá, ámbár vehetném. Mert hogy Rosenberg Gyula képviselőtársam miért lett egyszerre olyan hive a miniszterelnök urnak, azt ugyan e kerek földön megfejteni senki sem tudja, ha csak azzal nem, hogy erős gouvernementális érzékénél fogva, találván egy miniszterelnököt: ha már megtalálta, támogatja is.

Tisztelt Képviselőház! 1867 óta sohasem fordult még elő eset az ország törvényhozásában arra, hogy miniszterium ugy keletkezett volna, mint ez a miniszterium. 1848-ban irtóztató kisérlet történt arra nézve, hogy a nemzetgyülés pártjaira való tekintet nélkül állittassék miniszterelnök az ország élére.

(Báró Kaas Ivor: A koronának feltétlen joga van rá!)

Az a koronának nem volt feltétlen joga. A történelem megvilágositotta már azt a tényt; az a nemzet történetében, de a királyság tekintélyének történetében is egyike volt a legszomorubb dolgoknak, a melyeket a történelem valaha feljegyzett. Tiz kabinet alakult 1867 óta a miniszterelnök ur kabinetje előtt; 11-ik volt az 1848-iki és valamennyi e törvényhozás kebeléből nőtt ki, a nemzet képviseletében gyökerezett, onnan sarjadozott ki; ez az egyetlen, ez a legelső, a melynek gyökere más.

Lássa miniszterelnök ur, a mi bizalmunk hiánya, a kik itt az ellenzéken ülnek, meglehetősen indokolt. Mi nem előlegezhetjük a kabinet jövendőjének a bizalmat. Meglehetősen indokolt azért is, a mi 1894-ben, épen most 9 esztendeje történt és a minek a történetét egyrészében én tudom elmondani igen jól, másik részét pedig Darányi miniszter ur fogja elmondhatni. Ezelőtt 9 esztendővel a nemzetnek egyházpolitikai törekvése – az akkori kormányé, az akkori többségé, és az akkori ellenzék többségéé – győzött. 175 főnyi többsége volt ebben a parlamentben; ilyen többség még sohasem volt.

Hanem valakinek nem tetszett a nemzetnek, vagy mondjuk a többségnek ez az iránya, és akkor is a miniszterelnök urat szemelte ki a sors arra, hogy idecsöppenjen. Nekem csak annyi részem volt akkor a dologban, hogy mikor hire jött annak, hogy az akkori miniszterelnöktől ő Felsége megvonta a bizalomnak szükséges mértékét és őt állásából kegyelmesen elbocsájtotta, jön haza: akkor gondoskodtam arról, hogy a fogadtatása tisztességes és dicsőséges legyen, és mikor a vasutról leszáll, óriási tömeg várja, hogy őt a nemzet bizalmáról biztositsa. Hogy pedig a miniszterelnök ur idejövetelét ne várja más, mint a némaság és homály, arról meg gondoskodott mindenki, a ki akkor közdolgokban tett vagy nem tett valamit. Nem kisérte ide senki. De különösen gondoskodott róla kedvelt minisztereink egyike, Darányi Ignácz földművelésügyi miniszter. Ezt ő különben jobban el tudja mondani. A szabadelvüpárt összes házőrző közegeivel ajtót, kaput, még ablakot is bezáratott, hogy valahogy a miniszterelnök ur hozzájuk be ne juthasson. Ez történt kilencz évvel ezelőtt. A miniszterelnök ur azután, uriember módjára, a hideg fogadtatásból levonta a következtetéseket és jelentést tett ő Felségének, – gondolom, hogy igy történt – és tovább nem is gondolt arra, hogy Magyarország kormányzója legyen.

De mi történt azóta? Ezt szeretném én a földművelési miniszter urtól megtudni? Mert most a földművelésügyi miniszter ur nem ugy tett, mint kilencz évvel ezelőtt, hanem most kiállt a kapuba s azt mondta eléje: Gyere be rózsám, gyere be! Hát mi változott időközben? Horvát-Szlavonországok bánja nem változott, ugy veszem észre; valami más változásnak kellett tehát bekövetkezni. A korona sem változott, mert a korona most is csak ugy küldte ide a miniszterelnök urat, mint akkor. Mi változott hát? Talán megfelelek később erre a kérdésre, de annyi bizonyos, hogy a miniszterelnök ur kedvelt minisztereinek egyike ma másnak látszik, mint akkor volt. Hogy ez a látszat mit jelent, azt én nem tudom, nem is töröm a fejem rajta.

De miniszterelnök ur, a milyen közjogi pongyolaság történt fellépésének első perczétől fogva bemutatkozásáig, olyan pongyolaság történt a bemutatkozás külső részleteiben is. Lássa miniszterelnök ur, rossz szokás lehet, de itt, a mi nemzetünknél szokásban volt még eddig mindig, kivétel nélkül, hogy a mikor uj kabinet, uj miniszterelnök jött ide a nemzet tanácsába, a képviselet szine elé: ősi szokás szerint magyar ruhát öltött. (Felkiáltások: Régen nem szokás!)

Bocsánatot kérek, meglehet. Egy esetet én is tudok, a mikor a nemzet iránt való ezt a figyelmet a miniszter urak el mulasztották. De én hiába, nem épen mai gyerek vagyok már ezen a téren, tudom azt, nagyon fontos, ünnepélyes cselekmény az, a mikor az ország az ő állami ügyeinek kormányzójára tesz szert – már akár a szerencse, akár a balsors hozza az uj kormányzót – ősi magyar szokás szerint mindig ugy szokott az első bemutatkozás történni, a hogy cselekedett Andrássy és cselekedtek a többi kabinetek, hogy a nemzet iránt való teljes tisztelet jusson azzal kifejezésre. Én óhajtom, hogy ez a gyakorlat megmaradjon és egyáltalában kárhoztatnám azt, hogy a divatból kimenjen; nehogy ugy jöjjön az uj kormány az ország képviselői elé, a hogy éppen az alagi lófuttatásra megy vagy a Vampeticsbe. És nem helyeslem ezt azért sem, én előttem ez is nyomatékos, mert tudom, hogy a tisztelt miniszter urak, mikor a korona elé mennek, a legdrágább és legdiszesebb öltönyeiket veszik magukra; pedig a koronának tekintélye se nem nagyobb, se nem szentebb, se nem igazibb, mint a nemzet képviseletéé. Tessék ebben az egyensulyt megtartani és a nemzetnek régi, már akár jó, akár rossz, de a nemzet sajátságainak megfelelő szokásait tiszteletben megtartani.

De én a miniszterelnök ur programmját is ép oly pongyolának tartom, mint a megjelenését. Mi itt a főkérdés? Nem az volt ám itt a főkérdés, a mi az ő programmjában részletesen el van sorolva, például ujonczjavaslatok, katonai terhek szaporitása stb. Nem ez volt a főkérdés, mert épen azt a körülményt, hogy a miniszterelnök ur idejöhetett, az a kivánság idézte elő, hogy a nemzet követelései kellő méltánylásban részesüljenek. És a miniszterelnök ur minden sok másról beszélt, csak erről nem beszélt. Pedig a nemzet erre volt kiváncsi. Hiszen a nemzet nagy része előtt igen kedvelt előző kormány épen azért hagyta el a helyét, – a mely kormánynak pedig nagy többsége volt e Házban s vele szemben még ezen az oldalon is általánosan és kivételkép, a politikai tisztelettől eltekintve, sok rokonszenv volt – épen e miatt volt kénytelen elhagyni a helyét és jött ide az uj kormány. És mégis az uj kormány feje mindenről beszélt, csak épen erről az egyről nem. Hát ez is oly pongyolaság, a mit megbocsájtani nem lehet. Tehát tisztelt Ház, én ezt a kérdést egyenesen a miniszterelnök urhoz intézem, a ki ugy látszik, sokkal nagyobb szónok lesz, mint az elődje; mert az elődje mindenre felelt és mindent megmagyarázott, ő pedig semmire sem felel; s ugy látszik, sokkal nehezebb lesz hozzáférni, mint az elődéhez; azt a kérdést intézem egyenesen a miniszterelnök urhoz: hogy hát ennek az egész kormányválságnak mi az igazi jelentősége? Mert a kormányválságoknak mindenütt és mindig az egész világon, a mióta vannak, az a czéljuk, hogy egy csomó elégedetlenséget elháritsanak, egy csomó szenvedélyt lefegyverezzenek és egy csomó jogosult vágy és józan kivánság kielégitésével a helyzetnek betegségét orvosolják.

Ez minden kormányválság czélja is, oka is, mentsége is. Mi történt hát azzal, hogy a tisztelt miniszterelnök ur idehozta ezt az ujdonsült kormányt és maga is idejött? Hát valami elégületlenség el van háritva? Valamely szenvedély le van csillapitva? A nemzetnek vagy az ellenzéknek, vagy a többségnek valamely igénye ki van elégitve? Mi történt? Valamely sérelem orvosoltatott?

A mi országunk, a mi alkotmányunk, a mi kedves, szeretett osztrák szövetségeseinkkel szemben eddig még azért ért valamivel többet, mint ez a mostani állapot, mert itt általános felfogás szerint – nem egészen az én felfogásom is – de általános felfogás szerint volt mindig biztos kormányképes többség a parlamentben, a melyre tisztességes kormányzat mindig bizton számithatott és a mely a korona érdekeinek is mindig biztos őrzője volt. Itt volt mindig. És a mint a szellők idehozták Jellasics városából a hirt, hogy jön a horvát bán, megint jön a horvát bán: abban a pillanatban ez a 30, nem tudom hány esztendő óta soha meg nem bomlott többség, ez is háromfelé szakadt. (Felkiáltások: mikor?)

Oly gyorsan következnek egymásután a napok, hogy én bizony nem nézem, hogy egy nappal előbb vagy utóbb.

Én a jegyzőkönyvemben nem tartottam ezt nyilván, nem is voltam Budapesten, csak azután értesültem arról, hogy a megbomolhatatlan többség, már nem megbomolhatatlan és hogy a tisztelt miniszterelnök ur mint jövendőbeli várományos, mint főkormányzó van itt. Előttem egyébiránt az a dolog, hogy gróf Tisza István is hozzájárult, hogy összebomoljon az a többség, a melynek bomolhatatlanságáról meg voltunk győződve, természetes.

A tisztelt miniszterelnök ur azt mondotta tegnap, hogy ő elődjét követi minden tekintetben, fenntartja elődjének igéreteit, elődjének szellemét és már kabinetjének összealkotása is azt mutatja, hogy csak folytatása akar lenni az előbbinek.

Folytatás? Mi az, hogy folytatás?

Egy kormányt megbuktatnak, másik jön helyébe és azt mondja, hogy ő folytatás! Az, tisztelt miniszterelnök ur, a lehetetlenségek közé tartozik, hogy ő folytatás. Erősen ellenzéke voltam az előző kormánynak, mégis sokkal jobb véleménynyel voltam róla, mintsem azt elhigyjem, hogy csak oly kabinet volt, mint a milyennek én a folytatást egyelőre látom. De nem is igaz, hogy folytatás. A szót eltévesztette a miniszterelnök ur. Mert ha nem akarna egyéb lenni, mint puszta folytatás, akkor nem lehetne folytatás, mert ma is az előző kabinettel állnánk szemben.

Azonban ne játszunk a szavakkal; – akár folytatás akar lenni, akár nem, tény az, hogy a nemzeti követelések legkisebb részének teljesitésére nézve is semmi biztositékot nekünk nem adott; még azokra nézve sem, a melyek pedig engem egészen nem elégitenek ki s a melyek tekintetében tegnap Ivánka Oszkár képviselőtársam hozzám kérdést intézett.

Azt mondja a miniszterelnök ur tegnapi beköszöntőjében, hogy a szabadelvüség terén fog megmaradni és egy szót, egy mondatot használ, melynek belső tartalmát én nem értem. Lehet, hogy ennek én vagyok az oka: »Alkotmányos életünknek történetében – ugymond – a szabadelvüség volt az államalkotó erő.« Ez legalább is nagy tulzás, miniszterelnek ur, mert én is csak szabadelvü embernek tartom magamat, de ennyire még sem becsülöm a szabadelvüséget. Hogy ez lett volna a mi küzdelmünkben, alkotmányi életünk egész történetében az államalkotó erő? Nem az volt, miniszterelnök ur, nem a szabadelvüség volt az államalkotó erő, hanem az, hogy barátainkkal békességben éltünk, ellenségeinket pedig agyonütöttük. A ki a nemzet jogait csorbitani akarta, azt az országból kivertük. A melyik közjogi tényezője ennek a nemzetnek a nemzet ártalmára akart cselekedni, erőnk egész teljességével küzdöttünk ellene. Ez volt az államalkotó erő, ezt igyekszünk mi most is fentartani, fejleszteni, szaporitani.

Egyáltalában a szabadelvüség oly fogalom, a mely felett sok eszmezavar van. Szinte kedvem volna megkisérleni az e körül való eszmék tisztázását, a mennyiben látom, hogy tévesen fogta fel a dolgot Nagy Ferencz képviselőtársunk is; de azt természetesnek tartom, hogy ő téved, mert ő sokat tanult, de csak könyvből, azt pedig csak az alkotmányos élet igazi gyakorlatából lehet megtanulni. A ki községeket, falvakat, városokat, vármegyéket, országot kormányoz, a törvényhozásban gyakorlatilag részt vesz, az tanulhatja meg igazán, mi a valódi szabadelvüség, de olyan könyvet nem láttam, olyan tudóst nem olvastam, ki azzal csupán elméletből igazán tisztában lett volna.

De téves a felfogása gróf Zichy János képviselőtársamnak is; majd lesz szerencsém azt is megmagyarázni.

Azt mondja Nagy Ferencz tisztelt képviselőtársam, hogy a politikai és polgári jogoknak szabad, demokratikus irányban való érvényesitése, ez a fődolog a liberálizmus princzipiumában. Gróf Zichy János tisztelt képviselőtársam pedig azt mondja, – a kinek nem tetszett a szó – hogy a szabadelvüség nálunk csődöt mondott és azt mondja tegnapi igen érdekes, különösen igen szellemes beszédében, hogy közéletünk eddigi sikertelensége ama szabadelvü politikának a kudarcza, a mely évtizedeken át fogva tartja, befolyásolja, hogy ugy mondjam beszámithatatlanná teszi az országot, a mely ezt a nemzetet a radikális egyházpolitikán keresztül elvezette egészen a parlamentárizmus csődjéig. A parlamentárizmus csődje alatt értette – meg is mondta – a többségi elvnek a bukását.

Bocsánatot kérek, én abban az iskolában nőttem fel fiatalkoromban, a melyet ma már az ó-liberalizmus iskolájának neveznek, de a mely egyáltalában nem az ám, a mely ott a többségnél létezik, hanem az, a melyben felnevelkedtek e nemzetnek egykori igazi vezérei, a magyar nemzeti szellem megalapitói és a nemzeti közérzület megteremtői; azok, a kik ezt a nemzetet a habsburgi mákonynak álmából felébresztették.

Az a szabadelvüség abból állott: minden politikai, minden polgári és minden egyéni jogot, a munkának, az észnek és a szónak teljes szabadságát meg kell őrizni egész addig a határig, a hol az államnak nem árt. Ez volt az a szabadelvüség, a melyben én felnőttem. De aztán körülbelül 40 esztendő óta más szabadelvüség fejlődött ki a világon, főleg Németországon, de az nem a valódi szabadelvüség nyomdokán jár. Elharapódzott ez nálunk is, ez tombol most már a nemzet minden érdeke fölött és ez abból áll: minden jogot, minden érdeket az államnak feláldozni, egyéni, politikai, szövetkezési, gyülekezési, kenyérkereseti, munkavállalati és minden jogot az állam erősitésére áldozni fel. Okul és mentségül csak azt hozza fel ez a szabadelvüség, hogy az állam aztán annál nagyobb erővel művelheti a népek jólétét.

Ez az a modern, ez az az uj szabadelvüség, a mely minket oda vezetett, a mint a fizetésrendezési törvényjavaslatból látom – emlitettem már egy alkalommal, hogy mig 1848 előtt alig ment 1500-ra az állami tisztviselők száma, a kiket a király szokott kinevezni, most 50,000 meg 100,000 tisztviselője van ennek az országnak és társadalomnak, a mely most már nem a nemzettől nyeri hatalmát és a közügyek vezetésére megbizatását, hanem az állami hatalomtól, még pedig annak központjától és személyesitőjétől, a koronától. Ennek a szabadelvüségnek én hive nem vagyok.

De mind az ó, mind az uj, mind a régi, mind a modern szabadelvüség egyetemes, általános és európai, a mely azonban nálunk nem egészen igaz és nem üdvös sem egyik, sem másik alakjában. Mert a magyar nemzetnek olyan különös sorsa van, hogy ebben az országban a szabadelvüségnek is más a törvénye. Nálunk az igazi szabadelvüség sohase lehet más, mint: idegen befolyással szemben megvédelmezni a nemzetet. Ha a német meg a franczia, meg az angol, meg az olasz, meg nem tudom melyik másik isten nemzetsége az ő egyéni, polgári, politikai jogait az állam erősitésére szivesen adja oda, törvényhozási, kormányzati, közigazgatási és birói uton: hát önmagának adja, mert náluk államuk betetőzése: királyuk, császárjuk, koronájuk, egészen nemzeti. De a mi királyunk csak harmincznégy százaléka egy királynak és a mit mi jogainkból, érdekeinkből és hatalmunkból az uj szabadelvüség szokásos törvényei szerint az államra bizunk, az államra ruházunk át, mi azt 100 százalékban adjuk át és csak 34 százalékban kapjuk vissza, ha ugyan visszakapjuk. Azért nálunk még a szabadelvüségnek is más a törvénye, a mint hogy mindennek más a törvénye.

Hát a mellett, hogy én annak az iskolának a hive vagyok, a melyben fiatal gyermekkorom óta felnevelkedtem, a mellett még a magyar szabadelvüséget s annak minden törvényét kivánom tiszteletben tartani, a melynek az a jelszava; minden idegen beavatkozás ellen megóvni ezt a nemzetet, a mennyire csak lehet. És ha tisztelt miniszterelnök ur, mikor ön a szabadelvüségről beszél, mint államalkotó erőről, nem ezt érti alatta, akkor Magyarországon nem ért alatta semmit sem, akkor az csak a szótárból kiszedett öt-hat szó, semmi más.

Tisztelt Képviselőház! Itt kell felelnem gróf Zichy János tisztelt képviselőtársamnak is. Tiszteletlen lenni irányában nem akarok, kötelességem méltányolni az ő felszólalását. Ilyen közvetlen közelből soha sem hallottam egyetlenegy beszédét sem s meglepett annak a beszédnek sok mély és sok csillogó része. Például a beszédében felállitott diagnosist tökéletesnek tartom, hogy tudniillik ezzel a kabinet-változással nem nyertek önök tisztelt uraim semmit. Még Nagy Ferencz tisztelt barátom sem nyert semmit. A többség sem egészében, sem tagjaiban nem nyert semmit sem; mi valamennyien tanuságot teszünk arról, hogy mi nem nyertünk semmit és a nemzet sem nyert semmit. Nyereségről tehát nem lehet, csak veszteségről lehet szó és arról, hogy a jövendő alakulása iránt még sokkal nagyobb kétségben és bizonytalanságban vagyunk, mint voltunk eddig.

Tehát tisztelt képviselőtársunknak ez az észrevétele, ez a diagnózisa bizony tökéletes, akármennyire fájjon is némelyeknek. De azt állitom, hogy ezt nem a szabadelvüség s egyáltalában nem a magyar szabadelvüség okozta, hanem az, hogy a Magyarországon szükséges specziális szabadelvüséget még mindig tagadják és lábbal tiporják igen sokféle hatalmas körök és érdekeltségek. Mert hát eddigi sikertelenségünk – azt mondja gróf Zichy János képviselőtársam – tényleg ama szabadelvü politikának kudarcza, a mely évtizedeken át nyomja, befolyásolja és beszámithatatlanná teszi, – ugy mondja – a nemzetet. Nem, tisztelt Képviselőház. Nem annak a szabadelvü politikának a következése ez, hanem következése annak, hogy a nemzet a maga kétségbe nem vonható igaz érdekeinek megvédelmezésében mindig gátolva volt… és oka az, hogy a mi királyunk, a mi államfőnk csak 34 százaléknyi valami; – az nem egész, nem igazi, nem tökéletes és nem magyar kizárólagosan. Az a viszony, a mely köztünk és Ausztria között fennáll és a melyet a legnagyobb magyar, gróf Széchenyi István, a kire hivatkozott a tisztelt miniszterelnök ur, – hogy mi jogon, azt nem tudom – vegyes házasságnak meg szerencsétlen házasságnak is nevez, az az oka itt igen sok dolognak. Lehetünk mi akármilyen konzervativek, akármilyen szabadelvüek, akármilyen nem tudom micsoda elvüek, mig ez a viszony a maga ridegségében és merevségében fennáll, mig a magyar bakát, a ki hála Isten – egy szót sem tud németül, mig azt a horvát bakát, a kit nincs szerencsém ismerni, de a ki egy szót sem tud németül, arra kényszeritik, hogy németül legyen vitéz és ne magyarul és ne horvátul: addig tisztelt miniszterelnök ur nálunk nem az irányok különfélesége okozza a bajt, meg okozza a szerencsét, – ha volna – hanem egészen más.

Azt mondja képviselőtársam: gróf Zichy János, hogy ő a szabadelvüség csődjében az általa jelzett keresztyén konzervativ irányzat hajnalhasadását látja. Már itt az én látásom különbözik gróf Zichy János képviselőtársam látásától. Ezt természetesnek is kell tartani. Én a mi aktuális politikai feladataink között, hogy mi az, a mi keresztyén legyen és ne legyen, bővebb részletezés és indokolás nélkül felfogni tisztán nem tudom.

Azonban valamit mondott gróf Zichy János képviselőtársam. Egyebek közt érti azt, hogy a koronát emeljük fel arra a magasságra, a hol a nemzeti élet sokszor salakos, sokszor zavaros hullámverése ne érintse. Hát bocsánatot kérek, én az igen t. képviselőtársamtól nem azt akarom, hogy keserüséggel tárgyaljuk itt a kérdést kölcsönösen egymás iránt, hanem azt akarom, hogy értsük meg jól ezt a kérdést. Én meg nem engedem, hogy a mikor a koronát és a nemzetet egymással összehasonlitjuk, akkor a korona ugy állittassék elém, oly rettenetes magasságban, a hol csak a napfény, meg a hajnalpir éri, a nemzet meg ugy állittassék elém, mint a melyet zavaros és salakos szenvedélyek vezetnek. Ez a felfogás ezzel a szóval, hogy »néppárt« és ezzel a fogalommal nem fér össze.

(Báró Kaas Ivor: Mi dinasztikus párt vagyunk, de néppárt és nemzeti párt is. (Zaj és derültség a szélső baloldalon. Felkiáltások: Egyéb semmi?)

(Horváth Gyula: Jezsuiták! Ez az igazi jezsuitizmus!)

Ez a szó Zichy gróf képviselőtársamnál el volt hibázva. Nem feszegetem tovább, csak azt jegyzem meg, hogy én is dinasztikus vagyok, de én kijelentem mindig, hogy én csak annyira szeretem a királyomat, a mennyire a királyom engem. (Zajos tetszés, derültség, éljenzés és taps a szélső baloldalon.)

(Rakovszky István: Félek, hogy rossz lábon lesztek!)

És kijelentem, hogy a mennyi szeretetet, bizalmat, becsületet és hódolást a nemes magyar nemzet – a kit a királyok igy szoktak nevezni – áldoz királyának dicsőségeért, annyi becsülést, szeretetet, bizalmat és hódolást várok én meg a királytól. És kijelentem azt is, hogy a mikor a király a magyar nemzet méltóságát meg nem becsüli; ezt nem a király teszi, hanem annak tanácsosai, mert ha olyan tanácsosai nem akadnának, mint a minő előttünk egymásután három elmult, meg idejött, akkor a király nem tenné azt, a mit tesz. A király csak ugy becsüli meg, illetve tanácsosai csak ugy becsültetik meg vele a nemzet jogát, becsületét és méltóságát, hogy nyelvéhez való eltagadhatatlan jogát is el akarja tőle venni.

Ilyen körülmények között a tisztelt Ház a nemzetnek eddig és ma is mindennap tanusitott hűsége, bizalma és hódolata bizony nagyon elég, mert az sem talál méltó viszonzásra. De én még tovább megyek gróf Zichy János képviselőtársammal szemben, hogy a »keresztyén« szó értelmét megfejtsük, a melyet mindennapi küzdelmünkben igazán kelleténél többször használnak. Én tudom azt, hogy a keresztyén irány, ez a két szó áll szellemből, irányból, erkölcsből és abból a két igazságból, hogy a mit nem kivánsz magadnak, azt ne tedd másnak sem és hogy szeresd felebarátodat, mint tennen magadat. De hiszen kinek van ez ellen kifogása? Tudom, hogy nekünk nincsen, tudom, hogy másnak sincsen, ez általános szólam, a melynek aktuális politikai jelentősége sincsen, egyenes jelentősége pedig épen nincsen. Legfeljebb annyit értek alatta, hogy a felekezetességnek nem szabad az állam közéletének vezetésében részt venni, mert mihelyt a felekezetesség abban részt vesz, a keresztyén irány már megbomlott, már sánta és tartalomnélküli.

Az álljon a közélet élére és mindenki olyan becsülésben részesüljön, a mint azt az illető munkájának, tehetségének és jellemének értéke megérdemli; érdemeinek mértéke legyen az irányadó és semmi más. Ez az igazi, ez a társadalmi szabadelvüség és ez a nemes értelemben vett demokráczia. Ezek egymással nem ellenkeznek. (Egy hang a néppárton: Csakhogy ez nincsen meg a gyakorlatban!) Nincsen meg, elismerem. De van másik keresztyén irány is: hogy szenvedjünk, türjünk el a földi életben mindent és dolgozzunk csak azért, hogy a másvilágon kapjuk meg a jutalmát. Csakhogy ezt én sem a magam részére el nem fogadom, sem a nemzet részére meg nem engedem, hogy ezt valaki elvként felállitsa. Ne számitsunk mi a tulvilági életre, hanem vivja ki magának a nemzet az örök életet, de azzal, hogy magával paczkázni nem enged.

A hazáért mindent! Ha, tisztelt Képviselőház, gróf Zichy János most jelen volna, az ő szellemében azt mondanám neki; »Ó gróf Zichy János, testvérem az Ur Jézusban és annak szerelmében, ne hirdess te nekünk ilyen tanokat, mert ennek a nemzetnek több szentje, több hitvallója és vértanuja volt, mint az egyháznak.« Nekünk azokból elég volt; mi arra törekszünk, hogy erkölcsileg és anyagilag boldoguljon a nemzet, nekünk már hitvallók és vértanuk nem kellenek, mert nagyon sok van már belőlük. (Zajos tetszés, helyeslés és taps a szélső baloldalon.)

A velem szemközt álló szabadelvü párt – bár az igaz, a szabadelvüség némely dolgában egyetértek vele – sem egészében, sem egyes árnyalataiban nem azt az irányt követi, mely az én irányom. Azért vagyok itt vele szemben és azért folytatom ezt a harczot 28 esztendeje szakadatlanul. De mikor gróf Zichy János tisztelt képviselőtársam azt mondja, hogy konzervativ keresztyén irányt kövessünk, hát jó, de magyarázza meg hát, mi az a konzervativ irány? Mit konzerváljunk mi ebben az országban?

Hol vannak a mi betegségünknek forrásai? Mit konzerváljunk? A fejedelmi tulhatalmat? Mi konzerváljuk azt, a mit előbb emlitettem, a mi királyi dicsőségünknek 34 százalékára összezsugorodott történelmi emlékeit? Mi konzerváljuk a születési törvényhozói jogokat? Mi konzerváljuk a választási czenzus magasságát?

Mi konzerváljuk azt, hogy az iskolánk nem magyar, hogy iskoláink legnagyobb részében ellenséges irányban nevelik a gyermekeket?

Mi konzerváljuk azt, hogy területileg és alkotmányilag szervezett sok nagy egyház kebelében épen nemzetellenes irányzatok vannak?

Mi konzerváljuk azt, hogy mikor becsületes hivő, buzgó lelkészek, segédlelkészek, iskolatanitók nyomorognak a rossz fizetés mellett, akkor ugyanazon egyház püspökei félmillió forinttal birjanak? (Zajos helyeslés és taps a szélső baloldalon és a jobboldalon.)

Vagy konzerváljuk a hitbizományokat? Avagy konzerváljuk a kaszinói titkos ellenőrizetlen befolyásnak a politikai életbe való belejátszását?

A mikor párt élén álló kiváló férfi a konzervativ szót kiejti, hogy azt mint irányt kövessük, akkor azt meg kell magyarázni, mert különben sem mi nem értjük, sem a nép.

Én például a néppárt részéről elvárom, hogy idegenek és abszenseknek a korlátlan birtokszerzési és korlátlan tulajdonjogát el nem türi, én általában megkövetelem azt, hogy az idegeneknek a birtokszerzést korlátlan mértékben meg ne engedjék.

Mindezek pedig fájdalom, meglevő állapotok. Ezeket konzerváljuk?

Még a 30-as és 40-es évek nagy törekvéseiből is hiányzik nagy csomó, még sok nemzeti törekvés nem jutott diadalra, azt nekünk még el kell érnünk, azért tehát a nemzeti haladás hatalmas előnyomulását semmivel sem szabad meggátolnunk. Sem kedvencz eszmékkel, sem általános európai elméletekkel, sem semmiféle idegen államból hozzánk szivárgott nem tudom miféle törekvésekkel; nekünk csak a nemzeti törekvésben kell élnünk és alkotnunk.

Minthogy minde lényeges és fődolgokra nézve az uj kabinet nemcsak irányt nem adott nekünk, nemcsak fel nem világositott arról, hogy mindezekre nézve mi az ő politikája, hanem még arra nézve sem adhatott biztositékot, hogy a nemzet érdekeit még ama szűk körben is, melyre tegnap bemutatkozása alkalmával kiterjeszkedett, meg fogja óvni, nekem bizalmam nincsen hozzá és bejelentését tudomásul nem veszem.