BIZALMATLANSÁG.
I.
A BESZÉD TÖRTÉNETE.
Gróf Tisza István kormánya indemnitási törvényjavaslatot terjesztett elő, a mely szerint az 1904. év első hat hónapjában viselendő közterhekről és fedezendő kiadásokról szóló törvény hatálya 1904. évi augusztus végéig terjesztessék ki.
A javaslatot a parlament 1904. évi juniusban tárgyalta. Én a legnagyobb mértékben bizalmi kérdésnek tekintettem a javaslat megszavazását, azért hát elleneztem. E tárgyban tartottam junius 16-án e beszédet. Főokom a bizalmatlanságra az volt, hogy a nemzeti hadseregre vonatkozó követeléseinkből a gróf Tisza-kormány semmit se valósitott meg s még igéretei is lazák, bizonytalanok és csupán látszatosak voltak.
A beszéd külső hatása jelentékeny volt.
II.
A BESZÉD.
(A magyar nemzet soha nem vétkezett, hanem gyakran szerencsétlen volt. – A pénzügyi helyzet. – Mire való az óriási hadügyi kiadás? – Miként van államunk berendezve? – Állami kiadásaink nagy része nincs a nemzet érdekében. – Mit vártam a kormánytól? – A magyar ifju nem olvadhat be az osztrák hadseregbe.)
Tisztelt Képviselőház! Én magamra nézve a most fenforgó törvényjavaslat meg vagy meg nem szavazását igazán bizalmi kérdésnek tekintem és én a törvényjavaslat elfogadásához hozzá nem járulhatok.
Én nagyon sötétnek látom a jövőt. Mióta a törvényhozásnak tagja vagyok, talán lehet kishitüség; lehet, megengedem, az itélőtehetségnek fogyatkozása, de én olyan rossznak, olyan sötétnek, olyan fenyegetőnek a legközelebbi jövőt, a mely reánk vár, sohasem láttam, mint látom most. Ezt akarom röviden indokolni.
Mielőtt azonban a kormány álláspontját, programmját, törekvéseit, kifejtett eszméit birálnám, megjegyzést kell tennem Simonyi Semadam Sándor képviselőtársamnak egy szerencsétlenül elejtett szavára. Ő, valószinüleg a Habsburgokkal való viszonyunkra és a mult századok történetére gondolva, azt a szót ejtette ki a száján, hogy »peccatur intra et extra muros«, a mi magyarul talán azt tenné valóságos értelme szerint, hogy bizony a mi magyar nemzetünk az elmult századok alatt szintén hibázott, vétkezett.
Én ezt a veszedelmes és kárhozatos eszmét hallottam. Vannak már történetiróink, a kik ezt hirdetik, a kik ezt bebizonyitani törekedtek azzal a czéllal, hogy a nemzetet hibásnak tüntessék fel és vele szemben ellenségeit, idegen állambelieket és a magyar koronához közellévőket is, tehát ellenségeit igazolják a nemzet ellen elkövetett merényleteikért. Ismerek történetirókat, a kik ilyen felfogásból magyarázzák az elmult századok eseményeit. Fájdalom, voltak nagy költőink is a multban, a kik mikor a nemzet jövője felől kétségbeesést éreztek, vagy legalább kételkedtek: gyakran a vallás nem jól értett szavaiból a nemzet bűnét és vétkességét is látták a multban. Mindig fáj nekem, ha Kölcsey örökszép himnuszát hallom nemzeti ünnepeken zengeni, a mikor arra a pontra ér a dal, hogy: megbünhödte már e nép a multat s jövendőt. Ez a nép nem bűnhödhetett meg semmit, mert ez bűnöket el nem követett.
Voltak sokszor szerencsétlen idők; voltak idők, a mikor ellenségeink erősebbek voltak, mint maga a nemzet; nagy szenvedések értek bennünket. De ha végignézem az európai művelt nemzetek történetét: az emberiség fejlődésének nagy kérdéseiben becsületesebben, lelkesebben egy nemzet sem küzdött, békében ugy mint harczban, miként a magyar nemzet. Azért, a kik e nemzetnek eshetőleges vétkeiről beszélnek, azoknak e teremben nincs helyük. Nekünk e nemzetet még szerencsétlenségében is imádnunk kell és ezért én nem türhetem, hogy itt olyan tanok hirdettessenek, a melyek szerint mi vétkeztünk meg bünhődtünk; ilyen tanokat szó nélkül hagyni nem lehet. Meg kellett ezt jegyeznem azért is, mert a miniszterelnök ur tegnapi beszéde majdnem hasonló, sőt talán kárhozatosabb eszmekörben mozog.
A miniszterelnök ur tegnapi beszédében már nem tesz nagy igéreteket, nem hivatkozik azokra és ugy a saját, valamint kormányzata érdemeit nem sorolja fel, hanem tegnapi, különben igen érdekes beszédében főleg már a védekezésre szoritkozik. Hát tisztelt Képviselőház, ilyen rövid életü kormányzás után már védekezni csakugyan jellemző dolog, de abban, hogy védekezik, mégis csakugyan igaza is van. A védekezés szüksége, a melyre megfelelő ok nélkül el nem határozta volna magát, bizonyitja azt, hogy kormányzata is, a helyzet is csakugyan rossz és szomoru.
A miniszterelnök ur kiterjeszkedik nagyon érdekesen a mi országunk pénzügyi helyzetére és szép statisztikai kimutatásokkal igazolni törekszik, hogy mennyit tettünk mi nemzeti, állami, közművelődési szükségleteink kielégitésére. Lássuk csak, milyen ez a pénzügyi helyzet, kivált ha a pénzügyminiszter urnak ugy nyilt, mint nem egészen nyilt kijelentéseit figyelembe vesszük? Egyenes adóink már a legmagasabbra vannak fokozva; jövedéki és közvetett adóink emelkedésére legalább számbavehető emelkedésére egy nemzedéken keresztül többé már nem számithatunk. Munkásosztályunk a mind sürübb kiköltözéssel tökéletesen megcsökkent, a társadalmi munkakedvet ezerféle munkaszünet zavarja, külső és belső izgatás csökkenti. Ez anyagi boldogulásunknak igaz képe, pénzügyi helyzetünknek egyik igaz, jellemző vonása.
És ezzel szemben, épen a pénzügyminiszter ur előterjesztései szerint a költségvetési egyensulynak már a végső határához értünk, már az árokparton járunk az egyensuly tekintetében, jobbra vagy balra dülhetünk – valószinüleg balra – de már odáig jutottunk, hogy a költségvetési hiány fenyegető réme ajtónkon kopogtat, az uj hadügyi kiadások ezermilliónyi összege fenyeget bennünket. Sokalja ezt mindenki, én is.
A miniszterelnök ur tegnapi előadása szerint a mindennapi, a folyó hadi szükségletek, már a hadsereg mai keretében felmerülő szükségletek kielégitéséhez négyszázötven millió koronára van szükség, ha összes szükségleteinket ki akarjuk elégiteni; kell az ágyukra, lőszerekre, fegyverekre stb. De hozzáteszi a miniszterelnök ur tegnapi fejtegetésében azt is, hogy e 450 millió koronában a hadsereg létszámemelésével járó költségtöbblet nincs benne, a mint hogy nincs is benne. Ezt tegnap fejtette ki. De van még a szolgálati idő leszállitása folytán és – illetékes ajkakról többször nyert értesülés szerint – egy óriási költségtöbblet, mert ha a három évi szolgálati időt kettőre leszállitják, az megint egynéhány száz milliónyi többkiadással fog járni. Ha ezt a hármat összeszámitjuk: attól tartok, hogy a miniszterelnök ur skálája szerint közel 1000 milliónyi kiadási többlettel állunk majd szemben, a melynek nagyrésze állandó kiadás marad, egy része azonban egyszer s mindenkorra fog kiadatni. Ez a pénzügyi helyzet egyik képe.
Azonban a miniszterelnök ur indokolja ezt és azt mondja szóról-szóra (olvassa:) »A legszükségesebb, a legkardinálisabb állami szükséglet az, a mely magának az államnak és a nemzetnek létét biztositja. Ezzel szemben háttérbe kell szorulnia minden egyéb tekintetnek.« Hát hiszen ez igy általánosságban igaz, csakhogy az ilyen igazságot nevezem én könyvből tanult igazságnak. Az ilyet szoktam én félig tréfásan, félig komolyan versirásnak nevezni. Mert minek kell nekünk ez az óriási hadügyi kiadás? Minden más országban igaz volna a tisztelt miniszterelnök ur e kijelentése, de nálunk Magyarországon, a magyar nemzet kebelében, a magyar történet keretében ez az általában mindenütt fennálló igazság egyáltalában nem igaz. Kell az osztrák hadseregnek; kell az idegen külképviseletnek; kell a magyar királyi német udvarnak; kell a magyar hadsereg elsikkasztására; kell a magyar vitézeinknek németekké való eltorzitására. Erre kell az az óriási kiadás. Hát ez tartja fenn a mi államunk létét? A német udvar, a német hadsereg?
Az elfajzott, az erőszakkal eltorzitott magyar vitézi faj tartja azt fenn? Ez nem tartja fenn, tisztelt miniszterelnök ur. Az a kiadás, ha szükséges, nem a magyar nemzet érdekében szükséges, hanem szükséges olyan hadsereg érdekében, a mely nem a miénk és nem is lesz a miénk soha.
A tisztelt miniszterelnök ur ezzel szemben azt állitja, hogy ez mind csekélység; felemliti az 1870., 1880., 1890. és 1900-iki esztendők költségvetéseit, abból a 150 kocsideréknyi könyvből kivesz néhány számot és azt mondja, hogy hadügyi kiadásaink e harmincz és egynéhány esztendő alatt 50%-kal emelkedtek, de az állami és nemzeti szükségleteink fedezésére szolgáló kiadások emelkedtek 400%-kal.
(Hock János közbeszól: Az adóink is épen ugy emelkedtek!)
Arról most nem is beszélek, mert a miniszterelnök ur sem beszélt róla, csak megállok annál a szónál, a melyet a miniszterelnök ur a világnak és a tisztelt Háznak is nagy mulatságára kimondott.
A tisztelt miniszterelnök ur a statisztika segitségéhez folyamodott. Az már az utolsó dolog, ha kormányzó államférfi a statisztikához folyamodik, mert a statisztika a legáldatlanabb tudomány a világon. A statisztika a hazugságoknak rendszeres számtana. A statisztika a természettudományoknak az a része, a melyet gyenge agyu és kis tudásu emberek teljesen a maguk önkénye szerint készitettek. A statisztikáról megmondtam már, hogy az olyan tudomány, a mely egy kevés ideig nagyon keveset, azontul pedig és a miniszterelnök kijelentésében semmit sem ér.
Tehát 400 százalékkal emelkedtek a mi állami szükségleteinkre szolgáló kiadások? Majd én megmutatom, hogy mire kellett ez a 400 százalék emelkedés. Csakhogy miután az nagy munka lenne, tehát én számokkal nem hozakodom elő, hanem rámutatok azon elvekre, a melyek alapján a miniszterelnök ur a maga segédletével a számokat is összeállithatja.
Hogy van a mi államunk ma berendezve? A tisztelt miniszterelnök ur sokkal jobban tudja, mint én, hogy királyi emberekkel van elárasztva az egész ország. Minden jó, minden fizetés, minden hivatali ellátás, minden nyugdij, minden a királytól jön, meg a királyi kormánytól. Van szükség, nincs szükség azokra az állásokra, az mindegy, azért azok az állások megvannak, sőt folyton szaporodnak. Ma már a nemzet nem adhat voltaképen semmit. Néhány rongyos megyei és törvényhatósági tisztviselői állás van csupán, alig megy 1500–2000-re az egész. Már most, ha gyökeret ver azon a helyen a tisztelt miniszterelnök ur, azt is a király kezébe fogja átcsempészni. Hajdan például az én vármegyémben több királyi ember nem volt, mint volt egy főispán – kapta, nem kapta-e a fizetését, nem tudom – és volt egy sótiszt. Volt egy szerencsétlen főispán és egy szerencsétlen sótiszt, a királynak ott egyéb embere nem volt. Nézze meg a miniszterelnök ur ma Veszprém vármegyét, de még sokkal inkább nézze meg Bihar vármegyét, mennyi ott a királyi ember, a tisztviselő, fizetésemelés, nyugdij, ellátás, kegydij stb. Nézze csak azt meg!
Isten ellen való vétek, a mit önök, divatos államférfiak, ebben a szerencsétlen országban csináltak. Az én vármegyémben, mikor magam is ott tisztviselősködtem, volt egy megyei főmérnökünk és annak egy segédje. Egyszer azt mondták a modern államférfiak a liberálizmus szent nevében – majd kiterjeszkedem rá – hogy a megyei főmérnök és segédje helyett állitsunk államépitészi hivatalt. Még németül is bolond dolog ez az elnevezés, még a németben is buta, de azért átvették a németből, lett államépitészeti hivatali főnök, külön hivatalhelyiség, külön irodai általány, papiros, toll, tinta, külön segéd, külön fuvar- és napidijak, pedig egyetlenegy lépéssel sem több az utunk a vármegyénkben, mint az előtt, pedig egy csöppet sem jobbak az utak ma, mint azelőtt, a költség pedig ötször annyi. Hát ez a nemzet számára való befektetés? Ez az állami szükséglet? Az államnak és a nemzetnek épségére, fennmaradására, létére, virágzására szükséges az a sok üres hivatali czim, szükséges ez a sok üres statisztika? Hiszen a statisztikai hivatalt is a modern kormányzat találta fel és ez a hivatal ma többe kerül az országnak, mint a mennyibe valaha tiz főiskola került. Mit csinál az? Látom a palotáját, de soha sem voltam még benne. Mire való ez? mikor tudjuk, hogy a statisztikai anyag ott készül az egyes hivatalokban, mert minden hivatalnak meg van a maga statisztika csinálója. A szolgabiró, a viczispán, a királyi ügyész, a törvényszéki elnök és a többi hivatal mind statisztikát készit; de egy sem késziti helyesen, sem igazán, hanem a legutolsó számfeletti ideiglenes helyettes napidijasra bizzák azt mindenütt, a ki talán tud olvasni. És e végből állitanak itt óriási hivatalt százezrekre menő költséggel.
Most pedig a miniszterelnök ur előáll, hogy 400 százalékkal emelkedtek a nemzet czéljaira szolgáló kiadások. De tisztelt miniszterelnök ur, ezek nem nemzeti kiadások; ez egy a német és az osztrák államrendszerből átvett államszervezet, a melyben tönkremegy az állam és a társadalom, elfagy benne minden lélek, szellem és igazság. A mi költséget azokra az intézményekre forditanak, azok a költségek nem a nemzeti szükségletet fedezik, hanem a nemzetnek gyámoltalanságát bizonyitják és az osztrák befolyás kárhozatosságát. Nem a magyar nemzet veszi annak hasznát. Ha ebből a 400 százalékos költségemelkedésből kiszakitjuk azt, a mi a nemzeti szükség kielégitésére szolgál, de csak azt, akkor abból nem lesz 400 százalékos kiadás emelkedés a hadsereg költségeinek emelkedéseivel szemben.
Védelmezi a miniszterelnök ur a szabadelvüséget. Én is abban a meggyőződésben vagyok, hogy ha valaki hive ebben az országban a szabadelvüségnek és vele együtt a demokrácziának, vele együtt a szabad és nemzeti fejlődésnek, én vagyok az. De abból a szabadelvüségből, mely ilyen természetü 400 százalékos költségemelkedést mutat fel, én nem kérek, abban részes nem akarok lenni. Az a szabadelvüség, a mely minden erőt, hatalmat és mindent a király és kormány kezébe juttat, az nem szabadelvüség, hanem a történelemnek egyik nyilvános hazugsága. Az oly nemzetek kebelében még menthető az ilyen szabadelvüség, a mely nemzeteknek nemzeti uralkodójuk van s egyedüli feladatuk nemzetboldogulásuk biztositása, de mikor nekünk sem nemzeti uralkodónk nincsen, sem vele nem rendelkezünk: ez az irány nem a szabadelvüség iránya, ez a nemzeti élet eltiprására irányzott gonosz államművészet.
A tisztelt miniszterelnök ur kormánya innen-onnan már háromnegyedéves lesz.
A tisztelt miniszterelnök ur oly parlamenti korszak után lépett kormányra, a melyet én – és ebben más a nézetem, mint az övé – szerencsés, becsületes korszaknak nevezek. Oly parlamenti harcz után lépett a miniszterelnök ur a kormányra, a mely harczot megvivni és győzelem nélkül abba nem hagyni ennek a nemzetnek és ennek a pártnak a legszentebb kötelessége. Nem is egyesek voltak, a kik ebben küzdöttek. A társadalomnak összes nemesebb rétegét magához vonzotta az. Azok a küldöttségek, a melyek feljöttek ide az ország fővárosába, a melyeknek tagjai egyszerü falusi földmives emberek voltak, nem mesterkélt módon jöttek ide, hanem ösztönükből.
Ezek lelkesültek azokért az eszmékért, a melyekért mi küzdöttünk. Azok az eszmék, a mig ez a nemzet él, a nemzet lelkében örökké meg lesznek. Ha egyszer elhullott, elpusztult a nemzet, ha vége lesz a nemzetnek: akkor majd azoknak az eszméknek is vége lesz, de addig nem. Megértette a nép ezeket; idejött, tanuja akart lenni az ellenzék fenséges harczának és megjelenésével buzditani akarta harczra az ellenzéket. Miért folyt az a harcz? Hiszen azok az eszmék, a melyekért küzdöttünk, minden nemzet legelső, legszükségesebb, legtermészetesebb eszményei.
Mit vártam a kormánytól, a mely ily harcz után a nemzet élére állott? Vártam, tisztelt miniszterelnök ur, hogy az a kormány, a mely idejön, hazafiságának, bölcseségének, rátermettségének legnagyobb erőfeszitésével oda fog törekedni, hogy rábirja a koronát, hogy tekintettel a nemzet igaz érzelmeire, őszinte, komoly kijelentésére, a nemzet igazi akaratának nyilvánulására, rábirja a koronát, hogy a hadseregben a nemzet minden jogai és érdekei kiméletet és érvényesülést nyerjenek. Rábirja a tisztikarnál, a jelvényeknél, rábirja arra, hogy a nemzeti műveltség uralma tért nyerjen a hadseregben, rábirja a magyar vezényszóra, szolgálati nyelvre. Azt vártam attól a kormánytól, akárki az a kormány, hogy ismétlem, hazafiságának és bölcseségének utolsó erőfeszitésével azon lesz, hogy a koronát ezekre rábirja. Mert hiszen a mi küzdelmünk alkotmányos küzdelem volt, és a megoldást is alkotmányosan gondoltuk, sohasem máskép. Ezt vártam.
Nekem is eszembe jutott, hátha a korona, vagy a király mindenféle befolyás nyomása alatt – ő is ember, roskatag öreg ember, – arra nem lesz rábirható. Vártam legalább azt, hogy a kormány, a mely vállalkozik az ország ügyeinek vezetésére, akkor azt mondja majd a királynak: Jól van, Felség, hát most még nem lehet; hát egyelőre, rövid időre tegyük félre a dolgokat; de a nemzet vár és követel, a nemzetnek szentséges jogai vannak, szentebbek, mint a királynak.
A nemzeti műveltség jusson legalább államunk egész területén uralomra. A királyi udvarba legyen az beleültetve, a királyi udvar legyen magyar királyi udvarrá átalakitva, a hogy azt a magyar király méltósága és magas tekintélye megköveteli; hogy a külképviseletben a nemzet jogai érvényre jussanak, hogy állami nyelvünk uralma meg legyen a magyar birodalom területén mindenütt, hogy itt sem egyletek, sem társulatok, sem felekezetek, sem egyházak a maguk gyermekeit, hiveiket el ne tilthassák attól, hogy a magyar nyelvet megtanulják; hogy az összes állami közművelődési intézetekből az idegen nyelv, a nemzet elfajzitására való törekvés küszöböltessék ki.
Ha szavára állitja a miniszterelnök ur, hogy odafent a korona körében sohasem vett észre törekvést arra, hogy a nemzet e tekintetben akadályoztassék, elvártam volna a kormánytól, hogy a hadseregnél azokat a nagy nemzeti vivmányokat – nem vivmányokat, hanem elkobzott jogaink egy részét – visszakövetelje, s ha a hadseregnél az legalább ez idő szerint el nem érhető, minden más téren érjen el mindent és a király és kormány ne álljon utjába annak, hogy legalább itthon, saját országunkban, saját nemzetünk kebelében nemzeti nyelvünk és műveltségünk itthon legyen és ur legyen. Ezt vártam volna a kormánytól, akárki lett légyen az és ezt vártam volna a tisztelt miniszterelnök urtól.
Mit hozott nekünk most? A mit igért, arról nem beszélek. A tisztelt miniszterelnök urat megtisztelem azzal, hogy igéreteiről nem beszélek, mert azokból ugy, a hogy mi értettük, sohasem fog teljesülni az ő kormányzata alatt semmi. A hadseregben ma szélesebben és mélyebben folyik a germanizáczió, mint azelőtt. Saját külön költségünkön állitunk a közös hadsereghez katonai tanitóintézetet, holott ez közös volna és mi csak 34 százalékkal járulnánk hozzá. De ha azt akarjuk, hogy katonák legyenek a magyar fiuk, hát állitunk a saját költségünkön és tanitjuk őket német nyelven és germanizáljuk őket a mi költségünkön itthon; mert hogy Bécs-Ujhelyen németté legyen a magyar, utálatos és kárhozatos dolog, de még sem oly megalázó, mint az, hogy Debreczenben is németté legyen a magyar, ha katona akar lenni. Ezt hozta a miniszterelnök ur.
A tisztikar nincs visszahelyezve, a jelvények nincsenek kiigazitva, még a laktanyafeliratok is ott vannak. Azt mondja a miniszterelnök ur a delegáczióban, hogy minek erőltessük? Mikor a magyar dolgokról van szó, pedig az a laktanyás német felirás például kis dolog; azt mondja: ne demonstráljunk, ne erőltessük, majd megjön idővel magától. De ha németté kell lenni, mindjárt készen vannak vele akkor se idő, se költség nem jön számba.
A külképviseletben semmi javulás, de még csak nem is igéri a miniszterelnök ur. Jól is teszi, ne áltassuk a nemzetet. A királyi udvart elnéztem most. Lejön a király Budapestre a magyar királyi várba a delegácziók alkalmából és annyi németet, csehet, idegent hoz magával, hogy csak ebből áll az egész udvar. Hát hol a magyar udvar? Nem hoztam el azt az ujságot, melyben le volt irva, kik jöttek a királylyal. Nézze meg a miniszterelnök ur, hiszen még Jokohamában is találunk ilyen magyar királyt, mint a milyen itt volt, és ilyen királyi udvart. Nem volt ott magyar senki; a ki fizetést kap, méltóságot visel, a kinek befolyása van, az mind német meg cseh.
Hozta a miniszterelnök ur vagy nem hozta, csak ott jár, a hol készitették nagy harczunk, fenséges küzdelmünk eredményeként, a chlopy-i parancsot. Hát ezzel mi lett? Itt volt a katonai büntető perrendtartás, a melylyel én sem tudom hogy vagyunk, de ugy látom, a miniszterelnök ur sem tudja, hogy ezzel is miképen vagyunk.
Azt mondja, nem halasztja ad graecas calendas, pedig biztos, hogy ez a szó már maga azt jelenti, hogy ad graecas calendas. Arról, magyar lesz-e, nem lesz-e, nem beszélek. Hiszen hinnünk kell. A férfiak közt fennálló figyelem és gyengédség hozza magával, hogy ily kijelentésekben ne kételkedjünk, mert jogunk van ugy érteni, a mint mi óhajtjuk. De csaknem fogadni mernék, hogy ugy sem lesz, a hogy mi értjük, ugy sem lesz, a hogy a miniszterelnök ur kijelentette, hanem várjuk ad graecas calendas.
Végre hozott a miniszterelnök ur egy vivmányt, kormányzata uj programmjaként, a melyet én tegnapi beszédében szomoruan láttam. Azt mondja a miniszterelnök ur, hogy egy nagy horderejü reform küszöbén állunk, a melylyel a közös hadsereg azzá lesz, a mivé lenni kell, közössé, szivben-lélekben olyanná, a melynek magyar része teljesen be van katonailag olvadva a hadseregbe, de azért megtartja magyar lelkét, szivét és odaadását a magyar nemzethez. Erre az utolsó záradékra csak azt jegyzem meg, hogy nagyon köszönöm, hogy a miniszterelnök ur azt kijelentette, hogy a magyar vitéz beleolvad szivvel-lélekkel abba a hadseregbe, de azért magyar szivét és odaadását a magyar nemzethez megtartja. Hiszen ha meg nem tartaná, fel kellene a gazembert akasztani.
Ha ebben is érdemet lát a miniszterelnök ur, hogy egynéhány magyar vitéz beolvad szivvel-lélekkel abba a nem tudom kinek a hadseregébe, de azért magyarságát megtartja, akkor nem tudom, hogy a hazafi érdemekről általában mi a felfogása.
Lássa, miniszterelnök ur, én azt az eszmét, a melyet tegnapi beszédében olvastam – bocsánat a kifejezésért, – kárhozatos, őrült eszmének tartom, a melynek magyar lélekhez férnie nem szabad. Mindig szomoru, hogy akad a magyar miniszterelnöki székben férfiu, kinek az ajkáról elhangzik ez a jelszó: szivvel-lélekben beolvadni ebbe a hadseregbe. Szivvel-lélekkel! Miniszterelnök ur, irtózatos eszmék ezek, de akármilyen irtózatosak, ha egyszer napvilágot látnak, az emberek meghallják, azután lassan megszokják, azután akadnak gyengelelküek, a kik megkedvelik, azután akadnak gonosz lelkek, kik az eszmét végre akarják hajtani, intézménynyé akarják fejleszteni, egyszerre benn vagyunk a legnagyobb nemzeti veszedelemben. Ilyen eszmékkel dobálózni, a milyeneknek Magyarországon nincs helye és nem lesz soha, még Ausztriában sem okos dolog, nemcsak Magyarországon. A magyar vitéz legyen közös szivben, lélekben és olvadjon be abba a hadseregbe, azt mondja.
(Gróf Tisza István miniszterelnök: Nem mondom, az a furcsa!)
Hát az a hadsereg nem az országnak, nem a nemzetnek a hadserege? Hát a királyé az, vagy kié? Hajdu az, vagy bérencz, vagy zsoldos, vagy micsoda?
Hát van nekünk közös hazánk, van nekünk közös hazaszeretetünk, van nekünk közös országunk, van nekünk közös alkotmányunk? Hát annak a hadseregnek nem hazájáért, hazája szeretetéért, nem alkotmányáért, nem törvényeiért, nem hazája nagyságáért, boldogságáért kell lelkesülnie szivben, lélekben, nem azért kell neki felolvadnia, hanem a közös hadseregért, azért a hadseregért, a melyet önök itt fentartanak, sőt a melyet önök még rosszabbá akarnak tenni, mint a milyen most? Hát a tisztelt miniszterelnök ur szerint ez legyen a magyar nemzetnek törekvése a jövőben? Ebben lássa reménységét, boldogulását, üdvösségét, hogy épkézláb fiai, vitézei osztrákká legyenek, szivben, lélekben beolvadjanak?
Én kiváncsi vagyok arra, hol tanulta ezt a miniszterelnök ur? Voltak nekünk bölcseink a multban, most sem az egyetemen, sem az akadémián, sem itt ugyan nem találunk; voltak nekünk nagy költőink, voltak nagy államférfiaink, voltak ennek a hazának igaz nagyjai, de azok közt nem talál egyet sem, a kinek ajkáról, vagy gondolatából, vagy agyából ily kárhozatos eszme keletkezett volna. Hol tanulta ezt? Nem, tisztelt miniszterelnök ur, ezen az uton ne menjünk tovább, ön se menjen. Mi nem megyünk. Volt egy idő, én éltem azt az időt és a kik velem egykoruak, szintén megérték, nem is egyszer volt idő, a mikor a magyar nemzet minden jó fia azért imádkozott a mennyekhez, hogy a mikor hadjáratunk van, az ellenség győzzön és ne mi. Sirattuk fiainkat, sirattuk testvéreinket, a kik idegen érdekekért, hazájukat nem ismerve, hazájuk szerelmét tőlük elzárva, idegen érdekekért hullottak el a csatatéren, északon és délen; sirattuk őket, de akkor is azért imádkoztunk, hogy az ellenség győzedelmeskedjék, semmint ilyen hadsereg és olyan hatalom, a mely erre támaszkodik, tovább életben maradjon.
A tisztelt miniszterelnök ur ma még fiatal ember. Ha oda törekszik fejleszteni azt a hadsereget és a nemzetnek fiatalságát, a mint tegnap kijelentette, megéri még ujra ezt az időt, hanem annak azután egyéb következése is lesz. Ezért látom ily sötétnek a jövőt és ezért nem fogadom el a törvényjavaslatot.