A SZOLGÁLATI IDŐ.
I.
A BESZÉD TÖRTÉNETE.
A beszédet az országgyülés képviselőházában 1888-ik évi április hó 26-án tartottam. Oka és tárgya a katonai szolgálati idő kiterjesztése volt.
Tisza Kálmán kormánya 1888. évi április hó 13-án törvényjavaslatot terjesztett elő, a mely szerint az első évfolyambeli póttartalékos katonákat Ő felsége parancsára további tényleges katonai szolgálattételre be lehessen hivni, illetőleg vissza lehessen tartani. A javaslat a legénységre vonatkozik.
Minthogy az alkotmány szerint a katonai rendes szolgálati idő három év: az ily visszatartás vagy ujra való behivás nem egyéb, mint a szolgálati idő kiterjesztése s a legénység alkotmányos jogának korlátozása. Az is kétségtelen, hogy csak a java legényeket tartják vissza, vagy hivják be ujolag. Tehát a jogegyenlőség is szenved az uj javaslattal. Ezeken kivül a javaslat a békelétszámot is emeli.
Beszédemben e kérdést tárgyalom. A kérdésnek oly részleteit, melyeket a többi szónok – nézetem szerint – nem világitott meg eléggé.
A véderő-bizottság április 23-án tárgyalta a törvényjavaslatot s néhány szónyi alaki változtatással elfogadta.
II.
A BESZÉD.
(A nemzet hadügyi jogai az 1867-ik törvény szerint. – A szolgálati idő meghatározása. – Ezt a jogot a javaslat alapján önkényüleg sérthetik. – A hosszú szolgálati idő közgazdasági káros volta. – A békelétszám emelése a militarizmus erősitése. – A jogot semmiféle tekintetből fel nem áldozzuk.)
Tisztelt Ház! Ámbár a Ház elnöke által felszólitva, magához a kérdéshez akarok szólani, mégis személyes megjegyzést bocsátok előre, hogy kijelentsem, hogy a honvédelmi miniszter ur az előbb, midőn egész haragosan fordult hozzám, hogy engem rendreutasitson…
(B. Fejérváry Géza honvédelmi miniszter közbeszól: Nem áll jogomban!)
… mert állitólag beszéde közben ezt a szót »phrasis« mondtam, teljesen tévedett, mert én beszédébe nem szóltam közbe: e szót »phrasis« nem használtam; azonban azt nem mondom, hogy nem is gondoltam.
Áttérve a kérdésre magára, melyet én igen nagy fontosságunak tartok, mindenekelőtt megjegyzem, hogy én avval az itt sokat emlegetett katonai józan észszel, fájdalom, nem rendelkezem, legalább gyakorlatig nem, én tehát a tárgyaláson levő törvényjavaslat hadszervezeti és technikai kérdéseihez hozzá nem szólok, sőt tovább megyek és elismerem, hogy a törvényjavaslat tisztán hadszervezeti és technikai indokokból talán czélszerü és szükséges. Ezt elismerem, mert annyit belátok minden katonai józan ész nélkül is az egyszerü mathematikai törvénynél fogva, hogy 100 ezer katonánál 150 ezer ugyanolyan katona többet fog érni.
Ha a békelétszámot emeljük és ha ennek következtében valamikor a hadi létszám mozgósitás esetében nagyobb katonai készültséggel megy az ellenség elé: ez a mathematikai törvényeknél fogva csakugyan czélszerübb. Ezt belátom. Hanem állitom azt, hogy mind nekem, mind nekünk itt a törvényhozásban, mind pedig a miniszter urnak még egyéb tekinteteket is szem előtt kell tartani, nem csupán a hadszervezeti és technikai tekinteteket.
Mindenekelőtt szem előtt kell tartani két szempontot. Az egyik államjogi és közjogi, a másik pénzügyi és mindaz, a mi ezzel szorosan összefügg.
Tisztelt Ház! Ismételve megnéztem a Ház asztalán levő törvénykönyvet, melynek 1867. évfolyamában ott van az a nevezetes XII. t.-cz., mely szól az ugynevezett közös hadügyekről, helyesebben a Magyarország és Ausztria közti kibékülésről. Most még nem szólok arról, hogy a mi politikánk azonos-e az e törvény által szentesitett politikával, hanem most csak magáról a törvényről beszélek. Ama törvény 11. és 12. §-aiban világosan, minden kétséget kizárólag meg van mondva, hogy a honvédelem, a hadügyi szervezet és általában a hadügy körül, mik egyrészt a fejedelemnek a nemzet által átengedett jogai és mik másrészről a nemzet jogai, melyeket ő, minden fejedelmi hatalommal és minden hadügyi igazgatósággal szemben magának tartott fenn. A 11. §-ban szabatosan meg van mondva a fejedelemnek minden joga. A 12. §-ban pedig határozottan körül van irva a nemzet minden joga. El van sorolva, hogy a nemzet az ujonczok megajánlásának, a megajánlás feltételei megállapitásának, a szolgálati idő meghatározásának, a katonaság elhelyezésének és élelmezésének jogát mind a törvényhozás, mind a kormányzat körében magának tartja fenn. Ez a törvény huszonegy év óta törvény. Ez a kabinet pedig az országot 13–14 év óta kormányozza. És e törvényt megszegte mind a törvényhozás, mind a végrehajtás terén; kiforgatta azt igen jelentékeny pontjaiban és most is egyik lényeges pontjában ki akarja forgatni.
Az élelmezés joga a gyakorlatban a nemzet jogköréből ki van véve. Azt elintézik a delegácziók, közös hadügyminiszter és a hadügyi kormányzat, melyre nézve figyelmeztetem mellesleg a honvédelmi miniszter urat, hogy mi nem hadügyi igazgatóságot, hanem hadügyi kormányzatot ismerünk. Az élelmezés el van véve.
Ott van a békelétszám elhelyezésének kérdése. A jelenlegi kormány nyiltan, őszintén nem mert oly javaslattal a parlament elé lépni, hogy abból a fontos törvényből a jogot uj törvényhozási intézkedéssel kivegye, hanem eltitkoltan bedugta ezt a beszállásolási törvénynek vagyis az 1879: XXXVI. t.-czikknek 21 és 22. §-ai közé, hol a nemzetnek jogai közül a békelétszám elhelyezésére vonatkozó minden jog a legfőbb hadur jogainak nagyobb dicsőségére és bővitésére ki van véve.
Következik a szolgálati idő meghatározásának kérdése. Ezt eddig mind a törvényhozás – és erre igen kérem a miniszter ur figyelmét – mind a kormányzat magának tartotta fenn. E törvényjavaslat most erről akar intézkedni. Mert maguk a miniszter ur fejtegetései is, de ama felszólalások is, melyeket itt Bolgár, Nagy és Czirer képviselőtársaimtól hallottunk, kétségtelenné teszik, hogy nem a törvényhozás által szentesitendő világos törvény alakjában, hanem a kormány részére adandó felhatalmazás alakjában a szolgálati időt tekervényes, czikornyás phrasis mellett három évről négy évre akarják kiterjeszteni. Lehet, hogy a szolgálatidő 3 évre és 2 hónapra, lehet, hogy 6 hónapra, de lehet hogy 3 év és 12 hónapra is fog terjedni. Ha ezt most a törvényhozás e törvény elfogadásával a kormánynak megengedi: akkor mi történik? Nemcsak a törvényhozás és az ország jogköréből veszik ki e jogot és ruházzák át talán a delegáczióra, talán a hadügyi kormányzatra és talán ő felségére, hanem kiveszik a magyar kormányzat köréből is.
Sehol ebben a törvényjavaslatban egyetlen pont, egyetlen szó sem biztositja többé a szolgálati idő meghatározását az ország, a törvényhozás és a kormányzat részére. Ha a nemzet ezt akarja: teheti és ha a többségnek tetszik, megszavazhatja és ha a jelenlegi kabinet ezt megszavaztatni óhajtja, a többség ezt meg is szavazza, mert fájdalom, nincs okom ebben kételkedni. De legalább jöjjünk tisztába avval, hogy miről van szó. Arról van szó, hogy a nemzet egyik sarkalatos jogáról, melyet az 1867. kiegyezésnél magának világosan, minden kétértelmüséget kizáró világossággal fentartott, most mondjon le. Mi ily törvényjavaslat elfogadásába bele nem megyünk és nem mehetünk ama példa után, mely az 1879-iki beszállásolási törvénynél előttünk felmerült.
Tisztelt honvédelmi miniszter ur, még csak két pontja lesz az ugynevezett kiegyezési törvénynek, hol a nemzet fentartott jogairól van szó; t. i. az ujonczok megajánlása és ennek feltételei.
A népfelkelési törvény már megnyirbálta ezeket a pontokat is. Én félek, nagyon félek, hogy a beterjesztendő hadszervezeti novella majd alá fogja aknázni a nemzetnek még ezt a jogát is. Várjuk a törvényjavaslatot, de nem örömmel, mert semmiféle törvényjavaslatot sem várunk ettől a kormánytól örömmel. Várjuk tehát azt s állunk elébe és küzdünk ellene, a meddig lehet, de én ismétlem, jöjjünk tisztába mindenkor azzal, hogy miről van szó és ne beszéljünk csak arról, hogy 20–28 napra vagy két hónapra hivják-e be a tartalékot és póttartalékot, mert nem arról van itt szó. Ha csupán erről volna szó, megvárná a miniszter ur és az ugynevezett hadigazgatóság az őszi időszakot, a mikor a miniszter teljesen szisztematikus törvényjavaslattal állhatna elő. Fait accomplit akar a miniszter ur teremteni azon időre. A nemzet jogaiból egy csomót el akar venni s azt a fejedelem jogai közé akarja áttenni, hogy ezeket ne a nemzet, hanem a katonai bureaucratia, a militarizmus és mindaz, a mi e mögött áll, gyakorolja.
E törvényjavaslat nézetem szerint, egyéb tekintetekben is veszélyes és ártalmas mind elvi, mind gyakorlati, pénzügyi, közjogi, mind pedig szocziális és közgazdasági tekintetekből. Hogy ez intézkedés alatt a szolgálati idő felemelése lappang, az az előttem felszólalt képviselő urak által be van bizonyitva.
Hogy a szolgálati idő felemelése minő közgazdasági hátrány a nemzetre, melynek legmunkaképesebb, legerőteljesebb fiatalsága idejét a fegyvergyakorlatokon tölti: ennek bővebb megvilágitása nem szükséges.
Hogy mik lesznek ennek pénzügyi következményei a nemzetre és ennek háztartására nézve, e fölött kár nekünk sok szót vesztegetni. Meglehet, hogy nem lesz a költség 15 millió e czimen; meglehet, hogy csak 3 millió lesz; meglehet, hogy kevesebb; de hogy lesz: arra nézve nyugtassa meg magát a honvédelmi miniszter ur és egyáltalában ne álljon elő nekünk azzal, hogy ő jót áll azért, hogy e törvényjavaslatból egyáltalában semmi költség sem származik.
Higyje meg nekem a honvédelmi miniszter ur, hogy e kabinet kebeléből, a melynek ő is tagja, oly törvényjavaslat – nem katonai – de más is, a mely az országra nézve költséggel ne járt volna, még nem került ki. Olyan pedig, a mely valamit hozott volna nekünk és ne vitt volna ki innen semmit, épen nem került és nem is fog soha kerülni a Ház asztalára. Hanem talán ama jóhiszemü önáltatással élt a miniszter ur, hogy ha a törvényjavaslat törvénynyé válik, mert most még csak papiron van; majd ha a behivások kezdődnek, akkor jön a költség. Hogyha igy értette a miniszter ur, akkor teljesen igazsága van.
De más tekintetben is fontosnak és károsnak tartom eme törvényjavaslatot. Hiszen a hadügyi kormány hatalmának növelését, hatalmi körének bővitését és nagyobb tartalommal való ellátását vonja maga után ez a törvényjavaslat.
Mert a szolgálati idő kiterjesztése, a tartalékosoknak és póttartalékosoknak mikor, miként és mennyi időre való behivása, a mi eddig nem állott jogában, ezentul jogában áll. Már pedig higyje el nekem a miniszter ur, hogy nem ugyan katonai józan észszel, hanem csak adófizetői polgári józan észszel mi valamennyien oly meggyőződésben vagyunk, hogy a hadügyi kormányzat jogköre már is nagy, már is sok; annak pénzügyi következményeit már is alig birjuk el.
De tovább megyek. Nemcsak a hadügyi kormányzat hatalmi és jogkörét, hanem a hadsereg békelétszámát is emeli esetenkint, helyenkint és időnkint e törvényjavaslat végrehajtása. Hiszen egyike amaz indokoknak, a melyeket az előadó ur előterjesztett, az, hogy a békelétszám csekély az idegen államok hadseregével összehasonlitva. A békelétszám emelését tehát szükségkép maga után vonja e javaslat, a mi más szóval azt jelenti, hogy a militarizmus, a mi egész Európa kontinensének valódi átka ez idő szerint, nálunk is folyton és folyton tért hódit, folyton előrehalad, folyton és napról-napra jobban elboritja romboló hatásával egész közgazdasági életünket. Hogy pedig mi ily elvek alapján álló és ily elvek érvényesitésére szolgáló törvényjavaslatot elfogadhassunk, azt hiszem, belátja a miniszter ur, hogy ez reánk nézve teljesen lehetetlen.
A mi programmunk tiszta és nem változó. És akármiként szóljanak is ama csapatszolgálati vagy miféle utasitások, melyekről a miniszter ur megemlékezett és a melyek szerint az egyéves önkénteseknek joguk van ilyen vagy olyan nyelven vizsgát tennie: egyről legyen meggyőződve és ez az, hogy mindaddig, mig a nemzet e hadseregben a saját nemzeti intézményét nem látja, a mig a magyar nyelv abban gyökeret nem ver, mig a nemzet a maga történeti jogát és a maga egész nemzeti méltóságát nemzeti hadseregben megvalósitva nem látja: addig e hadsereg szerencsés hadjáratot semmiféle körülmények között sem fog végezni.
Önök tanulhatnak a szomszédoktól; önök tanultak 1848 előtt, 1859 és 1866 előtt és a tanulás következménye mindig nagy, vesztett hadjárat volt.
És tisztelt Ház, mindaddig, mig ez a nemzet a maga jogait, méltóságát és önérzetét amaz intézményben megvalósitva nem találja, ez a hadsereg diadalmas hadjáratot maga után emlékül fenhagyni nem fog soha.
És nemcsak mi magyarok gondolkozunk és érzünk igy, ámbár minket még az a meggyőződés is vezet, hogy az a hadsereg a nemzettel szemben idegen.
Nemrég igen előkelő ausztriai publiczista keresett fel Bécsből, ki azt mondá: »Uram, aggodalommal gondolunk azon eshetőségre, hogy hatalmas szövetségessel birva, egy esetlegesen kitörendő háboruban a mi hadseregünk győz. Mi bécsiek aggodalommal gondolunk erre, mert a militarizmus erőszakoskodásait már is alig győzzük, pedig e hadsereg hosszu évtizedek óta minden hadjáratot elvesztett. Ha egyszer oly hadjárat jönne, a melyet ez a hadsereg megnyerne, mi lenne az alkotmányossággal, mi lenne a nemzet alkotmányos jogaival Ausztriában?«
Ez tisztelt Ház, nem az én nézetem; engem is meglepett ez igazán osztrák nyilatkozat. Sőt, mikor azt kérdeztem tőle, hogy hát a báró ur mit találna jónak egy legközelebbi, eshetőleges háboruban, ő igazi bécsi humorral azt felelte: »Én azt tartanám czélszerünek, hogy szövetségesünk győzzön, minket meg verjenek meg, de ez a hadsereg ne győzzön.« Igy formulázta az osztrák publiczista a hadsereg jövendőjéhez kötött várakozásaira vonatkozó nézetét előttem.
Tisztelt Ház! Volt szerencsém röviden jelezni azt az álláspontot, melyet mi általában a hadügy és a hadszervezet kérdésében elfoglalunk. Ez álláspontnak egy jelszava van és ez: »1848«. Itt a szomszéd igen tisztelt párt szónokai szintén jeleztek álláspontot, melyet egy kérdésben foglalnak össze, melynek jelszava: »1867«. Azt hiszem, ez a helyes jelszó, mert fentartani azt, a mi megvan, megszerezni, a mi hiányzik és visszaszerezni, a mi már megcsonkult, azt hiszem ez a mérsékelt ellenzék álláspontja.
De én most azt kérdem a honvédelmi miniszter urtól, vagy is inkább a miniszterelnök urtól, hogy minő évszámmal jelzi azon álláspontot, a melyen azon párt és a kabinet áll? »1847«-tel vagy »1819«-czel, vagy talán egy még csak ezután következő évszámmal? Mert ámbár ez a kabinet a közjogi ellenzék mezejéről lépett át oda oly czélból és oly igéret mellett, hogy a nemzet jogait erősbiteni és érdekeit előmozditani fogja: mégis az »1848« és az »1867« számmal jelzett politikai álláspontot nemcsak teljesen elhagyta, hanem ezeket tökéletesen aláásni és összedönteni igyekezett. Egyik eszköz aláásni és összedönteni ez álláspontot: e törvényjavaslat is. Ezért nem fogadhatom én azt el.
Itt még csak egy szót kérek. Az idő is eltelik, rögtön befejezem beszédemet. Felhozatott az imént tisztelt barátom, Czirer Ákos részéről, az általános katonai világhelyzet és az, hogy mikép állunk mi egyik-másik katonai hatalommal szemben? A honvédelmi miniszter ur által pedig felhozatott egy eshetőleges mozgósitás lehetősége s a vita hevében talán többet vagy kevesebbet, vagy másként mondott, mint a mennyit és a hogy neki, mint honvédelmi miniszternek erről a kérdésről mondani lehetett volna. Én azonban szerencsére nem vagyok honvédelmi miniszter és én tán valamivel többet is mondhatok ebben a tekintetben. És ez abból áll: mi a nemzetnek államjogi nagy jogait semmiféle tekintetnek, sem dinasztikus, sem monarchikus érdeknek soha feláldozni hajlandók nem vagyunk. Akármiként álljanak is a katonai és politikai viszonyok, de ha ez a kabinet – és ezzel együtt mindazok a kabinetek, a melyek hivatva vannak rá – a nemzet és az ország és a monarchia helyzetének megvédelmezésére elég éberek és gyorsak; ha nem várják meg azt, hogy örökös ellenségünk akkor és ott kezdje meg a hadjáratot, a mikor és a hol neki tetszik és ha nem várják meg azt, hogy köröskörül fellázitsa ellenünk ama tonkinyi és mexikói szerzeményeket, a milyenek Bosznia és Herczegovina, ha nem várják meg, hogy fellázitsa ellenünk Belgrádot, Szofiát és Bukarestet, hanem éberek lesznek és nem lesznek uszályhordozói más hatalmaknak, ha előttük csak az a tekintet lesz, a melynek egyedül lenni kell, az ország és nemzet biztonságának megvédése: akkor mi semmiféle áldozattól vissza nem riadunk, minden áldozatra készen leszünk, de a nemzetnek törvényileg biztositott, ugy is csekély és már is megcsorbitott jogaiból sem, sem más törvényjavaslat által engedni nem akarunk.
A törvényjavaslatot nem fogadom el.