A NEMZETI HADSEREG.
I.
A BESZÉD TÖRTÉNETE.
Ez a beszéd nehéz, hosszu politikai harcznak egyik tünete. A parlamentben tartottam 1889-ik évi január hó 23-án. E tárgyban ez időből még két nagyobb beszédem van e kötetben. Azokat is megvilágitja részben e beszéd története.
Tisza Kálmán kormánya 1888. évi november hó 3-án báró Fejérváry Géza honvédelmi miniszter jegyzése mellett a tiz évenkénti rendszeres véderőjavaslatot a képviselőház elé terjesztette. A javaslat kisebb és nagyobb fontosságu több pontban eltér a korábbi törvényektől, de különösen két pontnál nyomban fölébresztette a nemzet különös figyelmét s bizalmatlanságát.
Az egyik pont a javaslat 14-ik §-ára vonatkozik. Ebben Magyarországnak s Ausztriának évi ujonczjutaléka 103,100 főben van megállapitva, de nincs megmondva, hogy ez hány évre állapittatik meg. Ez lényegesen módositja az 1868. évi XL-ik törvényt, a mely csak tiz évi érvényt biztositott a Magyarország és Ausztria közt kötött véderő-egyezménynek. Az uj törvényjavaslat szerint tehát az ország egyik legfontosabb joga, az ujonczok létszámának meghatározása egyszersmindenkorra megcsorbult volna.
A másik sulyos pont a 25-ik §-ra vonatkozik. Ez a magyar középosztály értelmes, tanult ifjait sujtotta, a mennyiben az egyéves önkéntes, ha a tiszti vizsgát német nyelven nem tudja letenni, két évi fegyveres szolgálatra kényszerittetik. Ez hát voltaképen nem egyéb, mint erőszakos németesités a hadkötelezettség segitségével.
A képviselőház véderőbizottsága letárgyalta s elfogadta a javaslatot s előadója, Münnich Aurél, deczember hó 12-én a képviselőház elé terjesztette. A Ház, figyelemmel a karácsoni és ujévi szünetekre, a javaslat tárgyalását 1889. évi január 12-ére tüzte ki.
Pártomnak, a függetlenségi pártnak elnöke akkor Irányi Dániel volt. Önzetlen, nemes férfiu s országosan tisztelt buzgó hazafi. De a párt külső képviselete parlamentben, sajtóban, kerületek gyülésein a toll és a szó erejével főleg az én vállaimra nehezedett. Voltaképen én vezettem a pártot vagy legalább vezetésében nekem volt legnagyobb részem. Tisza Kálmán államférfiui működését kezdettől fogva kárhozatosnak tartottam s e miatt mindig engesztelhetlen birálója voltam. Ugy látszott előttem, hogy a véderőjavaslatot fel tudjuk használni Tisza Kálmán megbuktatására, az elernyedt pártok fölébresztésére, a nemzet sérelmeinek orvoslására s az ország életbevágó hadügyi jogainak kivivására, vagy legalább elismerésére. Gondolatom és tervem ugy érlelődött meg, hogy Tiszának és rendszerének megbuktatása most volna lehető, most volna kötelességünk, ha az összes ellenzéki pártokat kemény, szivós, lelkes harczba be tudjuk vinni s kötelességérzetünk lankadatlanul éber marad.
Legelőször Irányi Dániellel s gróf Károlyi Gáborral állapodtam meg. De többször értekeztem Szilágyi Dezsővel is, a ki akkor pártokon kivül állott, de felfogása kivált a javaslat 14-ik §-ánál szilárd ellenzéki volt. Tervem helyeselte.
De buzgó támadásra álltak készen a függetlenségi párt többi árnyalatai is: Ugron, Polónyi s bensőbb hiveik. S komoly vitára szánta el magát a nemzeti párt is gróf Apponyi vezetése alatt. A fenyegető közjogi és nemzeti sérelem igy mintegy 160 képviselőt állitott csatasorba.
Csak vitarendezés kellett és a sajtót, a tömeget, a vidéket s az egyetemi ifjuságot kellett a komoly harczra feltüzelni.
Sikerült. De se nem könnyen, se nem rögtön.
A sajtóra jelentékeny befolyásom volt. A legnagyobb ellenzéki lapnak az »Egyetértés«-nek én voltam irányczikkirója. A két nagy ellenzéki párt fővárosi és vidéki összes hirlapjai rögtön megkezdték a kormány ellen a harcztámadást.
Vitarendező bizottságot is alakitottunk. Gróf Károlyi Gábor, Justh Gyula és Horváth Ádám voltak tagjai. Polónyi Géza vezetése mellett másik bizottság is alakult az egyetemi ifjuság s a tömeg vezetésére. Ezt »tüntető bizottság« neve alatt ismerte a közönség s báró Fejérváry Géza honvédelmi miniszter a vita folyamán gunyosan emlegette.
A vita szokatlan hévvel indult meg 1889. évi január 12-én. Zajosan érdeklődött a társadalom minden rétege. Mindjárt kezdetben valószinüvé vált, hogy a nemzet Tisza Kálmán kormányzását tovább nem türi. A vita hevessége nem lankadt január 30-ikáig.
Január 30-án Rudolf főherczeg s trónörökös erőszakos halállal kimult. Ez megdöbbentette a társadalmat. Szünet állott be a parlamentben február 12-ig. Bár a javaslatot január 29-én általánosságban a szokott többség megszavazta, február 12-től kezdve a részletes tárgyalás még viharosabb volt, mint az általános.
Két körülmény jött közbe, a melytől Tisza Kálmán a vita elcsöndesedését várta. Az egyik az, hogy idősb gróf Andrássy Gyula közbenjöttével a 14 §. sérelmes intézkedését a kormány a király hozzájárulásával kijavitotta s igy az ujonczlétszám határozott időre, 10 évre határoztatott. A másik a kabinet felüditése. Az igazságügyminiszter Fabinyi Teofil ugyanis visszalépett s helyére Szilágyi Dezsőt sikerült megnyerni.
A vita hevét egyik körülmény se csökkentette. Az egyéves önkéntesi intézmény eltorzitása s a két évi szolgálat kényszerével való németesités fájdalmas sérelemként megmaradt. E miatt is, de általán Tisza kormányzatának osztrákositó s erkölcstelen volta miatt elhatároztuk, hogy a heves támadásokat, a mig Tisza meg nem bukik, meg nem szüntetjük. Igy is történt. A többség ugyan a törvényjavaslatot április 3-án részletekben is megszavazta s ez mint 1889. évi VI. törvényczikk a törvénytárba iktattatott: a viharos ülések mindamellett minden alkalomnál megujultak a kormány bukásáig, a mi elvégre 1900. évi márcziusban bekövetkezett.
A véderő-vita alatt több beszédet tartottam. Első nagyobb beszédem ime itt következik. Csak annyit jegyzek még meg, hogy beszédem természetesen a vita egész anyagát nem öleli föl. Főleg oly kérdésekre szoritkozom, melyeket a többi szónok nem eléggé vagy épen nem méltatott.
II.
A BESZÉD.
(Mit vártunk egykor a balközéptől és Tisza Kálmántól? – Miért akarunk erős hadsereget? – Miben áll a nemzeti jelleg a hadseregnél? – Milyen most a mi hadseregünk? – Mit ér Tisza Kálmán meggyőződése? – Gróf Széchenyi Aladár kijelentése. – Gróf Andrássy Gyula és Tisza István tévelygései. – Az álhazafiság. – Az osztálytárgyalás mellőzése. – Az 1867-iki példa. – A német nyelv története nálunk. – A XVI. és XVII. században. – Mit irt Hunyady a pápának?)
Tisztelt Ház! Uray Imre tisztelt barátom, ki előttem szólott, méltatlankodó érzetét fejezte ki a fölött a helyzet fölött, hogy neki, a ki husz-huszonegy év óta a függetlenségi párt politikai álláspontján áll, ma kötelességeül kell ismernie az 1867-iki kiegyezés egyik-másik pontjának védelmezését. Magam is abban az időben nem e házban, hanem ezen kivül, szemmel alig felismerhető szerény állásban a kiegyezésnek hive voltam és tanuságot tehetek arról, hogy nekem és mindazoknak, a kik akkor a kiegyezést akár csinálták, akár elfogadták és helyeselték, sohase jutott eszünkbe az a lehetőség, hogy azt a kiegyezést ama pártnak férfiai és tagjai ellen, a mely párt akkor a baloldalon ült s a kiegyezés előnyeit keveselte, valaha védelmezni kelljen és lehessen.
Igen is mi, a kik akkor a kiegyezést helyeseltük, féltettük e kiegyezésnek a legközelebbi multhoz képest tetemes vivmányait. De féltettük a már kihalóban levő udvari konzervativ párttól. De nem féltettük attól a nemzeti párttól, a melynek akkor országszerte a nemzet nagy bizalmával és népszerüségével biró egyik vezére a jelenlegi miniszterelnök ur volt.
Sőt nemcsak akkor nem féltettük. Hanem midőn az egykori Deák-párt a kormányzás hibái, tévedései, részben vétkei és a kezdet nehézségei miatt, de egyuttal vezérének elbetegesedése miatt is a politikai szintérről lelépni kényszerült: akkor a lelépő pártnak igazán mélyen és hazafiasan érző sok tagja az ország helyzetét nem látta ugyan rózsásnak, hanem inkább nehéznek, bizonyos tekintetben sötétnek s a jövőt homályosnak. Mindamellett mind azok között, a kik akkor az ország sorsa felett itt és e házon kivül beszélgettek, bár senki se volt talán, ki a balközép akkori kitünő vezérével benső politikai rokonszenv összeköttetésében állott volna: mindamellett, a kik akkor az ország sorsa fölött itt és bizalmas körökben tanácskoztunk s a kik közt magam is ott voltam, kezdetben mind megnyugodtunk abban, hogy az ország politikai vezérletét és a parlamentnek vezetését is Tisza Kálmán mostani miniszterelnök ur vegye át. Mert az volt meggyőződésünk, hogy azt a művet, melyet 1867-ben biztos, de kezdő állomásként megalkottunk, az ország szabadságának és állami függetlenségének biztositására fogja az egykori balközépi párt és ez a kormány tovább fejleszteni. Ebből a feltevésből, ebből az édes álomból és hazafias várakozásból alig egy-két év mulva fájdalmasan kellett fölébrednünk és rá csakhamar meggyőződtem arról – és ebben térek el a mérsékelt ellenzék tisztelt férfiaitól – hogy ha nemcsak az ország függetlenségét akarjuk tovább fejleszteni s az ország minden jogát lassanként kivivni, hanem csupán azt akarjuk igazán megvédelmezni, a mit 1867-ben és még néhány év alatt sikerült megszereznünk, még ezt is csak a nemzet ősi jogai alapján, a függetlenségi párt politikai meggyőződésére állva tehetjük. Máskép azzal az iránynyal szemben, melyet ez a kabinet képvisel, a mindenkor meglevő s a nemzet által mindenkor óhajtott jogokat vissza nem szerezhetjük, de még csak az 1867-iki vivmányokat se őrizhetjük meg. Én tehát igazán méltánylom, igazán felfogom annak az érzetnek a komolyságát, a melylyel Uray Imre tisztelt barátom e reá nézve csakugyan sajátságosan visszás helyzetre kénytelen volt reámutatni.
A kormány részéről és pártja részéről sulyos szemrehányásokkal illettek bennünket, mintha mi se a monarkia másik államának, se Magyarországnak biztonságáról talán nem oly egészen hazafias lélekkel akarnánk gondoskodni, mint a hogy a kormány nézete szerint gondoskodni hivatva volna ez a törvényjavaslat s illetőleg az ennek alapján szervezendő hadsereg.
Ez a szemrehányás teljesen alaptalan. Mit akarunk mi?
Mi akarunk erős hadsereget. Oly erős hadsereget akarunk, a melyben a nemzetnek honvédelemre hivatott minden anyagi és intelligens eleme be legyen foglalva. Oly erős hadsereget akarunk, a milyen erős hadseregre ez az ország valaha képes volt és a melyre ez idő szerint csak képes lehet. Nagy erő az, melyet ez országnak földrajzi fekvése, ez országnak népe, a magyar nemzetnek ezredéves öntudata s önérzete és jövendőre irányuló minden törekvése, e nemzetnek minden erkölcsi és anyagi vagyona erős hadsereg felállitására forditani tud. Mind ezen erővel ellátott hadsereget akarunk mi. Akarjuk pedig azért, mert a veszély, mely bennünket környékez, igen nagy s a nemzet egész anyagi és erkölcsi erejének a harcztérre vezetését mulhatlanul szükségessé teszi. Akarjuk azért, mert akár taktikából közlik és hiresztelik, akár valóban érezzük, nekünk igazán nagyon közel szomszédos óriási hatalommal, mely szabadságunkat és nemzeti létünket is elvégre eltiporná, előbb-utóbb, most vagy később, de végre is talán nagyon rövid idő alatt meg kell küzdenünk.
És nemcsak azért, mert az orosz hatalom fenyeget bennünket, hiszen ezt régen tudjuk s régen készültünk és készen állunk rá, de az erős hadsereget azért is akarjuk, mert épen a mostani kabinet által az előtt tizenkét-tizenhárom évvel tévesen s akkor is az egész nemzet közvéleménye ellenére vezetett külpolitikának a veszélye elől is biztositani akarjuk magunkat.
Beszéltem a kormánypárti oldalon ülők soraiból nem egy férfiuval az utóbbi években, a kik mind azt mondták: most már megnyilt szemekkel és felvilágosodott elmével kérdezzük, vajjon miért tettük mi azt az őrültséget, hogy az orosznak szabad utat engedtünk a Balkánon át? Miért engedtük tönkretétetni a törököt? Miért kellett Herczegovinát, Boszniát elfoglalnunk, hogy ujabb sebezhető oldalt szerezzünk magunknak?
Erre azt feleltem, a mint felelte volna mindenki, hogy hiszen az egész országban minden ember, minden gondolkozó hazafi igy gondolkozott, csak a kormány nem. Azt mondotta a kormány: szövetkezzünk Oroszországgal, neki jó lesz Bulgária, nekünk meg jó lesz Bosznia. Azt mondotta a kormány: foglaljunk tért a Balkánon s ezért engedjünk tért az orosznak is. De elfeledték, hogy ha szomszédságunkban semmivé teszik a törököt, a mint semmivé tették Lengyelországot, a sor akkor majd ránk kerülhet. A világtörténet logikája kérlelhetetlen. De nem szükséges, nem is szabad, hogy a logikának ránk nézve ártalmas következményeit mi siettessük. Sőt ellenkezőleg az szükséges, hogy e logika ártalmas következményeit még csirájukban fojtsuk el.
Ez volt a nemzetnek akkori álláspontja. Most már a kormány és hivei látják, hogy az elhibázott politika volt. Most már látják s félnek is attól, hogy ha a reánk támadni készülő hatalommal sikerül keleti és déli határainkat bizonytalanná tenni: a küzdelem, mely reánk vár, sokkal nehezebb lesz s erőnk kifejtésére sokkal nagyobb indokok fognak sarkalni bennünket, mint akkor lett volna, ha tizenkét-tizenhárom év előtt azt a rossz, helytelen, a nemzet közvéleményével mereven ellenkező nemzetellenes politikát nem követték volna.
Tehát mi erős hadsereget akarunk. Biztositom a tisztelt honvédelmi miniszter urat, erősebbet, mint ő; erősebbet, mint az ő bécsi nézet és elvtársai. Mi akarjuk azt, hogy mind a szám, mind a fegyelmezettség, mind a felszerelés tekintetében ez a hadsereg annak a teljes erkölcsi és anyagi erőnek, melylyel mi rendelkezünk, megfeleljen.
De hogy ez a hadsereg oly erős legyen, ahhoz a mi nézetünk szerint még elmaradhatatlan kellék szükséges: az, hogy az nemzeti hadsereg legyen.
Kérdezem én a tisztelt honvédelmi miniszter urat, ismer-e ő korunk mai történetében – nemcsak a mostani napokban, de korszakunk mai történetében – ismer-e oly hadsereget, mely erős volna s nem nemzeti? Ismer-e az ugynevezett osztrák-magyar hadseregen kivül, – mely egyébiránt ezt a nevet csak bitorolja, a mely nevet mi is csak per abusum használunk, mert ez a hadsereg császári-királyinak nevezi magát – ismer-e e hadseregen kivül az egész föld kerekségén és művelt államaiban oly hadsereget, mely nem nemzeti hadsereg volna? Még az orosz czár ő felsége is, ha szól a maga hadtestéhez, a maga tisztjeihez ott, a hol uralkodói székhelye vagy lakása van, még az is mindig az orosz nemzeti eszmét, az orosz nemzet jövőjét s világhóditó nagy ábrándjait emliti hadserege előtt s nem csak azt mondja: »én III. Sándor czár«, hanem ugy áll a katona elé: »im az orosz nemzet és annak világnagysága!«
Mikor ezelőtt egy évvel és még azelőtt két évvel a német birodalom kormánya a hadseregnek bizonyos irányban való fejlesztése tárgyában javaslatot terjesztett az illető törvényhozó testületek elé s midőn oly miniszter, mint Bismarck, a törvényjavaslat elfogadását indokolta, szükségesnek tartotta előtérbe állitani azt a körülményt, hogy az a hadsereg nemzeti hadsereg, s multjának minden dicsősége s jövendő fegyveres működéséhez kötött minden reménye onnan ered, mert nemzeti hadsereg. S nézze meg az olasz és franczia haderőt vagy a déli határokon a kis szerb, bolgár és román hadseregeket: ugynevezett császári-királyi vagy fejedelmi hadsereget nem fog találni sehol, hanem igen is fog találni nemzeti hadsereget.
De miben áll, tisztelt Ház a hadseregnek az a jellege, hogy nemzeti legyen? Erről a kérdésről a honvédelmi miniszter ur nem szól. Abban a »Dicsőség csarnokában« czimü könyvben, a melyet most a hadsereg kiváló férfiairól igen előkelő férfiak kibocsátottak, erről az eszméről egy szó sincs és ámbár én a katonai irodalomban jártas nem vagyok s biztos tudomás után nem nyilatkozhatom, de sokat mernék tenni arra, hogy azokban az ismertető, történeti és tankönyvekben, melyek erről a mi közös hadseregünkről szólanak, ennek a nemzeti jellegéről talán sehol egyetlen szó emlités sincs.
A nemzeti jelleg az, a mely nélkül ma hadsereg erőssé nem lehet. De miben áll ez? Egyszerüen annak a hadseregnek tisztelnie kell a nemzet nyelvét, tisztelnie kell jogait, alkotmányát, tisztelnie kell nemzeti s állami függetlenségét s szükséges, hogy az a hadsereg nyelvünknek, jogainknak, alkotmányunknak s állami függetlenségünknek egyik valóságos szerves intézménye legyen. Ha nem az, akkor az nem a mi hadseregünk. Ha más: akkor az bizonyos eshetőségben valóságos ellenségünk.
És még az sem elég, hogy azt a hadsereget a magunkénak ismerjük és fogadjuk el, hanem ehhez szükséges az is, hogy az multunk emlékeiben, jelenünk törekvéseiben s jövendőnk minden reményében velünk egynek érezze magát s ha ezt nem teszi, vagy nem teheti, akkor a nemzettel valóságos, igazi és komoly kapcsolata annak a hadseregnek nincs. Mi adhatunk hozzá emberanyagot, de nem katonát és nem hőst. Mi adhatunk hozzá pénzt s ő elfogdoshatja béke idején rablóinkat, háboru idején kiállhat a harcztérre és vivhat szerencsés vagy szerencsétlen csatákat, de nemzeti hadseregnek, a mi nemzeti létünk fentartójának nem tekinthetjük.
Mi köt minket össze azzal a hadsereggel? Fájdalmas összeütközések emlékezete. A mit az a hadsereg dicsőségének tart, az nekünk szomoruságunk és gyászunk; és a mit mi nemzeti dicsőségünknek tartunk: az annak a hadseregnek pártütés, rebellio.
Ez a különbség van az igazi erős hadsereg és ama hadsereg közt, melyet a honvédelmi miniszter véd. És mi köt bennünket össze a jelen törekvéseiben és a jövő reményeiben e hadsereggel? Hol fogunk egy téren találkozni ezzel? Majd a csatatéren, tán az orosz ellen? Talán e hadjárat sorsa nem lesz oly szomoru, mint a közös osztrák hadsereg minden hadjárata volt, melyben német szóval vezényelték a magyart.
Ugy látszik, a honvédelmi miniszter ur a történelemből nem akar tanulni. A nyelvkérdésről annyit, a mennyit – később akarok beszélni. De most eszembe jut s elmondom azt, hogy a magyar ezredeket háboruban a napoleoni háborukig magyar nyelven vezényelték. A habsburgi seregeknek, ha volt hadi dicsőségük, eddig szerezték s ez óta e hadseregek minden hadjáratot elvesztettek. Mióta a magyar ezredeket belekényszeritették a németségbe, mióta a magyar hadcsapatoknak nem adtak magyar tiszteket, mióta a tisztikar és legénység csak a vezénynyelven értheti meg egymást, melyet a magyar ezredekre rátukmáltak: azóta e hadsereg a képzetlen olasz csapatok elleni harczokat kivéve, akár kül, akár belháboruban egyetlen hadjáratot soha meg nem nyert. Pedig a katonai erények e hadseregből nem hiányoztak soha. Voltak vitézei, hősei. De hiányzott a nemzeti érzés, hiányzott az a magasztos czél, melyért a katona ne csak halni, de győzni is tudjon.
Ha a magyar csapatokat elszakitják a magyar nemzettől, ma sincs meg az a czél, melyért a katona élni, halni és győzni tudjon.
Mi most e hadsereg?
A tiszti nyelv német, a legénységi nyelv mindenféle, a mi csak képzelhető és a mi Magyarország és Ausztria földrajzi határai közt feltalálható.
Jelvénye: feketesárga, azt mi nem ismerjük el.
Nemzeti jellege semmiféle; nemzeti önérzete nincs, nem is volt, nem is lesz soha.
Közös czélt, melyért lelkesülni tudjon, nem ismer, de igen is ismeri a hadurat. Én mély hódolattal és hazafias tisztelettel emlékszem meg mindig az ország királyáról, ki nekem uralkodóm, de a magyar érzületet akár közlegénynél, akár tisztnél, a ki a hadseregben egy-két-három évet eltölt, mint Törs képviselőtársam kifejtette, nem lehet a csecsemőkora óta magába szítt érzelmekkel és fogalmakkal együtt az alatt a pár év alatt megsemmisiteni. Császári-királyi hadurat az nem ismer. A katonai reglement és a kurtavas megtanitják ugyan rá, de ő magyarként megy oda s magyarként jön onnan el. Ismeri hazáját, annak világtörténeti czéljait és rendeltetését, de »k. k.« hadurat nem ismer.
De mikor a helyzetet igy látjuk s azt mondjuk: királyunkért és hazánkért mindent ép ugy, mint ezelőtt száznegyven vagy százötven évvel; – ha mi azt akarjuk, hogy hadseregünk a miénk legyen, nemzeti legyen, azért lelkesüljön, a miért mi és ha szenvedni kell is, érezze mindazt, a mit mi, – és a mikor mi erre vonatkozó érveinket itt időt és szót nem kimélve, kifejtjük: akkor mivel áll elő a honvédelmi miniszter ur és a tulsó oldal? Érveinkkel, a nemzet igazi érzületével és háromszáz éven át ezerszer nyilvánult eme határozott nézetével szemben mivel áll elő a tisztelt kormánypárt?
(Közbeszólás: azzal, hogy szavazzunk!)
Nem. A tisztelt miniszterelnök ur e hó 12-én tartott beszédében azzal áll elő, hogy ő szentül meg van arról győződve, hogy e törvényjavaslat s a hadszervezet, a mely ezen alapszik, jó és minden czélnak, a melyet mi is óhajtunk, megfelel. Elismerem, hogy a honvédelmi miniszter ur tett néhány kisérletet arra nézve, hogy a törvényjavaslat védelmére egyéb érvet is felhozzon, de én most csak azzal a körülménynyel akarok foglalkozni, melyet a miniszterelnök állitott elénk, midőn azt mondja, hogy a törvényjavaslat jóságáról szentül meg van győződve. S megjegyzem, hogy a miniszterelnök ur ezt az érvet nemcsak itt ismételte, de a mint a hirlapokból látom, a szabadelvü párt tanácskozásaiban is ismételve használta.
Az egyéni meggyőződés, tisztelt képviselőház, mindig tiszteletreméltó. Akárhányunkkal megtörténhetik az életben, hogy a midőn valamely vitás kérdésre nézve valaki azt mondja, hogy az én meggyőződésem szerint ez a dolog igy áll, akkor gondolkozásba esünk, hogy talán mégis ugy áll a dolog, a mint azt az illető komoly meggyőződése hangján kijelentette. De tisztelt képviselőház, a meggyőződésnek is megvan birálhatósága. Én hosszas jogi s részben birói gyakorlatomban is arról győződtem meg, hogy a mi a magánjogi életben a megbizhatóság bizonysága szokott lenni: körülbelül a politikai életben is az ilyen egyéni nyilatkozatok megbizhatóságának az a bizonysága. Hogy a meggyőződés nyomatékosabb legyen azzal szemben, a kivel szemben használják: nekünk – mert velünk szemben használják – teljesen biztosaknak és nyugodtaknak kell lennünk a tekintetben, hogy az a meggyőződés őszinteséggel, önzetlenséggel és jólértesültséggel nyilvánul s őszinteségen, önzetlenségen és biztos tudáson alapszik is egyuttal.
Hogy az önzetlenség mennyiben van meg, erről a kérdésről nem szólok. Annyi bizonyos, hogy a miniszterelnök ur ugy állitotta fel a kérdést, hogy ha a törvényjavaslat megbukik, akkor megbukik ő is és ott hagyja a helyét. Ha pedig a törvényjavaslatot meg szavazzák, akkor továbbra is ő marad a miniszterelnök. Politikai és államférfiui szempontból a kérdesnek ilyetén módon való feállitását kárhoztatni nem lehet, sőt bizonyos tekintethen helyeselni is kell: de annyit mondhatok, hogy ha a hasonlat sántit is kissé, de a jogi életben az olyan tanut, a ki ily kérdésben ekként nyilatkozik, ily módon és ily körülmények közt elfogulatlan igazi tanunak nem szokás elfogadni.
A jólértesültség kérdésében én a miniszterelnök ur kijelentésére nem teszek megjegyzést. Elhiszem, hogy ő e törvényjavaslat mellékkörülményeiről jól van érte sülve, de már a mi az őszinteséget illeti – bocsánatot kérek – a miniszterelnök ur meggyőződésében én az őszinteséget fel nem találhatom, legalább ugy nem, a miként azt ő kifejezte. Megmondom, miért? Nem azért teszem ezt, mintha én nekem különös kedvem volna a miniszterelnök ur egyéniségével foglalkozni, hanem azért teszem, mert a mit mondani akarok, szorosan összefügg magával a törvényjavaslattal.
Azt mondja a miniszterelnök ur e törvényjavaslat 14. §-ára nézve, és mondta különösen – a mint a hirlapokból széltiben-hosszában látni volt szerencsénk – a szabadelvükörben, hogy e törvény 14. §-a ugyanazon értelmü az 1868-iki e tárgyban hozott törvény 11. §-ával. Bocsánatot kérek, a ki ezt állitja, annak vagy az itélőtehetsége, vagy az őszintesége hiányzik.
A miniszterelnök urnak az itélőtehetsége nem hiányzik, e fölött semmi kétség. De már annyi bizonyos, hogy ha a most javasolt 14. §. ugyanazt jelentené, a mit a régi törvény 11. §-a és semmi többet és semmi mást nem jelentene, akkor – legyünk arról meggyőződve, a miniszterelnök ur nem tette volna ki e törvényjavaslat sorsát ily hosszu és keserü vitának, hanem meghagyta volna a régi szöveget. Hogy nem hagyta meg: arra oka volt. De mi volt az oka, azt a miniszterelnök ur elhallgatja. És itt a parlamenti életben használható legsulyosabb szó se elég sulyos a kormány eljárásának jellemzésére, a miért az igazi okot, mely őt az 1868-iki törvény kiforgatására rábirta, előttünk elhallgatta. Sőt nemcsak előttünk, hanem saját pártjának bizalmasai előtt is. A mesterkedés, a taktika gyakran elkerülhetetlen bizonyos államférfiui működésekben, de bocsánatot kérek, ha a mesterkedés arra irányul, hogy a törvényhozó testület félre legyen vezetve, akkor annak az igaz neve ámitás.
Ámitani pedig nem szabad soha senkinek, annál kevésbbé tisztességes, becsületes államférfinak. Okának kell lenni – mondom – miért akarja a miniszter ur a törvényváltoztatást. A miniszterelnök ur az ok földeritésével nem áll elő. Nem mondja meg, sőt tagadni akarja, hogy a nemzet évenkénti ujonczmegajánlási jogát akarja megsemmisiteni. Pedig az a párt is, mely őt tizennégy év óta támogatja s mely őt még most is meg fogja támasztani s állását meg fogja menteni, megérdemelné, hogy irányában őszinte legyen.
Tisztelt Ház! A törvényjavaslat támogatására a többségből többen szólaltak fel, de én is, mint Uray Imre előttem szólott tisztelt barátom, főleg ama serdülő államférfiak szavaira akarok néhány megjegyzést tenni, a kik, elismerem, a legnagyobb önzetlenséggel és a legnagyobb bátorsággal keltek e javaslat védelmére. Oly régen elserdült államférfiak beszédeire, mint Pulszky Ágoston és Ivánka Imre képviselőtársaim ezuttal nem terjeszkedem ki. Hanem már, a mint Tisza István meghatározta, hogy mi a hazafiság s a mint gróf Széchenyi Aladár s gróf Andrássy Gyula meghatározták előttünk, hogy a német nyelvre nézve mi a kötelességünk, lehetetlen még néhány megjegyzést azok után is, melyeket erre nézve elvbarátaim már előttem elmondottak, nem tennem.
Előre megjegyzem, hogy gróf Széchenyi Aladár tisztelt képviselőtársamnak egyik kijelentésével teljesen egyetértek. Azt mondta és reménylem, azért mondta, hogy a honvédelmi miniszter ur különösen a szivére vegye:
»Nem vagyok képes belátni, hogy Magyarország, mint politikai nemzet, melynek nemzeti honvédsége van magyar vezényszóval, melynek közjogi alapon jogositott államnyelve van, mivel érdemelte meg az az államnyelv, hogy az osztrák-magyar monarkia egyéb nemzetiségeinek nyelvével egy szinvonalra helyeztessék. Ez szerény felfogásom szerint közjogi sérelem, állami nyelvünk határozott mellőzése és ignorálása volna és ez ellen szerintem a magyar törvényhozásnak óvást kell emelni.«
Ebben a felfogásban, ebben az érvelésben gróf Széchenyi Aladárral teljesen egyetértek, csak a végkövetkeztetéssel nem értek egyet. Azzal nevezetesen, hogy ily törekvés ellen nekünk csak óvást kell emelnünk. Nem óvást kell emelnünk csak, hanem az ily törvényjavaslatot egyszerüen le kell szavazni és azt a minisztert, a ki ily javaslathoz köti sorsát, a házból egyszerüen ki kell seperni. A ki a magyar nyelvnek államnyelvi természetét ugy ismeri és tiszteli, mint gróf Széchenyi, annak más következtetést felfogásából levonni nem lehet. Hiszen az egyszerü óvás kedves dolog lenne Bécsben, a hol szivesen mondják: »szavazzatok csak meg mindent urak, a hogy nekünk tetszik, azután protestáljatok, a hogy nektek tetszik.« De mi haszna van ebből az országnak?
De már, a mi Tisza István képviselő urnak a hazafiságra s Széchenyi Aladár és Andrássy Gyula képviselő uraknak a nyelvre vonatkozó fejtegetéseit illeti, arra nekem ki kell terjeszkednem.
Tisza István tisztelt képviselő ur az álhazafiságnak képét akarta elénk állitani. Föl kell tennem, nem gondolhatok mást, nem is akarok mást gondolni, mint hogy jó hiszemben beszélt és hogy helyzetének, állásának és kötelességének teljes tudatában beszélt és ismétlem, teljes őszinteséggel nem mást, hanem csak az álhazafiság képét akarta előttünk feltüntetni, midőn azt mondta, hogy: »A képviselő urak politikájában hogyan nyilvánul a kizárólagos hazafiság? Abban, hogy minden harmadik szavuk áradozó, hazafias frázis egyfelől, másfelől a nemzeti elfogultságnak, az önhittségnek, a nemzet tulbecsülésének fokozásában, indulatainak és szenvedélyeinek felizgatásában áll.« – Ugyanitt hivatkozik az eltiport hazafiui bánat bakhanáliáira is.
Hát tisztelt Ház, a minő magasztos és szent dolog valamennyiünk előtt a valódi hazafiság: kétségtelenül oly kicsinyes, silány és komikus dolog az ugynevezett álhazafiság és bizonyára közel járt e fogalomhoz magához a tisztelt képviselő ur, midőn az álhazafiságot ily jellemvonásokból akarta összeállitani. Ott azonban nagyon messze járt az igazságtól, mikor azt az álhazafiságot nekünk akarta megmagyarázni és pedig akként, mintha az az érzet bennünk lakoznék.
Az álhazafiságnak sok neme van. De én annak elméleti nemeiről nem beszélek, azokat nem ismerem. Hanem ismerem egy fajtáját. Azt, a mely 1861-ben igy beszélt: »Ezzel az uralkodóházzal és ezzel a királylyal szóba se állok. Én határozni akarok.« – A mely 1865-ben és 1866-ban ezt mondta: »Én ezzel a királylyal nem békülök ki, én a 67-iki kiegyezést és koronázást meg nem csinálom, mert én a nemzet függetlenségét követelem.« És a mely mégis akkor, a mikor 1875-ben módja lett volna erre törekedni, mindazt a mit 1867-ben szereztünk, lassanként visszaakarja csinálni az 1865-iki állapotra. Az álhazafiságnak ezt a történetileg szigoruan bebizonyitott példáját igen is ismerem.
Ismerem a hazafiság bakhanáliájának egy történeti példáját is.
Én tudom azt, hogy egykor előkelő politikusok, a magyar közélet akkori tekintélyes férfiai kimentek a Duna partjára nemzeti szinü zászlóval és a Szózat éneklése közben Kossuth Lajost éltették olyankor, a mikor a királyi várpalota ablakai ki voltak világitva, tehát azok igaz lakója ott lakott és a Kossuth éltetett neve fölharsogott a királyi várpalota termeibe, a király füleibe. Erre igenis emlékszem. De azt is tudom, hogy a kik ezt cselekedték, ugyanazon vezérférfiak később a nemzet élére állva, mindent megtagadtak, a mi Kossuth Lajos előtt valaha szent és igaz volt, sőt Kossuth Lajost magát is kitagadták a nemzet kebeléből.
Az álhazafiságnak ezt a példáját igen is ismerem. És ismerem annak még egy példáját, még pedig, fájdalom, nem régóta. Ismerem annak azt a példáját, hogy ifju emberek, fiatal politikusok, alig kikerülve az iskolából és az önkéntességi szolgálatból, idejönnek a parlamentbe s itt ama férfiak felszólalását, a kik küzdöttek az országért s annak jogaiért s a kik ebben a küzdelemben őszültek meg, kigunyolják és lenézéssel illetik és midőn ők igazán hazafias érzelmöknek keresetlen szavakban kitörést engednek, ezt azok a fiatal politikusok elnevezik a hazafiság bakhanáliáinak, és a mikor ezt teszik, másrészről gloriát énekelnek a német nyelvnek és arra törekednek, hogy Magyarország értelmes fiatalságát németté tegyék.
Az álhazafiságnak e nemeit ismerem én.
A tisztelt miniszterelnök ur itt a Házban is nem egyszer, pártjának bizalmas értekezleteiben még többször kijelentette, hogy ő a törvényjavaslaton többé változtatást nem csinálhat. Valami történelmi előzmény jut erre eszembe. – Egyszer volt az országnak miniszterelnöke, gróf Andrássy Gyulának hivták de nem a mostani képviselőtársam az, ugy látszik szinte, nincs is vele rokonságban. Ő egyszer, mint az országnak honvédelmi minisztere – már akkor az is volt – előterjesztett egy törvényjavaslatot 1868-ban.
A törvényjavaslat tárgyalásának módja akkor következő volt, a mit igen tisztelt elnökünk, ha valaki kételkedni merészelne benne, igazolhat.
A törvényjavaslatot, mely fontos kérdésről, az ország honvédelmi véderőszervezetéről szólt, először kiadták egy szakbizottságnak, melynek neve hadügyi bizottság volt. Most is van efféle bizottság, de neve már nem hadügyi. De mindegy. Nem a névtől függ a dolog, hiszen most is van név szerint honvédelmi miniszterünk. A hadügyi bizottság belekezdett a törvényjavaslat tárgyalásába 1868-ban körülbelül julius 10-én és folytatta a tárgyalást tiz napon keresztül oly módon, mint a mostani. A bizottság megállapitotta a maga javaslatát és a Ház elé terjesztette s azt a Ház szó nélkül az osztályok közt osztotta ki, hogy most ezek vegyék tanácskozás alá. Ezek tanácskoztak rajta másik tiz napig. Akkor azután az osztályok megválasztották központi előadóikat és a központi bizottság tanácskozott rajta a harmadik tiz napig. Akkor a kormánynak az volt a törekvése, hogy lehet ugyan olyan képviselő, a ki nem akar felvilágositást szerezni egyénileg e végtelenül fontos kérdésről, azonban oly eset ne állhasson elő, hogy minden képviselő hozzá ne szólhasson a kérdéshez. Sőt minden képviselőnek egyenesen módjában legyen ez s egyuttal minden képviselőnek jogában álljon az is, hogy ha másutt nem, magában az osztályban idézhesse a minisztert maga elé s ott kérdezhesse és mondhassa meg: mit jelent ez vagy az? Mi e vagy ama rendelkezés czélja és indoka? Mit akarnak a hadi körök? Mit akar a nemzet?
Most ezt a gyakorlatot nem követjük.
Hanem akkor a hadügyi bizottságban hogy folyt a tárgyalás? A hadügyi bizottság tagjai ép ugy a kormánypárti többségből állottak akkor is, mint most. Hanem a többség volt más. Mikor annak a többségnek meggyőződése valamire nézve megalakult, azt mondta a miniszternek: »Miniszter ur, ezt én nem fogadom el, hanem a helyébe teszem emezt.« A miniszter hiába hivatkozott arra: »de hát akkor le kell mondanom állásomról.« A felelet az volt: »sajnáljuk, de mintsem hogy a nemzet mondjon le a maga jogairól, inkább a miniszter mondjon le állásáról.«
A bizottsági többség akkor nem engedelmeskedett. Az akkori miniszterelnök ur, gróf Andrássy Gyula azt is mondta egyszer egyebek közt: »Én megkisértem ő felségénél, de hát azt akarjátok, hogy engem kilökjenek a Burgból?« Erre azt mondták a többség tagjai: »Nagyon sajnáljuk, fájna nekünk, mert végtelenül tisztelünk, de inkább téged lökjenek ki a Burgból, mint mi lökjük ki a nemzet jogait az alkotmányból.«
A hadügyi bizottság tagjai nem engedtek. Gondolt egyet a kabinet. Gróf Andrássy Gyula – ismétlem, nem a mostani – fölment Bécsbe, panaszt tett. »Nem birok a kuruczokkal.« Akkor Bécsből abba a hadügyi bizottságba, hogy annak felvilágositást adjanak, leküldték nekünk Kuhn bárót, a közös hadügyminisztert, továbbá Benedek dandárparancsnokot, de nem a königgrätzi győzőt, végre Horst ezredest, a ki talán miniszter is lett azóta.
(Thaly Kálmán közbeszól: Meg is halt. – Más közbeszólás: Grivicicet!)
Grivicicet nem küldték le, az akkor már csöndes ember volt. Leküldték azt a három előkelő politikust és hadügyi szaktekintélyt, hogy azok beszéljenek hát gróf Andrássy Gyula által segitve, a hadügyi bizottság tagjaihoz. Azok lejöttek ide és részt vettek a bizottság tanácskozásaiban 1868. évi julius 13-án és 14-én egész nap, délelőtt, délután. Bankett is volt, bakhanália is időközben.
De azért a hadügyi bizottság tagjai még se engedtek. Akkor gróf Andrássy Gyula azt mondta kollégáinak, Kuhn, Benedek és Horst uraknak: menjenek az urak fel Bécsbe, megyek utánuk én is. Ment. Julius 14-én, 15-én, 16-án, sőt 17-én is miniszteri tanácskozások folytak. Andrássy gróf azt mondta a királynak: »Felség: Az országgyülés nem enged. A nemzet megnyugtatására a szükséges módositásokat meg kell tenni.« S ő felsége erre azt mondta: »A fődolog a nemzet megnyugtatása.«
Andrássy – ez történeti dolog – azzal ment Bécsbe, hogy azt mondta a bizottság tagjainak: legyetek készen a legrosszabbra. Midőn pedig ő felségét értesitette a nemzet nyugtalanságáról, aggályairól s a nemzeti jogok szentségéről: visszajött teljes győzelemmel.
És mik voltak azok a kérdések, melyekről akkor szó volt?
A törvényjavaslat 5-ik §-ában a kormány törvénynyé akarta tétetni azt, hogy Magyarországon tizennyolczadik életévétől negyven éves koráig népfölkelő legyen mindenki. Ezt az ország törvényhozása határozottan visszautasitotta és ennek helyébe azt tette, hogy csak az legyen népfölkelő, a ki önkényt akar népfölkelő lenni. A mint ez az 1868-iki törvény 5-ik §-ában benne is van. Azt pedig, a mit a nemzet akkor visszavetett, időközben a mostani kormány csakugyan behozta.
Továbbá azt akarta az akkori kormány és akarták a bécsi katonai körök, hogy a béke idejében való három évi tényleges szolgálat megállapittassék ugyan, de záradékot akartak betenni a törvénybe, a mely szerint ha a kapitány uraknak tetszik a legényt a negyedik szolgálati évben is visszatartani, joguk legyen őt visszatartani. Tudniillik, hogy az első tartalékosi évet is fegyver alatt töltsék. Azért a 10-ik §-ba beletették, hogy az első évbeli tartalékos az év tartamára a hadügyminiszter által visszatartható. A törvényhozás, a hadügyi bizottság többsége azt mondta, hogy a nemzet jogaival ily gyalázatos játékot üzni nem lehet. Pedig nem lenne más, ha a törvényben három évi szolgálati idő van megszabva, de valósággal mégis négy évi lenne béke idején a fegyver alatti szolgálat kötelezettsége.
Mindezt megváltoztatta a törvényhozás és csak annyit mondott, hogy igen is, ha szükség parancsolja s ő felsége az egész kormány együttes felelőssége mellett elrendeli: akkor, de csakis akkor behivhatók a tartalékosok is. – Különben azóta ez a kormány még ezt is megváltoztatta.
A harmadik – több fontos eltérés is volt, de én most csak a harmadikat emelem ki – a harmadik s legfontosabb eltérés, a mely miatt nagy összeütközés volt akkor Bécsben is, Budapesten is, az volt, hogy a nemzet fel akarta állitani a honvédséget, Bécsben meg ezt nem akarták megengedni. Hanem a 12-ik §-ban az lett a törvényjavaslatba beletéve, hogy a honvédség összes számereje a monarkia mindkét államának területén 200,000 főnél nagyobb ne lehessen; – az lévén az alattomos szándék, hogy a magyarnak akkora honvédséget, a mekkora tőle telik, adni nem lehet, e helyett a két államra szabjunk kerek számot s aztán abból adjunk Magyarországnak például 50 ezeret, Ausztriának pedig irjunk be, ha föl nem állitja is, 150 ezeret. Erre a hadügyi bizottság azt mondta: ilyen honvédség nekünk nem kell. Mi akkora honvédsereget akarunk állitani, a mekkora az ország egész lakosságának számerejéből kitelik.
Ezek voltak főleg azok a pontok, a melyek miatt akkor összeütközés volt. És én azt mondom s ugy hiszem, mindenki egyetért velem abban, hogy ha koronás királyunkat akkor, az akkor még igen nagy és nehéznek tartott e kérdésben meg lehetett nyugtatni azzal, hogy a magyar nemzet nyugalma és megelégedése a legfontosabb dolog: ugy ma ennél a 14-ik §-nál, mikor a nemzet álláspontját már ő felsége, a legfőbb hadur is korábban elfogadta, a katonai köröknek nincs joguk és módjuk tovább aggodalmaskodni s nézetünket el nem fogadni. Csak igaz és őszinte szót kellene most a miniszterelnöknek a korona előtt kiejteni, a nemzetet minden aggodalomtól meg lehetne menteni.
S a mikor az én tisztelt képviselőtársaim, ifjabb gróf Andrássy Gyula, gróf Széchenyi Aladár és Tisza István oly könnyedén szólnak ezekről a nagy kérdésekről és a hazafiság nagy kérdéseiről, én nem vonom kétségbe hazafiságukat, soha nem is vontam, de állitom azt, hogy az a hazafiság nagyon elméleti, nagyon iskolai és még nincs kipróbálva. Hogy a kipróbált hazafiság mit jelent náluk, majd megtudjuk később, de remélem és kivánom, hogy az igazi lesz. De idősb gróf Andrássy Gyula eljárását, mint példát, ifjabb gróf Andrássy Gyula tisztelt képviselő urnak szives figyelmébe ajánlom.
Néhány megjegyzést kell tennem tisztelt Ház a német nyelv kérdésére is.
Én egyetértek Jókai Mór tisztelt képviselőtársammal abban, hogy nálunk a német nyelvet, tudniillik a tudomány német nyelvét nem gyülöli senki. Még én se gyülölöm. De azért ha valaki közülünk azt állitja, hogy Magyarországon a német nyelv iránt valósággal ellenszenv uralkodik, ebben annak a valakinek igaza van, azt eltagadni nem lehet és ha százszor kimondjuk is a törvényben, hogy meg kell tanulni, annál nagyobb lesz az ellenszenv. És ha ez országnak minden költője és államférfia fogja is állitani, hogy nincs ellenszenv, mégis meglesz az.
De megvan ennek is az igazi története, a mely a közös hadsereg szomoru történetével azonos és azzal együtt jár. Azok a tisztelt ifju képviselőtársaim, kik oly könnyedén beszélnek a hazafiságról, bizonyára tudják – mert nem képzelem, hogy a corpus jurist eléggé ne forgatták volna, mielőtt elméleti hazafiságukat tartalommal megtöltötték, hogy midőn Ferdinánd ausztriai főherczeget, később I. Ferdinándnak nevezett magyar királyt a nemzet királylyá választotta, mint tudjuk, a mohácsi csata után, már tiz év mulva, 1536 ban az országgyülés kimondotta, még pedig a királyi consensus hozzájárulásával, hogy »Felséged katonasága a vidéki lakosság könyeiből él, mint ez már nálunk szokássá vált.« Provincialium lacrymis vivit, quemadmodum id jam nobis quasi in consuetudinem versit«.
Már tiz év mulva igy beszélt az ország törvényhozása. Másutt pedig hozzáteszi, hogy »a szegény népnek nem hagyja meg egyebét, mint véresre vert meztelen testét.« Ez is bent van a corpus jurisban. Miserae plebi nihil praeter nudum corpus illudque diris affectum verberibus relinquitur. – Az 1536. évi XXVI. törvényczikkben van; utána nézhet mindenki.
Itt kezdődik a német nyelv története Magyarországon.
Ez után az történt nyomban, hogy a királyi hatalom a magyar hadcsapatoknak idegen, német tiszteket adott. Azért az 1552. évi XII. törvényczikk megparancsolta a kormánynak, hogy a magyar ezredeknek magyar főtiszteket kell adni. Ime hát már akkor megkezdődött a kétéves önkéntesek ily módon való becsempészése a német nyelv utján. Azonban az ország elszegényedett, valószinüleg még szegényebb volt, mint most. A hadügyi költségek évenként emelkedtek, a delegácziók mindig többet szavaztak meg s Jókai Mór tisztelt képviselő ur tiltakozó szava és puskapora semmit se használt.
Végre 1559-ben az országgyülés keserves hangu törvényt hozott, a melyben azt mondja: Királyi felséged pedig ne kérjen tőlünk sok pénzt, mert a törökök, rebellisek és felséged katonái koldussá tették már az országot! – Itt kezdődik ennek a hadseregnek és a vele összekötött német nyelvnek története Magyarországon.
Jött azután Basta, Karaffa és Haynau, kik mind a német nyelvet és a közös hadsereget hozták be és a magyar értelmiségnek kiirtására törekedtek kötél, akasztófa, elnémetesités, elházasitás és elfajzás által. Oly hadseregnek, mely igy gazdálkodott nálunk három évszázad óta és oly nyelvnek, mely ily uralmat akart hozzánk becsempészni, közkedveltsége Magyarországon nem lehet. Meglehet, hogy majd valamikor lesz, de akkor itt magyar nemzet és Magyarország nem lesz és miniszterekké a gróf Andrássy Gyulák se lesznek.
Gróf Széchenyi Aladár tisztelt képviselő urral – harmadszor is ismétlem – egyetértek abban, hogy az csakugyan állami jogunk durva megsértése, sőt nemzetünk durva meggyalázása a honvédelmi miniszter és a közös katonai körök részéről, ha ők bármiféle intézménybe a magyar nyelvet csak ugy akarják bevenni, mint egyéb nemzetiségek Mutter-Sprache-ját. Becsempészték a német vezénynyelvet a nemzet megkérdezése nélkül a napoleoni háboruk alkalmával, sőt némileg előbb is. Nagy sérelem volt ez, de nem meggyalázás. Hanem mikor a nemzet törvényhozásától magától követelik, hogy saját fiainak büntetést szavazzon meg akkor, ha ők az ősi magyar, nemzeti államnyelvet használják és nem a németet: ez nemcsak sérelem, hanem oly alávaló meggyalázása a nemzetnek, a minőre a világtörténetben egyetlen egy példát se mutathat a honvédelmi miniszter. Eltiporni lehet nemzetet, ráparancsolni lehet kényszerhatalommal – mi is éreztük ezt nem egysser – de hogy a nemzettel magával szavaztassák meg saját gyalázatát, saját nyelvének megtagadását: erre nincs példa a világtörténetben.
Azt mondja a tisztelt miniszterelnök ur január 12-iki beszédében, hogy a monarkia tekintélyének, sulyának fentartása kifelé addig lehető, mig mindenki kivül a monarkián meg van győződve arról, hogy az osztrák-magyar monarkia fennállásának legnagyobb támasza Magyarország.
Igaza van. Az ugynevezett monarkiának nagy tekintélyt kölcsönöz az, ha azt hiszik róla, hogy ha nem is legnagyobb támasza, de biztos támasza Magyarország. De ha a tisztelt miniszterelnök ur azt akarja, akkor akarnia kell azt is, hogy ez a Magyarország Magyarországnak megmaradjon. Ez az ország pedig addig lesz önálló és addig állhat fenn, a mig magyar lesz és szabad. A mint e Magyarországot sikerül önöknek semmivé tenni akár németesitéssel, akár szlávositással vagy bármivel: ugy ennek szabadsága is tönkre lesz téve és többé a Duna-Tisza partjain önálló ország nem fog állani soha.
De egyre figyelmeztetem a kormány tisztelt tagjait és ha szavam tovább jutna, figyelmeztetni kivánom a korona tanácsosait és magát a koronát is, hogy addig lesz ez az ország támasza a Habsburg-családnak is, mig Magyarország lesz. Ez a nemzet vérének és pénzének, erkölcsi és anyagi javainak feláldozásában elmegy az elképzelhető végső határig. De elmegy egyedül azért, mert azt a meggyőződést táplálja, hogy Magyarország önállóságát és szabadságát tartja fenn. Támogatja a dinasztiát, urunkat-királyunkat és annak egész családját erejének végkimerüléséig, mert az a meggyőződése, hogy szüksége van erre azért, hogy Magyarország önálló és magyar legyen. De ha önöknek sikerül odáig vinni mindenféle mesterkélt eszközökkel, hogy ez a Magyarország megsemmisüljön: akkor ennek a nemzetnek minden okos, nem okos tagjában feltámad a gondolat, hogy hát akkor minek áldozzunk?
Én nem mondhatok egyebet és nem mondhatnék egyebet – ha szavam odáig jutna – királyunk trónja előtt sem, mint a mit Hunyadi János ezelőtt négyszázötven évvel mondott a római pápának, mikor a római pápa belekapkodott az ország jogaiba. Hunyadi ezt irta neki: »Engedje meg szentséged, hogy ez ország szabadon éljen jogaival és szabadságával, mert a szentséged iránti hűsége függetlenségével együtt el fogna enyészni.«
Elfogadom Ugron Gábor képviselőtársam határozati javaslatát!