TÁJÉKOZTATÓ.
(Könyvem tartalma. – Működésem általános ismertetése. – Milyen a törvényhozási, kormányzási és közéleti irodalom nyelve s irásmódja? – A mult példái. – Példa kell arra, milyennek kellene lenni ez irodalom nyelvének. – Az én munkáim valósággal életem és korom emlékiratai. – Mindig ki kell tüntetni a magyar nemzet igazságait.)
E kötet tartalma nemzetünk történetének egyik igen szomoru szakaszát ismerteti. E szakaszhoz nyujt nyilvánvaló és kétségtelen adatokat.
Hét beszédem van benne s ugyanannyi hosszabb, rövidebb tanulmány, mely a beszédek keletkezésének történetét, okait és hatását világitja meg. De van azonkivül több tanulmány is, mely fontos államéleti és törvényhozási tünetet fejteget főleg azért, hogy az eseményektől távol álló olvasó beszédeim minden részét lehető tisztán érthesse meg. Ilyen tünetek például: a képviselők megvesztegetése, a kilenczes bizottság katonai javaslatai s a nagy alkotmányszegés gróf Tisza István kormányzásának idejéből.
Nagy nemzeti törekvéseink bukásának korszaka ez, a melyben most élünk. A bukás épen tiz év óta folyik szakadatlan. Kezdődött Széll Kálmán kormányra jutásával 1899 elején. Kormányzata kezdetén alig vette észre a nemzet a közéleti erkölcsök rohamos sülyedését, az ellenzéki pártok behódolását, a sajtó megvesztegetését, az osztrák udvar befolyásának naponkénti erősödését s Magyarországnak az osztrák birodalom zsákmányoló karjai közé mindinkább való beszorittatását. Én – fájdalom – jól láttam kezdettől fogva. Azt is észrevettem, hogy a függetlenségi párt, a melynek évtizedeken át valósággal vezére, rövid ideig elnöke s mindig buzgó munkása voltam, Kossuth Ferencz hazajövetele óta már nem a régi. Jelszavai ugyan a régiek, de meggyőződésének szilárdsága s irányának egyenes volta már megszünt s azért pártköri kötelékéből a Széll-kormányzás kezdetén nyomban kiléptem.
De azért folytattam a harczot a törvényhozói és irodalmi közélet mezején, a sajtóban és a törvényhozásban és a szépirodalom fegyvereivel is a nemzeti eszmék és törekvések dicsőségeért és sikereért, államunk önállóságának s fajunk erősödésének érdekében. Pihenés nélkül teljesitettem szerény erőmhöz képest mindazt, a mit ellenzéki és hazafias kötelességnek s mindazt, a mit – bár elszigetelten – a gondviselés megbizásából egyéni hivatásomnak tartottam. Küzdelmem emlékei s a kötelesség hű teljesitésének tanubizonyságai egyebek közt azok a nyilvános beszédek, melyek »Harcz a nemzeti hadseregért« czimü munkámban összegyüjtvék, valamint azok is, melyek e kötetben: »Harcz az alkotmányért« czim alatt látnak napvilágot.
Széll Kálmán után gróf Khuen-Héderváry Károly következett a kormányzás vezető szerepében. Kormányzata rövid ideig tartott. Az én történelmi széttekintésem nagy vidékén az ő kormányzata ugyanaz a tájkép, a melyik a Széll kormányzata; ennek csak kiegészitő része s mint ő maga mondta egyik beszédében, csak »folytatása.« De a látás előtt más tájkép már gróf Tisza István kormányzata. A történetirás ezt más fejezetbe iktatja. Gyüjteményes műveim e kötete ehhez nyujt adatokat. Megint más fejezet báró Fejérváry Géza kormányának s a Vezérlő-Bizottságnak együttes közéleti működése. Ennek története külön kötetet foglal el – ha élek – gyüjteményes műveim között. Ezt a történetet megirni szinte kötelességem, mert közvetlen tanuja, sőt – mondhatni – részese voltam ennek s rajtam kivül alig van illetékes férfiu, ki ezt részletesen, hiven és igazán megirni kész vagy képes volna.
Beszédeim alaki és tartalmi értéke fölött elmélkedni nem az én dolgom, hanem az olvasóé s azoké, a kik egykor maguk e korszak történelmében és titkaiban fognak buvárkodni. Minden beszédem a szó teljes értelmében közvetlen és rögtönzött. Előre sohase irtam meg, sőt még alkalmas jegyzeteket se vetettem papirosra hozzájuk. Talán az ékesszólásnak s a magasabb irodalmi irásmódnak sok szépségét tudtam volna alkalmazni s talán gondolataim megalakitása, eszméim, érvelésem, elmésségem s a világról és az emberekről való vidám elmélkedésem tökéletesebbek volnának s jobban megközelitenék azt, a mit remeknek szokás mondani, ha beszédeimet előre gondosan kidolgozom. De ezt nem akartam, soha se volt ilyesmihez különös kedvem s talán röst is voltam hozzá. Nagy szónokaink közt se Kölcseyt, se Szemere Bertalant, se báró Eötvös Józsefet nem akartam követni. Követendő példa gyanánt Deák és Kerkapoly állt előttem, ha ugyan őket közéleti helyzetem szerény mértékéhez képest követhettem. Egyben mégis szigoruan követtem. A közvélemény viharos változásai, a népszerüség megszerzésének és biztositásának leküzdhetetlen vágya, a divattal és a sokaság indulatai szerint változó jelszavak és nagy mondások varázsa, a tömegek által való ünnepeltetés hivalkodása nem gyakoroltak rám soha jelentékeny hatást. Állami és közéleti, valamint irodalmi működésemben és szónoklataimban is mindig arra törekedtem, hogy egyszerü egyéniségem nyerstisztán álljon a világ előtt, minden erősségével és gyöngeségével s azt kendőzés és cziczoma ne ékesitse.
Szózataimban, kiáltványaimban, elveket és irányokat jelző irataimban más feladat teljesitését is kötelességemnek tartottam s nem csupán azt, hogy pillanatnyi hatást és sikert érjek el. E szózatok és kiáltványok a közélet váratlanul felbukkanó izgató eseményeit tárgyalják; az események ujabb tünetek tolongása közben hamar feledékenységbe mennek s azért a rájuk vonatkozó iratok is gyorsan eltünnek a közfigyelem köréből. Nem is volna szükség azokat gyüjteményes irodalmi műbe fölvenni, legföljebb néhány igen ritka esetben.
Azonban nálunk furcsa szokás fejlődött ki már 1825 óta s különösen az ujabb alkotmányos korszak kezdete óta. Sok állami és közéleti okirat látott nálunk nyolczvan év óta napvilágot. Számuk sok ezerre megy. Trónbeszédek, kormány-szózatok, törvényjavaslatok s azoknak indokolása, pártok nyilatkozatai, pártvezérek szózatai, országgyülési feliratok s egyéb bizottsági jelentések s terjedelmes irásbeli munkálatok: mindez történelmi s közjogi, alkotmány-elméleti és közéleti buvárlatra ugyan alkalmas anyaggyüjtemény, de nyelvünk és irásmódunk irodalmi tökéletességének magasságából nézve, fölötte silány dolgok, semmi értékük nincs, sőt ártalmasak s bizonyos tekintetben veszélyesek.
Iróink, tudósaink s a magasabb tanintézetek növendékei folyton olvassák. A darabos nyelv, a rossz szófüzés, az idegen nyelvek, szavak és irodalmak beszüremkedésével megfertőztetett mondatszerkesztés ruttá, unalmassá s nehézkessé teszi a rossz okiratok olvasását. De a folytonos olvasással s a jogi életben való gyakorlati alkalmazással azért lassankint beleeszik magukat az emberek gondolkodásába s a mindenféle irók, tanférfiak, hatóságok és biróságok irásmódjába s egyszer csak arra ébredünk, hogy a közéleti magyar irodalom magyar szavakkal dolgozik ugyan, de azért idegenszerü ocsmány irodalommá változott.
Szinte képzelhetetlen az a magyar irásmód, melyen hajdan 1848 előtt az udvari Főkorlátnokság, a Helytartótanács, a Hétszemélyes és Királyi Tábla, a magasabb kormányzó hatóságok, a kerületi táblák és táblai ügyvédek s igen gyakran a vármegyék és országgyülési bizottságok is dolgoztak. S ma se vagyunk sokkal különben, mint hatvan év előtt. Sőt például Deák Ferencz magyar diplomatikai, szónoki és tudományos nyelvétől, a mult század ötvenes-hatvanas éveinek még mindig nem tiszta, nem tökéletes, de azért gyönyörü magyar gondolatalakitásától igen nagy távolra visszaestünk.
A régi országgyülések nyelvét a latinoskodás, az ujabbakat a németeskedés tette tönkre. Tudományos nyelvü és irásmódu nagy iróink hajdan is voltak már, a kik hatalmas erővel kezdték meg közéleti, törvényhozási tudományos nyelvünk mivelését s az idegenségektől való megtisztitását. Deák és Kölcsey közéleti szónoklatai és iratai, Zsoldos Ignácz és Fábián Gábor tudományos szép nyelve, Szemere Bertalan irásmódja s gondolatalakitása gyönyörü példák. A tudós társaságnak és egyetemnek, tudósainknak és országgyüléseinknek s az ország legmagasabb hatóságainak és biróságainak e példákat kellett volna követniök s a magyar tudományos és közéleti nyelvet e példák nyomán kellett volna latinos és németes befolyástól menten tiszta, nemes magyarsággal fölépiteniök.
S hova jutottunk? Minő szintelen, száraz, hitvány és németes nyelven ir ma tudóstársasági és egyetemi iróink és tudósaink nagy része? A kormánynak és az országgyülésnek irásbeli munkálatai épen botrányosak.
Pedig ezeken legelész a serdülő, teremteni vágyó, nagyratörő s nemesebb ifjuságnak elméje s a vidékbeli értelmes középosztálynak olvasó és gondolkodó ösztöne. Mit tanuljon ezekből? Honnan tanulja meg a gondolkodás szépségeit, az érvelés tisztaságát és egyszerüségét, a magyar nyelv erejét és méltóságát, a fogalomnak magyar szavakból tökéletes megalakitását? A tudósok, szakférfiak s nagyrészben a tanárok irodalmi magyar nyelvét különben is kerékbe töri a sok műszó s a fogalmaknak német módra mesterkélt szórakással készült rút meghatározása. S hol vegyen a magyar olvasó és gondolkodó alkalmas példát, a melyet szivesen követhessen, ha az országnak törvényhozó nagyjai is oly éktelenül rombolják a magyar nyelv szépségeit?
Több évtized óta figyelek már erre s tölt el boszusággal ez az állapot. Minő idétlen nyelven irt például Hegedüs Sándor s minő idétlen nyelven beszélt Tisza Kálmán? Hogy tele van Szilágyi Dezső minden beszéde németből magyarra forditott műszavakkal és műmeghatározásokkal s van-e két olvasó a világon, a ki fontos kérdésekben Apponyi gróf tekergő hosszas körmondataiból egyetlen tiszta fogalmat s ugyanazt az értelmet tudná kivonni?
Ezért közlöm közmegbizásból készült nyilatkozataimat s egyéb köz- és államéleti irataimat gyüjteményes külön kötetben. Mind megjelentek ezek már időszaki lapokban s egyuttal, a melyek odavalók, az országgyülés naplóiban s irományaiban, de ezekhez nem fér a nagy közönség. Igy azonban hadd olvassák műveimet, a kiket a tárgy vagy irói egyéniségem érdekel, könnyen és szabadon. A magasabb tanintézetek ifjai, a tanerők s a magyar nyelvnek és irásmódnak kedvelői és buvárai. És érezzék, hogy a magyar irodalmi nyelv a közélet és államélet kérdéseiben is sokkal szebb és tökéletesebb, mint a hogy azt a magas és legmagasabb hivatalos világ s a tudományos szakirodalom legtöbb férfia kezeli.
Sohasem estem abba az önhittségbe, hogy az én irataim tökéletesek s a magyar nyelven való gondolatalakitásnak legmagasabb remekei. Nem is lehetnek. Hiszen a közéleti működésnek, még az irásban is, gyakran igen gyorsan kell folyni s az utólagos megfontolásra s a megirt gondolatok simitgatására se idő, se mód, se alkalom. Nekem legalább nem volt. De azt erősen hiszem, hogy irásmódunk mai latinos, németes, francziás idegenszerü kesze-kuszaságában az én irataim mégis eléggé tiszták, világosak és magyarok s belőlük a mai ifju nemzedék s a következő korok is eljuthatnak arra a meggyőződésre, hogy a mi nyelvünk a legmagasabb államéleti, törvényhozási és jogtudományi fogalmak jelzésére, intézmények meghatározására s eszmék nyelvbeli megalakitására latin, német, franczia szavak és műszavak és szakmondások nélkül teljesen alkalmas, szép és képes annyira, mint a világ bármely más holt vagy élő idegen nyelve. Sőt meggyőződhetnek arról is, hogy a magyar szórend és mondatszerkezet a maga eredeti tisztaságában és egyszerüségében a szépség és okosság törvényeinek sokkal jobban megfelel, mintha azt idegen szórend és mondatszerkezet beszivárgásával zavarossá és szennyessé engedjük válni.
Még egyet kell megjegyezni.
Műveim e kötete könnyen azt a látszatot idézheti elő, mintha én hazai történelmünk ama szakában, melyben beszédeim elhangzottak s irataim napvilágot láttak, vezérlő egyéniség, előmunkás vagy döntő hatalmu férfiu lettem volna s mintha nekem vagy a fejedelmi hatalom, vagy jól szervezett erős párt különös sulyt és fontosságot kölcsönzött volna.
Nem igy van. Volt hatásom; ez igaz. Harminczhetedik éve, a mióta erősen figyelt tagja vagyok a törvényhozásnak s a magyar irók társadalmának. De idegen, külső erőforrás segitségének megszerzésére soha se törekedtem. Ha egyszer-másszor volt efféle segitségem: önkényt jött. Én csak abban voltam buzgó és fáradhatatlan, hogy ugy a törvényhozás, mint az irodalom terén az igazi nemzeti eszméket, a tiszta magyar érzéseket és ösztönöket képviseljem ugy, a mint a szomoru, de egyuttal dicső történelmi multból reánk szálltak és ugy, a miként azokat jövendő boldogulásunk és dicsőségünk eleven vágya lelkünkben felfakasztja. Senkit se ismerek történelmünk alakjai közt se holtat, se elevent, a ki engem e téren buzgóságban felülmulhatott volna. Erőben, sikerben, nagyságban igen, de igyekezetben nem.
Egyéniségemnek ez a sajátsága biztositotta számomra a közfigyelmet s azt a szerény hatalmat, melyet a köztudat személyemhez kapcsolt. Közmunkás voltam tehát, mondhatnám, csak csapattiszt az események hadvonalában. Mások voltak a végzet intézői, a divatos dicsőség részesei s a hangos elismerések, jutalmak és sikerek élvezői. Effélékre törekedni nem is jutott eszembe soha.
De munkáim mégis előidézhetik azt a látszatot. Ennek oka azonban egyedül csak az, hogy ez a munkám is, valamint csaknem minden irodalmi művem, sok részben emlékirat-természetü. Minden emlékirat irója, kivétel nélkül, ugy tünik az olvasó elé, mintha ő lett volna főleg az események intézője, a végzet irányzója. De ez csak látszat, ábránd és nem valóság. Egyébiránt e látszatnak s e látszat netaláni félreértésének daczára is fontos körülmények parancsolják beszédeim s közéleti kiáltványaim közzétételét. A magyar nemzetnek a boldogulásért s végzete irányzásáért folyó küzdelemben századok óta gyakran oly erőkkel kell mérkőznie, a melyek hatalmasabbak, mint ő. A tömegek s egyes nemzedékek esze pedig ingadozó s igen sokszor ott látja az igazságot, a hol a nagyobb hatalmat látja. Örök lemondásra, gyáva meghunyászkodásra vezetne, ha a tömegek és nemzedékek eszének helyesebb irányzására nem törekednénk. Műveimnek főczélja tehát bebizonyitani, hogy a magyar nemzetnek igazsága akkor is megvan s akkor is tökéletes, a mikor annak a hatalomnak ereje, mely őt megbénitani törekszik, időnként nagyobb, mint az ő ereje.