A HÁZSZABÁLY KÉRDÉSE.
I.
A BESZÉD TÖRTÉNETE.
1.
(A házszabály fontossága. – Miért nem kezdeményeztem a házszabály-harczot előrelátásom daczára? – Gróf Tisza István inditványa 1904 márczius 5-én. – Az inditvány tartalma. – Gróf Tisza értekezleti beszéde. – Thaly Kálmán békeajánlata. – Az 1904-ik évi törvényhozási alkotások.)
A beszéd nagy jelentőségü; mondhatom, történelmi érdekü, noha se alakilag, se tartalmilag nem tartozik kiválóbb beszédeim közé. De azon a határon hangzott el, azon a napon, a mely közel negyven évi békés, alkotmányos életünket a zavartól, az alkotmányi viszonyok megháborodásától, az alkotmány felfüggesztésétől s általában állami létünk sulyos vonaglásától, talán halálos betegségétől elválasztja.
A beszéd czime is fölötte szerény, mondhatni semmi különös figyelmet nem érdemel, semmi különös várakozást nem gerjeszt az olvasóban. A nemzet életében s történelmében végre is parányi tünet az a kérdés, vajjon minő házszabályok közt mozog a törvényhozás képviselőházának tanácskozási rendje. Soha a nemzetek alkotmányát és szabadságát a miatt sulyos veszedelem nem érte, még csak nem is fenyegette. Csak a mi országunk különös államjogi helyzete, melyhez hasonló nincs és sohase volt a világon, csakis ez idézhette fel azt a rettentő vihart, mely fölöttünk éveken át tombolt s alkotmányos életünk majd minden kincsét elpusztulással fenyegette s a mely az 1906-ik év tavaszán megállapodott ugyan, de a melynek sulyos és fájdalmas következményeit önállóságunk, szabadságunk és nemzeti önbizalmunk összezsugorodásában ma is érezzük s a mely még mindig nagy veszedelmek csiráit hordja méhében.
Azonban kicsiny okok nagy következményeket nem szülnek. Bármily kisszerünek látszik is az alkotmány sérthetetlenségének s a szükséges és jótékony közszabadságoknak biztositékai közt a népképviselők házszabálya és tanácskozási rendje: végre is ezekkel függ össze, sőt jelentékeny részben ezektől függ a szólásszabadság, a törvényhozók függetlensége s a nemzeti akarat szabad és hű nyilvánulásának lehetősége. Tehát a házszabály-kérdés mégis igen nagy kérdés s ha ezt sulyos belső betegségek fenyegetik: annak mindig nagy következményei lehetnek. De ha valósággal fenyegetik, annak is kétségtelenül nagy oka van.
A nemzet nagy tömegei nem láttak tisztán s tökéletes és biztos ösztönnel nem érezték meg időnként, mi készül, mi történik. Ma se látnak még világosan. Még ma se tudják, ma se akarják elhinni, hogy a magyarság erejének megbénitása, Ausztria állami gépezetének kiterjesztése s abba Magyarország állami létének alárendelt géprészletként való beillesztése volt tervben is, készülőben is. A több százados habsburgi beolvasztási törekvés, az 1867-iki alkotásoknak minden nemzeti és önállósági tartalomtól való megfosztása: ime ez volt kitüzve a törekvések vége gyanánt s erre szolgált volna egyik eszközül és módul a képviselőház ház-szabályainak vaskos módositása s az ezek által biztositott szabadságok eltörlése.
Engem a gondviselés éles látás képességével ruházott föl oly dolgokban, melyekre különösen figyelek; magyarságunk sok dolga is ezek közé tartozik. Nyomban észrevettem, Tisza István gróf kormánya mit akar e ház-szabály kérdésével. Az egész kérdés történetében jelentékeny cselekmények nagy részét nekem kellett végezni. Sokat láttam, sokat észleltem, sok munkát teljesitettem. Az ellenzésnek, a birálatnak, a nemzet fölvilágositásának feladata volt különös tisztem. Mindjárt kezdetben nem tudtam teljes buzgóságot kifejteni. Nem követelte egyéni és politikai helyzetem. Nem voltam pártvezér, a kezdés kötelessége nem hárult vállaimra. De ha lehettem volna is, élemedett korom, irodalmi sok irányu munkásságom s kényelmességet kedvelő hajlandóságom miatt arra a szakadatlan fáradozásra s szünetet nem ismerő buzgóságra semmi esetben se vállalkoztam volna, a mely nélkül tisztes pártvezérséghez jutni csaknem lehetetlen. Anyagi helyzetem se türte volna a nagy áldozatokat, pedig ezekre is szükség lett volna; izlésem és erkölcsi felfogásom pedig mindig irtózott a benső rokonszenv hián levő szövetkezésektől, a pártvezérség megszerzése pedig ezek nélkül a mostani viszonyok közt szinte lehetetlen. A közéletnek elszánt közharczosa maradtam tehát, a mi egyéni természetemmel legjobban összevágott.
Sohase szüntem meg figyelmeztetni a nemzetet, mit akarnak a ház-szabály kérdésének bolygatásával. Ez a beszédem is lényegesen e körül mozog. Azonban én nemcsak kortársaim számára, hanem a jövő nemzedékek számára is törekszem irni, azért kell a ház-szabály kérdésének történetét nagyobb részletességgel feljegyeznem, mint beszédem története talán szükségessé tenné.
Már báró Bánffy Dezső kormánya alatt 1897-től kezdve emlegették a ház-szabály módositásának szükségességét, de Bánffy a legfontosabb közszabadságok egyikének sérthetetlenségét tartá szeme előtt s azért a kérdésnek még csak komolyabb megfontolását se tartotta szükségesnek. Őt felette rút s eddig példátlan mesterkélt obstrukczió buktatta meg nagy részben és pedig megfelelő ok és szenvedély nélkül. Az utána következő Széll Kálmán kormánya alatt, okulva a közvetlen s közeli tapasztaláson, 1899-ben módositották a házszabályokat, de a szólási és tanácskozási szabadságot s a képviselői függetlenséget a módositás nem sértette. Széll Kálmán hadügyi előterjesztései miatt heves viták támadtak minden fontosabb kormányjavaslat fölött, tehát ugy az ő kormányzatának utolsó idején, mint gróf Khuen-Héderváry Károly kormánya alatt is a szabadelvü kormánypárt számitóbb és vérmesebb elemei folyton emlegették, hogy szigorubb ház-szabályokra van szükség. Ezek közé tartozott már több év óta gróf Tisza István is, a kinek kormányzása alatt, a mint kormányát az 1903-ik év második felében megalakitotta, bizonyos nyilatkozatok sajtóban, pártgyüléseken s képviselőházban folyton sürgették a ház-szabályok szigorubbá tételének kivánatosságát, sőt szükséges voltát. Csakhamar 1904. évi márczius 5-én a képviselőház ülésében gróf Tisza István kormányelnök előterjesztette ház-szabálymódositó inditványát.
Az inditvány következő:
INDITVÁNY.
Tekintve, hogy a jelenleg érvényben álló házszabályok a képviselőház egy része által rendszeresen üzött obstrukczió által előidézett változott helyzetben czéljuknak többé meg nem felelnek és azok további fentartása a nemzet legszentebb érdekeit és magát az alkotmányt is végveszélylyel fenyegeti, minélfogva egy oly szerves házszabályreform megalkotása, mely a szólásszabadság sértetlen megóvása mellett a képviselőháznak rendjét, méltóságát és munkaképességét biztositsa, égetően sürgős szükséget képez: tekintve másrészt, hogy ugy magának ezen házszabályreformnak keresztülvitele, mint az állam mindennapi szükségleteinek kielégitését czélzó és az ország mérhetetlen kárára elintézetlenül feltorlódott törvényjavaslatok gyors letárgyalása s ezáltal összes alkotmányjogi és közgazdasági viszonyainknak a fenyegető anarkiából való megmentése csak ugy remélhető, ha a létező házszabályoknak e czélból ideiglenes hatálylyal biró rendkivüli intézkedésekkel való kiegészitése utján a nemzeti akarat gyors érvényesülése biztosittatik, a következő inditványt adom be:
Határozza el a Ház, miszerint az 1903. és 1904. évi indemnitási, költségvetési és ujonczmegajánlási, valamint az ujonczlétszám változatlan megállapitására vonatkozó javaslatok, továbbá az ország pénzügyi és közgazdasági viszonyainak egy évnél hosszabb időre nem terjedhető ideiglenes rendezését czélzó törvényjavaslatok és a megalkotandó uj házszabálynak, mely azonban a törvényjavaslatok érdemleges tárgyalására vonatkozólag a klotürt nem hozhatja be, letárgyalásának tartamára, de legfeljebb egy évig terjedő hatálylyal a létező házszabályok akkép egészittetnek ki, illetve módosittatnak, hogy az elnöki előterjesztések tárgyában a benyujtott törvényjavaslatok előzetes tárgyalását illetőleg a Ház legfeljebb két szónok meghallgatása után egyszerü szavazással dönt és ez alkalommal a törvényjavaslat előzetes tárgyalásával megbizott bizottság jelentésének behozására záros határidőt tüznek ki, az egyes javaslatok tárgyalása megkezdésekor vagy azok tárgyalása közben ötven képviselőnek az elnökhöz irásban beadott indítványára vita nélkül egyszerü szavazással meghatározhatja az azok letárgyalására szánt időt, melynek letelte után további tanácskozásnak, vagy bárminő kérdés közbevetésének helye nincs. Az összes határozatok vita nélkül, egyszerü szavazással és a 288. szakasz 4., valamint a 230. szakasz második bekezdésének hatályon kivül helyezése mellett hozatnak meg, a harmadszori megszavazás nyomban a részletekben való elfogadás után foganatositandó és az ülés fel nem oszlatható, mig a javaslat részleteiben is el nem fogadtatott. A 203. szakasz utolsó bekezdése hatályát veszti; minden ülés a napirendre tüzött javaslat tárgyalásával veszi kezdetét; e tárgyalás semmiféle okból és czimen a napirend tárgyalására szánt idő letelte előtt meg nem szakitható és a 196., 197., 204. és 206. szakaszokban körülirt teendők ezen idő letelte után az ülés végén intézendők el. A 207. és 223. szakaszoknak a tárgytól való eltérés kérésére, valamint a zárt ülés megtartására vonatkozó határozmányai hatályon kivül helyeztetnek. Az elnök a 215. és 226. szakaszok alapján való felszólalást, ha ilyen felszólalások az idő kihuzása czéljából történnek, egyáltalán megtilthatja. Végre, a mennyiben a 255. szakaszban emlitett rendzavarás, valamint az elnök elleni engedetlenség egyéb eseteiben azonnali intézkedés szüksége forogna fenn, az elnök azt vagy azokat, a kik a rendzavarást vagy engedetlenséget folytatják, az ülésből kitiltja s ezen határozatát, valamint a Háznak a mentelmi bizottság javaslata alapján hozott kizárási határozatait foganatositani tartozik, egyuttal az ügyet a mentelmi bizottsághoz teszi át, melynek a 255. szakaszban körülirt rendszabályoknak a rendzavarókra és engedetlenkedőkre való alkalmazását czélzó inditványa a Ház legközelebbi ülésében a bizottság többségi s esetleg kisebbségi előadójának meghallgatása után vita nélkül egyszerü szavazással döntendő el.
* * *
Ez inditvány csak futó áttekintésre is mintegy tizenöt uj és felette fontos rendelkezést javasol a nélkül, hogy a rendelkezések különböző tárgyára, irányára és fontosságára való tekintettel ama rendelkezések önálló szakaszokban vagy pontokban szövegeztettek volna. Ellenkezik ez a törvényszerkesztésnek mind elméleti, mind gyakorlati törvényeivel. Miként lehessen ezt ötödfél száz képviselőnek gondosan letárgyalni s miként szólhat minden egyes képviselő tizenöt különböző természetü fontos javaslatról egy beszédben.
Mindezt azért gondolta ki a kormány elnöke, hogy a tárgyhoz minden képviselő csak egyetlenegyszer szólhasson, részletes vita ne lehessen s minthogy kevés embernek izlése, gondolkozása és tanulmánya terjedhet ki egy időben, egyszerre annyiféle különböző tárgyra: ennélfogva még az általános vitától is visszariad az ellenzék tulnyomó része.
A javaslott rendelkezések fontosabb pontjairól beszédemben van szó.
Az inditvány szükségességét azzal indokolja a kormányelnök, hogy »a most érvényben álló házszabályok – további fentartása a nemzet legszentebb érdekeit és magát az alkotmányt is végveszélylyel fenyegeti«.
Sulyos szó, szinte félelmet gerjesztő, ha az ország kormányának elnöke ejti ki nyiltan a törvényhozás előtt. S ártalmas a nemzet tekintélyére nézve ugy bent, mint kint még akkor is, ha nem igaz. S nyilván semmivel se indokolta a kormány elnöke azt a borzasztó veszedelmet, noha ezentul is ismételve nagyon sokszor hangoztatta.
Például öt nap mulva, márczius 10-én. E napon pártját értekezletre hivta össze, mert az inditványt a következő napon kellett volna indokolnia a képviselőházban. Az értekezleten egyebek közt ezt mondá párthiveinek meggyőzésére:
»Én fájó szivvel látom, hogy a magyar nemzet sorsa ismét lejtőre jutott. Én nyilt szemekkel látom az örvényt, a mely lábaink előtt tátong, a melybe feltartóztathatatlanul belerohanunk, melybe feltartóztathatatlanul bele fogunk sodortatni, hacsak nem lesz bennünk bátorság, nem lesz bennünk hazafiui belátás, nem lesz bennünk erkölcsi erő szembeszállani még bizonyos tetszetős jelszavakkal, tetszetős látszatokkal is és megmenteni a nemzet számára a békés, a biztos fejlődésnek kinálkozó eszközeit. Őseink bölcsesége 1867-ben egy óriási, világtörténelmi megpróbáltatásnak szenvedései között megmentette, életre keltette a magyar alkotmányosságot és megszerezte annak olyan biztositékait, melyekkel négyszáz év óta ez a nemzet nem dicsekedhetett. A mi nemzedékünknek sokkal könnyebb, sokkal enyhébb, nem mondom, hálásabb feladat jutott: tovább élni ezen a biztos alapon, a melyet elődeinknek hősiessége, önfeláldozó hazaszeretete, bőven kiontott vére teremtett. Siralmas volna ennek a nemzedéknek szerepe a világtörténelem itélőszéke előtt, irtózatos volna a felelősség, a mely reá háramlanék, szégyen, guny, megvetés tárgyát kellene, hogy képezze, ha az, a mit apáink oly nehéz viszonyok közt szereztek, a békének, a biztonságnak, az összhangnak mai boldog korszakában, a mi tehetetlen kezünkben szétmállanék. Ebben a meggyőződésben, ettől a tudattól áthatva és avval az erővel, a melyet egy nagy, szent és igaz ügynek szolgálata nyujt, ajánlom a képviselőháznak inditványom elfogadását«.
Ime e dagályos szavak. A szenvedélyes buzgalomnak, a kitörő hazafias fájdalomnak, a jövendő komor képén elborult léleknek szólás-mondásai. Gróf Tisza István nem érzelgős egyéniség, hanem hidegen fontolgató lélek, – ily hangon beszélni nem az ő természete s több mint félszázad óta nem is az államférfi kormányzók szokása. De a nagy veszedelem okait most se sorolta föl. Nem is sorolhatta. Döntő czáfolattal jött rá ez az esztendő.
Következő napon lett volna az inditvány tárgyalása megkezdve. Kossuth Ferencz nem volt jelen betegsége miatt a képviselőházban, Thaly Kálmán helyettesitette, mint a függetlenségi párt tiszteletbeli elnöke. Szót kért:
»Kérve-kérem – ugymond – a miniszterelnök urat, hogy ha ezen oldalról az utolsó pillanatban még garanczia nyujtatik az iránt, hogy a visszavontnak jelzett ujonczozási törvényjavaslatot hirtelenében keresztülbocsátjuk: akkor mentse meg ezt a szerencsétlen országot attól, hogy a házszabályokért rendkivüli elkeseredéssel vivandó nagy, végzetes harcznak menjünk elébe. Ezen a módon még kiegyenlithetnek minden ellentétet az utolsó pillanatban. Kérve-kérem tehát én ősz fejjel, őszinte szivvel, békés akarattal, mélyen megindulva a t. Háznak minden oldalát, nehogy szememre vethessék valaha nekem, a ki pártelnököm betegsége folytán őt itt most helyettesitem és szemére vethessék a függetlenségi pártnak azt, hogy a békejobbot oda nem nyujtottuk volna még az utolsó pillanatban is«.
Nyomban felszólalt Thaly szavainak elhangzása s a zaj lecsillapulta után gróf Tisza István.
»Erre a legtisztább hazafiságtól sugalmazott felszólitásra minden gondolkozás és habozás nélkül kijelentem, hogy a mennyiben a Ház minden oldala részéről kötelezettség vállaltatott arra, hogy az 1903. évi ujonczok megajánlására vonatkozó törvényjavaslatot a lehető legrövidebb idő alatt keresztüleresztik… (Halljuk! Halljuk! Nagy zaj és nyugtalanság a bal- és szélsőbaloldalon.) Mondom, a mennyiben egy ily világos kötelezettség vállaltatnék a Ház minden oldala részéről: én kész vagyok a házszabályok ideiglenes módositására vonatkozó inditványomat visszavonni, a – sajnálatomra – most már visszavont törvényjavaslatokat azonnal ujra benyujtani és azok további alkotmányos tárgyalását kérni.«
Thaly és Tisza szavaira nemes felbuzdulás vett erőt az összes pártokon. Békesség támadt a pártok és képviselők közt, a kik még csak imént csaknem dühös ellenségül tekintettek egymásra. A függetlenségi párt két árnyalatból állott. A mindig békülő s harmadfél év alatt már többszörösen leszerelő Kossuth-árnyalatból s a most különösen harczias Lengyel Zoltán és Polónyi-féle árnyalatból s mind a kettő komolyan készen volt a békére. Igy volt az Ugron-párt, a Nemzeti-párt, a Nép-párt s a kisded Bánffy-párt is. Magam is örömmel láttam e fordulatot már azért is, mert ebben gróf Tisza István vészjósló szavainak egyenes czáfolatát láttam. S valósággal azt kezdtem hinni magam is, hogy Tisza gróf is véglegesnek tekinti a békét s megáll azon a végzetes uton, melyen megindult.
E hitemben a tavasz és nyár eseményei nyilván megerősitettek. Az 1904-ik év gazdagon termette a törvényeket. Az ellenzék becsülettel állta a kötést s például az 1903. évi ujonczjutalékról szóló törvényjavaslatot alig két huszonnégy óra alatt elfogadta. Törvénytárunk összesen harminczkilencz törvénynyel gyarapodott a nyári szünet előtt. Sok fontos törvénynyel is. Két költségvetési törvény készült el, az 1903-iki és 1904-iki. Máskor hónapokig szokott tartani egynek egynek tárgyalása. Kilencz helyi érdekü vasut iktattatott törvénybe. Az állami és vármegyei alkalmazottak s a községi és körjegyzők fizetéses illetményei uj szabályozást nyertek, valamint az állami vasutak alkalmazottainak illetményei is. A katonai nevelő- és képzőintézeteknél ujabb 1073 állami alapitványi hely rendeztetett be magyar ifjak részére s az oktatásban a tiszteknél a magyar nyelv bővebb érvényesülést nyert. Fontos és érdekes tárgyu egyéb törvény is készült.
Gróf Tisza István személyét és politikai egyéniségét az ellenzéki pártok nem kedvelték. Nem is adott rá okot, holott arra, hogy ne kedveljék, már gyülölködő, ócsárló, kicsinylő gyakori beszédével is sok alkalmat nyujtott. És mégis meggyőződött ő maga is, hogy mindaz a hajmeresztő dolog, melyet az örökös obstrukczióról beszélt, csak üres rémlátás s hogy oly kormány, mely igazságra törekvő módon kezeli az ügyeket s mely az ellenzékkel szemben férfiasan, de egyuttal gyöngéden és méltóságosan folytatja az eszmék harczát, az életben levő házszabályok segélyével megóvhatja az ország érdekeit, sikeresen szolgálhatja a fokozatos fejlődés ügyét s növelheti a parlamentnek s általában az alkotmánynak tekintélyét és méltóságát.
2.
(Az ugrai levél. – Minő gondolkozás birta erre gróf Tisza Istvánt? – A levél egyik pontja. – Gróf Tisza november 3-iki értekezleti beszéde. – A 21-es házszabály-bizottság. – Gróf Tisza november 14-iki értekezleti beszéde. – Beszédem. – A Daniel-féle inditvány. – Ennek ismertetése.)
Azonban a mi bekövetkezett, azt bizonyitja, hogy gróf Tisza István nem ezt a tanulságot szerezte az 1904-ik év békés és sikeres törvényhozási munkálkodásából. Az ugrai levél s a mi azután történt, legalább azt bizonyitja, hogy a béke, melyet ő az ellenzékkel márczius 11-én kötött s melyet az ellenzék hiven megtartott, az ő részéről nem volt se jól meggondolt, se őszinte. Ő legalább csufosan megtörte azt.
Igaz, hogy sötét gondolatai voltak az ugynevezett obstrukczióról. Márczius 4-iki beszédében az alkotmány elpusztulását, a nemzet állami létének végveszélyét jövendöli meg, ha – mint mondja – az obstrukczió tovább tart. Rémséges tünetek kápráznak szemei előtt. Nincs költségvetési törvény, tehát az államot és társadalmat fizetési zavarok fenyegetik. Nincs ujonczmegajánlási törvény, tehát az ujonczok hiánya miatt behivott tartalékos legénység szenvedése leirhatatlan. Elzüllik parlamentárizmusunk, lesülyed államunk tekintélye, szerbek és oláhok ellenséges nemzetiségi mozgolódásokba bonyolódnak.
Igy beszélt s beszéd közben két csodálatos, sőt ijesztő kijelentést tett.
»A törvények iránti tiszteletet rombolják le – ugymond – a küzdők. Bennünket is arra birnak, hogy túltegyük magunkat a törvényes intézkedésen.«
Ime az alkotmányszegés első gondolata. Vagy legalább az arra irányuló törekvés első vakmerő vagy ha ugy tetszik, őszinte kijelentése. Az ellenzék nem tartotta egészen komolynak a kijelentést. Nyiltan bevallom, magam se. A kijelentés szerint a kormány és a többség tenné magát túl a törvényen. Vajjon, hogy lehet ezt a többségről föltenni? Hát a király hogy engedhetné meg kormányának, hogy megszegje a törvényt s ezzel halomra döntse az alkotmányt? És miként lehetne ilyen merényletet elkövetni oly erős, hatalmas ellenzék ébersége és erélye ellen?
De ugyane beszéd némi jelenségeit mutatja annak, hogy a különben hidegen gondolkozó kormányelnök agyában az őrjöngő gondolkozás tünetei is pillanatonkint ki-kitörnek. A parlament – ugymond – tehetetlen, guny tárgya lett ellenségeink előtt. Az ellenzéknek nemzeti küzdelme, obstrukcziós harcza valóságos tatárjárás. Elkeseredett szivvel látja a viszonyokat. – »Most már elérkezett az utolsó idő, kéri a küzdőket, álljanak meg az őrület utján. A magyar nemzetnek élni kell… a ki ennek utját állja, azt össze kell tiporni!«
Ily hangon csak ránk zuhanó közvetlen és sulyos veszedelem idején szabad beszélni kormányzó férfiunak, a kire az ország szeme néz s a kinek feladata nem a riasztás és rettegtetés, hanem a megnyugtatás és kiengesztelés. Mindenesetre oktalan volt oly időben, a mikor egy hét mulva a legünnepélyesebb békekötés jött létre az ellenzékkel s a mikor a törvényhozási időszak könnyü szerrel a törvényalkotás gyümölcseit oly bőségesen termette.
Mi idézhette hát elő Tisza gondolkozásában ezt a háborodottságot, mely a legszebb béke közepén fél esztendő mulva az ugrai levelet sugalmazta?
Bizonyára az a nyomás, melyet az osztrák és habsburgi hatalmaskodó erők ránk és viszonyainkra gyakoroltak. Semmi kétségem, hogy gróf Tisza István, a mikor kormányalakitásra vállalkozott, egyuttal vállalkozott ama katonai és pénzügyi terhek elfogadására s ama vám- és kereskedelmi viszonynak Ausztriával való rendezésére is, a melyre elődei, a Széll- és Khuen-Héderváry-kormányok s utódai, a Fejérváry- és Wekerle-kormányok vállalkoztak. Kormányzati törekvéseit jelző nyilatkozataiban ugyan nem mondta ezt meg világosan, valamint azt se mondta meg, hogy megfelelő ellenérték gyanánt a habsburgi politika a magyar nemzet számára semmi nemzeti vivmányt meg nem enged. De ő jól tudta ezt, valamint bizonyosnak tartotta azt is, hogy a parlament éber és hazafias ellenzékei azokat a mérhetetlen s egyelőre ki sem számitható terheket a nemzet vállaira rakni megfelelő ellenérték nélkül se könnyen, se gyorsan nem engedik. Erős, elszánt, nagy többsége daczára is félt a Széll- és Khuen-Héderváry-kormányok sorsától. Lemondani nem akart; mindenáron a hatalom birtokában, sőt annak élén akart maradni, más megoldást nem talált, tehát elvégre a házszabályok módositásának ürügyén akarta az ellenzéket megtörni, ha mindjárt maga az alkotmány is össze lenne törve.
Igy született meg az ugrai levél eszméje.
Az ugrai levél Geszten kelt 1904-ik évi október 4-én, Tisza István gróf akkor Biharvármegye ugrai kerületét képviselte, levelét e kerület választóihoz intézte, innen nevezte el a közélet ugrai levélnek. A fővárosi lapokban október 5-én jelent meg.
A levél szövege meglehetős hosszu s szépen és gondosan fogalmazott s jelentékeny irói tehetségre vall. De nagy gyöngesége ennek is az, a mi a kérdésben tartott egyéb fontosabb felszólalásainak. Csak egyszerüen ugy állitja, hogy a mostani házszabályok mellett alkotmányunkat nagy veszély fenyegeti, de állitását komolyan bebizonyitani még csak kisérletet se tesz. Csak föltevésekből, csak lehetőségekből következtet a márczius 11-iki béke s az egész évi munkaszakon át nyugodtan folytatott sikeres törvényhozó munkálkodás daczára. Állitásait szenvedélyes hévvel erősiti, de azok azért a figyelő és gondolkodó agyat meg nem győzik.
Főgyöngesége mégis abban áll, hogy semmiképen meg nem mondja: miért kell hát a házszabályokat oly kegyetlenül módositani, hogy azok, a mint a márczius 5-iki inditványból kitünik, a parlamenti szólásszabadságot s az ellenzéki képviselők függetlenségét s tanácskozási jogait megsemmisitsék? Egyetlen szóval se utal arra, hogy a habsburgi és osztrák erők fokozása s ezzel arányban a magyar nemzeti erők csökkentése a nyilvánvaló törekvés, mely ugyan a mai ellenzék s a mai házszabályok miatt alkotmányosan nem sikerülhet, épen ezért kell a házszabályok által biztositott lényeges szabadságokat megnyirbálni.
A levél egyik pontja igy szól:
»Igaz, az alkotmányos rend ez idő szerint helyreállott. De a közelmult minden tanulsága arról győz meg: minő ingatag alapon áll az egész parlamenti életünk. Damokles kardja függ a nemzet feje felett. Ötletszerüen összeverődő bármely kicsiny csoport megállithatja a képviselőház egész gépezetét, gáncsot vethet a magyar nemzetnek előretörekvő utjába, reánk zudithatja a közelmult összes veszélyeit és megaláztatásait. Semmit el nem értünk, mig e szégyenteljes állapotot nem orvosoltuk. Bünös könnyelmüség és kötelességeinkről való gyáva megfeledkezés volna, ha fel nem használnók a helyreállott rend első nyugodt időszakát arra, hogy megszerezzük a magyar alkotmányos élet állandó biztositékait. A szólásszabadságot, a parlamenti viták utjáni küzdelmet parancsoló végszükség nélkül nem szabad korlátoznunk. De a magyar parlament nem lehet játékszer jelentéktelen töredékek kezében, a magyar nemzet sorsát nem szolgáltathatjuk ki ezek szeszélyeinek.«
Ime e levéllel adta hirül jó eleve gróf Tisza István az országnak, hogy ő mindenáron meg akarja változtatni a házszabályokat. És pedig annak daczára, hogy, a miként beismeri, az alkotmányos rend ez idő szerint helyreállott, ugy akarja megváltoztatni, hogy a szólásszabadságot és a parlamenti viták utjáni küzdelmet – miként gondolatát szavakba önti – korlátozni kell. Ezt ugyan – ugymond – parancsoló végszükség nélkül nem szabad tenni, de levele más helyén mégis azt mondja, bünös könnyelmüség és kötelességeinkről való gyáva megfeledkezés volna, ha a kedvező alkalmat fel nem használnók a házszabály módositására.
A levél az összes ellenzéki pártokat nagyon meglepte, miként a dolog természete hozta magával s miként a hirlapok akkori elmélkedéseiből nyilván kitünik. A közönséges józan elme hihetetlennek tartotta, hogy a kormány elnöke ily gyorsan és ily durván szegje meg azt a békét, melyet ő maga ünnepélyesen a parlament szine előtt kötött meg márczius 11-én. Azt meg épen nem hiszem magam se, hogy a tervezett módositás a márcziusi inditvány borzalmas pontjai szerint legyen megint előterjesztve, hiszen ezt a kormányelnök egyenesen visszavonta, az ellenzék pedig még soha se volt kezesebb és jámborabb a kormány iránt, mint a márczius óta lefolyt félesztendő alatt.
Most már azonban gyorsan fejlődtek a dolgok.
Az őszi ülésszak megkezdésekor azonnal sietett gróf Tisza István a saját pártját, a parlamenti többséget megnyerni terveinek s rábirni a házszabály szigoru módositására. A november 3-án tartott szabadelvüpárti értekezleten hosszu, érdekes, támadó beszédet tartott, melyben egybek közt igy nyilatkozik:
»A ki az én igénytelen személyiségem működését és nyilatkozatait csak a legkisebb figyelemmel is kisérte, az rég tisztában lehetett velem, hogy a házszabályrevizió kérdését a magyar nemzeti politika egyik olyan kardinális fontosságu kérdésének tartom, a melynek elodázásáért a felelősséget semmi körülmények között magamra nem vállalom. A kérdések második csoportja a Ház rendjének, méltóságának fenntartása körül forog. A ki oly szerencsés vagy oly szerencsétlen, hogy már körülbelül husz év óta tagja a Háznak és visszagondolva a magyar képviselőház atmoszférájára, hangjára, egész megjelenésére a 80-as években, azzal a mai állapotot hasonlitja össze, az valóban megdöbben és elszomorodik. És gondolkozhatunk egyes kérdések felett bárhogyan, de magyar ember, ha belemélyed ezekbe a dolgokba, lehetetlen, hogy be ne lássa azt, hogy a parlamenti hangnak ez az elfajulása, eldurvulása valósággal gyökerében támadja meg a parlamentet, valósággal a végveszedelem csiráit rejti magában egész nemzeti létünkre nézve. Mert mi lesz egész nemzeti életünkből, hogyan fejlődhetik életképesen és erőteljesen a magyar alkotmányos élet, hogyha tiszteletet, becsülést, tekintélyt, kegyeletet nem tud ébreszteni maga iránt? Ha nem képes vonzerőt gyakorolni a haza minden polgárára? Ha nem képes megnyerni rokonszenvét és tiszteletét barátainknak és nem képes tekintélyt tartani és imponálni ellenségeinkkel szemben? És mi lesz a magyar nemzet egész jövő fejlődésével, ha a magyar parlament nem nagy eszmékért folytatott nagy küzdelmek góczpontja lesz, a mely beragyogja fényével az egész magyar közéletet, hanem ellenkezőleg a szellemi sivárságnak, a hang durvaságának, a közélet elfajulásainak válik iskolájává?«
Sok igazság van gróf Tisza István kormányelnök e panaszában és szemrehányásában. Csakhogy ez őt az utolsó években még sokkal inkább terheli, mint az ellenzéket s mint pártjában és azon kivül másokat. Soha senki se beszélt ridegebb és durvább hangon az ellenzékről, mint épen gróf Tisza. Az ellenzéknek nálunk a ráerőszakolt keserü harczban, melyet a nemzeti jogokért és érdekekért viv, sokkal inkább el lehet nézni, ha olykor-olykor szenvedélyes szavakban tör ki, mint a kormánypártnak vagy épen a kormány tagjainak. Az ő kezükben van a hatalom és az erőnek nagyobb része, de erősebbnek is lenni, a hatalmat is korlátlanul élvezni és gyakorolni s a mellett még az ellenzékkel durván, ridegen is bánni: az emberi lelkek benső természete hozza magával, hogy ez nemcsak ingerlő, hanem egyuttal utálatos is. Ily szemrehányással élni hát épen gróf Tisza nem volt illetékes.
A következő napon röviden indokolta inditványát, hogy a képviselőház alakitson és küldjön ki 21-es bizottságot, melyben az ellenzéknek néhány tagja is részt vegyen s mely a házszabály módositása iránt dolgozzon ki s terjeszszen a Ház elé javaslatot. Érdemleges javaslatot se gróf Tisza, se pártja nem hozott a képviselőház elé, a márcziusi pedig vissza volt vonva. A számitás az volt, hogy a függetlenségi pártnak Kossuth-féle békülékeny árnyalata bemegy a bizottságba s a szigoritó módositások egy részének legalább megnyerhető lesz s igy az ellenzék többi árnyalatai is némileg meg lesznek bénitva.
Rögtön beláttam ezt, közöltem gondolatomat báró Bánffy Dezsővel s ő egy budai uj-párti nyilvános lakomán nyomban kijelentette s indokolta, hogy ellenzéki férfiu a 21-es házszabály-bizottságban nem vehet részt. Ez a bátran és mereven kiejtett szó erősen hatott az összes ellenzéki pártok gondolkodására s ezért megállapodtak abban valamennyien, hogy a bizottságban nem vesznek részt, legyen a felelősség egyedül a kormányé és kormánypárté az egész javaslatért.
Az inditvány tárgyalását a parlament a következő napon megkezdette. Néhány napig folyt a vita, de nem nagy élénkséggel. Semmi jele nem mutatkozott annak, hogy az ellenzéki pártok valami nagy keserüséggel és harczias indulattal folytatják a vitát. Biztosnak látszott azonban, hogy az inditványt el nem fogadják s a bizottságban részt nem vesznek s talán egész hónapon keresztül folyik majd a tanácskozás, mielőtt az inditvány fölött szavazás történhetnék. Pedig az ellenzékek most még nem is tudják, miféle szigoritást, vitazárt vagy egyéb könyörtelen rendszabályokat léptet majd életbe a módositás. Tisza és pártja ezt meggondolta. S meggondolta azt is, hogy ezzel a vitával végre se lehet elérni semmit, mert hiszen majd a kiküldendő 21-es bizottság előterjeszti jelentését s a javaslatát s a mikor ezt az ellenzékek meglátják: haragjuk elemi erővel tör ki s akkor a vitának se elejét, se végét, se természetét belátni, se végeredményét kiszámitani nem lehet.
Tisza és benső hivei ennek elejét akarták venni. Azt gondolták ki, hogy ha a Ház elnökeinek valamelyikét tervüknek sikerül megnyerni, hevenyészetten határozati javaslatot nyujtanak be s azt a Ház elnöke a házszabályok lábbal tiprásának segélyével valamely furfangos módon megszavaztatja s elfogadottnak kijelenti. E határozat ugy, mint márcziusban, egyetlenegy hosszu pontból fog állani s ebben benne lesznek az összes módositások. Előrelátható volt, hogy a parlamentben rettenetes vihar fog kitörni, de erre készen tartják a Ház üléseit elnapoló királyi leiratot s majd a mikor hetek mulva ujolag megnyitják az üléseket, a világ s az emberek addig sokat felednek, első haragjuk elpárolog s a bevégzett tények nyomása alatt csendesebbé válnak.
Hallottuk ugyan bizonytalan kósza hirekből, hogy a kormány nagy meglepetést, nagy kudarczot készit titkon az ellenzék részére, de a hirek alaktalanok voltak s tartalmuk többféle. Azt se hittük, hogy az elnökök bármelyike is valamely erőszakos és undok alkotmányszegésre vetemedjék, a meglepetésre hát az ellenzéki pártok nem voltak elkészülve.
Az elnököt, Perczel Dezsőt megnyerték a tervnek. Ez a férfiu nemes, előkelő nemzetségből származott, mely jeles fiakat, kiváló közéleti alakokat, dicsőséges hadvezetőket adott már az országnak. Ő maga is régen képviselő, korábban vármegyéjének tisztje, a Bánffy-kormányban a belügyek kormányzója volt. Szerény, rokonszenves alak minden párton. Se különös nagyravágyást, se beteges hiuságot, se nagy igények támasztását senki rajta soha észre nem vette. Erős egyéniség nem volt, nagy dolgokat tőle senki se várt, de arra se gondolt volna soha senki, hogy alacsony politikai cselszövényekre, alkotmánypusztitó hitvány cselekvényekre képes lehessen.
November 14-én este a szabadelvü párt a saját körhelyiségében népes értekezletet tartott s itt gróf Tisza István hosszu, tartalmas és heves beszédben tárgyalta a házszabály módositásának kérdését. Beszédje folyamán és végén egyebek közt ez inditványnyal állott elő:
»Azt hiszem, t. barátaim, a pártnak ismét ahhoz az eszközhöz kellene nyulnia, a melyet márcziusban vett kezébe és csak azért tett le ismét a kezéből, mert alkalmazásának szüksége akkor elesett.
Én tehát azt volnék bátor kérni, hogy határozza el a párt, miszerint azon czélból, hogy egy, az általam már ismételten jelzett keretekre szoritott, mérsékelt házszabályreform megvalósitható legyen és azzal a világos körülhatárolással, hogy ezen ideiglenes házszabálymódositás hatálya mellett csak az országnak halaszthatatlan folyóügyei, t. i. az 1905-iki költségvetés, az ezzel kapcsolatos dolgok, az indemnitás – és azt hiszem, hozzávehetjük a Horvátországgal kötött pénzügyi egyezményt, mert különben ex-lexbe jutunk a horvát kérdésben – és a változatlan ujonczlétszámnak 1905-re való megszavazása, tehát csak az országnak ezen halasztást nem türő folyóügyei és a házszabály-javaslat legyenek elfogadhatók, hogy, mondom, ezen idő- és térbeli korlátozással a házszabályok ideiglenes módositása vitessék keresztül.
Az inditvány tehát, a mely nézetem szerint benyujtandó volna, a maga dispozitiv részében lényegileg egyeznék a tavaszszal benyujtott inditványnyal; a befejező része módosulna annyiban, hogy a tavaszi az akkori sürgős ügyekre, a mostani pedig a most előttünk álló sürgős ügyekre szólana.
Én arra kérlek benneteket, legyetek kegyesek elhatározni egy ilyen javaslat benyujtását és annak benyujtásával a pártelnökséget bizni meg.
T. barátaim! ugy látszik, hogy belejutunk a harcznak akutabb stádiumába. Én azt hiszem, a ki illuziókban nem él, a ki nyitott szemmel nézi az eseményeket, azt ez a fordulat nem lephette meg és nem is hozhatja ki sodrából. Mi nekimentünk ennek a küzdelemnek abban az erős meggyőződésben, hogy az ország legszentebb, legnagyobb érdekei parancsolólag kivánják ezt és meg vagyok róla győződve, hogy fog vinni bennünket az a tudat, hogy a magyar nemzetnek, a magyar nemzeti politikának teszszük ezzel a legnagyobb szolgálatot.«
Ez a beszéd és inditvány világositott föl engem egészen, hogy gróf Tisza a márcziusi borzasztó javaslatot akarja a törvényhozás népképviseleti részére ráerőszakolni. Ennek hatása alatt, figyelemmel gróf Tisza Istvánnak november 15-én előttem történt felszólalására, határoztam el magamat hevenyén beszédem megtartására.
Beszédem után oly zajos, hosszantartó és hatalmas helyeslés, taps és éljenzés tört ki az ellenzéki pártok oldalán, hogy a tanácskozást folytatni épen nem lehetett. Az elnök hát rövid időre felfüggesztette az ülést s eltávozott helyéről.
Már beszédem alatt is, de kivált a szünet alatt gróf Tisza Istvánnal pártjának több kiválóbb férfia félrevonult s a fölött tanácskoztak, hogy beszédem hatása alatt, beszédem által mintegy erőszakosan felhiva s annak ellensulyozására nem volna-e czélszerü az uj házszabályjavaslatot nyomban benyujtani, előterjeszteni.
A javaslat Daniel Gábor-féle nevet visel történelmi sulyu korirásainkban. Több nap óta készen volt már. Lényeges rendelkezései már az év elején elkészültek s egyes eszméi már akkor fogalmazási alakba öntettek. Sok tanácskozáson, százféle apróbb-nagyobb módositáson ment keresztül, mig végleges alakjához eljuthatott. Képzelhetlen furfangossággal készült a végből, hogy a mikor a köztanácskozások folyamán a kormány és a többség az ellenzéket el akarja hallgattatni s a neki kellemetlen ellenzéki szónokot a képviselőházból el akarja távolitani s igy lehetetlenné s munkaképtelenné tenné: ezt a házelnök segitségével nyomban teljes eredménynyel megcsinálhassa.
Abban állapodtak meg, hogy beszédem után haladéktalanul beadják a határozati javaslatot s a beadást Daniel Gáborra bizzák.
A javaslatnak nincs kelte. Alá volt már irva néhány nap óta. Aláirták: Daniel Gábor, Podmaniczky Frigyes, Apáthy Péter és Vojnits István. E képviselők a szabadelvüpártnak elnökei.
Beszédem után alig nyilt meg ujra az ülés, Daniel Gábor jelentkezett szólásra s a nagy zajban alig hallható szavakkal ennyit mondott:
– A szabadelvüpárt elnökségének megbizásából terjesztek be egy határozati javaslatot.
S odaadta papirját Szőts Pál jegyzőnek, ki arról felolvasta a javaslatot.
Igy szól:
A DANIEL-FÉLE HÁZSZABÁLY-MÓDOSITÁS.
Határozati javaslat. Tekintve, hogy a jelenleg érvényben álló házszabályoknak égető szükséget képező reformja a képviselőház egy része által kilátásba helyezett rendszeres obstrukczióval szemben a jelen házszabályoknak hatályban maradása mellett meg nem valósitható, minélfogva a 21-es bizottság megválasztása előtt ideiglenes hatálylyal oly módositásokat kell a házszabályokon eszközölnünk, melyek az egész munkálat sikerét biztositsák, határozza el a Ház, hogy a tárgyalás alatt lévő inditvány feletti érdemleges határozathozatalt a jövő ülésszakra halasztja és az elkészitendő uj házszabály életbeléptéig, legfölebb egy évig terjedhető hatálylyal és annak világos kikötése mellett, hogy az alábbi rendelkezések hatálya alatt csak az 1905. évi államháztartásra vonatkozó és azzal kapcsolatos javaslatok, beleértve a Horvát-Szlavonországokkal kötendő pénzügyi egyezményt is, és az 1905. évi és a folyó évinél nem magasabb ujonczlétszám megállapitására és megajánlására vonatkozó javaslatok, valamint a házszabályoknak olyan módositása tárgyalhatók, mely a klotürt az appropriaczionális és indemnitási törvényjavaslatok kivételével más törvényjavaslatok érdemleges tárgyalásánál nem hozza be – a létező házszabályokat akként egésziti ki, illetőleg módositja, hogy az elnöki előterjesztések tárgyában a benyujtott törvényjavaslatok előzetes tárgyalását illetőleg a Ház legfölebb két szónok meghallgatása után egyszerü szavazással dönt és ez alkalommal a törvényjavaslat előzetes tárgyalásával megbizott bizottságnak jelentésének beadására záros határidőt tüz ki, az egyes javaslatok tárgyalásának megkezdésekor vagy azok tárgyalása közben 50 képviselőnek az elnökhöz irásban beadott inditványára vita nélkül, egyszerü szavazással meghatározhatja az azok letárgyalására szánt időt, melynek letelte után további tanácskozásnak vagy bárminő kérdés közbevetésének helye nincs, az összes határozatok vita nélkül, egyszerü szavazással s a 228. §. 4., valamint 230. §. 2. bekezdésének hatályon kivüli helyezése mellett hozatnak meg s az ülés el nem oszlatható, mig a javaslat részleteiben is le nem tárgyaltatott, a 305. §. utolsó bekezdése hatályát veszti, minden ülés a napirendre tüzött javaslat tárgyalásával veszi kezdetét, e tárgyalás semmiféle okból és czimen a napirend tárgyalására szánt idő letelte előtt meg nem szakitható s a 196., 197., 204. és 206. szakaszokban körülirt teendők ezen idő letelte után az ülés végén intézendők el. A 207. és 223. §-oknak a tárgytól való eltérés kérésére, valamint zárt ülés megtartására vonatkozó határozmányai hatályon kivül helyeztetnek, az elnök a 215. és 226. paragrafusok alapján való felszólalást – ha ilyen felszólalások az idő kihuzása czéljából történnek – egyáltalában megtilthatja, végre, a mennyiben a 255. §-ban emlitett rendzavarás, valamint az elnök elleni engedetlenség egyéb eseteiben azonnali intézkedés szüksége forogna fenn, az elnök azt vagy azokat, a ki vagy a kik a rendzavarást vagy engedetlenséget folytatják, a képviselőházból kitiltja, ezen határozatát, valamint a Háznak a mentelmi bizottság javaslata alapján hozott kizárási határozatait foganatositani tartozik, egyuttal az ügyet a mentelmi bizottsághoz teszi át, melynek a 255. paragrafusban körülirt rendszabályoknak a rendzavarókra és engedetlenekre való alkalmazását czélzó inditványa a Ház legközelebbi ülésében a bizottság többségi s esetleg kisebbségi előadójának meghallgatása után vita nélkül egyszerü szavazással döntendő el, végül a kitiltás hatálya alatt álló képviselő a kitiltás tartamára eső tiszteletdiját elveszti, az országgyülés épületébe be nem léphet s e tilalom áthágása miatt, mint ujabb engedetlenség, a 255. paragrafusban körülirt eljárás alá esik. Beadják: Daniel Gábor, Podmaniczky Frigyes, Apáthy Péter, báró Vojnits István.
A határozati javaslat felolvasása után, mielőtt az ellenzék felocsudhatott volna ámulatából, a soron levő képviselőt hivta fel az elnök szólásra. Ennek beszéde alatt azután zárt ülés tartásában állapodtak meg az ellenzék tagjai.
A zárt ülésen Rakovszky István, Visontai Soma, báró Kaas Ivor, Ugron Gábor, Lengyel Zoltán, gróf Apponyi Albert s Holló Lajos szólaltak fel s erélyesen követelték, hogy mind a szőnyegen levő bizottságkiküldési javaslat, mind a Daniel-féle törvényesen s az életben levő házszabályok szigoru megtartásával tárgyaltassék.
Ennek hangoztatását azért látta az ellenzék már eleve szükségesnek, mert el volt terjedve az a hir, hogy a kormány orvul, valamiféle álnok meglepetéssel akarja a Daniel-féle javaslatot megszavaztatni.
Gróf Tisza István a tárgyalás módjára nézve nem tett semmiféle határozott igéretet, hanem a tárgyalásra bejelentett összes egyéb kormányjavaslatokat visszavonta, hogy az uj házszabálykészitésnek törvénybe ütköző alaki akadálya ne legyen. A törvény ugyanis ugy rendelkezik, hogy házszabály csak akkor alkotható, ha már a napirenden levő mindenféle javaslat előbb letárgyaltatott és szőnyegen egy sincs. Ezt 1848 óta minden országgyülés szigoruan megtartotta.
Ellenben az elnök Perczel Dezső kijelentette, hogy ő a maga részéről a Daniel-féle javaslat tárgyalása közben házszabályszerüen fog eljárni. Az ellenzék részéről hangosan kérdezték: »hát elnöktársai?« Erre az elnök nem felelt semmit.
A nagy és ocsmány alkotmányszegés titkon el volt már határozva s harmadnap mulva be is következett. Az ellenzék minden lehető rosszat sejtett ugyan, de semmi bizonyost nem tudhatott.
* * *
Ime ez a hirhedt Daniel-féle házszabály-javaslat.
Minden rendelkezése szokatlan és ártalmas a mi viszonyaink közt, de különösen sértők, veszedelmesek, ingerlőn boszantók s az alkotmányos szabad tanácskozás s a parlamenti rendes életmüködés teljes megsemmisitésére s ezzel az alkotmány megszüntetésére teljesen alkalmasak különösen a következő rendelkezések:
hogy az elnöki előterjesztések tárgyában a képviselőház legfölebb két szónok meghallgatása után egyszerü szavazással dönt s még arról sincs intézkedés, hogy legalább az egyik szónok az ellenzék soraiból jusson szóhoz;
hogy a törvényjavaslatok előzetes tárgyalásával megbizott szakbizottságnak záros határidő tüzhető ki jelentésének beadására; minthogy pedig a szakbizottságokból az ellenzék férfiai a többség és a kormány kénye szerint amugy is kizárhatók, tehát nagyon kényes és nagyon fontos ügyekben megtörténhetik, hogy egyrészről az előkészitő és tájékoztató tanácskozás és tárgyalás végképen elmarad, másrészről pedig az ellenzék épen nem nyer értesülést előzetesen a fenforgó nagy kérdésekről;
hogy ötven képviselő irásbeli inditványára a törvényjavaslatok letárgyalására szánt időt a többség kiszabhatja akár a javaslatok tárgyalása közben, akár azok tárgyalásának megkezdése előtt. Ez a nemzet törvényhozási jogának egyenes megsemmisitésére vezethet, mert e szerint alkothatók törvények a nélkül,
hogy azokhoz a nemzet képviselői hozzászólhatnának; hogy az elnök az egyes képviselőket a Házból kitilthatja, erőhatalommal kivezettetheti, hosszabb időre, sőt az országgyülés egész idejére a mentelmi bizottság segédkezésével kizárhatja s napidijától megfoszthatja. Ily esetben a választókerületek képviseletlenek maradnak s az országgyülés csonka leend. A Daniel-féle javaslatban semmi óvrendszabály vagy orvoslási mód nincs e boszantó következmény ellen.
A mikor beszédemet november 15-én tartottam, mindezt még egész határozottan nem tudtam, mert hiszen beszédem befejezte után terjesztette elő Daniel képviselő a neve alatt ismert javaslatot. De sejtettem részint a szállongó hirek után, részint a márcziusi házszabálymódositó javaslat alapján.
Hogy beszédem oly keserü és szavaim oly erősek: ezek után egészen természetes.
II.
A BESZÉD.
1.
(Az obstrukczió története. – Az 1903-iki obstrukczió valódi okai. – Gróf Tisza módszere. – Az 1889-iki és 1901-iki nagy viták. – Az 1898-iki obstrukczió. – Gróf Tisza javaslatának birálata.)
Tisztelt Ház! Mióta ez áldástalan kérdés szőnyegre jött, mióta e kérdés felett tanácskozunk, mindennap habozva gondoltam e tárgyra, akár jöttem a képviselőházba, akár nem – igen sokszor ide sem jöttem – meg voltam arról győződve, hogy komoly férfiaknak, komoly érvekkel ebben a kérdésben nem érdemes már felszólalni.
Abban a habozásban, mely rajtam erőt vett, nem tudtam magamat elhatározni, hogy ebben a kérdésben én is felszólaljak. Nem is sokat gondolkoztam felette, nem tartottam érdemesnek, nem is készültem rá, eszméimet se rendeztem. Azonban azok után, a mikről a mai lapokban értesültem, az után, a mi tegnap a szabadelvüpárt értekezletén történt és a miniszterelnök ur mai felszólalása után hallgatnom gyávaság volna és hitványság. Elhatároztam, hogy felszólalok és megkisértem, hogy a tisztelt miniszterelnök ur által ugynevezett fogalomzavarba némi rendet, némi tisztaságot, némi világosságot hozzak, mert az a gyalázatos játék a szavakkal és eszmékkel, a mely a tisztelt miniszterelnök ur részéről és sajtója részéről hetek óta, hónapok óta folyik, a nemzetnek az az ocsmány félrevezetése, az ellenzéknek az az undoritó, gyalázatos vádolása, gyanusitása, melyet a miniszterelnök ur rendszerré tett, lehetetlen, hogy az ellenzék férfiait, hogy minden józaneszü embert ki ne szólitson a harczra e módszer ellen. (Élénk helyeslés a bal- és szélsőbaloldalon.)
Két története van az obstrukczió kérdésének. Az egyik, az ujabb történet ez évből, a másik a mult, az általános történet, a melyről a tisztelt miniszterelnök ur itt a Házban tudtommal keveset szólt, de a melyet a Házon kivül a maga gyüléseiben vagy gyülekezeteiben per longum et latum tárgyalt, még pedig akként, hogy az ő parlamenti és történeti felfogásában egyetlen igaz szót én nem találtam. Álljon elő akárki, álljon elő az akadémiától kezdve a legutolsó asztaltársaságig és a parlamentnek és a nemzetnek történetét merészelje velünk szemközt ugy adni elő, a mint ő asztaltársaságaiban tette, majd megtalálja rá a feleletet a tudományban, az irodalomban, a hazafiak lelkiismeretében és a parlamentnek kötelességükhöz hű tagjaiban. (Élénk helyeslés a baloldalon.)
A tisztelt miniszterelnök ur képes volt a tiszteletreméltó nagy pártot, a melyet én láttam nagy dolgokban is, saját pártját vakká, siketté, bolonddá tenni. (Élénk helyeslés a bal- és szélső baloldalon.) Mert hogy 250–260 képviselő közt, midőn azzal a tervvel előállott tegnap, a mely az ő márczius 5-iki javaslata, 250–260 férfi, honfitársunk közt egyetlen ember ne akadna, a ki óvó szavát az ellen felemelje, ez a sülyedtségnek akkora foka, a melyet én vén ember létemre sohasem láttam. (Élénk éljenzés és taps a bal- és szélsőbaloldalon.)
Magam is voltam a többség tagja, mikor nem olyan vezérünk volt, mint gróf Tisza István. Maga Deák Ferencz volt a vezér, ő adott elő terveket, javaslatokat; hetekig, hónapokig vitattuk azokat becsülettel, komolyan, a haza sorsa és jövendője iránt honfi-aggodalommal; pedig ő volt a vezérünk. És mégis hetekig tartott, mig végre előjöttünk a Házban vagy a bizottságban, vagy az osztályokban a javaslatokkal. Tanu rá abból az időből gróf Apponyi Albert is, hogyan folytak akkor a tanácskozások az értekezleteken, pedig Deák Ferencz vezetett akkor bennünket. És most előáll gróf Tisza István olyan javaslattal, a melylyel a jelent megmételyezi, jövendőnket megrontja és becsületünket ebben a parlamentben örökre semmivé teszi. (Ugy van! Ugy van! a bal- és szélsőbaloldalon.) Tudja, hogy bizottság elé nem fogja terjeszteni javaslatát, tudja, hogy az osztályok elől elzárja azt, pedig Isten, világ, a józan ész és saját törvényeink szerint minden képviselőnek igazán ott kellene szeme közé nézni a kérdésnek. Tudja azt a párt is és elhangzik az inditvány, de egyetlen kérdés, aggodalom, birálat, a honfigondnak egyetlen szava nem nyilatkozik meg. (Felkiáltások: Szégyen!)
(Okolicsányi László: Szentiványi felszólalt!)
De nem ebben a dologban. Szentiványi nagy vétket követett el, mert abban a rettentő órában még talált a tisztelt miniszterelnökben dicsérni valót. Ilyen helyzetben lehetetlen becsületes hazafinak hallgatni. Azért szólalok fel.
Két története van ennek az obstrukcziónak. 1903-ban, mondja a miniszterelnök ur és mondja általában a világ, obstrukczió volt ebben a Házban. Elitélik azt az obstrukcziót. Jól van, ahhoz nem szólok; kiki vélekedjék a maga itélőtehetsége és a maga jóindulata vagy rosszindulata szerint arról. De a tisztelt miniszterelnök ur sohasem lát egyebet, mint mindig csak az obstrukcziót. Mint a részeg kappanról beszélik, csak a körülte huzott krétavonalat látja s azt hiszi, az gátolja őt a mozgás szabadságában. (Élénk derültség, éljenzés és taps a bal- és a szélsőbaloldalon.) Sohasem lát egyebet, mint hogy az obstrukczió a többség akaratának nyilvánulását gátolja, sohasem lát egyebet, mint hogy az obstrukcziót olyan férfiak is kezelik, – én is, más is – mint Polónyi és Lengyel és ezzel telelármázza saját pártját, telelármázza hirlapjait, telelármázza az országot, hogy hogyan bizzuk mi az ország sorsát Polónyira és Lengyelre, ugy mint tegnap este is mondta… és miért nem bizzuk inkább az ország sorsát gróf Tisza Isvánra.
Bocsánatot kérek, annak az obstrukcziónak másik oldala is van, a minthogy a gyémántjegecznek is sok oldala van, pedig az mindenütt mégis gyémánt. És a miniszterelnök ur az obstrukcziónak többi, igazi, valóságos részleteiről nem beszélt. Mik voltak azok? Nézzük csak meg. Előállt egy kormány, ő előtte a harmadik, előállt oly javaslatokkal, a melyekkel az osztrák császárság hatalmát növelni akarta. Nevezzük az osztrák császárt, ha ugy tetszik önöknek, magyar királynak. Én ugyan minél kevesebbet nevezem igy, mert a magyar királyt sohasem látom, hanem mindig az osztrák császárt, (Derültség a szélsőbaloldalon) tehát az osztrák császárnak és magyar királynak hatalmát növelni akarta a hadsereg létszámának óriási felemelésével és az azzal együtt járó óriási anyagi terhekkel, a melyeket a mi nemzetünk, társadalmunk már-már alig bir el. Emelni akarta a királynak és az uralkodónak hatalmát, erőit, a mely hatalom és a mely erők igen gyakran a magyar nemzet ellen használtattak fel és a mint tegnap a tisztelt miniszterelnök ur saját pártjában mondta, hogy fájdalom, jöhet idő, a mikor az megint a magyar nemzet ellen fog felhasználtatni.
Mit csinált ezzel szemben az ellenzék? Mit csinált, nem obstrukczióval, hanem tisztességes, komoly, sőt fenséges eszmecserében, fenséges vitában? Az ellenzék azt mondta és arra az álláspontra helyezkedett, hogy ha a király hatalmát és erőit fokozni ti akarjátok, az osztrák császár hatalmát ti még nagyobbá akarjátok tenni, akkor megfelelő erőt nyujtsatok a nemzetnek is, hogy abban a harczban, a mely folyt eddig, folyik most, a mely folyik ezentul is, de időnkint vulkánikus kitörésekben is nyilvánulhat, hogy ebben a harczban megfelelő erőszaporodással álljon a nemzet is a hatalommal szemben. Ha ti a hadsereg létszámát emelni akarjátok, ne üldözzétek a magyar hadseregben a magyar nyelvet, ne üldözzétek a magyar nemzet »Szózat«-át és »Himnusz«-át, küszöböljétek ki szelleméből, nyelvéből, intézményeiből mindazt, a mi német, hozzátok helyébe mindazt, a mi magyar, hogy a mit veszitünk a létszám felemelésével és annak irtózatos költségeivel, azt ellenértékül legalább fajunk erősödésében nyerjük meg. (Igaz! Ugy van! a szélsőbaloldalon.) Ez volt az ellenzék álláspontja; és mert ez álláspontjához kötelességszerüleg, hiven – gazemberek gyülekezete lett volna, ha nem tette volna meg – kötelességszerüen mindaddig ragaszkodott, a mig a kormány azt magáévá nem tette: ezt nevezi ő obstrukcziónak, ezt nevezi ő annak, hogy a parlament rendje, méltósága és tisztessége meg van támadva. Hát miért nem beszél a miniszterelnök ur soha, az obstrukczió kérdésének erről az oldaláról, a mely pedig egyedül fontos?
Az a kormány akkor megbukott.
Jött utána egy másik kormány és annak belépésekor oly tünetek merültek fel, a melyek szerint itt egyes ellenzéki képviselőket pénzzel akartak megtántoritani. Azt mondja a miniszterelnök ur valahol valamikor – nem jegyzem fel minden szavát – hogy hogyan lehet ilyen ostoba csinyt vagy gyerekséget emlegetni? Hát t. miniszterelnök ur, azok a férfiak, kik ezt csinálták, látszólag és a kormány beismerése szerint, azok a férfiak nincsenek itt, ki Amerikában, ki Ausztráliában van, azokat ide tanukként megidézni nem lehet. De ha van ebben a Házban, ebben az országban épelméjü ember, az ugyan el nem hiszi feltétlenül soha, hogy ebben az alávaló dologban a kormány vagy legalább a kormány benső barátainak keze ott nem volt; olyan épelméjü embert pedig ebben az országban eleget talál, a ki ennek az ellenkezőjét hiszi, beszéli és tudja. (Helyeslés a szélsőbaloldalon.)
Mikor az uj kormány beléptekor ily tünetek merültek fel a képviselőházban és az általános nemzeti köztudatban, szégyeltük magunkat; mélyen bántott bennünket, ellenzéket, hogy akadhat kormány, a mely felteszi, hogy e parlamentben a nemzetet képviselő ellenzéket pénzen lehet megvásárolni, mert erkölcsös, becsületes emberre nézve irtózatos dolog az, hogy miniszteri széken ülő, nemzetkormányzó férfiu felteszi, hogy a nemzet ellenzéki részén egyes emberekkel ép ugy el tud bánni, mint talán a maga pártján egyes emberekkel. (Taps balfelől.)
Ez ellen a kormány ellen is folyt az ellenzéki harcz, még pedig két ok miatt. Megint a katonai intézményeknél meggyalázott és eltiport nyelvünk megmentése érdekében és olyan veszedelmes kormány eltávolitása végett, mely ilyen üdvözlettel jött be Magyarországba! Hát obstrukczió ez? Hát minek tartaná gróf Tisza István azt az ellenzéket, a mely összetett kezekkel, az ő plakettjeire számitva – mint a milyennel Thaly Kálmánt megtisztelték – tudná nézni az ily eljárást és ne akarná az ő parlamentjének tisztességét és méltóságát megvédelmezni?
Ez volt az obstrukczió története. Miért nem emlegeti ezt a t. miniszterelnök ur? Miért mindig az ellenzék egy-két tagjára hivatkozik és könyvekből kiolvasott általános tantételeket, hitvány elveket emleget? (Igaz! Ugy van! Taps balfelől.) Élő nemzet vagyunk mi; szabadságunk, a melynek egyik intézménye a házszabály, élő dolog. Angliába futkosni érvekért és ostoba tankönyvekből meriteni érveket az ellen, nem engedünk, mert ezek a dolgok nem illenek össze! (Ugy van! balfelől.) A parlament rendje, méltósága és tisztessége előttünk, kisebbség előtt ép oly fontos, sőt még ezerszer fontosabb, mint a t. többség előtt. Az is kétségtelen mielőttünk, hogy a többségnek az ország érdekében érvényesülnie kell minden alkalommal, a mikor a nemzet érdekét képviseli. Hogy ez igy van, bizonyitja 37 esztendőnek parlamenti története Magyarországon. Ezek a házszabályok, a melyek most vannak, lényeges rendelkezéseikben 1869-ben, sőt még előbb keletkeztek. 1869 óta nem tudom, hogy hány kormány váltotta fel egymást, de mindegyik fenn tudta tartani, valahányszor a nemzet érdekében való javaslatokkal jött, ezekkel a házszabályokkal a parlamentnek rendjét, tisztességét és méltóságát. Miért nem tudja fenntartani gróf Tisza István, ki eddig még semmi olyannal nem jött, a minek bécsi szagát ne éreztük volna (Taps a bal- és a szélsőbaloldalon) és a mi a parlamentben általános ájuldozást ne idézett volna elő? Hát a házszabály az oka az obstrukcziónak, a rendetlenségnek, ha van és a parlament tisztessége és méltósága megtámadásának? Hát van a világon olyan rakonczátlan férfiu, a ki a parlament méltóságát, tisztességét jobban lábbal tapodná, mint az önök tegnapi értekezleti jelenete? (Igaz! Ugy van! balfelől.) Hát kik önök? Hát mik önök? Nincs ott agy, sziv és lélek, a mely megmozdulna akkor, mikor egy kisérletező, teljes életében bankban élő és bankból kilépett ember itt az ország összes intézményeit fel akarja forgatni? (Taps a bal- és szélsőbaloldalon.)
Én a miniszterelnök ur egyéni becsületét és tisztességét nem vonom kétségbe, sőt elismerem; de önök az ő kisérleti és nyilvános működésében arra, hogy ő a nemzetnek legtermészetesebb jogát is megvédje, s hiányos jogait kivivja, sem multjában, sem tehetségében, sem politikai jellemében, sem eddigi intézkedéseiben biztositékot nem találnak. (Taps a bal- és szélsőbaloldalon.)
Honnan van az, hogy merényletről beszél gróf Tisza István? Ő beszél merényletről! Hova jutott ez a Ház és hova jutott ő? Ő beszél itt merényletről, a melyet itt az ellenzék csinál. (Derültség a bal- és szélsőbaloldalon.) Hiszen én is ellenzék volnék, ha volnék, de már magamban sem bizom, mert már az én korom s az én hanyatlott erőm megfoszt engem attól, hogy kötelességemet egészen teljesitsem. Nincs elég erőm már, ezt értem az alatt, hogy már magamban sem bizom egészen.
De én tanuja voltam, valamennyien tanui voltunk annak, hogy nehéz időben, a midőn a szenvedélyek lángja már magasan lobogott, midőn ennek a Háznak tagjai nem mint ellenfelek, hanem gyakran mint személyes ellenség állottak egymással szemben, egy jó szó, egy becsületes szó, egy nyilt kijelentés rendet csinált, (Ugy van! Ugy van! a baloldalon) a lángok elpihentek, nem lobogott a szenvedély s az egymás iránt való kölcsönös tisztelet erénye mindig ur volt ebben a Házban. Mi ok van tehát arra, hogy most olyan rendszer támasztassék fel, vagy nem is támasztassék, mert ilyen még nem is volt, hanem teremtessék, a hol mi mint ellenségek álljunk egymással szemben, a hol a szenvedély legyen az uralkodó szó, az indulat a vezér s a nemzet jogainak és méltóságának eltiprása a czél? (Élénk helyeslés és taps a bal- és szélsőbaloldalon.) Miért ez a rendszer? Ki találta ezt ki? Mi czélja van ennek? Egy ember találta ki, a ki ott ül a miniszterelnöki székben, de még az sem találta ki, hanem kitalálta talán valaki más ott túl, felül, a ki neki parancsol és a kinek alázatos szolgájává elszegődik. (Ugy van! Ugy van! a bal- és szélsőbaloldalon.)
A legelső obstrukczió ebben a parlamentben 1872. évi február hónapban folyt. Azt csinálta a miniszterelnök ur boldogult édes apja, akkor még az ellenzék vezére. A második és harmadik obstrukczió gyanánt emlegetett véderővita és az államositás elleni vita közül, lelkem mélyéből teljesen meggyőződve állitom, egyik sem volt obstrukczió, hanem becsületes, komoly harcz volt az ellenzék és a kormánypárt higgadt elemei részéről, a kikkel együtt kéz-kézben harczoltunk, hogy azon ártalmas, veszedelmes javaslatokat levegyük a napirendről.
Mit akart 1889-ben az akkori kormány? Pedig az akkori kormányra a tisztelt miniszterelnök ur nagyon emlékezhetik. Mit akart? A nemzet ujonczmegajánlási jogát akarta elsikkasztani; abban a 14-ik vagy hányadik szakaszban, (felkiáltások balfelől: 14!) s annak 25-ik szakaszában a magyar ifjuságot a katonai előmenetel, a katonai vizsgák kényszere alatt a német nyelvre akarta kényszeriteni. (Ugy van! Ugy van! a bal- és szélsőbaloldalon.)
Ezt nem hallgatta el az ellenzék; hiszen micsoda ellenzék lett volna az, a mely elhallgatta volna? Harczolt, vitázott, eszméinek és szent nemzeti szenvedélyének egész hevével ment bele a harczba. De obstrukcziót nem csinált. Hazudik, a ki a nemzet történetében ezeket obstrukcziónak nevezi. (Ugy van! Ugy van! a szélsőbaloldalon.) És nézze meg akárki annak a gondolom 1901-ben folyt államositási harcznak részleteit, nézze meg az akkori parlamenti naplók lapjait; olvassa el, volt-e a parlamentnek magasabb és magasztosabb vitája, társalgása, eszmecseréje és nemesebb elvi harcza, mint a milyent akkor folytatott hónapokon át az ellenzék? Ha a tisztelt miniszterelnök ur azért nem akarja azt a házszabályt, mert ilyen harczok folytak, akkor csak a butákat fogja félrevezetni, nem azokat, a kik e dolgokat ismerik, mert adja a gondviselés, hogy e parlamentben oly magasan folyó, oly nemes elvi harczok minél többször ismétlődjenek, mint akkor. (Ugy van! Ugy van! a szélsőbaloldalon.)
Obstrukczió volt, magam is annak tartom az 1898/99-dikit. Nem szólok róla, mert ha elvtársaim vagy barátaim felfogásának gyöngeségét látom, megbeszélem velük négyszemközt, de itt a parlamentben azokról nem beszélek. Én nem helyeseltem harczot, mert nem láttam czélját és nem helyeseltem eszközét. Én távol tartottam magam akkor a parlamenti harcznak attól a nemétől, azt én obstrukcziónak tartottam. A 72-dikit is annak tartom, nem vettem részt egyikben sem, a 72-dikiben nem is vehettem volna részt; de a mi azontúl folyt itt, nemes elvi harcz, a melyet a t. miniszterelnök ur obstrukcziónak nevez, azokban én részt vettem, de azokról én nagyobb joggal mondhatom és mondom, hogy nem volt obstrukczió, mint a milyen jogon ő mondja, hogy obstrukczió volt.
De mit akar a t. miniszterelnök ur? Itt hangoztatja mielőttünk, hogy ő nem akarja a szólásszabadságot korlátozni. (Derültség a szélsőbaloldalon.) Azt mondja a saját pártjának is. Én nem tudom, van-e a saját pártjában is irni-olvasni tudó ember; én nem tudom. Mert ha van, és annyi fáradságot vesz magának, hogy elolvassa azt a márcziusi javaslatot, a melyről tegnap kijelentette, hogy ujra előterjeszti és a hatalom és erőszak minden eszközével keresztülhajtja, meglátja, mi van abban.
Például az elnöki előterjesztéshez két hozzászólás után többet szólni nem szabad. Egyszerü szavazással el kell fogadni. Álljunk csak meg ennél a dolognál. Az elnöki előterjesztésekhez nem lehet szólni. Vagyunk itt az ellenzéken össze-vissza talán 150-en, vagy talán 160-an. Két ember szólhat az elnöki előterjesztéshez. Ne a mostani elnökökről beszéljünk, (Felkiáltások a szélsőbaloldalon: Beszélhetünk azokról is!) ne dicsekedjünk mostani elnökeinkkel, (Derültség a szélsőbaloldalon), hanem próbáljunk egy kicsit könyvekből beszélni, meg versirásból, a mint a miniszterelnök ur teszi. (Derültség a szélső baloldalon.) Jönnek majd olyan elnökeink, a kiket nem fogunk becsülni, mert nem érdemesek arra, hogy becsüljük. Tesz egy előterjesztést, ketten szólhatnak hozzá. A kormánypártból szólhat az egyik, (Felkiáltások a szélsőbaloldalon: Mind a kettő!) 160 ellenzéki ember közül tehát szólhat csak egy és akkor további vita nélkül, egyszerü szavazással, állj fel, ülj le vezényszóra határozat hozandó.
Ott van például a másik javaslatban, hogy jön a kormány egy javaslattal; fél, hogy megbontja, nem az ellenzék, nem a házszabály, hanem az a javaslat megbontja a ház rendjét, tisztességét, méltóságát. Mit csinál? Akad 50 rossz ember, gonosz lélek, majd később, nem most, – most nem hiszem, hogy öt akadna – (Derültség a szélsőbaloldalon), hanem akad majd 50 ember onnan, a ki azt mondja: mit vitázzunk, minek rontsuk a levegőt két napig, miért engedjük mi az ellenzéket szóhoz jutni? Ötvenen beadnak egy irást. És milyen irást, t. Ház? Irást arról, hogy ők unják a vitát, pedig vita nem is volt, meg sem kezdődött és ha a tuloldalon mindazon jogokkal élni akarnak, a melyekről ma a miniszterelnök ur beszélt, e Házban egyetlen javaslat se éri meg azt, hogy vita alá kerüljön…! Nem éri meg azt, hogy az ellenzék hazafias aggodalommal telt tagjai a kérdéshez hozzászólhassanak és aggodalmaiknak adhassanak kifejezést. És ez, szerinte, nem a szólásszabadság megszoritása, sőt ez a szólásszabadság biztositása. (Derültség a baloldalon.)
De tovább megyek, tisztelt Ház. Nem tudom, hogy a jövőben hogyan alakitja majd meg a bizottságot a miniszterelnök ur. Nem tudom, hogyan alakitja meg, megteheti azt is, hogy a bizottságból, az előkészitő stádiumokból az ellenzéket egészen kizárja. Hiszen már boldogult édes apja idejétől kezdve, hogy az ellenzék hozzá ne szólhasson a dolgokhoz és közvetlenül ne nyerhessen értesülést az által, hogy a minisztereket maga elé idézi, az osztályokban való tanácskozást megszüntették, a bizottságokat tetszés szerint állittatja össze a kormány, a bizottságok elé odamentek a miniszterek, de a parlamentnek és a parlament minden egyes tagjának az a joga, a mely 30–35 esztendővel ezelőtt fennállott, hogy t. i. minden fontos kérdés az osztályokban tárgyaltassék és minden osztály minden tagjának jogában álljon a minisztert oda idézni, hogy őt felelősségre vonja és aggodalmának eloszlatására felhivja: az már régen, boldogult Tisza Kálmán kormányzata óta nincsen és nem tudom, nem hiszem, hogy gróf Tisza István kormánya ezt vissza akarja állitani.
2.
(Kell-e az előkészitő bizottságban ellenzék? – Deák Ferencz nézete. – Milyen lesz jövőre a tanácskozás? – Az ellenzék osztályozása. – A kőbányai vacsora. – Mit akar a kormányelnök az uj házszabálylyal elérni? – Sehogy se mondja meg.)