NYILT LEVÉL SZÉLL KÁLMÁNHOZ.
I.
A LEVÉL TÖRTÉNETE.
(Széll Kálmán viszonya Deák Ferenczhez. – Az én baráti viszonyom Széll Kálmánnal. – Levelem megirásának oka.)
A levél történetét voltaképen már maga a levélnek tartalma megvilágositja. Némi megjegyzéseket mégis előre kell bocsátanom. Ma ugyan még mindenki emlékszik a három-négy év előtt történtekre, de a világ feledékeny s könyvem sok dolog emlékét hosszu időig meg fogja őrizni.
Széll Kálmán, mint ifju ember, Deák Ferencznek kedveltje volt. Már édesapja is barátságban s némi távoli rokonságban s mint a nemesi világban hajdan szójárás volt, osztályos atyafiságban volt leányági rokonságnál fogva a Deák-családdal. A nagy költő leányát, Vörösmarty Ilonát vette feleségül. Vörösmartyt is meleg és fönséges barátsággal szerette Deák, leányának pedig, a mikor a nagy költő meghalt, gondnoka és gyámatyja lett. A mikor Széll Kálmán ezelőtt közel negyven évvel országgyülési képviselő lett: Deák vezérlete alá sorakozott.
Én is oda sorakoztam s mig a Deák-párt fennállott: addig Széll Kálmánnal az állami közélet mezején egy táborban küzdöttünk. Az 1875-iki fuzió után én nem vállaltam képviselői megbizást, Széll Kálmán pedig a Wenckheim s később a Tisza-kabinetben 1878-ig az ország pénzügyeinek kormányzását intézte mint pénzügyminiszter. Szives előzékenységgel maga mellé vett a pénzügyminiszteriumba főleg a kataszteri munkálatok kodifikátori részének vezetésére, de állásom csak négy hónapig tartott. 1876-ik évi április hóban köztudomásra jutott a kormánynak Ausztriával kötött közgazdasági s vám- és kereskedelmi egyezménye, ezt én nem tudtam helyeselni, tehát állásomról lemondtam s a függetlenségi párthoz csatlakoztam. Ő megmaradt a szabadelvü-párt és a Tisza-kabinet miniszterének Bosznia elfoglalásáig.
A személyes tisztelet és barátság nem szakadt meg köztünk, noha ritkán találkoztunk. A kit Deák annyira kegyelt, mint őt, azt már annálfogva is nagy becsülésem és meleg rokonszenvem övezte. Deák az 1871-ik év nyarát nála töltötte rátóthi kastélyában. S nála töltötte utolsó évét is az 1876-ik év elején bekövetkezett haláláig. Természetes, hogy Széll Kálmánt is nagy kegyelet és tökéletes tisztelet s rokoni szeretet kötötte Deákhoz. Annyira, hogy a mikor később, huszonegy év mulva 1899-ben megint kormányzásra vállalkozott s a kormány elnökségét vette át, alakilag teljes joggal nyilvánithatta, hogy ő az ország ügyeinek vezetésében Deák szellemének igazi örököse.
Kabinetét és politikáját nem támogattam, sőt mind a kettőnek erős ellenzéke voltam. Ugy véltem, hogy a magyarságnak s a magyar állami létnek szomoru hanyatlása az ő kabinetének müködésével kezdődik. De azért évekig nem támadt kedvem ahhoz, hogy akár a sajtóban, akár a parlamentben élénk támadásokat intézzek ellene. A mikor azonban a nagy nemzeti követelések az ugynevezett Nessi-ügygyel az 1902-ik év végén napirendre kerültek: azóta néhány nagy és támadó beszédet tartottam a parlamentben politikája és kabinete ellen. A mi azonban természetesen semmit se változtatott az iránta érzett egyéni nagyrabecsülésen.
A mikor a Tisza István-kabinet az 1904-ik évi november 18-iki merényletet elkövette, Széll Kálmán, bár a szabadelvü kormánypártnak tagja s egyik vezéralakja volt, nyomban félre vonult. 21-én már azt hirdették a lapok, hogy teljesen vissza akar vonulni a közélettől, 22-én már választókerülete és pártja elnökének bejelentette, hogy a képviselői megbizásról lemond s 24-én már valósággal közölhették a lapok lemondó levelét.
A levél hosszu és szép, Széll Kálmánnak legszebb szónoki és irodalmi fogalmazásai közé tartozik. Tele van érzéssel és eszmével, de kétséggel és búskomorsággal is. Kijelenti, hogy az állami közélet mezején gyakorlati munkálkodásra, a mely sikerrel járjon, ez idő szerint nem érzi magát képesnek, minthogy se a kormánynyal, se az ellenzékkel egyet nem érthet, sőt nem is rokonszenvezhet.
Ez volt a helyzet, mely arra inditott, hogy hozzá a nyilt levelet intézzem. A mit multjáról s a köztünk ifjukorunk óta fennállott egyéni ismeretségről és barátságról föntebb érintettem, az magyarázza meg, honnan meritettem a jogot a levél megirásához, de egyuttal az magyarázza meg nyilt levelem tartalmának, irányának s egész észjárásának egyes részleteit is.
II.
A NYILT LEVÉL.
(Mit cselekedett a kormány? – Félre lehet-e most állani a küzdelem teréről? – Mit mondott Deák Ferencz és mit cselekedett hasonló esetben?)
Tisztelt Barátom!
Bocsáss meg e bizalmas szóért. Közel negyven év óta vagyunk a közélet munkásai. Ez idő nagy részét a törvényhozásban töltöttük el. Mig Deák Ferencz élt, addig egy tábor harczosai voltunk. Mind a ketten számot tudunk adni arról, miért váltak szét utaink.
Tisztellek, becsüllek, bizom benned, pedig kormányodnak elszánt ellenzéke voltam. Minden kérdésben ellenkezhetett nézetünk, de az alkotmány szentségének és sérthetetlenségének kérdésében egyetértettünk. Te becsülettel megtartottad az alkotmányt, pedig nehéz fellegek borongtak a te kormányzásod fölött is.
Ország élén álló férfiu soha se látott engem valamit kérni vagy elfogadni. Te se. De most hozzád fordulok, a kis ember a nagyhoz, a közvitéz a vezérhez. E szavakban ne láss álszerénykedést.
Ne válj meg törvényhozói állásodtól, ne tedd le képviselői tisztedet.
Országunk sulyos jövő előtt áll, alkotmányunk válságba jutott. Nem bölcseség és hazafiság vezeti a kormányt, hanem őrjöngés és boszuérzet. Minden jó emberre, minden hazafira szüksége van elárult nemzetünknek.
Magad hirdetted, – s hited erős volt és tiszta, – hogy te Deák Ferencz hagyományainak vagy hű örököse, Deák pedig azt mondta, hogy az igazságért akkor is küzdenünk kell, a mikor a győzelemnek már minden reménye elenyészett.
Elenyészett-e már a te reményed? A miénk még megvan. Még az enyém is, pedig az én kétségeim a legnagyobbak.
A hatalom összetörte az alkotmány alapkövét, a szólásszabadságot s ha győző erővel nem állunk utjába, összetöri a kerületek választójogát is. Hiába övezi a képviselőt a kerület bizalma, – a hatalom azt mondhatja: ez a képviselő nekem nem tetszik, hallgasson el, különben a törvényhozás terméből kihurczoltatom.
Emlékszel-e a nemzet történetére, hogy már volt ilyen esetünk? Emlékszel-e, hogy V. Ferdinánd egyik gonosztevő kormánya Pestvármegye egyik követét, Ráday Gedeon grófot, kizárta a törvényhozásból, mert a bátor honfiszó, melyet ajkán kiejtett, nem tetszett annak a kormánynak?
Most a kormány romlott többség segitségével nem egy képviselőt zárhat ki, hanem a nemzet minden szószólóját eltávolithatja. – Itt van összetörve az alkotmány alapköve. Ez a borzasztó igazság. A hatalomnak mind az a zsivaja, a mely most e körül zúg, csak ámitás, csak nyomorult mentegetődzés, álnokság, csak a nemzet megbóditása.
S emlékszel-e, mit tett Deák Ferencz akkor? Pedig csak egyetlen követről volt szó. Keserübb és fönségesebb harczot még nem látott hazánk törvényhozása, mint a minőt akkor Deák folytatott. De elhagyta-e a csatatért? Letette-e a fegyvert? Elmenekült-e a magányba hite- és reményevesztett csüggeteg lélekkel? Minden érzet közt nem a kötelesség érzete volt-e benne a legerősebb?
Tisztelt barátom!
Jőjj vissza! Állj csatasorba! Köztünk vagy külön, de velünk harczolj s a harczban vezess bennünket. És vezesd azt a szerencsétlen többséget, mely most egy őrjöngőnek van hatalmában. Annak a többségnek vezére voltál, lelke voltál éveken át, most is lesz kebelében, a ki hallgatni fog rád.
Mentsük meg az alkotmányt!
Mi marad nemzetünknek, ha ezt is eltiporják? A királyi hatalmat széditő magasra emeltük, fejünkön gázol már. A hadsereget urrá tettük magunk fölött, alig van jogunk hozzászólani. Nemzetközi állami létünk elenyészett, itthon nemzetiségek ádáz gyülölete van felszitva ellenünk; – anyagi erőnk, vagyoni jólétünk fogyatékán. Csak alkotmányunk volt még meg s ebben küzdő erőnk. Mi marad, ha ennek is vége?
Jőjj vissza!
A te kötelességed még nagyobb, mint a miénk. Te vezére voltál nemzetednek s első tanácsadója a királynak. A király már agg; napja hanyatlóban. Ne engedd, hogy utolsó napjaiban oda jusson, a hova jutott, mikor trónra lépett. Ne engedd, hogy harczra keljen a hűséges, de kifosztott magyar nemzettel.
Csonka, béna maradsz, ha kivonulsz a képviselők seregéből. Még gonoszabb idők is jönnek ránk, mint a mostani. Lehetetlen, hogy hallgass. De ha kivülről emelsz szót, csak a pusztában kiáltó szó lesz az.
Most nem vagy országunk kormányának élén, most eljuthat hozzád a függetlenségi elvek szerény közharczosának szava is. S jusson eszedbe, hogy én nemzedékünk egyszerü krónikása is vagyok s szavam itt-ott még akkor is hangzik, a mikor már régen porladunk. S nem feledik el, hogy a mikor a hazát veszély fenyegette, a régi idők bajtársi barátságából, ifjukorunk küzdelmeinek emlékéből volt hozzád egy bizalmas kérésem:
Dicsőn végezd közpályádat!
Eötvös Károly.