A NAGYVÁRADI NÉPGYÜLÉS.
I.
A BESZÉD TÖRTÉNETE.
(A Tisza-nemzetség Biharban. – Miért kellett népgyülés Nagyváradon?)
Az 1904. évi november 18-iki merénylet után, melyet a kormány és pártja elkövetett, országszerte népgyülések tartását látta szükségesnek az egyesült ellenzék s vidékenkint minden igaz hive. Ily tiltakozó népgyülést rendeztek Nagyváradon 1904. évi november hó 29-én. Különös érdekessége, sőt fontossága e népgyülésnek abból állott, hogy Nagyvárad Biharvármegye székvárosa s a Tisza-családnak közéleti szereplése több mint hetven év óta mind a vármegyében, mind a székvárosban kiváló volt s különösen a mult század hatvanas éveitől kezdve annak a szereplésnek hatása a vármegye határain tul is messze terjedett. Előkelő állás, nagy vagyon, főuri és tekintélyes rokonság, a vármegyei közélet százféle összeköttetése hatalmas társadalmi tábort alakitottak a Tiszák kiválóbb férfiai köré, a mely a dolgok természeténél fogva egyuttal politikai tábor is volt. Gróf Tisza István most is miniszterelnök, hatalmának még mindig megvan teljessége, a többség a képviselőházban még mindig állhatatos mellette, megvan iránta a király bizalma is: mind ez oknál fogva a szövetkezett ellenzék különös tiszte volt, gróf Tisza Istvánt és politikáját közszereplésének épen legbiztosabb székhelyén is megtámadni s erős birálat alá venni.
Engem is meghivtak a népgyülésre s egyuttal beszéd tartására szólitottak fel. Kötelességemnek tartottam a fölhivásnak megfelelni. Ugyanekkor Nagyváradra jöttek velem gróf Apponyi Albert, a ki szintén hasonló meghivásban részesült s több képviselő: Vázsonyi Vilmos, Olay Lajos, Rigó Ferencz, Smialovszky Valér, Leszkay Gyula, Marjay Péter, Illyés Bálint, Balogh Mihály, többen közülök biharvármegyei kerületek képviselői.
Beszédemet, melyet gróf Apponyi beszéde után tartottam, gyorsiró jegyezte ugyan föl, de a lapok a nélkül közölték, hogy én azt megtekinthettem s a netaláni tévedéseket kiigazithattam volna. Most azonban már kiigazitvák a tévedések.
A beszéd a nagygyülésen nagy és zajos tetszésben részesült. Némi lényegtelen kihagyásokkal van fölvéve műveim e kötetébe. Nem az értekező, nem is a lelkesitő, inkább az izgató beszédek természetével bir, a mit akkori szigoru felfogásom s a közönség akkori érzése és gondolkozása indokol és ment.
II.
A BESZÉD.
(Apponyi gróf szavai és az én szavaim. – Gróf Tisza mentsége. – Mi az alkotmány valósággal? – Van-e alkotmányos joga a nemzetnek, ha választott törvényhozóit kizárhatják a törvényhozásból?)
Apponyi gróf az ő nemes természetének megfelelő finom és tudománybeli jelző szavakat használt most elhangzott gyönyörü beszédében, a mikor a helyzetet megismertette. Előre megmondom őszintén, én is a magam természetének megfelelő szavakkal és jelző mondatokkal akarok beszélni. Az én természetem némileg más, noha nem kevésbbé nemes. Az erős ősi magyar természet az, a mely mikor alkotmányunkat és nemzetünket durva kezek bántják, himezetlen nyers szavakba öltözteti gondolatát és érzését.
Apponyi azt mondja, hogy a kormány november 18-án csinyt követett el. Tiszteletreméltó irodalmi és tudóstársasági nyelven mondja, hogy a november 18-iki merénylet csiny volt. Én pedig azt mondom, gonosztett volt, a törvénynek készakarattal való tudatos, elszánt megsértése. A szavakban különbség látszik, de azok igazságában nincs különbség.
Apponyi azt mondja, a csinyt meg kell torolni; – én pedig azt mondom, a gonosztett elkövetőit meg kell büntetni. Apponyi bölcsen és alaposan kifejti, hogy az elkövetett csinyért az uj képviselőválasztás nem mentség, bármi lesz is eredménye; – én pedig azt mondom, hogy erre a gonosztettre csak egyetlen megtorlás van, az akasztófa; – a gonosztett elkövetőjét arra kell felmagasztalni. Ha a nemzetnek megvolna az az ereje, a mely isteni, emberi és történelmi jog alapján megilleti; ha keze-lába meg nem volna kötve; ha jogos akaratával szabadon rendelkeznék, az az akasztófa már állana is. Igaz, hogy afféle gonosztettet akkor nem is merne, nem is tudna senki elkövetni.
A kormány táborából azt hangoztatják: nem nagy, nem fontos, nem veszélyes dolog az, a melyet november 18-án cselekedtek, hiszen nem az alkotmányt sértették meg, hanem csak a házszabályokat, a házszabály pedig nem törvény, törvényszegés tehát nem forog fenn. A miniszterelnök az ugrai hires levél óta már vagy huszadszor beszél nyilvánosan a nemzethez e kérdésben. Pártja értekezletein, magántársaságban, képviselőházi ülésen, zöld asztal és fehér asztal mellett egyaránt, még borozás közben is, ugy hogy hallgatói közt, mint a hirlapok közlik, gyakran részeg legények is szerepelnek. S mindenütt csak azt mondja, azt hajtogatja, gondolatai csak a körül az állitás körül vonaglanak, hogy ő csak a házszabályok külső, alaki rendelkezéseit sértette meg, de csak azért, hogy az alkotmányt magát, pedig ez a lényeges, megmentse.
Ez a beszéd tudatos valótlanság hirdetése, a nemzet félrevezetésére irányuló gonosz irányu rábeszélés, sőt egyenesen kimondom, vásározó czigányok közt szokásos közönséges ámitás, nem pedig az ország főkormányzójához illő mentegetődzés. Lássuk csak közelebbről.
Én például a november 18-án történt dolgot gonosztettnek tartom egyelőre már csak azért is, mert ugy csinálták, a hogy csinálták. A példa világosit. Ha valakinek joga vagy szüksége van arra, hogy én tőlem husz forintot kapjon, mert éhezik, vagy inség bántja, vagy valami igénye támad, megvan az a tisztes módja, hogy oda jön hozzám s azt mondja: uram, adj husz forintot, mert kell erre vagy arra. Adok, vagy nem adok neki. Ha meggyőz okos szóval, bizonyára adok neki. De ha ugy jön hozzám, hogy se szól, se beszél, hanem orvul beköti a szememet, elnémitja nyelvemet, földre tipor, megkötöz és ugy veszi ki zsebemből a husz forintot: akkor bizonyára gonosztettet követ el. S azon a szomoru november 18-iki országgyülésen ez történt. Ilyet cselekedett a képviselőház elnöke és a kormány elnöke s az a sok tagjában részeg és könnyelmü gyülevész nép, mely a kormány segitségére volt. Hihetetlen az, a mi akkor történt. A nyomban felocsudott ellenzék elől el is futott a képviselőház elnöke, lába se érte a földet, nehogy agyonverjék, mint a veszedelmes ebet. Rögtön hamisitottak jegyzőkönyvet is, nyomban elnapolták az országgyülést is s másnap oda álltak az ország elé s nagy fennen hirdették, hogy tegnap este kilencz-tiz óra tájban az országgyülés önkényt megváltoztatta az ország alkotmányát.
Ezeren és ezeren hallják önök nyiltan mondott szavaimat. Ugy folytatom, a hogy minden tisztes magyar ember folytatná. Bármint kuszálják össze hirlapok és kormánytámogató megtévedt emberek a fogalmakat, őszinte lélekkel kimondom, soha becsületes emberek szeme elé ne jussak, ha igaz valóságában nem ugy történt a dolog, a hogy én elmondom.
Azt hirdeti a kormány elnöke: megmentette az alkotmányt. Ez nem igaz. De ha igaz volna is: a mennybeli üdvösséget se fogadnám el, ha igy hoznák elém: ámitással, ravaszsággal, hatalmi erőszakkal.
De nem is üdvösséget hozott november 18-ika, hanem oly rendelkezéseket, melyek megölik a nemzet alkotmányát és sok megbecsülhetetlen értékü szabadságát. E rendelkezések között egy sincs, a mely szükséges vagy czélszerü volna, egyik gonoszabb és ostobább, mint a másik.
Mit jelent ez a szó: alkotmány? Hadd magyarázzam a józan magyar elme szerint, a magam esze szerint.
Azt jelenti az a szó, hogy a község végezze a maga dolgát a községi képviselőtestületben okosan és szabadon; a vármegye is végezze a maga dolgát ugyanakként a bizottsági közgyüléseken és az ország is végezze az országos dolgokat az országgyülés képviselőházában. Vannak módok és szabályok, a melyek szerint a dolgok elvégezését intézni kell.
Már most, ha a községi képviselőgyülésen a községi birónak vagy jegyzőnek joga volna ahhoz, hogy azt, a ki például az uj községi adó vagy teheremelés ellen felszólal, nyomban lefülelje és kidobja, vajjon lehetne-e akkor a község dolgát alkotmányosan intézni? Ugy-e nem?
A községeknél ezt nem is merik megkisérelni. Van vagy huszezer község az országban; olyan elégedetlenség, zenebona és ellenállás következnék, hogy vagy huszezer koponyát csakhamar betörne az ily bolond uj alkotmány.
Vagy ha a vármegye gyülésén valaki olyat mondana, a mi a főispánnak nem tetszik s a főispán vak hevében ezért az illetőt fegyveres csendőrökkel nyomban kivezettetheti vagy kidobathatja: alkotmányosság volna ez? Vajjon intézhetné igy a község, vagy a vármegye a maga dolgát becsülettel, tisztességgel és a közérdek javára?
Ugy-e nem?
Most gróf Tisza István miniszterelnök azt a jogot törekedett magának megszerezni, hogy szolga módjára engedelmeskedő ötven képviselő inditványára minden kényes, nehéz, az ország terheit szaporitó s az alkotmányos szabadságokat veszélyeztető kormányjavaslat fölött nem enged, vagy nyomban megszüntet minden képviselőházi tanácskozást s azonnal megszavaztatja a magáról és a nemzetről megfeledkező többséget. Hát alkotmány ez? Hát miként tisztulnak akkor a nézetek a közkérdések fölött s miként láthat tisztán és világosan a nép, ha már még a képviselőházban se lehet szabadon tanácskozni?
Pedig ha bitor kormányzók akarják, még egyébként se lehet. Mert joga lesz a képviselőház elnökének s a kormánynak és engedelmes többségének azokat a független gondolkozásu férfiakat s országos képviselőket, kik neki nem tetszenek, a képviselőházból karhatalmi erőkkel, darabontokkal kidobatni, kizárni s képviselői napidijuktól is megfosztani.
Hát alkotmány ez?
Jó magyar népünknek már csak egy igazi országkormányzó joga van. Kicsiny jog, gyönge is, erőtlen is, százfélekép kijátszák e jogát is, de ez még legalább eddig megvolt. S ez abból áll, hogy minden ötödik esztendőben az országos képviselőválasztás alkalmával védőt, pártfogót, szószólót, ugynevezett képviselőt választhat magának az országnak nagy tanácskozó és határozó gyülésébe, hogy ott őt jólelküen képviselné s jogából, szabadságaitól s vagyonából kifosztani ne engedné. De most ime bitor kormány áll elő s házszabálymódositás czimén igy szól a néphez:
– Oh te balga nép, nem adok én te rád és jogodra semmit. Választhatsz ugyan magadnak képviselőt szabadon, de ha az nekem nem tetszik s nem ugy viseli magát, a mint nekem tetszik, akkor bizony én őt a képviselőházból karhatalommal kidobatom.
Ily szomoru, ily kétségbeejtő a helyzet, oly bitangságba kerültek nemzetünk jogai és érdekei november 18-án s az ekkor végrehajtott gonosztett óta.
Ha hát mégis akad valaki, a ki önök előtt, tisztelt uraim azt mondja, hogy a kormány november 18-án csupán csak az eddigi házszabályokat sértette meg, de az alkotmányt nem bántotta, mondják meg a szemébe nyiltan, hogy vagy nem tudja, miről beszél, vagy ha tudja: akkor hazudik czigány módra.
Ha a november 18-iki gonosztett érvényben marad: akkor a népnek minden alkotmányos joga halálos veszedelembe jutott. Nem segit ezen se uj képviselőválasztás, se semmi más kuruzsló szer, csak az segit, ha a gonosztettet megtoroljuk, érvényességét megsemmisitjük s minden következményét elháritjuk, alkotmányunkat pedig ujra visszaállitjuk, a hogy volt.
Obstrukczióról beszél a kormány untalan. Azt mondja, ez akadályozta őt a munkálkodásban. Tudatos, hitvány valótlanság ez az állitás is, a melyet a maga igaz nevén hazugságnak szokás mondani.
Tessék mindenkinek megnézni a magyar törvénytárt. Szent István óta készül ez a törvénytár, de kilenczszáz esztendő óta alig volt olyan év, a melyben annyi törvényt nyugodt tanácskozással tudtunk volna alkotni, mint az idén, urunk születésének 1904-ik esztendejében. Meggyőződhetik erről mindenki, a ki olvasni tud is, akar is.
Utolsó szavam mondom ki ezuttal.
Meg fogja látni mindenki, hogy a szövetkezett ellenzék minden tagja őszintén, bátran, fáradhatatlan buzgalommal és kötelességérzettel védeni fogja az alkotmányt erőinek fogytáig. De ha maga a nép nem segit bennünket, ha össze nem jön vidékenként s haragos és lelkes felbuzdulással nem támogat: akkor mi magunk meg nem óvhatjuk az alkotmányt. De azért reményünk meg nem csökken s bizalmunk szilárd a jövőre nézve. Megállunk a magunk helyén, mint a katona, a mig vagy nem győzünk, vagy a küzdelem hevében el nem hullunk!