HONFITÁRSAINKHOZ!
– Kiáltvány a nemzethez a Vezérlő-Bizottságból 1904 decz. 14-én. –
I.
A KIÁLTVÁNY TÖRTÉNETE.
(Karhatalmi erők a képviselőházban. – Mire kellettek a darabontok? – A darabontok kiverése deczember 13-án. – A nagy közönség véleménye az első pillanatban. – A vezérlő bizottság rám bizza a nemzet felvilágositását.)
1904. évi deczember hó 13-án gróf Tisza István miniszterelnök kezdeményezésére s hozzájárulásával Perczel Dezső, a képviselőház elnöke és Csávossy Béla, a képviselőház háznagya, mintegy negyven főből álló karhatalmi személyzettel rakta meg reggeli 9 óra előtt az országgyülés palotájának azokat a részeit, a melyeken a képviselők járni, társalogni és tanácskozni szoktak. A déli főkaput rendőrök szállták meg, a lépcsőkön, folyosókon, az elnöki és háznagyi hivatalos helyiségek ajtóinál ujonnan alkalmazott s különös egyenruházatu, katonás alaku fiatal erős férfiak foglaltak állást, fegyver nélkül, de katonailag fegyelmezett és begyakorolt állással és testtartással. Nyilván, mintha őrálláson lettek volna. Ugyanily férfiak álltak a miniszteri termekhez vezető folyosókon s kivált a miniszterelnöki termek ajtóinak közelében. Ezeket a férfiakat, mint csakhamar köztudatra jutott, a honvédség és csendőrség csapataiból toborzották össze és fogadták föl s látták el ruházattal és utasitással. Közvetlenül kik jártak el ebben, nem nyomoztuk ki, minthogy közjogilag nyilvánvaló, hogy ezt a házelnök, háznagy és miniszterelnök rendelkezése nélkül senki se cselekedhette, – kétségtelen tehát, hogy ezért ők a felelősök, valamint az is kétségtelen, hogy mások nem lehetnek közjogilag első sorban felelősek. Ezeket a karhatalmi embereket félig-meddig hivatalosan is, de a közönség és a hirlapok szinte ösztönszerüleg darabontoknak nevezték. Fölfogadásuk, egyenruházásuk és begyakorlásuk az országgyülésnek november 18-án történt elnapolása óta s a deczember 13-ára rendelt ujra egybehivása közt lefolyt 24 nap alatt történt. S az egész szervezést oly titokban intézték, hogy részleteiből a nagyközönség körébe alig szivárgott ki valami. Az országház tisztviselősége és szolgáló személyzete természetesen sokat megtudhatott jó eleve a részletekről, de tudásából semmit se juttatott a nyilvánosság elé. Bizonyára gróf Tisza István vaskezére gondoltak, a mikor a hivatalos titoknak vélt előkészületi intézkedések minden hirét titokban tartották. Meg kell még jegyeznem, hogy ily karhatalmi természetü országgyülési személyzet felállitására se őseink 1848-ban, se mi 1867 óta soha nem gondoltunk, az érvényben levő házszabályok tehát az ily személyzet szolgálati, fegyelmi és vezényleti, valamint ellátási dolgairól teljesen hallgatnak. De erről még a november 18-án vakmerő erőszakkal és jogtalan merénylettel felszinre hozott Daniel Gábor-féle házszabály se tesz emlitést.
Az ok, a mely a kormánynak és a képviselőháznak elnökét a darabontok szervezésére s a képviselők tanácstermében való felállitására birta, nyilvánvaló.
A Daniel Gábor-féle házszabályt komolyan s valósággal életbe akarták léptetni. Ebben benne van, hogy egyes képviselőket, s nem egyet, hanem egyszerre többet is, esetenként karhatalmi testi erőszakkal távolitanak el a tanácskozó teremből. Hihetetlen botrányok és dulakodások nélkül s igen könnyen bekövetkezhető vérengzés nélkül ez el se képzelhető. A politikai szenvedély, a fölzaklatott indulat, a méltatlanul előidézett keserüség pillanatonként csodálatos kitörésekre, halálos felrobbanások előidézésére képes, a mikor a bár egyénileg józan és higgadt férfiak nagy tömegben vannak együtt. S nemcsak nálunk képes, hanem minden parlamentben. Éppen a mi korunk volt szemtanuja annak, a mikor egy-két évtized előtt az angol képviselők tekintélyes számu része ököllel rohant egymásnak, a tanácskozó terem közepén véres testi dulakodást rögtönzött s tekintélyes törvényhozók, neves férfiak egymást földre gázolva fetrengtek a terem padozatán.
Már most képzeljük el azt az ellenzéki magyar képviselőt, a kinek lelke tele van egyéni és faji önérzettel, szivében ott dúl a nemzet habsburgi történetének minden gyásza és keserüsége, valamely kérdésben hazafias hévvel és iránynyal felszólal, szavai talán a mindennapi szokáson és a szükségen is túl erősek és kemények, de szentül meg van győződve, hogy igaza van s hogy felszólalásával honfikötelességet teljesit s alkotmányos jogát gyakorolja, s ime az elnök rácsönget, rárivall, a szót megvonja tőle s felhivja, hogy rögtön hagyja el a termet önként, mert különben erőhatalommal kidobatja.
Vajjon mi történik ekkor?
A képviselő nem engedelmeskedik. A gúnyt és kinevettetést magára szabaditani nem akarja. Különben is föl van hevülve s társai és elvbarátai még jóhiszemüleg szitják tüzét. Daczol. Az elnök utasitja a karhatalmi erőket, testi erőszakkal távolitsák el a képviselőt. De őt szorosan körülfogják barátai. A padok köze szük, sok darabont oda se férne, de egyébként se eresztenek közel egyet se. Azonban a darabont katonafegyelem alatt áll, a parancsnak eleget akar tenni, ha halál lesz is a vége. Az elnök ugyan felfüggesztette az ülést, székét el is hagyta, de azért zsufolásig van tele a terem s a karzatok és irók helyisége recseg, ropog a nagy tömeg sulya alatt. Senki se tudja elgondolni, mikor és miként lesz vége a látványnak és dulakodásnak. És azt se tudja biztosan elgondolni, mi lesz a vége?
Ilyen »fogd meg« »huzd ki« »üsd, nem apád« szerepre a képviselőház szokott szolgáló személyzete nem vállalkozik, azért kellett erre katonákat, csendőröket darabontokká felfogadni, a kik a törvényhozó egyéniségének és állásának tekintélyét nem érzik s a kik a testi dulakodáshoz már hozzászokvák korcsmában, köztereken, gonosztevők között.
Ez volt a főok a karhatalom beszegődtetéséhez. Volt azonban más ok is. Sok képviselőben ugyanis csillapithatatlan düh, elkeseredés és bosszuérzet támadt november 18-án gróf Tisza István kormányelnök és Perczel Dezső házelnök ellen és sokan nem csináltak abból titkot, sőt uton-utfélen mondogatták, hogy e két férfiut alkalmas helyen és időben testi épségükben tettlegesen bántalmazzák. Az ő személyes védelmükről is kellett hát gondoskodni s ámbár nem minden szóbeli fenyegetés komoly dolog s ámbár barátaik is készen álltak minden észrevehető támadás vísszautasitására, mind a mellett e végett is czélszerünek vélték a karhatalomról való gondoskodást.
Valóban deczember 13-án reggel 9 órakor, a mikor az első képviselők beléptek a tanácskozó terembe: szemmel láthatólag s nagy megütközésükre ott állt előttük az elnöki székhez vezető lépcsőkön jobbról-balról három-három s fönt az elnöki zsöllyeszék mögött is három vagy négy darabont, de volt ugyanannyi a miniszteri székek előtt is katonás állásban és fejtartással.
Mi történt deczember 13-án az országház helyiségeiben s különösen a képviselők tanácstermében, hosszu volna részletesen elbeszélni. Szemtanuja voltam s talán másutt, más alkalommal leirom. Méltó tárgy arra, hogy ismerjék az ezentul támadó nemzedékek is. Az eredmény az lett, hogy az önérzetükben, függetlenségükben s alkotmányos jogaikban vakmerően megtámadott képviselők ellenzéki része közvetlenül gyakorolt testi erőszakkal a darabontokat az ülésteremből kiverte, az elnöki széket s az oda fölvezető lépcsők korlátait összetörte, a miniszterelnöki széket szétszaggatta s a miniszterek székeit a kormánypárti padokban szétdobálta. A romokból és törmelékekből a terem közepén a ház asztalának helyén máglyát rakott s annak tetejébe valamely rudra egyik kivert darabont rongyos katonabakkancsait lobogóul kitüzte.
Ezt a képet látta gróf Tisza István miniszterelnök, a mikor néhány perczczel tiz óra után barátai és minisztertársai kiséretében a teremben megjelent. Tanácskozásról többé szó se lehetett. A ház elnökei elő se jöttek, pedig ott voltak az országház valamelyik helyiségében.
Az eset nagy feltünést, sőt mondhatni, rettenetes hatást keltett rögtön a fővárosban és csakhamar az egész országban. Vak Béla király aradi országgyülése s az ónodi részleges országgyülés óta ilyféle esemény a magyar nemzet történetében elő nem fordult s általán a nagy világ minden törvényhozó testületében szokatlan s hosszu századok óta alig nehányszor fordult elő.
Meg kell vallanom, a főváros magasabb értelmiségü köreinek nagy része sulyosan megbotránkozott s éles szavakkal volt hajlandó az ellenzék haragjának elemi kitörését s egyes ellenzéki képviselők cselekményeit elitélni. Kaszinók, körök, egyesületek, magasabb intézetek férfiai a fölött kezdtek tanakodni, hogy valamely nemzeti tüntető nagy nyilatkozást kell tenni a kormány mellett s a nemzeti irányu ellenzéki szövetséges pártok ellen.
Ez nem lepett meg engem, gróf Tisza még mindig miniszterelnök, a képviselők és főrendek nagy többsége mellette van, a hatalom minden eszköze az ő birtokában, a sajtója széles és erős, a királyi udvar felfogása is az ellenzék cselekményét bizonyára kedvezőtlenül itéli meg; – természetesnek tartottam a nagy felháborodást. Azt is előre lehetett látni, hogy a külföldi sajtó erősen elitéli az eset miatt a magyar közállapotokat, nálunk pedig igen sok a bárgyu ember, a kire nézre a külföld véleménye az irányadó s nem az, mit parancsol a magyarság joga és érdeke s a dolgok belső igazsága.
Hanem az mégis meglepett, hogy mikor délután öt órakor a Vezérlő-Bizottság tagjai a függetlenségi párt körhelyiségében tanácskozásra összejöttünk: ott is nagy komorságot és lehangoltságot vettem észre. Többen voltak, a kik helytelennek tartották, kárhozatosnak vélték az egész megtörtént jelenetet és élesen elitélték az ellenzék hevesebb tagjainak hevenyészett erőkifejtését. Többen sóhajtoztak, mit szól rólunk a külföldi művelt közvélemény.
Én tisztában voltam gondolataimmal s egész felfogásommal. Napközben éppen a fölött tünődtem s rájöttem az okos és szükséges igazságra. Azt mondtam:
– Ne sopánkodjunk. Az történt, a minek meg kellett történni. Az ellenzék minden más, talán enyhébb eljárása ártott volna tekintélyünknek s politikai becsületünknek. Rövid kiáltványt fogalmazok a nemzethez, megmagyarázok benne mindent s a ma megnyert csata sikereit nem teszi kétessé semmi.
Egyhangulag megnyugodtak szavaimban, sőt a mikor látták, hogy irószerekhez nyulok: Kossuth bezárta az értekezletet s eltávozott mindenki, kértem, hitelesitő bizottságot hagyjanak itt legalább. Nem hagytak azt se.
– Jó lesz az ugy, a hogy te jónak látod.
Csak gróf Apponyi Albert maradt ott s várta meg a munkálat elkészültét. Igen gyorsan fogalmaztam s egyetlen szóigazitás nélkül. Apponyi gróf átolvasta nagy figyelemmel s örömmel jóváhagyta. Csak annyira kért, nem lenne-e jó az egyik sorban használt »elgázolni« szó helyébe ezt tenni »eltiporni«.
Mosolyogva elfogadtam javaslatát.
Igy jött rögtön sajtó alá. Minden lap egész terjedelemben s feltünő alakban hozta. Hatása óriási lett. S nemcsak a fővárosban, hanem a vidéken is. Elnémult a kárhoztatás itthon is, külföldön is. A bekövetkező választásoknál is a kiáltvány észjárása lett döntő a kormány megbuktatásában. Hiába mennydörgött még néhány napig gróf Tisza István. Belátta mindenki, hogy kötelességükhöz hű, bátor hazafiak másként nem cselekedhettek, csak ugy, a hogy cselekedtek.
II.
A KIÁLTVÁNY.
(Mi történt deczember 13-án? – Perczel bűne. – Megmaradunk az alkotmányos küzdelem mezején.)
Honfitársaink! Mai napon a törvényhozásnak, a nemzet képviseletének tanácskozó házát pandurok, csendőrök serege töltötte meg. A képviselők kapuját már rendőrök foglalták el. Az elnöki és háznagyi termeket, folyosókat, a miniszterek utját mindenütt darabontok őrizték. Magában a képviselők tanácskozótermében az elnöki szék környékét karhatalmi béres szolgák tömege szállta meg.
Karhatalmi erőszak végrehajtóit telepitették a nemzeti törvényhozás szentegyházába.
A nemzet e megalázását nem türhettük.
Jogunk és kötelességünk volt az erőszak szegődvényeseit legalább a tanácsteremből eltávolitani. Kötelességünket teljesitettük.
Megsemmisitettük az elnöki széket is. A mely széken november 18-án az irtózatos bünt elkövették, azt ott szemünk előtt tovább nem türhettük. Legyen e mai nap emlékezetes arról, hogy a nemzetünk ellen elkövetett gonosztetteknek még nyomait is erőnk teljességével az enyészetnek átadni törekszünk.
Béke és testvéri szeretet élt nemzetünk kebelében évtizedek óta, a békés és alkotmányos küzdelem testvéri nemes versenye volt minden viszályunk. Még az elmult 1903. év vitája sem irányult másra, mint az országtól követelt óriási ujabb terhek ellenében nemzeti nyelvünk elismerésére s becsületünk megvédésére. E vita is ez év márcziusában megszünt s az elmult évszázadok folyamán egy esztendő se telt el, melyen oly sok és oly nagyfontosságu törvényt oly nyugodt tanácskozással alkottunk volna, mint a folyó esztendőben.
A felhőtlen ég villáma nem oly váratlan s nem oly oktalan, mint a kormánynak s a képviselőház elnökének a törvényhozásra lecsapott novemberi gonosztette.
Ha e gonosztett megtorlatlan marad: Magyarországnak nem lesz többé szabad népképviselete, nem lesz többé független törvényhozása.
Hiába választanak a kerületek szabad és bátor férfiakat törvényhozóul, a törvényhozót karhatalom némitja el s hazaáruló erőszak vonszolja ki a törvényhozás templomából.
Ezt a gonosztettet követte el, történelmünket, önérzetünket, fajunk jellemét, tiszta hazafiságunkat igy gyalázta meg a novemberi merénylet.
Tisza és Perczel volt a bűnös cselekedet szitója és elkövetője.
És nem állapodtak meg e cselekedetnél. A törvényhozás két tábora közt eddig fennállott testvéri szeretet helyébe az ádáz gyülölet érzetét akarják meggyökereztetni. Hogy a testvérharczban elhervadjanak honfierényeink s erőink fogytán nyakunkra tehesse jármát az idegen hatalmi erőszak.
Perczel bűnéhez hasonlót nem ismer a nemzetek története. A ki a nemzet választottja s a kinek a törvényhozás rendjét és szabadságát meg kell védelmeznie mindenki ellen, a pártosság bűnrészesévé válik s tudatosan eltiporni szegődik azt a kincsünket, mely szabadságunk közt a legnagyobb: a törvényhozás függetlenségét.
De mi megmaradunk az alkotmányos küzdelem mezején. Hivek a királyhoz és igaz, hű fiai nemzetünknek. Gonosztevők nem lehetnek királyunk hű tanácsosai s nemzetünk becsületes kormányzói. Mi békés uton, az alkotmány korlátai közt törekszünk megvédelmezni a nemzet jogait. A nemzeti önérzet és saját becsületérzésünk sérelme nélkül, minden pillanatban készek vagyunk a törvényhozási békére.
Ma eltávolitottuk a karhatalom szegődöttjeit.
Holnap katonai erőszak rohama jöhet reánk. De akkor is teljesitjük kötelességünket. Erős fegyvereink vannak nekünk is. A fölséges király esküjébe s a nemzet örökkévaló erejébe vetett bizodalmunk.
Isten óvja meg nagy veszélytől hazánkat, nemzetünket, királyunkat, alkotmányunkat.
Budapest, 1904 deczember 13.
A szövetkezett ellenzék
Vezérlő-Bizottsága.