A KÉPVISELŐK MEGVESZTEGETÉSE.
I.
(A nemzeti követelések. – Minő pártközi helyzetet talált gróf Khuen-Héderváry? – Kossuth és pártja leszerel. – Pap Zoltán felszólalása. – Tizezer koronát letesz a ház asztalára. – A vesztegetési kisérlet története. – A vesztegetés erkölcsi és politikai természete. – Tóth János inditványa a vizsgálat tárgyában. – A kormányelnök hozzájárul.)
1903. évi junius hó végén vállalkozott gróf Khuen-Héderváry Károly a kormányelnökségre. A politikai helyzet zavaros volt s minden irányban bizonytalan. Sok jelenség azt bizonyitotta, hogy az uj kormányelnök kormányzása nem lesz se nyugodt, se sikeres, se hosszu.
Széll Kálmán bukásával nem csillapodott a nemzet vágya és törekvése a jogos nemzeti követelések érvényesitésére. Az udvar és az uj kormány is ridegen és változatlanul megállt terve mellett: fölemelni a hadsereg létszámát s ehhez képest sulyos áldozatot követelni a nemzettől s elviselhetetlen ujabb pénzügyi terheket rakni vállaira. E tervet sikerre juttatni nem engedhette simán a törvényhozó testület, ha gyáva és áruló nem akart lenni. Az enyhitést és ellenértéket nyujtó nemzeti követelésekhez annál inkább kellett ragaszkodnia. Hiszen nem voltak ezek se ujak, se mértéktelenek; sőt nagyon is szerények. Az összes hadseregnek abban a részében, a mely magyar hadsereg, magyar legyen a tisztikar, a czimer s minden hadijelvény, a vezénylő és szolgálati nyelv s a magyar katona büntető perében a tárgyalás és itélet nyelve. Ebből álltak az épen napirenden levő nemzeti követelések. E miatt folyt fél esztendő óta a képviselőház élénk tanácskozása, a melyet a kormánypárt obstrukcziónak nevezett. E miatt bukott meg a Széll-kormány s előre lehetett látni, e miatt nem lesz nyugalmas Khuen-Héderváry kormányzása se.
Gróf Khuen-Héderváry maga is érezte, hogy helyzete nem könnyü. Egyéni természete szelid, modora sima, az emberekkel való érintkezése szerény és kellemes. Bizott ebben, de a közéleti bölcsesség is azt javalta, hogy az ellenzék befolyásos elemeivel előre is érintkezzék s azok jóindulatát megnyerni vagy legalább harczos hevét lehüteni törekedjék. Az Apponyi-féle nemzeti-párt már akkor mint ellenzék nem volt meg. Beleolvadt Széll alatt a kormánypártba. Ezzel hát nem volt baj. Nem volt a néppárttal se, a melyben ugyis erős hajlandóság volt már kezdettől fogva az udvarral lehetőleg jó viszonyban lenni. A függetlenségi pártnak Ugron–Holló árnyalata nem állott sok tagból s e miatt állandóan veszélyes nem lehetett. De nem is akart a nemzeti követelésektől elállani. Vele értettem egyet magam is s ama nehány függetlenségi barátom, a ki velem együtt pártköri köteléken kivül állott.
Khuen-Héderváry gróf ily viszonyok közt igen fontosnak tartotta a függetlenségi pártnak Kossuth Ferencz-féle árnyalatával jutni egyetértésre. Ez sikerült is egyelőre. Ezzel az ellenzéknek nem ugyan legtevékenyebb, de szám szerint a legnagyobb része hajlandó lett volna a békésebb törvényhozási tanácskozásokra.
Egyéniségénél fogva Kossuth sokkal jobban szereti a békességes állapotot, mint a harcziasat. A Széll-kormánynyal ismételve békés megállapodásra jutott. Az 1899-ik év elején is, hogy a Széll-kormánynak nyugodt és állandó helyzet biztosittassék s az 1902-ik év végén is, hogy a Nessi-ügyben fölmerült katonai kérdések heves vitatása lekerüljön a napirendről. Egyik megállapodásnál se jutott a nemzet semmi észrevehető vivmányhoz, holott ellenkezőleg az volt az általános nézet, hogy a kormánynyal létrejött békés megállapodás a bécsi udvari törekvéseknek válik előnyükre. A közvélemény ez okból «leszerelés»-nek nevezte minden alkalommal az ily megegyezéseket.
Ez időben Kossuth Ferencz mellett ott volt a függetlenségi pártnak nyolcz–tiz férfiuból álló vezető bizottsága. A pártvezérség ugyan külsőleg Kossuth kezében volt, de annak irányát és tartalmát természetesen Kossuthtal egyetértőleg a bizottság határozta meg. Khuen-Héderváry gróf tehát nemcsak Kossuth Ferenczczel, hanem egyuttal s együttesen a bizottsággal is tárgyalt s jutott békés megállapodásra.
Ellenzéki körökben kedvezőtlen vélekedés, sőt keserüség támadt. Ujabb leszerelésről beszélt mindenki. A párt zöme általános értekezleten nem is helyeselte Kossuth cselekményét. Kossuth lemondott pártja elnökségéről. A pártban szakadás kezdett támadni. Kossuth mellett megmaradt a pártnak egyik része, de a nagyobb rész uj elnök választása mellett külön alakulásra törekedett. Azonban mind a két rész buzgón munkált azon, hogy a szakadást, ha lehet, elkerüljék s Kossuthot, ha lehet, az egész párt elnökségére ujra megnyerjék.
Mig a legnagyobb számu ellenzék kebelében ezek történtek s a zürzavar folyton nőtt: azalatt a képviselőházban igen élénk vita folyt az egész julius hónapon keresztül Khuen-Héderváry gróf kormányprogrammja fölött, melylyel a miniszterelnöki széket elfoglalta. A vitában ismételten részt vettem magam is s egyik leghatásosabb beszédemet julius 1-én a vita folyamán tartottam.
A vita egészben véve heteken át fölötte éles s pillanatonként heves volt. Élesitette a függetlenségi pártban folyton lobogó forrongás. A vitát az ellenzék különböző árnyalatai közt vitarendező bizottság vezette. Gyakran izgatottak voltak az emberek s a kormánypárt és az ellenzék közt rideg és gyülölködő kezdett lenni a nyilvános érintkezés. Annyira ugyan nem, mint később, gróf Tisza István kormányzata alatt, de azért sok jelenségből ugy látszott, mintha a képviselőház egyik legridegebb ugynevezett obstrukcziós állapotába esett volna bele.
Ilyen volt a hangulat, a mikor julius 29-én szólásra jelentkezett Pap Zoltán függetlenségi párti képviselő s nehány előző mondat után letett a képviselőház asztalára bankjegyekben tizezer koronát s azután mondta el szakadozottan, közbevetett kérdések által zavarva, hogy őt e pénzzel egy volt képviselő meg akarta vesztegetni; e pénzt azért adta neki, hogy ma ne tartson beszédet s a vita tartamára utazzék el vidékre; távozásának minden napjára jelentékeny összeget kap, később is javadalomban részesül s az a hatalmas ur, a ki a pénzt szolgáltatja, később is segiti minden dolgában. Az összeg ugyan, a mit kapott, tizenkétezer korona volt, de az átadó nyomban visszavett tőle közbenjárói jutalékként kétezer koronát. Ime ezt bejelenti a háznak s a nála maradt tizezer koronát azért tette le a ház asztalára, határozzon bölcsessége szerint s tegyen a pénzzel, a mit jónak lát.
A képviselőház elképedve hallotta e leleplezést. Leirhatatlan megütközés s a sulyos megbotránkozás ült ki az arczokra. Az ellenzék sok tagja dühös haraggal tört ki, haragos kiáltások röpködtek a kormány és pártja felé. De a kormánypártot is sulyosan lepte meg az esemény. Nem egy képviselőnek ötlött elméjébe ott is az a veszedelmes gondolat, hátha csakugyan a kormány valamelyik tagja áll a vesztegető háta mögött, vagy ha nem áll is, hátha elhitetik azt a közönséggel s hátha utóbb is a nemzet nagy rétegei elhiszik ezt! Voltak azonban a kormánypárton olyanok is, a kik az egész vesztegetési dolgot az ellenzék cselvetésének gondolták és szinte óhajtották volna, hogy ezt fegyverül az ellenzék ellen s különösen Pap Zoltán egyénisége ellen használhassák föl.
Az ellenzék méltatlankodása, sőt haragos kitörése is teljesen indokolt volt. Hiszen, hogy valaki az ellenzék tagjait készpénznek vesztegető összegként való kézbeli átadásával birja arra, hogy törvényhozói és hazafiui kötelességüket gyalázatos árulással megszegjék s lelkiismeretök áruba bocsátásával mint nyilt ellenzékek titkon vagy nyilván a kormány és az udvar terveit támogassák: ehhez mindenekelőtt az a föltevés kell, annak a gondolatnak kell megalakulni, hogy a magyar nemzeti ellenzék vagy legalább sok férfia megvásárolható. De ha ily irtózatos gondolat élhet valamelyik kormányban, vagy pártjának több tagjában, mivé lesz akkor a nemzeti ellenzék becsülete? S mi lesz a nemzet jövőjéből, ha törvényalkotásra s jogainak és érdekeinek megvédelmezésére hivatott képviselői hitvány alkutárgyak? S maga az annyiszor s oly keserüen csalódott nép is miként ragaszkodhatik hiven oly alkotmányhoz, mely nem férfiakat s nem elvnek és jellemnek elszánt hiveit juttatja a nemzetnek törvényhozó nagy tanácsába, hanem elvek és jellemek kufárait, dicső közéleti elvek álnok hirdetőit s a mellett számitó gazembereket?
Rettenetes az a tájkép, melyre Pap Zoltán felszólalása a villám gyors világával szempillantás alatt rámutatott.
Pap Zoltán után Lovászy Márton függetlenségi képviselő szólalt fel, az ellenzéki irányu »Magyarország« czimü napilap felelős szerkesztője, a mely lap éppen az időben hatalmas erélylyel sürgette a nemzeti követelések teljesitését s elmondta, hogy az ő lapjánál is megjelent valami Singer Arthur nevü hirlapiró, egy német ujság szerkesztője s egyenesen és komolyan azt kérdezte, hogy a kormány javára »mennyiért szerelne le a Magyarország?« Ők nem álltak szóba ez emberrel, hanem elutasitották.
Ujabb jelenség arra, hogy nemcsak a képviselőket, hanem a lapokat is meg akarta ejteni az orv vesztegetési kisérlet.
Beszéde folyamán Pap Zoltán közelebbi részleteket is mondott. A pénzt hozzá Dienes Márton hirlapiró s rövid ideig volt ellenzéki képviselő hozta s a vesztegetési felhivást hozzá az intézte. Tegnap estennen már a bankok zárlata után készpénzt adni nem tudott, de igérete komolyságának bizonyságára átadott neki összesen tizenháromezer korona betétről szóló takarékpénztári betétkönyvet, melyeken Ritter Imre neve volt mint tulajdonosé.
A képviselők közt nyomban elterjedt valamely forrásból az a hir, hogy Ritter Imre Fiume kormányzójának, gróf Szápáry Lászlónak egyik gazdasági főtisztje. Egyidejüleg természetesen gyanu támadt, mely gróf Szápáry László közelében kereste a pénznek forráshelyét.
Tóth János ellenzéki képviselő azt inditványozta, hogy 15 tagu parlamenti bizottság alakittassék haladéktalanul az eset gyors és szigoru megvizsgálására, mert a vesztegetési vád, mint nagy erkölcsi sülyedésnek jele, nemcsak az ellenzék nemzeti küzdelmét, hanem az egész törvényhozásnak munkáját képes becsületében, tisztességében, jó hirnevében befeketiteni.
Gróf Khuen-Héderváry Károly kormányelnök Tóth János inditványához hozzájárul s maga is szükségesnek tartja a parlamenti vizsgáló bizottság kiküldését.
A vita heve azonban nem csökkent. Házszabályi és személyes kérdések merültek fel egymás után, a hogy a nagy izgalommal járó minden viharos ülésen szokott történni. Az ülés belenyult a délutánba, az estébe, az éjszakába. Háromszor is kértek és tartottak zárt ülést. Az ellenzék sehogy se akarta megengedni, hogy a legközelebbi ülésben az indemnitási törvényjavaslat tárgyalásának folytatása következzék. Zárt ülés volt délutáni négy órakor, este nyolczkor s éjjeli féltizenegy órakor. Elvégre éjfél előtt kevés idővel záródott be az ülés, a mely reggeli tiz órakor kezdődött. Az 1873-iki obstrukczió óta, tehát harminczegy év óta ez volt a képviselőháznak leghosszabb ülése. Ez is ugy ért véget, hogy az összes ellenzék megunta már a tárgytalan vitát s éjfél előtt fölkerekedett s Kölcsey himnuszának éneklése közben tömegesen kivonult a teremből.
A következő napon, julius 30-án Dienes Márton elszökött Budapestről. Berlinig, Hamburgig kisérték nyomát a hirlaptudósitók, azután eltünt szemük elől. Csakhamar bebizonyosodott, hogy Amerikába menekült.
Fontosabb körülmény ennél az, hogy általánosan elterjedt hirek szerint szökését rendőri hatóság segitette elő s szökésére 100 ezer korona segitséget nyujtottak neki. Bebizonyult kétségtelenül, hogy eltávolitásánál főurak, nemzeti kaszinóbeli tagok is segédkeztek.
E körülmények gyanusak ugyan, de a kormánynak közvetlen vesztegetési ténykedését nem bizonyitják. Gróf Szápáry László, a fiumei kormányzó elég fényes, nagy és befolyásos főuri nemzetség tagja arra, hogy érdekében a legveszélyesebbé válható közvetlen tanut, Dienes Mártont, még rendőrség, még kaszinótagok s főurak is eltávolitani segitsenek.
Gróf Szápáry László ugyan julius 30-án fölkereste gróf Khuen-Héderváry kormányelnököt, könyező szemekkel érzékenyen bocsánatot kért s átnyujtotta a fiumei kormányzóságról való lemondását. A kormányelnök elfogadta a lemondást. Gróf Szápáry vétkességén ez után senki se kételkedett.
A parlamenti vizsgáló-bizottság tagjait julius 31-én választotta meg a képviselőház. Tagjai lettek: gróf Andrássy Gyula, Beőthy Ákos, Josipovich Géza, Nagy Ferencz, Polónyi Géza, Rohonyi Gyula, Szivák Imre és gróf Zichy János s rajtuk kivül még hét kisebb nyomatéku, halványabb tevékenységü képviselő.
Feltünt, hogy az ellenzék legbuzgóbb, legtevékenyebb s legszilárdabb tagjai közül senkit se választottak a bizottságba. Még jobban feltünt, hogy a többség nem engedte meg, hogy a vizsgáló-bizottság müködése teljesen nyilvános legyen; a közönséget onnan kizárta, kizárta még a hirlapirókat is s az ellenzék csak heves támadással tudta elérni, hogy legalább gyorsirók legyenek ott a bizottsági jegyzőkönyv számára.
Szinte gyanut keltett a bizottságnak az a megállapodása, hogy bár nyilvános felhivást intézett azokhoz, a kik tanuskodni tudnak és akarnak, hogy a bizottság előtt jelenjenek meg, de egyuttal elhatározta, hogy senkit rendeletileg meg nem idéz, senki megjelenni és tanuskodni nem köteles s hitet tenni vallomására nem tartozik.
Mind e jelenségek szinte táplálták azt a gyanut, hogy a kormányban és a többségben fölülkerekedett a pártos felfogás s egyik se akar gyökeres, tiszta és szigoru megoldást, hanem megelégszenek gróf Szápárynak a fiumei kormányzóságról s talán még gróf Khuen-Hédervárynak később a kormányelnökségről való lemondásával. És csakugyan két héttel később benyujtotta lemondását gróf Khuen-Héderváry is, de a történelmi igazság kedvéért meg kell jegyeznem, egészen más és sokkal fontosabb politikai okokból.
II.
(A vizsgálat. – Gróf Szápáry László beismerése. – Gróf Khuen-Héderváry Károly tanuvallomása. – Az én tanuskodásom. – Miként gondolkoznak a kaszinó némely köreiben. – Gróf Szápáry vétségének természete.)
A vizsgáló-bizottság rögtön megkezdte müködését. Első volt, a kit kihallgatott, Pap Zoltán. Lényeges pontokban megegyezik vallomása képviselőházi beszédével.
Gróf Szápáry Lászlóra kerül a sor. 1864-ben született, 39 éves. Nagyon megilletődött, szinte meghatott hangon beszél. Nem ül le kinálatra se, állva beszél. Elővesz darab papirost s arról olvassa némileg akadozva vallomását. Igy hangzik:
»Tisztelettel tudomására hozom a t. bizottságnak, hogy a Dienes Márton által kiadott pénz tőlem származott. A részleteket alig ismerem, de nem is kivántam ismerni. Tettem ezt azért, mert azt gondoltam, azt véltem, hogy elősegitem a végzetessé válható törvényen kivüli állapot megszünését, másrészt igaz ragaszkodásból a miniszterelnök ur személye iránt. Becsületszavamat adom arra, hogy a miniszterelnök urnak e lépésemről semmiféle tudomása nem volt. Tettem azt saját egyéni akaratomból a nélkül, hogy a kormány bármit is tudott volna. – Legyen szabad sajnálatomat kifejezni a történtek fölött, főkép pedig a fölött, hogy az én hibámból a parlament méltóságán csorba esett. Uraim, egyéb jelenteni valóm nincs!«
A bizottság tagjai közül többen kérdéseket intéztek hozzá. Egyenesen megtagadta a feleletet ezekre a kérdésekre:
személyesen tárgyalt-e Dienes Mártonnal s rajta kivül még kivel?
adott-e utasitást Dienes Mártonnak, hogy kinek, melyik képviselőnek adjon mennyi pénzt s mi czélra?
mi inditotta arra a föltevésre, hogy egyes képviselők megvesztegethetők?
emlitett-e más képviselőt is Dienes Márton, a kinek pénzt adott Pap Zoltánon kivül?
mikor, hol, ki által, mily körülmények közt ismerkedett meg Dienes Mártonnal?
E kérdésekre megtagadta a feleletet. Okát is adta, miért tagadta meg. Ha volt is más ügynök még Dienes Mártonon kivül s ha több képviselő neve, mint olyan, a ki megvesztegethető, szóba jött is, de ő nem biztos ebben, sőt éppen semmit se tud arról, hogy azok megvesztegethetők, tehát ha nevüket emlitené, már ezzel gyanusitaná őket, azt pedig nem tartja korrekt dolognak, hogy ártatlanok jellemében igazságtalanul gázoljon. Ő csak azt tartja helyesnek, hogy a közvetlen fő cselekvőket állitsa a bizottság elé s ezt ime megtette, a mikor ő maga ide állott s Dienes Mártont megnevezte.
Hozzá intézett kérdésekre még kijelentette, hogy a pénz, a melyet a megvesztegetésre forditott, a saját pénze s nem is gondolt arra, hogy azt valaki valaha megtéritse. Ezt nem is reméli jövőre sem.
A kormányelnök gróf Khuen-Héderváry augusztus 3-án szintén jelentkezett önkényt a bizottság előtt azzal, hogy kérdésekre nyilatkozni akar, minthogy ő is teljes világosságot akar az ügyben s következőt mondja:
Őt bizonyára azért hozták szóba a vesztegetési ügygyel kapcsolatban, mert gróf Szápáry László is, mint fiumei kormányzó, a kormány tagja s mert ő vele bizonyos személyes viszonyban van. De ő se befolyást nem gyakorolt, se föl nem hatalmazta, se föl nem jogositotta semmiképen, hogy azt cselekedje, a mit cselekedett.
Ő Szápáry gróf szerencsétlen lépéséről csak akkor értesült, a mikor az ügy a parlamentben szóba jött. Aznap délután Sélley miniszteri tanácsos jelentette neki, hogy Szápáry személyesen volt nála villájában, nagy izgatottan bevallott előtte mindent s egyuttal arra kérte, adja át izenetét a kormányelnöknek, a mely abból áll, hogy ő szánja-bánja tettét, a kormányzóságról rögtön lemond s mindent megtesz, a mi tőle telik, hogy a dolgot jóvá tegye. És csakugyan még az éjjel, a képviselőház éjjeli ülése alatt irásban Sélleytől hozzá küldte lemondását, kérte fölmentetését a kormányzói állás alól s egyben szóval azt izente, hogy személyesen nem mer szemei elé kerülni.
Másnap azonban, julius 30-án mégis kérte izenetileg, hogy fogadná személyesen. A kormányelnök a délutánt jelölte ki találkozásra a nemzeti kaszinó egyik külön szobájában, a hol a kormányelnök néhány barátja jelenlétében fogadta. Ott Szápáry gróf töredelmesen bevallotta bünét s bocsánatot kért azért, a mit cselekedett. Nagy izgatottsága, könnyei, összetört lelki állapota nagyon meghatotta a jelenvoltakat. Kinos volt a helyzet. A jelenvoltakban élénk részvét támadt s valamennyiben egyszerre az a szándék sarjadt, hogy a szerencsétlen grófot valamikép lábra kellene állitani.
A személyes viszonyt, mely köztük több év óta fennállott, igy ismertette gróf Khuen-Héderváry:
Sohase volt köztük se közéleti, se személyes benső barátság, se gyakori érintkezés. Közéleti nézeteik s törekvéseik se egyeztek sok fontos dologban. Életkoruk közt is nagy a különbség, gróf Szápáry tizenöt évvel fiatalabb, mint ő. Hanem az igaz, hogy Szápáry gróf édes apjával, a ki szintén volt fiumei kormányzó, bizalmas barátságban volt. Innen következteti, miért ragaszkodott ő hozzá annyira fia. Mert nagyon ragaszkodott s mindig különös szivességet és szolgálatkészséget mutatott, noha ő nem vette igénybe. Néhányszor jelentkezett is személyesen találkozásra, hogy tanácsokat adjon, mióta ő kormányelnök. Egyszer a sajtóügy, másodszor a szoczialista kérdés rendezésének dolgában. E kettőre jól emlékezik. Valódi eredménye egyszer se volt tanácsadásainak.
Végül kijelenti, egész politikai multjában, közéleti czéljának elérésére sohase nyult olyan fegyverhez, a melyet ne igazolhatott volna. Ez a bizonysága most is, a mikor gróf Szápáry ténykedését kapcsolatba hozták az ő nevével.
A kormányelnök gróf Khuen-Héderváry után én tettem tanuvallomást a bizottság előtt. Önkényt jelentkeztem, mert a lapok közléséből láttam, hogy néhány barátom hivatkozott rám, hogy én is tudok valamit a vesztegetésről.
A vesztegetés tényéről szoros értelemben véve én nem tudtam semmit. De igenis tudtam a hozzá kapcsolodó ugyan csak mellékes, de azért fontos és érdekes körülményekről sokat s különösen jól ismertem gróf Szápáry Lászlót és Dienes Mártont is. Ez alapon, de egyuttal sok mellékes körülmény biztos ismerete alapján szilárd meggyőződés alakult bennem arra nézve, voltaképen miben áll annak a vesztegetési ügynek mivolta.
Kijelentettem e meggyőződésemet.
A vesztegetés tényének teljesen végrehajtott komoly kisérletét Pap Zoltán esetében én is csak ugy láttam, mint minden más elfogulatlan mivelt ember. A főcselekvő kétségtelenül gróf Szápáry László s a bűnös kisérlet Pap Zoltán jellemének ellenállása nélkül kétségtelenül befejezett bűncselekménynyé vált volna. Nem is láttam én gróf Szápáry részére alaki mentséget semmiben.
Hanem teljes enyhitő körülményt – hogy a bűnügyi jogászok szavát alkalmazzam – igen is találtam.
Gróf Szápáry Lászlót én jóhiszemü, tisztes szándéku, eszmei gondolatokról ábrándozó, gyermekes gondolkozásu s nem erős itéletü férfiunak ismertem. Ahányszor találkoztam vele, mindig azt a benyomást tette rám, mintha még mindig kiskoru volna, ugynevezett jó fiu. De volt benne némi hiuság is, némi becsvágy a közéleti szereplések terén, némi nagyratörés az udvari, főuri és kaszinói gondolkozás korlátai közt.
Nemzetsége nagy és előkelő, sok tagja magas udvari, állami és katonai méltóságokat és tisztségeket viselt. Ilyen körben nevekedett föl ő is s ilyen körben volt serdülő korától fogva. Ennek a körnek gondolkozása befolyásolja a budapesti Nemzeti Kaszinó szellemét is, a melyben a főrendüek, a kormányzat főtisztviselői s a magasabb versenyélet, a ló, a kártya, a vadászat és kirándulások dús és gondtalan férfiai szoknak találkozni.
E társaság nagy része helytelenül, sőt mondhatni, hitványul fogta föl a parlament ugynevezett nemzeti küzdelmét. Nem érzi eléggé a habsburgi elnyomatás viszásságait, az önálló állami lét biztosítására való törekvés nemessége és fontossága iránt nincs öntudatos s eléggé erős érzéke, a vergődő magyarság érzései iránt meglehetősen idegen, eszejárását megfertőzteti az udvari és osztrák észjárás, mely birálgató, fitymáló, gyakran gyülölködő a magyarság igazi törekvéseivel szemben. A parlamenti és a nemzeti ellenzék fáradalmaiban, harczaiban és buzgalmában csak oktalan akadékoskodást, csak boszantást és kellemetlenkedést lát, melynek minden áron való megszüntetése felelne meg óhajtásainak.
Kétségtelenül van gyönge jellem, gyönge egyéniség megfelelő arányban az ellenzéken is s a nagy vagyon előnyeivel az ellenzék sokkal kevésbbé rendelkezik, mint az udvari párt, mely egyuttal kormánypárt is. Az ellenzék gyöngébb elemeit fitymálják, semmi figyelemben nem részesitik, sőt erősebb elemeit is kiszoritani törekesznek a boldogulás és siker minden alkalmas teréről.
Egészen igaza van gróf Szápáry Lászlónak, ha azt mondja, hogy ebben a körben ádáz és tartós parlamenti harcz idején gyakran hangzik olyan szó, hogy az ellenzéki csőcseléket minden áron el kellene némitani s vagy kiverni, vagy megvásárolni. A lélekvásárlás talán nem is kerülne igen nagy pénzbe, hiszen elég lenne talán csak a hangosabban kiabálókat megfizetni s talán tizenöt-husz ember elnémitásával megszünnék az egész nemzeti harcz s pihenőre jutna kormány és parlament. Hogy gróf Szápáry képzelgő gyermekes agyában ily gondolat támadt, azt én az ő mindennapi társaságában szinte természetesnek tartom.
Ez a gondolata valahogy kiszivárgott. Megsejtették vagy megtudták oly elemek, mint Dienes Márton, Singer német lapszerkesztő s társaik. Mind koldus, de a mellett mind tékozló, dőzsölő, könnyelmü ember. Ugy szerzi a pénzt, a hogy tudja, s szerzi, ha megszorul, a legaljasabb módon is. Köztük sok elvetemedett lélek, a kinek romlottságáról alig lehet fogalmunk. Ezek azután körülvették a gyönge itélőtehetségü, hiu főrendü urat és gazdag embert s belevonszolták abba az ocsmány sülyesztőbe, mely Pap Zoltán leleplezésével az elbámuló világ elé tárult.
Én gróf Szápáry Lászlóban nemcsak a fejevesztett embert s a vétkes főtisztviselőt láttam, hanem a szánalmas áldozatot is, a ki fosztogató szabadalmas gonosztevők cselszövevényének hálójába került, hogy őt képviselők megvásárlásának ürügyén kirabolják.
Ezt mondtam el egyebek közt a vizsgáló bizottság előtt.
Előterjesztésemnek ez csak kis része volt. Sokkal nagyobb része arról szólt, minő egyoldalu pártos szerepre használja fel a kormányhatalom a rendőrséget, ha valamely vétkes cselekményt palástolni vagy elsimitani akar. Beszédemet gyorsirók följegyezték ugyan, de át nem nézhettem s a hirlapok nagyon rosszul és hézagosan közölték. Tartalma fontos és szomorun érdekes, de gróf Szápáry cselekvényére s arra a kérdésre, vajjon ebben a kormányelnököt terheli-e valami, közvetlenül nem tartozik ide. Azért mellőzöm itt.
A vizsgáló bizottság működése julius 31-től augusztus 9-ig naponként öt-hat, sőt tiz órán át is tartott. Negyvenöt tanut hallgatott ki, nem egyet többször is és azonkivül sok levél és jelentés került felolvasásra. Különösen kiterjedt a vizsgálat Dienes Márton előéletére s váratlan és gyors szökésére s arra, hogy ebben miféle szerepet játszott a rendőrség s néhány főur és kaszinótag. De kiterjedt gróf Szápáry László készpénzbeli vagyonára is és arra a sikamlós kérdésre, vajjon gróf Khuen-Héderváry kormányelnök előzetesen tudhatott-e valamit gróf Szápáry László vesztegetési tervéről és cselekményéről?
A kormányelnököt a vizsgálat folyamán fölmerült komolyabb jelenségek közül nem terhelte egy se. Jogi és köznapi nyelven mondva, tisztán került ki a hirhedett ügy egész zürzavarából.
Az állami rendőrség sulyos tévedések és mulasztások gyanuja alatt maradt, de törvénynek alaki sértése még fegyelmi vétség alakjában se bizonyult rá. Csak ügyetlenség s pártos felfogás.
Gróf Szápáry László őszinte töredelmes lélekkel magára vett minden terhet, melyet a közérdek szempontjából tehernek kell tekinteni.
Itélet nem lett a vizsgálat következése. Alkotmányunk nem ismer biróságot, a mely itélni illetékes lehetett volna. Csak gróf Szápáry Lászlót nem vonták fegyelmi eljárás alá, noha ez megtörténhetett volna, minthogy köztisztviselő létére vétkes cselekményt követett el.
De hát vétkeset-e? A jogi tudomány ezt is kérdésessé teheti. Bűn és vétek csak az, a mit a büntető törvény bűnnek és véteknek jelöl meg. De a képviselők megvesztegetését nem mondja se bűnnek, se véteknek.
Politikailag undok cselekmény mindenesetre. Ámbár más alakban – fájdalom – igen gyakori.
Gróf Szápáry lemondott magas állásáról rögtön. Gróf Khuen-Héderváry Károly kormányelnök is lemondott hamarosan, már augusztus közepe táján, de nem ez ügy miatt, hanem a parlamenti zavarok s többségének ingatagsága miatt.
A vizsgálat iratai félretétettek, irattári por lepi őket a megsemmisülésig.
* * *
Röviden vázolnom kellett az ügyet, mert beszédeimben egyszer-kétszer fölemlitem. Nyájas olvasóim értsék meg tisztán, miről volt szó.