A NAGY ALKOTMÁNYSZEGÉS MEGTORLÁSA.
I.
(Az alkotmányszegés természete. – A vezérlő bizottság engem bizott meg a megtorlási eljárás és inditvány javaslatának elkészitésével.)
Az 1901–1905-ik évi országgyülés folyamán 1904. évi november hó 18-án a képviselőház elnöke, Perczel Dezső, egyetértve gróf Tisza István miniszterelnökkel, felforgatta a tanácskozás rendjét, többszörösen megsértette a képviselőház szabályait s azokkal együtt, kik titkába be voltak avatva, nagy alkotmányszegést követett el. Még sulyosabb merényletet követett el a törvényhozás ellen ugyanaz évi deczember 13-án, a mikor a képviselőház tudta nélkül Csávossy Béla háznagygyal egyetértve, titkon karhatalmi természetü erőkkel rakta meg a képviselőház járatait, csarnokait s tanácskozó termét is.
Az egész eljárás külső jelenségeinek hű leirása s alkotmányjogi méltatása a már közlött nyilatkozatokon kivül bent van inditványomban s képviselőházi beszédemben.
A további fejlemények nagy történelmi eseménynyé tették ez alkotmányszegést. Az országgyülést idő előtt bezárták. A király a nemzetet uj választásra hivta föl. Az uj választás megbuktatta gróf Tisza István kormányát s egész politikáját. Az ujabb kormány báró Fejérváry Géza elnöksége alatt azonban nem az uj többség soraiból alakittatott. Többségtelen és alkotmányellenes kormányzat lépett életbe. Az alkotmányt sok fontos és lényeges részében megsértették, mellőzték, sőt egyenesen fel is függesztették. Önkényuralom váltotta föl az ország alkotmányos életét.
Az ellenzéki pártok már az alkotmányszegés napján szövetkeztek egymással s 21 tagból álló vezérlő-bizottságot alakitottak az ország alkotmányi ügyeinek vezetésére s a kormány és kormányzat működésének éberebb ellenőrzésére. E bizottságnak tagjává engem is megválasztottak.
Az ujonnan összehivott 1905–1906-iki országgyülés tartama alatt szakadatlanul müködött a vezérlő-bizottság. Az uj választás folytán s az időközi választásokkal a szövetkezett pártok nagy többségre jutottak. A vezérlő-bizottság fölvetette azt a kérdést is, hogy az országgyülés minő megtorlást gyakoroljon Perczel Dezső volt képviselőházi elnök s társai ellen az alkotmányszegés miatt. A kérdés kifejtésével s a képviselőház elé terjesztésével engem bizott meg. Inditványomat 1905. évi április 12-én nyujtottam be s élőszóval az április 13-iki ülésen indokoltam.
A nemzeti hadseregért vivott alkotmányi harczaink történetéhez tartozik ez a kérdés is. Az alkotmányszegést is azért csinálták egyenesen, hogy hadügyi terheink óriási szaporodását becsempészhessék törvénykönyvünkbe s hogy az országnak nemzeti hadsereg iránt való hangos panaszát és jogos követelését álnokul s egyszersmind erőszakkal is elnémitsák.
Azért vettem föl e tárgyat gyüjteményes műveim e kötetébe.
Az olvasó előtt is feltünő s majdan a történetbuvár és történetiró előtt is rejtélyesnek látszik, hogy határozati javaslatom inkább enyhe, mintsem az alkotmányszegés sulyos vétkének megtorlására megfelelőn alkalmas lehetne. Hiszen csak kárhoztatja és elitéli a házelnök és miniszterelnök merényletét, holott ilyen büntetést csak azok ellen szokott az országgyülés alkalmazni, a kik a parlamenti illemet és tisztességet sértik meg könnyelmüségből vagy indulatból s ezzel megsértik egyuttal a törvényhozás és kormány tagjainak jogos egyéni érzékenységét vagy becsületét is.
Azonban határozati javaslatom eredetileg másként hangzott. Törvényes büntetést, miként az inditványban kifejtettem, megfelelő törvény hiányában nem inditványozhattam, de a két vétkes államférfi cselekvényét érzékenyen meg akartam bélyegezni akként, hogy a cselekvény s a ráillesztett megtorlás mintegy közmondássá váljék, ily alakban menjen át a köztudatba s oktató és ijesztő hatása legyen még a következő nemzedékekre is. Határozati javaslatom tehát ehhez képest eredetileg igy hangzott:
»Mondja ki a Ház határozatban: Ugy a most élő, mint a következő nemzedék tudja meg, hogy Perczel Dezső, mint a képviselőház elnöke s gróf Tisza István, mint a kormány elnöke, az 1904-ik évi november hó 18-án és deczember hó 13-án együttesen elkövetett cselekményükkel és ennek foganatositására irányuló intézkedéseikkel megszegték az alkotmányt és megsértették a nemzetet.«
Az inditványt e határozati javaslattal együtt közöltem báró Bánffy Dezsővel, mint a vezérlő-bizottságnak szintén egyik tagjával, a ki ugyan helyesnek találta, de azért abban állapodtunk meg, hogy személyesen fölkeressük gróf Andrássy Gyulát, vele is előzetesen közöljük s igy a vezérlő-bizottság hozzájárulását is lehetőleg biztositjuk. Április első napjai egyikén látogattuk meg budai palotájában, de a határozati javaslatnak megnyerni nem tudtuk. Nagyon erősnek találta. Én hát a közegyetértés biztositására fogalmaztam a sokkal enyhébb javaslatot, melyet ugy a vezérlő-bizottság is, a képviselőház is változtatás nélkül elfogadott.
II.
INDITVÁNY.
(Mi történt 1904. évi november 18-án? – A házszabályok megsértésének sok esete. – Mi történt 1904. évi deczember 13-án? – Az alkotmányszegés lényege. – Kik a vétkesek?)
Mondja ki a Ház határozatban:
Perczel Dezső házelnöknek s gróf Tisza István miniszterelnöknek 1904-ik évi november hó 18-án s deczember hó 13-án együttesen elkövetett cselekményét és ennek foganatositására irányuló intézkedéseiket kárhoztatja és elitéli.
Indokaim a következők:
Az 1905. évi január hó 4-én királyi trónbeszéddel feloszlatott 1901–1905-iki országgyülés folyamata alatt a képviselőháznak mult 1904. évi november 18-án tartott esti ülésében szokatlan és szomoru esemény történt. Ez esemény a képviselőház házszabályainak, a tanácskozási rendnek s a képviselők szólásszabadságának erőszakos megsértése. Ehhez szintén szokatlan, sőt példátlan események kapcsolódtak, ugymint a képviselőház jegyzőkönyvének és naplójának hibás, hézagos, a történteket hiven fel nem tüntető, tárgyilag tehát kétségtelenül hamis tartalommal lett elkészitése és a mi szintoly sulyos, a képviselőháznak 1904. évi deczember 13-ra összehivott ülésén a képviselők nyilvános és szokott tanácskozási termében karhatalmi szolgálatra hivatott teremszolgáknak nagy tömegben való elhelyezkedése, melylyel a törvényhozás tagjai, a nemzet választott képviselői esetleg ugy személyes szabadságukban, mint közjogi függetlenségükben sulyosan megsértettek.
Ez eseményeket az alkotmány szentsége és sérthetetlensége okából s a népképviselet becsületének s ugy a nemzet, mint a király előtt mindig megőrzendő tekintélyének érdekében meg kell itélni. A kölcsönös elhallgatásnak itt nincs helye. E dolgokra a feledés fátyolát boritani sulyos könnyelmüség volna. Erőszakosságra hajlandó s a nemzeti jogokat nem tisztelő kormányról emlékezik már a történet s ily kormányok támadhatnak jövőben is. Oly példát, melyre támaszkodhatnának, nem szabad nekik nyujtani s az előfordult eseményekkel szemben akként kell intézkedni, hogy az intézkedés tanulságos, de egyuttal elijesztő legyen azokra nézve, kik a nemzeti jogok ellen könnyelmü vagy bünös kezüket valamikor fölemelni merészelnék. Meg kell vizsgálni ennélfogva azokat a kérdéseket, hogy
mi történt?
kik és mi módon követték el az alkotmánysértő cselekedeteket?
a cselekvők felelősségét miként állapitják meg a törvény, a törvényerejü szokás s az alkotmánynak senki által kétségbe nem vonható alapelvei? S végezetül
minő megtorlás gyakoroltassék azok ellen, a kiket a komoly és higgadt megfontolás vétkeseknek talál?
A törvényhozásnak tiszte saját hatáskörében büntetni is, kegyelmezni is, de tisztének teljesitése csonka lenne, ha a nemzet nem láthatná tisztán, mi az, a miért büntetett s a miért netalán megkegyelmezett?
Az emlitett november 18-án két ülést tartott a képviselőház. Az első délelőtt 10 órától kezdve délután 2 óráig folyt le s a második délután 4 órától kezdve esti 9 óra és 45 perczig, miként a naplók, a köztudat s az ülésen jelen volt képviselők igazolják. Mind a két ülés tárgyalásai közben nagy és folytonos izgatottság uralkodott már maga a tárgyalás alatt álló kérdés miatt is s az izgatottságot természetszerüleg fokozta, hogy a kormány erőltetett kivánságára, bár némi megszakitással, reggeli tiz órától esti csaknem tiz óráig tartott az ülés és tanácskozás. A pártok csaknem ellenséges indulattal álltak egymással szemközt főleg azért, mert két-három nap óta már az hirlett, hogy a kormány a képviselőház elnökével egyetértve, sőt összebeszélve, váratlanul s meglepetéssel, sőt erőszakosan akarja a Ház tanácskozási rendjét gyökeresen megváltoztatni s a képviselők szólási szabadságát megbénitani. E hir pedig hitelre talált annálfogva, mert a Daniel Gábor és társai által benyujtott határozati javaslat tartalma kétségtelenül a tanácskozási rend gyökeres változtatására s a szólási szabadság megbénitására irányult.
Esti 9 óra már elmult, a mikor a kormány elnöke, Tisza István gróf szólásra jelentkezett. Beszéde alatt még zajosabb, zavarosabb s izgatottabb lett a képviselőház. A zajban nem lehetett a beszédet hallani, csak egyes szavakat érthettek meg a legfigyelmesebb hallgatók is. Mikor és miként végződött a beszéd: ezt a miniszterelnök közvetlen közelében levő néhány képviselőn kivül senki biztosan nem tudhatta. De teljesen bizonyos az, hogy egy pillanatban a kormány háta mögött ülő képviselők egy része Perczel Dezső képviselőházi elnöknek zsebkendő-lobogtatásával való intésére hirtelen felállott s indulatos és zajos hangon e szót kiáltotta: szavazzunk! Maga a képviselőházi elnök is elnöki székében felállott, személye körül s személyének érintésével is az elnöki emelvényen levő jegyzők közbeléptével némi dulakodás látszott, az elnöki emelvényre jobbról-balról több képviselő rohant fel, az egész tanácskozó teremben óriási zaj támadt, a képviselők felálltak s a legfeljebb 5 perczig tartó e jelenet után a képviselőházi elnök szokatlan gyorsasággal elnöki helyéről eltávozott s a tanácskozó termet is rögtön elhagyta. Hogy e jelenet alatt ki mit mondott s ki mit cselekedett: ezt azokban a pillanatokban az óriási zaj és zavarodás miatt s a képviselők nagy részében felzaklatott indulat miatt senki biztosan meg nem határozhatta. Maguk a gyorsirók se tudtak jegyezni semmit, annál kevésbbé tehették ezt a jegyzők s az egyes képviselők.
A következő napon a hirlapok közléseiből s leginkább a később készült naplóból s az ülési jegyzőkönyvből értesültek arról a képviselők, hogy állitólag sulyos közjogi természetü s következéseiben mérhetetlen fontosságu törvényhozási cselekmény hajtatott végre, a mennyiben a napló és a jegyzőkönyv szerint Perczel Dezső elnök a Daniel Gábor-féle határozati javaslatot el-, vagy el nem fogadás végett szavazásra kitüzte, a szavazást megtörténtnek s a javaslatot elfogadottnak jelentette ki s egy ugyanazon napon november 18-án kelt királyi leirattal az országgyülést elnapoltnak s az ülési jegyzőkönyvet hitelesitettnek nyilvánitotta s az ülést nyomban bezárta.
Feltétlenül bizonyos, hogy se a napló, se a jegyzőkönyv hiven nem adja elő a megtörtént dolgokat s feltétlenül bizonyos, hogy ez oknál fogva tárgyilag mind a két okirat hamis. Hogy mikor, miként, mi czélból és kik készitették az okiratokat, ez is a komoly birálat egyik tárgya.
E kérdés fontossága azonban alig jöhet figyelembe ama kiszámithatatlan s megmérhetetlen veszély mellett, a mely az ekként elkövetett cselekmény s az ily elnöki eljárás mellett az alkotmányt és a nemzet összes jogait s minden szabadságát fenyegeti.
Ily eljárás mellett s ily cselekménynyel akármily kisebbség, ha az elnök bünösen vele összejátszik és egyetért, gyökeresen megváltoztathatja, sőt el is törülheti az alkotmányt, meghamisithatja vagy meg is semmisitheti a népképviseleti jogokat, értéktelenné teheti a legbecsesebb szabadságokat. Ily eljárás mellett s ily cselekménynyel sulyosan megtámadható a királyság intézménye s a trón biztossága is s ha ez megtorlatlanul marad: megszünik a törvény tekintélye, vak merényletekre érzi magát feljogositva a nemzet ellen forralt minden cselszövény s megszünik a törvényhozás rendje, nyugalma és üdvös munkássága.
Ugyane veszély állhat elő akkor is, ha az elnök ily eljárásra, ily cselekményre a többséggel vagy a többségre támaszkodó kormánynyal játszik össze. A többség csak ugy érvényesülhet alkotmányosan s a törvényhozási határozatok megalkotásában cselekvő szerepe törvényesen csak ugy lehet, ha az elnök a házszabályokat, a tanácskozási rendet s az alkotmányos élet által szentesitett törvényerejü szokást mind önmaga szigoru hűséggel megtartja, mind pedig a többséget elnöki hatalmával azok szigoru megtartására vezeti és irányitja. E nélkül minden ugy mondott határozat csak kisebb vagy nagyobb számu képviselők magántermészetü nyilatkozata s a törvény alaki parancsainak megszegésével se alkotmányos többség nem támadhat, se törvényhozási határozat nem hozható.
November 18-án az elnök a törvénytelenségek egész hosszu sorát követte el s az alkotmányt sok sulyos esetben sértette meg.
A tárgyalás napirendjén egy házszabályi bizottság alakitását javasló inditvány volt. Tárgyalása már több nap óta folyt. A tárgyalás folyamán több szónok több inditványnyal állott elő és ezek közt Daniel Gábor képviselő is maga és társai nevében határozati javaslatot adott be, mely elfogadtatás esetén az eddigi tanácskozási rendet gyökeresen felforgatta s a képviselők szólásszabadságát sulyosan korlátolta, képviselői függetlenségét pedig mértéktelen módon megsértette, sőt megsemmisitette volna. A tárgyalás szokott törvényes módon folyt s szólásra a képviselőház jegyzőinél még többen fel voltak jegyezve s az erre szolgáló följegyzési lapok szokott helyen, az elnöki emelvényen kifüggesztve. A szólni jelentkezők közt volt Benyovszky Sándor is, kinek a képviselőház külön határozattal engedte meg a felszólalást.
Ez volt a tanácskozás állapota, a mikor Perczel Dezső elnök önkényüleg a következő jogsértéseket követte el:
1. Benyovszky Sándor gróf képviselőt meggátolta jogos és szabályszerü felszólalásában.
2. A szólásra már jogosan jelentkezett s valósággal feliratkozott szónokok, ugymint Bedőházy János, Holló Lajos, Zboray Miklós, Egry Béla, Nagy Sándor, Sebess Dénes, Vertán Endre és Marjay Péter képviselők jogos és hivatásszerü felszólalását erőszakkal meggátolta.
3. Az inditványozóknak kellő alakban benyujtott inditványukhoz záróbeszéd tartását biztositja a szabály és törvényerejü szokás s ennek daczára az elnök az inditványozókat a záróbeszéd megtartására fel nem hivta s annak megtartását egyenesen meggátolta.
4. A vitát be nem zárta s bezártnak ki nem jelentette.
5. A szavazásra kitüzött kérdés helyes szövege és feltevése iránt a képviselőházat meg nem kérdezte s az e tárgyban való felszólalást önkényesen meggátolta.
6. A tárgyalás alatt levő javaslat s az ebben beadott inditványok feletti szavazás sorrendjét meg nem határozta, se e sorrend meghatározása iránt a képviselőházhoz kérdést nem intézett, sőt az ez irányban támadható felszólalásokat lehetetlenné tette.
7. Hogy az elnök a szavazásra felhivta a képviselőket: senki sem hallotta, a zsebkendővel való integetést pedig azokon kivül, a kik a merényletes cselekményre titkon összebeszéltek, senki nem értette, de mint szokatlan és törvénytelen jeladást, elfogadni sem volt jogositva senki.
8. Az állitólagos szavazásnál észrevehető többség egyáltalán nem jelentkezett. Szemtanuk szerint szándékos szavazás végett a képviselők harmadrésze is alig állott fel. Ellenben a kérdést nem hallva, a viharos jelenetek alatt álló helyzetben volt csaknem minden képviselő. Ellenpróba nem volt. A szavazók összeszámitása meg nem történt. S mindennek daczára az elnök a Daniel-féle javaslatot elfogadottnak jelentette ki.
Mindezen önkényes, törvénytelen s alkotmányszegő eljárásnak és cselekményeknek valóságát magának az elnöknek közremüködésével készült napló, mely a november 18-iki 520-ik számu esti országos ülésről szól, teljesen bizonyitja.
9. Ez a napló is vétkes cselekedet eredménye. Nagy része nem a rendes gyorsirói jegyzetekből készült, hanem különösen utolsó részét, melyben éppen a merényletes eljárásról van szó, köztudat szerint maga az elnök bizonyos Peregrinyi gyorsiró segitségével készitette, holott ez a gyorsiró jelen sem volt a gyorsirók hivatalos helyén. E részletet, valamint az eljárást hütlenül feltüntető jegyzőkönyv készitésének történetét földeriteni a vizsgálat vagy legalább a házszabályok szerinti birálat lesz hivatva.
10. Hasonlóan sulyos, de ezeknél még vakmerőbb és még veszélyesebb sérelem esett az alkotmányon a mult évi deczember hó 13-án.
Királyi leirattal ugyanis az elnapolt országgyülés deczember hó 13-án délelőtti 10 órakor ujra megnyittatott. S a mikor a képviselők az ülés megkezdése előtt néhány perczczel összesereglettek s a képviselők tanácstermében megjelentek: e teremben több mint 20 karhatalmi férfiut találtak katonai rendben elhelyezkedve, még pedig csapatonként a főbejáratoknál, azután a képviselők padsora előtt, végre az elnöki emelvényen s annak mindkét oldali feljáró lépcsőzetén.
Erről előzőleg a képviselők nem tudtak semmit, a karhatalmi erők elhelyezkedése tehát bennük méltán nagy meglepetést, sőt sulyos megbotránkozást keltett és pedig annál inkább, mert a hirlapok korábbi közlései szerint a karhatalmi erők hivatása egyes képviselők erőszakos eltávolitása s ekként a képviselők egyéni és személyes szabadságának még közvetlen testi erőszakkal is eszközlendő korlátozása lett vagy lehetett volna.
A képviselők, ha gyávaságot elkövetni s meghunyászkodással a nemzeti önérzetet meggyalázni nem akarták, ezt egyetlen szempillantásig se türhették.
Az országháza s benne a képviselők tanácskozási terme a nemzet tulajdona. A nemzet ide küldi szabadon választott képviselőit, hogy azok itt az ország közszükségei fölött szabadon tanácskozzanak s a nemzet jövendője és becsülete fölött őrködjenek. E magasztos tisztüket igazán csak akkor teljesithetik, ha teljesen szabadon teljesithetik s ha semmi erkölcsi, hatósági vagy karhatalmi nyomás, beavatkozás vagy fenyegetés nem nehezedik rájuk. S éppen ezért a képviselők számára önmaguk által rendelt tanácskozó helyiségbe országos ülés és tanácskozás alatt senki be nem léphet, csak maguk a nemzet képviselői és csak azok, a kiknek maga a képviselőház ezt előzetesen megengedi.
Századok óta gondosan őrzik tanácskozó termüket a nemzet választott képviselői. Ősi alkotmányos és törvényerejü szokás szerint még a király is, a mikor esküt tesz s a mikor megkoronázzák, a mikor tehát az országgyülés szine előtt meg kell jelennie, oda csak az országgyülés előzetes tudtával s meghivására vonulhat be. A főrendiház üzeneteit korábban egy főrendi követ szokta a képviselőház elé nyujtani s még az ily főrendi üzenethordó követ is csak a képviselőház előzetes tudtával és engedelmével léphetett országos ülés alatt a tanácskozó terembe.
S ime, a deczember 13-iki országos ülésben a csendőrségből és honvédségből kiválogatott harhatalmi erőkkel volt megrakva a képviselőház!
Maga az elnök s maguk a kormány tagjai képviselőházon kivüli nyilatkozataikban akként törekedtek védelmezni az eljárást, hogy azok a karhatalmi erők nem csendőrök s nem a fegyveres hatalom tagjai, hanem csupán teremszolgák voltak. De ez a védelem nem komoly. A képviselőházi elnök és háznagy rendelkezhetik csak teremszolgák elhelyezése, szolgálata, felfogadása és elbocsátása iránt, de létszámuk tekintetében is kizárólag csupán a képviselőház előzetes tudtával és megegyezésével. A házszabályok világos rendelkezései s a soha meg nem szakadt törvényerejü szokás erre nézve semmi kétséget nem engednek.
A merénylet tervezői azzal is mentegetődznek, hogy törvény szerint a karhatalmat joga van az elnöknek a szükséghez képest alkalmazni. Ez a mentegetődzés is hiu. A tanácskozó teremben országos ülés alatt nincs helye karhatalmi beavatkozásnak. Ott a rend és nyugalom fentartása csak a házszabályokban meghatározott módon történhetik. Szükség esetén az elnök, ha másként a kellő rend és nyugalom be nem következik, bezárja az ülést s ott hagyja székét. Karhatalom s esetleg nemzetőrség fölött az elnök csak akkor rendelkezhetik, ha a képviselőház sérthetetlenségét s a képviselők szabadságát kivülről fenyegeti megtámadás. De nem is okos ez a mentegetődzés. Hiszen november 18-ika óta nem is volt országos ülés s az elnapolás után deczember 13-án lett volna az első ülés s ezen már az ülés előtt elhelyezkedtek a karhatalmi erők. Tehát oly időben helyezkedtek el, a mikor huszonnégy napi szünet után az első ülés lett volna, de még az se kezdődött meg; a mikor még tehát sejteni se lehetett, hogy a tanácskozási rend megzavartatnék. Ha tehát rendzavarás nem történt, de egyáltalán addig nem is történhetett: miért kellett karhatalmi erőt alkalmazni? Mi ellen és ki ellen?
Más czélja nem lehetett az elnöknek, mint a képviselők fenyegetése s akarva, nem akarva, a képviselőház függetlenségének megsértése.
A miniszterelnök, Tisza István gróf és társai főleg képviselőházon kivüli beszédeikben még két mentségre hivatkoznak. Az egyik az, hogy a házszabály nem törvény s a házszabálysértés nem törvénysértés. De ez a mentség elvileg még rosszabb, mint maga a vétkes cselekmény. A házszabály alakilag nem törvény ugyan, hanem igenis törvényerejü szokás és törvényerejü szabályrendelet, még pedig alkotmányunk és törvényeink értelmében a legfontosabb. Hiszen a házszabályok megsértésével semmiféle törvény alkotmányos módon egyáltalán nem alkotható. De még alakilag is épp oly kötelező ereje és joghatálya van, mint minden törvénynek, a mint ez a Hármas Könyv Előbeszédének 8. cz. 1. §-a és 11. cz. 5. §-a és az 1869. évi IV. t.-cz. 19. §-a szerint kétségtelen.
A másik mentség, a melyre hivatkoznak, a salus publica: – mint mondják, az obstrukczió meggátlása. Azonban eltekintve attól, hogy az 1904-ik év a törvények alkotásában a leggyümölcsözőbb évek közt is első helyen áll, ledérség nélkül tehát ez év eleje óta obstrukczióról beszélni se lehet; – és eltekintve attól, hogy az obstrukczió biztosan csak ugy gátolható meg, ha annak valódi okai megszüntettetnek; a salus publica az államnak a törvények végrehajtására hivatott köztisztviselői által a törvények megsértésére s az alkotmány megszegésére se ok, se mentség soha nem lehet, hiszen éppen a törvények hű megtartása s az alkotmány tisztelete a legfőbb salus publica. Fönnálló törvényekkel s törvényerejü szokással szemben a salus publica felismerésére csupán a törvényhozó hatalom a maga egészében illetékes, senki más.
A kik megszegték az alkotmányt, azzal is védekeztek, hogy ezt csak egyszer, csak egyetlenegyszer cselekedték. E védekezés nem jóhiszemü s tartalmára nézve valótlan és erkölcstelen is, mert a ki az alkotmánysértés álláspontjára helyezkedik s azon megmarad: az folyton és következetesen sérti az alkolmányt, folyton és következetesen megtöri a jogfolytonosságot.
A meglepett, sőt megbotránkozott képviselők hiven és nyomban teljesitették hazafi-kötelességüket. Tanakodás nélkül kereken felhivták a karhatalmi egyéneket, hogy mint idegenek s jogtalanul betolakodók: hagyják el az országos tanácskozás termét. A mikor pedig az ismételt felhivásra se távoztak: erővel eltávolitották őket. S egyuttal az alkotmányszegő elnök által használt széket és elnöki emelvényt nyomban megsemmisitették. Intő például jövendőre s nemes tanulságul mindenkorra s minden nemzedék számára. A pillanatnyi késedelem is ártalmas lett volna nemzetünkre. A ki elkövette azt, hogy a képviselőház tudta s előzetes beleegyezése nélkül karhatalmi erőt ültetett orvul és alattomban az országos ülés tanácskozó termébe: az, ha nyomban meg nem torolják, elkövetheti azt is, hogy fegyveres erőt ültet oda. Hova lesz akkor a szólásszabadság? Hova a törvényhozás szabadsága és függetlensége? Hova az alkotmány szentsége és üdvös volta? – Ha egyrészről szent és sérthetetlen fenségben és magasságban ül trónusán a királyi felség s felségét a nemzet hűségén felül a törvények minden szigora védelmezi s másrészről karhatalmi erők fenyegető jelenlétével árnyékolják be s alacsonyitják le a nép előtt saját választott képviselőinek törvényhozó gyülekezetét; minő erkölcsi hatást gyakorol e látvány mindenfelé? Hova lesz akkor a király és nemzet egymás mellett élő egyenlő joga és erkölcsi hatalma? De hova lesz a nemzet becsülete?
Igy áll a tény. Ugy kezdődött s ugy folyt le, a miként előadtuk. Benső természetét s alkotmányjogi fontosságát hiven vázoltuk. S most másodsorban ki kell terjeszkednünk arra a kérdésre: kik és mily részességgel s a felelősség mily mértékével követték el azt a tényt?
A november 18-iki alkotmányszegés fő tettese Perczel Dezső, képviselőházi elnök. A deczember 13-iki alkotmányszegés fő tettese ugyanő és vele együttesen Csávosy Béla háznagy. Bármiként nevezzék a karhatalmi erőül szolgáló egyéneket: ezeket a képviselőház tudta nélkül elfogadni s a képviselők tanácskozó termében elhelyezni oly cselekmény, a melyért első sorban a képviselőház elnöke és háznagya felelős. Ha más cselekedte volna is: az ő alkotmányos tisztük volt ezt meggátolni s a képviselőháznak előre bejelenteni.
De a legsulyosabb felelősség terheli Tisza István gróf miniszterelnököt is, a ki köztudat szerint ugy a képviselőházban, mint azonkivül ismételt alkalommal a cselekvőkkel és cselekményekkel való teljes egyetértését nyilvánitotta és a ki szintén köztudat szerint e merényletre a cselekvőket rábirta. A november 18-iki merényletben való részességét egyébként maga a napló is teljesen bizonyitja.
Sulyos felelősség terheli Nyiri Sándor honvédelmi minisztert is, a ki a karhatalmi erőkül szolgáló egyéneket a csendőrség és a honvédség állományából az elnök és a háznagy rendelkezésére bocsátotta, noha valószinüleg nyiltan tudta, hogy ez egyének mi czélra fognak felhasználtatni.
A képviselőház elnöke s háznagya képviselők; elnöki és háznagyi tisztük válhatatlanul összefügg képviselői minőségükkel. A mit tettek, e minőségükben tették, azért őket a biróságok utján való felelősségrevonástól mentelmi joguk megvédi. A mit tettek s a miként részben a naplót és jegyzőkönyvet megszerkesztették, ez ugyan a büntetőtörvények rendelkezéseibe sulyosan ütközik, de a törvényhozás méltósága és tekintélye s egyuttal függetlensége még sem engedi, hogy rájuk nézve a mentelmi jog idevonatkozó különös törvény hiányában nem létezőnek tekintessék.
Gróf Tisza István és Nyiri Sándor miniszterek felelősségrevonását világosan szabályozzák a törvények s alaki törvényes ok nincs is, mely az illetékes biróság elé állitásukat akadályozná. Azonban kétségtelen, hogy ők az alkotmányszegő cselekményekben csak részesek és cselekvőknek csak másodsorban s nem első sorban tekintendők, minthogy a házelnök és a háznagy elhatározása és cselekvése nélkül az alkotmányszegés ily alakban létre nem jöhetett.
Az alkotmányszegés részleteinek ezen ténybeli és jogi állapotában tehát a két miniszter vád alá helyezését se inditványozhatjuk.
Azonban a mentelmi jog nem föltétlen s a képviselői minőségben kimondott szóért s elkövetett cselekményért csak a királyi hatalom s az állami biróságok s hatóságok beavatkozása ellen nyujt menedéket, de érintetlenül s épségben hagyja magának a képviselőháznak biráló- és itélő-jogát. E jog csakugy sujthat, mínt föl is menthet.
Ebben az esetben sujtó itéletre van szükség. A mit a képviselőházi elnök cselekedett, arra nincs példa a törvényhozó testületek történetében. Az elnököt a nemzet választottainak közbizalma emeli magas tisztségére azért, hogy a tanácskozások rendjét biztositsa, a házszabályok szentségét minden irányból jöhető támadás ellen megvédje s ekként a törvények alkotásának módját szabadnak, alkotmányosnak és tisztának megőrizze. Az elnök a nemzet legelső választott tisztviselője s a nemzet akaratából a legmagasabb méltóság. Perczel Dezső elnök minderről megfeledkezett s elvakult kormányférfiakkal s másokkal is összejátszva és szövetkezve, megsértette a törvényeket.
1905. évi április hó 12.
Beadja:
Eötvös Károly s. k.
Nagy-Kőrös városa orsz. gyül. képviselője.
III.
INDOKOLÓ BESZÉD.
(Az inditvány czélja. – Az inditvány ellen tehető kifogások. – Egyik országgyülés a másiknak ténye fölött mondhat-e itéletet? – Időmulás. – Miért áll még a Tisza-kormány? – Perczel Dezső nyugdija. – Az országgyülésnek oly fenségesnek kell lenni, mint a királynak.)
Tisztelt képviselőház! Az elnöki kijelentés szerint tisztemben áll tegnap benyujtott inditványomat indokolni. Az indokolásban rövid lehetek, minthogy inditványom indokolása magában a kinyomtatott inditványszövegben benne van már. Mind a mellett, ámbár a tüzetes indokolástól e miatt felmentve érezhetném magamat, némely téves nézet eloszlatására és bizonyos nem érdektelen körülményekre, a melyek inditványommal összefüggenek, a lehető legrövidebben ki kell terjeszkednem.
A mult év november 18-iki és deczember 13-iki képviselőházi jelenetek után és azokra való tekintettel az országgyülés előtt kétféle intézkedés szüksége merült fel. Az egyik inkább közjogi természetü, a másik inkább politikai, személyi természetü. Az egyik intézkedésnek az volt a hivatása vagy czélja, hogy ha netalán valamely közjogi természetü tény történt november 18-án és deczember 13-án, azt jogforrásnak soha semmiféle fonák felfogás se segitse elfogadni, az törvénykönyvünkből, törvénykönyvünk mellékleteinek minden lapjából örökre és végleg kitöröltessék, az semmisnek és joghatálytalannak jelentessék ki.
Ez megtörtént. Szükséges és elengedhetetlen volt ez a választások eredménye után; szükséges és elengedhetetlen volt az elnöki kijelentések után is, a melyek az elnöki magas helyről történtek.
A másik intézkedés nézetem és ama férfiak nézete szerint, a kikkel egyetértek ebben a tekintetben, szükséges volt azért, hogy ha azokban az eseményekben, a melyek november 18-án és deczember 13-án történtek, elkövettetett valamely vétség; ha azokban megsértetett a nemzet vagy ennek méltósága; ha merénylet követtetett el a törvényhozás függetlensége és a képviselők politikai szabadsága és függetlensége ellen: azok, a kik a vétséget elkövették, a képviselőház itéletét el ne kerülhessék, mert ha elkerülhetik, akkor a törvényhozás a maga tisztitó munkáját csak félig teljesiti, de talán még félig sem. Meg kell tehát a képviselőháznak birálnia azt, hogy mi történt; hogy a mi történt, van-e abban a nemzet ellen sértés, van-e a törvényhozás tagjai vagy a kormány egyes tagjai részéről vétség, miben áll az, a törvényhozás miként gyakorolja megtorló jogát azokkal szemben?
Az a megtorló jog, miként inditványom indokolásában benne van, lehet sujtó, lehet elitélő, következéseiben lehet teljesen felmentő is. De akár az egyik, akár a másik, magának a képviselőháznak tisztán kell látnia, hogy akár ha itél, akár ha felment, ha megkegyelmez, ne vaktában tegye azt, hanem a dolgok ismeretének teljességében.
Inditványom ellen felhozható nem egy kifogás; közbeszélgetésekben, a sajtóban fel is hoztak nem egyet; ki lehetünk téve annak, hogy mikor az inditvány tárgyalásra kerül, azokat a kifogásokat felhozzák itt is.
A legelső és legtermészetesebb, mintegy önként kinálkozó kifogás az, hogy egyik országgyülés miként itélkezhessék a másik felett, egyik többség miként itélkezhessék a másik felett. Ha váltakozik a többség, a mint váltakoznak az országgyülések is, ez arra a fonák állapotra vezethetne bennünket, hogy egyik többség a másik felett folyton itélőszéket ülve, játékká tenné a törvényhozást. Ez a kifogás, ez az észrevétel, ez a birálat az inditványnyal szemben mintegy önként kinálkozik.
Azonban, t. képviselőház, ennek a felfogásnak erkölcsi tartalma nincsen. Hiszen maga az a kérdés, hogy az egyik országgyülés a másik felett itélkezhetik-e vagy sem, egészen üres kérdés, mert hiszen minden országgyülésnek teljesitenie kell a maga feladatát, már pedig minden országgyülés feladatai közé tartozik elődei sok intézkedéseinek javitása, módositása, változtatása, eltörlése, magyarázata. Az a körülmény, hogy egyik országgyülés a másikról határoz, itélkezik vagy birálatot mond, már az országgyülés természete, a törvényhozás legbensőbb lényege szerint nem létezik; üres kérdés az, nem egyéb, mint elmebeli játék. Az, hogy egyik többség a másik felett itélkezhetik-e vagy nem, összefügg voltaképen azzal a kérdéssel, hogy egyik országgyülés mondhat-e itéletet a másik felett. Ha az egyik többség nem mondhatna itéletet a másik felett, akkor mire való volt az uj választás, akkor mit ér annak politikai és erkölcsi eredménye? Akkor mit jelent az a királyi szó, hogy döntsön a nemzet? Akkor mit jelent a kormánynak – a mult országgyülés kormányának, fájdalom, még a mai nap kormányának is – fennen hirdetett az az elve, hogy kiállunk oda a térre, várjuk a döntő itéletet, a mely titeket el fog tiporni. Hát akkor mit jelent a nemzet elhatározása és mi a rendeltetése, czélja, létezési joga ennek a többségnek?
A kérdést erről a pusztán alaki oldaláról megitélni nem lehet és nem is szabad. Csak egy példát hozok fel. Törvényhozásunk történetében volt ezelőtt 190 évvel egy országgyülés, a melynek többsége szinte megfoghatatlan módon ugy alakult, – ennek megvizsgálásába ma is érdemes volna belemenni, mert mai időnkre, viszonyainkra is komoly, elijesztő, de minden tekintetben feltétlenül tanulságos lenne megismerni a módot, a melyen létrejött az a többség, – hogy azt mondta, hogy II. Rákóczi Ferencz fejedelmünk, szabadsági és függetlenségi harczainknak egész nemzeti életünk történetén át egyik legfenségesebb hőse rebellis volt, perduellis volt, a valóságos szabadságnak ellensége volt. Ezt kimondta az a többség. Hát vajjon nyolcz évvel később, vagy akár 13 évvel később, mikor megint országgyülés volt, vagy 26 évvel később, sőt akár most, 190 esztendő mulva is nincs-e jogában a többségnek azt mondani, hogy az a többség, a mely azt kimondta, vak volt, bolond volt, áruló volt, ostoba volt?
Hock János (közbeszól): El kell törölni azt a törvényt.
Ezt megtenni a mai többségnek a nemzettől nyert bizalom iránt való hű kötelességénél fogva jogában áll, a mint hogy sohasem engedem kétségbe vonni komoly férfiak részéről, hogy jogában nem állana. Ha pedig ez jogában áll a 190 év előtti többséggel szemben, akkor jogában kell hogy álljon a három-négy hónappal ezelőtti többséggel szemben is.
Kétségtelen, lesznek, a kik abban a véleményben vannak, hogy ez az inditvány most elkésett, idejét multa; ennek az inditványnak korábban, a maga idejében kellett volna megtörténnie; időszerütlen, alkalomszerütlen és inopportunus. De, t. Ház, minden opportunitási és inopportunitási kérdésben felmerül a lehetőség és a lehetetlenség kérdése. Én ugy tudom, de ezt szentül tudom ám, hogy a mult országgyülésen a tényleges állapotok szerint ebben a kérdésben nyilatkozni nem volt alkalom. Arról, a mi november 18-án történt, nem szólhattunk deczember 13-ig, mert nem volt országgyülés, a királyi leirat elnapolta. Deczember 13-án nem szólhattunk azért, mert karhatalmi erők voltak itt, a kik ellen védekezni kellett. Három vagy négy napig tartottak az ülések s mire belemelegedhettünk volna a kérdésbe, mire módunk, alkalmunk lett volna nyilatkozni ebben a kérdésben, azt tárgyalni, megvizsgálni és megfontolni, akkorra megint elnapoltatott királyi kézirattal az országgyülés. Deczember 27-én vagy 28-án összejöttünk ismét, de mielőtt a kérdést tárgyalhattuk volna, az országgyülést királyi leirattal megint elnapolták január 4-ig. Január 4-én pedig megint nem tárgyalhattuk a kérdést, mert már akkor a király ő Felsége egyszerüen szétoszlatott, szétkergetett bennünket, feloszlatta az egész országgyülést.
De akár időszerü, akár időszerütlen ennek a kérdésnek mostan való tárgyalása, az bizonyos, hogy a választás előtt nem volt idő és mód ennek tárgyalására. Összejött az uj országgyülés. Régen együtt vagyunk már, régen nem dolgozunk mi semmit. De talán nem szükséges azokra az okokra rámutatnom, a melyeket pl. a t. miniszterelnök ur sokkal jobban ismer, mint én, de a melyeket nagyjából én is ismerek és mindenki ismer, hogy miért vagyunk mi tehetetlenségre, munkátlanságra kárhoztatva. Itt a nemzet bizalmának letéteményesei az uj többség, az uj képviselőház. Február 14-ike óta most már ide oda két hónap telt el s még eddig nem tehettünk semmit; nem tehettünk semmit azért, mert egy nagy kérdés áll előttünk: a nemzet többsége bizalmának megfelelő kormány alakitása, és egy másik nagy kérdés áll előttünk: ő Felségére, öreg királyunkra való tekintet és gyöngédség.
Ezek voltak azok az indokok, a melyek miatt eltelt az idő, a nélkül, hogy mi ehhez a kérdéshez hozzászólhattunk volna. De abból, hogy eddig nem szólhattunk hozzá, sok minden következhetik, de az nem, hogy tehát ezentul nincs értelme e kérdés tárgyalásának, hogy tehát most se szóljunk hozzá. Oly dolgok történtek 1904 november 18-án és deczember 13-án, a melyek felett hallgatással átsiklani nem lehet, a melyeket el nem felejthetünk, a melyeket meg kell birálnunk és meg kell itélnünk. Az a törvényhozás, a mely ezt elmulasztaná, saját komolyságáról és méltóságáról mondana le. Azután a mi az opportunizmust illeti, hát igenis, az opportunizmus nagy dolog, czélszerü, szükséges dolog politikai intézkedéseknél, politikai kérdésekben. De midőn arról van szó, hogy a nemzet ellen saját tisztviselői követtek el törvénysértést, akkor azt meg kell vizsgálni, meg kell birálni és meg kell itélni, akkor az opportunizmus alkalmazásának nincsen helye, akkor az opportunizmus, az elhallgatás, átsiklás és a dolgok elrejtése azt jelentené, hogy: mi is hallgatunk, tehát ti is hallgassatok. De nekünk nincs okunk ettől félnünk, nekünk jogunkban és módunkban áll a nemzet elé nyiltan és bátran odaállani és azt mondani: a mit hibáztunk, vétettünk vagy mulasztottunk, álljanak elő vele ők; de a mit ők vétettek, ők hibáztak és mulasztottak a nemzet ellen, az alkotmány és a törvényhozás függetlensége ellen, azt meg kell birálnunk és meg kell itélnünk. Meg fogjuk cselekedni.
De aztán van egy mellékes indok. Kellemetlen dolog ennek az indoknak a fejtegetése. Nem kellemes, de kötelesség. A betegség is rossz, annak gyógyitása is néha kellemetlen és mégis meg kell tenni. Azt kérdem: hogy miért ül itt ez a kormány még mindig? Mit keresnek ezek a férfiak itt mint a nemzet kormányzói, mint annak elsőrangu tisztviselői? Hiszen a mi felfogásunk szerint, a mely nálunk már nemzedékek óta meggyökeresedett és a mely felfogás megfelel a nemzet érdekének, nekik itt már helyük nincsen. Mert nem a nemzet tartja őket itt és nem annak bizalma, hanem valami más. De a mint mondottam, politikai indokokból szemet hunynánk erre, addig a meddig, nem a végletekig, de szemet hunynánk. De ezek a kormányzó férfiak, a mai kabinet, a hatalmat is gyakorolják. Nem szenvedőlegesen ül itt ez a kormány, habár talán szenved is, nem passzivitásból él és laborál, hanem folytonosan dolgozik.
Hock János (közbeszól): Nevezi ki a bárókat!
És jutalmakat, kitüntetéseket, czimeket osztogat, szerződéseket kiterjeszt, prolongál, meghosszabbit, nemesit, bárósit, jogokat öregbit és a nyugdijakat korrigálja. Megragadom az alkalmat, bár nem szivesen teszem, mert egyénileg nem természetem, csak istenadta kötelességem és tisztem hozza magával; megragadom az alkalmat, hogy kérdést intézzek a t. miniszterelnök urhoz az iránt, hogy igaz-e az, a mi az én értesülésem, jóhiszemü, komoly férfi részéről hallottam, hogy Perczel Dezső képviselő ur miniszteri rendes nyugdiját, a mely eddig 8000 koronát tett, azóta, hogy a november 18-iki és deczember 13-iki események történtek, sőt azóta, hogy a nemzet a maga bizalmát vezető férfiai iránt megmutatta, illetőleg megvonta, azóta Perczel Dezső miniszter nyugdija felemeltetett 8000 koronáról 15.360 koronára?
Olay Lajos (közbeszól): Vérdijat adott neki a miniszterelnök!
Gulner Gyula (közbeszól): Nem lehet ez igaz!
Olay Lajos (közbeszól): Az állami számszék elnöke megtagadta a felvilágositást! Ez disznóság! Pedig ugy van, én néztem meg a számokat! Gyalázat! Vérdijat adnak a hóhérnak!
Bővebb meggyőződést nem szerezhettem magamnak, de azt közölték velem komoly és teljesen megbizható férfiu részéről, a ki a dologban jól értesült, hogy ez az ügy a belügyminiszter urnál, a ki egyuttal a t. miniszterelnök ur, folyó évi 2632. elnöki szám alatt nyert elintézést. És azt közölték, hogy a pénzügyigazgatóságnál folyó évi 2365. elnöki szám alatt van ez a dolog és a már fölemelt nyugdijról, illetőleg annak esedékes részletéről szóló nyugtatvány is.
Olay Lajos (közbeszól): Április elsejéről!
Mezőfi Vilmos (közbeszól): A nép éhezik és kivándorol és igy dobják ki a nép adófilléreiből gyült ezreket!
Kubik Béla (közbeszól): Felosztják talán maguk között az ország pénzét!
T. képviselőház! Ez a kormánynak olyan ténye, a milyenhez hasonlóról én nem hallottam. És éppen most történik ez, a mikor az országgyülés e kérdéseket tárgyalja és éppen azon férfiuval történik ez a közigazgatási és kormányzati eljárás…
Gulner Gyula (közbeszól): Nyilt provokálása a nemzetnek!
… és a kérdésnek ilyen természetü elintézése, a ki a nemzet ellen vétett.
De nem folytatom ezt, t. képviselőház, mert be kell várnom a kérdésre adandó feleletet. Meglehet, hogy a kérdés a maga egyszerüségében talán elkülönithető attól, a melyet most tárgyalunk és a melyre az én inditványom vonatkozik. De ezt azért hoztam fel, hogy jellemezzem, minő eljárást követ most is az a kormány, a melytől a nemzet bizalmát teljesen megvonta egy olyan választáson, melyet ők maguk ledér büszkeséggel idéztek elő és a mely kormány a bizalomtól teljesen megfosztva, hónapok óta – január 26. óta, tehát majdnem egy negyed éve – itt ül és pedig nem szerényen és passziv magatartást tanusitva, hanem hatalmát gyakorolva, titkon még olyan irányban is, a mely iránynyal a nemzet megnyilatkozásából származott ez a törvényhozási többség egyet nem érthet. Ilyen körülmények között egész természetes és indokolt, hogy mi a magunk részéről mindent elkövetünk, hogy az az idő minél előbb bekövetkezzék, a mikor ők a nemzet bizalmának megfelelő államférfiaknak adják át helyüket.
Ha tehát későn történt is ez inditvány beadása, még mindig idejében, sőt még mindig korán történt, ha egyik czélja az is, hogy végre már a nemzet bizalmának megfelelő férfiak üljenek a miniszteri székekbe.
T. képviselőház! Kétségtelenül lesznek, a kik akképen vélekednek, hogy az inditvány nagyon enyhe és hogy maguknak a megtörtént tényeknek és ama tények végzetes közjogi természetének a logika törvényei szerint nem felel meg egészen az az itélet, a melyet mi inditványozunk, hogy tehát itt nemcsak kárhoztatásról és elitélésről, hanem vaskosabb feddésről, vád alá helyezésről is lehetne szó.
A kérdésnek ezen oldalát mi, kik ezt a kérdést tárgyaltuk, jól megnéztük, jól megvizsgáltuk.
Valami érzelgősség, vagy különös érzékenység nem bántott bennünket és ha csak ezen mult volna, akkor ez az inditvány talán valamivel sulyosabb is lett volna. De jól megfontoltuk a kérdésnek ezt az oldalát és igen erős és hatalmas jogi és közjogi okokat találtunk arra nézve, hogy a vád alá helyezés inditványától tartózkodjunk. Azok az okok fel vannak sorolva az inditvány indokolásában, azoknak az okoknak ismétlésébe talán nem szükséges belebocsátkozni. De bizonyos, hogy a mi november 18-án és deczember 13-án történt, annak elkövetője, a valódi, a főcselekvő, a ház akkori elnöke. Bizonyos, hogy a kormány tagjait, különösen annak elnökét lehetetlen mással vádolni, mint azzal, hogy azokban a cselekményekben teljesen egyetértett az elnökkel, lehetetlen a kormány elnökét mással vádolni, mint azzal, hogy az eszme valószinüleg tőle eredt és igy az elnököt és a háznagyot ama cselekményekben csak segitette, azokban csak részes volt. A főcselekvő nem a kormányelnök, a főcselekvők nem a miniszterek voltak: ők csak részesek jogi, de különösen politikai értelemben.
T. ház! Mikor mi a törvények pártatlan alkalmazását és becsületes, a nemzet érdekében való kezelését javasoljuk, akkor nekünk is szigoruan szem előtt kell tartanunk a törvényeket és alkalmas törvények hiányában, miután magát az elnököt vád alá nem helyezhetjük, mert – ismétlem – nincs rá törvény, a másodsorban cselekvőkre nézve is ilyen inditványt mellőznünk kellett. Ez a nézet vezetett bennünket. A kik tisztábban látnak, mint mi, megfontolhatják ezt jobban. Szabadságában, módjában áll mindenkinek, hogy megfelelő inditványával előlépjen, a melynek indokait én is tisztelném.
De lesznek talán olyanok is, a kik még ezt az inditványt is szigorunak fogják találni. Legalább a sajtónak nem egyirányu nyilatkozatából ezt veszem észre és kétségtelenül fel kell tételezni az ezen oldalon (jobbra mutat) ülő több tisztelt képviselőről, hogy abban a nézetben lesznek, hogy ez az inditvány is szigoru, hogy általában az a tény, hogy ilyen inditvány létezik, akármilyen legyen az különben, tulságosan szigoru megitélése azoknak az eseményeknek és indokolni fogják ezt a felfogásukat azzal, hogy hiszen őket a jóhiszemüség vezette.
Hát bocsánatot kérek, mikor arról van szó, hogy a törvényeket megtartjuk, vagy megszegjük, akkor ez a szempont tekintetbe nem jöhet. Magánembereknél talán lehetne erről szó, de mikor az ország tisztviselői, mikor a törvények végrehajtására vállalkozó, arra jogosult és azért köztiszteletben és dijazásban részesülő köztisztviselők sértik meg a törvényt, akkor a jóhiszemüség kifogásának nincsen helye. A mikor megsértették a törvényt, a melynek megtartására esküt tettek, a melynek megtartása egyedüli feladatuk és kötelességük, akkor jóhiszemüségről nem lehet beszélni. Nem lehet beszélni még arra való tekintettel sem, a mit a t. miniszterelnök ur az országgyülésen és azon kivül ismételve hangoztatott, hogy t. i. előtte a salus publica lebegett, – a közjó, országunknak, nem tudom, micsoda veszedelmektől való megmentése stb.
Majd kiterjeszkedem én erre is, t. Ház, de ismétlem: a fennálló törvényekkel, törvényerejü szabályrendeletekkel és törvényerejü szokásokkal szemben a salus publicát egyedül a törvényhozás van jogositva felismerni és senki más.
Mihelyt a kerek földön bárkinek, akár magának az uralkodónak is, ezt megengednők: azzal az önkényuralmat engednők meghonositani és az erőszaknak s a jogok és szabadságok minden tekintet nélkül való eltiprásának nyitnánk kaput. Hogy pedig a magyar nemzet életében minő szokott lenni az önkény és erőszak, azt e nemzetnek 400 esztendős keserves története bizonyitja. Itt jóhiszemről és salus publicáról szó nem lehet, de ha lehetne is, kérdem: lehet-e már ennél enyhébb birálatot mondani? Hát azt várná talán valaki, hogy mi gróf Tisza István miniszterelnök urat és Perczel Dezső volt elnök urat megdicsérjük? Hogy mi ódát és dithyrambot zengjünk arról, a mi november 18-án és deczember 13-án történt? Azt el nem hallgathatjuk; erkölcsi életünk integritása követeli, hogy előhozzuk, hogy ne érhessen bennünket a gyanu, hogy hát miért hallgattuk el. Nyilatkoznunk kell felőle, de dithyrambot nem irhatunk; nyilatkozásunk egyéb nem lehet, mint a törvények korlátai között és a törvényeket szentül szem előtt tartva, annak az eljárásnak, azoknak a cselekményeknek és azon cselekvőknek sulyos megbirálása és sulyos elitélése, tettüknek és tiszti személyüknek sulyos kárhoztatása. Ennél kevesebbet nem tehetünk.
De minek indokoljam ezeket bővebben? Magában a helyzetben van oka annak, a miért nekem és nekünk ezt az inditványt meg kellett tennünk. A kinyomtatott és t. képviselőtársaim között kiosztott inditványban és annak indokolásában ki vannak fejtve azok az okok és azon okok közjogi természete, a melyek az inditványt szükségessé, nélkülözhetetlenné teszik; ezért nem is tartom szükségesnek azokat ismételni; de egyre rá kell mutatnom. Annak természetét, a mi november 18-án és deczember 13-án történt, legalább egy tekintetben bővebben akarom megismertetni, mint a hogy az eddig akár a sajtóban, akár egyesek nyilatkozataiban ismertettetett.
T. ház! Két palotája van ennek a mi nemzetünknek. Az egyik ott van Budavár ormán; arra van hivatva, hogy ne üresen álljon, hanem ott rezideáljon a magyar nemzet és Magyarország felséges királya; – másik palotája a nemzetnek itt van: a Duna balpartján s ennek az a rendeltetése, hogy a nemzet törvényhozó hatalmának osztályos, egyenrangu részesei, e nemzet választott képviselői itt rezideáljanak, itt tanácskozzanak. Mindkét palotának természete hozza magával, hogy amott az ország királya szabadon lehessen és hozzá hivatlanul és az ő tudta nélkül senki a világon be ne tolakodhassék; ennek a palotának pedig rendeltetése és természete az, hogy itt a nemzet választottjai szabadon tanácskozhassanak s a nemzet jövője és becsülete felett őrködjenek, hogy a nemzet közszükségletei a lehetőség határain belül kielégittessenek. És természete e palotának az is, hogy a képviselőház tanácskozó termébe a képviselők előzetes tudta és engedélye nélkül semmiféle idegen, se fegyveres, se fegyvertelen erő be nem tolakodhatik.
Pedig ez történt deczember 13-án a november 18-iki cselekmény következtében. Ez a két cselekmény tehát a maga teljességében abból áll, hogy a törvényhozás függetlensége meg lett támadva, hogy a képviselők személyes szabadsága is esetleg fenyegetve lett, hogy ama merénylet hatása alatt mindaddig, mig ama merényletnek minden része meg nem semmisittetett, el nem távolittatott, a nemzet törvényhozásának, választott képviselőinek függetlensége nem lehetett tiszta, nem lehetett biztos, a mig a nemzet választott képviselőinek gyülekezete fölött oly kormányhatalom áll, a mely a törvényhozás tanácskozási termében is karhatalommal rendelkezett.
Ez történt. Ilyen eset ezeréves alkotmányunk életfolyamán soha, de soha nem történt. Ilyen vakmerőséget soha egyetlen kormányférfiu, vagy a kormányhatalom élén álló férfiu el nem követett. Erre példa nincsen se nálunk, se másutt. Hiába hivatkoznak Bihar vármegye közgyülésére, Bihar vármegye közgyülése, – ámbár az alkotmány védelme alatt álló alkotmányos hatóság – a melyet a törvény alkotott, de még sem az egész nemzet választott képviselőinek gyülekezete, még sem törvényhozás, még sem a nemzeti fenség kettős részese közül az egyik, mert az egyik a király, a másik pedig mi volnánk, ha volnánk. Deczember 13-án nem voltunk azok, darabantok ellenőrzése alatt állottunk.
Hová jutottunk? Minő pokoli terv volt ez? Hogy áll a kérdés, a mint inditványom indokolásában érintem, a nemzet előtt? És hogy áll a kérdés a világ előtt? A nemzet szuverénitásának egyik részese a király, a maga fenségében ott ül, ott ragyog; védi és körülrajongja őt a nemzet hűsége, hódolata és bizalma és a mi hatalom az állam birtokában van, törvényekkel, izommal és fegyveres erővel mind azt a fenséget védelmezi. Egyebet sem csinál, mint azt védelmezi. Az Isten fogalmához hasonlitja, szent és sérthetetlen, a mint 48-iki bölcs törvényeink mondják. Szent és sérthetetlen; miként az oltárhoz, csak imádva lehet a népnek hozzá közeledni és rendszerint mégis a nép minden tagja előtt nincsen ajtaja nyitva; hozzá csak azok közeledhetnek, csak azok vannak jogositva hozzá menni, a kik kérnek, vagy a kik jutalmat köszönnek meg; de ismétlem, a nemzet bizalma, szeretete és hűsége és a törvény és a hatalom minden eszköze védelmezi a király szentséges fejét.
Azzal a fenséggel egyenlő magasságban kellene állani a törvényhozás nemzeti részének, a népképviseletnek, az országgyülésnek is. Ugyanazon magasságban, szentségben és sérthetetlenségben kellene állania a nemzetgyülésnek is. Most ez a kormány, ez a miniszterelnök és az az elnök, a ki ott ült ezelőtt néhány hónappal az elnöki székben, ugy állitják oda e két erőt a nép elé, hogy ime az egyik, a király, az atyaisten, a másik, a nemzetgyülés, mely darabantokkal kezeltetik. Mit gondoljon az a nép, az a mi jó népünk, a mely hűséggel néz és gondol királyára, de kegyelettel és bizalommal kell, hogy gondoljon saját választott nemzeti tanácsára is? Mit gondoljon az a nép, mikor az egyik erő mellett az atyaistent megillető minden dicsőség és hatalom dolgozik, a másikat pegig mulandó hatalmukban hitvány, mert még arczjátékoktól is függő miniszterek, kormányférfiak akarják vezetni, őrizni darabantokkal és ezen kivül még ezer meg ezer gyalázó kifejezésekkel is illetik.
Hova vezet az, t. képviselőház, ha mi ily politikának, ily kormányzásnak egyetlen egy pillanatig is tért engedünk?
Hova vezet ez, ha megtorlatlanul hagyjuk azokat a cselekményeket, a melyek ezt a rendszert akarták Magyarországon meghonositani? Hova vezet ez? Először összezavarja az elméket, azután összezavarja és felforgatja az erkölcsöket, kiöli a hazafiságot s bizalmat csak oly tényezők iránt gerjeszt az elméjében megzavart, erkölcseiben felforgatott népben, – mikor gyenge a nemzedék, mert hiszen nem minden nemzedék gyenge, hogy ilyen szeliden fejezzem ki magam, – mondom, bizalmat csak oly tényezők iránt gerjeszt, a kiktől bizalmának jutalmát mindjárt meg is kapja, a mikor a hazafiság szent tanai már nem nyomnak semmit, a mikor a mindennapi érdekek, még nem is a legtiszteltebb érdekek kelnek versenyre és nevezik versenygésüket a közügy harczának.
Mikor ilyen volt az a rendszer, melyet ez a kormány meg akart honositani, e rendszer ellen kérlelhetlenül kellett harczolnunk, mi e rendszer fenmaradását kötelesek voltunk meggátolni minden eszközzel, melyet a nép bizalma, istenadta erőnk és lelkiismeretünk ad nekünk. Mi ezt meggátoltuk s ennek a jövőben való meggátlása eme inditványunknak is egyik célja.
Egyetlenegy dologra kell még kiterjeszkednem, de erre az egyre azért kell kiterjeszkednem, mert én számitok arra, hogy a t. miniszterelnök ur, vagy valaki más elő fog állni azzal, hogy hiszen ők irtózatos bajnak, veszedelemnek tartották az obstrukcziót és jóhiszemüleg, az obstrukczió gyökeres megszüntetése végett – nem akarom ezt a szót használni, pedig nincs benne semmi sértő, a magyar irodalom és a magyar nép szivesen használja, – hogy e miatt vetemedtek arra, a mi november 18-án és deczember 13-án történt. Nem akartam ezt a szót használni, de most a beszéd hevében jobb szót igazán nem találok.
Ismételem tehát, hogy nem zárkózom el az elől, hogy ha a t. miniszterelnöknek és elvbarátainak az a nézete, hogy az obstrukczió csakugyan olyan veszedelmes és olyan rettenetes következésekkel fenyegette a nemzet jóhirét és legalább közeli jövendőjét, a mit a miniszterelnök urtól hallani nem egyszer volt alkalmam, még a legutóbbi napokban is: mondom, érteném, hogy annak gyökeres meggátlására törekedett minden elképzelt és elképzelhető eszközökkel, ezt szinte természetesnek tartanám. De, t. Ház, azt az obstrukcziót, a mely végleg meggátolja vagy huzamosabb időre meggátolja a törvényhozás működését, azt az obstrukcziót én is elitélem, annak gyökeres eltávolitására én is szivesen felajánlom azt a csekély erőt, a melyet a Gondviselés rendelkezésemre adott, de nem ilyen külső, ilyen fonák, ilyen semmire se való, törvénytelen módon. Annak az obstrukcziónak gyökeres meggátlása csak egy módon biztositható és azon feltétlenül biztositható, még pedig az obstrukczió igaz okainak megszüntetésével.
T. képviselőház, mi volt az obstrukczió? Hiszen az a szomoru, az a sajátságos, hogy a mióta az ugrai levél megjelent, a mióta ez a kérdés napirenden volt, sohasem volt alkalmunk hozzászólni. Igaz-e? A t. miniszterelnök urnak – nem hiszem, nem óhajtom, hogy a nemzet vezetésében még máskor is jelentékeny része legyen, de attól félek, hogy még ezentul is lesz, ha hamarosan nem is, de talán később még lesz – addig is csak azt ajánlom figyelmébe, hogy nézze végig az obstrukczió történetét. Mi volt, mikép kezdődött?
Kolozsvárott nemzeti ünnepen katonai zenekar játszott, Magyarország hadseregének zenekara és egy magyar országgyülési képviselő azt énekelte: Isten áldd meg a magyart! És ezért azt a képviselő urat katonai biróság elé állitották, állásától, tiszti rangjától meg akarták fosztani, üldözték azért, mert Magyarország kellő közepén, Mátyás király nemzeti ünnepén, az ő emlékezetének ünnepén azt énekelte, hogy: Isten áldd meg a magyart! s tették ezt a magyar kormány hozzájárulásával és beleegyezésével! Ki sem kérte azt a képviselő urat a katonaság, hanem biróság elé akarta állitani és esetleg elhurczolni azért, mert azt énekelte a magyar nemzet egyik fia, a magyar képviselőház egyik tagja, hogy: Isten áldd meg a magyart!
És e miatt kezdődött az obstrukczió 1902 november vagy deczember havában. Ez obstrukczió volt és a t. kormány és a t. miniszterelnök ur azt gondolta, hogy ezt az obstrukcziót meg kell szüntetni, de nem ugy ám, hogy szabad legyen énekelni az Isten áldd meg a magyart Magyarországon, hanem ugy, hogy a darabantok hordják ki a képviselő urakat, a kik énekelik!
Mi ez, t. képviselőház? Ez az az obstrukczió, a melynek természetéről a t. miniszterelnök ur mindig hallgatott, csak a külsőségét, a tüneteit látta és csak a tünet ellen vitézkedett, de az igazi okát nem szüntette meg, sőt az igazi okát táplálta és hizlalta.
Mi történt azután? Miért folyt az obstrukczió? Én ugyan nem láttam obstrukcziót, én csak hatalmas, erőteljes vitát láttam, ugy vettem benne részt magam is, technikai obstrukcziónak nyoma sem volt. De legyen; jó, mondjuk: obstrukczió volt. De miért volt? Nagy erővel, hatalommal követelte a kormány, hogy emeljük fel a véradót és ezzel arányos lépésben emeljük fel a pénzadót, terheljük meg a magyar nemzetet sokkal sulyosabban, mint eddig.
Mit felelt a nemzet? Talán obstruált?
Elvállalta az uj terheket is vérben, pénzben. Pedig a nemzet szegény, egy idegen, bár szövetséges állam nagyhatalmi ábrándjainak ily módon való istápolására a mi nemzetünk szegény. A haza czéljaira, a hazafiság czéljaira még elég gazdagok vagyunk; de egy idegen eszmekörnek, idegen ábrándoknak hizlalására szegények vagyunk. Mégis a nemzet azt mondta: elfogadjuk, de a mely mértékben a nemzet erői csökkennek az uj terhek folytán itt, ugyanazon mértékben erősödjenek amott. Hadseregünkben lássék meg a magyar nemzet, legyen abban nemzeti elem is, a nemzet érdeke, joga, méltósága és becsülete bevitessék oda is! A magyarság, a magyar szellem, a magyar müveltség, a magyar oktatás legalább saját országában legyen az első. Semmit sem követel a nemzet mást; azt mondta: kicsiny az ahhoz az áldozathoz képest, a mit én mint nemzet hozok, de ha követelitek tőlem ezt az irtózatos áldozatot, adjátok meg a nemzetnek is a magáét.
Ezek az áldozatok nemesak ama nagy ábránd szolgálatáért szükségesek, de azonkivül a királyi hatalmat is növelik, a királyi hatalom pedig Magyarországon már ugyis sok, ugyis elviselhetetlen. Az utolsó harmincz esztendő alatt annyira szaporittatott a királyi hatalom, hogy ugyis türhetetlen itt; hogyha tehát valaki a királyi hatalmat ujra és ujra növelni akarja, ha husz-harminczezerrel akarja felemelni a létszámot és 250 vagy nem tudom, hány millió koronával ujra növelni akarja a királyi hatalmat, de ugy, hogy ezzel szemben a nemzet erői ne növekedjenek, holott arra volna szükség, hogy a királyi hatalomnak ama nagy erői mérsékeltessenek és hozassanak összhangba a nemzettel, nem pedig e helyett vég nélkül, tekintet nélkül, korlátlanul növelni a királyi hatalmat, a nemzet erőit pedig ujabb terhekkel folyton csökkenteni, és ha ekkor a nemzet képviselői, az akkori kisebbség, elszánt lélekkel azt mondja: ezt az átkozott politikát mi nem segitjük, hát ezt nevezi a t. miniszterelnök ur obstrukcziónak?
Tessék az igazi okot megszüntetni, tessék oly politikát kezdeményezni, a mely, habár a nemzetnek minden jogos igényét nem teljesiti is, de legalább a nemzetnek ad valamit, mely e nemzetet nem sérti, nem tiporja, nem nyúzza, nem fosztja meg utolsó erejétől; tessék ily politikát csinálni, és meg fogja látni, hogy e teremben obstrukczió erről az oldalról nem lesz. Ezek a rettenetes tanulságok kényszeritőleg vezetnek ezen inditványhoz, e tanulságokból kényszeritőleg foly ez az inditvány, a melyet annak idejében kérek tárgyalásra kitüzni és elfogadni. (Zajos helyeslés, éljenzés és taps a baloldalon. A szónokot számosan üdvözlik. Élénk felkiáltások! Öt percz!)
Elnök: Az ülést öt perczre felfüggesztem.