A gyermek.
– Sikkasztottam, – mondta a férfi.
Az asszony arca halálsápadt lett.
– Még négy-öt napom van. Szökni fogok.
Az asszony nem szólt. Bosszusan mondta a férfi:
– Mit nézel úgy? Hát kártyáztam, szeretőm volt. No!
Az asszony halkan mondta:
– Lehetne talán segíteni… Apa…
– Nem lehet. Százezernél több. Összeszedem, amit lehet. Az éjjel megyek. Hamburgba… Amerikába…
– Én veled megyek.
A férfi arcán kiragyogott az öröm.
– Óh te drága, te édes. Csakugyan jönnél? Hiszen én mindig csak téged szerettelek igazában.
Egyszerre megnyugodott. Leült. Tervezgetett.
– Pénzt viszek magammal. Ott megbecsülik azt, aki ér valamit. Ha ügyes az ember és pénze is van, ott boldogul. Milyen jó lesz, nem törődni senkivel, semmivel. Ketten élni…
– Hárman.
A férfi rábámult.
– Hát a kicsi? – mondta az asszony.
– Óh csak nem gondolod, hogy őt is elvisszük! Négyhónapos gyereket ilyen nagy útra! Itthagyjuk a mamánál.
– Akkor én nem megyek, – mondta hidegen az asszony.
A férfi könyörgött:
– De édesem, drágám, szívem.
– Nem.
A férfi végre beleegyezett. Este összecsomagoltak valami ruhát, sokat nem szabad, hogy gyanút ne keltsen, és mentek a vasuthoz. Az asszony karján a kicsivel. Ősz volt, köd, a poronty köhögött.
A terembe nem mentek be, künn bujkáltak és lopva surrantak be a kocsiba. A fülke piszkos volt, nedves a ködtől, dohányszagú, a bőrpárnák szinte tapadtak. Emberek jöttek-mentek, beültek a fülkébe, de a gyerek sirt és lassankint egyedül maradtak.
Az asszony a gyerekkel foglalkozott, a férfi bámult ki a sötétbe és reszketett, mikor lépések hallatszottak. A vonat dübörögve fúrta be magát a ködös éjszakába.
Késő ősz volt, még nem fűtötték a kocsikat. És az éjszaka egyre hidegebb lett. Amint a hegyek közé vágtatott be a vonat, az ablakokra jégvirágok rakódtak. Minden nyiláson dermesztő hideg sziszegett be, és a menekülő pár didergett. A gyerek köhögött.
Hajnalodott. Kétoldalt a fenyőket már hó lepte el. Dermedt testtel, álmatlanul és sápadtan nézték egymást.
– A kicsinek láza van, – mondta az asszony.
A férfi összevonta a szemöldökét.
– Orvost kellene keresni, – tördelte az asszony.
– Ostobaság. Nincs annak a gyereknek semmi baja. Szoptasd meg.
A kicsi arcán pir tüzelt. Szegény, vékony ajkai cserepesek voltak. Nem szopott…
– Én orvost keresek, – zokogta az asszony.
A férfi durva lett. Megfogta az asszony csuklóját.
– Itt maradsz. Itt maradsz, vagy… El akarsz árulni? Azt akarod, hogy nyomunkra jöjjenek?
– De beteg, látom, hogy beteg.
– Hát minek hoztad magaddal? Én nem akartam. Te akartad.
Az asszony ült. Könnyes szemekkel bámult a gyermekére. Fuldokló, hosszú lélegzettel nyelte el a zokogását.
Jött egy állomás. Ki kellett szállniok. Ettek. A férfi csak, az asszony nézte a gyereket.
Azután újra a vonatba, neki a nagy útnak. A gyerek elaludt.
– Alszik – mondta az asszony.
– No látod.
A karjai között tartotta gyengéden, reszkető gonddal. A vonat dühödten rohant előre, csörömpölve, zakatolva. A férfi fáradtan hunyta le a szemeit.
Egy irtózatos sikoltás. A férfi felugrik. Az asszony őrjöngve sikolt:
– Meghalt! Meghalt!
A férfi dermedten bámul. Nézi a gyermeket: meghalt. Künn mozgás hallatszik és az agyán átvillan a rémült gondolat: ez elárulhatja őket, ezt senkinek sem szabad megtudnia.
Kezével tapasztja be az asszony száját:
– Hallgass, hallgass!
Az asszony zokogva nyög. A férfi a fogát csikorgatja.
– Hallgass, hallgass!
A folyosón mozgás támad. A férfi kimegy.
– Semmi sem történt – szól – egy szegény, beteg, hiszteriás asszony…
Bejön. – Az asszony fuldokolva zokog.
– Fogsz hallgatni! – rivall rá. – Meg vagy őrülve? Minek hoztad el azt a kölyköt?
Az asszony kínzottan nyög. Dermedten szorítja magához a gyermeket.
A férfi parancsol:
– Nem szabad senkinek megtudnia, hogy meghalt. El kellene temetni, vizsgálat volna, rendőrség, útlevél, – a végén elfognának. Úgy kell vinned, mint eddig.
Az asszony félőrülten néz rá. Csendesen zokog és mereven szorítja magához a gyermeket. Dél. Utasok jönnek-mennek. A férfi halkan parancsol.
– Takard be az arcát és foglalkozz vele úgy, mintha élne.
Az asszonynak már kiszáradt a szeme és zavaros fény lobog benne. Engedelmeskedik. Szól a kicsihez, gügyög neki, aztán kibontja mellén a ruháját és elfordul.
A férfi gyanakodva nézi…
A vonat egyre rohan, vágtat, dübörög… Alkonyodik. Meggyujtják a lámpákat. Jön az éjjel, feketén és végtelenül… Sohasem lesz már hajnal?!
Végre! Hamburg!
– A gyerekkel nem szabad kiszállnunk – mondja a férfi. – El kell rejtenünk.
Az asszony hallgat.
– A kofferbe.
Az asszony egy kézmozdulattal tud csak tiltakozni.
– Kell! – mondja a férfi.
A koffert kinyitja, rakosgat benne. A vonat rohanása lassul, mindjárt megáll. Az utasok a folyosóra tódulnak. A férfi a gyermek után nyul. Az asszony görcsösen kapaszkodik belé.
– Te! – mondja a férfi és felemeli az öklét. Az asszony félholtan dől hátra, a kezei ólmosan hullanak le. A vonat megáll. A férfi megkapja a gyermeket, a zár csattan egyet, a hordárok berohannak és egyik viszi már a koffert.
Az asszony a kezét nyújtja utána. A férfi megfogja a kinyújtott kezet és vonszolja magával az asszonyt.
Kocsiba ülnek.
– A koffer… – suttogja az asszony.
– Jó helyen van, – mondja a férfi.
A kocsi szalad velük a tenger felé. Csónakba ülnek. Hajóra szállnak. Bemennek a kabinjukba.
– A koffer… – sugja az asszony.
– Mindjárt hozzák.
Hozzák. Az asszony leesik mellé a földre.
– A kulcsát!
– Nem. Valaki be talál nyitni és észreveszi.
– Csak egy percre… Hadd lássam.
– Nem. Majd éjjel.
Kimegy. A hajót nézi, a berendezést, hol van elhagyott rész, milyen magas a korlát. Az asszony benn fekszik a földön és öleli a koffert.
A hajó elindul. Hangos kiáltozás, csörömpölés, nyikorgás. A férfi a fedélzeten áll és nézi a partot. Bemegy a kabinba.
– Gyere ebédelni.
– A kulcsot, – nyöszörgi az asszony.
– Nem, – mondja a férfi és egyedül megy ebédelni.
Az órák telnek. Az asszony fekszik a földön és öleli a koffert. A férfi a fedélzeten jár-kel.
Este. A szalon lassan kiürül, az utasok lefekszenek, a fedélzet sötét.
Kilenc óra.
Tíz…
Tizenegy…
A férfi lemegy az asszonyhoz.
– Kelj fel. Eltemetjük.
Az asszony értelmetlenül bámul rá.
– A tengerbe, – mondja a férfi. – Kinéztem, hol dobhatjuk be észrevétlenül.
A koffert kinyitja. Halomra gyürve ingek, ruhák és a gyermek.
Az asszony újra zokog. Magához szorítja a testet.
– Siessünk – mondja a férfi.
Az asszony nem mozdul.
– Ej, hát te itt maradsz. Majd én magam…
– Nem, nem! – könyörög az asszony.
Felkel. Ingadozva botorkál a lépcsőn. A fedélzeten vannak. Teljes sötétség. A férfi fogja a kezét. Ő vonszolja magát utána, görcsösen szorítva a gyereket.
A korláthoz értek. A férfi suttog:
– Itt vagyunk.
A gőzgép kattogása hallatszik és a víz suhogása, amint a csavar szeli. Az asszony térdre esik.
– Ne, ne… – tördeli őrült félelemmel.
A férfi dühbe jő.
– Azt akarod, hogy rajtakapjanak bennünket?
A gyermek után nyul. Az asszony karjai, mintha vaskapcsok lennének, úgy zárják körül a kicsit.
A férfi durva erővel rántja szét az asszony karjait, megfogja a gyermeket, áthajol a korláton és beleejti a tengerbe. Egy csobbanás. Az asszony végigzuhan a fedélzeten, a férfi pedig megkönnyebbülten sóhajt egyet.