WeRead Powered by ReaderPub
Harminc novella cover

Harminc novella

Chapter 12: A gyermek.
Open in WeRead

About This Book

A set of thirty concise stories that examine human motives and social pressures through compact, character-driven scenes. The pieces shift in tone from ironic to sympathetic while repeatedly returning to themes of desire, ambition, guilt, and the collision between private longing and public appearance. Many narratives hinge on a single charged incident, encounter, or object that exposes hypocrisy, secrets, or yearning. Settings move between close domestic interiors and broader travel or urban backdrops, and the writing stresses psychological detail, moral ambiguity, and keen observation of manners and small social cruelties.

A gyermek.

– Sikkasztottam, – mondta a férfi.

Az asszony arca halálsápadt lett.

– Még négy-öt napom van. Szökni fogok.

Az asszony nem szólt. Bosszusan mondta a férfi:

– Mit nézel úgy? Hát kártyáztam, szeretőm volt. No!

Az asszony halkan mondta:

– Lehetne talán segíteni… Apa…

– Nem lehet. Százezernél több. Összeszedem, amit lehet. Az éjjel megyek. Hamburgba… Amerikába…

– Én veled megyek.

A férfi arcán kiragyogott az öröm.

– Óh te drága, te édes. Csakugyan jönnél? Hiszen én mindig csak téged szerettelek igazában.

Egyszerre megnyugodott. Leült. Tervezgetett.

– Pénzt viszek magammal. Ott megbecsülik azt, aki ér valamit. Ha ügyes az ember és pénze is van, ott boldogul. Milyen jó lesz, nem törődni senkivel, semmivel. Ketten élni…

– Hárman.

A férfi rábámult.

– Hát a kicsi? – mondta az asszony.

– Óh csak nem gondolod, hogy őt is elvisszük! Négyhónapos gyereket ilyen nagy útra! Itthagyjuk a mamánál.

– Akkor én nem megyek, – mondta hidegen az asszony.

A férfi könyörgött:

– De édesem, drágám, szívem.

– Nem.

A férfi végre beleegyezett. Este összecsomagoltak valami ruhát, sokat nem szabad, hogy gyanút ne keltsen, és mentek a vasuthoz. Az asszony karján a kicsivel. Ősz volt, köd, a poronty köhögött.

A terembe nem mentek be, künn bujkáltak és lopva surrantak be a kocsiba. A fülke piszkos volt, nedves a ködtől, dohányszagú, a bőrpárnák szinte tapadtak. Emberek jöttek-mentek, beültek a fülkébe, de a gyerek sirt és lassankint egyedül maradtak.

Az asszony a gyerekkel foglalkozott, a férfi bámult ki a sötétbe és reszketett, mikor lépések hallatszottak. A vonat dübörögve fúrta be magát a ködös éjszakába.

Késő ősz volt, még nem fűtötték a kocsikat. És az éjszaka egyre hidegebb lett. Amint a hegyek közé vágtatott be a vonat, az ablakokra jégvirágok rakódtak. Minden nyiláson dermesztő hideg sziszegett be, és a menekülő pár didergett. A gyerek köhögött.

Hajnalodott. Kétoldalt a fenyőket már hó lepte el. Dermedt testtel, álmatlanul és sápadtan nézték egymást.

– A kicsinek láza van, – mondta az asszony.

A férfi összevonta a szemöldökét.

– Orvost kellene keresni, – tördelte az asszony.

– Ostobaság. Nincs annak a gyereknek semmi baja. Szoptasd meg.

A kicsi arcán pir tüzelt. Szegény, vékony ajkai cserepesek voltak. Nem szopott…

– Én orvost keresek, – zokogta az asszony.

A férfi durva lett. Megfogta az asszony csuklóját.

– Itt maradsz. Itt maradsz, vagy… El akarsz árulni? Azt akarod, hogy nyomunkra jöjjenek?

– De beteg, látom, hogy beteg.

– Hát minek hoztad magaddal? Én nem akartam. Te akartad.

Az asszony ült. Könnyes szemekkel bámult a gyermekére. Fuldokló, hosszú lélegzettel nyelte el a zokogását.

Jött egy állomás. Ki kellett szállniok. Ettek. A férfi csak, az asszony nézte a gyereket.

Azután újra a vonatba, neki a nagy útnak. A gyerek elaludt.

– Alszik – mondta az asszony.

– No látod.

A karjai között tartotta gyengéden, reszkető gonddal. A vonat dühödten rohant előre, csörömpölve, zakatolva. A férfi fáradtan hunyta le a szemeit.

Egy irtózatos sikoltás. A férfi felugrik. Az asszony őrjöngve sikolt:

– Meghalt! Meghalt!

A férfi dermedten bámul. Nézi a gyermeket: meghalt. Künn mozgás hallatszik és az agyán átvillan a rémült gondolat: ez elárulhatja őket, ezt senkinek sem szabad megtudnia.

Kezével tapasztja be az asszony száját:

– Hallgass, hallgass!

Az asszony zokogva nyög. A férfi a fogát csikorgatja.

– Hallgass, hallgass!

A folyosón mozgás támad. A férfi kimegy.

– Semmi sem történt – szól – egy szegény, beteg, hiszteriás asszony…

Bejön. – Az asszony fuldokolva zokog.

– Fogsz hallgatni! – rivall rá. – Meg vagy őrülve? Minek hoztad el azt a kölyköt?

Az asszony kínzottan nyög. Dermedten szorítja magához a gyermeket.

A férfi parancsol:

– Nem szabad senkinek megtudnia, hogy meghalt. El kellene temetni, vizsgálat volna, rendőrség, útlevél, – a végén elfognának. Úgy kell vinned, mint eddig.

Az asszony félőrülten néz rá. Csendesen zokog és mereven szorítja magához a gyermeket. Dél. Utasok jönnek-mennek. A férfi halkan parancsol.

– Takard be az arcát és foglalkozz vele úgy, mintha élne.

Az asszonynak már kiszáradt a szeme és zavaros fény lobog benne. Engedelmeskedik. Szól a kicsihez, gügyög neki, aztán kibontja mellén a ruháját és elfordul.

A férfi gyanakodva nézi…

A vonat egyre rohan, vágtat, dübörög… Alkonyodik. Meggyujtják a lámpákat. Jön az éjjel, feketén és végtelenül… Sohasem lesz már hajnal?!

Végre! Hamburg!

– A gyerekkel nem szabad kiszállnunk – mondja a férfi. – El kell rejtenünk.

Az asszony hallgat.

– A kofferbe.

Az asszony egy kézmozdulattal tud csak tiltakozni.

– Kell! – mondja a férfi.

A koffert kinyitja, rakosgat benne. A vonat rohanása lassul, mindjárt megáll. Az utasok a folyosóra tódulnak. A férfi a gyermek után nyul. Az asszony görcsösen kapaszkodik belé.

– Te! – mondja a férfi és felemeli az öklét. Az asszony félholtan dől hátra, a kezei ólmosan hullanak le. A vonat megáll. A férfi megkapja a gyermeket, a zár csattan egyet, a hordárok berohannak és egyik viszi már a koffert.

Az asszony a kezét nyújtja utána. A férfi megfogja a kinyújtott kezet és vonszolja magával az asszonyt.

Kocsiba ülnek.

– A koffer… – suttogja az asszony.

– Jó helyen van, – mondja a férfi.

A kocsi szalad velük a tenger felé. Csónakba ülnek. Hajóra szállnak. Bemennek a kabinjukba.

– A koffer… – sugja az asszony.

– Mindjárt hozzák.

Hozzák. Az asszony leesik mellé a földre.

– A kulcsát!

– Nem. Valaki be talál nyitni és észreveszi.

– Csak egy percre… Hadd lássam.

– Nem. Majd éjjel.

Kimegy. A hajót nézi, a berendezést, hol van elhagyott rész, milyen magas a korlát. Az asszony benn fekszik a földön és öleli a koffert.

A hajó elindul. Hangos kiáltozás, csörömpölés, nyikorgás. A férfi a fedélzeten áll és nézi a partot. Bemegy a kabinba.

– Gyere ebédelni.

– A kulcsot, – nyöszörgi az asszony.

– Nem, – mondja a férfi és egyedül megy ebédelni.

Az órák telnek. Az asszony fekszik a földön és öleli a koffert. A férfi a fedélzeten jár-kel.

Este. A szalon lassan kiürül, az utasok lefekszenek, a fedélzet sötét.

Kilenc óra.

Tíz…

Tizenegy…

A férfi lemegy az asszonyhoz.

– Kelj fel. Eltemetjük.

Az asszony értelmetlenül bámul rá.

– A tengerbe, – mondja a férfi. – Kinéztem, hol dobhatjuk be észrevétlenül.

A koffert kinyitja. Halomra gyürve ingek, ruhák és a gyermek.

Az asszony újra zokog. Magához szorítja a testet.

– Siessünk – mondja a férfi.

Az asszony nem mozdul.

– Ej, hát te itt maradsz. Majd én magam…

– Nem, nem! – könyörög az asszony.

Felkel. Ingadozva botorkál a lépcsőn. A fedélzeten vannak. Teljes sötétség. A férfi fogja a kezét. Ő vonszolja magát utána, görcsösen szorítva a gyereket.

A korláthoz értek. A férfi suttog:

– Itt vagyunk.

A gőzgép kattogása hallatszik és a víz suhogása, amint a csavar szeli. Az asszony térdre esik.

– Ne, ne… – tördeli őrült félelemmel.

A férfi dühbe jő.

– Azt akarod, hogy rajtakapjanak bennünket?

A gyermek után nyul. Az asszony karjai, mintha vaskapcsok lennének, úgy zárják körül a kicsit.

A férfi durva erővel rántja szét az asszony karjait, megfogja a gyermeket, áthajol a korláton és beleejti a tengerbe. Egy csobbanás. Az asszony végigzuhan a fedélzeten, a férfi pedig megkönnyebbülten sóhajt egyet.