Nem kell.
Tárczy bevégezte a felolvasását. Tapsoltak. Az író meghajolt egy párszor, azután lement a pódiumról; később keresett egy helyet és udvariasan hallgatta az angol hegedüst és a francia énekesnőt, aki még utána következett. A koncert végével a nagyteremben táncra készültek. Tárczy elment az olvasóterembe, kiválasztott egy puha karosszéket és csendesen szivarozott. Nemsokára egy zömök, kövéres úr kereste fel. Ez Veszprémi volt, a nagykereskedő. Kezet fogtak.
– Azért jöttem, – mondta Veszprémi – hogy gyere már egyszer megint hozzánk ebédre.
– Köszönöm. Örömmel.
– Örömmel? Igazán?
– Hogyne, legkedvesebb kalmárja a világnak. Az ember olyan ritkán talál valakit, aki szereti a jó könyvet és a jó képet… És aki érti is. És akinek jó konyhája is van. Persze, hogy örömmel. Mikor menjek?
– Holnap, ha akarod.
Veszprémi elégedetten intett vagy háromszor a fejével, azután mosolyogva mondta:
– Hanem, ha szivesen jösz, akkor most keresd fel a feleségemet. Haragszik, hogy feléje se nézel.
Tárczy meghökkent.
– Ohó, – gondolta magában – hát az egész meghivás az asszonytól ered?
Azután mentegette magát:
– Nem tudtam, hogy itt vagytok. Merre van a nagyságos asszony?
– Fenn van a teremben.
Tárczy elindult. A teremben már táncoltak. Végigment a táncolók között és a terem végén találkozott az asszonnyal.
– No, csakhogy rászánta magát, hogy felém néz, – mondta durcásan az asszony. Erőszakkal kell idehozni.
– Nem tudtam, hogy itt van. Bocsásson meg.
– Jó. Megbocsátok.
Leültek. Hallgattak. Az asszony várakozva nézett a férfira.
– Nem táncol? – kérdezte végre Tárczy.
– El akar küldeni? Máris sokallja a társaságomat?
– Isten mentsen. Boldog vagyok, hogy együtt lehetek magával.
– Boldog? Komolyan?
Tárczy ránézett. Az asszony egészen csinos volt. Válla és nyaka puhán fehérlett a kivágott ruhában és harminckét éve csak egy finom, pikáns, könnyű hervadtságban mutatkozott. Komolyan válaszolt neki:
– Boldog vagyok.
– Ezt úgy mondja, mintha egy pohár vizet kérne.
– Pedig igazán boldog vagyok.
– Miért? – kérdezte logikátlanul és kihivóan az asszony.
Tárczy összehúzta a homlokát. Ha az asszonyok ilyen ostobaságokat kérdeznek, akkor akarnak valamit. Mit akar ez? Nyugodtan válaszolt neki.
– Mert maga szép, okos és szeretetreméltó asszony.
– Csak azért?
Tárczy ránézett. Ha azt mondom neki – gondolta – hogy csak azért, akkor halálosan megsértem.
– Nemcsak azért, – válaszolta hát.
– Hanem?
Tárczy nem válaszolt. Ránézett. Az asszonynak csillogott a szeme és kutatva mélyedt az övébe. Tárczy lehajtotta a fejét és hallgatott.
– A multkor is akart mondani valamit, – sürgette a választ az asszony.
Tárczy most már tisztában volt mindennel. Eszébe jutott a multkori beszélgetésük. Akkor is vallomásokat erőszakolt ki belőle az asszony. De a döntő szóig nem jutottak el. Akkor ugy tett, mintha ezt a döntő szót ki akarta volna mondani, de adós maradt vele. Az asszony most számon kéri. Tárczy dühbe jött. Szerette Veszprémit és el akarta felejteni a multkori dolgot. El is felejtette. Az asszony makacssága bosszantotta. Egy másodpercig mérlegelte még az ügyet.
– Szeretem – mondta magában – ezt a Veszprémit. Derék, okos, becsületes ember.
Ránézett az asszonyra és megvolt az elhatározása. Halkan és lassan mondta neki:
– A multkor… a multkor azt akartam mondani… hogy szakitok Riese Micivel.
Az asszony elvörösödött az örömtől. Ő is halkan szólt:
– Ezt akarta mondani?
– Ezt.
Az asszony lesütötte a szemét.
– Én nem is értettem soha, – mondotta, hogyan választhatott ki maga egy ilyen nőt. Egy orfeuménekesnőt. Egy műveletlen, tudatlan, szellemtelen leányt…
– Nem találtam olyant, aki művelt és szellemes is lett volna.
– Mért nem keresett.
– Azt hiszi, találtam volna?
– Igen.
Tárczy diadalmasan emelte fel fejét. Várj csak, – gondolta. Naivul kérdezte:
– Hát maga ismeri ezeket az orfeuménekesnőket?
Az asszony rábámult.
– Ismerem-e őket? Hogy mondhat ilyent?
– Ha azt hiszi, hogy műveltet is találhattam volna…
– De nem orfeuménekesnőt. Hanem egy nőt, aki megérti. Egy asszonyt, egy tisztességes asszonyt.
Tárczy mély megvetéssel mondta:
– Hja, egy tisztességes asszonyt?
Az asszony remegett a felháborodástól. Nem tudott mit mondani. Végre reszketve tört ki:
– Csak nem hasonlít egy tisztességes nőt azokhoz a nőkhöz, akiket mindenki…
– Isten mentsen – válaszolt Tárczy nyugodtan, én a tisztességes nőket sokkal kevesebbre becsülöm.
– Kevesebbre? Hogy mondhat ilyent?
– Akkor becsülöm meg őket, ha sokkal kevesebbre becsülöm őket. Kérem, ha az ember órát akar, akkor az óraárushoz megy. Ha szerelmet akar, akkor a szerelemárushoz megy. Hiszen nekik az a mesterségük. Azt ők jobban értik. Ők azért élnek, ők azért és arra ápolják, dédelgetik, gondozzák magukat. A fürdőjük, a parfumjük, a csipkéjük mind arra való. Hogy jutna erre ideje és kedve egy tisztességes asszonynak?
Az asszony fehér volt a dühtől.
– De hát, mondta hebegve, az semmi, az semmi, hogy egy asszony a szerelmének feláldozza a tisztességét? Hogy odaadja a tisztességét?
– A tisztességét? De kérem, mondta Tárczy üzleti hangon, ennek reám nézve semmiféle értéke nincs. Értékes rám nézve az ideges, kemény, formás, szép termet, a forró ajak, a gömbölyű kar, az acélos, karcsú láb… De a tisztesség? Mit érek én több gyermekes családanyák tisztességével?
– De hát a lélek? A szellem?
– Ah, a lélek, a szellem… Tudja, magának, aki olyan okos asszony, megmondhatom, nincs utálatosabb, mint egy asszony, aki folyton a lelket, a szellemet emlegeti.
– De hátha egy asszonyt nem ért meg az, akihez hozzá van láncolva?
– Oh, a legnevetségesebb és a leggyülöletesebb élőlény a világon a femme incomprise. A meg nem értett asszony oda tolakodik a maga érzelmeivel minden idegen gondolathoz, minden idegen érzéshez, felajánlja, kinálja a szimpatiáját. Árulja magát és a legtöbbet ajánló biztosan megkapja…
Az asszony nem birta tovább. Kiegyenesedett és a dühtől reszketve kérdezte:
Tárczy csudálkozott.
– Ki beszél magáról? Magának két gyermeke van, maga nem keres lihegve megértést, hanem bölcsen tudja, hogy a legszebb dolog két gyermek jó anyjának lenni. Minden hódolatom az ilyen asszonyoké. Én a másik fajtáról beszéltem. Hogyan beszélhettem volna magáról?
Az asszony megzavarodott. Nem tudott szólni. Tárczy kegyetlenül folytatta:
– Minthogy pedig a másik fajtával, amelynél talán volna remény, nem érdemes foglalkozni, én meggondoltam a dolgot. Szakítani akartam Riese Micivel? Meggondoltam… Nem szakítottam vele.
Az asszony felugrott.
– Tárczy, sziszegte, Tárczy, maga a legutálatosabb, a legszemtelenebb, a legelbizakodottabb fráter a világon.
Megfordult és elsietett. Tárczy utána nézett. Tudta, hogy a holnapi ebédnek most már vége.
– Az ebédért kár, szólt némi melankóliával.
De igen meg volt elégedve magával és nagyon becsületesnek érezte magát.