A hazatérők.
A Jégkirály befutott a kikötőbe. Annyi érdeklődéssel fogadták csak, mint amennyi minden érkező hajót megillet.
Péterfi, az expedició alvezére, rátámaszkodott a korlátra és mosolyogva mondta Laczfynak:
– György, ha ezek tudnák, hogy az északi sarkról jövünk…
Laczfy, a nyugodt fekete óriás, az expedició vakmerő és bálványozott vezére, csendesen szólt:
– Mindig túlzó vagy. Nem voltunk a sarkon.
Péterfi heveskedve válaszolt:
– Annyi, mintha ott lettünk volna. Magad is azt mondtad, mikor öthónapi gyötrelmes szánút után elértünk az óriási, nyilt tengerig, hogy annyi, mintha a póluson volnánk.
– De nem voltunk ott.
Péterfi újra hevesen készült válaszolni; Laczfy elébevágott:
– Ne veszekedjünk. Tele van a szívem boldogsággal.
Az arca, komoly, nemes és erőt sugárzó arca ragyogott az örömtől. A horgonyt leeresztették és az expediciónak mind a huszonöt tagja a kapitány köré gyült. A boldogság, a győzelem mámora, a dicsőséges munka diadala tombolt a szivükben és a gyötrelmes négy esztendő után, amelyet fagyban és éjszakában töltöttek el, úgy tetszett, hogy most a szíveikből az ujjongás valamely egetrázó hangjának kell kitörnie. Huszonöt férfimellet majd szétrepesztett a mámoros öröm. Mindnyájan Laczfyra néztek. És a félelmetlen, kemény, erős vezérnek, akire szorongva tekintettek mindig a nyomorúság és a veszedelem perceiben, nem volt most más szava, mint ez az árva reszkető szó:
– Barátaim…
A szeme megnedvesedett és a huszonöt férfi, az Északnak, a jégnek, az éjszakának, a pólusnak a hősei, könnyes szemekkel, megindulva, ellágyulva és sírva szorította meg egymás kezét.
Laczfy megrázta magát.
– Magyarország, a mi édesanyánk örökké éljen!
Egy dörgő éljen volt a válasz és a könnyező öröm harsogó ujjongásra vált. A kapitány azután megszólalt:
– Barátaim, én most kiszállok. Hammerfest a föld legészakibb táviróállomása – bejelentem innen, hogy útban vagyunk hazafelé; elhozom a leveleinket és azután indulunk.
Újra dörgő éljenzés volt a válasz, Laczfy partra szállott. A táviróhivatalba még ismeretlenül ment be. Három táviratot tett le itt csendesen a hivatalos asztalra.
A három távirat jó ideig hevert ott, míg a posta embere elvette. A hivatalnok elolvasta az elsőt, felkapta a fejét és tört angolossággal kérdezte:
– Uram, ön Laczfy úr?
– Igen.
A hivatalnok elpirult, a szeme kigyulladt, a kezét kinyújtotta az óriás felé és megindultan, hebegve mondta:
– Uram, engedje meg, hogy a kezét megszorítsam. Az egész civilizált emberiség nevében üdvözlöm a kulturának ezen a határállomásán, és jogom van rá, mert az egész emberiség aggódva vár hírt az ön vakmerő és felséges vállalkozása felől.
Laczfy mosolygott és megszorította a hivatalnok kezét.
– Uram, elérték a pólust?
– Nem, de eljutottunk a sarki tengerig.
– Szóval ön tovább jutott, mint valamennyi előde.
– Igen, mondta nyugodt büszkeséggel Laczfy, a legelső magyar sarki expedició tovább jutott összes elődeinél.
Később azt mondta:
– Uram, mi otthon megállapodtunk abban, hogy ami értesítés van számunkra, azt ide küldik; bizonyosan vár tehát ránk egy pár levél.
– Igen. Van olyan, amelyet három éve őrzünk, és bizony, utóbb ha jött egy-egy, azzal a gondolattal tettük a többihez, hogy sohasem kapja meg az, akinek címezve van.
Laczfy átvette a nagy levélcsomót és megdobbant a szíve. A levelek közül felé ragyogtak a felesége kezevonásai. Sietve búcsúzott el, hogy olvashassa a drága írást.
A napfényes utcán megállott és felbontotta a levelet.
– György, – szólott az írás, – ha Isten hazavezérel, az ő végtelen kegyelme bocsássa meg nekem, hogy ezekkel a sorokkal lépek eléd, nehéz utad után, György, én térdenállva teszek egy alázatos vallomást. Gyermekem született. A gyermeknek Bán az apja. Nem tudtam ezzel a vallomással várni, míg hazajösz. A szívemet kín facsarja össze és megmérgez a keserűség, hogy így kell téged fogadnom. De György, te erős vagy, jó, nagy és irgalmas. – György, miért hagytál magamra! Én gyenge vagyok, miért mentél el tőlem!…
Laczfy ott állott az utcán, kezében a levéllel és szédülve tekintett körül. A napfényre sötétség borult; szeme bizonytalanul keresett valami támasztékot, amelyen a rettenetes forgatagban megpihenhessen.
Megnézte a levelet: két éve, hogy a postán hever.
Tehát már az első évben… És Bán, az a senki, az a hitvány báb, az a rongy pojáca…
Megrázta magát. A levelet nem olvasta tovább, minek olvassa azt, ami még azután jön. Betette a zsebébe, nehéz mellel vett egy hosszú lélekzetet és indult csónakja felé.
A hajón szétosztotta a leveleket. Végigtekintett a tengeren és elfordult a többiektől. Azután lement a kabinjába, hogy a mások öröme vérig ne korbácsolja az ő fájdalmát.
Lenn a kezébe hajtotta a fejét és maga elé bámult. Nem volt semmi gondolata; belemeredt a levegőbe és teltek az órák.
Lenn is elviselhetetlenné vált a maradás; akkor újra felment a fedélzetre. Rádőlt a korlátra és belebámult a tengerbe. A kormányos lépett hozzá és rekedt hangon kérdezte:
– Hát indulunk haza?
Laczfy ránézett a vonagló arcú emberre és azt kérdezte:
– A levél… A menyasszonyomtól kaptam levelet… Hogy nem tud rám várni. Hogy minek mentem el… Talán már nem is élek… Hogy nem maradhat vén lány.
– Máshoz ment férjhez?
– Igen.
Laczfy ekkor körülnézett. Megint ott voltak csaknem mind a fedélzeten és az arcokon – végig, minden arcon – bánat, harag és keserűség.
Odalépett a legokosabbhoz, a legderekabbhoz, egy fiatal tanárhoz.
– Mi bajod?
– A levél… Mivel csak két évre terveztük az expediciót, csak két évre kaptam szabadságot. A harmadik évben betöltötték az állásomat, a fizetésemet nem adták ki a húgomnak és…
A szava elcsuklott. Laczfy felhördült:
– Mi történt vele?
– Ne kérdezd.
Elfedte az arcát. Laczfynak zsibongott a feje. Szédülve tekintett körül. Péterfi, a mindig vidám, bízó és jókedvű fiú ott ült egy kötélcsomón és könnyek csurogtak le lassan az arcán.
– Hát veled mi van? – kiáltotta neki kétségbeesve.
– Az édesanyám, az én édesanyám…
– Mi történt?
– Várt két évig bizalommal. És hogy nem jöttem, várt türéssel még egy évig. És hogy nem jöttem, lefeküdt és meghalt.
Laczfy fuldokolva tekintett körül.
– Hát ti?
– A levél…
Mind a levelet mondta. Halált, hűtlenséget, gonoszságot, hitehagyást jelentettek a levelek. A matrózoknak is, az utolsó embernek is volt valakije, aki elhagyta, megcsalta, kirabolta: feleség, barát, szerető… A fedélzeten sötét árnyak suhantak végig. Az arcok vonaglottak, a kezek ökölbe szorultak. Könny volt a szemekben. Észak diadalmas hősei ott állottak győzelmes hajójukon megverve, kifosztva, megcsalva.
Közeledett az alkony és a férfiak szótlanul állottak ott. A fejüket lehajtották és hallgattak.
Laczfy sóhajtott egyet és azt mondta:
– Mégis csak haza kell mennünk.
A hajó elindult. Amikor kiértek a kikötőből, az egyik azt kérdezte:
– Nem volna jobb visszamenni oda?
A pólus felé mutatott, a dermedt sivatagok, a jégpokol felé; ahol négy esztendőt gyötrődtek és ahol epedve álmodoztak a hazatérés felől.
A kezek egy önkéntelen mozdulattal nyultak a kormány, a vitorlák felé, hogy megfordítsák a hajót; inkább oda, a jégbe és az éjbe, mint haza, az emberek közé. De azután keserűen, leverve, komoran fordították mégis dél felé a kormányt. A Jégkirály gyorsan haladt a boldog, déli vizek felé, és a pólus huszonöt hőse, akiket ujjongva várt a haza és a világ, csüggedten és keserűen, bánatosan, megalázva és összetörve nézte a hullámokat.