A bosszú.
Gál püspök a gyorsvonat ablakain át kutatva nézett az őszi este kora sötétjébe. A távolban ott ragyogtak már Marosvár lámpái, és úgy tetszett, hogy a katedrális kettős tornyát is látja a sötét égre rajzolódva.
A gyorsvonat dübörögve vágtatott és sűrű facsoportok mellett rohant el.
– A Fácányos – mondta magában a püspök.
Az erdő elmaradt és a sinek mellett alacsony külvárosi házak látszottak. Azután újra fák.
– A Forgách-kert – mondta csendes örömmel a püspök.
A házak szaporodtak és rosszul világított, görbe külvárosi utcákba lehetett a magas töltésről belátni.
– Az Alsó-város – mondta magában a püspök és megdobbant a szíve.
Megismerte az utcát, a házakat, az egész városrészt: a piszkos és eleven zsidó-várost, a marosvári gettót, ahová nem törvény és nem sárga folt űzte a gettó-népet, hanem a szegénység, az űzérkedés, a szatócskodás és a rongyszedés.
Gál püspök szíve hevesen vert. Itt, ezen a hosszú utcán, az alacsony házak között, itt játszott ő, itt járt iskolába, itt élt le hosszú, nyomorúságos és vidám gyermek-éveket. A kis Geiger Simiből azóta Gál Simon püspök lett, a marosvári püspökség ura, római gróf, pápai trónálló, ő felsége valóságos belső titkos tanácsosa és jelölt a biboros-kalapra…
A vonat elhagyta az Alsóvárost, elrobogott egy villamos fényben úszó utca mellett, hosszan fütyölt és megállott. Rendelete szerint csak egy udvari papja várta Gál püspököt.
A püspök kocsira ült, a huszár alázatos meghajlással csapta be az ajtót és öt perc mulva új rezidenciájában volt Gál Simon. – A káptalan tisztelgett nála, fogadta a jószágkormányzót és azután maga kivánt maradni.
Bejárta a palota termeit. Egy percre megállott a Forgách püspök arcképe előtt, elmélázva nézte az Eszterházy biboros finom vonásait, egy pillantást vetett a törökverő Drugeth püspök páncélos képére és azután hálószobájába vonult.
Boldogsággal és mámorral volt tele a szíve. Ime, ő, Geiger Simon az Alsó-városról idekerült a Forgáchok és Drugethek palotájába. A Geiger Lázár fia ura ennek a palotának és elébe nem járulnak kevesebb hódolattal, mint akár Eszterházy biboros elé.
A városra, ahonnan diadalmas útjára elindult, régen nem gondolt. Ki akarta törölni emlékéből a nyomorúságnak ezt a helyét, ahol egy fiatal zsidó jogászt a hiányzó vizsgadíja arra kényszerített, hogy visszatérjen a piarista-atyákhoz – akiknek kedves tanítványa volt – és kérje a maga számára is a rend atyai jóvoltát és ruháját. De most lehetetlen volt nem gondolni a városra, a multra, a zsidóváros piszkos utcáira ott a vasut mellett.
A gyermekkorára gondolt, a labdázásokra a Forgách-kertben, az ájtatos tanításokra az alacsony imaházban, és mosolygott. A gimnáziumban dédelgették lángeszét az elfogulatlan papok. Otthon nyomorogtak. Az apja tönkrement, az anyja meghalt. Dúsgazdag rokonaik voltak; nem törődtek velük. Meghalt az apja is, és egy napon hiába járta be a várost, milliomos rokonait, egy pár rongyos forintért, ami vizsgadíjra kellett. Akkor elindult a gimnázium felé és négy hét mulva a kispapok ruhája volt rajta.
Harmincöt éve. Milyen út azóta: – az első miséig, az első szentbeszédig, amely lázba hozta hallgatóságát, az első könyvig, amely a legelső történettudósok közé emelte, a kanonokságig és a tardosi apátságig, amelynek jövedelméből bőkezű mecénása lehetett minden művészetnek, a feledhetetlen római utazásig… És most, ötvenötéves korában Marosvár püspöke. Milyen út a Geiger Lázár fiának. Hálával és csodálattal gondolt a nagyszerű hierarchiára, amelynek páratlan demokráciája ajtót tárt előtte. Jónak, nagynak, boldognak érezte magát. Szép az élet és jó az Isten… Úgy hajtotta le csendes, tiszta és nyugodt álomra a fejét, mint az a kis zsidógyerek ott az Alsó-városban valamikor. Megint Geiger Simi volt.
… A székfoglaló, az avatás napján azután Gál püspök lett. A székesegyházban ünnepies volt és alázattal teli, a fogadásoknál méltóságos és fejedelmi. Éles metszésű, halvány arca királyi módon ült magas termetén, a szava tündöklött és mozdulatai egy király mozdulatai voltak. A küldöttségek hosszú sora a nagy szónokot hallotta, a nagy tudóst, a mecénást, az emberbarátot. Mindenkit elragadott és – hiába lesték titkolt várakozással – a zsidó hitközség küldöttségének jósággal, leereszkedéssel, fejedelmi módon adta tudtára, hogy a felekezetek közötti békét fontosnak és szükségesnek tartja… Gál Simon megmutatta Marosvárnak, hogy oda való a Forgách püspök helyére.
Mikor a város nevében üdvözölte a polgármester, Gál püspök pillantása megakadt egy öreg ember arcán. Fekete ruhában szorongva, egy összetöpörödött öreg ember állott a városi képviselők között. Gál püspök szórakozottan hallgatta a polgármester szavait és az emlékezése megfeszített erővel dolgozott.
Megvan. Egyszerre eszébe jutott minden. Valamelyik nagy ünnepen ott az Alsó-városban nem volt mit enni már a Geiger Lázár házában. Akkor egy kis szatócs, egy nevetséges alacsony emberke, egy furcsa kis figura, egy alig ismert szomszéd hozta be hozzájuk, amije volt. Gál püspöknek forró hálával telt meg a szíve.
A polgármester beszédére ragyogó ékesszólással válaszolt, és amikor a küldöttség tagjait bemutatták neki, a kis öreg emberhez fordult:
– Lamm bácsi, úgy-e?
– Igen, kegyelmes uram.
A püspök megrázta a kezét.
– Kedves, jó Lamm bácsi, nagyon, nagyon örülök, hogy látom.
A szívében tuláradt a hála és az emlékezés.
– Kedves Lamm bácsi, – mondta hirtelen – kérem, maradjon itt, szeretnék magával egy kicsit beszélgetni…
Az öreg félreállott és hosszú sorban jöttek tovább a küldöttségek; mind, mind hódolni a Geiger Lázár fia előtt. És a Geiger Lázár fia mindvégig fejedelmi volt.
Az utolsó küldöttségnek válaszolt Gál püspök, mikor a nagyterem tulsó végében egy csoportot vett észre. A különböző küldöttségek tagjaiból maradtak vissza, új emberek is jöttek hozzájuk, összeverődtek lassanként vagy tizen; a Gál püspök rokonsága. Ott voltak mind: a Geigerek, a Schwartzok, a Spitzerek, a dölyfös és korlátolt milliomosok.
Amig beszélt még Gál püspök, éles szeme végigfutotta a társaságot. Igen, itt vannak mind: Geiger Gyula, a hatszoros milliomos, aki nem adott az apjának rongy pár ezer forintot, amelylyel a bukástól menthette volna meg, Schwartz Lázár, akihez hiába ment vizsgadíjért, az egész milliomos pereputty, amely az apja hosszú haldoklása alatt éhezni engedte őket. A püspök szívét vad erővel rohanta meg az emlékezés: a sok alázkodás, a nyomorúság emléke; és a gyülölet, amelyet régen érzett irántuk, most friss erővel kelt fel. Itt vannak mind kövéren, ünnepiesen – ezek a milliomosok csodálatosan hosszúéletűek – és akit engedtek volna elpusztulni, annak tiszta talárjába most bele akarnak kapaszkodni.
Az utolsó küldöttség is elment. A terem végén megmozdultak a fekete ruhák. Egy csoportban jöttek előre a dörgölődzés mosolyával, alázatosan és dölyfösen, hogy gőgjük új támaszt nyert magasra jutott rokonukban.
A csoportból előlépett az egyik, aki szónokolni fog. Szóhoz azonban nem jutott.
Gál püspök nem birt magával. Finom arcán ezer ráncba szaladt a lenéző kötekedés, papi vonásain kiütött az egykori zsidó fiú gyilkos gúnyolódása, a fekete ruhákkal nem Gál püspök, hanem Geiger Simon állott szemben. Oh, most a kezében vannak, a bosszú jó, a bosszú édes, a bosszú áldott.
A szónok nem tudta kinyitni a száját. Geiger Simon szembenézett a társasággal, két kezét egy villámgyors mozdulattal emelte fel és szorította maga elé szétterpesztve, arcán a ráncok éltek, nevettek, gúnyolódtak és ez a régi arc, ez a héber gesztus félreérthetetlenül, világosan és hangosan rikoltozta a milliomosok felé: – De piszkos banda vagytok…
Három másodperc volt az egész. Azután ismét Gál püspök állott ott selyemtalárjában, magasan, méltóságosan és a következő mozdulata fejedelmi volt.
Egy lakájnak intett királyi és beszélő mozdulattal:
– Ezt a szemetet innen ki!
Azután megfordult és termei felé távozott. Egy intésére mellette ügetett a kicsi öreg ember.
– Gyerünk, Lamm bácsi!