A kártya.
(Egy ujságiró naplójából.)
A szerkesztő behivott a szobájába és így szólt hozzám:
– Le kell menned a Torday Péter beszámolójára.
– Kérek költséget.
A szerkesztő kiállította az utalványt.
– Mikor utazzam?
– Még ma éjjel.
A kiadóhivatalban megkaptam a pénzt és hazamentem a lakásomra. Becsomagoltam azt a ruhát, amire szükségem lehetett és kimentem a vasuthoz. Kilenc órakor indult a vonat Erdély felé. Hajnaltájban értünk a kis biharmegyei községhez. Az állomáson két úr várakozott. Bemutatkoztak: a függetlenségi párt tagjai és a vendégeket fogadják. Én is bemutatkoztam:
– Zsadányi Zoltán, a Független Ország munkatársa.
Nagyon örültek. Kocsira ültünk. Elvittek egy csinos, emeletes uri házhoz.
– Ez a Torday Péter kastélya. Uraságod az ő vendége. Szobája el van készítve. Tessék lefeküdni, hogy reggel friss erőben nézhesse végig a beszámolót.
Lefeküdtem. Budapest örökös zaja után alig tudtam aludni a nagy, falusi csendességben. Mikor felébredtem, a téli nap már jó magasan állott. Az udvart, az utcát hangos zsibongás töltötte be. A nép gyülekezett.
Gyorsan felöltöztem. A földszinti ebédlőben már nagy társaság volt együtt: vidéki urak, a párt vezéremberei, köztük egy-két kékbe öltözött parasztember. Torday nagy örömmel jött elém:
– Isten hozta, kedves barátom.
Sorba bemutatott a jelenlevőknek. Azután folytatták a beszélgetést, szilvóriumot és apró pogácsákat fogyasztva.
A beszámoló olyan volt, mint minden beszámoló. Frázisok, viharos éljenzés, végül bizalom és köszönet a szeretett képviselőnek.
A beszámoló után természetesen bankett következett, amely rettenetesen unalmas volt. Itt azonban kellemes meglepetés ért. Találkoztam Taláry Lajossal, ezzel a szeretetreméltó kalandorral, aki csodálatos módon képviselői mandátumot, sőt tekintélyt és országos hirt szerzett magának, pedig egy-két szerencsés párbajon kívül igazán nem produkált soha semmit. Egy-két évvel ezelőtt mindennap találkoztam vele a vivóteremben; akkor összebarátkoztunk.
Vele töltöttem az időt öt óráig, amikor a szerkesztőségnek részletes tudósítást kellett telefonoznom a beszámolóról. Elmentem a postahivatalba. Hamar összeköttetést kaptam a szerkesztőséggel és lehadartam a tudósítást. Mikor a végére értem, Horvát, a sztenografusunk így szólt:
– Várj csak egy percig. Távirat jött a címedre Miskolcról. Mit csináljunk vele?
Miskolc! Az öcsém van ott, hadnagy a hatos huszároknál. Rögtön válaszoltam:
– Bontsd fel kérlek a táviratot és olvasd fel.
Egy pillanatnyi hallgatás következett. Azután megszólalt újra a Horvát hangja akadozva és zavartan:
Zsadányi, Független Ország szerkesztősége Budapest. Ezred pénzéből négyszáz forintot elköltöttem. Hazulról nem kérhetem. Ha huszonnégy óra alatt nem küldöd, főbe lövöm magamat. Géza.
Horvát elhallgatott. Én ijedten bámultam a telefonra és nem tudtam szólni. Végre megkérdeztem:
– Ma reggel.
– Jó. Köszönöm. Szervusz.
Horvát hangja még egyszer megszólalt:
– Kérlek, talán szólnék a szerkesztőségben. Ha esetleg segíthetnénk valamivel…
Egy pillanat alatt átvillant az agyamon: milyen megaláztatás: én, a horkai Zsadányi Kálmán fia…!
Durván válaszoltam:
– Semmire sincs szükségem. Szervusz.
A kagylót letettem. Indultam kifelé a postahivatalból. Mire kiértem a havas utcára, a rémület, amely a torkomat fojtogatta, elmult. Zavart voltan, de inkább haragos, mint rémült.
Mit akar én tőlem az a kölyök? Miért fordul én hozzám, mikor tudja, hogy fuldoklom az adósságokban?
Megnéztem, mennyi pénzem van. Összesen száz forint volt azzal együtt, amit egy regényért kaptam a Magyar Családtól. És erre a pénzre már vár a szabóm, a házigazdám… egy egész csomó dühös, rabló hitelező.
Honnan vegyek én négyszáz forintot? Mért nem fordul az a kölyök a nagybátyánkhoz vagy valami uzsoráshoz vagy mit tudom én hová.
Eh, majd segít magán valahogy. Az apánk, miután háromszor kifizette az adósságait, megmondta, hogy a havi pénzen kívül semmit sem ad neki. Ő tehát nem ad. Az bizonyos. De majd segít magán valahogy. Mi közöm nekem hozzá! Elég bajom van nekem a magam ügyeivel.
Csupa harag és keserűség volt a lelkem. Visszamentem a Torday-kastélyba és szerettem volna felrugni mindenkit, aki elém került. Milyen ostoba arcok, milyen bárgyú nevetések. Undorító volt az egész társaság.
Megkérdeztem, mikor utazhatom el.
– Reggel hét órakor; akkor megy Taláry Lajos is, a többiek is.
Ostobán ődöngtem egyik szobából a másikba. Este nagy vacsora volt. Most már nők is voltak jelen, ami szinte elviselhetetlenné tette a társaságot.
Nagynehezen véget ért a vacsora is. Beszöktem egy távoli szobába. Lélektelenül, üres aggyal üldögéltem és szivaroztam. Eszembe jutott az öcsém. Gyerekkorunkban beteges, gyenge, szőke fiu volt – én nagy, erős kamasz – én voltam mindig a védelmezője. Talán mégis tennem kellett volna valamit. Eh, a gyenge, szőke fiuból erős, hetyke huszártiszt lett. Majd segít magán.
… A társaság rám talált. Innom kellett. Dühöngtem, de nem tudtam szabadulni. Az idő mulott. Végre fásultan kocintgattam és hallgattam az ostoba fecsegéseket.
Éjfél elmult. Egy óra tájban Taláry Lajos felkiáltott:
– Most már le se fekszünk a vonat indulásáig.
Nekem már mindegy volt. Később ezt mondta valaki:
– Töltsük ki az időt egy kis ferblivel.
Általános helyeslés. Nekem ez is mindegy volt már. Minden idegszálam elzsibbadt. Ha azt mondták volna: ugorjunk le az emeletről, azt se bántam volna.
Torday Péter szólt még:
– De kikötöm, hogy nem szabad nagyban játszani. Csak éppen időtöltésnek.
Már akkor az asztalon volt a kártya. Nem játszottam jogászkorom óta a nemzeti játékot. De akkor a jogi fakultás büszkesége voltam.
A vizi-t valami Fischer nevű úr adta. A megyei urak – gyanús hangzású neve ellenére – tegeződtek vele; ebből láttam, hogy sok pénzének kell lennie. Később megtudtam, hogy van vagy hat milliója.
Kivette duzzadt tárcáját és maga elé tett egy tízforintost. Oh, gondoltam, majd csak megmondja, mennyi a vizi. Elvégre ha időtöltésnek játszunk, nem lehet több egy-két koronánál.
Megkezdődött a játék. Összesen vagy heten játszottunk. Egyszerre láttam, hogy a vizi: az egész tíz forint. Szentséges Isten, hiszen ez rablóhadjárat lesz. Előttem volt az asztalon a száz forintom: – ezt úgy elfújja a kártyatorna, mint pelyhet a szél. Ha nincs szerencsém, két perc alatt felkelhetek az asztaltól szégyenszemre, restelkedve. Szinte megszédültem.
Megkezdődött a játék.
– Husz forinttal beljebb!
– Ez a kártya tíz forint!
– Tíz forint a vak!
– Megadom!
A harci jelszavak röpködtek a levegőben. Istenem, micsoda összegekben megy ez a játék. Hisz ez rémületes. Kacagtam volna rajta, ha nézője vagyok, de így –! Az én szegény száz forintom milyen szegény, milyen silány, milyen törpe volt.
Rám került a sor. Eh, nem »tartok« semmit. Veszítek egy pár forintot, de menekülök.
Megnéztem a kártyámat és a vér a fejembe tódult. Ász volt minden kártyám: ász, piros, zöld, gúnyos pofájú figurák. A fejemben lüktetett a vér; eszeveszetten döngette a halántékomat.
Nem menekültem. Játszani kezdtem. Hívtak? Tartottam. Visszahívtam. A szájam kiszáradt, a torkomat fojtogatta az izgatottság. A szemembe egyszerre zavarosan csapódtak a színek. Csaknem belevakultam. Négy ász volt a kezemben; a gyilkos játékban a legfőbb hatalom, a szörnyű, nagy úr, amely legázol mindent.
Az asztal körül már csend volt. Mindenki feszülten figyelte a tusát.
Végül ketten küzdöttünk: Fischer, a milliomos, meg én. Ő kihúzta a tárcáját, ezt a tárcaszörnyeteget, amelyből nagy bankók vöröslöttek ki. Én idegesen szorongattam a négy kártyát és megforgattam szegény száz forintomat.
A milliomos kivette a szivart a szájából és világa legtermészetesebb hangján hívott egy irtózatos összeget. Nyilvánvaló volt, hogy meg akar ijeszteni, »el akar kergetni«. Mert hiszen tudtam, hogy én vagyok az úr, nálam van a legfőbb kártya-hatalmasság, nálam van a ferbli nagy mogulja: a négy ász.
Szóval a milliomos hívott. Nyugalmat erőszakoltam magamra. Megadom. Visszahívtam valami semmiséget. A milliomos megadta. Újra hívott; ismét egy kis vagyont.
Minden szem rajtam égett. Úgy éreztem, hogy az emberek mind gúnyosan mosolyognak az én száz forintomon. Mind tudják, hogy én voltaképen csalok, – mert hiszen ha veszítenék, nem tudnék fizetni.
Összeszedtem az idegeimnek minden erejét. Nem birom tovább. Belenyultam a zsebembe, kivettem a tárcámat – néhány névjegy volt benne – lecsaptam az asztalra és ráütöttem:
– Megadom. Mi van?
… Ez végét veti a tusának. Mi van: erre a szóra le kell ereszteni a sisakrostélyokat.
A milliomos megmutatta a kártyáját. Valami semmiség volt. Én nyugodtan terítettem ki a négy ászomat.
Az elszörnyedés moraja zúgott fel. A milliomos rögtön elém tolta a vesztett összeget. A többiek is. Halommal állott előttem a bankó. Több volt ezer forintnál. Ekkor hárman is rámtámadtak:
– Hiszen te nem tudsz játszani!
Megremegtem. Csak nem tudják ezek, hogy nincs több pénzem a száz forintnál? Nem tudták.
– Miért kérdezted, hogy mi van? Hiszen a hasába láttál. Miért nem folytattad a veretést?
Az ismert kártyás-kifejezések kedvesen csengtek a fülemben. Boldog voltam. Most már nem kell megfutnom szégyenszemre: itt van a pénz, az édes pénz, száz, ötszáz, ezerháromszáz forint.
… Tovább folyt a játék. Őrült szerencsém volt. Egy-két óra mulva négyezer forint feküdt előttem.
Hajnali három óra volt. Ekkor eszembe jutott az öcsém. A szívemet megrohanta a fájdalom. Szegény fiú, vajjon mit csinál most? Hátha csakugyan nem tud magán segíteni?
Megborzongtam. Hogy előttem volt nagy halomban a gyalázatos pénz, kínozni kezdett a lelkifurdalás. Tennem kellett volna valamit. Legalább egy biztató táviratot kellett volna küldenem.
Mit csináljak most? Mit csináljak?… Egy pillanatra átfutott az elmémen: ha most el tudnék menni, menekülni, szökni, akkor segíthetnék még. Rohannék a távíróhivatalba, vagy különvonatot fűttetnék; vagy mit tudom én, mit csinálnék. Csak menekülni tudnék valahogyan.
Hátha rosszullétet tettetnék? Ha lefordulnék ájultan a székről? Elkínzott elmém belekapaszkodott ebbe a gondolatba. Megpróbáltam bevezetni a dolgot. Végigsimogattam a homlokomat:
– Istenem, milyen fejgörcsöm van!
Taláry Lajos végignézett rajtam. Be volt csipve és veszített. Tudtam, hogy ilyenkor kiméletlen és durva. Élesen nézett: szinte belémfuródtak a szemei. Kihívóan mondta:
– Aki nyer, annak nem fájhat a feje!
Minden más körülmények között a szeme közé vágtam volna a kártyát. De most éreztem, hogy nagyon is igaza van a gyanúsításban, amely a szavaiból kisziporkázott. Vállat vontam hát. Taláry békülékenyen mondta:
– A vonat indulásáig játszunk.
Nekem már mindegy volt. Játszottam tovább. Az éjszaka haladt előre; a szemek álmosan és kidagadva nézték a kártya forgását; a játék veszett tusában folyt tovább. A testemnek és a lelkemnek minden erejét meg kellett feszítenem, hogy győzzem ezt az ocsmány küzdelmet. Most már csakugyan fejgörcsöm volt: tépő, szaggató, hasogató fájdalom nyilalt át a fejemen. Mintha foszlányokra hasadt volna az agyvelőm. A szememet vér borította el. A torkom – hiába ittam jeges pezsgőt – égően száraz volt.
Négy óra. Öt óra. Már nem is játszottam öntudatosan. Nyultam a kártyáért, adtam, hívtam, visszahívtam: lélektelenül, gépiesen. A hangom is – úgy tetszett – idegen ember hangja.
Végre jött a reggel. Ködös, szomorú téli reggel.
– Hat óra elmult, – szólt Torday – ha nem akartok elkésni, indulnotok kell.
A játéknak vége volt. A milliomos nyugodtan kelt fel, Taláry Lajos káromkodott, én remegő kézzel szedtem össze a bankókat, amelyek előttem voltak. Felálltam. Reszketett a lábam. Testem az izzadtság vizében úszott. A csontjaim mintha össze lettek volna zúzva.
Kocsira ültünk és kihajtattunk a vasutra. Dideregtem a hideg levegőben. Az állomáson siettem be a postahivatalba és megkérdeztem, adhatok-e fel táviratban pénzt.
– Még nem – volt a válasz. – Majd kilenc óra tájban, ha Szolnokra ér a vonat, tessék kiszállni. Ott már felveszik.
A vonat elindult. Próbáltam aludni, de nem tudtam. Láz kínzott. Vacagott a fogam; forró és hideg verejték ütött ki a homlokomon.
Szolnokon kiszálltam. Megnéztem, mennyi pénzt nyertem. Összesen kétezernyolcszáz forint volt. Olyan betegnek éreztem magamat, hogy örülni sem tudtam neki. Feladtam az öcsém címére a négyszáz forintot. Most kilenc óra van, tizenegyre megkapja, addig csak nem csinál valami bolondot.
Dideregve mentem vissza a kocsiba és lefeküdtem. Betegen érkeztem Budapestre. Dél volt. Hazahajtattam a lakásomra és lefeküdtem. Halálosan mély álomban feküdtem este nyolc óráig.
Felkeltem. A csontjaim még mindig reszkettek. A homlokomon láz égett.
Bementem a szerkesztőségbe. Nem volt benn senki. Turkáltam a papirhalmazban: a kőnyomatosok között. A táviratokban egyszerre ez a szó üti meg a szememet: Miskolc.
Dermedten olvastam:
Miskolc. Tragikus öngyilkosság történt itt ma. Zsadányi Géza, a hatodik huszárezred hadnagya…
… Ájultan estem össze. A fejem belevágódott egy asztalba. És három hétig feküdtem akkor élet és halál között a leggyilkosabb tifuszos lázban.