Signor Sabbatto.
Egy okos, szép leány beszélte el nekem ezt a történetet.
… Az olasz tengerpartot jártuk Ancona és Rimini között. A tavasz vége felé járt, a nyárba hajolt már. A tenger csupa mámoros tündöklés volt és az ország csupa szerelmes csoda. Ketten voltunk az apámmal, és abban versenyeztünk, ki szívja tele jobban a szemét színnel, fénnyel, ragyogással, és ki szívja tele jobban a szívét ennek a boldog országnak a gyönyörű mámorával.
Pesarroban voltunk előbb, onnan Fannoba mentünk. Harmatos, illatos, fénytől részeg reggel volt. A kis olasz város régi házaiban lustán indult meg az élet. Néztük ezeket a házakat: a renaissance-nak a kis remeke egyik-másik. A függönyök néhol le voltak eresztve; – lusta nyaralók laknak már itt.
Kerestük a templomot és nem találtuk. A Baedeker nem volt elég világos, kerestünk hát valakit, akitől útbaigazítást kérjünk. Vidéki parasztasszonyok mentek el előttünk, azután egy-két apró gyerek. Ezekkel felesleges volt szóba is állni.
– Nézd, mondta ekkor az apám, megkérdezzük azt az urat.
Egy barna kis ház kapujában állott az, akit meg akart kérdezni. Egy sötét arcú fiatal ember a husz és huszonöt év között. Csinosan volt öltözve. De csak a szeme volt érdekes: egy nagy, mély, világító szem, amelynek az élénksége, a gyors mozgása, a hirtelen fellobbanása azt a hatást tette, mintha külön életet élne. – Az apám odament hozzá és megemelte a kalapját:
– Signor, kérem, mondja meg nekünk, merre jutunk a templomhoz.
A fiatal embernek fellobbant a szeme, élet futott át egész mozdulatlan arcán, egyszerre megelevenedett az egész ember. Készséggel, udvariasan, tüzesen kezdett magyarázni:
– Az utcán egyenesen felfelé kell menni, a harmadik mellékutcánál jobbra fordulni…
Megakadt.
– Különben, mondta, szívesen megmutatom az utat.
Be sem várta a választ, már elindult. Mi utána mentünk. Az úton is folyton beszélt, kedves olasz hadarással, magyarázott, fecsegett, udvariaskodott. Mulattunk rajta és kedvesnek találtuk. A magyarázatai rövid idő mulva csak nekem szóltak. Asszonynak nézett és újra meg újra felhangzott a megszólítása:
– Signora… signora…
Az apám kijavította:
– Signorina.
Nem asszony: – kisasszony. Magyarázatul hozzátette:
– Mia figlia… a leányom…
A kis olasz ragyogó arccal köszönte meg a felvilágosítást. Az öröm és a buzgóság szinte tüzelt az arcán, ragyogott, fényeskedett. Most még udvariasabb és még szolgálatkészebb lett:
– Signorina… signorina…
Odaértünk a templomhoz. Megköszöntük a kalauzolást és el akartunk búcsúzni. A barátunk azonban nem távozott:
– Megmutatom a templomot.
Egymásra néztünk az apámmal. Ő vállat vont. Olaszországban bizony akadnak ilyen barátai az embernek – utólag azután prezentálják a számlát. Hát prezentálja a számlát…
Egyelőre nagyon kellemes volt a kalauzolása. Mindent tudott, mindenhol járatos volt; a templom történetéről pompás előadást tartott és a szemtelen fiakkeressel kitünően alkudott. A délelőtt nagyszerűen telt el. Délben ő vezetett bennünket egy vendéglőbe, a legjobba, a legkitünőbbe. Ekkor újra búcsúzni akartunk tőle. Hiszen bizonyosan haza akar menni. Kissé zavartan tekintett rám.
– Signorina, ha megengedi, én is itt ebédelek.
Ránéztem az apámra, ő nevetve intett igent és én is azt válaszoltam:
– Nagyon örülök.
Csakugyan együtt ebédeltünk. A kis olasznak nagy hasznát vettük. Itt is pompásan értett mindent: a tengeri halakat, a sültet. Mindent értett.
Ebéd közben az apám azt mondta magyarul:
– Te, ez az ember szerelmes beléd.
Nevettem. Azután ránéztem az olaszunkra és nem nevettem többé. Észre sem vettem előbb, hogy alig eszik. Rólunk gondoskodott mindig és ő maga alig nyúlt valamihez. A szeme lángolva lobogott, az arcán a hűségnek, az odaadásnak olyan kifejezése volt, amilyent csak kutyákon láttam még. Engem nézett egyre… Szerelmes volt csakugyan, olasz módra, fellobbanva, hirtelen lángolással szerelmes. Egy kicsit elpirultam. Nem könnyen jövök zavarba, de ez a három órás olasz szerelem megzavart. Az apám látta és hogy a két nagy szem forró könyörgésétől megmentsen, beszélgetni kezdett a barátunkkal.
Megtudtuk, hogy Sabbattonak híjják. Eddig azt sem tudtuk, mi a neve. Megtudtuk, hogy Genuában él és pár napra hazajött a szüleihez. Foglalkozására nézve pedig szabó… Szabósegéd.
A zavarom ekkorra elmult. A beszélgetés azután teljesen visszaadta a nyugalmamat. Nagyon kedves fiú ez a kis szabó, de a szerelme igazán nem fog megzavarni. Ő visszamegy Genuába szabni, én hazamegyek Budapestre. Végre is a szabók közül nem kerülnek ki a Lancelot-k.
Signor Sabbatto délután is velünk volt. Izgett, mozgott, fáradozott, fecsegett, magyarázott. Megmutatta a vidéket, olcsón vásárolt velünk néhány apróságot, egy-két kedves régiséget. Megbecsülhetetlen volt a lovagias, gavalléros, finom kis olasz, kedves lovagom, szerelmes szabósegédem.
Délután készültünk vissza Anconába. Signor Sabbatto mgkérdezte, meddig maradunk ott.
– Egy-két hétig.
Felvillant a szeme.
– Egy-két hétig? – ismételte örömmel.
Azután elgondolkozott és nagyon elgondolkozva mondta újra:
– Egy-két hétig…
Csakugyan: megindítóan szerelmes volt ez a kedves, naiv olasz szabólegény.
Kimentünk a vasúthoz. Vagy tíz percünk volt még. Signor Sabbatto ekkor eltünt egy percre.
– Mit gondolsz, – mondta az apám, adjak én pénzt ennek?
– Nem tudom, igazán nem tudom.
Az apám gondolkozott és azután így szólt:
– Adok. Végre is szabólegény. Nekünk áldozta az egész napját. A kedvünkért nem ebédelt otthon. Az ilyesmit Olaszországban nem teszik ingyen az emberek.
… A vonat a sineken állott már. Ekkor előkerült signor Sabbatto. Szaladt. Virágok voltak a kezében, egy marék ragyogó rózsa. Az arca lángolt a boldogságtól és a szerelmes alázattól, amikor átadta. Oh, ez a kedves, szerelmes, olasz szabólegény…
– Partenza, – kiáltott a kalauz.
Be kellett szállni. Kezet nyújtottam signor Sabbattonak. Tüzelt az arca. Azután a lépcső felé fordultam. Ott hátranéztem.
Az apám kezet fogott vele, valami köszönést mormogott, azután a másik kezével egy tíz lírást akart a kezébe nyomni.
Ami ekkor történt, az rettenetes volt. Signor Sabbatto észrevette a pénzt. Lángoló szemére egyszerre valami fátyol ereszkedett. Arcából eltünt a vér és sötét bőre szürke lett, mint a por. A száját kinyitotta és nem tudott szólni. Az arcára valami elfacsarodott keserűség vonult fel, valami síró, torz bánat. Remegett az egész testében; reszketett. Rám tévedt a szeme; olyan volt ez az elborult, fátyolos szem, mint egy ájult emberé. Felemelte a karját és szótlanul rázta.
– Partenza, – kiáltotta újra a kalauz.
Az apám szégyenkezve húzta vissza a pénzt. Felugrott. A vonat megindult. Rettenetes volt. Signor Sabbatto ott állott a vonat előtt és kétségbeesve bámult utánunk. A vonat egyre gyorsabban ment. Régen elhagytuk a pályaudvart. Összegubbaszkodva ültem. Valami fázás borzongatott és valami remegés rázott. Facsaró fájdalmat éreztem a szívemben és nagyon sokáig sírtam befelé.