Három mester

Építészet és szenvedély.

«Mindent egész a szenvedélyességig űzöl», Philipovna Natasa e mondása Dosztojevszkij minden emberére ráillik, de valamennyi között Dosztojevszkijt találja legjobban szíven. Ez a hatalmas az életjelenségek elé csak szenvedéllyel tud lépni és azért legodaadóbb szerelmében legszenvedélyesebb: a művészetben. Természetes, hogy a teremtő folyamat, a művészi fáradozás nála nem rendszeresen felépítő, hidegen számító, mint egy épületnél. Dosztojevszkij lázban ír, lázban gondolkodik, lázban él. Keze alatt kettős veréssel ver a pulzusa, amint a szavakat, mint valami elomló kis gyöngyláncokat, végigpergeti a papiron (idegesen kurtított betűkkel ír, mint minden heves ember) és idegei szinte görcsösen vonaglanak. Az alkotás nála önkívület, kínzás, gyönyörűség, összeomlás, fájdalomig fokozott kéj, kéjig fokozott fájdalom, örökös feszültség, túlhatalmas életének örökké ismétlődő vulkánikus kitörése. «Könnyek között» írta a 22 éves Dosztojevszkij első regényét, a «Szegény emberek»-et és azóta minden műve válság, betegség. «Idegesen, kínok és gondok közt dolgozom. Hogyha megerőltetve dolgozom, fizikailag is beteg vagyok» és tényleg az epilepsia, titokzatos betegsége, lázas, gyulladt ritmussal, sötét, tompa gátlással nyomul be művének legfinomabb remegésébe is. De Dosztojevszkij mindig lényének teljességével, hisztérikus dühvel alkot. Még művének legkisebb, látszólag közönbös része, mint például hirlapi cikkei is, szenvedélyének tüzes tégelyében olvadtak meg és ömlöttek formába. Sohasem alkot költői erejének csak levált, szabadonható részével, könnyen, mintegy csuklóból, a technika játékos könnyűségével, hanem a történésbe mindig egész fizikai izgalmát beledobja és alakjaival élete legvégső idegéig szenved és együttérez. Minden műve őrült viharverésben, mintegy robbanólag árad szörnyű légnyomáson át. Dosztojevszkij nem tud benső részvét nélkül alkotni s reá is illik az ismert mondás Stendhalról: «Lorsqu’il n’avait pas d’émotion, il était sans esprit!» Hogyha Dosztojevszkij nem volt szenvedélyes, akkor nem volt költő.

De a szenvedély épp oly bomlasztó elemmé válik a művészetben, amennyire alkotni képes. Az erők káoszát teremti, amelyből a tiszta szellem váltja csak ki az örök formákat. Minden művészetnek szüksége van a nyugtalanságra, mint az alkotóerő ösztönzőjére, de épp annyira van szüksége fölényesen megfontolt nyugalomra, amikor a tökéletességet mérlegeli. Dosztojevszkijnek hatalmas, a valóságot mintegy gyémántként átfúró szelleme ismeri azt a márványszerű, acélos hidegséget, amely körüllebegi a nagy műalkotásokat. Szereti, isteníti a nagy építészeti formákat, a pompás méreteket, terveket készít a világ fenséges rendjéről, de az alapzatot újra és újra elönti szenvedélyes érzése. Az örök kettősség szív és lélek között, művébe is behatol és itt mint a művészi formák és szenvedély ellentéte mutatkozik. Hiába próbál Dosztojevszkij, mint művész, tárgyilagosan alkotni, kívülmaradni, csak elbeszélni és formálni, epikusnak lenni, az események elbeszélője, az érzések analitikusa lenni. Ellenállhatatlanul ragadja magával szenvedélye, szenvedésben és együttérzésben mindig be, a saját világába. Dosztojevszkijnek legtökéletesebb műveiben is van valami a kezdet zűrzavarából, sohasem éri el a harmóniát. («Gyűlölöm a harmóniát» – így kiált fel Karamasoff Iván, Dosztojevszkij legtitkosabb gondolatainak elárulója.) Itt sincs béke forma és akarat között, nincs kiegyezés, hanem örökös belső és külső harc Óh, lényének örök kettőssége, amely minden formán áthatol, a hideg kéregtől egész az izzó magig! Lényének örökös dualizmusa az epikus műben felépítés és szenvedély közti harcot jelenti.

Sohasem éri el Dosztojevszkij regényeiben azt, amit a szakember «epikus előadásnak» nevez, a nagy titkot, mozgalmas eseményeket nyugodt ábrázolásban megkötni, amit Homértől Kellerig és Tolsztojig az ősök végtelen sorozata mesterről mesterre örökölt át. Szenvedélyesen formálja világát és csak szenvedélyesen, izgalmi állapotban élvezhetők. Könyveiben sohasem érezzük az otthonosságnak azt a szelid, elringató ritmusos érzését, sohasem érezzük magunkat az eseményeken kívül és biztonságban, mint valami biztos parton, ahol a viharzó tenger örvénylését és zűrzavarát, mint valami színjátékot figyeljük. Az ember nála mindig fel van kavarva, tragédiába bonyolítva. Vérünkben úgy érezzük alakjainak válságát, mint egy betegséget, és felkorbácsolt érzésünkben úgy égnek a problémák, mint valami gyulladás. Összes érzékeinkkel együtt belemárt izzó légkörébe, odalök a lélek örvényének szélére, ahol lihegve, szédülő érzéssel, elfuló lélegzettel állunk meg. És csak amikor érverésünk is olyan, mint az övé, amikor mi is áldozatai lettünk démoni szenvedélyének, akkor uraljuk mi a művet és akkor ural egészen bennünket. Dosztojevszkij azt szereti, ha regényeit felfokozott, felizgatott emberek élvezik, épp olyanok, aminőket hőseiül választ. A kölcsönkönyvtárak fogyasztói, az olvasás kényelmes asztfaltbetyárai, a kitaposott problémák járdáján sétálók, le kell mondjanak róla és ő is lemond róluk. Csak az izzó ember, a szenvedélyre gyulladt, az érzésben lángoló talál utat igazi szférájába.

Nem lehet eltagadni, eltitkolni, sem kiszépíteni: Dosztojevszkijnek viszonya az olvasóhoz nem barátságos, nem kellemes, hanem veszedelmes, kegyetlen, kéjes ösztönök ellentétével van teli. Valami oly szenvedélyes viszony ez, mint férfi és asszony közt, nem mint más költőknél, a barátságnak és bizalomnak viszonya. Kortársai: Dickens, Keller Gottfried szelid rábeszéléssel, muzsikás csalogatással hivogatják olvasóikat világukba, barátságosan beszélgetve vonják be a történésbe, csak kíváncsiságát, képzelőtehetségét izgatják, nem pedig, mint Dosztojevszkij egész felviharzó szívünket. Ő, a szenvedélyes, egészen magáénak akar bennünket, nemcsak a kíváncsiságunkat, érdeklődésünket, hanem egész lelkünket és egész testi életünket kívánja. A belső légkört először villamossággal tölti meg, és raffináltan fokozza érzékenységünket. Mintha hipnotizálva volnánk, szenvedélyes akaratának hatása alatt elveszítjük akaratunkat: Mint a varázsló tompa mormolása, értelmünket végtelen és értelemnélküli hosszas beszélgetésekkel fogja körül és titkokkal és célzásokkal izgatja fel részvétünket, egészen mélyen bent. Nem tűri, hogy korán odaadjuk magunkat, az előkészületek gyötrelmét fokozza kéjes hozzáértéssel, az emberben lassan forrni kezd a nyugtalanság, de mindig halogatja, új alakok előtérbe állításával, új képek lepergetésével az eseményekbe való betekintést. Mindenttudó, kéjes erotikus, aki ördögi akaraterővel tartja vissza a saját és a mi odaadásunkat, és ezzel a belső nyomást, a légkör izgatottságát a végtelenségig fokozza. Fejünk felett sorstól terhesen érezzük a tragikum felhőtáborát (milyen soká tart Raskolnikoffban, míg megtudjuk, hogy mindezek az érthetetlen lelkiállapotok gyilkossághoz való előkészületek és idegeinkben mégis valami borzalmast érzünk előre!), a lélek égboltján borzongó sejtések villámlanak. De Dosztojevszkij érzéki kéjessége megmámorosodik a halogatás raffinementjában és az érzések bőrét kis célzások tűszurásaival bizseregteti. Sátáni vontatottsággal állít nagy jelenetei elé misztikus és démoni-unalmas, hosszú fejezeteket, míg az idegemberben (más úgy sem ért az ilyen dolgokhoz) lelki lázat, fizikai kínt teremt. Az ellentétek e fanatikusa a feszültség gyönyörérzetét is egész a fájdalomig hajtja és csak amikor már forr az érzés a szív túlfűtött kazánjában és a falak már majd szétpattannak, akkor üt egyet a kalapáccsal szívünkre és akkor cikázik el a fenséges pillanatok egyike, hol művének égboltjáról, mint az istennyila sujt le szívünk mélyébe a megváltás. Csak amikor a feszültség már elviselhetetlenné vált, akkor szakítja szét Dosztojevszkij az epikus titkot és oldja fel a szétpattant érzést puha, áramló, könnyektől nedves érzékenységgé.

Így fogja körül Dosztojevszkij ellenségesen, kéjesen, raffináltan, szenvedélyesen olvasóját. Nem birkózva gyűri le őket, hanem mint a gyilkos, aki órák és órákon át kering áldozata körül s azután egy éles pillanattal átüti a szívet. Oly szenvedélyes önnön lázongásában, hogy az ember kételkedik, vajjon lehet-e őt egyáltalán epikusnak nevezni. Technikája robbantó, nem ás lapátról-lapátra, kubikosként utat műveibe, hanem belülről, a legutolsó atómig megfeszült erővel robbantja fel a világot és a megváltott szívet. Előkészületei egészen földalattiak és úgy hatnak az olvasóra, mint összeesküvés, mint villámgyors meglepetés. Sohasem tudjuk, bár érezzük, hogy katasztrófa elé megyünk, hogy mely emberekbe ássa be tárnáinak aknajáratait, honnan és mely órában következik be a borzalmas kitörés. Mindegyiktől akna vezet a történet központjáig és minden egyes ember a szenvedély gyujtóanyagával van megtöltve. Hogy ki fogja a gyujtózsinórt meggyujtani (például, hogy ki fogja az azonos egy gondolattól megmérgezettek közül Karamasoff Fedort megölni), hallatlan művészettel el van rejtve egészen az utolsó pillanatig, mert Dosztojevszkij, aki mindent sejtetni enged, nem árul el semmit titkából. Az ember csak érzi, hogy a sors, mint valami vakondok ássa alá az élet felületét, ássa be keményen egészen szívünk alá az aknát és az ember a végtelen feszültségben ellankad, emészti magát, a perc azon kis részéig, amely aztán, mint valami villám hasítja át a nyomasztó levegőt.

Dosztojevszkijnek, az epikusnak ezekre a kis percekre, a helyzetek hallatlan összpontosítására, a leírás eddig nem ismert súlyára és szélességére van szüksége. Ilyen intenzitást, ilyen összpontosítást csak monumentális művészet érhet el, csak ősvilági nagyságú és mitikus lendületű művészet. Itt a terjedelmesség nem szószátyárság, hanem architektura: amint a piramisok csucsainak óriási alapokra, Dosztojevszkij csúcsos magasságú jeleneteinek regényei hatalmas méreteire van szüksége. És valóban, mint hazájának nagy folyói: a Volga és a Dnyeper, úgy folynak az ő regényei is tova. Valamennyiükben van valami folyamszerű és az élet hatalmas sokasága lassan hullámozva gördül tova. Ezer és ezer oldalon keresztül, néha a művészi alkotás partjait átlépve a politikának sok görgetegét és a vitának sok kavicsát ragadják magukkal. Gyakran, ahol az inspiráció kihagy, széles, homokos helyeket találunk. Már-már úgy látszik, hogy kiapad. Az események rohama akadozva és fáradságosan préseli át magát kanyarodókon és zavarokon, az áramlás órákra megáll a dialógusok fövénybuckáin, míg ismét megtalálja mélységét és szenvedélyének lendületét.

De aztán a tenger, a végtelenség közelében hirtelen elérjük a rohanó folyam hallatlan helyeit, ahol a széles elbeszélés forgóvá szorul, ahol a lapok szinte röpülnek, az iram aggasztó és az elkapott lélek az érzés örvényébe zuhan alá. Már érezzük a közeli mélységet, már mennydörög a vízesés, az egész széles, súlyos tömeg hirtelen tajtékzó sebességgé válik és amint vízesés mágneses erejétől vonzott elbeszélés habtorlata a katarzis felé áramlik, úgy száguldunk át mi is önkéntelenül gyorsabban ezeken az oldalakon és aztán mintegy szétzúzott érzéssel belerohanunk hirtelen az események szakadékába.

És ez az érzés, ahol az élet óriási összege egy számmá sűrül össze, a legvégső összpontosításnak ez az érzése, amely egyszerre kínzó és szédítő és amelyet ő maga egyszer «toronyérzésnek» nevezett, ez az isteni őrület, amely önnön mélységei felé hajol, hogy a halálos lezuhanás üdvösségét megsejtve érezze, ez a legvégsőbb érzés, amelyben az ember egész életével a halált is megérzi, ezek egyben Dosztojevszkij nagy regénypiramisainak láthatatlan csúcsai. Mintha minden regényét talán ezért, a fehéren izzó érzés e pillanataiért írta volna. Dosztojevszkij húsz vagy harminc ilyen nagyszerű helyzetet teremtett és valamennyien a szenvedélyes összepréselés oly páratlan vehemenciájával bírnak, hogy nemcsak első olvasásra, amikor az ember szinte védtelenül ki van nekik szolgáltatva, hanem negyedszerre és ötödszörre is, mint valami tüzes nyíl ütnek át a szívünkön. Az ilyen pillanatokban az egész könyv összes alakjai összegyülnek egyszerre egy szobába, valamennyien akaratuknak legvégső feszültségében. Minden utca, minden folyó, minden erő boszorkányosan egybefut és egyetlen gesztusban, egyetlen mozdulatban, egyetlen szóban oldódik fel. Csak a «Démonok» azon jelenetére emlékeztetek, ahol Satov arculütése «száraz csapásával» szétszakítja a titkok pókhálóját, vagy ahol a «Félkegyelmű»-ben Natasa a százezer rubelt tűzbe dobja, vagy a «Raskolnikoff» és a «Karamasoff» vallomási jelenete. Művészetének e legmagasabb, már nem is anyagszerű, hanem egészen elementáris erővel ható pillanataiban a szenvedély és architektura maradéktalanul párosul. Dosztojevszkij csak az extázisban egységes ember és csak ezekben a kurta pillanatokban tökéletes művész. De ezek a jelenetek tisztán művészi szempontból a művészetnek az ember feletti páratlan diadalai, mert csak visszalapozva vesszük észre, hogy milyen zseniális kiszámítottsággal vezetnek fel a lépcsők ehhez a magaslathoz, hogy mily tudatos elosztással egészítik ki egymást mágikusan emberek és körülmények, hogy a hatalmas ezer számjegyű és összefont egyenlet mint oszlik fel hirtelen a legkisebb számban, az érzés végső maradéknélküli egységében: az önkívületben. Dosztojevszkijnek ez a legnagyobb művészi titka, hogy minden regényét ilyen csúcsokig építi fel, amelyekben az érzés egész villamos atmoszférája összegyül és amelyek a sors villámát hibátlan biztonsággal fogják fel.

Rámutassunk-e még külön ez egyedülálló művészi forma eredetére, amelynek Dosztojevszkij első ura és amellyel hasonló mértékben talán sohasem fog bírni művész? Megmondjuk-e még, hogy az összes életerőknek egyetlen pillanatban való ilyen felcikázása nem más, mint saját életének és démoni betegségének kézzelfogható, művészetté vált formája? Sohasem volt még oly gyümölcshozó művész szenvedése, mint az epilepsziának ez a művészivé átváltoztatása, mert soha Dosztojevszkij előtt nem tudta művészet az idő és tér ily legkisebb egységébe az élet teljességének hasonló töményített voltát beleszorítani. Ő, aki ott állott a Szemenovszkij-téren, bekötött szemmel és két perc alatt egész elmult életét mégegyszer átélte és aki minden epileptikus rohamnál a tántorgó szédület és a székről a földre való kemény lezuhanás között, mint egy látomást, világokat szállt át, csak ő tudta elérni azt a művészetet, hogy dióhéjnyi időbe az események egész kosmosát ágyazza be. Csak ő tudta ilyen robbanó pillanatok valószerűtlenségéből a démoni valóságot kikényszeríteni, hogy ezt a tér és időt átívelő képességét alig vesszük észre. Művei a tömörítésnek valóságos csodái. Csak egy példát említek: Olvassuk el a «Félkegyelmű» első kötetét, amely több ötszáz oldalnál. A sors forgószele kavarog, lelkek káoszán röpülünk át, sokszámú embert elevenít meg belűlről. Utcákon át vándorlunk velük, házakban ülünk és egyszerre, ha az ember véletlen rágondol, akkor fedezi fel, hogy az eseményeknek ez az egész óriási tömege alig 12 órai időtartam alatt folyt le, reggeltől éjfélig. A «Karamasoff»-oknak fantasztikus világa éppen így mindössze néhány napba, Raskolnikoffé egy hétbe van összemarkolva, a tömörítés oly mesterművei, aminőt epikus még soha és az élet maga is csak a legritkább pillanatokban ért el. Talán csak Ödipusz antik tragédiája, amely déltől estig való szűk időközben perget le egy egész életet és mult generációk életét, ismeri a magaslatról a mélységbe, a mélységről a magaslatba való őrült rohanást, a sors könyörtelen felhőszakadását, de egyben a lelki zivatarok tisztító erejét is. Semmiféle epikus művel nem hasonlítható össze ez a művészet és ezért hat Dosztojevszkij a legnagyszerűbb pillanatokban, mint drámaíró és regényei úgy hatnak, mint beburkolt átalakított drámák. Végső fokon a Karamasoffok lelkek a görög tragédiák lelkéből és Shakespeare húsából és véréből valók. Bennük meztelen, védtelen és kicsinyen áll az óriási ember a sors tragikus égboltja alatt.

És különös, a lezuhanások legszenvedélyesebb pillanataiban Dosztojevszkij regényei hirtelen elveszítik elbeszélő jellegüket is. Az érzések forróságában leolvad a vékony epikus héj és elpárolog. Nem marad más, csak a sápadt, fehéren izzó párbeszéd. Dosztojevszkij regényeiben a nagy jelenetek csupasz, drámai párbeszédek. Átültethetjük őket a színpadra, a nélkül, hogy egy szót hozzá kellene fűzni, vagy elhagyni, úgy ki van faragva minden egyes figura, a nagy regényeknek szélesen áramló tartalma bennük oly annyira drámai jelenetekké sűrül össze. Dosztojevszkij tragikai megérzése, amely mindig valami végleges, valami hatalmas feszültség felé, villámszerű kirobbanásig szorítja, epikai remekműveit e magaslati ponton szinte maradéktalanul drámaivá formálja át.

Azt, ami e jelenetekben drámailag, sőt színházi erővel hat, természetesen mindjárt felismerték a gyorskezű színházi mesteremberek és boulevard-drámaírók még a filológusok előtt és gyorsan összeácsoltak néhány robusztus színdarabot a «Raskolnikoff»-ból, a «Félkegyelmű»-ből és a «Karamasoff»-ból. Azonban itt látszott meg, mily siralmasan hajótörést szenved minden kísérlet, mely Dosztojevszkij alakjait kívülről, testileg, sorsukban akarja megfogni, mennyire nem lehet őket légkörükből, lelki világukból kiemelni és ritmikus ingerlékenységük viharos atmoszférájától elválasztani. Dramatizáltan ezek az alakok oly meztelenül és élettelenül hatnak, mintha lehántott fatörzsek volnának az eleven, suttogó, zúgó fakorona-eredetijükhöz hasonlítva, amely az égig ér és mégis ezer titkos idegszállal az epikai talajban gyökerezik. Az érrendszer, amely könyvei száz és száz lapjára ágazik el, sötétségből, célzásokból és sejtelmekből szívja legerősebb képalkotó erejét. Dosztojevszkij pszichológiája nem éles lámpafényre való és kineveti «átdolgozóit» és kivonatolóit. Mert ebben az epikai alvilágban titokzatos lelki kapcsolatok, földalatti áramlatok és árnyalatok vannak. Hőse nem látható mozdulatokból, hanem ezer és ezer kis látható célzásból alakul és formálódik és az irodalom nem ismer pókhálószerűen finomabbat, mint ezt a lelki hálózatot. Hogy az ember érezze az elbeszélésnek subkután, mintegy a bőr alatt folyó folyamatosságát, próbáljunk meg egy Dosztojevszkij regényt rövidített francia kiadásban olvasni. Látszólag semmisem hiányzik belőle: az események filmje gyorsabban gördül le, sőt az alakok még mozgékonyabbak, zártabbak, szenvedélyesebbek. De mégis valahogy szegényesebbek, hiányzik lelkükből a csodálatosan irizáló fény, légkörükből a szikrázó villamosság, a tikkasztó feszültség, amely a kirobbanást oly borzalmassá és mégis oly jólesővé teszi. Valami szét van törve bennük, amelyet nem lehet pótolni, a bűvös kör megszakadt. És éppen ezekből a megrövidítési és dramatizálási kísérletekből lehet legjobban megismerni Dosztojevszkij széles stílusának értelmét, látszólagos bőbeszédűségének célszerűségét. Mert a kis, elfutó, alkalmi célzások, amelyek egészen véletlennek és feleslegesnek tűnnek fel, száz és száz oldallal később feleletre találnak. Az elbeszélés felülete alatt rejtett villanyvezetékek szaladnak, amelyek híreket visznek és titokzatos jeleket cserélnek. Van nála lelki titkosírás, egészen parányi testi és lelki jelek, amelyek értelmét csak a második, harmadik olvasás mutatja meg. Nincs még epikus, aki a történés csontváza, a dialógok bőre alatt az elbeszélésnek ilyen idegekkel átszőtt, az eseményeknek ily földalatti láncolatával bírna. És mégis alig lehet rendszernek nevezni: mert ezt a lélektani folyamatot magának az embernek látszólagos önkényűségével és mégis titokzatos rendszerességével lehet csak összehasonlítani. Míg a többi epikus művészek, különösen Goethe, inkább a természetet igyekeznek utánozni, mint az embert és a történést úgy élveztetik velünk szervesen, mint egy növényt, felfestve, mint egy tájat, Dosztojevszkij regényeit úgy éljük át, mint egy különösen mély és szenvedélyes emberrel való találkozást. Dosztojevszkij remekművei örökkévalóan őseredeti, kettéhasadt, tudatos, izgatottan-szenvedélyes ideglények, mindig csak megerjedt hús és agy, sohasem acélos anyag, tisztán kiizzott elem. Kiszámíthatlan és kifürkészhetlen, amilyen kifürkészhetlen a lélek a test határán belől és a művészet formáin belől nincs párja.

Összehasonlíthatlan: művészetének csodálatossága, lélektanának mesteri volta; túl van minden mértéken és minél mélyebben hatolunk be művébe, annál valószínűtlenebbnek és hatalmasabbnak tűnik fel nagysága. Ezzel távolról sem akarjuk azt mondani, hogy ezek a regények mind tökéletes mesterművek, sőt sokkal kevésbbé azok, mint más szegényesebb művek, amelyek szűkebb kört fognak be és kevesebbel is megelégszenek. A mértéknélküli elérheti az örökkévalót, de nem tudja utánozni. Hallatlan építő munkájának sok részét elmosta a szenvedély, sok hatalmas koncepciót tönkretett a türelmetlenség. Ám Dosztojevszkijnek ez a türelmetlensége művészete tragédiájától visszavezet élete tragédiájához, mely éppúgy, mint Balzacnál, külső sors és nem belső könnyelműség, mert az élet ösztökélte és túlságosan hajszolta ahhoz, hogy műveit tökéletesre alkothatta volna. Ne felejtsük el, hogy keletkeztek ezek a művek! Az egész regényt már előre eladta Dosztojevszkij, amikor még csak az első fejezeteknél tartott, és minden munkája előlegről új előlegre való hajtóvadászat. «Mint egy vén postagebe» úgy dolgozik, az egész világ szökevénye, gyakran hiányzik ideje és nyugalma ahhoz, hogy az utolsó simítást elvégezze és ezt tudja ő, minden ember közt a legtudóbb és mint egy vétket, úgy érzi. «Látná csak ön, mily állapotban dolgozom! Makulátlan mesterművet követel tőlem, de a legkeserűbb, legnyomorultabb szükség gyorsasága kényszerít» – így kiált fel elkeseredetten. Megátkozza Tolsztojt és Turgenyevet, akik kényelmesen, birtokukon ülve kerekítik és rendezgethetik a sorokat és akiktől különben semmitsem irigyel, mint ember. Nem fél a szegénységtől, de a művész, akit a munka proletárjává alacsonyítottak, művészi volta fékezhetetlen vágyódásából fellázad a «földbirtokos-irodalom» ellen, mert szeretne egyszer végre nyugodtan, tökéletest alkotni. Műveinek minden hibáját ismeri és tudja, hogy amint epilepsziás rohama után enged a feszültség, a remekmű megfeszült burkolata elveszti áthatlanságát és közönyös dolgok is beleömlenek. Sokszor barátainak vagy feleségének kell őt figyelmeztetni, amikor a kéziratot felolvassa, egy-egy durva feledékenységre, melyet rohamtól elhomályosult elméjével elkövet. Ez a proletár, a munka napszámosa, az előlegek rabszolgája, aki legszörnyűbb nyomorúsága idején egymásután három gigászi regényt ír, bensőleg a legtudatosabb artista. Fanatikusan szereti az aranyműves munkát, a tökéletesítés filigránkodását. A szükség korbácsa alatt is órák hosszát ötvöz és mintáz egyes oldalakat és bár felesége éhezik és a szülésznőt még nem fizették ki, kétszer megsemmisíti a «Félkegyelmű» kéziratát. A tökéleteshez való akarata végtelen, de nyomorúsága is végtelen. Lelkéért ismét a két legerőszakosabb hatalom küzd, a külső és a belső kényszer. Mint művész is a kettősség nagy kettéhasítottja marad. Amint benne az ember harmónia és nyugalom után, úgy szomjazik benne a művész örökösen tökéletesség után. És amint ott, itt is szétzúzott karokkal feszül rá sorsának keresztjére.

A művészet tehát, az egyedül-egyetlen, még az sem megváltás a kettéhasadás e felfeszítettjének, még az is kín, nyugtalanság, rohanás és menekülés, a hontalannak még az sem otthona. És a szenvedély, amely alkotásra űzi, a tökéletességen túlhajszolja. Itt is a tökéletességen túl kergeti az örökké elérhetetlen felé, nem teljesen felépített csonka tornyokkal (mert úgy a Karamasoff, mint a Raskolnikoff egy soha meg nem írt befejező részt igér) magasulnak regényei palotái, a vallás égboltjára, az örök kérdések felhőzetébe. Ne nevezzük regényeknek többé és ne epikai mértékkel értékeljük őket: hiszen már rég nem pusztán irodalom ez, hanem valami új, titkos kezdet, új emberről való mitosznak prófétai előhangja, nyitánya és jóslata. Bármennyire is szereti Dosztojevszkij a művészetet, még mindig nem ez a legvégsőbb számára és mint minden fenséges orosz, ő is csak úgy tekinti a művészetét, mint az embernek Istenhez, a megismerés felé vezető hídját. Emlékezzünk csak: Gogoly a «Holt lelkek» után ott hagyja az irodalmat és misztikus lesz, az új Oroszország titokzatos hírnöke. Tolsztoj 60 éves korában elátkozza saját és más művészetét és a jóságnak és igazságnak evangélistája lesz. Gorkij lemond a dicsőségről és forradalmat hirdet. Dosztojevszkij végórájáig nem ejtette el a tollat, de amit alkotott, már régtől fogva nem földi, szűk értelemben vett remekmű, hanem a harmadik birodalom evangéliuma, az új orosz világ valamilyen mitosza, apokaliptikus, sötét és rejtélyes jóslat. Ennek az örökké elégedetlennek a művészet csak kezdet s befejezése a végtelenbe ér. Csak lépcső volt számára és nem maga a templom. Műveinek tökéletességében van valami nagyszerű, amit nem lehet szavakba foglalni és éppen ezért, mert ezt a legvégsőt csak sejteni lehet bennük és nincs mulandó formába öntve, utakká lettek, melyek az emberiség és az emberek tökéletesbüléséhez visznek…

A határok átlépője.

A tradició a multak határköve a jelen körül: aki a jövendőbe akar eljutni, kell hogy átlépjen rajtuk. Mert a természet nem ismer megállást a megismerésben. Látszólag rendet követel, de mégis csak azt szereti, aki új rend kedvéért széttöri a határokat. Egyes emberekből önnön erejének túlságával azokat a hódítókat teremti ki magának, akik a lélek megszokott tájairól az ismeretlenség sötét óceánjaira hajóznak, a szív új világrészeibe, a lélek új szférájába. E vakmerő határátlépők nélkül az emberiség önmaga foglya volna és a fejlődése körfutás. E nagy hírnökök nélkül, akikben a természet mintegy önmagát küldi előre, nem volna nemzedék, amely útját ismerné. A nagy álmodók nélkül az emberiség nem ismerné fel legmélyebb értelmét. A világot nem a nyugodt felfedezők, az otthon földrajztudósai tették tágassá, hanem a desperádók, akik ismeretlen tengereken át új Indiákba utaztak; nem a pszichológusok, a tudósok ismerték fel a modern lélek egész mélységét, hanem a költők közt a mértéktelenek, a határok átlépői.

Dosztojevszkij napjaink irodalmának nagy határátlépői között a legnagyobb volt és senkisem fedezett fel a lélekben annyi új világrészt, mint ez a háborgó, ez a mértéktelen, akinek, saját bevallása szerint: «A megmérhetetlen és a végtelen oly szükséges volt, mint maga a föld!» Sohasem állott meg, «mindenütt átléptem én a határokat» – írta büszkén és önvádlóan egy levelében – «mindenütt». És csaknem lehetetlen valamennyi tettét felsorolni, a gondolat jeges gerincén való vándorlásait, a tudatalatti legrejtettebb forrásáig való leszállását és az önmegismerés szédítő csúcsaihoz való, csaknem holdkóros feljutást. Ahol nem volt járt út, azt járta be és ott élt legszívesebben, ahol labirint és zűrzavar volt. Soha azelőtt az emberiség nem ismerte fel ily mélyen lelki lényének szerkezetét és rejtélyét; tisztábban látott, tudatosabb lett és egyben érzésben titokzatosabb és istenibb. Nélküle, minden mérték nagy áthágója nélkül, az emberiség kevésbé ismerné veleszületett titkát és műveinek csúcsairól messzebbre pillanthatunk be a jövendőbe, mint valaha!

Az első határ, amelyet Dosztojevszkij átlépett, az első messzeség, amelyet előttünk megnyitott: Oroszország. Felfedezte nemzetét a világ számára, európai tudatunkat kibővítette és elsőnek ismertette meg velünk az orosz lelket, mint a világlélek egy töredékét és legdrágább kincsét. Míg nem jött, Oroszország Európának csak egy határ volt, Ázsiába való átmenet, színes folt a térképen, és saját kultúránk barbár, már túlhaladott gyermekkora és multja. Elsőnek mutatta meg ebben a pusztaságban a jövendő erőt, ő éreztette meg velünk Oroszországot, mint új vallásosság lehetőségét, mint az emberiség nagy költeményében az eljövendő Betűt. A világ szívét így gazdagította új felismeréssel és új várakozással. Puskin (aki számunkra oly nehezen hozzáférhető, mert költői nyelve minden fordításban elveszti villamos erejét) csak az orosz arisztokráciával ismertetett meg bennünket, Tolsztoj pedig az egyszerű, patriarchálisan-paraszti emberrel, a régi, elfoszló, kiélt világ lényével. Dosztojevszkij az első, aki lelkünket új lehetőségek hírüladásával felgyujtotta, ő az első, aki ezen új nemzetnek géniuszát fellángoltatja és odavisz bennünket, hogy csaknem vágyakozunk arra, hogy orosz népének kezdetleges lelke és világgyermeksége égő cseppjét a vén Európa fáradt, stagnáló világába beleizzítsuk. És különösen ebben a háborúban éreztük, hogy mindazt, amit Oroszországról tudtunk, csak ő általa tudtuk és ő tette lehetővé, hogy ezt az ellenséges országot lelkünk testvérhazájának érezhessük.

De a világnak Oroszországról való fogalma kultúrális kibővítésénél (mert ezt talán Puskin is elérte volna, hogyha 37 éves korában nem esik el pisztolypárbajban) még jelentősebb és mélyebb lelki öntudatunknak az a borzasztó kiszélesbülése, amely az irodalomban példanélkül való. Dosztojevszkij a lélekbuvárok lélekbuvára. Mágikusan vonzza az emberi szív mélysége; az ösmeretlen, a tudatalatti, a kifürkészhetetlen az ő igazi világa. Shakespeare óta senki másnál nem tanultunk annyit az érzés titkáról és korlátjainak mágikus törvényeiről, s mint Odysseus, az egyetlen, aki Hadeszből, a földalatti világból visszatért, ő a lélek alvilágáról mesél nekünk. Mert őt is, mint Odysseust, Isten, démon kísérte. Betegsége, amely az érzés magaslatára száguldott fel vele, amelyet közönséges halandó soha el nem ér és amely lezúdította a borzalom és aggodalom állapotába, amelyek már túl vannak az élet határán, tette képessé, hogy az élettelennek és életfelettinek ebben a majd fagyos, majd tüzes légkörében lélegzetet vehessen. Amint az éjjeli állatok a sötétben látnak, ő is az öntudat e félhomályában tisztábban lát, mint más a napvilágon. A tüzes elemek között, hol mások megégtek, ott érzi csak az érzés igaz, jóleső melegét, túlnőtt messze az egészséges lelken, bentlakott a beteg lélekben és ezzel az élet legmélyebb titkában. Lehelletnyi közelségre világított arcába az őrületnek, mint alvajáró járt biztosan az érzés háztetőin, amelyről az ébrek és tudók ájultan alázuhantak. Dosztojevszkij mélyebben hatolt a tudat alatti alvilágba, mint az orvosok, a jogászok, a kriminalisták és lélekbuvárok. Mindazt, amit a tudomány csak később fedezett fel és nevezett el, amelyet a holt ösmeretből, mint valami bonckéssel, kísérletek útján kihámozott, mind a távolba érző, hisztérikus, távolba halló és perverz jelenségeket jós együttérzésével mindenkit megelőzve írta le. A lélek jelenségeit egészen az őrület széléig (amely a lélek túlzása), egészen a bűn széléig (amely az érzés túlzása) kutatta ki és ezzel a lélek új földrészeinek végtelen területeit járta be. Egy régi tudomány könyvének utolsó lapját véle zárta le, Dosztojevszkij a művészetben új lélektant kezdett meg.

Egy új lélektan: mert a lélek tudományának is meg vannak a maga módszerei és a művészetnek, amely minden időkön keresztül végtelen egységnek látszott, örökké új törvényekre van szüksége. Itt is változik a tudás, a felismerés mindig új megoldások és meghatározásokkal halad előre, és mint a kémia lecsökkentette kísérletekkel a látszólag oszthatatlan őselemek számát, s viszont a látszólag legegyszerűbben is összetételekre bukkant, így oldotta fel a lélektan az érzés egységét, mind mélyebb és mélyebbre nyomuló differenciálódással az ösztönök és ellenösztönök végtelenségébe. Egyes emberek előrelátó zsenialitása dacára nem lehet félreismerni a régi és az új lélektan közti határvonalat. Homértól messze, még Shakespearen is túl voltaképp csak egyvonalú lélektant ismertünk. Az ember még formula, csontba és húsba öltöztetett tulajdonság: Odysseus ravasz, Achilles bátor, Ajax haragos, Nesztor bölcs… Ezeknek az embereknek minden elhatározása, minden tette világosan és nyíltan akaratuk lőtávolában fekszik. Még Shakespeare is, a régi és új művészet fordulójának költője, úgy rajzolta embereit, hogy lényöknek ellentmondó melódikáját mindig egy domináns fogja fel. De épp ő az első, aki elsőnek küld embereket a lélek középkorából újkori világunkba. Hamletjében teremti meg az első problematikus természetet, a modern differenciált ember ősét. Itt törik meg az akarat először, az új lélektan értelmében, különböző akadályokban; itt kerül az önmegfigyelés tükre magába a lélekbe s megteremti az önmagát felismerő embert, aki kétszeresen él, kifelé és befelé egyszerre, aki tettekben gondolkozik és gondolkodásban váltja magát valósággá. Itt éli az ember először az életet, úgy, mint ahogy mi érezzük, érez, amint mi érzünk mostan, igaz, hogy még csak a tudatnak félhomályában, mert a dán herceget még babonás világ maradványai fogják körül és kényszerképzetek, sejtelmek helyett még varázsitalok és szellemek hatnak nyugtalan elméjére. De mégis, itt be van fejezve már az érzés kettősségének borzasztó lélektani eseménye. A lélek új kontinensét felfedezték és szabad útjuk van a jövendő kutatóknak. Byron, Goethe, Shelley, Child Harold, Werther romantikus embere, aki lényének a józan világgal szembehelyezkedett szenvedélyes ellentmondását örökös ellentétként érzi, nyugtalanságával segíti elő az érzések kémiai szétbomlását. Az exakt tudomány még néhány értékes egyéni megismerésre bukkant. Ezután jön Stendhal. Ő már többet tud, mint minden előzője az érzések kristályképződéséről, az érzelmek sokféleségéről és átváltozó képességéről. Sejti a szív titkos harcát minden egyes elhatározása előtt. De lángeszének lelki lustasága, jellemének sétafikáló lomhasága még nem képes arra, hogy a tudatalattinak egész dinamikájára rávilágítson.

Dosztojevszkij, az egységnek nagy elpusztítója, az örökös dualista, hatol be elsőnek a titokba. Ő vagy senki más teremtette meg az érzés tökéletes analizisét. Dosztojevszkijnél az érzések egysége tömeggé foszlott szét, mintha embereibe más lelket építettek volna be, mint a régi emberekbe. Minden eddigi költőnek legvakmerőbb lelki analizise is felületesnek tűnik fel e differenciáltság mellett, valahogy úgy hatnak, mint az elektrotechnika harminc évvel ezelőtt kiadott tankönyve, amelyben még csak kezdetleges dolgokról van szó, mely a lényegest még csak nem is sejti. Lelki szférájában nincs egyszerű érzés, osztatlan elem, minden konglomerát, közbenső állomás, átmeneti határállomás. Az érzés végtelen visszásságban és zűrzavarban tétovázik, ingadozik, míg tetté válik és az akaratnak és igazságnak eszeveszett kicserélődése rázza össze-vissza az érzéseket. Az ember azt hiszi, hogy egy elhatározásnak, egy vágynak legvégső széléig jutott már el és mindig és újra egy másikra mutat vissza. Gyűlölség, szerelem, kéj, gyengeség, hiúság, büszkeség, uralomvágy, alázat, tisztelet, valamennyi ösztön örökös átváltozásban egymásba fonódik. A lélek dzsungel, szent chaosz Dosztojevszkij műveiben. Vannak nála: iszákosok tisztaság utáni vágyódásból, bűnösök a bűnbánat utáni vágyból, lánymeggyalázók az ártatlanság becsüléséből, istenkáromlók vallásos szükségből. Alakjai vágyódása egyforma a visszautasítás, vagy a beteljesülés reményében. Dacuk, hogyha az ember egészen szétbontja, nem más, mint elrejtett szemérem, szerelmük csökevény gyűlölet, gyűlöletük elrejtett szerelem. Ellentét ellentétet termékenyít meg. Találunk nála kéjenceket a szenvedés utáni vágyból és önkínzókat kéj utáni vágyból, akaratuk pergettyűje őrjöngő körforgásban forog. A vágyban már az élvezetet élvezik, az élvezetben az undort, a tettben élvezik a megbánást és a megbánásban visszaérzőn újra a tettet. Egyszerre van náluk fent és lent, az érzéseknek megsokszorosodása. Amit kezeik tesznek, arról nem tud a szívük, szívük szaváról nem tud az ajkuk, minden egyes érzés kettéhasadt, sokféle, sokértelmű. Sohasem sikerül Dosztojevszkijnél az érzések egységére bukkanni, egy emberét sem lehet egy fogalom hálójában megfogni. Nevezzük Karamasoff Fedort kéjencnek, ez a fogalom, úgy látszik, mintha kimerítő volna és mégis: hiszen Swidrigailov is kéjenc és a «Sihederek»-ben a névtelen diák is ilyen és mégis egész világ van köztük és érzéseik között. Swidrigailovnál a kéj hideg, lelketlen kicsapongás, ő a fajtalanság számító taktikusa. Karamasoff kéjérzése viszont életvágy, az önbemocskolásig hajtott kicsapongás, mély ösztön, belevegyülni az élet legaljába, mert hiszen az is élet és az életkedv extázisában még ezt a legalsóbbat, az alját is élvezni. Azok érzéshiányból kéjencek, ezek pedig annak túlságából; ami ezeknél a lélek beteg izgalma, azoknál krónikus gyulladás. Swidrigailov a kéj középutasa, akinek «bűnöcskéi» vannak bűn helyett, kis piszkos állatka, érzékrovar és a másik, a névtelen diák a «Sihederek»-ben, lelki gonoszságok szexualitásba átvitt perverziója. Látjuk, hogy közöttük az érzések egész világa áll, holott egyazon fogalom illik rájuk, s amint itt a kéj titokzatos gyökereire és alkotó elemeire oszlott és differenciálódott, úgy vezet vissza Dosztojevszkij minden érzést, minden ösztönt a legmélyebb mélységbe, minden erőáramlat őseredetéhez, az én és a világ, a talponállás és odaadás, büszkeség és alázat, tékozlás és takarékosság, magánosság és közösség, centrifugális és centripetális erő, önértékelés vagy önmegsemmisítés, én vagy Isten közötti végső ellentéthez. Nevezzük őket ellentétpároknak, amint a pillanat követeli, mindannyiszor a legvégsők, lélek és test közti ama világ ősérzései. Sohasem tudtunk az érzések e nyüzsgő sokféleségéről, lelki életünknek ily összevegyítettségéről annyit, mint Dosztojevszkij óta.

Az érzésnek ez a feloldása legmeglepőbb Dosztojevszkijnél a szerelemben. A tettek tette nála, hogy a regényt, sőt az egész irodalmat, amely évszázadok óta, az antik kor óta, mindig a férfi és nő közötti központi érzésből, mint minden élet ősforrásából indult ki, még mélyebbre lefelé és még magasabbra felfelé, a legvégső megismerésig vitte el. A szerelem, mely más költőknél az élet végcélja, a művészi munka elbeszélési célja, ő nála sohasem őselem, hanem az életnek csak egy lépcsőfoka. Másoknál a megbékélés glóriás pillanata, az ellentétek kiegyenlítődése abban a percben harsan fel, ahol lélek és érzék, nem és nem maradéktalanul feloldódik az isteni érzésben. Végső fokon ezeknél a többi költőknél az életkonfliktusok Dosztojevszkijhez viszonyítva nevetségesen primitívek. A szerelem, ez az isteni felhőből készült varázspálca, megérinti az embert, ez a titok, a nagy bűbáj, az élet megmagyarázhatatlan, kifürkészhetetlen, végső misztériuma. És a szerelmes szeret, boldog, ha eléri, akit megkívánt, boldogtalan, ha nem kapja meg. Minden költőnél az emberiség mennyországa: viszontszeretettnek lenni. De Dosztojevszkij mennyboltja még magasabb. Az ölelkezés nála még nem egyesülés, a harmónia nála még nem egység. A szerelem előtte nem boldogsági állapot, kiegyezés, hanem emelkedett harc, intenzívebben fájó örök seb, a szenvedések egy pillanata, erősebb életszenvedés, mint a közönséges perceké. Ha Dosztojevszkij alakjai szeretik egymást, akkor nem nyugosznak. Ellenkezőleg, alakjait akkor rázza meg legjobban valójuk ellentétessége, amikor szerelmük viszonzott, mert szertelenségükben nem merülnek el, hanem azt még fokozni igyekszenek. Kettősségük igazi gyermekei, nem állanak meg ennél a végső pillanatnál. Megvetik a pillanat szelid kiegyenlítődését, (amelyet mások legszebbnek tartanak) hol a szerető férfi és szerető asszony egyformán és erősen szeretnek és szerettetnek, mert ez harmónia volna, vég, határ és ők csak a határtalannak élnek. Dosztojevszkij emberei nem akarnak úgy szeretni, amennyire őket szeretik: csak szeretni akarnak és áldozat akarnak lenni, az, aki többet ad az, aki kevesebbet kap és egymásra licitálnak az érzés őrült felfokozásában, míg lihegés, sóhajtás, harc, kín lesz abból, ami szelid játékkal kezdődött. Őrjöngő átváltozásban akkor válnak boldoggá, ha visszalökik, ha kigúnyolják, ha megvetik őket, mert hiszen akkor ők azok, akik adnak, végtelen sokat adnak és semmit sem követelnek érte és ezért hasonlít úgy nála, az ellentétek mesterénél, a gyűlölet a szerelemhez és a szerelem mindig úgy hasonlít a gyűlölethez. Azokban a rövid időközökben is, amikor egymást szinte koncentrikusan szeretik, az érzés egysége mégegyszer szétrobban, mert Dosztojevszki emberei nem képesek arra, hogy érzékeik és lelkük zárt erejével egyszerre szeressék egymást. Vagy az egyikkel, vagy a másikkal szeretnek, a test és a lélek soha sincs náluk harmóniában. Figyeljük csak meg nőalakjait. Valamennyien Kundryk, egyszerre az érzés két világában élnek, lelkeik a szent Grált szolgálják, de egyszersmind testüket gyönyörteljesen égetik el Titurel virágligeteiben. A kettős szerelem jelensége, amely más költőknél a legkomplikáltabbak egyike, nála mindennapi, magától értetődő. Philipowna Natasa lelki lényével Myskint, a szelid angyalt szereti és nemi szenvedéllyel ugyanakkor Rogosinba, ellenségébe szerelmes. A templomajtó előtt elszakítja magát a hercegtől, – a másik ágyába, s részeg dorbézolásából visszarohan üdvözítőjéhez. Lelke felette áll és rémülve néz arra, amit lent teste művel, teste ugyanakkor mintegy hipnotikus álomban alszik, míg lelke önkívületben a másik felé fordul. És éppen így Grusenka, egyszerre szereti és gyűlöli első csábítóját, szenvedélyesen szereti Dimitrijét és hódolatával egészen testetlenül Aljosát. A «Sihederek» édesanyja hálából szereti első urát, ugyanakkor rabszolgaságból, alázatosságból Wersilovot. Végtelenek, megmérhetetlenek a fogalom átváltozásai, amelyet más lélekbuvárok szerelem név alatt fognak össze könnyelműen, úgy amint letűnt korok orvosai egy név alá szorították össze a betegségek egész csoportját, amelyre ma száz nevük és száz módszerük van. A szerelem Dosztojevszkijnél átváltozott gyűlölet (Alexandra), részvét (Dunia), dac (Rogosin), érzékiség (Karamasoff Fedor), önkínzás, de a szerelem mögött mindig más érzés is áll, egy ősérzés. A szerelem nála sohasem elementáris, oszthatatlan, megmagyarázhatatlan, ősi jelenség, csoda; mindig megmagyarázza és szétdarabolja a legszenvedélyesebb érzést is. Oh, végtelenek, végtelenek ezek az átváltozások és mindegyik közülük más és más színben csillog, a hidegségtől faggyá dermed és ismét felizzik végtelenül és áthatlanul, mint az élet sokfélesége. Csak Iwanovna Katerinára akarok emlékeztetni. Meglátja Dimitrit egy bálon, az bemutatkozik neki, megsérti és ezért meggyűlöli a férfit. Az bosszút áll, megalázza és akkor a leány szereti, vagy voltaképpen nem is őt szereti, hanem a lealázást, amelyben részesítette. Feláldozza magát és azt hiszi, hogy szereti, de nem szeret mást, mint saját önfeláldozását, szereti szerelmi pózát és látszólag minél jobban szereti, annál jobban gyűlöli újra. És ez a gyűlölet rászabadul az életére és elpusztítja; s abban a pillanatban, ahol kitűnik, hogy önfeláldozása csak hazugság volt és lealázása meg van bosszúlva, – szerelmes belé újra! Dosztojevszkijnél ilyen komplikált egy szerelmi viszony. Lehet-e ezt azokhoz a könyvekhez hasonlítani, hol az utolsó oldalon ketten szeretik egymást végre és az élet minden akadályán keresztül egymásra találnak? Ahol a többiek végződnek, ott kezdődnek még csak Dosztojevszkij tragédiái, mert nem szerelmet akar a világ értelméül és diadalául, nem a nemeknek langyos kibékülését. Az antik világ nagy tradicióihoz kapcsolódik, ahol a sorsnak értelme és nagysága nem egy asszony meghódítása volt, hanem megállani a sarat a világgal és az istenekkel szemben. Nála ismét felemelkedik az ember és tekintetét nem a nőkhöz emeli, hanem nyílt homlokkal fordul Isten felé. Tragédiája több, mint a nemnek a nemhez, a férfinak a nőhöz való tragédiája.

Ha az ember felismeri Dosztojevszkijt megismerése mélységében, az érzések maradéktalan feloldásában, akkor tudjuk, hogy nincs többé út tőle a multba vissza. Ha egy művészet igaz akar lenni, ezentul nem állíthatja fel az érzéseknek kis szentképeit amelyeket ő már szétrombolt, nem szabad többé, hogy a regényt a társaságnak és érzéseknek kis körébe szorítsa, nem szabad, hogy a lélek titokzatos közbenső birodalmát elhomályosítsa, amelyen keresztül világított. Ő volt az első, aki annak az embernek megsejtését adta, akik voltaképp vagyunk, a multtal ellentétben, érzésben differenciáltabban és megismeréssel megrakottabban, mint minden előző korok. Senkisem tudja kimérni, hogy az utolsó ötven esztendőben, könyvei óta, mennyivel jobban hasonlítunk Dosztojevszkij emberéhez és próféciái közül mennyi ment át már a vérünkbe, sejtelmei közül hány töltötte el a lelkünket. Az új világ, amelyet elsőnek lépett át, talán már a mi világunk és a határok, amelyeken áthaladt, talán a mi biztos hazánk.

A mi végső igazságunkból, amelyet most élünk át, végtelen sokat tárt fel előttünk, mint egy próféta. Az emberi mélységnek új mértéket adott: soha halandó ő előtte nem tudott annyit a lélek halhatatlan titkáról. Azonban csodálatos: bármennyire is kitágította önmagunkról ismereteinket, bármily sokat is tanultunk tőle, sohasem felejtjük el megismerésénél a nagyszerű érzést: alázatosnak lenni és az életet, mint valami démonit érezni. Hogy tudatosabbak lettünk általa, nem tett bennünket szabadabbá, hanem megkötöttebbé. Mert mikép a modern emberek a villámot nem kevésbbé érzik hatalmasnak, mint az előző nemzedékek bár elektromos jelenségnek ismerték fel és légköri feszültségnek és kisülésnek nevezték el, épp oly kevéssé tudja az emberek lelki mechanizmusának magasabb felismerése bennünk az emberiség iránti tiszteletet megkisebbíteni. Éppen Dosztojevszkij, aki a lélek egyes részleteit oly tudatosan mutatta fel előttünk, ő a nagy analitikus, az érzések anatomusa, korunk minden költőjénél mélyebben adja az univerzális világérzést. És ő, aki mélyebben ismerte meg az embert, mint bárki más előtte, viseltetik a legmélyebb tisztelettel a Megfoghatatlan iránt, aki őt alkotta, az Isteni iránt, az Isten iránt.

Az Istenkín.