ELŐSZÓ.
Romain Rollandnak hálából derűs és borús években változatlan barátságáért.
Balzac, Dickens és Dosztojevszkijről szóló e három kísérletet – bár tíz évnyi idő alatt írtam – mégsem véletlen fűzi egy könyvvé. A XIX-ik század három nagy és az én felfogásom szerint egyedüli regényíróit típusként bemutatni azonos szándék vezérel: hisz ellentétes egyéniségükkel egymást kiegészítik és a romanciernek, az epikus világ alakítójának fogalmát tisztultabb alakban mutatják be.
Ha itt Balzac, Dickens és Dosztojevszkijt a XIX-ik század egyedüli nagy regényíróinak nevezem, e beállítással távolról sem ösmerem félre Goethe, Keller Gottfried, Stendhal, Flaubert, Tolstoj, Hugo Viktor és mások egyes műveinek nagyságát, kik közül némelyiknek egy-egy regénye, kivált Balzac és Dickens különválasztott életművét, messze felülmúlja. Úgy vélem ezért, kifejezetten fel kell állítanom egy regény írója és a romancier közötti benső és megdönthetetlen különbséget. Végső, legmagasabb értelemben regényíró csak az enciklopédikus lángész, az univerzális művész, aki – s itt műveinek terjedelme s alakjainak sokasága a döntő érv – egész világot alkot, a földi világ mellett a maga külön világát, külön típusokkal, melynek külön nehézkedési törvénye, külön csillagos égboltja van. Aki minden alakot, minden élményt annyira átitat lényével, hogy nem csak ő rá tipikus, hanem reánk is azt a szimbólikus, mély benyomást teszi, ami sokszor arra ösztönöz bennünket, hogy élményeket és embereket róluk nevezzünk el úgyannyira, hogy az eleven életben azt mondjuk egy emberről: balzac-i figura, dickensi alak, Dosztojevszkij természet. E művészek mindegyike alakjaik tömegével oly egységes szemlélettel teremt élettörvényt, életfelfogást, hogy belőle a világ új képe támad. S könyvem főkép azt kísérli meg: hogy ezt a belső törvényszerűséget, ezt a jellemformálást rejtett egységében bemutassa, s megíratlan alcíme ez lehetne: A regényíró lélektana.
E három regényíró mindegyikének meg van a maga külön légköre. Balzacé a társadalom világa, Dickensé a család világa, Dosztojevszkijé az egyén és a mindenség világa. Ha összehasonlítjuk őket: e világok különbségeket mutatnak, de sohasem vállalkoztunk arra, hogy e különbségekből értékítéleteket vonjunk le, vagy egy művész nemzeti elemeit kedvezően vagy elítélően hangsúlyozzuk. Minden nagy alkotó: egység, mely magában bírja határainak és súlyának mértékét; – egy életművön belől csak specifikus súly adódik, nem pedig abszolut súly az igazságosság serpenyőjében.
Mindhárom dolgozat feltételezi a művek ösmeretét: nem is bevezetésül akarnak szolgálni, hanem összegezésül, tömörítésül, kivonatul. És mert összefoglalnak, csak azt hozzák tudomásra, amit személyileg is lényegesnek éreztünk. Ezt a szükségszerű hiányosságot legjobban sajnálom a Dosztojevszkijről szóló essayben, mert mértéknélküli mértékét csakúgy nem bírja és nem fogja sohase átfogni a legszélesebb tanulmány sem, akárcsak Goetheét.
Egy francia, egy angol és egy orosz nagy alakjához örömmel csatoltam volna hozzá egy német regényíró reprezentativ képét is, ama legmagasabb értelemben vett epikai világformálóét, amint én a romancier szót értelmezem. De sem a jelenben, sem a multban nem találok egyetlenegy ily magasrangbélit sem. Könyvemnek talán az is a célja, hogy a jövendő számára követelje s a még messze rejtőzőt üdvözölje.
Salzburg, 1919.