DICKENS.
Ne könyvektől és életrajzoktól kérdezzétek meg, mennyire szerették Dickenst kortársai. Szeretet csak élőszóban dobog elevenen. Legjobb, ha olyan angollal meséltetünk magunknak róla, akinek gyermekemlékei még visszanyúlnak amaz első sikerek idejéig, oly valakivel, aki még ötven év multán sem bír rászokni arra, hogy a Pickvickek költőjét Dickensnek nevezze, hanem változatlanul, régi bizalmas, meghitt álnevén: Boznak. Visszaemlékező elbúsuló megilletődésükből megérthetjük a tömegek lelkesedését, akik akkor viharos lelkesedéssel kapkodták a havonta megjelenő kék regényfüzeteket, melyek ma – könyvgyüjtők legdrágább ritkaságai – fiókokban és szekrényekben sárgulnak. Akkortájt – így beszélte el nekem egy az «old Dickensians» közül, – a postanapon nem volt türelmük otthon bevárni a küldöncöt, aki végre hozta táskájában Boz új kék füzetét. Egész hónapon keresztül áhítozták, várták, reménykedtek, vitatkoztak, vajjon Copperfield Dorát fogja elvenni, vagy Ágnest, örültek, hogy Micawber viszonyai ismét válságosra fordultak, hiszen tudták, hogy jó kedélyével és forró punccsal hősiesen meg fog vele birkózni! és most bevárják, míg a lomha postakocsin jön a postás és megoldja mindezen víg talányokat? Nem, nem ment volna, nem bírták volna ki. S évről-évre, öregek, ifjak, a megjelenés napján kétmértföldre eléje mentek a postásnak, csak hogy hamarabb jussanak füzeteikhez. Hazafelé ballagva máris hozzáfogtak az olvasáshoz, egyik a másik válla felett pillantgatott be a füzetbe, mások hangosan olvasták fel és csak a derék családapák loholtak hosszú léptekkel haza, hogy a zsákmányt minél hamarabb láthassa az asszony vagy a gyerekek. Amint ez a városka, úgy szerette akkor Dickenst minden falu, minden város, az egész ország s túl Anglián az egész világ angolul beszélő népe, szerették a megösmerkedés első percétől halála órájáig. A tizenkilencedik században sehol a világon nincs mása ily változatlanul szívélyes viszonynak költő és nemzete között. Mint egy rakéta, úgy lángolt fel ez a hír, de nem aludt ki soha többé, mint állócsillag tündökölt a világ égboltján. A Pickvickek első füzetét 400 példányban nyomatták, a tizenötödiket már 40,000-ben, hírneve ily lavinarohanással gördült rá korára. Németországba is mihamar megtalálta útját, a garasos kis füzeteknek százai és ezrei derűt és kacagást hintettek még oly elvadult szívek barázdáiba is, Amerikába, Ausztráliába és Kanadába vándorolt a kis Nickleby Miklós, a szegény Twist Olivér és a kimeríthetlennek sok más ezer alakja. Ma milliónyi Dickens-könyv van forgalomban, nagy, kicsi, vastag és vékony könyvek, olcsók szegények számára és az amerikai legdrágább kiadás, melyet valaha költő munkáiból rendeztek (azt hiszem, háromszázezer márkába kerül ez a milliárdosok számára készült kiadás), de mindezen könyvekben ma is, mint hajdan ott fészkel az a boldog kacagás, hogy felénk csendüljön, mint csicsergő madár, mihelyt fellapozzuk. Példátlan ennek a szerzőnek sikere: s ha az évek során nem fokozódott, csak azért volt, mert a szenvedélynek nem volt már több fokozata. Mikor Dickens rászánta magát, hogy nyilvános felolvasásokat tartson, mikor először állt szemtől-szembe közönségével, egész Anglia meg volt bolondulva. Megostromolták a termeket, megtöltötték zsufolásig, a rajongók felkapaszkodtak még a terem oszlopaira is, alábújtak az emelvénynek, csakhogy a szeretett költőt hallhassák. Amerikában kemény téli hidegekben magukkal hozott matracokon a jegypénztárak előtt aludtak az emberek, pincérek hozták az ennivalót a közeli vendéglőkből, de a tolongás kibírhatatlan volt. De minden terem kicsinek bizonyult s végül Brooklynban egy templomot jelöltek ki felolvasóteremnek a költő számára. A szószékről olvasta fel Twist Olivér kalandjait és a kis Nell históriáját. Ez a hírnév nem volt szeszélyes, félretolta Scott Waltert, egész életén át elhomályosította Thakeray zsenijét, s mikor a láng kialudt, végignyilallt valami egész Anglián. Idegen emberek kezdtek beszélni róla egymásnak az utcán, s megdöbbenés fogta el egész Londont, mint egy vesztett csata után. Shakespeare és Fielding közé temették el Anglia Pantheonjába a Westminster apátságba, ezren és ezren tódultak ravatalához, s a szerény síremléket napokon át elborították a virágok és koszorúk. És még ma is, negyven év multán, alig mehetünk el nyugvóhelye mellett, hogy nehány hálás kéz reászórta virágot ne lelnénk, a dicsőség és szeretet nem hervadt el annyi év után sem. Ma is, mint akkor, midőn Anglia a Névtelennek, a Mitsemsejtőnek váratlan ajándékul a világhírt nyomta kezébe, Dickens az egész világnak legkedveltebb, legkörülrajongottabb, legünnepeltebb írója.
Egy költő művének ily rendkívüli, egyformán, szélesen átfogó és mély hatása csak két, legtöbbször egymással szemben álló elemnek ritka egybetalálkozásából fejthető meg: egy lángeszű embernek kora hagyományaival való azonosságából. Rendszerint a hagyomány és a lángész úgy állanak szemközt egymással, mint tűz és víz. Sőt a zseni egyik ösmertető jele, hogy egy még csak leendő tradiciónak mintegy megtestesűléseként az elmultnak ellensége, hogy mint egy új nemzedéknek ősapja a kihaló régi törzs ellen vérbosszút esküszik. A zseni és kora két külön világ, s bár kicserélik egymással fényüket és árnyaikat, de más és más szférákban keringnek, bolygó pályájukon találkoznak egymással, de soha nem egyesülnek. És most itt van a csillagos ég ama ritka tüneménye, mikor egyik bolygó árnyéka a másik ragyogó tányérját annyira elfödi, kitölti, hogy a kettő eggyé olvad: Dickens ennek a századnak egyetlen nagy költője, akinek benső meggyőződése kora szellemi törekvéseivel azonos. Regénye tökéletesen olyan, mint az akkori Angolország ízlése, műve az angol hagyományok megtestesülése: Dickens a csatornán túli hatvan millió embernek humora, megfigyelése, erkölcse, esztétikája, szellemi és művészi tartalma, egészen különös, néha oly idegen s néha oly megkapóan rokonszenves életérzése. Nem ő alkotta műveit, hanem az angol tradició, a modern kultúrák közt a legerősebb, a leggazdagabb, legkülöncebb és azért legveszedelmesebb is. Eleven erejét nem szabad lebecsülnünk. Minden angol angolabb, mint a német ember német. Az angol természet egy ember szellemi szervezetén nem holmi lakkfesték, ráfestett szín, hanem egészen vérébe hatolt, életritmusát szabályozó valami, s átlüktet az egyén legbensőbb, legtitkosabb, legőseredetibb tulajdonán: a művészetén. Az angol ember mint művész is inkább faji jellegű, mint a német vagy francia. Angliában ezért minden művész, minden igazi költő küzdött a benne rejlő angollal, de a legbuzgóbb, legkétségbeesettebb gyűlölettel sem bírta a tradiciót legyűrni magában. Finom erekkel mélyen lenyúl az a lélek talajába, s aki az angol jelleget ki akarja tépni, tönkreteszi az egész szervezetet, mely e sebtől elvérez. Nehány arisztokrata a szabad világpolgárság utáni vágyódásában megkísérelte: Byron, Shelley, Oscar Wilde meg akarták semmisíteni magukban az angolt, mert gyűlölték az angolok örök-polgári voltát. De csak önön életüket zúzták széjjel. Az angol hagyomány a világon a legerősebb, a leggyőzelmesebb, de a művészetre a legveszedelmesebb. Legveszedelmesebb, mert alattomos: nem valami fagyos pusztaság, nem rideg és barátságtalan, sőt meleg tűzhellyel és szelid kényelemmel csalogat, de be van kerítve erkölcsi határokkal, korlátoz, szabályokat állít fel és nem fér össze a szabad művészi ösztönnel. Szerény lakás, hol megáll a levegő, az élet viharai elől megvédett, derüs, barátságos és vendégszerető, igazi «home», a polgári megelégedettség kandallótüzével, de mégis börtön annak, akinek hazája széles e világ, akinek legmélyebb gyönyörűsége a végtelenségben nomádul boldog kalandos csapongás. Dickens kényelmesen belehelyezkedett az angol tradiciókba, otthonosan berendezkedett annak négy fala közt. Jól érezte magát a hazai légkörben és soha életében nem lépte át Anglia művészi, erkölcsi vagy esztétikai korlátjait. Nem volt forradalmár. A művész szépen megfért benne az angollal, sőt lassanként egészen felolvadt benne. Amit Dickens alkotott, szilárdan és biztosan áll az angol hagyományok ezeréves talpazatán, soha sem hajlik el tőle, csak talán néha egy hajszálnyira, de palotája bűbájos architekturával mégis nem hitt magasba szökkenti tornyait. Műve népének tudatalatti, művészetté vált akarata, és ha költészetének intenzitását, ritka kiválóságait és elhanyagolt lehetőségeit elhatároljuk, egyben mindig Anglia az, akivel perbe szállunk.
Dickens legfőbb költői kifejezése az angol tradicióknak, Napoleon hősi százada, a dicsőséges mult s a jövő álma, az imperializmus között. Ha a nagyszerű helyett, melyre zsenije predesztinálta, csak rendkívülit alkotott, nem Anglia, nem a faj akadályozta meg benne, hanem a véletlen körülmény: Anglia Viktória-korszaka. Shakespeare maga is egy angol korszak legfensőbb lehetősége, költői beteljesülése volt: az Erzsébet-kornak, a tetterős, fiatalos hevű, életörömmel telt Angliának, mely először nyújtotta ki kezét a világuralom felé, amely túlhabzó erőtől forrott és vibrált. Shakespeare a tett, az akarat, az energia századának fia volt. Új horizontok bukkantak fel, Amerikában kalandos birodalmakat szereztek, ősi ellenséget morzsoltak szét, Olaszországból átvilágított az északi ködbe a renaissance tüze, Isten és vallás lett trónvesztes s a világot újra meg kellett telíteni új, eleven értékekkel. Shakespeare a hősi Anglia inkarnációja volt, Dickens csak a bourgeois Anglia szimbóluma. Más királynőnek, a szelid, háziasszonyos, jelentéktelen old queen Viktóriának volt loyalis alattvalója, lelkesültség és szenvedély nélküli, szenteskedő, kényelmes, rendezett állam polgára. Szárnyalását lenyügözte a kor súlya, mely nem volt éhes, csak emészteni akart, hajóinak vitorláival lankadt szellő játszott csak, semmi sem hajtotta el az angol partoktól az ösmeretlenség veszedelmes szépségei felé, az úttalan végtelenségbe. Óvatosan mindig a megszokott, az otthonos, az átöröklött mellett maradt s ha Shakespeare a mohó Anglia vakmerősége, Dickens a jóllakott ország óvatossága. 1812-ben született. Alig hogy szemeit kinyitotta, elsötétül a világ, a nagy láng kialszik, mely az európai államok korhadt gerendáit elégéssel fenyegette. Waterloonál a gárda megtörik az angol gyalogságon, Anglia meg van mentve és ősellensége távol szigeten, egyedül, hatalom és trón nélkül pusztul el. Ezt nem élte át Dickens, ő már nem látta a világ lángját, nem látta, amint Európa egyik végétől a másikig két tűzoszlop összecsapott, tekintete Anglia ködébe révedt el. Mint ifjú, nem talál már hősöket, a hősi kor letűnt. Vannak, akik ezt nem akarják elhinni Angliában, a rohanó idő küllőit erővel és lelkesültséggel vissza akarják tartani, a világnak visszaadni a régi, zúgó lendületet… de Anglia nyugalmat akar és eltaszítja őket. Visszamenekülnek, romantikát hajszolva, titkos zugaikba, szegény kis szikrákból próbálják a tüzet újra felszítani, de a sors nem hagyja, hogy kényszerítsék. Shelley beleful a tyrrheni tengerbe, Byron lord elég lázában Missolunghinál, ez a kor nem tűr többé kalandokat. A világnak hamúszíne van. Anglia kényelmesen lakomázza fel a még véres zsákmányt; a polgár, a kereskedő, az ügynök: király, és mint nyugágyon nyujtózik a trónon. Anglia emészt. Hogy abban az időben tetszéssel találkozzék egy művészet, digestivnek kellett lennie, nem volt szabad zavarnia, nem volt szabad vad érzéseket keltenie, csak simogatni és cirógatni, szentimentális lehetett csak és nem tragikus. Nem akartak többé borzadályt, mely villámként hasít a szívbe, elállítja a lélegzetet, megfagyasztja a vért, – hiszen oly jól ismerte mindezt a valóságos életből, mikor a hírlapok jöttek Francia- és Oroszországból, – legfeljebb kis hátborzongást kívántak, dorombolást és játékot, mely a mese színes gombolyagát ide-oda gurítja. Az akkori emberek kandallóművészetet akartak, könyveket, melyeket kényelmesen a kandalló mellett lehessen olvasni, míg a vihar csapkodja az ajtófélfákat, s amelyeknek sok kis veszélytelen lángja úgy pattogjon, mint a kandalló tüze lángnyelvei, művészetet, mely a szívet felmelegítse, mint a tea s nem olyat, mely boldogan és lobogva mámorossá teszi. A tegnapelőtti győzők annyira nyugtalanok lettek, hogy önön erős érzéseiktől is féltek, csak megtartani és megőrizni akartak, nem merészelni és változtatni többé. A könyvekben csakúgy, mint az életben, csak jól felhangolt szenvedélyeket szerettek, nem viharzó extázisokat, mindig csak normális érzéseket, melyek illemtudóan sétálgatnak. Angliában akkor a boldogság egyértelmű volt a nyugodt szemlélődéssel, az esztétika az erkölcsösséggel, érzékiség annyit jelentett, mint prüdéria, nemzeti érzés: alattvalói hűség, szerelem: házasság. Az élet minden értéke vérszegénnyé vált. Anglia megelégedett s nem akar semmiféle változást. A művészetnek, hogy ily jóllakott nemzet értékelhesse, valahogy szintén megelégedettnek kellett lennie, a fennálló rendet dícsérnie és nem azon túl akarnia. S a kényelmes, barátságos, könnyen emészthető művészet utáni vágy megtalálta a maga lángelméjét, mint egykor Erzsébet királynő kora a maga Shakespearejét. Dickens az akkori Anglia teremtővé vált művészeti szükséglete. Hírnevét az alkotta meg, hogy kellő percben jött, s az a tragédiája, hogy úrrá lett rajta ez a szükséglet. Művészete a jóllakott Anglia kényelmének hypokrita moráljából táplálkozott, s ha nem rejlenék oly rendkívüli költői alkotóerő művei mögött, ha az érzések belső színtelensége felett nem ragyogna aranyosan csillámló-villámló humora, akkor csak annak az angol világnak volna értékes, s számunkra éppoly közönbössé vált volna, mint az a sok ezer regény, melyet a csatornán túl ügyeskezű emberek gyártanak. Csak ha az ember egész lelkéből gyűlöli a viktoriai éra hypokrita korlátoltságát, csak akkor mérhetjük meg teljes csodálattal annak az embernek zsenijét, aki ránkkényszerítette, hogy a jóllakott lomhaságnak ezt az utálatos, visszataszító világát érdekesnek, sőt szeretetreméltónak találjuk, aki az élet legbanálisabb, prózáját költészetté változtatta.
Dickens soha nem küzdött ezen Anglia ellen. De mélyen, a tudatalattiban, a művész birkózott benne az angollal. Eredetileg erősen és biztos léptekkel indult, lassanként azonban elfárasztotta korának puha, néha szívós, néha lágy homokja és végül mind gyakrabban és gyakrabban lépett rá a hagyomány kitaposott ösvényére. Dickenst legyűrte saját kora, s ha sorsára gondolok, mindig Gullivernek a liliputiakkal való kalandja jut eszembe. Míg az óriás alszik, a törpék ezer kis szállal kötözik a földhöz, az ébredezőt leszorítják s nem engedik addig szabadon, míg nem kapitulál és meg nem esküszik, hogy nem sérti meg soha az ország törvényeit. Az angol tradició így fonta be és tartotta foglyul Dickenst a névtelenség álmában, sikerekkel láncolta le az angol röghöz, berántotta a hírnévbe s megkötözte vele a kezeit. Hosszú, szomorú gyermekség után gyorsíró lett a parlamentben, egyszer megpróbált kis karcolatokat írni, nem annyira impulzív költői szükségérzetből, mint inkább azért, hogy bevételét szaporítsa. Az első kísérlet sikerült, egy ujság szerződtette. Aztán egy kiadó szatirikus széljegyzeteket kért tőle egy klubhoz, mely tulajdonkép az angol gentryől való karikaturák szövege lett volna. Dickens belement. És sikerült, minden várakozáson felül sikerült. A Pickwick-klub első füzetei példa nélküli sikert hoztak, két hónap mulva Boz a nemzet írója lett. A siker többre késztette és a Pickwickből regény lett. Ez is sikerült. A kis hálók, a nemzeti dicsőség titkos bilincsei még szorosabban fonódnak rá. A tetszés egyik műtől a másikhoz hajszolja, és mindjobban beszorítja a korabeli ízlés szélirányába. S a tetszésből, pénzbeli sikerből, s a művészi akarat büszke öntudatából a legkúszáltabban összefont százezer háló most már szorosan odakötötte, ott tartotta az angol földön, amíg behódolt és megfogadta magában, hogy sohasem lépi át hazájának esztétikai és erkölcsi törvényeit. Az angol tradició, a polgári ízlés hatalmába került, modern Gulliver a liliputok között. Csodálatos fantáziája, mely sasként lebeghetett volna e szűk világ felett, beleakadt a siker béklyóiba. Művészeti előretörését, művészi röptét lehúzza a benső megelégedettség ólomsúlya. Dickens elégedett ember volt. Meg volt elégedve a világgal, Angliával, kortársaival s azok is ő vele, kölcsönösen egymáshoz akartak hasonlítani. Nem volt meg benne a fenyítni képes haragvó szeretet, mely felráz, sarkantyuz és felemel, nem volt meg benne a nagy művész ősereje, aki Istennel perlekedik, eldobja a világot és önön akarata szerint formálja újjá. Dickens szelíd, istenfélő volt, a fennálló rendet jóakaratúan csodálta, örökké gyermeki játékos kedvvel gyönyörködött benne. Megelégedett volt. Nem akart sokat. Valaha egész szegény, sorsfeledte, világijedt fiúcska volt, akinek ifjúságát nyomorult foglalkozások őrölték meg. Akkor tarka, színes vágyai voltak, de mindenki visszalökte hosszú és makacsul viselt megfélemlítésbe. Ez égette a lelkét. Gyermekkora volt tulajdonkép egyetlen tragikusan költői élménye, s itt vettetett el teremtő akarata magva a néma fájdalom termékeny talajába; legmélyebb lelki vágya az volt, mikor hatása lehetősége és ereje végtelenbe nyilt, hogy ezt a gyermekkort megbosszulja. Segíteni akart regényeivel minden szegény, elhagyott, elfeledett gyermeken, kik, mint egykor ő maga, igazságtalanul szenvedtek rossz tanítók, elhanyagolt iskolák, közönyös szülők, a legtöbb ember nembánom, szeretetlen, önző magatartása miatt. Meg akarta menteni számukra a gyermeki örömök pár színes virágát, melyek az ő lelke kertjében elhervadtak, mert nem érte jóság harmata. Az élet később mindent megadott neki, nem volt oka panaszkodni rá, de a gyermekkor bosszúért kiáltott benne. S költészetének az volt egyetlen erkölcsi célja, benső életakarata, hogy segítsen e gyengéken, korának életviszonyain itt akart javítani. Az állam normáit nem tagadta meg, nem ágaskodott fel ellene, nem rázta ökleit haragosan az egész nemzedék ellen, a törvényhozók, polgárok, a társadalmi hazugságok ellen, hanem vigyázatos ujjal mutatott rá itt-ott a nyílt sebekre. Anglia az egyetlen ország Európában, hol akkor, 48-ban, nem volt forradalom és ő sem akart felfordulást, ujjáteremtést, csak javítást és javulást, a társadalmi jogtalanságok jelenségeit, ahol tövisük nagyon élesen és sebzőn vágott a húsba, le akarta köszörülni, enyhíteni, de sohasem a benső okot, a gyökeret kiásni és elpusztítani. Mint igazi angol, nem mert az erkölcs fundamentumához nyúlni, mert a konzervatívnak az szentek szentje, oltár, evangélium. Korának ez a megelégedettsége, langyos temperamentumának párlata a legjellemzőbb Dickensre. Sem hősei, sem ő nem akartak sokat az élettől. A balzaci hős mohó és uralomvágyó, hatalom utáni nagyravágyó kívánságok égnek benne. Semmi sem elég neki, mindegyik éhes, világhódító, felforgató, anarchista és zsarnok egyszemélyben. Napoleoni a temperamentumuk. Dosztojevszkij hősei is tüzesek és rajongók, akaratuk ereje elhajítja a világot és isteni elégedetlenséggel nyúl a való életen túl az igaz élet felé, nem polgárok és emberek akarnak lenni, hanem minden alázatosságon átragyog mindegyiken a veszedelmes gőg: üdvözítőnek lenni. A balzaci hős leigázni, Dosztojevszkij hőse meggyőzni akarja a világot. Mindegyikük a mindennapiságon túl van íjjra feszítve, s a nyíl iránya a végtelen. Dickens alakjai mind szerények. Istenem, mit is akarnak? Egy évre száz fontot, csinos asszonyt, egy tucat gyereket, jó barátoknak barátságos terített asztalt, London mellett kerti házat, az ablak előtt zöld lombokkal, kis kerttel és egy marék boldogsággal. Ideáljuk nyárspolgári, kispolgári: ezzel számolnunk kell Dickensnél. Hősei bensőjükben nem kívánják a világ rendjének megváltoztatását, nem akarnak sem gazdagok, sem szegények lenni, csak a kényelmes középszert akarják, a boltosok és napszámosok bölcs életigazságát, mely oly veszedelmes a művészre. Dickens ideáljai felvették a szegény környezet színeit. Művei mögött mint alkotó, mint a kaosz megfékezője, nem haragos Isten áll gigászian és emberfelettin, hanem megelégedett szemlélő, loyalis polgár. Dickens összes regényeinek polgári a levegője.
Nagy és felejthetetlen tette voltaképen ez volt: felfedezte a burzsoázia romantikáját és a prózaiság költészetét. Első volt, aki a nemzet legköltőietlenebb hétköznapiságát költői ünnepnappá változtatta. Ezen a tompa szürkeségen át napot ragyogtatott; és aki Angliában egyszer látta, milyen ragyogó az az aranyos fény, amint a felkelő nap a köd zavaros sűrűjén átsugárzik, az tudhatja csak, mily boldoggá tehette a költő nemzetét, amikor az ólmos borulatból való felszabadulásnak ezt a pillanatát művészi ajándékul adta neki. Dickens az angol hétköznap aranygyűrűje, az egyszerű dolgok és egyszerű emberek dicsfénye, Anglia idillje. Hőseit, sorsukat a külvárosok szűk utcáiból kereste ki, amelyek mellett más költők elmentek anélkül, hogy észrevették volna, mert hőseiket az arisztokrata szalónok ragyogó csillárjai alatt, a tündérmesék elvarázsolt erdeinek útjain keresték, távolit, szokatlant és rendkívülit kutattak. Számukra a polgár az anyaggá vált földi nehézkedési erő volt, ők pedig csak tüzes, értékes, rajongva feltörő lelkeket akartak, a lírai, a hősi embert. Dickens nem szégyelte az egész egyszerű napszámost hőssé avatni. Ő maga is selfmademan volt, alulról jött és a milieu iránt megható kegyelettel viseltetett. A mindennapiért csodálatosan lelkesedett, egészen értéktelen nagyapói dolgok, az élet lomkamrája iránt. Könyvei szintén ilyen «régiségek boltjai», mindenféle lim-lommal, amelyet más értéktelennek tartott volna, különösségek és tréfás semmiségek összevisszasága, amelyek évtizedekig hiába várnak a gyüjtőre. Ő azonban elővette ezeket a régi, értéktelen, porlepte dolgokat, fényesre tisztogatta, összeillesztgette és vidámságának napfényébe állította. És íme egyszerre hallatlan fénnyel felragyognak. Így vette elő egyszerű emberek szívéből a sok kis megvetett érzést, megleste óraművüket, összeillesztette, amíg ismét elevenen tik-takoltak. És hirtelen, mint valami kis zenélő-órák, elkezdenek zümmögni, dudolni és azután énekelni, halkan, valami multszázadbeli melódiát, amely kedvesebb, mint a legendák országa lovagjainak komor balladái és a tenger asszonyának dalai. Dickens az elfelejtés hamurakásából így kotorta elő az egész polgári világot és kifényesítve összeillesztette: csak az ő műveiben váltak élő világgá. Bolondságaikat és korlátoltságaikat felfoghatóvá, szépségeiket szeretetteljesen megérthetővé tette, babonáikat új és igen költői mithológiává változtatta. Novelláiban a tűzhely tücskének cirpelése zenévé vált, a szilveszteri harangok emberi nyelven beszélnek és a karácsonyi éjszaka varázsa a költészetet kibékíti a vallásos érzéssel. A kis ünnepekből mély értelmet merített: hozzásegítette ezeket az egyszerű embereket ahhoz, hogy mindennapi életük költészetét felfedezzék, ami eddig is legkedvesebbjük volt, még kedvesebbé tette otthonukat, a szűk szobát, ahol a kandalló piros lángokban pattog, a száradó fa szikrázik, a teafőző zümmög és dalol az asztalon és ahová a vágynélküli exisztenciák elzárkóznak a mohó viharok, a világ vad vakmerőségei elől. A mindennapiság költészetére akarta megtanítani mindazokat, akiket a sors mindennapiságba száműzött. Ezreknek és millióknak mutatta meg, hogy az ő szegényes életükben hová ér le az örökkévalóság, hol fekszik a hétköznapok hamuja alá rejtve a szelid örömök szikrája, megtanította őket, hogy vidám, kellemes parázzsá szítsák fel újra. Segíteni akart a szegényeken és gyermekeken. Ami aztán az életnek e középszerűségét szellemileg vagy anyagilag meghaladta, ellenszenves volt előtte; teljes szívéből csak a megszokottat, az általánost szerette. Haragudott a gazdagokra és az arisztokratákra, az élet kiváltságosaira. Könyveiben gazemberek és fösvényekként szerepelnek, nem is portrék, hanem karikaturák. Nem szerette őket. Gyakran, nagyon is sokszor, vitte a leveleket atyjának a marshaleai adósok börtönébe, látta a végrehajtót, ismerte a pénzhiány gondjait, éveken át ült Hungerford Stairsben egészen fenn kis, piszkos, napnemérte szobában, cipőkrémet kent dobozokba és naponta száz és száz tégelyt kötött át spárgával, míg kis gyermekkezei kivörösödtek és szemeiből a megalázottság könnyei hulltak. Nagyon is jól ismerte a londoni utcák hideg, ködös reggelein az éhséget és nélkülözést. Akkor senki sem segített rajta, a hintók elrobogtak, a lovagló urak elszáguldtak, a kapuk nem nyíltak meg a fázós kis fiú előtt. Csak kis embereknél tapasztalt jóságot, s csak nekik akarta viszonozni, amit adtak. Költészete elsősorban demokratikus, – nem szociális, mert nincs érzéke a radikalizmus iránt – szeretet és részvét patetikus tüze lángol benne. Ott szeretett legjobban élni, a polgári világban, a szegényház és életjáradék közötti rétegben, csak ily egyszerű emberek közt érezte jól magát. Kényelmesen, részletesen festi le lakásaikat, mintha ő maga is ott laknék köztük, tarka és mindig napfény aranyával átszőtt sorsokat fon számukra, álmodja szerény álmaikat, ügyvédje, papja, kedvence, ragyogó, örökké melegítő napja egyszerű, szürke tónusú világuknak.
S mily gazdaggá lett általa a kis exisztenciák szerény élete! Az egész polgári mindenség, házi felszerelésével, foglalkozásai tarka össze-visszaságával, érzései beláthatlan vegyületeivel könyveiben újra külön világ rangjára emelkedett, melynek csillagai és Istenei vannak. A kis emberek élete álló vizének alacsony, alig hullámzó víztükre alatt vigyázó szeme kincseket sejtett meg és finommívű hálójával napfényre hozta. A forgatagból embereket halászott ki, óh mennyi embert, száz és száz alakot, egy kis város benépesítésére is elegendőt. Felejthetlen alakok vannak köztük, akik megöröklődtek az irodalomban és mintha a népi fogalomkörbe tartoznának, mint valóságok: Pickwick és Weller Sam, Pecksniff és Trotwood Betsy, mind, mind, akiknek csak neve is bűbájosan mosolygó emlékeket ébreszt fel bennünk. Milyen gazdagság van e regényekben! Copperfield Dávidnak csak epizódjai elegendők arra, hogy egy más író egész irodalmi tevékenységét egy életen át ellássák adatokkal; Dickens regényei ezért a bőség és szüntelen mozgalmasság értelmében vett igazi regények, nem pedig kiszélesített lélektani novellák, mint a mi német regényeink. Nincsenek benne holt pontok, üres, homokos területek, az események folytonos apálya és dagálya bennük, s igazán kifürkészhetlenek s beláthatlanok, mint a tenger. Alig bírja az ember nyüzsgő alakjainak vidám és szeszélyes sokaságát áttekinteni, odatódulnak a szívnek színpadára, egyik a másikat leszorítja, elcikáznak előttünk. A világvárosok habjából úgy merülnek fel, mint a habtaréj, lezuhannak az események vízesésébe, de újra felbukkannak, felszállnak és lebuknak, átölelik vagy eltaszítják egymást és mégis egyik mozdulat sem véletlen, a mulattató zürzavar mögött Rend kormányoz és a szálak mindig s újra színes szőnyeggé szövődnek össze. Látszólag mintha csak elsétálna egy alak előttünk, de nem tűnik el, valamennyien kiegészítik, segítik egymást, ellenségeskednek, fényt vagy árnyékot halmoznak. A cselekmény gombolyagát macskaszerű játékkal ide-oda gördítik kúsza, vidám és komoly bonyodalmak, az érzés minden lehetősége gazdag skálában csendül fel és le, ujjongás, borzadály és öröm túlsága egybekeveredik; majd a megindultság, majd a fékevesztett vidámság könnyei ragyognak. Felhők felhőznek, szétszakadnak, újból tornyosulnak, ám végre a zivatartól megtisztult levegő csodaszép napfényben ragyog. Némely regénye ezer kis csatának Iliásza, istenek nélküli, földi világ Iliásza, némelyik pedig csak szerény, békességes idyll, de a pazar sokféleség bélyegét mindegyik magán viseli: a kitűnő regények csakúgy, mint az olvashatlanok. És valamennyiben, a legvadabban, a legmélabúsabban, a tragikus vidék szikláin mindenütt apró kedvességek nyílnak, mint a virágok. Ezek az elfelejthetlenül bájos dolgok szerényen, elrejtőzve, mint a kis ibolyák, mindenfelől kivirulnak könyvei roppant füvészkertjében, várnak ránk, s a meredek események sötét kőzeteiről gondtalan vidámság patakja csevegve csörgedez alá mindenütt. Dickensnél találunk fejezeteket, melyeket hatásukban csak a szabad természettel lehet összemérni, oly tiszták, emberi ösztönöktől ment isteni érintetlenségben, vidám, szelid humanizmusuk tündöklő napfényében. Már csak érettük is szeretni kell Dickenst, mert ezeket a kis kunsztokat oly pazarul szórta el műveiben, hogy bőségük már nagysággá vált. Ki is bírná elősorolni alakjait, e kúsza, joviális, jólelkű, kissé komikus és mégis mindig oly mulatságos embereket? Minden rigolyáikkal és egyéni különcségeikkel mutatja be őket, a legkülönösebb foglalkozásokban, bebonyolódva a legmulattatóbb kalandokba. De bármily sokan is vannak, egyik sem hasonlít a másikhoz, a legkisebb részletig személyszerint, minuciózusan kidolgozottak, nincs bennük semmi öntvényszerű, vagy másolat, minden csupa érzék és elevenség, nem kitalált, hanem meglátott lények. S aki meglátta őket, teljességgel páratlan szemű költő.
Ennek a szemnek pontossága összehasonlíthatlan, csodálatos, csalhatatlan műszer. Dickens zsenije a meglátásban van. Nézzük meg bármely ifjúkori és a meglett férfikori képét: mindegyik ezt a különös szempárt uralja. Ez a szem nem az ihlet mámorában forgó vagy elégikusan fátyolozott költő-szem, nem puha, odaadó vagy tüzesen látnoki. Angol ember szeme: hideg, szürke, éles ragyogású, mint az acél. Mint egy páncélszekrény, acélból való, s benne minden eléghetlenűl, elveszíthetlenűl, szinte légmentesen elzártan pihent, amit valaha, tegnap, vagy sok évvel azelőtt a külvilág megőrzésre átadott: a fenséges csak úgy, mint a mindennapi, egy londoni füszeresbolt valamely színes cégtáblája, melyet elképzelhetlen régen, talán ötéves korában látott, vagy virágban álló fa, épp ott az ablak előtt. Semmit sem vesztett el ez a szem, erősebb volt az időnél, az emlékezet kincseskamrájába takarékosan rakott be benyomást benyomás után, míg a költőnek szüksége volt rá. Semmi sem tűnt el feledésbe, semmi sem halványult vagy sápadt el, minden ott feküdt beraktározva, nedvdúsan és illatosan várt, színesen és tisztán, semmi sem pusztult el s nem hervadt el. Nincs párja Dickens látása emlékezőtehetségének. Acélos bárdjával vágta át a gyermekkor ködét, Copperfield Dávidban, ebben a burkolt önéletrajzban a kétéves gyermeknek anyjához, cselédlányhoz való emlékeit mint éles szilhuetteket hasítja le a tudatalatti hátteréről. Dickensnél nem találunk határozatlan körvonalakat, pontosságra kényszerít, s nem enged képzeletünknek sok lehetőséget. Szobrászoló ereje az olvasó fantáziájának nem hagy szabad akaratot, szinte erőszakot tesz rajta (ez az oka, hogy képzelőtehetség nélküli nemzetének ideális költője lett). Állítsatok húsz rajzolóművészt könyvei elé s rajzoltassátok le velük Copperfield és a Pickwickek képeit, a képek valahogy hasonlítani fognak egymáshoz és megmagyarázhatlan egyformaságban mutatnak vagy egy kövér urat fehér mellényben s a szemüvegek mögül kitekintő jóságos szemekkel, vagy a Yarmontba vivő postakocsin egy csinos, szőke, félénk fiúcskát… Dickens oly élesen, oly aprólékosan rajzol, hogy kénytelenek vagyunk követni hipnotizáló tekintetét; nem volt meg neki Balzac bűvészi látása, melyben az emberek szenvedélyeik tüzes felhőjéből zűrzavaros küzdés után bukkantak elő, hanem egészen földi tekintete volt, kis emberi dolgokat a tengerész, a vadász sólyomtekintetével látott meg. Ám – így írta egyszer – a kicsiségek adják meg az élet értelmét. Kis megfigyelések után kap pillantása, látja a ruhák foltjait, a zavarodottság ügyetlen kis mozdulatait, s mikor gazdájuk dühbe gurul, meglátja a sötét paróka alól kibomló vörös haj fürtjeit. Érzi az árnyalatokat, s egy kézszorításnál kitapintja mindegyik újj mozdulását, egy mosoly minden nüanszát. Irodalmi korszaka előtt évekig gyorsíró volt a parlamentben és gyakorlatot szerzett abban, hogy a részletest összegezze, egy jellel egy szót, kis kacskaringóval egy egész mondatot. És később a valóság valami költői gyorsírás-művészetét alkalmazta, hol kis jelek állanak leírás helyett, s a tények tarkaságából a megfigyelés esszenciáját desztillálja. Hallatlan éleslátása volt ezekhez a kis külsőségekhez, semmise rejtőzhetett el szeme elől, s mint valami fényképezőgépen a jó zárókészülék, a pillanat ezredrészében fogott meg egy kézmozdulatot, egy mozdulást. Mindent észrevett. Éleslátását csak fokozta még látásának sajátos fénytörése, mely a tárgynak nem természetes nagyságú tükörképét adta vissza, hanem görbe tükörként a jellegzetest túlozta. Dickens alakjainak jellegzetes vonásait mindig aláhúzza, az objektív szögből átviszi őket a felfokozottba, torzításba. Intenzívebbek lesznek, szimbólumokká válnak általa. A kövér Pickwick lelkileg is gömbölyű, a sovány Jingle lelke is száraz, a rossz sátánná lesz, a jó teremtett tökéletességgé. Dickens túloz, mint minden nagy művész, de nem a nagyszerűség, hanem a humor irányában. Előadásmódjának egész kimondhatlanul mulattató hatása nem hangulat, nem pajkos túlelevenség nála, hanem benne van a szemnek sajátos fénytörési képességében, mely túlélességével az élet összes jelenségeit valahogy csodálatossá és komikussá torzítva tükröztette vissza.
Valóban: ebben az egyéni optikában, és nem annyira kissé mindig polgárias lelkében rejlik Dickens zsenije. Dickens voltakép nem volt soha lélekbuvár, aki varázserővel ragadja meg az emberek lelkét és világos vagy borús magból titokzatos máguserővel szökkenti fel színekben és formákban a dolgokat. Az ő lélektana a szemmelláthatónál kezdődött, külsőségekkel jellemez, igaz, a legfinomabb és leghajszálabb jelekkel, amelyeket csak költőileg éleslátású szem vesz észre. Mint az angol bölcselők, nem feltételezésekkel, hanem ismertető jelekkel dolgozik. A lélek legjelentéktelenebb, egészen materiális megnyilvánulásait figyeli meg és különös, karrikizáló optikájával szembeszökővé teszi az egész jellemet. A jelekből ismerjük fel a fajt. Creakle tanítónak halk hangja van, nehezen leli meg a szavakat. S az ember érzi, mint borzadnak, félnek a gyermekek ettől az embertől, kinek ereit kidagasztja homlokán a beszéd erőlködése. Heep Uriásnak hideg, nedves kezei vannak, az alakból csak úgy árad a kényelmetlen érzés, kígyószerű aljasság. Kis dolgok ezek, külsőségek, de mindig olyanok, melyek a lélekre hatnak. Gyakran holmi megelevenült kényszerképzet, amit ábrázol, egy képzet, mely emberrel van körülöntve és azt bábként mozgatja. Máskor emberét kísérője karakterizálja, mert mi volna Pickwick Weller Sam nélkül, Dóra Jip nélkül, Barnaby a hollók nélkül, Kit Pony nélkül, s az alak sajátszerűségeit nem magán a modellen, hanem groteszk árnyékán rajzolja le. Karakter nála mindig kis jelek összesége, de oly élesvágásúak, hogy maradéktalan egybeillenek és a mozaikból kitűnő képet alkotnak. Épp ezért rendszerint csak külsőleg hatnak, szembeötlőn, a szem intenzíven emlékszik rájuk, de az érzés csak homályosan. Ha megnevezzük, nevén szólítjuk Balzac vagy Dosztojevszkij egy hősét, Goriot apót, vagy Raszkolnikowot, a válasz egy érzés, odaadásra, kétségbeesésre, a szenvedély kaoszára való emlékezés. Ha Pickwicket említjük, képet látunk, joviális bácsit tekintélyes embonpointnel, mellényén aranygombokkal. S itt érezzük: Dickens alakjaira valahogy úgy emlékszünk, mint festett képekre, Dosztojevszkij és Balzacéra mint muzsikára. Emezek intuitive alkotnak, Dickens csak reprodukál, azok lelki, Dickens testi szemmel. Nem ott fogja meg a lelket, ahol kísértetként a látnoki szellemidézés hétszeresen ízzó fényétől kényszerítve, a tudatalatti éjszakájából előtűnik, hanem a testetlen fluidumra ott vigyáz rá, ahol a valóságban csapódik le, a lelki élet ezernyi hatását a testi mivoltában lesi meg, ott azonban nem hagy megfigyeletlen egyet sem. Képzelőtehetsége voltakép csak nézés, s ezért csak annak a középső szférának érzéseit és alakjait láttatja meg, akik a földi világból valók, alakjai csak a normális érzések mérsékelt hőmérsékletében plasztikusak. A szenvedély forrpontján, mint viaszfigurák olvadnak el az érzelmességben, vagy gyűlölettől merevülnek meg s eltörnek. Dickensnek csak az egyenesvonalú karakterek sikerülnek, nem azok a sokkal érdekesebbek, kik a jótól rosszhoz, Istentől az állathoz ezer és ezer átmenetben jutnak el. Alakjai mindig egyértelműek, vagy kitűnő hősök, vagy gyalázatos gazemberek, eleve elrendeléstermészetek, szentek glóriájával vagy bitó bélyegével a homlokukon. A good és wicked, az érzelmes és érzéketlen közt ingadozik világa. Azon túl, a titokzatos összefüggések, a misztikus összekapcsolások világába, művészete nem talál ösvényre. A nagyszerűt nem lehet megfogni, a hősiességet nem lehet eltanulni. Dickens dicsősége és tragédiája, hogy lángész és hagyomány, hallatlan és banális közt mindig a középúton maradt: a földi világ szabályozott pályáján, kedvesen és megragadón, kényelmesen és polgárian.
Ám nem elégedett meg ezzel a dicsőséggel, az idillikus ember tragikumra vágyódott. Mindig törekedett a tragédia felé, de mindig csak melodráma lett belőle. Tehetségének itt volt a határa. Ezek a kísérletek nem valami örvendetesek: lehet, Angliában nagyértékű alkotásoknak tartják a «Két város történetét», a «Bleak-House»-t, a mi érzésünkben nincs visszhangjuk, mert széles gesztusuk nem természetes. A tragikus felé való erőltetettségük igazán csodálatraméltó, e regényekben Dickens összeesküvéseket tornyosít, hősei feje felé nagy katasztrófák sziklatömbjeit görgeti, viharos éjszakák, népfelkelések és forradalmak borzongását idézi fel, s a borzalom és rémület egész készülékét nekiszabadítja. Ám az a fenséges borzongás még sem fut át rajtunk, csak hátborzongatás, az ijedelem puszta testi reflexe áll elő, nem pedig a lélek borzadása. Könyveiből soha nem törnek elő azok a mély megrázkódtatások, zivatarszerű hatások, hol a szív szorongva vár a villámos kirobbanásra. Dickens veszedelmeket veszedelmekre halmoz, de nem ijeszt meg vele. Dosztojewszkinél néha szakadékok ásítanak, az embernek eláll a lélekzete, ha érzi, mint szakad szívére ez a sötétség, a névtelen örvény; lábunk alatt meginog a talaj, hirtelen szédülést érzünk, égő, de édes szédületet, az ember szeretne lezuhanni és ugyanakkor visszaborzad ez érzés elől, hol gyönyör és fájdalom oly rettenetes magas hőfokig fehérenizzók, hogy nem lehet többé őket egymástól megkülönböztetni. Dickensnél is vannak ily szakadékok. Feltépi őket, sötétséggel telíti, megmutatja, mily veszedelmesek, ám mégis, nem borzadunk össze, nem érezzük a szellemi lezuhanás amaz édes szédületét, mely talán a művészi élvezet legfőbb gyönyöre. Nála valahogy mindig biztonságban érezzük magunkat, mintha karfához támaszkodnánk, tudjuk, hogy nem engedi, hogy lezuhanjunk, tudjuk, hősei nem pusztulnak el, a két angyal, a részvét vagy igazságosság, akik fehér szárnyakkal lebegnek ez angol költő világa felett, sértetlenül viszi őket át minden mélységen és szakadékon. Dickensből hiányzik a brutalitás, az igazi tragédia bátorsága. Nem heroikus, csak szentimentális. A tragikum dacolniakarás, a szentimentalizmus könny utáni vágyódás. Dickens sohasem jutott el a kétségbeesett fájdalom végső, néma, könnytelen hatalmáig, a legfensőbb komoly érzés nála a szelid megindultság, – mint Dora halála Copperfieldben – melyet oly mesterin tud rajzolni. Ha egyszer széles lendülettel indul is el, a részvét mindig karjába kapaszkodik. Az elemek viharát mindig lecsillapítja a részvét (gyakran avas) olaja, a hatalmas utáni akaratot legyűri az angol «román» érzelmes hagyománya. Mert Angliában a regény meséje voltakép csak arra szolgál, hogy a megszokott erkölcsi elveket illusztrálja, a sors dallamán mindig átzeng, mint valami verkli: «Légy mindig hű és becsületes». A regény befejezése apokalipszis legyen, világítélet, a jók felemelkedjenek, a rosszak megbűnhödjenek. Ezt az osztó igazságot, sajnos, belevitte Dickens legtöbb regényébe, hol a gazfickók vízbefulnak, egymást gyilkolják, a gőgösök és gazdagok csődbejutnak, s a hősök melegen ülnek a gyapjúzsákon. Az angol ember ma se szereti a drámát, melynek végén nem lélegezhet fel megkönnyebbülten, hogy ezen a világon mégis minden rendben van. S az angol erkölcsi érzés ezen hypertrópiája Dickens legnagyszerűbb, tragikus regényinspirációit is valahogy megjózanította. Műveinek világnézete, a beleépített pörgetyű, mely forogva az egyensúlyt fentartja bennük, nem a szabad művész, hanem az angol polgár igazságszeretete. Dickens megcenzurázza az érzéseket, ahelyett, hogy szabadon engedné hatni őket, nem hagyja mint Balzac, hogy elemi erővel feltajtékozzanak, hanem gödrökkel és gátakkal csatornákba vezeti le, hogy a polgári erkölcs malomkerekét forgassák. A predikátor, a tiszteletes, a commonsens bölcselkedő, az iskolamester, láthatatlanul egy széken ülnek vele a művész műhelyében és beleszólnak: arra késztetik, hogy komoly regénye a szabad valóság alázatos mása helyett fiatalembereknek szóló mintakép és intelem legyen. Természetesen, a gutgesinntséget jól jutalmazták: mikor Dickens meghalt, a winchesteri érsek megdícsérhette könyveit, hogy bármelyiket oda lehet adni egy gyermek kezébe is, de épp az, hogy az életet nem valóságában mutatta meg, hanem úgy, amint azt gyermekeknek mesélik, csökkenti meggyőző erejét. A nem angoloknak kissé túlságosan dagad és feszűl az erkölcsösségtől. Hogy Dickens-hős lehessen valaki, erények mintaképének, puritán ideálnak kell lennie. Fieldingnél, Smolletnél, akik szintén angolok voltak, bár oly évszázad gyermekei, mely jobban élvezte az életet, egyáltalán nem ártott a hősnek, ha valami parázs verekedésnél betörte ellenfelének az orrát, vagy ha a nemes hölgy iránti tüzes szerelme dacára komornájával egy ágyban hált. Dickensnél még a kéjencek sem engednek meg maguknak ilyen szörnyűségeket. Még kicsapongó alakjai is voltakép ártalmatlan emberek, élvezeteik olyanok, hogy még egy aggszűz is pirulás nélkül olvashatja. Itt van Swiveller Dick, a «libertin». Miben is áll erkölcstelensége? Istenem, hát négy pohár alet iszik meg kettő helyett, igen pontatlanul fizeti a számláit, kicsit kimarad este, ez az egész. De végül a legjobb időben örököl, – szerény vagyont természetesen – s igazán becsületesen elveszi azt a leányt, aki az erény útjára segítette. Még a gazemberek sem igazán erkölcstelenek Dickensnél, minden gonosz ösztönük dacára is higított a vérük. Az erotikátlanság angol hazugsága bélyeget nyom minden Dickens-regényre, a kancsalszemű álszenteskedés, mely nem látja meg, akit nem akar meglátni, Dickens fürkésző tekintetét elfordítja a valóságtól. Viktória angol királynő megakadályozta Dickenst abban, hogy a tökéletesen tragikus regényt megírja, mely szíve legbensőbb vágya volt. S talán egészen lehúzta volna jóllakott középszerűségébe, a népszerűség lenyügöző ölelésével talán a maga szexuális hazugsága védőjéül tette volna meg, ha nem nyilt volna szabadon a művésznek egy egész világ, melybe alkotási vágya elmenekülhetett, ha nem lett volna meg az az ezüstös szárnyverése, mely büszkén feléje emelte ilyen célszerűségek sötét szempontjain: boldog és csaknem földöntúli humora.
Ez az egy boldogságos, ideálisan szabad világ, melyre nem nehezült rá Anglia köde, a gyermekkor birodalma. Az angol hazugság elvágja az emberekben az érzékiséget s a felnőtteket igája alá vonja, a gyermekek azonban paradicsomi nemtörődömséggel élhetik ki érzéseiket, még nem angolok, csak kis fényes emberpalánták, tarka világukat még nem árnyékolja be az angol álszenteskedés kéményfüstje. S itt, hol Dickens akadályozatlan, angol polgári lelkiismeretétől felszabadulva tehetett-vehetett: halhatatlant alkotott. Regényeiben a gyermekség évei páratlanul szépek, azt hiszem, a világirodalomban soha el nem mulnak ezek az alakok, a kora gyermekség derűs és komoly epizódjai. Ki fogná valaha elfeledni a kis Nell odysszeáját, amint ősz nagyapjával a nagy városok korma és füstjéből a mezők serkedő zöldjébe megy, ártatlanul és szeliden és angyali mosolyát minden akadályon és veszedelmen átmenti egész halála órájáig. Ez megható s távol van minden szentimentalizmustól, mert valódi, igazi emberi érzést mutat. Itt van Traddles, a felfuvódott nadrágú kövér fiú, aki a verések feletti fájdalmát csontvázak rajzolásába önti. Kitt, a hívek híve, a kis Nickleby és az az egy, aki mindenütt visszatér, «a csinos, nagyon kis fiú, akivel nem a legbarátságosabban bánnak» s aki nem más, mint maga Dickens Károly, a költő, aki saját gyermekkorának örömét és bánatát halhatatlanná tette, mint senki más. Újra és újra mesél erről a megalázott, elhagyott, megfélemlített, álmodozó fiúról, akit szülei árván hagytak, s itt ékesszólása könnyfátyolos, dallamos hangja zengő és érces, mint a harangoké. Feledhetetlen ez a gyermeki kar Dickens regényeiben. Egyetlen szivárvánnyá borul itt sírás és kacagás, fenséges és nevetséges, és újjá, soha nem hallott széppé békülnek össze szentimentális és fenséges, tragikus és komikus, ábránd és való. Itt legyűri angolságát, földi voltát, itt Dickens korlátlanul nagy és páratlan. Ha szobrot állítanának neki, akkor gyermeki láncnak kell márványból ércalakját körülövezni, mint védelmezőjükét, atyjukét, testvérükét. Mert a gyermekséget, mint az emberek legtisztább nyilvánulását szerette. Ha szimpatikussá akarja tenni egy alakját, gyermekesnek rajzolja. A gyermekek kedvéért még azokat is szerette, akik már nem gyermekek, hanem gyermekesek voltak: a gyengeelméjűeket és az elmezavarodottakat. Mindegyik regényében szerepel egy ily szelid bolond, akinek szegény elborult elméje mint valami fehér madár röpdös a gondokkal és panaszokkal teli világ felett, aki előtt az élet nem probléma, nem fáradság és feladat, hanem csak boldog, teljességgel érthetetlen, de szép játék. Megindító nézni, hogy rajzolja ezeket az embereket. Vigyázva nyúl hozzájuk, mint a betegekhez, s mint valami glóriát, sok-sok jóságot illeszt a fejük köré. Boldogak előtte, mert örökké a gyermekkor paradicsomában maradhatnak. Mert Dickens műveiben a gyermekkor: paradicsom. Ha Dickens-regényt olvasok, mindig valami fájdalmas aggódást érzek gyermekalakjai felnőttén; mert tudom, most veszendőbe megy a legédesebb, a legvisszahozhatlanabb, a költői szép most mindennapisággal elegyül, a tiszta igazság az angol hazugsággal. S ezt az érzést ő is osztja lelkében. Nem szívesen engedi ki kedvenc hőseit az életbe. Nem kíséri el őket soha öreg korukba, ahol banálisakká válnak, az élet boltosaivá és napszámosaivá, elbúcsúzik tőlük, ha átvezette őket a házasság templomajtaján, minden akadályon keresztül a kényelmes exisztencia tükörsíma kikötőjébe. S azt a gyermeket, aki legkedvesebbje volt a tarka sorban, akiben egy drága, korán elhalt emlékét örökítette meg, a kis Nellt nem is engedte a csalódások, a hazugságok világába. Megtartotta mindvégig a gyermekség paradicsomában, lezárta a szelid kék szemeket, s a gyermekkor világosságából, mit sem gyanítva engedte átsiklani a halál homályába. Túlságosan szerette ahhoz, hogy erre a világra való lett volna.
Mert ez a világ Dickensnél, mint már mondtam, a polgári, szerény, fáradt és jóllakott Anglia, az élet hallatlan lehetőségeinek szűk szelete. Ily szegény világot csak nagy érzés tehet gazdaggá. Balzac a polgárt gyűlölete által tette naggyá, Dosztojevszkij üdvözítő-szeretetével. És Dickens a művész, szintén megváltja embereit a földi súlytól, mely rájuk nehézkedik: humora által. Nem objektív fontoskodással figyeli ezt a kispolgári világot, nem harsogja a derék emberek, az egyedül boldogító szorgalom és józanság himnuszát, mely oly ellenszenvessé teszi a német hazai ipar legtöbb regénytermékét. Hanem rákacsint, ráhunyorít embereire jóságosan és mégis vidáman és mint Keller Gottfried és Raabe Vilmos, egy kissé nevetségessé teszi őket liliputi gondjaikkal. De barátságos, jóindulatú módon nevetségessé, úgy, hogy az ember csak még jobban szereti őket minden rigolyáikkal és furcsaságaikkal együtt. Ez a humor napként ragyog művei felett, szerény tájait egyszerre vidámmá és végtelen kedvessé teszi, tele ezer gyönyörködtető csodával, ettől a jóságos melegítő lángtól minden elevenebbé, valószínűbbé lesz, még az álkönnyek is gyémántként ragyognak, s a kis szenvedélyek úgy lángolnak, mint a valóságos tűzvész. Dickens humora örökre minden idők fölé emeli műveit, megmenti az angolok szokott unalmától, s a hazugságot is legyőzi mosolyával. Arielként lebeg ez a humor könyvei levegőjében, megtölti meghitt muzsikával, tánc forgatagába, uj életörömbe ragadja. Mindenütt jelenvaló. Még a legsötétebb zürzavarok, bonyodalmak aknájában is felcsillan, mint egy bányászlámpa, megoldja a túlságos feszültségeket, s az irónia halk kísérete megszelidíti a nagyon érzelmest, a túlzottat, a groteszket megárnyékolja, ez a mindent kibékítő, kiegyenlítő, elmulhatlan Dickens életművében. Ez a humor is, mint minden Dickensnél, természetesen angol, hamisítatlan angol. Hiányzik belőle az érzékiség, nem feledkezik meg magáról, sohasem ittasul meg önön hangulatától és sohasem csapongó. Még túlzásában is mértéket tart, nem csuklik és böffen, mint Rabelais, nem hány bukfencet bolondos jókedvében, mint Cervantes és nem ugrik fejest a lehetetlenbe, mint az amerikai humor. Mindig talpon és hűvös marad. Dickens, mint minden angol, csak ajka szélével mosolyog, nem egész testével. Vidámsága nem égeti el önmagát, csak ragyog, és fényét beleszikrázza az emberek ereibe, tündöklő ezer kis tűz, mint a szellemek lidérclángosan csúfolkodó, elragadó képe a valóság közepette. Humora is – ez már Dickens sorsa, hogy mindig középszerrel járjon – kiegyenlítődés az érzés mámora, a szilaj hangulat és a hidegen mosolygó irónia között. Humora nem hasonlítható a többi nagy angol írókhoz sem. Nincs benne semmi Sterne csípős, szétboncoló iróniájából, sem Fielding szélesre taposott, langyos, nemesemberi derekasságából, nem edzi, marja bele humorát az emberbe fájdalmasan, mint Thakeray, csak jóleső és sohase fájó, s kezük s fejük fölött, mint a napfény gyűrűzése, jókedvűen játszi. Nem akar erkölcsös és nem szatirikus lenni, sem valami ünnepélyes komolyságot alárejteni a bohócsipkának. Egyáltalában nem akar semmit. Létezik. Léte szándék nélküli és magától értetődő, a huncutkodás már benne van Dickens sajátos szemállásában, elkacskaringózza és túlozza az alakokat, mulatságos arányokat ad nekik, komikus ficamokat, melyeken milliók derültek fel. Ebben a körben minden ragyogó, szinte világítanak belőlről, még a gazembereknek és csirkefogóknak is humor-glóriája van, az egész világnak valahogy mosolyogni kell, ha Dickens rátekint. Minden csillog, forog, s egy ködös ország napsugárvágya végre betelt. A nyelv cigánykereket hány, a mondatok egymásba fonódnak, elfutnak, talányosdit játszanak, kérdéseket dobnak egymáshoz, bosszantják egymást, tévelyegnek, majd egy hangulatban táncra perdülnek. Ez a humor megingathatlan. Ízes a sexualitás sója nélkül, melyet az angol konyha megtagadott tőle, az sem hozta zavarba, hogy a költő mögött már ott állott a szedőgyerek, mert lett légyen lázas, inséges és bosszús Dickens, máskép, mint derűsen, nem is tudott írni. Humora ellenállhatatlan, megült a nagyszerűen éles szemekben és csak akkor aludt ki, mikor örök álomra zárultak. A földi élet nem tudta kikezdeni és az időnek sem fog sikerülni ez. Mert nem birok embert elképzelni, aki ne szeretne oly elbeszélést, mint a «Tücsök a tűzhelyen», aki e könyvek némely epizódjánál ne derülne fel. A lelki szükségletek csakúgy változásnak alávetettek, mint az irodalmiak. De míg az emberekben él a vágy a derű után, a jóleső nyugalom azon óráiban, hol az életakarat pihen és az embert az élet érzésének szelid hullámai ringatják, amikor az ember nem vágyik semmi másra, csak a szív ártatlan dallamos izgalmára, Angliában és az egész világon e páratlan könyveket fogják kézbe venni.
S ebben áll ezeknek a földi, nagyon is földi műveknek nagysága és halhatatlansága: nap süt bennük, ragyog és melegít. A nagy remekműveknél nem csupán az intenzitást kell figyelnünk, nemcsak a férfit, aki mögöttük áll, hanem kifelé hatásukat, tömeghatásukat is. S Dickensről, mint századunkban senki másról, elmondhatjuk, hogy a világörömöt gyarapította. Millió szem úszott könnyekben könyvei olvastán, s ezrek, kiknek a nevetés lehervadt vagy eltünt ajkáról, újra megtanultak mosolyogni: az irodalmi jelentőségen messze túlér a hatása. Gazdag emberek elgondolkoztak rajta és alapítványokat tettek, mikor a Chereby-testvérekről olvastak, kőszívek meglágyultak, tény, hogy gyermekek több alamizsnát kaptak az utcán, mikor Twist Olivér megjelent, a kormány megjavította a szegényházakat s ellenőrzése alá vette a magániskolákat. Dickens által erősebb lett Angliában a részvét és jóakarat és sok sok szegény és szerencsétlen sorsa enyhült. Jól tudom, hogy egy remekmű esztétikai értékelésének nincs köze ily rendkívüli hatásokhoz. De mégis fontosak, mert azt mutatják, hogy minden valóban nagy műalkotás a fantázia világán túl, hol a teremtő akarat varázsosan szabadon szárnyalhat, a való világban is változásokat képes előidézni. A lényegben, a látható világban, az érzés erejének temperamentumában való változásokat. Dickens – más költőkkel ellentétben, akik csak maguk számára követeltek részvétet és bátorítást, – korának vidámságát és életkedvét növelte, vérkeringését gyorsította. A világ derűsebb lett azóta, hogy a parlament fiatal gyorsírója tollat vett kezébe, hogy emberek és sorsok írója legyen. Kora számára örömet szerzett és átmentette későbbi generációk számára a «merry old England» vidámságát, a napoleoni háborúk és az imperializmus közti Angliáét. Sok-sok év mulva is vissza fognak tekinteni ebbe a már nagyapó-világba, különös, eltünedezett foglalkozási ágaival, melyeket régen szétmorzsolt az ipari élet mozsártörője, s vágyódni ezen élet után, mely gondtalan, egyszerű, csöndes vidámsággal volt teli. Dickens költői megteremtője az angol idyllnek: ez főműve. Ne becsüljük le a hatalmas alkotásokhoz mérve ezt a halkított megelégedést, az idyll is örökkévaló, ősidőktől visszatérő. A Georgikon vagy Bukolikon a menekülő, a vágy reszketését kipihenő ember költeménye feltámadt itt, amint a nemzedékek váltakozásával mindig és újra fel fog támadni. Jön, hogy eltűnjék újra, izgalmak közti pihenőnek, kifáradás utáni erőszerzésnek, a megnyugvás percének a szüntelen dobogó szív számára. Vannak, akik hatalmat teremtenek, mások csöndet. Az élet nagy költeményéhez Dickens a világnak a csönd egy percét ajándékozta. A világ ma hangosabb, a gépek dübörögnek, az idő lendítő kereke hatalmasabb lendülettel zúg. De az idyll halhatatlan, mert életöröm van benne, visszatér újra, mint viharok után az ég kékje, a lélek válságai és megrázkódtatásai után az élet örök derűje. S így fog újra és újra előtűnni Dickens a feledésből, amikor az embereknek vidámságra lesz szükségük és a szenvedély túlfeszültségétől kifáradva, még a leghalkabb dolgokból is ki akarják hallani a költészet lélekkelteljes muzsikáját.