SUSTORGÓS, ROPOGÓS TAFOTÁBA
Az alsóvégen van egy kis házikó. A mesében sincs különb. Hófehérre, fényesre meszelve, magas szalmatetején gólya – az eresz alatt a fecske vert tanyát. A rédelyes tornácz gerendáján cserepes virágok, a csurgóban egy dézsában pompás, ezervirágu leánder. A sövénykarókon tejesköcsögök, feketefalu, fehérvirágu bányai fazekak, kékfehér mázas turi csuprok. Rendes, tiszta udvar, szekér fel nem vágja, gaz be nem növi.
Itt lakik maga a boldogság.
Azaz, hogy Kerek Péter, az öreg, meg a felesége, Márta. Az egész falunak Péter bátyja, Márta nénje. Az ember biróviselt személy, bölcsességben, tisztességben megvénhedett patriárcha, az asszony derék, sok gyereket termett anya.
A kikről senki se tudott volna rosszat soha, de a kiken az egész falu nevet, mióta uriasszony lett a lányuk. A Rozi, a legkisebb, a legtakarosabb, a legkezesebb.
A két vén cseléd bent van az alsó házban. Az asszony tegnap jött haza – Pestről, a lányától, a kit ő meg-meglátogat néha. Csak az ember állja, hogy öt év óta sose ment el hozzá. Az öreg asszony, most ért odáig az elbeszélésben, a mely huszonnégy óra óta szakadatlanul tart, hogy az igazi elmondani valóra rátérjen.
– Jaj bizony, hála légyen az istennek, most má jól vannak a lelkemek. Má mind letisztázták az adósságot, a kit az ura legénykorába felgyűtött, most má maguknak takaritanak. De még má a lelkem lyányomnak olyan ruhára is tellik, hogy semmi ahho a rektorné, meg a papné, meg a jedzőné; de még a nemzetes asszony is! Sustorgós, ropogós tafotába jár a mi Rozink, csak ugy csapja a szelet, a hun lép. Mer a neki dukál, mer a neki muszáj, mer az ü ura bent van a miniszterijomba.
A száraz kis öreg asszony ott ült a ládán, a kemencze mellett; a tulipántos ládán, a melyet hazulról hozott, a mi neki minden hozománya volt. És úgy mondta ezt a szót „bent van a miniszterijomba“, mintha becses pohárról mondaná, hogy az bent van az almárijomba.
Az ura meg ott ült a megbarnult vén asztal mellett, a falnál a hosszu festett lócza sarkán és hallgatta, elhallgatta a sok szófia beszédet.
Hogy végre az asszonyban is megfáradt a szó, s nagyot pihent már egyszer, az öreg ember is megmozdult. Látszott rajta, hogy bent megindult a gőz, a mely mozgásba hozza a dugattyukat, kerekeket, a nyelvet.
– Mi hasznom nekem abbul, – mondta végre.
A vén asszony felhuzta vékony szemöldökét magasra. Fogatlan száját összeszoritotta s maga elé bámult. Hej, bizony. Erre nem tud olyan könnyen felelni. De azért nem hagyta szó nélkül.
– Haszon! Kell is a. Csak ü legalább megéljen. Én nem bánom, ha ippen semmi hasznomra nincsen is – mondta meggyőződés nélkül.
– Feltángáltam a rossz kutyákat – morogta az öreg, s a másik gyerekére gondolt, a ki itthon boszantja – a háládatlan czudarokat. Azér annyit se tesz meg az apjának…
– Mit má?
– Aszontam Miskának, hozza be azt a kis kórót. Megtette? Hogy a keze, lába!… Tennapelőtt montam, még azótátul a fülét se mozditotta erre.
– Dóga van – kelt pártjára az asszony, mert igy szokta ő minden gyerekét védeni az apjuktól. Jajaj, ilyen az anya dóga. – Oszt sár van! Istenkisértés most mezőre menni ebb’ a sárba. Szekervel, ökörvel.
A vén ember hallgatott.
– Felneveljük őket. Fel. Ötöt-hatot. Megesznek. Oszt ha ecczer kiszabadulnak az apjuk kezei alól, mán mintha sose látták vóna. Má a maga gazdája mind! Isten mencs, hogy bele szójjak a dógába… Minek szólnék? Mit bánom én. Mi közöm hozzá? Se károm, se hasznom… Csak add ki a jusst, vén kutya! Agyon csapnának érte. Én azt is kiadtam. Most oszt má fel is fordulhatok. Annyit mondanak rá: régen kellett vóna.
– Ó mán na. Minek ez a harag. Mit rontod magad. Csak ük meglegyenek. Örülj, hogy legalább a legkisebb lányod sora is jól van má.
– A kis rongy. Az haragitott meg legjobban… Még abba vót az utósó bizodalmam. De nem viszi el szárazon… Felkűdöm Pestre, jó helyre. Minek küldtem én? Úrnak? Háromszor se küldte haza a fizetését, má szeretőt fogott magának. Férhe ment. Czafra.
– Örüjjön kend, hogy férhe ment. Még ugyabbul is tehetett vóna. Hátha úgy jön haza! Pulyával. Oszt azt is tartani kéne.
– Asse vóna roszabb. Legalább mindig itthon vóna. Eltérne… Nekem dógozna. Ránk tisztálna… Még tartáspízt is kaphatna a gyereke után.
A vén asszony bólogatott. Úgy, úgy. A biz igaz lehet. De hát mit tegyünk, ha csak így rendelte az isten.
– Most má, hogy jár! Mi? hogy montad? Mibe jár?
– Tafotába, – szólt dicsekvő hangon a vén asszony, – sustorgós, ropogós tafotába, – csak úgy fercsegett a szájábul a beczéző szó.
– Magára kőt! De mi hasznom nekem abbul?
Nagy gond ötlött hirtelen a öreg asszony eszébe. Ejhaj, be rosszul kezdte ő a dolgát. Hiszen nagy megbizatással jött ő az édes lányától. Kéréssel. Most aztán hogy rukkoljon elő vele.
– Nem nagyon kőt… Nem igen telik az árvának. Az az egy van szegénynek, – forditott a dolgon. – Sok kell Pesten. Az a nagy házbér. Drága a kenyér, a só, a hus. Semmi sincs a kertbe, se a kamarába. Oszt falura kell menni szegénykének. Az orvosdoktor parancsolta. Nincs vére. Sáppadt. Elszítta a két gyerek. Az ura is agyondógozza magát. Annak is vakáczió kéne. Kimentek tavaly egy faluba, ott a szomszédságba, Pest mellett. A nyelvüket se értette a lelkem lányom a népeknek. Csak azt, hogy mit kellett fizetni. Uramjézus. Egy pengőforintot minden napra. Csak a puszta lakásér. Oszt meg a koszt, forintnyóczvan vót egy pár csirke, öt krajczár a tojás. Többe került az az egy hónap száz pengőforintnál.
Az öreg ember úgy fülelt, mint a kopó, ha vadat áll.
– Arra vót – mondta.
– Vót ecczer, de minden esztendőbe kéne! Ha telne. De nem telik. Az a kis fizetés; akárha nem is vóna.
Elhallgatott. Hogy az ura nem szólt, újra kezdte.
– Fáj a szive a lelkem lyányomnak.
Várt. Az öreg ember úgy hallgatott, mint egy darab fa, A vén asszony ezt jóra vette s kimondta.
– Haza vágyik a gyönyörűségem.
Most aztán, hogy kimondta, könnyebben, gyorsabban ment.
– Elemlegeti, sirva emlegeti az édes apja házát. Ott milyen jó. Ott milyen szép. Ott magához jönne. Ha még ecczer ott lehetne. Az a tiszta paradicsom vóna. Hát még a gyerekek. Hogy azok megtanulnák a hazai szót… Csak egy jót ennének a nagyanyjuk paprikás csirkéjéből. Egyet innának a Tiszavizből. Firidnének. Szaladgálnának. Mint az anyjuk pulya-korába. Egész más lennének.
Az öreg ember hallgatott. Félkarja az asztalon volt, a másikat leeresztette maga mellé a lóczára. Úgy ült ott, mintha faragva lenne valami feketebarna fából. A lelkébe nem láthat bele senki.
Az asszonya pedig folytatta a beszédet, lelkendezve, rimánkodó hangon; s megpróbált mindent, hogy az ura szivére hasson.
Egyszer csak az öreg ember kibámult az ablakon s meglátta, hogy szekér áll a kapu elé. Kóróval megrakott szekér. Felállott, csendesen a lajbi zsebébe tette a régen kialudt pipát s megszólalt. Az asszony alig várta a szavát.
– Mibe jár a lyányod? Miféle rongyba? Mit mondtál?
– Tafotába, – szólt meglepetve az asszony s gépiesen elismételte, – selyemtafotába, sustorgós, ropogós tafotaszoknyába – és bólogatott hozzá.
A kapu kinyilt, szekér fordult be az udvarra. Az öreg ember kiment rendelkezni, hová rakja be a fia a kórót.
Három napig egyre sirta a mondókáját a vénasszony. Akkor aztán nem állotta tovább. Mérgesen felpattant, mint egy pulyka s ráripakodott az urára.
– Megnémult kend? Hát haza jőjjön a lánya vagy se? Mit irjak neki?
– Bánom én? – szólt flegmatikusan az öreg.
– Hogy a kőbe ne bánná!
– Rajta áll! Az ű dóga! Nekem mindegy. Ha a pesti faluba el tudott menni, ide is eljöhet.
– Óh édes apjuk, be jó ember kend! – tört ki az asszonyból az öröm. – Be jó ember!
– Én nem vagyok se jó ember, se rossz ember. Mer én csak ember vagyok. De hát persze, hogy én is jobb szeretem, ha a lyányom van itt a házamba, mintha idegen nép.
– Ó be áldott ember kend – hálálkodott tovább az öreg asszony s a szemébe köny szökött és lepatakzott végig az orczája barázdáin.
És menten megirta a lyányának a szép levelet, hogy csak jőjjenek, ő is, az ura is, meg a két szentséges apróság is, oszt ne féljenek az öregtűl, mer az jó ember…
És odafent Pesten, a harmadikemeleti csinos kis lakásban lőn nagy öröm, vidámság, boldogság. Három álló hónapig mindennap készültek a nagytatáékhoz, s az asszonyka sápadt arczocskája kipirult, a nagyobbik gyerek az édes apja térdén verset tanult a nagytata születésnapjára, mert az épen a vakáczióra esik. S mind a két csöppség mint valami álomvilág kincseit tanulta meg a Tisza nevét, meg a Malomalját, meg a füzfát, meg a gólyát, meg a mályvát, meg az ostort, meg az aratás, lóhajtás, gyerekjátékok szavait.
A miniszteri számtiszt úr idejében kérte a vasuti szabadjegyet s mivel ő csak augusztusra kaphatott szabadságot, ugy határozták, hogy az asszonyka a gyerekekkel már egy hónappal elébb lemenjen.
És megérkeztek csengős-bongós kocsin. Az egész falu megbámulta, mikor megjött Kerek Rozi az urával, a kinek czilinder volt a fején. Szakasztott olyan uri asszony volt a Rozi, mint a többi nagysága. Hol szedte, hol vette, de jól beletanult az uraságba. Az igaz, hogy azelőtt is olyan nyafka volt, olyan „ne nyulj hozzám“. De könnyebb is megtanulni az uraságot, mint a szegénységet.
Vigan, boldogan telt el a vasárnap. Estére az uri férj vissza is utazott, hogy másnap a hivatalban legyen.
Rozi majd kibújt a bőréből. Olyan boldog volt, olyan megelégedett, soha életében ilyen rózsás napsütés nem volt, ilyen szép kis falu, szép kis ház, mesében sem termett. A gyerekeivel együtt lefeküdt a porba és csókolta a szemével, a hálás, túlboldog szivével a szülői ház küszöbét.
A falubeliek csudájára gyültek s mindenki megugyanozta apuha fehér kezét, sápadt arczát, de legjobban az alsószoknyáját, a melynek az anyja úgy felverte a hirét, – a sustorgós, ropogós tafotát.
Az egész háznál csak az öreg asszony volt nyugtalan. Félt, valami különöset sejtett, nem tetszett neki az ura, az apjok. Minden perczben várt valamit, váratlant, félelmeset.
Három napig várt, akkor megtudta, mi lappang a hamu alatt.
Egyszer csak megszólal az öreg; nyersen rászólt a lyányára, a ki boldogan merengve ült a kis széken s gyermekkori emlékein mélázott.
– Hát te mért nem beszélsz már?
– Mit, édes apám? – szólt az asszonyka mosolyogva s kész volt csacsogni, nevetni, pedig be nem állott már arra a kedve.
– Mit? Fenét. A pénzrül.
– Milyen pénzről? – mondta az asszony nagy szemet meresztve.
– Hát hogy mit fizetsz. Mit akarsz fizetni?
– Én? Miért?
– Hát hogy itt tartalak. Mi lesz a taksa egy hónapra?
Az asszony belesápadt és szivdobogást kapott.
Mit kiván édes apám?
Az öreg felnézett az alacsony padlásra, a mestergerendára.
– Hajszen nem nyúzlak meg. Látom, hogy jobb itt neked, mint ahun tavaly nyáron vótál. Hát legalább annyit fizethetsz, mint ott fizettél.
Az asszonyka reszketett. A vér mind leszállott a szivére. Hallgatott.
– Mi? Mit mondasz? – mordult rá durván az öreg.
– Azt gondoltam, szivesen lát édes apám.
– Hát nem látlak? Mi? – kiáltott ridegen a vén ember. – De rajtam nem fogtok szántani! Majd én ingyenélő pesti jöttmenteket hizlalok! Nem sül ki a szemed? Idegennek, a kihez semmi közöd, tudsz fizetni, az apádnak nem? Ez a gyermeki szeretet? Mi?
Az asszony reszketett, de a foga között kieresztette azért a szót:
– Édes apám se sok szülei szeretetet mutat ilyen beszéddel.
– Ejnye, azt a hétnyüstyit! Te czafat! Az apádnak mered ezt mondani!
Az asszony holthalaványan várt.
Az öreg felállott, feltette a kalapját s indult.
– Hallod! Minden napra egy forint a lakásér, másik forint a kosztér… Ne mondd, hogy pogány vagyok, ötven pengő legyen egy hónapra. Oszt nekem előre letedd a pénzt! Mire hazajövök, elmenjen Pestre a levél az uradnak. Osztán itt csókold a kezem, mert ez az én szivem esett meg rajtad, hogy ennyivel beérem. Te háládatlan. Tavaly egy százasnál többet fizettél idegen népnek, a kinek a szavát se értetted. Egy hónapra! Most kettőre sajnálsz ennyit. Vigyázz, ne haragits, mert csak egy szó legyen, ott ruglak a sustorgós, ropogós tafotádba!
A fiatal, gyenge asszony sirásra álló szemmel meredt el félre; az ágy nagyvirágos karton takarójára bámult; az öreg ember elkopogott; a konyhában a vén asszony megdermedve állott s a gyerekek, mint megszeppent csirkék bújtak az anyjuk kötője alá.
És mire az öreg hazajött a mezőről, a levél sűrű könnyek között megiródott s a fiatal asszony kezet csókolt az apjaurának.
A bogárhátú, gólyafészkes kis ház úgy mosolygott fehér falaival a meleg, ragyogó napsütésben, mint az emberi boldogság, jóság, a mese utolsó kedves fészke.