A KOKAS
Terka néni a nagy szabad tűzhelyen, vigan lobogó csutkalángon, kukoriczát pattogatott. A gyerekek ugráltak, kapkodtak a szerteszét szikrázó habfehér szemek, a „kokasok“ után.
Lizi is, a fiatal asszonyka, kapta magát, odaguggolt a gyereknép közé, s csillogó szemmel, csengő kaczajjal versenyezett velük a kokas-fogásban. Egészen elfelejtette, hogy konty van a fején, fura papirkonty, a melyhez néha még most is oda-odakap, mert azt képzeli, rárepült a galamb a hajára. Persze, még csak két hete viseli.
– Jézus Márja! – kiált fel egyszer a kis menyecske. – Végem! Én csak itt játszok, otthon meg minden hideg. No, én átjöhettem megkérdeni, mit komendál Terka néném ebédnek. Hány óra? Krisztusom! Dél elmult. Teremtőm! Kilenczkor gyüttem át. Csak legalább meg ne traktált vóna Teri néném annyiféle jóval. Most mán kinek főzök? Kedvem sincsen főzni, ha éhes nem vagyok. Pedig szegény ember, az még hajnalba elment Hajdók sógorékhoz baltát köszörülni. Azóta akár fel is vágott egy fél öl fát.
Mig a nyelve pörgött, előkapta a rojtos, lányos nagykendőjét, magára keritette, de nem hagyta lányosan szabadra, hanem hátrakötötte a derekán. Lányoktól hét singnyire jár a hideg, asszonynak komolyan kell járni.
– Vigyél legalább az uradnak egy marék kokassát, – nevetett rá a nénje, a ki épp szakajtóba öntötte a gyönyörüen kipattant szemeket s megrázogatta a kosarat, hogy a „czipója“ alólra kerüljön.
– Tán hogy megtudja, hol jártam! Majd ád ő nekem kokast, csak azt megtudja. Hát azér mondta annyiszor, hogy asszonnak otthon a helye?
De azért tartotta a kötőjét s bokorra fogva, kényesen szaladt el a zsákmánynyal. A házbeliek nevetve néztek utána, ő meg vidáman tapodta a havat, apró sarkú csizmájával.
Hideg ház fogadta otthon. Hamar kis tálba tette a pattogatott kukoriczát s hozzá fogott tüzet rakni.
Akkor csapta össze a kezét:
– Jaj! Hát nem elfelejtettem megkérdeni, mit is főzzek ebédre?…
Ezalatt pedig az urában is megmozdult a lélek Hajdók sógoréknál, a hol reggel óta vigan borozgattak, diskuráltak s még egy kis durákkal is megpróbálkoztak a legényfiúval az ólban.
– Tyhű a kisbaltáját neki! – rikkantott fel. – Itt a dél, vagy mán túl is vagyunk rajta, oszt az én fejszém csak nem köszörülődött ki, oszt az asszony meg mán vár azóta az ebéddel. No, az kivájja ma a szemem. Jó lesz hazanézni, mer elhül a leves. Szegény, az ott dolgozik nekem magába, én meg lopom a napot, mint egy lingár. Csak mán legalább az étvágyamat el ne rontották vóna avval a paprikás szalonnával. Most mán ki eszi meg azt a jó ebédet.
Magára keritette a gubát, elköszönt, a házba is bekiáltott s elczammogott, nehézkes, meggondolt lépésekkel, a hogy házas embernek illik járni, még ha tizenkilencz esztendőske is.
Hazaért, benyitott. A felesége még javába fujta, nekipirosodva, elkeseredve fujta a tüzet, a mi sehogyse birt életre kapni a vizes fában.
Ijedten nézett össze a gyermekemberpár. Mi lesz most?
Elébb az asszonyka találta fel magát.
– Felvágtad a fát?
– Majd még mit! – dünnyögte a férjecske.
– Tán nem?
– Fejsze nélkül?
– Hát nem köszörülted ki?
– Köszörü nélkül?
– Hát mi baja a köszörünek?
– … Befagyott.
– Úgy! Lelkemadta! Úgy? Akkor rakjál magadnak tüzet. Egész szent nap itt fujom, mégse ég. Bolond vagyok, vagy mi?
– Csak hát.
– Oszt az ebéd? Avval mi lesz?
Az asszonyka megrántotta a vállát.
– Tűz nélkül? Tán boszorkány vagyok. Majd még ezután a kisszéken főzöm meg az ételt.
Az emberke lelökte magáról a gubát a kiságyra. Tempósan leült az asztal mellé, a mely olyan nagyon vadonatuj volt, hogy ragadt és műhelyszagot eresztett a festéke.
Lekönyökölt rá s összeránczolt szemöldökkel bámult a frissen meszelt falra. El nem tudta gondolni, mit kell most tennie.
A menyecske pedig durczás lett. Duzzogó arczot vágott s kapta-fogta, felült a kemencze padkájára; úgy nézett maga elé, mint egy megboszantott czicza, a mely rögtön kész a karmolásra.
Még ezen a téren nem volt tapasztalatuk. Mi lesz most?
Hallgattak egy ideig. Végre férjemuram megpödörte a mi nincs s egyet köhintett. Már ez is valami volt. Igy kezdik azt. Feleségemasszony egy árva hangot sem adott rá, csak ült magában duzmaszkodva s nézte a sárga homokkal felhintett házföldjét.
Az emberke ujra köszörült egyet a torkán. Attól rögtön bátorsága jött. Az asztalra csapott tenyerével s azt mondta:
– Lizi!
Lizi, az asszonyka, összerezzent, de tovább hallgatott.
Semmi szó.
– Lizi!!!… Hát te nem is felelsz? Mi?…
– No! Tán meg akarsz verni? – nézett vissza harczra készen a csitri asszony.
A férjnek fellángolt a szeme. Az ám. Hát persze, hogy meg akarja verni. Hogy ez neki eszébe se jutott. Annak pedig meg kell lenni. Mer avval minden rendbe lesz. Mer csak avval lesz minden rendbe.
Most már csak azon gondolkozott, mi czimen eshetne meg a dolog. Azt régen tudta, hogy minden jóravaló férj megveri néha a feleségét, de eddig olyan kezes bárány volt ez az asszonyka, hogy nem álmodta, miképp lehetne rá kezet emelni. Most aztán érezte, hogy ma lesz valami.
Csak úgy forgott a szeme s járt össze-vissza a házban, az újházasok rideg, üres, apróságok, csecsebecsék, megszokott ócskalomok, gyerekek híján való lakásában. Okot, ürügyet keresett, hogy istenigazában beleköthessen a jó kis feleségébe.
Addig-addig kutatott, mig meg nem látta a téka tetején a kistálat, a mely tetejesen volt a pattantott tengerivel.
– Kokas! – rikkantott fel.
– Az hát! – vágta rá feleselve az asszonyka.
– Hát e’ má hunnan a csudábul való?
Az asszonykába hét ördög bujt. Elkezdett kötekedni a hangja.
– Hoztam.
– Terka nénéméktől.
– Ejha! Ott vótál?
– Ott hát!
– Azér nem égett a tűz!
– Azér!
– Azér nincs ebéd!
– Azér!
– Azér kell nekem itt megpukkanni mérgembe.
– Hát ha azér! azér!
– Micsoda! Te itt nekem feleselni mersz?
– De még mást is merek! Majd meg tanálom kérdezni, hogy fagyott be az a köszörü. Mer a nem fér a fejembe!
– Majd megmutatom, csak még jobban megódódzzon a nyelved.
– Megódódzott a hordó csapja, úgy látom.
– A meglehet.
– Na hát nekem ilyen ne lehessen! – pattant fel a menyecske, mint valami berzenkedő jércze s elkezdett csatorászni. – Korhely! Naplopó! Naplopókorhely!
A férj elsomolyodott. Szép hang, új hang. Még ilyenbe se volt része. Pöröl az asszony. Az ő asszonya!
– Dorbézoló, falucsavargója, dologkerülő, Országos lingár! – ömlött a csókolni való piros ajkakról a szidalom.
A tejfelesszájú férjecske egyre jobban mosolygott. Tetszett neki a lárma. Nem vágott elevenbe a sértegetés.
– Persze a Dárius kincsét is el tudná pocsékolni, de fát nem tud vágni. Bajusza még nincs, de már jobban szekérozza a feleségét a vén korhelynél. Egy hetes ember, oszt mán vénebb róka a husz esztendős házasnál.
A kicsi férjet, mintha hájjal kenegették volna. Mind a harminczkét fogát megmutatta, a hogy ott állt a felesége előtt hátravetett fejjel.
– Csak vihogj, vihogj! – tombolt az asszony. – Te pisze!
– Micsoda! – orditott fel a férjuram, mint a sebzett medve. Mert mi türés-tagadás, az orrának volt valamelyes hajlandósága arra, a mit az asszony ráfogott; de olyan kicsi, hogy még az ellensége se merte eddig a szemére vetni.
– Pisze!
A következő pillanatban csattanás hallatszott.
Az asszony megtántorodott.
– Pisze! – visitotta halálosan kétségbeesett dühvel.
Piff, paff, püff!
Biz az első keresztelő megtörtént. Még pedig alaposan.
Az asszony levágta magát a földre s ott vonaglott hangtalanul zokogva.
A mokány kis férfi meghökkenve állt meg fölötte. Ennek fele se tréfa.
Jóformán maga sem tudta, mi történt itt most.
– Lizi! Lizi te!… Kejj fel, no! Semmi, no. Ha pisze, legyek pisze.
Az asszony úgy maradt elterülve a földön, mint a holtravált.
Az emberke szive elszorult. Az öklére nézett. Ezekkel a vasbunkókkal akár agyon is üthette azt a gyenge teremtést.
– Lizi… Hékám. Kis feleségem. No. Hadd el mán, no. Kejj fel virágom.
Nem mozdult az asszony. Nem is sírt, csak meg-megvonaglott s nyögött-hörgött.
A férjemuram csosszantott, toppantott. Mellé térdelt. Gyengén megrázta.
A felesége végigvonaglott s feküdt tovább a hideg földön.
– Énnye mán no! – motyogta az emberke esetlenül, de fájdalmas szívvel. – Iszen én nem akartam; nem úgy akartam. Tehetek én róla? Hajszen hát az vagyok én, a minek mondtál?
Rátette a kezét a lapoczkájára s érezte, hogy a meleg asszonyi test megrázkódik.
– Utálsz? Lizi. Haragszó? Hé… Mit mongyak mán no! Éj, hogy ide nem tudott ütni az égnyila, mikor megtettem. Szegény!… Bogár! Te! Csitri te! Nem kell mingyárt meghalni… Más asszont is megvert mán az ura.
Még se lett baja… Hogy silylyedtem vón el, mikor kezet tettem rád!…
Megijedt.
– Megfázó! Fődön fekünni. Kejj fel szentem… Ne haragiccs!… Kejj fel mán gyönyörüségem.
De hiába rimánkodott. Hiába szólt akár gyöngéden, akár keményen, az asszony nem mozdult, csak nyögött, nyöszörgött.
Hirtelen észbe kapott a kis férj. Átnyalábolta a feleségét, ölbe kapta és feltette hamarosan a kis ágyra, a gubára.
Fehér volt az asszony, mint a halott, csak a félarcza égett vörösen.
A hogy ezt meglátta az ura, belesajgott a szivébe, felhördült s úgy vágta fejét a falba, hogy a kemény koponyájától szinte kidült a vályogház.
Mikorra mégegyszer megismételte volna ezt a bolondságot, már a nyakában volt az asszony és elrémülten ölelte át a férjét.
– Ne, ne… – rebegte megcsukló nyelvvel.
A férfi elröstelte magát s leült az asszonya mellé az ágyra. Lehajtotta a fejét. A szemébe egy könycsepp gyült össze s lassan legördült a szempilláján, le az arczán az asszony kezére.
Ez felnézett meglepett, nagy, mély szemekkel. Végigrázkódott s zokogva elkezdett sirni.
Igy ültek soká. Egyre melegebben karolták át egymást.
Olyan jól esett igy maradni egy óráig is. akár a sirig is.
Egymást ölelve, szenvedve, boldogan.
A gyerekférj bólogatott. Hát bizony mégis csak ártatlanul bántotta a feleségét… Hogy is volt csak?… Ahá, a kokas!… Szegény asszony fázott, nem tudott tüzet rakni, átment a Terka néneékhez. Szegény. Mig ő haszontalanul lopta a napot. És még neki állott feljebb No ez nagy czudarság volt. A’ való.
S olyan szeretettel ölelte át az asszonyát, hogy annak ropogott a csontja.
De ez hagyta, nem fájlalta, hogy majd kiöli belőle a lelket. Mert ő meg azt számitotta ki magában, hogy biz az embernek igaza van. Odajár, mit tesz, mit nem, az nem számit; tél van, nem kell most dógozni. De hazajön s nincs ebéd. Éhes. Osztán szegény embert ilyen tálalással fogadja. Kokassal…
S odaadóan fonódott rá az erős kis emberére.
Nagy idő mulva megszólalt az asszonyka. Gyönge, beteghangon:
– Éhes vagy, Jóska?
– Én? Nem!…
– Ütnék egy kis rántottát.
– Sose bánd lelkem. Ettem Hajdók Lajiéknál. Jól beszalonnáztam.
– Úgy?
– De te, babám. Te éhes lehetsz.
– Én nem vagyok. Teri néném megtraktált.
– Hm. Vagy úgy?
Összenéztek s valami gonoszkodás csillant meg a szemükben.
Egyszerre csak nem sajnálták egymást. Kivált hogy a tüz meggyult a tüzhelyben, fuvás nélkül s enyhe meleg kezdett terjedezni.
– Hisz ez hunczut! – gondolta magában mind a kettő. – A gonosz! No! Megérdemelte, a mit kapott!
És még gyöngédebben karolták át egymást.
A tékára találtak nézni s felkiáltottak:
– A kokas!
Összevillant a szemük, elnevették magukat s összebujtak.
– Hozd el! – szólt nyügösködve az asszony. – Neked hoztam, te czudar ember. Még én se ettem belőle.
A gyerekférj felugrott s nagy buzgón hozta el a tele tálat.
Maguk közé vették s a száj szögletében rejtezkedő csalafinta mosolygás közt elkezdték szemelgetni, ropogtatni.
– Úgy-e jó, hogy hoztam? – szólt kényeskedve az asszony.
– Jó hát – felelt ravasz komolysággal az ura. – De az orrom nem pisze, mi?
– Nem bizony! Nem ám! Isten ments! – gyügyögte az asszonyka és játékosan fricskázta fel.