Hét krajczár

A Mester elől haladt. Lába nyomán egy porszem se röppent föl s ruhája tiszta volt, mint a frissen nyilt virág szirma.

Péter mögötte baktatott. Fáradt volt az apostol s mintha vénült volna az utóbbi évszázadban. Gondolkozva huzta maga után a görbe botját; musliczaraj keringett előtte s néha boszusan kapott hozzá jobb kezével. Gubanczos fürtei alól ömlött a verejték s fehérre lepte barna kámzsáját a könnyü, szálló por.

A Halvány mellett elhaladtak s beértek a kávási ligetbe, a Csöndes forráshoz.

– Mester – szólalt meg Péter. – A nap delelőre ért s a falu, ugy látom, messze van. Üljünk le itt e kies kutfőnél s költsük el ebédünket.

– Legyen kedved szerint, Péter.

Leültek. Péter elhevert, kinyujtózkodott. S hogy meg ne lássék rajta a mohóság, nagy méltósággal kanyaritotta előre a tarisznyát. Kiszedte belőle a kis elemózsiát.

Ettek. Kenyeret és mézet. Az Ur is falatozott.

Hogy éhgyomrát lecsillapitá, megszólalt Péter.

– Uram, nem jól van ez!

– Mi nincs jól, Péter?

– Az nincs jól, Mester, hogy még ma is sok a szegény.

Az Ur nem szólott. Darázs szállt az ujjára, mézet adott neki.

Péter odakapott.

– Uram, megcsip! – s elhessentette.

– Mért tetted ezt, Péter!

– Féltettelek, Uram!

– Egy szegénytől elvetted a falatját. Föl lesz ez irva, Péter!

A jámbor ősz elsápadt.

– Mester! Ne büntess! Ember vagyok!

– Legyen megbocsátva. Igazat szóltál.

Sokáig hallgattak. Péter maga elé bámult és a saruja sarkával árkot vájt a porban.

– Szabad-e szólnom, Uram? – kérdezte végre.

– Könnyebbülj meg, Péter.

– Uram, nagyot gondoltam ki.

– Látom.

– Mit látsz, Uram?

– Árkot vájsz, hogy a patak vize a szikkadt virágokhoz jusson.

Péter elbámulva nézett a Mesterre, aztán tulajdon művére, a melyről mit sem tudott. Valóban csak meg kellett botjával nyitni a gátat, s vigan bugyborékolva futott a forrás vize a sárgára aszott fübe.

Péter lehajtotta fejét.

– Kétszer megszégyenitettél, Uram, – mondá, aztán fölvetette szemét – de ha elmondom, mit gondoltam ki, fölemelsz érte.

– Vesd le terhed, Péter.

– Uram, mondom, sok a szegény, nagy a szegénység. Nagyobb, mint mióta erre jártunk, nagyobb, mint valaha. Hatalmasabb a pénz, alárendeltebb a rabszolga. Ezen segiteni kell, Uram. A szegényen a maga szegénysége segitsen, a tőkét a maga ereje győzze le. Gyüjteni kell az egész emberiségtől. Adományokat; kitől mi telik. S teremteni egy nagy fundust. Valami olyan mérhetetlenül nagy tőkét, hogy abból minden szegénynek jusson. Még akkor is jusson, ha soha meg nem szünik a három átok: a protekczió, a gazdagok kapzsisága, a hivatalnokok lelketlensége. Olyan irtóztató nagyot, hogy lehetetlen legyen bár a legszegényebb szegényt is kizárni belőle. Még a sánta, vak és szemérmes koldus is kapjon valamicskét. És csak azért, mert ez a fundus olyan rettenetes nagy, hogy valami uton-módon hozzá is eljut kamatjának valami kis része…

Péter elhallgatott s várt, mit szól az Úr.

De az nem szólt semmit, mosolylyal nézte a levegőben szálló pitypangpihét, a mely egy termékeny magocskát röpitett szárnyain.

– Uram, nem felelsz?

– Menj el Péter. Itt van a falu egy kőhajitásra, gyüjts.

Péter lelkesedve állott fel. Egész megifjodott a boldogságtól, hogy az Úr javasolja gondolatát. Hamar gyüjtőivet csinált s ment.

Beért a faluba, a hol három templomot látott. Mindjárt be is kopogtatott a faluvégén álló templom tövébe, a kálomista paphoz.

Elmondta szive szándékát s kérte, irjon alá neki valami summát.

– Barátom, – szólt a pap – kicsiny az eklézsia, sok a gyerek, alig van stóla, kevés a kongrua; magamnak is jó volna, ha valaki adna.

És nem is adott.

– Nem baj, – szólt Péter – ez még csak egy ember.

Azzal betért a falu közepén a pápista paphoz.

Ennek is elmondta szive szándékát. A plébános meghallgatta s azt felelte mosolyogva:

– Ah barátocskám, magának nagyon gyanus az orra. Engem nem lehet többet becsapni. A mult heteken egy ilyenforma úr járt itt; úgy beszélt magasztos eszmékről, mint a folyóviz. Aláirtam neki egy példányt a „Szentek virágos kertjé“-ből s két példányt küldött. És mindenik példány harminczkét kötetből áll. Menjen csak tovább, mig szépen van.

És ez sem adott semmit.

– Rossz jel, – szólt Péter – ez már a második ember.

És bement a falu sikátorába, a luteránus paphoz.

Ennek még szebben mondta el szive szándékát. Ez is meghallgatta, akkor megragadta a kezét, megrázta melegen.

– Kedves édes barátom, – mondta hévvel – boldog vagyok, hogy ilyen nemes lélekkel találkozom. Önnek igaza van, szent igaza, mert mint a nagy evangélikus költő oly szépen mondja:

Azonban a terve bármily szép és nemes is, szerény véleményem szerint kivihetetlen. És még ha kivihető volna is, végtelenül sajnálom, hogy anyagi helyzetem nem engedi meg, hogy hozzájáruljak.

S bizony ez sem adott semmit.

Szegény Péter, azt sem tudta, hogy ért az utczára.

– Baj, baj, – morogta – immár három ember.

Ödöngött az utczán, le s fel. Bemenjen, ne menjen, minden kapuban hánytorgatta. Aztán bement s úgy jött ki is. Nem adtak sehol semmit.

Végtére a gyerekek rákaptak s mint a nyáj kisérték, nagyobb csúfot űzve belőle, mint hajdan Elizeus prófétából. Az ő türelme sem tartott örökké, közéjük vágta botját, hogy egy ártatlan kis csöppség belesántult s aztán elfacsarodott szivvel vánszorgott ki a faluból.

Mikor már úgy eltávozott, hogy a faluvégi kutyák is elmaradoztak s nem ugatták tovább, leült az árokpartra és sirt.

Hozzámegy egy asszony. A csordásné, a ki ott lakott a közelben egy vityillóban. Kérdi, miért sir? Péternek jól esett a résztvevő szó s elmondta. Az asszony meghallgatta s ráfelelt, hogy bizony igaza van.

Azzal bement a házába és kis idő mulva kijött. Szégyenlősen tartott a markában egy pár kispénzt.

– Jó ember, – mondta – többem nincs. Ez is csak azért van, mert ebbe a mi falunkba nem veszik el az ilyen kicsi kis pénzt a bótba. De ha maga használhatja ezt, én tiszta szívből odaadom…

Péter elvette. Még meg is könnyebbült a lelke. Hát nem járt egészen hiába. Valamit gyüjtött. Igaz, nem sokat: három fillért.

Szégyenkezve sompolygott az Úr elé.

– Mire jártál, Péter?

– Jaj, én Uram, nem sok jóra.

És sorban elmondta hűségesen, ki mit felelt néki.

Végül elővette a három fillért s annak is elmondta a históriáját.

– Ezzel most mit teszel, Uram? Ennyivel hogy teremted meg azt a nagy, nagy fundust?

Az Úr szeliden átvette a három fillért s szólott:

– Elég ez, Péter. Éppen elég. Tegyük hozzá ahhoz a háromszoros nagy kincshez, a milyenről te álmodni sem álmodol. Az én Atyám elébb gondolt arra. És megadta az örök nagy tőkét, a melyből mindenkinek jut mindörökké…

S fogta az egyik pénzt, a porba vetette:

– Ez az első tőkéé: a földé!

A másik fillért a forrásba vetette:

– Ez a másodiké: a vizé!

S kinyitott tenyerén tartván az utolsó fillért, igy szólt:

– Ez pedig a harmadiké: a levegőégé!

S a kis fillér mint a pára szállt el a tenyérről.

Péter pedig elvakult szemmel bámult az Úrra, a kinek dicsfény jelent meg arcza körül.