HIMES TOJÁSOK.
I.
A Tisza partján hosszú töltés nyulik Parittyás és Galambos között.
A töltés egyik oldalán messze, messze, a meddig szemmel látni, zöldellő buzatáblák vannak; sehol sincs rajtuk még annyi dimb-domb sem, a milyen magas a töltés.
A másik oldalon szeszélyesen kanyarog a Tisza, nagy vargabetüket ir, csak tavaszi áradáskor egyenes a medre, mert ilyenkor kiönt s az innenső, meg a tulsó parti töltés közt tengerré árad, a melyből csak a füzesek látszanak ki, mint csupa Robinson-szigetjei.
A töltés alatt a szekérúton olyan sár van, hogy négy ló is alig birja áthuzni az üres szekeret egyik faluból a másikba, de fent fúj a szél és szépen megszáritotta az agyagos földet.
Három kis lány vigan tipeg előre a töltés tetején. Piros fejrevaló kendőjük virit, mint a pipacs, fehér babos kék szoknyácskáik libegnek-lobognak a friss szélben, mint a harangvirág a szárán.
Egy uriember ül azon a szekéren, a melyik a sárban eviczkél. Ugyis jól esik a lovaknak, ha egyet fújnak, hát megállitja a szekeret és megszólitja a kis lányokat:
– Hova, hova, lányok?
– Jövünk Galambosról, megyünk Parittyásra.
– Ugyan mi jóért?
– Tojásért.
– Miféle tojásért?
A kis lányok összenéznek és elnevetik magukat. Úgy kaczagnak, mint három kis giliczemadár.
Hogyne kaczagnának. Hát nem furcsákat kérdez ez az úr? Még azt se tudja, miféle tojásért.
Zsuzsika, a legcsintalanabb, megfelel neki.
– Megyünk tojásszedni. Hát nem tudja maga, hogy ma Nagypéntek van?
Az idegen úr mosolyogva rázza a fejét.
– Tudom, hogy Nagypéntek van, de nem tudom, mire nektek a tojás!
A kis lányok ujra kaczagnak, hangosan, jókedvűen, csufondárosan.
Zsuzsika megint nyelveskedik.
– Hát nem tudja maga, hogy:
Sok himes tojást megirtak?
– Tudom én.
– Na hát nálunk úgy szokás, hogy Nagypénteken összeszedődünk mink kis iskolás lányok és elmegyünk csapatostól a fius házakhoz fehér tojást szedni. A fehér tojásból himes tojást csinál nagyanyám, ha majd jönnek Husvét másodnapján a fiuk locsolódni, abból adunk nekik.
– Ejha, hát ha én elmennék, tán még nekem is adnátok?
A lánykák még hangosabban kaczagtak ezen s integettek piroskendős fejecskéikkel, hogy adnának.
– No még csak azt mondjátok meg, hogy csak a galambosi lányok járnak Parittyásra tojásért? Onnan tihozzátok nem mennek tojást szedni?
– O be kicsit tud maga! – helytelenkedett Zsuzsika. – Hiszen mindenki tudja, hogy Galamboson milyen sok a lyány, Parittyáson meg sok a fiú. Ezér osztán Nagypénteken lyányok mennek Parittyásra, de Husvétba kell megnézni a tőtést, csak úgy sorjázik a sok fiú Parittyásról mifelénk.
Az idegen úr megcsóválta a fejét, mosolygott s egy-egy fehérpénzt adott a kis lányoknak, azzal elköszönt tőlük, elhajtatott, azaz, hogy tovább eviczkélt szekere a sárban.
A leánykák pedig sietve tipegtek előre, piros kendőcskéik messze viritottak a zöld vetések és zöld füzfaerdők között.
Mentek vigan, kaczározva, dalolászva Parittyás felé. Apró kosárkáikat magasra lengették s ragyogott az arczuk, ha elgondolták, hogy tele kosarakkal térnek meg déltájon.
II.
Szabados Zsuzsika volt a vezető.
Ez a bogárszemű csöppség olyan volt, mint a csík. Eleven, mozgékony, szemes, ügyes, csinos, aranyos.
Ő már a mult esztendőben is volt Parittyáson, az igaz, hogy még akkor csak a nénje mellett döczögött, de azért jól megnézett mindent s most csak úgy ömlött belőle a szó, mikor magyarázott:
– Azt mondom nektek, lányok, hogy sehonnan sem kérünk tojást, csak a hova maguktól híjnak be.
Marcsa, Tót Marcsa, egy irigyszemű szeplős kis lány, a kit az anyja varrt a Zsuzsika nyakába, nyávogó hangon szólalt meg:
– De hát ha sehova se híjnak be?
– Azt csak bizzátok rám.
Borcza, a kis Kávás Borcza, a ki a másik oldalon ment Zsuzsika mellett, szelid arczú szép kis lányka, bizalommal s csillogó szemmel nézett rá Zsuzsára. Ő is volt már tavaly Parittyáson és tele kosárral ment haza.
Hamar odaértek a falu alá. A kopasz fák közül messze csillogott a parittyási torony aranyos bádogteteje.
A hogy beértek a falu nagy utczájára, Zsuzsika hirtelen rázenditett a tojásszedőnótára:
Hány a tojás, káráld ki most.
Tizenkettő, három hijján,
Jaj be kevés a ház hijján.
Minek olyan üres a kas?
Ha hónapra több nem akad,
Kitekerem a nyakadat.
Úgy visított a Zsuzsika hangja, mint a szél.
A keritéseken belül mindenfelé kiszaladtak a gyerekek s kiabálták:
– Jönnek a galambosi lányok tojásszedni!
Innen is, onnan is kiszólt a gazdasszony:
– Hej lányok, kis lányok. Tán nem akartok bejönni?
– Ha híjnak! – vágott rá Zsuzsika.
– Hászen híjlak!
Arra bementek.
– Ki lyánya vagytok te? Ni hisz ez a Szabados Gábor lyánya, a Zsuzsi. Hé be megnőttél te pulya. Hát te danoltál? Be jó torkod van. Te kis jércze, nesze három tojás. Három fiam van nekem, az mind meg fog öntözni… Hát ez kicsoda?
– Kávás Borcza.
– Csak nem a Kávás Péter lyánya?
– De.
– Cz. Cz. Be a nyakunkra nőttök, csöppségek. Nesze neked is egy pár tojás… Hát ez a kis jószág kinek a cselédje?
Tót Marcsa irigyen, sanda szemmel nézett már. Dünnyögve mondta:
– Tót Pál uram lyánya vagyok.
– Úgy? A Tót Pál uramé? No, téged nem híjtalak, de azért nesze itt egy tojás.
Kiválasztotta a szakajtóból a legkisebbet, odaadta neki. Persze, Marcsa szegény nem tudhatta, hogy az ő apja rosszban van Korczosékkal, a hol most vannak.
Három pirosképű fiú csintalanul leskelődött a lyányokra. A legnagyobbiknak már csipkésszélű kis kendő volt a lajbija zsebében, ez tavaly került ki az iskolából. Nagyon megakadt a szeme Zsuzsikán.
Oda is szólt neki:
– Hé, be megöntelek Husvétba.
Zsuzsika kaczkiásan szólt vissza:
– Elfelejted te akkorra, mék vagyok én.
A fiúnak szinte felakadt a szeme, úgy meglepte a kis lány kaczér vágása s úgy megnézte rá Zsuzsát, hogy soha életébe nem fogja elfelejteni.
A kis lányok elköszöntek, siettek ki az utczára.
Ott Zsuzsika rázenditett a tojás-nóta többijére:
Van-e tojás az ülőbe.
Van bizony ott akár száz is,
A nyakadba nincs több kláris.
Hány tojás volt a mult nyáron,
Jaj ki győzné számba venni,
Alig értem vámot szedni.
A Zsuzsika hangja csak úgy hasított.
Az apró fiuk mind az anyjuk szoknyáját czibálták, hogy ezeket híjják be, ezt a lyányt szeretnék ők megöntözni.
No, híjták is.
Mire a templomig értek, annyi volt a tojás, hogy Zsuzsika nem tudta már hova tenni.
Inditványozta, hogy térjenek haza.
Borczának is elég volt s a jó kis lány szivesen ráállott, hogy hazaforduljanak.
De Marcsa azt mondta, hogy ő neki biz ez nem elég. Igaz is, hogy az ő kosarába még akárhány elfért volna; de az is igaz, hogy a kis kapzsi jó nagy kosarat hozott.
Elvált hát a másik két lánytól, hogy ő még tovább megy az alvég felé.
– Erigy, – mondta Zsuzsika, – kár is volt velünk jönni.
Ezzel sarkon fordult s Borczával ketten hazaindultak.
Minden kapuban kint álltak a fiuk s kaczagva kiabáltak utána, hogy igy meg úgy, vederrel fogják meglocsolni.
Zsuzsika mindenkinek tudott valami tréfásat, csipőset mondani.
Igy ért ki a faluból.
Hanem Marcsa alig ment túl a templomon, nagyot gondolt s rákezdett a „Tyukom, tyukom“ nótára. Csakhogy valami fura, suta hangon. Nem tudott dalolni szegény feje, nem jól állott neki.
Még a kutyák is kiállottak a kapuba s egyik ugatott, másik vonított.
A fiuk meg hamarosan csapatba verődtek s kaczagva bámulták a kis lányt.
Ez igen megijedt, szégyenlette is magát nagyon.
– Hé, te is galambosi lyány vagy? – kérdezte egy nagy kamasz.
– Ühüm.
– Hát te pulykatojást akarsz, úgy-e?
– Nem.
– Nem bizony! Hiszen a képed épp olyan, mint a pulykatojás.
A kölykök nevettek a gonosz tréfán. Marcsa sápadt, vörösödött rémületében.
– Nem is kell neked tyuktojás, – mondta az akasztófáravaló.
Azzal megfogta a kosarat és elkezdte rázni. A többi vásott fattyak nevetése közben addig zötykölte, mig csak össze nem tört minden, minden tojás a kosárban.
Szegény Marcsa orditott, a hogy csak birt.
Bezzeg ez jobban hallatszott, mint az előbb a nótája.
Egyre-másra gyültek is kifelé az emberek a házakból. Valamelyik botot kapott, azzal kergette szét a fiukat.
Ezek messzire elfutottak, de onnan is oda kiabáltak az árva kis lánynak:
– Na lám, milyen jó dolga van a szeplősnek. Mingyán himes tojást visz haza.
Másik azt mondta:
– Ne félj szeplős, úgy se locsol meg téged senki.
Marcsa keservesen sirva ment vissza az alvégről az egész falu szemeláttára, a szomoru tojásos kosárral.
III.
Feltetszett himes Husvét hajnala.
A parittyási fiuk kiugráltak az ágyból s egybe hozzáfogtak öltözni.
Most nem lustálkodtak szurtosan, murczosan a kuczkóban. Zaklatták erősen édes szüléjöket, hogy öltöztesse már őket. Adja elé a vasárnapló ruhát, a csipkés kis kendőt, a darutollat a kalap mellé.
De az öreganyjuk előbb rájuk zörgött:
– Nem addig, mig tisztára nem fényesititek a sok apró sáros csizmát, olyanra, mint a tükör, meg a Salamon orczája.
A zsivajgásban úgy sem lehet aludni, hát a gazda is mind felneszelt s apai szeretettel nézte el csemetéit, hogy készülődnek.
A türelmetlen és ügyetlen kis kezekből kivették apámuramék a sárbafult csizmákat s egy-kettőre tisztába tették őket.
Mire igazán kivirított a hajnal virágos kis kertjében a nap rózsája, akkorra rendben haladt egyik raj pulya a másik után Parittyásról Galambosra.
Legelől vezetett Korczos Pesta a két testvérével. Szél fujta, fujdogálta pántlikás kalapját s pirosra csipte az orczáját is.
Csengett a sarkantyus csizma, a gyarmati vásárról csak a mult héten hozta az édes apja.
Folyvást azon törte a fejét, hogy fogadja majd Zsuzsika. Vajjon ráismer-é? Mert ő ráesmerne száz lány közt is, ezer közt is.
De a galambosi lányok sem aludtak ám délig.
Mire az első róta fiú beért a faluvégen, nem volt olyan ház, a hol rendbe ne lettek volna a lánykák. Hajukat szépen, feszesen simára fonta az édes anyjuk, csak úgy ragyogott a tiszta fehér homlok. Újmódi ruhájukon libegett-lobogott a szalag, csipke. S a ház is tiszta volt ám, mintha lánykérők jöttek volna.
Korczos Pesta többször is volt már Galamboson, erre kell átmenni az újlaki vásárra, de bizony idáig még nem törődött vele, merre laknak Szabados Zsuzsikáék.
Ezért nagy gondba volt most.
El volt tökélve, hogy addig másfelé nem megy, mig őt meg nem locsolja, de megkérdezni restelte, hol laknak.
Mitevő legyen most?
Csak ment előre, csak ment. Itt-ott fiuk jöttek szembe velük, ezek is rózsavizes üveget szorongattak, locsolódni jártak.
Csak leány nem látszott sehol. A lányok odabent várják ilyenkor a kis gavallérokat.
Hej törte-marta Pesta koma a fejét, hogy találjon rá Zsuzsára.
Egyszerre csak meglepetve néz fel.
A falu közepén egy szép új ház homlokára fel van irva:
„Isten segitségével. Épitette Szabados Gábor.“
– Tyhő, ez lesz az a ház! Ez a Zsuzsika apja.
– No, ide bemegyünk, – szólt oda öcscseinek s már be is lépett a rácsos kis kapun.
Beállitott a pitvarba. Onnan a szobába.
Megállottak egymás mellett az ajtóban szépen, azzal Pesta rákezdte jó hangosan:
Ma szállt le a földre az égnek szelleme,
Megtörte a halált a földnek porában,
Dicsőséget szerzett az ég tárházában…
Mondta ő a jó hosszú verset szorgalmasan végig, de azért közben furtonfurt szerteszét nézelődött, hátha meglátná, a kit keres.
Nem látta sehol Zsuzsikát. Volt ott nagyobb lány is, kisebb is, csak ő nem volt sehol.
Már az öcscse is elmondta a maga versét:
Vigyázzatok lányok, megöntelek mostan…
Még a legkisebb is elsorolta, hogy:
Gyenge rózsa,
Nem jártam még
Iskolába,
Mégis tudom azt az egyet,
Hogy a Jézus ma született.
Szivemből kivánom,
A garast elvárom.
Pesta csak akkor neszelt fel, mikor hatalmas kaczagással fogadták a kisöcscse versét a háziak. Ő is akkor vette észre, hogy a kis bölcs a karácsonyi rigmust mondta el kétségbeesésében.
Restelkedett szörnyen, rá is mordult a kis Jóskára, de a házigazda vállára veregetett a kicsi pironkodó fiunak:
– Jó van öcskös, legalább tudom, mért van két ünnepünk. Tegnap meghalt a Jézus, ma ujra megszületett. Ezért a versért két himest kapsz… No, hol az a lány a himessel?
Pesta is ezt várta nagyon.
Ekkor nagy dolog történt.
Az oldalszoba ajtaja kinyilt és megjelent a küszöbön Zsuzsika, torkaszakadtából visítva.
– Mi baj, mi baj! – ijedt meg mindenki.
– Valaki összetörte a himeseket! – rebegte Zsuzsa, szinte fuldokolva a zokogástól.
– Ki volt az, ki tette azt! – kiabált haragosan apja, anyja.
Ki volt az? Ki tette azt? Hát ki más, mint Marcsa. Tót Marcsa.
Tegnap este itt volt a kis rossz s elpanaszkodta, mi történt vele Parittyáson. Aztán eldicsekedte, hogy azért az ő anyja mégis egy egész kosár tojást himez neki. Megbámulta, megdicsérte, megirigyelte a Zsuzsika tojásait s ő volt, ki más lett volna, hogy mikor eltették s magára maradhatott a kamarában, mind összetörte.
Pesta csak nézte, nézte, hogy sir Zsuzsika, egyszer odalépett hozzá:
– Ne sirj Zsuzsi, lesz még himes tojás! Ne félj, mert téged meglocsol minden parittyási fiú a nélkül is, de annak a szeplősnek senki se lép be a kapuján. Ezt én mondom, én la, Korczos Pesta.
Zsuzsi egyszerre felnézett.
– Hát te vagy a! Hiszen a te tojásod megvan. Azt én jó helyre tettem.
Odalépett az öreg ruhaszekrényhez, kivett a szépen rakott czifra szőttesek közül három gyönyörű himes tojást és odaadta mind a hármat Pestának.
Ezt ő már tegnap jókor elkészitette, hogy valamikép el ne cserélje másnak.
Pesta ránézett Zsuzsira, melegen, csak úgy sütött a szeme. Azután azt mondta:
– Ugyi hogy megismertelek. Ugyi hogy te nem ismertél meg?
Zsuzsika megrántotta a vállát, kaczagva.
Olyan furcsa volt igy. A szempilláján köny csillogott, de a hamis kis szája már nevetett. Mintha már nem is sajnálta vón az összetört tojásokat.
Az öregek, az apjuk, meg az anyjuk összenéztek és szeretettel paskolták meg a két gyerek hátát.
A két kisebb Korczos fiú egyenesen ott is maradt a házban, mert Pesta kimondta, hogy bizony ő nem megy tovább locsolódni.
A helyett kiállott a kapuba s minden érkező parittyási fiúnak elmondta, mi történt.
És Zsuzsikát sorra meglocsolta minden fiú. Galambosi, parittyási, tojás nélkül is.
De Marcsának ott vesztek a himes tojásai, az egész szakajtóval, senki se nyitott rá ajtót.
Délfelé három czigány-rajkó mégis bement hozzájuk.
A Marcsa anyja mérgében nekik adta az egész szakajtókosár himes tojást.
De Marcsa utánok ment és mind visszavette tőlük. Még ezektől is elirigyelte.