Hét krajczár

Délutáni templom végeztével igy szólt a tiszteletes úr a feleségéhez:

– Anyókám, én most szököm.

A tiszteletes asszony mosolyogva nézett rá.

– Gyere akkor közelebb öregem, hadd igazitsam meg a nyakkendődet; úgyis tudom, hogy szép asszonyok után mégy, sose tagadd. Így ni, ne mondják rád, hogy: jaj, be vén ember!

A pap nyájasan engedte, hogy a felesége gombolja be a kabátját is, gyönyörködve nézte, milyen piros, milyen fiatal ez az ő kis felesége harminczöt évi házasság után is. Az ajtóból visszaszólt még:

– De valamit lopok is…

– Ugyan mit?

– Azt majd csak akkor vallom be, ha utól is ér a hátulütő fa.

Ezzel betette háta mögött az ajtót s kiment derülten, jóleső érzéssel, a boldog ember egészséges hangulatával.

A tiszteletes asszony egyedül maradt s várta nagy megnyugvással, hogy valaki majd csak ajtót nyit rá egy kis délutáni tereferére.

Az öreg úr pedig óvatosan lépdelt az utczán az egy szál deszkapallón, a mit a tiszaháti ész huzott végig a sártenger szinén. Vastag bottal szurkálta a sarat, igy törekedett jó sikerre az egyenes lépésben. A szembejövők sorra leléptek előtte, ki a kerités tövére, ki az itt-ott még jeges földre s nagyokat köszöntek a tiszteletes úrnak.

Végre a Somorjai Gedeon kapuja előtt megáll az öreg úr. A kis ajtót belöki s alaposan megméri: át tudná-e ugrani a küszöbön tul levő tengert. Haj, régen volt debreczeni nagybotos diák, igy aztán csak belegázol a pocsolyába.

A hogy keservesen feleviczkél a tornáczra, akkor látja, hogy egy másik öreg úr, a házigazda kajánul nevetve nézi a kinlódást.

Végre szemtől-szemben állanak az ámbitus alatt s egy pillantásra feltünik, a két ember közt micsoda különbség van. A pap gondosan nyirt körszakállt, mocsoktalan, tiszta attillát visel; azok közül a tiszta, csinos, kedves öreg urak közül való, a kik hetvenötesztendős korukban is tultesznek udvariasságban a mai vánnyadt lelkü fiatal urakon. A másik öreg bácsi is érdekes alak. Zsinóros magyarja még a hatvanas évek „uj“ divatját őrzi, de tele száz pecséttel; lobogó szakállát évtizedek óta nem nyeste olló; vöröses, nedves szemei, bizonytalan karakterü arczvonásai elárulják a korhely hajlamot; de még peczkes legény s erőszakos, hányiveti mozdulatai a hajdani daliás erő nyomát jelzik.

– No, hál’ Istennek! – kiált le a vendég felé – csakhogy sár van az udvaron. Már azt hittem, sohase merül meg a csizmám a disztóól előtt.

– No hallja, – mordult fel a pap, mikor végre teljesen felkapaszkodott az eresz alá, – ötvenhárom esztendeje hallgatom, mi bolondot tud mondani a paraszt, de még ezt nem hallottam.

– Hászen papnak nem kell sár. A katétrában mindig megterem a próvent, meg a kongrua, akárhogy mutat az idő. De mi parasztok nem szántunk, ha nincs sár. Látszik, hogy hiába tartjuk a nyakunkon ötvenhárom esztendeje, hóttig sem tanulja meg a pap, mikor mit imádkozzon a hiveinek.

– No, csak ne prédikáljon, az az én dolgom, – dörmögött a pap, – menjen a disznókhoz, én meg megyek az asszonyokhoz. Ki-ki dolgára.

Kezet fogtak a pörölők. Lágy, remegő, erőtelen tenyerek illeszkedtek egymásba, s élő bizonyságai lőnek, hogy az embernek tovább mozog békebontó nyelve, mint rendcsináló ökle.

A házigazda el is ment a disznókhoz és gázolta a sarat, de bizony csak csinyján, hogy el ne sikamodjék a pap szeme láttára.

Ez egy perczig csakugyan valami kis kárörömmel nézett utána, bólintgatott, mintha mondaná:

– Vén ember kend, vén ember, mint jómagam.

Benyitott a pitvarba, onnan a baloldali szobába kopogtatott.

– Jó napot, szép asszony, jó napot, – köszönt be a „tessék“ után, – mulat a menyecskék közt?

Öreg, megrokkant, kövér asszonyság próbált felállni egy kényelmes karszékből. Körülötte két-három öreg asszony, a „menyecskék“, mert hisz az egyik leánya, másik kettő menye. De a pap csak neki köszönt s csak ő fogadta tulajdonképpen az öreg urat.

– Sose mozogjon, lelkem komámasszony, – mondta a tiszteletes, – ördög vigye azt a széket, hogy nem akar magától mozogni.

– Nem akar az, komám uram, nem az, – szólt az öreg néni is mosolyogva, – pedig nem köszvényes a lába, mint az enyém.

– Jaj, dehogy nem, – vágott közbe az egyik „menyecske“, – abba is beleesett már a szú.

– Könnyü az ilyen fiataloknak, – hamiskodott a pap, – az én feleségem sem érti meg, mi az a hetvenöt esztendő. No nem baj, mi is voltunk valaha szépasszonynak kocsisa. Akkor még mi alattunk se volt szuvas a szék, úgy-e komámasszony?

Nevettek rajta mindnyájan, jólelkü csendes nevetéssel, a mi be szokta fejezni az évődést.

– Hát mit hoztam én magának, szép asszony? – kezdte ujra a pap a beszédet, letevén gyászszalagos kalapját egy ágyra. Öreg ember kalapjáról soh’se fogy le a gyászfátyol, tudja isten, hogy van, ezek a mai fiatalok olyan könnyen, olyan sürün halnak.

Az öreg, fogatlan, kiapadt szemü, reszketős kezü asszonyság gyermekes kiváncsisággal nézett a papra s úgy eltöprenkedett, vajjon mit is hozott.

– Nem tudom én már kitalálni – motyogta kis vártatva; mintha még ennek is a sok év volna az oka; ilyen hiuk az asszonyok, ha öregek.

– Óh persze, pedig nem adjuk ingyér. Ezt ki kell találni, lelkem komámasszony.

– Nem vagyok én találós… sose is voltam.

A pap csipett a szemével:

– Tudjuk, a régit jól tudjuk… Nohát itt van, ezt hoztam. A feleségemtől loptam. Ki is kapok érte, ha hazamegyek, de sebaj, harminczöt esztendeig rászokott a hátam…

Mindenki nevetett a tréfán s ő hunyorgatva, mókázva szedett elő zsebéből egy kis csomagot, belőle kitakart egy darab gyönyörűen sült halat.

Az öreg néni szóhoz sem tudott jönni a meglepetéstől. Nagy ritkaság a hal mostanában, vagy tiz esztendeje, – mióta a tyukodiak nem hordják szekérrel, mert az ecsedi lápon málé terem, nem csík. Kivált meg az ilyen szálkátalan nagy hal, jól sült hal s még legnagyobb ritkaság az ilyen prezentbe kapott hal.

Az öreg úr letévén a „szép asszony“ kezébe az ajándékot, maga is leereszkedett egy szuhos lábu öreg karosszékbe s a termetes boglyakemencze befütötte szobában jóleső, bizalmas lelki melegség áradozott.

A pap elővette zsebéből a pipát, rátöltött, meggyujtotta, lenyomkodta s apró, száraz szippantásokkal pöfékelte a nyirségi szűzdohányt. Az öreg asszony remegő ujjaival ezalatt foszlányokra szedte szét a halat s nagy kivánsággal, de kicsiny étvágygyal eszegette.

A másik szobából nagy zsivaj hallatszott s pár percz mulva két kis dédunoka rontott be, az ötéves Birike, meg az oskolás Pista. A pap tett igazságot a nagy pörben, mely köztük kitört, a dédanyó meg egy-egy csipetet adott nekik a halból.

– Hát komám Estók! – intette elő a pap bácsi a pipaszárral az oskolás fiut – azt mondta a tanitó úr, hogy hatszor fenekelt fel a héten.

Pista első az iskolában, ezért elevenen tiltakozik az „azt mondták“ ellen, a mivel mindennap ráijeszt a tiszteletes bácsi.

Birike is kap egy-egy meghökkentő:

– Bakk! – horkantást, a mire nem győz eleget kaczagni.

Igy játszik a pulyákkal az öreg úr. komolyan, mint a kinek semmi más gondja dolga.

Végre hatalmas kopogás, csoszogás az előszobában, jön a házigazda.

– Hó! – kiáltja, mihelyt belép, – igy bizza az ember asszonyokra a vendégét. Hát a kancsó hol van, papom?

– Hiszen nem mindenkinek a temploma a pincze, imádságos könyvecskéje az iczcze, mint magának.

– Nono, többször láttam én már magát kótyagosan, mint maga engem.

– Hisz azt mondani se kell, maga nem is láthat senkit másképpen csak kótyagosan – replikázott a pap.

A vén borivó nem vette rossz néven, sőt örült neki, mintha bókot kapott volna. Szedte elő a butellát, meg a poharakat, még asszonysegitségre se várt.

– Hallja, – szólt a pap, – már igazán nem várok tovább, elszeretem a feleségét. Fogadom, hogy nem viszi aranylakodalomra. Pedig már csak egy hónap van odáig…

Az asszonyok nevettek a tréfán, de a vén Somorjai Gedeon hátraszegte a fejét, mint a vén csataló, ha ágyuszót hall messziről. De meggondolta a dolgot, nem mondott gorombaságot, tovább töltötte a bort s igy tréfált vissza:

– Én nem bánom, ha a feleségemet az egész világ szereti is, csak ő ne szeressen mást, csak engem.

Az öreg néni csendes mosolygással nézte a versengőket. Hozzá volt már szokva, félszázados patvarkodás ez.

A pap nekimordulva válaszolt ujra:

– Csak ne hetvenkedjék vén tömlő… azt még értem, hogy akkor el tudta csavarni egy leány fejét. De az már tisztára lehetetlenség, hogy egy asszony, a kinek benőtt a feje lágya, ki ne szeressen egy ilyen tizenhárompróbás vén korhelyből.

Somorjai Gedeon letette a kancsót s vizes szemeivel gúnyosan nézte végig a vaskos, nehézkes papot, azzal fölemelte poharát s élesen, kevélyen felelt:

– Hát szent atyám, Lőrincz Áron, emlékszik-e, hogy ezt mondta nekem ma ötven esztendeje is! Jól emlékszem, papom. Hát arra emlékszik-e, én mit mondtam?… Azt, úgy-e, hogy: „maga fog megesketni Sátor Sárikával!…“ Na hát papom, most se mondok mást, csak azt, hogy: maga fog megesketni az aranylakodalmamon is Sátor Sárikával.

Nagy csönd lett a szóra.

A fiatalok elbámulva hallgattak s föltárult előttük egy hosszu élet sok apróbb-nagyobb torzsalkodásának igaz oka. Régi szerelmi harczról lebbent el a fátyol; a sejtelmes mult nagy emlékei támadtak föl a lelkekben.

Sátor Sárika ködös pillantását rávetette az urára s a szem tükrének homályában elveszett az élet igaz képe, elmosódtak a ránczok, csak a pillanatnyi tüzes magatartás daliássága tünt fel, s egy perczig őt látta, leányszivének hajdani lángját… s megértette, a min ő maga is annyit gondolkozott: miért ezt a könnyelmü, csapodár, mulatós embert választotta a kettő közül, miért nem azt a másikat, a komoly, derék, gondos, jólelkü papot…

A vén pap pedig összevont bozontos szemöldökei alól keményen szikrázott vissza a támadásra… de aztán hüvösen, közönyösen ereszkedett le pillantása a pipa szádáig s hidegvérrel kezdte el böködni a fekete sziporkázó kis kráterben a hamut. Végre megszólalt, erősen szipákolva a csutorát, minden szó után:

– Csak azt az egyet várom nagy lelki nyugalommal, nemes Somorjai komám uram, hogy szívszaggató bucsuztatóval kisérhessem ki magát.

Az öreg korhely felnevetett:

– Ott is én leszek az úr, papom. Engem visznek, de maga kutyagol utánam.

– Ugyan, ugyan, – szólt közbe édesen, nyájasan, csillapitóan a vénasszony – mit pörölnek már megint maguk rossz gyerekek.

– Nohát kocczintsunk! – szólt a házigazda.

A pap is felállt. Felemelte poharát szó nélkül, de visszatette:

– Hopp, hát a szép asszony?… No, komámasszony! úgyis átkozott a hal a harmadik vizben…

– No, hol van hát az a pohár – szólt Sátor Sárika s fonnyadt, ránczos, remegő kezeibe vette a poharat:

– A békességre!

És a három öreg lélek bágyadtan, energia nélkül mosolygott s reszkető csengéssel kocczintotta össze a három poharat.