Hétköznapok: Regény

Két évvel ama szomorú napok után, melyek K* városát elhamvaszták, egy földszinti sötét szobácskában agg nő haldokolt; szemeiben még akkor is végtelen és kiapadhatlan Istenben vetett bizalom tükrözé magát; nyugodtan látszék várni a halált, mint az élet megváltó angyalát. Kezei össze voltak téve mellén; nyugodt volt és boldog, pedig ágya mellett egyetlen gyermeke térdel, egy fiatal leány; szép leány, ki a boldog élet minden kényelmei közt neveltetett, kit túlérzékeny kebellel, nemes indulatokkal s magasztos érzésekkel vert meg a mostoha sors, s ki most egyedül és védtelenül fog maradni a világon, ezen a rossz világon, mely tele van csábbal és vétkezőkkel – ezen a nagy világon, melyben senkije sincs, a kiben bíznék, senkije, a ki egy falat kenyérrel megkinálja.

És a haldokló arcza mégis mosolyog és nyugodt.

A csendet nem háborítja semmi.

Késő este van.

A fiatal leány a haldokló vánkosaiba temeti arczát és nem sír.

Kis asztalkán halvány mécses ég, mellette egy úri hölgy ül s Voltairet olvassa. Egy kis fali óra egyhangú ketyegése osztja perczekre a csendesen folyó időt.

Az óra üt… Tizenegy óra…

Az úri hölgy nagyot ásít, leteszi könyvét és szemeit dörzsöli, azután felkel s a térdeplő leánykával suttogó hangon eme fontos észrevételt közli:

– Aber, Jeanette, mon coeur, hogy tudtok ilyen olajmécscsel ellenni? Miért nem tartotok egy csinos kis elegans argand-lámpát?

A fiatal lányka fölemeli fájdalmas arczát s a nélkül, hogy értette volna a madame szavait, halkan kéri, ne ébreszsze fel a csendesen szunnyadót.

– Doch, doch, ma chère, fel kell őt ébreszteni tout a coup; épen óra van, orvosságot kell bevennie; ha aluszik, tant pis pour elle. Tudod Gibicz úr, az orvos, az a honett fiatal ember, mondta, hogy nem kell őt sokat hagyni aludni, és minap is harminczhat óra hosszat nem ébredett fel.

A fiatal lány reszketeg ajkakkal sóhajtott s azután ismét a vánkosok közé rejtette arczát, kezeit homloka alá téve.

Az úri hölgy pedig az asztalhoz lengett, hol több különféle színű orvosságos üvegek állongtak félig, vagy egészen tele s egyet közülök felemelve, szóla:

– Jeanette, ma fille, rend moi le plaisir, sei so gut, keress egy ezüst kanalat, melylyel anyádnak az orvosságot beadjam; czinkanálba csak nem tölthetem; az Istenért, mon Dieu, ha czinkanál érne ajkaimhoz, az maga képes volna engem halálos betegségbe ejteni. C’est seulment pour les paysans! Das ist ja nur für Bauern!

A lányka vagy nem figyelt e fölszólításra, vagy czélszerűnek találta olyasmit nem keresni, mit, hogy találni nem fog, előre tudhatá, mozdulatlan maradt, s így az úri hölgy durczásan, beletölte holmit a gyógyléből a czinkanálba s ismét az ágyhoz lengve, egy grásziőz mozdulattal az agg nő fölé hajolt s kinálta az orvossággal.

A nő aludt.

– No édes lelkem,… vegyen be… ébredjen fel egy kicsit, biztatá őt, majd meglássa, milyen jót fog csinálni, egyszeribe meggyógyul tőle,… ébredjen fel.

A nő nem ébredett fel.

– Az Istenért, milyen mélyen aluszik ismét! Jeanette, jer, segíts őt fölkelteni; tudod, nem jó neki a sok álom.

– Kedves anyám! hangzék a lányka csengő hangja, kedves anyám! szólt s gyöngéden a beteg fölé hajolt, kedves anyám! rebegé harmadszor is s az alvó nő arczát megcsókolá.

Oly hideg volt ez arcz…

A nő mélyen, igen mélyen aludt s nem ébredett fel.

Meg volt gyógyulva – örökre.

A lányka érzé, hogy egyedül van a világon; nehéz szédülés állta el minden tagjait; a kitörni nem tudó könyek a szívet készültek megfojtani. Két kézzel megragadta anyja kezét, azt a hült, hideg kezet; magasztos kínban remegő halvány arczát felemelve, úgy állt egy perczig, mint a fájdalom ideálképe, azután – összerogyott.

– Jézus Mária! már meg ez is elájul, és még csak egy cselédjök sincsen, kit segítségül kiálthatnék. No Jeanette geh’, ne tréfálj, ébredj fel, ez nem manier, ily igazán elájulni, évelődék az úri hölgy, s a lányka karját megfogta.

A kar lankadt volt, s lankadtan esett utána maga a lányka is; az úri hölgy le hagyta őt hullani a földre, s miután nem volt, kit közelében segélyül híhatott volna, két széket egymás mellé illesztve, főkötőjét s öltözete egyéb töredékeny részeit lerakva, illő óvatossággal maga is elájult s feküdt vagy egy fél óráig; s ekkori ájultában észrevevén, hogy a mécsnek igen megnőtt a hamva, felkelt, azt megkoppantotta, azután ismét illedelmesen elájult, nyakát félrehajtotta, két kezét alá lógatá és aludt.

Késő reggel volt, midőn fölébrede; a nap szépen besütött az ablakon s a halott arczára világított.

A felocsúdott lányka ágya szélén ült, a sok sírás és iszonyú főfájás miatt arczai lázasan ki voltak pirulva; de nem panaszkodott, hanem annál többet panaszkodott az úri hölgy, szegény! A más hajából készült hurkák, miket, midőn elájult, lerakni elfelejte, fején össze és vissza voltak nyomorítva, s arczának az a fele, melyen feküdt, jóval sárgább lett, mint a másik.

A lányka sajnosan zokogott anyja holtteste mellett.

Az úri hölgy egy ócska tükröt keresett elő s édes képeket hunyorgata belé.

A lányka szívében megtolult a fájdalom; érzé, hogy árva és hogy senkije sincs.

Az úri hölgy is közel volt a kétségbeeséshez; látá, hogy arcza egyik feléről lekopott a karmin, s tapasztalá, hogy közelségben még csak vörös répa sincsen, melylyel annak hajnalszínét helyre pirítsa.

A lányka lelke messze szárnyalt a jövőben: minő napok, minő élet vár reá ez idegen világban?

Az úri hölgy lelke is szerette volna tudni: mit csináljon összegyűrt dupéjével, hogy ismét ép és gömbölyű legyen?

E mindkét részrőli gyászos elmerengés mind addig tart, míglen a lányka fölemeli könyes arczát s két kezét összetéve, letérdel és imádkozni kezd; az úri hölgy pedig felteszi vendégfürteit s megszólamlik sürgető hangon, mondván:

– Jeanette, mon coeur, add ide a fogaimat.

A lányka megütközve, szentelt fájdalmai fellegeiből mintegy a földre visszarántatva, a nőre rápillant, mintha nem értette volna szavait.

– No tudod, hiszen rád bíztam azokat este, hogy tedd el valahova.

Erre a lány semmit nem felel, hanem a madame kezébe egy kis vízzel telt edénykét nyom, ki abból gyönyörű szép nyolcz darab elefántcsont fogat kiszedvén, azokat szappannal megmossa, kendőben megtörülgeti, s arany srófocska segedelmével kellő helyeikre felszorítja.

Erre zsebéből egy czitromot keres elő, annak levével kacsóit megmossa, szemöldeit gombostűfokkal rendbeszedi, oldalait fűzője vas lemezei közé szorítván, abroncsos ránczalkotmányait magára alkalmazza. Legvégül a szobában található egyetlenegy bőrpamlagra behelyhezteti magát s annak hosszát saját szélességével tökéletesen elfoglalja. Mindezek után kezébe veszi Voltaire világhírű «Candid»-ját, abból a gyönyörűséges erkölcsi életnézeteket olvasgatja, miközben fogai között zsebéből szemenkint kiszedegetett riskásamagokat porczogat. És midőn azon helyre ér, a hol a marquisnő harisnyaszalagját fölvéteti Candiddal, nagyot nyujtózkodik, azaz csak akkorát, mekkorát szűk ruhájában nyujtózkodhatik, az ablakon kitekint, egy ott elmenő uracsot kellemes fejbólintással üdvözöl, azután unatkozott, álmos arczczal visszafordul s kérdi a lánykától:

– Jeanette, még is aluszik anyád?

A lányka fölrezzen; pillanatnyi öröm villan át arczán, mintha még tán lehető volna az álom; de egy tekintet az alvó arczára, meggyőzi őt az ellenkezőről s sóhajtva mondja az úrnőnek:

– Már nem alszik, mert – meghalt.

– Az Istenért! kiált fel az úri hölgy, kezeit összecsapva, hát miért nem mondod? Hisz így rögtön sietnem kell a boltba gyászruhákat, halottruhát, virágokat és gyertyákat vásárlani, aztán koporsót készíttetni. De ugyan miért is nem mondod elébb? mikor készülnek el a gyászruhák? Még szemfedőt is kell vennem… Oh ezer lesz ma a dolgom… Azt sem tudom, hol kezdjem, min kezdjem!

S azzal sietve hányta magára az úrhölgy kalapját, burkonyát s egyéb öltözékeit, de a mely sietség épen két annyi ideig tartott, mintha szép lassan vitte volna véghez a dolgot, annyit tudott emelgetni, szellőztetni, húzogatni, czirógatni minden ránczon, minden törésen.

– Ugyan Zsáni, szólt, visszasietve az ajtóból, melyik boltostul szoktatok ti vásárlani?

– Nem tudom, felele a leány.

– No mindegy; hitelez nekem akármelyik, jól ismernek, itt zárjelbe tehette volna: arról, hogy soha sem szoktam nekik megfizetni, s azzal kalapja fátyolát előrevágta s eltünt.

A lányka egyedül maradt.

Dehogy egyedül!

Mennyi dúló fájdalom, mennyi sejtelmes gond, mennyi keserűség maradtak ott vele!

Kinek nem volt volna halottja már? Ki ne érzette volna azt a fojtó keservet, melyet a behúnyt szemű kedves halott tekintete okoz? Ugy-e minő jól esik olyankor a vigasztaló szó? Milyen megnyugtató bizhatni az idő orvosló kezében s enyhülést várhatni a jövendőtől!?

Hajh! az árva lánykának nem volt mit reményleni az időtől! jövendője bús volt és fellegien-sötét!

Midőn a koporsót leszegezték, utolsó reményét szegezék a koporsóba.

Midőn betemették anyja sírját, utolsó vigaszát temették be vele.

* * *

Bókváryné egy nyugalmazott kapitány özvegye volt, ki ugyan (t. i. a kapitány) még életben vala, de neje odahagyta őt; (a gonosz világ azt beszéli, hogy a kapitány hajtotta el magától nejét. – Nem kell rá hallgatni!)

Igen szép lehetett valaha (születése előtt); de azóta is annyit volt alkalma saját maga által rendezett estélyein kellemei magasztalását hallani, hogy legalább is azt hitte, mikép mind a három grácziát egy maga képviseli, noha az első gráczia (Aglaja) nevének két első betűjén kívül, melyet napról-napra inkább kezde elérni, a többi kegyeleti sajátságok oly messze valának tőle, mint Makó Jeruzsálemtől.

Egyébiránt igen ügyes módja volt az emberekkeli bánásban. Módtalanul kaczér levén, ki tudta találni minden ember szívének a nyitját, s hogy barátnéinak mindegyike sárkányul tudott rá haragudni, élő tanubizonysága annak, hogy férfiak irányában meglehetős szerencséje vala.

Egész élete az élvezetek, gyönyörök, kicsapongások és mulatságok szakadatlan lánczolata volt, egy határ szerelmes levél s rászedett imádók ajándékba hordott csecsebecséi maradtak fenn emlékül kalandos élete hagyományiból.

Hajfürteit addig-addig ajándékozgatá jobbra-balra, míglen magának semmi sem maradt belőle; s az élvezett édességek kiférgesíték szájából a fogakat, kiférgesíték a szívét kebeléből.

Szerény örökének még fiatal korában kiment a könyökén s mégis, noha nem szántott, sem vetett, a kis város hautevoléei tónadója tudott lenni; fény és csillogás környezte, közkedv fogadta mindenütt; – ezek megtartására többszerű eszközökkel birt mindenha. Fiatalabb korában, míg kellemes tánczáról s szemei csábító tüzéről városszerte híres vala, – míg imádókban bövőlködött s bővölködő imádóit szép szerével ki tudta zsebelni, könnyen kimagyarázható vala fényűzése, kitalálhatók forrásai; – később azonban, hogy az ifjuság kezde hátat fordítani kellemeinek, ezen források siralmasan kiapadtak s egyebekről kelle gondoskodnia.

Azok sem maradtak sokáig feltalálatlanul.

Mindent tűrő, mindennek hizelgő kedélye, azon jó szokása, hogy a mások finom tapintattal kinyomozott gyengéit, szemtől szembe, mily édesen tudta simogatni, míg hát mögött mulattató hangon birta azokat kárörvendő irigyek előtt fel-feltakarni, – kész tanácsai minden kényes helyzetekben, – arczának nagy mértékbeni elpirulhatlansága, – lelkületének módosítható volta, mindvégig fentarták számára a közméltánylatot és elismerést, mely által azon kedvező állapotba helyeztetett, miszerint legnagyobb szerencséjének tartotta akárki is azon megtiszteltetést, ha Bókváryné asszonyság által elébb csak hallgatag intéssel, de ha meg nem értetett, érthetőbb kijelentés által is, irántai csekély áldozattételre felszólíttatván, azt nyakrafőre teljesíthette; s teljesítette is, ha jó hírét, nevét egészségben akarta megtartani.

Ide járult még azon szép tulajdonsága is az említett úrhölgynek, mely szerint nagy szenvedélylyel birt adósságokat csinálni s azokat soha meg nem fizetni, – araszszal mérhető ősi jószágait három vevőnek egyszerre eladni s a divatos iparlovagság mindennemű ágait össze-vissza gyakorolni; mikért, ha olykor kérdőre vontatott, oly szépen ki tudta magát könyörögni, – ha executióval mentek rá, úgy tele tudta rimánkodni biró, ügyész és pörösfélnek a füleit, miként azon vették észre magukat, hogy semmit sem tudtak végrehajtani.

Ő azért naponként suhogó selyemben járt; ha kéménye olykor hétről-hétre nem füstölt is, zongorája minden perczben üttetett, veretett; bárha a reggelizés idejét gyakorta édes álommal, az ebédet regényolvasással passzolta is el, de esténként annál sűrűbben következének a piqueniquei dáridók, s ez volt megélhetésének főfő csatornája.

Az ő háza volt közös légyottra rendelő helye minden tisztességes embernek, hol mindazok, kik különben egymásnak látogatásokat nem tehetnek, vagy azokat el nem fogadhatják, vagy saját lakukban alkalmatlan őrszemektől gátoltatnak, egy oly alkalmas helyre találtak, melynél az ember sem saját, sem a más jó hírét-nevét nem koczkáztatja, mind a mellett is igen kellemes kalandokat rendezhet saját tetszése szerint, találkozhatik, kivel kedve tartja s bizton éldelheti a paradicsom valamennyi tiltott almafáinak gyümölcsét; miután az említett estélyeken sem a morgolódó férjeknek, sem az argusszemű mamáknak nem volt szokásuk megjelenni, vagy ha igen, úgy ők rendesen a whist-asztal mellé, vagy (úgy mint a férjek) a pipázóba lőnek számkivetve, hogy a társaság ártatlan örömeinek ne lábalattlankodjanak.

Sőt – mint a rossz világ beszéli – madame Bókváryné még attól sem volt idegen, ha bizonyos uraknak egy némely tapasztalatlan leánykára, vagy szende menyecskére talált a foga fájni, hogy azokat csupa emberbaráti nézetekből egymáshoz közelebb fűzze; vagy ha bizonyos szemérmes hölgyeknek kebleit titkos vágy epeszté holmi egyenruhák és kardos vitézek iránt, ezen vágyaknak tápot szerezzen s az erény útján botorkáló ártatlanság szemeit felnyissa s azt az igazi életörömekkel hintett ösvényre visszavezesse, egymást szeretőket és nem szeretőket együvé hálózzon, mely működésnek a világ előtt meglehetősen rossz neve szokott lenni, de annál jövedelmesebb foganatja az öntudat előtt…

És ez volt azon nő, kinek körében Jankának ezentúl kelle élnie; ilyen volt a gőzkör, melybe oly tiszta, oly mocsoktalan lelkületével sűlyedni kellett, – sűlyedni az egyszerű jámbor szegénységből – a czifra nyomorúságba.

Bókváryné Janka atyjának testvére volt s így Jankának legközelebbi rokona, ki a mindentől elhagyatott leányt nemeslelkű hűséggel vevé pártfogása alá, méltányos elismerésére mindazoknak, kik a művelt világ nemeslelkű érzelmeit közelről nem ismerik.

De meg is jutalmazta őt erényes tetteért az igazságszerető sors, magából a jótettből származtatván a jutalmat. Mióta Jankát magához vevé, messze városokból lőnek látogatottak estélyei s nem egy földesúr és quintli mágnás akadt horogra, kik jól átlátták, hogy mindenek előtt a kincset őrző sárkány torkát kell áldozatokkal betömni s így Bókváryné unokahugában oly szép capitalisra tett szert, mely a reá tett költségeket száz- és ezerszeresen téríté vissza.

Volt azonban egy igen nagy hiánya az árva unokahugnak, egy nagy neveléshiány, melyet a tapasztalt nagynéne hiába igyekezett kiegyenlíteni, s e hiány volt: az erénynek oly túlságos szeretete, mint a mily túlságos vala benne utálata mindennek, a mi bűn; s e nyavalya – mint azt a nagynéne nevezé – annál aggodalmasabb befolyású vala a lányka kedélyére, minthogy az legkisebb hajlamot sem tüntetett fel magában a könnyelműségre, legkevésbbé sem lőn megragadva az ujdonszerű csillogás káprázatitól s lelke tisztasága nem az ártatlanság tapasztalatlan voltán, hanem keserű szenvedésekben megerősült elveken alapult.

Az a szelid, mosolytalan búskomolyság, melyet semmi föl nem deríthetett; az az ábrándos fájdalom, mely typusát a legzajongóbb orgiák közepett is meg tudta tartani, valának azon át nem törhető ægis, melynek talizmáni védelme alatt lelke tisztasága a förtelem minden lehelletétől ment maradt, mert a szomorúság nem termő földe az érzéki vágyaknak.

A leghevesebb szenvedély, midőn bánatos bűvkörébe lépett, szánalmas rokonérzetté alakult; a kéjsovár szív tilos vágyait egy tekintete lehangolá; s kit arcza bájai szerelemőrültté tevének, az lelke fenkölt bánata előtt térdre hullt és imádta őt néma szenvedésiben.

Nem tetszett a nagynéninek e hatás. Környezete nagyon józan és szilárd jellemet kezde magára ölteni, ez erényes színezet aggodalmas kilátásokra szolgáltatott alkalmat.

– Te magad ásod alá szerencsédet; majd megbánod akkor, mikor már nem teheted jóvá; rosszul vagy nevelve, az a bajod; ily Magdolna-képpel mai világban nem messze mégy; alkalmazd magadat, e kellemek, ez ifju báj nem azért vannak adva, hogy önként apáczává neveld magad; úgyis megjön az idő, mikor majd senki rád sem néz, minek sietteted jövetelét? Hogy tudsz ragaszkodni czéltalan, polgárszagú elveidhez? ne félj, semmi sem vétek, a mi titokban történik…

Jaj, de nekem számtalan tollakkal kellene birnom, ha a nemeskeblű nagynéni erkölcsi útmutatásait mind le akarnám irni, s attól félek, hogy nem sok ujdonságot mondanék velök…

Egy negyedév folyt le Zilányiné halála után; e negyedév épen elég volt arra, hogy Janka teljesen meggyőződhessék, miként ez a föld csak azoknak édes anyja, kik már meghaltak. Miket kellett látnia, miket éreznie! Vásárra vitték az erényt… dobra ütötték, elárverezték! Szégyenkőre állíttattak a szív nemesebb érzelmei; minden ajkról a becsület szent neve hangzott, míg arcza szenynyel fertőztetett; anyaszív vezette a gyermekártatlanságot a vágószékre s diadalt kaczagott a csábító az elesett fölött; kigúnyoltatott a szerencsétlen; a boldog örömpoharába pókmérget csepegtetett az irigység; szemben csókolt, hát mögött mart a tettetés; eladta az önzés legjobb barátja üdvét egy percznyi örömért s a könnyelműség széttépett szívek vonaglásaival mulatta magát.

És neki egyedül kell lennie a világon! Senkitől nem értetni, senkiben nem bízhatni, hanem félni mindentől, kinek szívét emberi álarcz takarja.

Egy este, midőn ábrándos elmélázással ült zongorája mellett, nem hangjegyekben irt phantasiákat verve rajta, midőn elfeledé maga körül a világot s szabadon hagyta lelkét szárnyalni a vágyott ideálok honába: hirtelen s véletlenül egy égető ajk forrott gyöngéd fehér kezéhez. A leány felsikoltott. Előtte Dömsödi János állt, gyűlöletes, lángoló arczulatával. – – – Még nem volt gyertya gyujtva a szobában s a félhomályban úgy tetszett, mintha kisértő jelent volna meg tűzszemeivel. – Az ember irtózatosan mosolyogva, a szék karján keresztül felé hajlék s kezével a lányka vállát érinté.

– Hatalmas Isten! kiálta ez, rémülten felszökve, midőn a szoba sötétéből, hol eddig tőle észre nem véve ült, Bókváryné előlengett s affectált negéddel kezdé pirongatni a lánykát:

– Ugyan Zsani, mondd, van neked jó dolgod? akkorákat sikoltani, mintha békára léptél volna. Tán már nem is ismered báró Dömsödit, ki családotoknak egykori jótevője, most pedig neked kegyes pártfogód leszen?

A lányka sértett haragosan törlé le karjáról a csók nedves nyomait; az úrhölgy pedig kaczagva mondá czélozva:

– Úgy kell! minek ábrándozol, jól tette, ha megijesztett, hihihi, hozta Isten, méltóságos úr!

Azonban, ha olykor esténként lenéze ablakából, egy karcsú ifju alakot láta az előtt elsuhanni, ki hosszan várt ott, míg végre az ablakot megnyílni nem látván, nagy, lelkes szemeivel érzékenyen tekinte fel oda; oly rokonszenvű bánat ült az epedőnek minden vonásiban!

Névnapján a lányka egy keleti gyöngyfűzért és virágfűzért kapott. Amazt érzelgő patchouly-szagú levél mellé csatolva, Dömsödi küldte neki; a virágfűzért gyopár-, vasvirág- és perennisből, egy levélkével együtt félve lopá fel ablakába az ismeretlen ifju, ki magát az egyszerű levélkében így nevezé:

Osztályos rokon a fájdalom nevében.

A gyöngyfűzért nagynénjének adta, a virágfűzért felakasztá ágya fölé; Dömsödi levelét elégeté, az ismeretlenét keblében hordozá.

A CANTUS PRÆSES.

Cantus præses: ez magában csekély szó; magyarul annyit tesz, mint a kántusnak az ő prézesse. Mint szinte a kántusnak az ő prézesse is magában csekély ember, alig tíz markos, inczenpincz, czinegefejű madárka, kit még subscriptus diák korában is ‚am’cének′ titulált a seriesolvasó juratusdiák. De hol van azon toll, mely leirhassa, hol van azon elme, mely felfoghassa az ő hivatalos magasságának mélységét és az ő dicsőségének iszonyú voltát???!!!…

Hogy a kántusprézes hányadik személy a király után, azt ugyan hevenyében meg nem tudnám mondani; de hogy igen hatalmas úr, kivált szerdán és szombaton délután, zsebjeim tisztaságára merem állítani.

Tehát a kántusprézes úr szobáját – mely urat ezentul, rövidségnek okáért, hétköznapi néven, ‚prézens′ úrnak fogunk nevezni – nagy vasajtó őrzi. – – Tudatlanok azt állítják, hogy azon vasajtó hajdan könyvtárajtó volt, de mi nem hagyjuk magunkat oly balgaságokra rábeszélni, mintha még a könyveket is kellett volna őrzeni a tolvajoktól, hanem azt hiszszük, hogy az a vasajtó egyedül a prézensnek megőrzése végett készült.

Készítse tehát mindenki látműszereit, fojtsa vissza gyomrába a lélekzetet, szedje ünnepi ránczokra homlokát, midőn én, a vasajtót kinyitandó, annak kilincsére teszem alázatos öt ujjamat, hogy a prézens urat ekkép saját residentiájában bemutassam.

Ah! Épen jókor jövünk. A prézens úr toilettjét rendezi. Ez valami nagyszerű! Ma temetés lesz; ott persze, a halott után mindjárt a cantus præses a főszemély; sőt nagyon hihető, hogy halott nélkül hamarább eshetik temetés, mint cantus præses nélkül; tehát neki ott eleganter kell megjelenni, – kire annyi szem hallgat és annyi száj néz.

Ime, lobogó gyertyalángnál rozsdás czirkalmot tüzesít meg, annak két ága közé csomónként hajat szorítgat s a czirkalom segedelmével becsavarja, s – mily géniális ötlet, a hajbodorító vas helyettesítve van, – a kenderfürtök apródonként összezsugorodnak, míglen végre a prézens úr feje olyatén alakot nyer, minő a vedlő borzas jérczéé, vagy, hogy a magasból vegyük a hasonlítást, mint a sörkorcsmák czégérein a gyaluforgács.

Ezen átesvén, egy újabb pipereműködéshez fog a prézens úr, mely neveztetik igazi nevén talpalló-varrásnak; gyilkos egy mulatság a maga nemében, de cantus præses úrnak mostanság igen fontos okai lehetnek szabójához nem küldeni ruháit s ezen indokoknál fogva személyesen neki fekszik a nem legköltőibb foglalatosságnak s a legábrándteljesebb andalgással énekli össze a corduán talpallót (vulgó strupfli) nadrágszáraival:

«Eljött az esti szellő»… Hu – huh! be nehezen akar ez a tű átmenni ezen a rhinoceros bőrön!

«Eljött az esti szellő, ringatva csólnakom.

Az ő nevét susogta, kiért imádkozom» (da capo exaltato, e furioso).

Terring… erre, amarra! még a dicsőséges föltámadását is a hajnalának! beh megszúrt ez a rozsdás tű, a ki áldója van a vasnyársának!… «kiért imádkozom.»

«Nappal gondolámban, este nyoszolyámban;

Michelemma, Michelemma!»

– Itt vagyok, cantus præses úr.

– Ki hítt?

– Azt tudtam, engem kajátoz a cantus præses úr, felelt a prézens úr szurdéklakó dárdása, hivatván Miskának és lévén mindkét arcza két heti iskolaportól réteges.

– Kimégy mindjárt, semmirevaló, vagy a fejedhez vágom ezt a…! s ezzel széttekinte, hogy tulajdonképen mit is vágjon fejéhez az ingerkedő dárdásnak; ezt az asztalt. Prézens úr itt meglehetősen elvetette a kalapácsnyelet, mert a mondott asztal nem arra a czélra készült, hogy vele valaki hajigálózzék, lévén igen hosszú és igen nehéz. Azonban a Miska öcsém, szerencséjére, nagyon megijedt és sietve elvasalt, ekkép felmentvén a prézens urat igérete beváltásától.

– Nem hagynak békét!

«Nappal gondolámban, este nyoszolyámban» stb. Valamennyi egér volt a collegiumban, mind halál fiává lőn.

– No! Meg volna hát. A talpalló fel van eszkábálva nem épen csikófogú varrással s a prézens úr nagy-elégedetten lépdeli benne végig szobája territoriumát, mely jobbra is három, balra is három lépésből állott; s minekutána ekként magát kisétálta volna, végtére szépen megmosdik, sárgaságban sínlődő kendőjében megtörülközik s a tükör hiányát akként pótolja, hogy fekete sipkáját túl teszi az ablakon s az ilyen surrogált tükörben aztán, hajának és nyakkendőjének állását igen, de arczának sem piros, sem fehér színét, sem egyéb nuanceát ki nem veheti; azután szép fehér papirosból nyakkendője számára inggallért kanyarít, vele torkát a kellő hangmértékig elköti; annakutána felölti zöld tibetfrakkját, keztyűibe belebúvik, figaróját füle hegyére támasztja, pálczáját, fuvoláját és a halottas énekek könyvét az egyik, guitarreját, hangjegyeit a másik kezébe véve: készen áll előttünk teljes, hivatalos méltóságában a cantus præses s falon látszó árnyékában tekintélyes positurákat iparkodik betanulni…

Egyet említetlen találtunk hagyni a prézens úr pipereműtételei alatt; midőn tudniillik mosdóvizével száját kiöblité, oly képet csinált, mintha timsót nyelt volna le; törülközőkendője pedig finom porral látszott behintve lenni, a min ő azonban meg sem ütközött, gondolván, hogy «porból lettünk, porrá leszünk, azért a port ne utáljuk». – E körülményekből azonban, aligha nem fog még valami kifejleni…

Ez alatt a cantus – mely nem egyéb, mint az énekszós ifjuság kara – összegyülekezett az oratoriumban (ez azon hely, a hol az orátorok orálni szoktak) s feszülten várta prézense megjelenését; a vénebb diákok erősen pöfékeltek holmi kapadohányt makrapipáikból s fennültek a padok tetején, míg a kisebb classisták holmi rejtélyes stratagemákon motoztak a padok alatt; mert tudnunk kell, hogy az ilyen apró diák-féle embernek minden porczikája tele van istentelenséggel és ezt csak azért említettem meg, mert vannak, vagy legalább lehetnek, a kik ezt még eddig nem tudták.

Egy szegletben supplicatióra járt hősök mesélék kalandos anecdotáikat a láblógató hivők seregének; fenn pedig a præsesi pulpituson egy egérorrú egyén ül, százrétű köpönyegbe építve, fején talián sipka; szájának – minthogy a kelleténél több – rendesen csak felét szokta használni, melyen át, jelenleg is, a legsipítóbb czérnavékony, gyékénykáka hangon énekli a prézens úr kedvencz énekét.

«Eljött az esti szellő»… de mily keze-lába törötten! Ha hallaná: ideglázt kapna tőle.

Csak maga ül Körmös Pista komolyan s összehúzódva a pad végében; két keze tógája zsebjébe vész. Tudja Isten, miről gondolkozik!

– Pistikám! rikolt, lemászva pulpitusáról (deszkazsámoly) a százgallérú énekes s bivalyul neki esik a morphondérozó fiunak és átnyalábolja annak nyakát, az Isten áldjon meg, mért vagy oly szomorú?

– Mert nem vagyok víg, felelt laconice Pista, ügygyel-bajjal öltve ki fejét az ölelő karok közül, melyek csak azért körítették oly barátságosan, hogy egy pár tenyérre krétázott szamarat hátára nyomhassanak.

– Be sajnállak, édes egyetlen egy barátom, esküszik hypocrita tűzzel a százgallér, hej, ha én segíthetnék rajtad, a mennyországot lehúznám éretted.

– De hát ne kapaszkodjál a nyakamba, elég teher vagyok én magam is magamnak.

– A præses! ordítja betörve az ajtón egy tolladzó bagó, oly ijedt arczulattal, mintha azt mondaná: szalad a franczia – de utánunk; s e varázsigére lőn rögtöni elcsöndesülés; a fiatalság glédába ül és pipáit zsebre rakja, a százgalléros lebomlik a Pista nyakáról, a legátusi kalandok félbeszakadnak s az ajtó sarkig kitárulván, belép a rettegett podesta.

Körültekint, szemei szikráznak s lábai Galileiként azt mondják a collegium padozatának: bizony csak mozogsz te; szemeit összehúzza, képére piquant és imposant árnyékokat bocsát és szól, a mennyire lehet, az orrán keresztül eregetve a szavakat:

– Ki pipázott itt? Ki énekelt itt?

Körmös Pista, ki szélén foglalván helyet, legközelebb volt hozzá, feleletül megszólamlik a legmérsékeltebb hangon, míg a bagók – az első éves bölcsészek díszneve – oda hátul majd megfeszültek, nem annyira nevetésvágyukban, mint féltökben.

– Melyikre feleljünk elsőbb?…

– Ki pipázott itt?

– Alkalmasint a juristák, a 8 órai leczkén.

– Micsoda? Hát bolond vagyok én, hogy elhigyjem, mikép a füst délutáni három óráig itt maradt volna.

– Hihető, minthogy nem küldtek érte s az oratorium különben kémény nélkül szűkölködik.

E neszre rakonczátlankodni kezdett a fiatalság s a mely tekintélyt ez egyszer kikezd, arra rájár, míg benne tart.

– S ki énekelt itt, ha szabad tudnom?

– Mi mindnyájan, ki véknyan, ki vastagon, mint szakmánya hozta magával.

– De oly csunyán ki énekelt?

– Azt nem tudom, mert mi szépen énekeltünk.

– De már ez sok! kiálta fel tele méltatlankodással az énekfő úr, ez hallatlan, ez még nem történt velem; a felsőbbséget így fumigálni! Hát subordinatio ez? hát tisztelet ez? mi? Hát nem vagyok-e én fölötte valójuk önöknek, ki sorsukat minden perczben széttéphetem? vigyázzanak önök magukra, nem tudják, kivel van dolguk; én velem játszani nem lehet, de azt nem is tanácslom senki fiának, mert ha ez még egyszer történik, ha még egyetlenegyszer…

– – Ka – kukk. – – –

Ki volt ez?

A kis diákok bőrkakukkokat rejtettek a padok alá, melyeknek egyike ép azon pillanatban nyomatván meg lábbal, midőn a præses úr legjobban ostorozná pórbüszkesége kitöréseivel a vele egyszőrű víg fiatalságot, félbe szakasztá gúnyszavával a hadverő catilináriát (ez egy igen híres kofaság).

– Micsoda… mi volt ez?

A másik oldalon egy másik hang felel rá:

– Kakukk – kakukk – kakukk.

– Mi? Kicsoda? Hogyan?

Kakukk – jobbról, kakukk balról, kakukk – középen.

– Ki azon vakmerő, kicsoda azon szerencsétlen, ki engem még bosszantani s velem így kikötni merészel?

– Én nem tudom, – én sem tudom, – én sem tudom.

Senki sem tudja.

– Az iskolai szék eleibe fogom adni a dolgot.

– Kakukk.

– Ki volt ez ismét? Mi volt ez ismét? – A prézens úr jobbról balra, balról jobbra futosott, a szerint, a mint hol itt, hol ott szólaltak meg a rejtélyes hangok, frizuráját tépte dühében.

– Mit nevet ön? ön, oda hátul? ön apró ember? mit? micsoda? ’sz ön még csak nem is subscriptus (ezek igen nagy urak), hogy mer ön nevetni?

– Én cánspres úr, a cánspres úr képe…

– Nem hallgatsz, kutyafülű, csikorgatá egy markos hőmő oldalba rugva ököllel a fiut.

– Micsoda hallatlan impertinentia ez? Hogy mer ön az én képemen nevetni? Hányadik iskolába jár ön?

– Mondd, hogy biennis vagy (másodfű tin – – akarám mondani diák).

– Bi-bi-bi-biennis vagyok, felel ez reszketve s azalatt lábával nyeggetve a pad alá rejtett kakukkot.

– Megczitáltatom önt, megbüntettetem példás szigorral; majd megmutatom én, hogy ki vagyok! Most fogjunk az énekpróbához. Dóczi! adj hangot.

Dóczi, pofókképű classista faj, egy eleven és megtestesült «extra Hungariam non est vita» (magyarul: nincs jobb a töltött káposztánál) adott ugyan hangot, de nem volt benne köszönet, nem levén az egyébhez hasonlatos, mint egy fülemetszett komondor felkiáltásához.

– Hát még te is kötekedel? nem jut eszedbe, hogy ingyen kegyelemből eszed az iskola kenyerét?

– Azaz enném, ha hozzá jutnék, mondá magában a korholt egyén, mentségül azt hozván fel, hogy megbicsaklott a hangja és aztán rekedt is.

– Hát hogy mersz elrekedni az én engedelmem nélkül, semmiházi? –

Ümm… ümm… ümm…

– Hát ez ismét mi volt?

A cántisták vérszemet kaptak a lefőzéseken, s elkezdtek befogott szájjal, mint az ungok ümmögetni, úgy, hogy soha sem lehetett kivenni, melyik és hol alkalmatlankodik a béka-enunciatióval?

– Kik azok a semmirekellők?

Ümm… ümm… ümm…

– Vakmerők!

Kakukk.

– Szemtelenek!!

Ümm… ümm… ümm…

– Gyalázatos akasztani valók!!!

Mernyau.

– Rettenetes!!!

Ümm… Koáksz… tuú… brekeke… brekeke… kakukk…

– Megbolondulok…

Kakukk… kakukk… kakukk…

– Kicsapatom önöket! ordítá tehetetlen dühében a cantus præses úr s minekutána kalapját, könyvét, hangjegyeit, hegedűjét és furulyáját egyenként földhöz vagdalá, mintha ostorhegyre vették volna, nyakrafőre kirohant a teremből, bezárkózott vasajtós szobájába s rárivallt dárdására, hogy ha ki mer jőni a kemenczelyukból, mindjárt hátul köti a sarkát.

S ezzel dühében lefeküdt és elaludt…

… Azonban harangozzák a készülőt; a prézens úr felébred. Eszébe jut egyfelől a vett méltatlanság, s elhatározza magában, hogy bármit mondjon is majd rá a haza: lemond a præsességről; másfelől eszébe jut, hogy ötven forint szép pénz (ennyi a cantus præses esztendei lénungja), enged a szép szónak, s ráhagyja magát beszélni, hogy még sem mond le a præsességről; azonban itt ismét feljajdul sebzett büszkesége s legalább annyit követel, hogy ma nem megyünk el a temetésre! Jaj de ismét másfelől megszólamlanak a kebel gyöngédebb érzelmei, a hiúság, a fitogtatásvágy; eszébe ötlék, hogy a temetésen rendesen jelen szokott lenni a kántorék Juliskája, a szürkeszemű köpczös ideál, ki a prézens úr éneklő szájába oly epedő pietással bámul, mintha a prézens úr feje volna a kukucska. Eszébe jut, miként hiába esztergályozta volna gömbölyűre hajfürteit? a csizmafényítés, talpallóvarrás, pecsétek kiszedése, mind kárba veszszenek? Győz a szív, elhallgat a máj; s mi még soha præsesen meg nem esett, megtöri büszkeségének fummáját s mint vert had nagy szomorúan kiindul. Szerencsétlen! Ha csak akkora tükre van is, mint egy szunyog talpa s abba belenéz, látandotta, mily chemiai procedura ment végbe arcza felszínén. Fekete volt az, mint a suviksz, a gáliczköves mosdóvíz és a gubacscsal behintett törülköző gonosz befolyásától, s hogy az ilyeténséges feketeczirmos arczhoz mint illett a komoly tiszteletet követelő physionomia: mindenki előre képzelheti.

Tehát vesztére megindul a temetésre, nem tudván, hogy saját temetésére megyen. Ama sátáncsapat, melynek elejére állítá magát, egy szóval, de csak egy tekintettel sem adá tudtára, mily kéménysöprői színezettel légyen arczulatja felruházva; s a vele találkozók csak azért nem nevettek a szeme közé, mert azt gondolták, hogy valami számkivetett abyssiniai szerecsen-mágnással van találkozásuk, hanem a helyett erősen agybafőbe bámulák, mely kitüntetést a prézens úr hajbodrozata iránt mutatott tartozó tisztelet jeléül fogadott, s azt tartá, hogy «grosse Geister genirt das nicht», vagyis magyarul szólván: «bölcsnek nem derogál a ferdesarkú csizma».

Mint fekete hollósereg vonult az énekbiró csapat a szép görbületekkel bővelkedő utczákon végig s vígan úszott a fekete tóga az otthonos sárban, ha hordozóját társa a pallóról leszorítá.

A halottas házhoz értek.

Egy embernek meghalt a felesége (satis tarde quidem, azaz – szegény! be kár volt érte!).

A megszomorodott fél ott rídogál a koporsó mellett s számlálgatja magában: mennyibe kerülhet neki e szomorú ceremonia? Az ácsorgó néptömeg, mely nagyon szeret gyönyörködni a más temetésében, míg sok emberséges ember a magáéból is szeretne kimaradni, kalaplevéve ad helyet az érkező tógás felekezetnek, kik azonnal is a szederfa alatt karikába állanak s a prézes urat közreveszik, ki is nagyon Dávidtermetű ember lévén s mind a mellett kitűnni kivánván: beleáll a göböl-itatóba s onnét osztja szét az irányadó négy alaphangot, a mennyire azokat fuvolájából elő birta tüszkölni.

A népség észreveszi jelenlétét, megbámulja s futamodnék, ha mozdulhatna egymástól.

– A két keddjét! ez nincs Isten hírével, dörmögi egyike a közel állóknak, s megrántván tógája sleppjénél fogva egy vénebb cántistát, súgva ezt kérdi tőle:

– Domine! nem látja, milyen fekete annak a prézesnek a fizimiskája?

A megszólított ártatlan, semmit nem tudó arczulattal fordul hátra, felelvén:

– Nem én. Én fehérnek látom, mint szokott lenni.

A második, harmadik, negyedik, mindenik ugyanazon serió pofával kérdeztetett meg, s mindenik ugyanazt felelte, hogy t. i. nem lát a prézens úr arczán semmi megjegyzésre méltó változást.

– Terem’tse! Ez biz a sátán. Úgyis neki való volt a szegény boldogult Mujkosné teljes életében; e bizony azért jött most, hogy holta után elénekelje. Szinte elbűvölbájolta az egész diáksereget; nem veszik észre, hogy kivel van dolguk.

Mint a rakéta futott végig a népségen a hír, hogy a kántus præses helyett az ördög jött el Mujkosnét kiénekelni.

– Nézzétek meg, nincsen-e lólába?

– Nem látni a tóga miá.

– De látni a szarvait, nézd csak ott a sábesztikli alatt. S valóban a prézens úr czirkalomfacsarta fürtei nem sokat különböztek a másodfű tinó sarjadzó koronájától.

– Huttzu ninini! Hát azt nem látják kentek, mily hosszú ökörfarka lóg ki a tógája alól?

– Engem úgyse, ökörfark. De nem is állok én hozzád ilyen közel.

Az érintett ökörfark azonban semmi sem volt egyéb, mint a tógának felhúzni elfelejtett zsinórbojtja, mely csatakosan lógott le az uszály alól.

A kántisták torkaikat stimmelték, ki vékonyan, ki vastagon: – oá – eé – hő – hű – dó – da – dő – hrchrakfthű (itt valaki nagyon köszörült a torkán).

– Ne köpjön a zsebembe, amice!

– No – csitt! – Egyszerre!

A prézens úr felemelte kezét, s egy lejtős mozdulatot tett vele, mire húsz toroknak lőn megnyilatkozása és hangzék: Már elmégyek az örömbe (n)
Paradicsomnak kertébe (n)
Lelkemnek dicsőségébe (n)
a kálvinista halottasének ama sajátszerű szomorgó kifejezésivel, mely az őszt és a mulandóságot, a halottakat és a sárga faleveleket önkénytelen juttatja az embernek eszébe, olvadástalan harmoniája hosszan vont hangjaiban: