Hétköznapok: Regény

A népség minden jókedv daczára zokogott.

Ismét hangzék:

Az ének vég-igéi szelid sopranhangokban oszlának fel…

– Nem hiába, hogy a sátán énekel velök, de ugyan keservesen tudják fujni, jegyzé meg egy liliomos subának hordozója.

– Vigyázzanak csak kentek rá, hogy valahányszor Isten neve fordul elő, soha sem meri kimondani.

A nép teljesen apodæmonizálta a tentatincturás arczú prézens urat s noha ugyan magyarhitű létére, az ördögtől annyit sem félt, mint a lúd májától, de mégis ily magas rangú személy jelenléte által támadt buzgósága annyira meggubahította elméjének mivoltát, hogy még a halottat is fejjel előre vitték ki az udvarból s kinek-kinek csurgóra állt bámultában a kalapja.

Hosszú népcsoport kisérte ki az üdvezült sárhüvelyét a mulandóság utolsó szállására, a holott is az érdemes contrascriba érzékeny alexandrinus versekben búcsúztatá el a megboldogultat ide maradt rokonai-, ismerősei- és hitelezőitől.

A búcsúztató igen érzékeny volt; a gyönyörű rhetoricai phrasisok megtették hatásukat, a népség kellőleg megríkattatott; de épen midőn azt akará mondani az érdemes búcsúztató úr: «számtalan keserű könyeknek sűrű záporait hullatják zokogva a mi bánatos szemeink borús fellegeinek sötét árnyékai, hogy a te, az anyaföld kebelébe tért hamvaid…» – szerencsétlenségére rá talált pillantani a szerecsenné vált prézensre, s e tekintet úgy kihozta sodrából, hogy a legóriásibb kaczagásra fakadott, melyet később pukkasztó köhögésbe akart átvinni, s miután szája elé tartott irása mögül ki birta fuldokolni az ament, félrerohant a néptömeg közül s egy sír mellé hasra fekve, beteggé röhögte magát.

Még nagyobb lőn: megzavarodása a káplán úrnak, ki is a halotti imádság helyett az árvizes időben mondandó könyörgést olvasta fel, s úgy kijött a kerékvágásból, hogy a «miatyánk» helyett a «hiszekegyet» imádkozá el.

Tökéletes lőn a megbotránkozás. Egyik nevetett, a másik szörnyűködött, a harmadik imádkozni akart és szedtevettézett. De a prézens urat egyik sem figyelmezteté arra, hogy a botránkozás kövét ő hordja magában; annál kevésbbé, mert ki félt tőle, nem ment hozzá közel; ki pedig közel ment hozzá, félt az őt környező bassisták ökleitől. Így érkezének vissza az alumniumba. A prézens úr rögtön rugtatott az érdemes rectorprofessor úrhoz, lelke panaszhangjait előtte kiöntendő; – belép hozzá méltatlankodó arczulattal s kezd megszólamlani.

– Per omnia elementa! vág közbe az érdemes oktató úr, hát farsang utója van ma, hogy ön ily maskarát csinál magából cantus præses létére? nézzen csak abba a tükörbe!

A prézens úr belenéz… megijed… térdei összeütődnek s úgy elcsúszik egy állóhelyében, hogy rögtön betöri az orrát.

Nincs toll leírni kétségbeesésének mekkoraságát.

Másnap nagyszerű inquisitiók történtek a botrányos csíny felől; – a százgallér riadva esett társainak, könyörögvén, hogy miután ő a vétkes, vállalják mindnyájan magukra a tettet, hiszen ubi valamennyien peccant: senki sem peccat. Megis igérte e szívességet mindenik, de mikor a kenyértörésre került a dolog, csak Körmös Pista ismeré el a tettbeni tudósságát, a többi erősen kitagadta magát; a százgallér pedig baráti szívvel hárítva mindent Pista nyakába, ki is, noha nem főzte, de megitta a fekete levest, hét nap mulva, hat éves diák létére, elimináltatván a tanulók – akarám mondani – az iskolába járók sorából.

Ez történt két nappal az előtt, hogy Leander az éjjeli házfeltöréskor a százgallért a faderekához csapva, agyonzúzta.

Ezen százgallér volt az, ki a Pista tanyája kulcsát, annak zsebéből, két ezüst huszas díjért Góliáth Péter számára kilopta.

A TÁBLABIRÓ.

Bálvándy úr táblabiró volt, és pedig egyike a legkövérebbeknek; s e jövedelmes czímhez őt egyedül csak bokros érdemei juttaták, miután egy szomorú kimenetelű tisztújítás alkalmával, melyben Bálvándy urat rendkívül erőltette a szolgabiróvá létel, sorsa jobb nemtője így szóla hozzá: mit neked azon csekély hivatalka! Mit neked a szolgabirói polcz!… föl veled a dicsőség fényhelyére, a zöld asztal mellé!… mit neked az a százötven forint!… nesze egy darab dicsőség: légy táblabiró! És lőn Bálvándy úr táblabiró, vagy akart, vagy nem.

Különben hasonlíthatlanul jó ember volt. Jó étvágygyal birt, aludni is jól tudott, s ha déli álmából föl nem verték, nem volt nálánál békességesebb ember egész Pannoniában. Ezenkívül tetemes bajusza és szakálla is volt, minélfogva még remetének is beillett volna. Azonban ő korántsem volt remete; egyes-egyedül élt ugyan a világon, nő és gyermekek nélkül, s örököse csak a királyi fiscus leendett: de kimeríthetlen jókedve, páratlan vendégszerető indulata s jó borai híresek valának országszerte; s kell-e mondanunk, hogy ezeknél fogva Bálvándy úr jó barátokban nem szűkölködött? Mindennap dáridó, minden este lakodalom, minden reggel tyúkverő fogadott lakánál boldogot, boldogtalant, ismerőst, ismeretlent, barátot és idegent. Egyetlen egy jámbor szenvedélye volt: más emberséges kétlábú állatot leitatni, s ha voltak halálos ellenségei, azok bizonyosan olyaskik valának, kiket nem volt képes asztal alá poharazni.

Különösen nagy patronusa volt a czigányművészeknek és a serdülő ifjúságnak. Amazoknak soha sem volt fogyatkozásuk a vörös nadrágban, vörös pruszlikban és vörös borokban s más ilyetén szinű tárgyakban, mik közül a vörös ütlegfoltok sem maradtak ki. Az utóbbiak pedig, t. i. a serdülő fiatalság, juridicai praxisra jára hozzá, hol bőséges alkalom nyilt az ifjak előtt a tránchirozás fölséges mesterségének megtanulására, a nevezetesebb ivodalmi celebritások megismerésére; mint szintén a tokaji és ruszti, szegzárdi és ménesi borok közti lényeges különbségek meghatározásában s egyéb ily fontos életbevágó jogkérdések megvitatásában bámulatosképen nagy gyakorlati előmeneteleket tehetének, neveztetvén ezen ismeretek, tanulmányok és előmenetelek egyetemessége egy szóval – patvariának.

Bizonyos elméncz úri ember ezen szót «patvaria» eme másik két szótól származtatá: «pati varia»; mely két szó annyit jelent, mint «szenvedni különb-különbféle állapotokat». Erről ugyan a Bálvándy úr legényei nem panaszkodhattak; nekik a föntebb említett foglalatosságokon kívül alig volt egyéb tenni valójuk, azon kivétellel, hogy lelkiismeretes kötelességök rovatába soroztaték még a táblabiró úr debrői dohánykazalját tehetségeik szerint fogyasztani.

Azonban a sok közül rendesen volt Bálvándy úrnak egy olyan választottja, kinek sorsa a többiétől, mostohaságra nézve, egészen elütött; kinek a korán felkelésen kívül számos és számtalan hivatalos kötelességek valának gallérjához varrva:

Ő tisztította ki s ő töltötte meg reggelenként a táblabiró úr pipáit, miknek száma legio volt, s mikbe egyszerre egy szita dohány belement.

Ő metélt fidibuszokat.

Ő hordta föl a borokat az ivók számára.

Ő vitte a lámpást a lovak előtt, ha estve volt és kátyulos az út.

Ő hordta a pöröket bőrtarisznyában a táblabiró úr után a procuratoriába.

Ő tisztította meg a csizmákat.

Ő szedte le a körtefákról a papmacskákat; s legvégül ő volt az, ki lekörmölte mindazokat, mik lekörmölendők valának: levelek, acták, replikák és folyamodások, és jegyzőkönyvek, és határozatok, és tudja a jó ég, még mi mindenféle lekörmölni valók. S ha olykor esetleg még fát is talált vágni, s a kertben a dohánycsemetéket megkapálgatta, azt bizonyosan önként, dilettantismusból s testgyakorlat végett cselekedhette. Talán mondani sem kell, hogy az ilyetén hivatalokra kipéczézett egyén rendesen olyasvalaki volt, ki sem inni, sem dohányozni, sem danolni nem tudván, ezen hiányai miatt az álladalomnak különben hasznavehetlen tagjául tekintetett s rövid czíme rendesen ekkép hangzott: «audiat».

Ilyetén hasznavehetlen «audiatja» lőn Bálvándy úrnak Körmös Pista, ki is, miután az *i collegiumban útifüvet kötöttek talpára s consilium abeundival ellátva, odább bocsájtották, itt vett rendkívüli, dupla leczkéket a türelemből; – de megtörte magát, ellentmondott tetteivel saját jellemének; engedelmes lőn, mint a bárány; nem történhet vala rajta oly bántalom, mit szó nélkül el nem viselt volna, nem oly méltatlanság, mely ellen felemelte volna fejét; – hallgatott és engedett, a ki őt csak most látta először, a gyávaságig türelmesnek tapasztalá. A rábizott dolgokban pontos, lélekismeretes, zúgolódástalan volt; kerülte a vigalmakat és a vigadókat, s éjféleken át penészes jogkönyvek s elefántnyi pöriratok között lehete őt elmerülve látni; szorgalmasan írt, tanult, s gyakran főnöke ügyeibe oly hozzáértő s alapos feleseléseket iktatott be, hogy az öreg úr maga is elcsodálkozott rajta s jutalmul három annyi dolgot bizott rá, mint különben.

– Nagyon jó fiú, szokta mondani a tekintetes úr, okos fiú, tanult fiú, szerény fiú, jó erkölcsű fiú, de még sem lesz belőle semmi, mert sem inni, sem pipázni, sem más embernek kedvében járni nem tud.

Ily állapotban három hónapot töltött el Pista, s az ügyvédi pálya sanyarúságaiba ide s tova beletörődött. Ekkor történt az, hogy egy reggelen az érdemes táblabiró urat szokatlanul korán felverték álmaiból. Egy világos-zöld, asztrakán prémű bekesbe öltözött, ragyás arczulatú férfiú toppana be szobájába, kiben a táblabiró úr, mihelyt szemeit kellőleg kidörzsölé, azonnal patrónusára s illetőleg cliensére, báró Dömsödi Jánosra ismert. Magukra zárták az ajtót, nehogy értekezésük folyama alatt hivatlan látogatóktól háborgattassanak, s hosszú két óráig sittegtek, suttogtak egymás közt s fújták a követ egy szögletbe bujva, mialatt Dömsödi úr zsebeiből több rendbeli hosszú iratok költözködtek a táblabiró úr asztalára, mire mindketten fontos képekkel bólintottak.

E beszéd alatt táblabiró úrnál vége-hossza nem volt a bajuszok pödrésének, míg a báró úr, számtalanszor körültekintgetvén, minden szóhoz kettőt köhintett s látszólag olyasmit iparkodott a táblabiró úrnak megmagyarázni, a mit épen nem akart a spectabilissel Isten igazában megértetni.

Végre a spectabilis megszólamlott s azt mondá, hogy «jól van».

A báró úr pedig felkerekedik székéről s mialatt ügyvéde iratait szedé össze, nagy csizmacsikorgások között kopog alá s fel a szobában.

A táblabiró úr irodája épen az ebédlőre nyilt, s az ebédlő ebéd idején kívül patvarista-raktárul használtatott, s ajtajára üvegablak volt alkalmazva, melyen át a szomszéd szobába lehete tekinteni.

Dömsödi úr csupa kiváncsiságból felemelé az ablakot rejtő függönyt s a szomszéd szobába átkémlelt.

Egy fiatal embert látott abban egy nagy könyvbe könyökölve…

Dömsödi úr arcza halaványabb lőn a tökmagnál…

– Ki ez a fiatal itt a másik szobában? kérdé reszketve a spectabilist.

– A juratusom.

– Kinek híják?

– Körmös István… Nagyon jó fiú, csakhogy igen is gyáva.

Dömsödi úr egy szót sem szólt többet, hanem kalapját vévén, magát ajánlotta, s úgy elment a Bálvándy úr házától, hogy soha sem látták többet ottan.

Bálvándy úr pedig kikiálta a szomszéd szobába:

– Audiat!

– Dignetur! volt rá a felelet s az audiat belépett.

– Ezt az executionalist fogja, audiat, exhibeálni a bennt megírt incattának, még pedig ma vagy holnap, szólt a főnök, egyikét a báró által átadott hosszú iratoknak Pista kezébe nyomva.

– Nem méltóztatnék megmondani, hogy hol lakik?

– Oda van írva: K... városában.

– Igen is, hanem K... városa nagy erdő!

– Hja, audiat, pedig azt magának kell felkeresni; én velem is úgy tett principálisom, mikor jurátus voltam, elküldött olyas valakihez, kinek még nevét sem hallottam soha, s ha kérdezém: merre lakik? azt felelte, hogy Pesten. S akkor aztán addig kellett lótnom, futnom, míg rá nem akadtam, s ha csakugyan nem akadtam rá, jól lekorpázott. Így tanulják az életrevalóságot, audiat.

Pista szépen megköszönte a vett utasítást; zsebébe dugta a kézbesítendő okiratot s eltávozott. Leült asztalához, elébe vette a Corpus jurist s bele nézett. De ezúttal sehogy sem akart működni a figyelmezés; a betűk összefolytak szemei előtt, s tartalma? mintha csak a háta mögé hányta volna! Minduntalan a szőke lányka szelid, bánatos arczára tértek vissza gondolatai; minden betűből az ő szomorúságát olvasta ki, regényes, ismeretlen, sötét okait örök bánatának, s azután azt az értő tekintetet, melylyel hozzá felküldött pillanataira felelt… Lassanként elvesztette lelkét eszméi délibábjai között; szárnyakat képzelt magának, melyekkel berepkedé az ég csillagos végtelenjét; utazni látá magát a szivárvány hídja fölött, beszélt az angyalokkal; megemelé azon lángkardot, melylyel az ördögök lepaskoltatának s agyon mennykövezett vele minden emberördögöt; eltörle minden élőt a föld szinéről s mélyen elásta azokat, hogy magvaik ki ne keljenek; azután látá a paradicsomot, virágzó berkeivel, az őszinte rókát, a szelid oroszlánt, a jó szívű farkast, a fulánktalan háládatos kigyót és képzelé, mintha ő volna az első ember, kibe a lelket még Isten lehelte – s a második a szőke kis leány, ártatlan angyal arczulatával, szemeiben az ég és a csillagok; s mintha az élő föld tőlök várná az újabb, nemesebb nemzedéket – – – – s midőn mindezt oly szépen elképzelé, s midőn immár szerelmét és benne a világot akarta átölelni, bekiált a principális:

– Audiat, copisálja csak le azt az executionalist, minekelőtte exhibeálná.

Így potytyan le az ember ábrándjai luftballonjából!

Neki könyökölt emberünk, kiterjeszté a végrehajtási levelet és írt.

Furcsa esemény volt előtte.

A mint az írás folytán kiveheté, bizonyos hitelező, kinek neve a túlsó lapon volt körülírva, tízezer forintot hitelezett, adóslevelét azonban az adós nejével és leányával is aláiratta, kik is nyilvános kijelentésökkel minden pörorvoslatokról lemondtak s e kötelezvényt a hitelező az adós bizonyos megnevezett gyárára betábláztatá. Az apa meghal, utána meghal az asszony. S a gyár földig leég. Ekkor a hitelező beperli a leányt; s miután a tökéletes vagyonhiányt kimutatta, annak személyét kéri odaitéltetni. – – S a törvények kezelője, – noha nyilvánvaló volt az ellenvetés, hogy szülei életében a leány magát semmire nem kötelezhette, azok hunytával pedig utánok semmiben nem örökölt: – mind a mellett is, a Hármas törvénykönyv III. 28; II. 68 és Mátyás VI. 29 értelmében, a leány személyét a hitelezőnek tizenöt napra odaitéli s elmarasztaltatása következtében a végrehajtást elrendeli.

Hogy a leány szép, fiatal és ártatlan, a hitelező buja, förtelmes gazember: azt a törvény tudni nem tartozik; a törvények kiszolgáltatója pedig annál kevésbbé, mentül gazdagabb a nyertes fél, ki mind e mellett mégis csak sajnálkozásra méltó, miután tízezer forintja fejében csak egy gyarló, veszendő fehérszemélynek jut birtokába.

E tény az ifju lelkét szörnyen leverte. A túlsó lapra fordított, hogy meglássa, ki azon átkozott, ki így nyert, s ki azon szerencsétlen, ki így elveszett?… De már ez nem verte lelkét… nem… ez már lángkorbácscsal csapott szíve idegeire! A világ egyet fordult vele… egyet fordult agyában minden gondolat; a vér forrni kezdett ereiben, míg a velő csontjaiban jegesült. Dühőrülten rohant az ajtónak, azt kitörte, szétcsapott maga körül; nem tudta mit tesz, nem halla szót, nem érzé, hogy ökle hová csapódik; keresztül rontott a principális szobáján (a jó úr, megijedvén, az iróasztal alá pusztult s a téntás üveget fejére döntötte); – tört, zúzott, míg valami volt előtte, azután úgy érzé, mintha nem volna többé föld lábai alatt; futott, s midőn kifáradva eszmélni kezde, künn a mezőn tövises kökénybokrok bozótjában lelé magát s nem ismert a napvilágra, mely vörösen ömlék el földön és égen; – azt gondolta, hogy a világ ég! Kezében volt az átkos iromány, magával ragadta azt, még egyszer elolvasá a ráirt neveket a vérfénynél; világosan olvasá: Dömsödi Góliáth János fölpörös, – alpörös Zilányi Janka…

Felszökött, neki rohant az avar pusztának, futott, mintha kergetné valaki, repülő hajzatával, tajtékzó ajkaival, kipirult homlokával, mint egy fiavesztett fenevad. – Hahó! hahó! ördögszekért hajtott előtte a szél…

* * *

Most szedjük össze az események fonalait.

Két elem áll harczban egymással; egyik sötét, ártó, ármánykodó; másik üldözött, szenvedő, de erős és nyilt csatákban győző.

Amott főhelyen báró Dömsödi János áll, kit családgyűlölség, hajlam és szenvedély embertársai dæmonává kentek fel; vad indulat, hóbortos szenvedély vezeti minden lépteit; ki, hogy egy lélekerejében meg nem ejthető leányt átkos vágyainak feláldozhasson, könnyelműen gyújtá fel annak egyetlen birtokát s egy várost leégetett miatta; ki saját gyermekét bűnvádi perben marasztalá el; üldözött mindenkit és nem szeretteték senkitől… Nehéz bűnök terhelik lelkét s a megtorló pallos hajszálon függ feje fölött.

Fia, az ifju Dömsödi, álnevek alatt bujdosik az apjától indított bűnper elől s e bujdosásiban Lillát megismeri, ki vele első unoka, s őrülten bele szeret; de szerelme nem értetik meg, s a kétségbeesett kisérlet, a lány elrablása, nem sikerülvén, a bosszúálló megfosztja a leányt őszinte kedvesétől, megfosztja pártfogójától és hitétől a lány testvérét.

Szemközt áll ezekkel az ifju Bálnai, egy sok keserűt tapasztalt fiatal misantrop, ki egyik kezével ront, a másikkal épít, de gyorsan hat és nyomot hagy mindkettővel; ő volt azon egy, ki látta, miként Dömsödi azon szeszgyárt, mely Janka anyjáé volt, önkezeivel gyújtá fel, s ki akkor személyében, később kedvese ellen tett ármánykodásainál nevében tanulta őt átkozni és gyűlölni. Ha eljön azon percz, melyben megtudja, hogy e két gyűlöletes eszme egy embert illet! Szenvedélyes, hajthatlan jellem; törik, de nem hajol, tűr, de nem felejt, s roppant ellenszenv bántja a magas rangúak ellen, – ki fog derülni, hogy miért. – Atyja viszontagságait részletesen ismeri. Jelszava: «todos contra io, io contra todos» (mindenki én ellenem, én mindnyájok ellen). Jaj annak, kit gyűlöl, az veszni fog. A kit pártfogása alá vesz: hatalom, rang, gazdagság nélkül, csupán lelkének erejével megvédi azt, s mintha egy világ lelke szorult volna belé, szakadatlan harczot küzd az egész világgal.

Mellette áldás nemtőjeként tünik fel az ifju Szilárdy, ki hogy atyja rokonérzelmű barátjának gyermekeit boldogítsa, őket felkeresé, polgári állásukhoz alkalmazott alakban, hogy részvéte a leereszkedés semmi színét ne viselje magán s naiv terve volt a lányt mint köznemes eljegyezni, s midőn nejévé tette, fényes elégtételt szerezni neki a kiállott szenvedésekért, de tervét Bálnai gyanakodó föllobbanása semmivé tette, noha lelke vonzalmain nem változtatott.

A két lányka még eddig igen szenvedő állásban maradt. Két különböző és mégis annyira összhangzó lelkület! Míg Lilla a világot csak a természetből ismeri s költői lelkét ennek képeivel gazdagítja, addig Janka a világot a legfekélyesebb oldaláról tanulta ismerni – az emberekből, s lelkének minden virágai: remények és örömek le vannak hervasztva. Lilla nyugvó szenvedélyivel, Janka éber bánatával költ bámulatot; amaz erőteljes, ez simuló, szelid jellem; – de magasztos, fenkölt lélek mindkettő, kik, az események bonyolódott hálózatában, ha ismernék, sem ragadhatnák magukhoz a vezérfonalat, melybe két oly szenvedélyesen küzdő kéz markolt, minő a két vérellenségé. – – –

* * *

Így álltak a viszonyok, midőn Bálnaira főnöke ráparancsolt, hogy Zilányi Johanna leányasszonyt hivatalosan értesítse a személye ellen intézendő birói foglalás felől.

A ZIVATAR ÉJE.

Deczember 31-dike volt, Sylvester éje és iszonyú hideg…

A madarak megfagytak a levegőben…

Szakadatlan hóförmetegek dühöngtek egész heteken át, háza falai közé száműztek minden embert, s olykor reggelenként mély hófuvatok alól kelle kiásni a házak ajtait.

Néptelenek és zajtalanok voltak az utczák és vásárterek; rajtok egyedül farsangolt végig a havas zivatar, be-bekiáltva a kéményeken s végig söpörve a házak fehér tetőin.

Boldog, ki meleg keblet, vagy csak meleg kályhát ölelhet is ilyenkor; boldog, kit tollas fekhelyén kedélyes rokkahang szenderít önelégült álomra; boldog, ki úri kandallója mellett, lágy karszékében végig nyújtozva, kénye szerint ásíthat az idő rovására.

A k*i vásártér közepén áll egy sajátszerű épület; négy rongált oszlopon egy még rongáltabb tető, melynek hegye egy össze-vissza görbült bádog szélvitorlában végződik.

E födél alatt mély, igen mély kút van ásva; belőle hajdanában lánczczal húzták fel a vizet, most egészen ki van száradva; a láncz vedertelenül lóg le a mélységbe. A kút oldalai bedüledeztek.

Fenekéről gyakran csecsemősírás hallatszik fel. Borzasztó dolgokat beszélnek e kút felől.

Ez ó-kúthoz közel állt húsz évvel ezelőtt egy rozzant emeletes ház; a mohlepte cserép-zsindelyes tetőre mészszel volt kirajzolva az 1722. évszám. Tehát száz évesnél több volt a ház s igen ősszerű kinézésű.

Ezen vad éjszakáján a zivatarnak, midőn minden jó lélek első gondjának tartotta a lefolyt évet, melynek csak néhány perczei valának hátra, az idők urának megköszönni, e kietlen éjszakán is víg mulatság hangjai zsibongtak e sárga ház emeletében; harsogó zene és pohárcsengés, tánczdobogás és kicsapongó kedvujjongatások zajgottak le innét; olykor poharak és tányérok repültek ki az ablakon, vagy egy fekete alak állt az ablakhoz, vad tivornyadalt rikoltva le a zivataros éjbe.

Ki tartja lakodalmát Sylvester éjszakán?

Ama kútoszlopok alatt, éjen át, rendesen betyárok s más népsöpredék szokott tanyázni; de most azok is bátrabb menhelyet kerestek a bűzös csárdákban, vagy a városon kívüli szemétdombok melegében.

Csak egy sötét alak áll mostan ott, a kút párkányához támasztott kezére nyugtatva fejét.

Arcza mozdulatlan, tagjai mozdulatlanok; szemeit le nem veszi a vigalom háza ablakairól, ott áll és számlálja az óra-ütéseket.

Ez az ifju Bálnai.

Körülötte sötét, vihartele az éj, de szívében még viharosabb.

Reménye nincs.

Elhagyta minden ember. Barátai elárulák. Ellenségei diadalmaskodtak fölötte, az ég nem hallgatta meg imádságait.

Jámbor volt és a rosszak itéletet hoztak fölötte. Eszes volt és az ostobák megbírálták. Erős volt és a gyöngék megelőzték.

Milyen magasztos képzeletekkel volt eltelve leendő néplelkészi pályája felől! s mily durva-prózaian rántotta alá képzelt egéből a való!

Mily emberszerető buzgalommal lépett később az ügyvédi pályára, s minő tényekkel kelle mindjárt első lépésénél találkoznia!

Hideg, hideg az éjszaka, mint az emberek szíve…

Éjfél után lankadni kezde a zaj a vigalom házában; a vendégek csoportonként eltávozának, vigalmaik utóhangjait dudolva útjokban; itt-ott távozó lámpások tünedeztek el a házak között.

Két férfi köpenybe burkolva haladt el a kút mellett, következő párbeszédet hallatva:

– Mit szólsz e vigalomhoz?

– Azt, hogy nemsokára másszerű zenét is fogunk e háznál hallani.

– Nevezetesen?

– Dobszót.

– Hát arra a szemérmes kis halvány hölgyre mit mondasz?

– Sajnálom, mint afféle áldozatra vezetett bárányt…

S tovább menének, lépéseik alatt ropogott a hó.

– Mi ez itt az útban? kiálta az egyik, valamiben megbotolva.

A másik odavilágított a lámpással; egy nő volt, félig a hótól eltemetve, ott feküdt mozdulatlanul s ölében tartá csecsemőjét.

Meg volt fagyva.

– Jól járt szegény! mondának s tovább mentek.

A sárga háznál lassanként minden fény kialudt; csak egy földszinti szobácska ablakán égett még a gyertya, s szerte a város minden ablakai feketék voltak.

Aludt minden lélek.

Ekkor Bálnai a kivilágított ablakhoz ment, s rajta bekoczogtatott.

– Ki az? kérdezé egy remegő hang.

– Osztályos rokon a fájdalom nevében, mondá jelszavát az ifju.

– Miért jösz? kérdé egy kedves női arcz, az ablakot felnyitva s azon kitekintve.

– Nézd, az éj minő embergyűlölő! Hét óra óta várok itt az ablakodnál; fogd ez irást és olvasd.

Az ablak újra bezáródék.

Bálnai visszament a kút szobrai alá.

Nem sokáig kelle várnia.

Midőn legsűrűbben hullottak a hópelyhek alá, midőn legveszettebbül tépte a szél a fellegeket, feltárult hirtelen a sárga ház ajtaja; sebesen suhant ki abból egy szellemien gyöngéd alak, könnyű fehér ruhában; szőke selyem haja a zivatarban lebegett, arcza halavány volt és tündöklő.

– Jankám! kiálta az ifju, karjaiba fogva fel őt s merően arczába tekintett, azon arczba, melynek tekintetét kiállani nehéz emberi szemnek, mert semmi sem tudja úgy kifejezni a kétségbeesést, mint egy különben szelid arcz vonásai.

A hölgy bágyadtan hagyta magát átölelni; majd rémült exaltatióval akarta magát kedvese karjaiból kiszakítani, de ez erősen és hévvel ölelé magához a pihegő keblet és arra gondolt, hogy ezen éj könyörületlen.

– Bocsáss, bocsáss, esenge szívreható hangon a szegény leány; üdvedre kérlek, bocsáss!

Az ifju elgondolá, hogy neki már nincsen üdve, s nem bocsátotta a leányt, hanem még közelebb vonta magához, ily szókat sugdosva fülébe:

– Él az Isten, hogy az én kezeim megvédnek téged; bízzál bennem, én elrejtelek oda, hová ember szeme nem lát, védeni foglak vérem utolsó cseppjével is, felháborgatom a földet és a poklot, hogy megmentselek.

A hölgy feltekintett az ifjura, meglepetve nézett sokáig szemeibe, mintha kérdené:

– Ki vagy te?

Soha sem szólt még előtte az ifju szerelemről.

Bálnai még akkor szép ifju volt; nagy olajszín szemei és finom ajkai voltak, arcza vonásaiban sokszerű szerencsétlenség által megtisztult nemesség tükrözé magát; a kiállott csapások nem tették őt kislelkűvé.

– Sors üldöz, emberek üldöznek engem; megátkozott engem anyám, mikor szült, megátkozott az Isten, mikor az életet adta és senki sincs a széles földön, a ki szeretne. Oh bízzál bennem, én oly szerencsétlen vagyok, mint te…

Igaza volt, – csak az érti a szenvedő panaszát, ki maga is szenved.

És a hölgy bízott benne.

Neki sem volt senkije a széles világon.

Miért ne bízhatnának a szerencsétlenek egymásban?

A boldogság eltávolítja a szíveket, – a keserűség órái összekapcsolják azokat.

Azonban a hölgy ruházatja még fehérebb lett a hótól.

Az ember minden nyomon érezni kénytelen, hogy a földön jár; éhség, szomj, hideg, ösztönök gyakran lerántják őt egéből, hová kenyeret, bort és bundát vinni elfelejtett.

Az ifju levetette saját köpönyegét s vele kedvesét betakarta; azután kezébe fogta kezét, biztatólag rámosolygott, s a hölgy követte őt; mit bánta ő, bárhova; hiszen midőn a vigalom tanyáját elhagyá, tudta, hogy csak a zivataros éj van oda künn és nem gondolkozott. Merően szorítá kezébe azon iratot, melyet Bálnai adott át neki. – Az a végrehajtást hírül adó levél volt.

A mint végig siettek egyedül a városon, azt képzelte volna az ember, hogy két lélek bujdosik karöltve: az egyik fehér, a másik sötét, bús mind a kettő.

Bálnai tanyája kívül volt a városon, a szőlők között, nem messze a b*i kaputól.

A mint az utolsó ház is hátuk mögött maradt, a mint a város árkán az országútra kiértek, az ifju reszketni érzé kezében a lányka kezét.

– Fázol, szívem? szólt a gyöngéd kezet lehelletével melengetve.

– Egy kevéssé, válaszolt a hölgy s szorosabban simult vezetőjéhez.

– Kevés percz mulva ott leszünk, hol az üldözők keze el nem érhet, szólt biztatóan hozzá az ifju. Lilla is ott van.

E névre bágyadt mosoly vonult végig a lányka arczán.

Az ifju gyöngéd vigyázattal vezette őt a hófermeteges időben.

Egy kutya sem ugatott a városban, azok is meghúzták magukat; csak a szőlők között hallatszott néha a farkasok kellemetlen, szilaj üvöltése, a mint messzünnen egymásnak felelgettek.

Fehér szemfödél teríté be a halott földet; semmi mozgás, semmi zaj, csak a fergetegé; semmi hold, semmi gyertyafény…

Messze, messze haladtak így, midőn egyszer a hölgy léptei csendesedni kezdtek. Az ifju érzé ellankadni a kedves kezecskét s ijedten reá tekintett.

– Oh, én álmos vagyok, suttogá a lányka s szőke szép fejét ifja vállára nyugtatá.

– Az Istenért, kiálta ez, el ne aludjál, csak most, csak még néhány perczig ne, az volna a halál!…

A megfagyást álom szokta megelőzni…

A szép lányka szemei elhunytak, karjai lankadtan siklottak le kedvese nyakáról s bágyadt feje annak keblére rogyott.

– Isten! Isten! kiálta az ifju.

Az ifju karjaiba érzé őt hanyatlani. Oh hányszor álmodta őt így karjai között! Az élet minden viharai keresztül jártak rajta; beteg volt és nem volt ápolója; üldözött volt és nem volt védelmezője; szegény volt és kicsúfolták érte; tűrt, megadta magát és sorsa nem engesztelődött; imádkozott és nem hallgatta meg őt az ég; de mindezeket megbocsátá a sorsnak, – csak egyszer ölelhessem őt karjaimba, így szóla reményei tetőpontjára helyezve magát, s minden fájdalmaid legyenek elfeledve, nyomorú lét! Azok nem érnek fel egy ily pillanat gyönyörével!

És a sors meghallgatta őt, ölelnie adá az imádott leányt; de e pillanat fájdalma nagyobb volt minden eddig érzett fájdalmainál. Karjaiban érzé őt haldokolni.

Oh ez a természet, ez a zivatar oly érzéketlenek! Nem kimélték ezek a gyermekien gyöngéd tagokat, nem kimélték azon keblet, mely finom volt és oly érzéstele; vadul tépdeste a vihar a könnyű lenge ruhákat, a hosszú selyem haj havasázottan lobogott a szélben s hattyú nyakáról a hóvíz csorgott alá.

Az ifju ölébe vette őt, arcza arczához ért, de nem merte megcsókolni. Félt. Tudta, hogy ezen álom csak néhány perczig tart, azontúl – a halál.

Lakását a rövid idő alatt, hanyatló ereje és a töretlen út miatt elérnie lehetetlen vala.

Ekkor gyertyafény ötlött szemébe, s ez az országúttól kétszáz lépésnyire eső csárda mécsvilága volt, mely csárdában a legaljasabb népsöpredék szokott éjente tanyázni.

Gondolkozott; vajjon meg hagyja-e fagyni kedvesét az országúton, vagy oda vigye? Mégis önzőbb volt, mint hogy szerelmesét meg hagyta volna halni s erősebben köpenyébe burkolva, karjaira vette azt, mint egy gyermeket, s letérve az útról, a magas hófuvatban a világosság felé kezdett törtetni.

A szél némely helyen ház magasságnyira torlasztotta a havat; iszonyú nehéz volt benne kedves terhével együtt előre hatolni. A szél élesen csapkodta arczába az égető havat, olykor egy fekete holló csapott el, vészt károgva feje fölött.

A lányka keble fokonkint lassabban kezdett pihegni.

Lélekzetfogyottan érkezett az ifju a rossz hírű csárda ajtajához; belökte azt, nehéz borgőz és rekedt, részeg tivornyahang tolult elébe…

Belépett.

– Segítsetek, emberek! kiálta, lánykáját egy tört padra ereszté le s maga térdre omolt mellé.

A KOPLALÓ.

Azon csárda, melybe Bálnai kedvesét vitte, Koplaló nevet viselt. A csárda ugyan nem koplalt, sőt inkább szüntelen tömve volt vendégekkel, s igazság szerint vendégei viselhették volna ezen czímet, melyet reá ruháztak.

A k*i érdemes helyhatóság tudniillik, sajátságos rendőri nézetekből, jónak látta a kebelében tanyázó proletariusok számára egy közös asylumot, egy universalis karavanserailt alakítni, hol mindazon közszánakozásra méltó honfiak, kik csodálatos dologiszonynak miatta szenvednek, a boldog nyári szentheverdelnapok után magukat a téli unalmas órákon kedvökre összehúzhassák, mely képzőintézet egyszersmind seminariumul szolgálhasson a genialis szegénylegényi karnak, nehogy velök is az a fatum találjon történni, mit a nápolyi lazzaronikra Viktor de Hugófalva jövendölt, hogy egy század mulva csak híréből fogjuk őket ismerni.

Bizony ez az atyai gondoskodás jól is eshetett szegényeknek, kivált, miután idők jártával keresetök veszedelmesen megcsökkent, részint az által, hogy a valamivel birók nem bízzák többé a vagyonaik feletti őrködést a jó sorsra és a bakterokra, hanem maguk is csak fél szemmel alusznak; részint az által, hogy a szegénylegényies műtételekbe annyian és oly különféle utakon és módokon belekontárkodnak, hogy az igazi szegénylegénynek alig marad alkalma mesterségét gyakorolhatni; minek természetes és szomorú következése az, miszerint az ilyetén restségtől beteg honpolgárok kénytelenek gyomrukat hét rétbe gyűrvén, ráfeküdni és koplalni, – e két elvhez maradván csak hívek: félni a dologtul és az akasztófátul és szeretni mindazt, mi a másé!

Ezen érdemes látogatók kedveért neveztetett a körülményesen leirandó csárda «koplalónak».

Egyetlen egy szoba teszi ennek egész alkalmatosságát, melyből közvetlen a pinczébe van lejárás s e szoba egyszersmind mulató-hely és terem, hálószoba, konyha és küzdtér egy és ugyanazon alakban és minőségben; falai füstösek és ragadók a penésztől; a kémény, nehogy hideg jőjjön be rajta, szalmával és venyigével van bedugva; ugyan ez történt az ablakokkal is, miknek csak egyikén hagyatott kis rés, hogy a vendégurak benn a gőzben meg ne fulladjanak.

A ház teteje le van szedve, azon præservativából, hogy azt egyik vagy másik hyghwayman rossz kedvében fel ne gyújthassa. Kocsmárosa e csárdának soha sincs; ha van, két hónapnál tovább ki nem állja a sarat, s ha addig agyon nem verték: bizonyosan szerencséjének fogja tartani, ha megszökhetik.

Midőn e ronda s akolnak is undok fészekbe belépett Bálnai, eleinte e sűrű, zsíros és dohos gőzveremben nem vehetett ki egyebet egymás hegyén, hátán hemzsegő embertömegnél, mely összevissza rikoltozott, káromkodott, fütyült, danolt, jajgatott és nyögött a szerint, a mint kinek-kinek természeti hajlama hozta magával.

Egy hosszú, sánta, keresztlábú asztalon pislogó faggyúmécs égett, melyhez a fekete faggyút rendszerint a lopott birkák meg nem ehető részei szolgáltatták. Egy szögletben két rongyos nő ül összekuporodva, kiknek tekintetében nincsen semmi nőiség. Durva, hidegvette arczok, az erkölcsi sűlyedtség és baromi lealjasulás nyomaival minden vonásaikon; az egyik egy rongyokba pólált kisdedet iparkodik mérgesen álomra dönczölni; az pedig peniczilusnál élesebb hangon visít, ordít és kapálózik.

– Csapd a földhöz az ilyen adta fattyát, mit kínlódol vele? ha az enyim volna, régön a zöld kútba dobtam volna, ott hadd gebedne mög.

– Hol van a zöld kút?

– Hát bolond, te, ott van a piacz közepén, hol a betyárok jó időben kártyázni meg aludni szoktak.

– De ha egyször onnét mög kihallik a gyerök ordítása, kivált, ha egyszörre agyon nem üti magát?

– No ugyan, hátha kihallik is. – Azt gondolod, törődik vele valaki? – Ha kihallik, a betyárok addig hajigálnak köveket a kútba, míg elhallgat.

– Nem is tudom minek szögény embörnek a gyerök! Jobb lött volna, ha az én fejemet is, míg ekkora voltam, a ház szögletéhez csapták volna.

A gyermek folyvást garázdálkodott.

– Hallgatsz, riaszta rá az anya, gorgoni képet vetve a kölyökre, vagy mindjárt kicsavarom a nyakad s kidoblak a farkasoknak.

– Ne, adj neki e pálinkából, hadd aludjék el tőle, szólt a másik némber, szalmába kötött butykost tartva a gyermek ajkaihoz, ki abból jót húzott, mintha anyja tejét itta volna. Ekkor a két nő fogott hozzá, s később még egyszer megitatták a gyermeket s végre mind a hárman szépen aludtak.

A csecsemő nem is ébredett fel többé.

A csárda közepén egy zsíros bicskás hetvenkedik; egyik kezében hosszú husáng, másikban boros karafina. Dalol, a mint torkán kifér, még pedig oly rekedten, mintha ráspolylyal volna tele a gégéje.

Nevezetes alak és senki sem más, mint a híres Telezsák. Felemás haja, fején összegubanczolva, olyan kinézést kölcsönöz fejének, mintha az egy uborkás hordó volna. Szemei be vannak fagytól vörös képébe dagadva. Képe egyik feléből jókora darab ki van harapva, s orra úgy félre van nyomva, mintha épen most vette volna le róla valamelyik jó pajtás az öklét.

– Igyál, Topa! kiált rekedt hangon a betyár egy az asztal végén ülő társhoz, ki nevét azon tulajdonságánál fogva nyeré, hogy lábfejei egymásnak hegygyel állottak s jártában egyik lábával a másikon kellett neki mindig keresztül lépni.

– Igyál, Topa, ordít rá Telezsák s balkezével a palaczkot elébe tartja, jobbjával a botot felemeli.

E nyájas kinálásra a Topa is előkeres az asztal alól egy hosszadalmas furkós botot s daczosan ezt feleli:

– Nem iszom.

– Igyál, vagy a fejedhöz vágom, kinálja őt Telezsák.

Topa azonban nem várja be a főbe köszöntést, hanem kapja a keze ügyében levő dorongot, s olyat nyújt vele a Telezsák fejére, hogy a csárda is rengett bele.

Telezsák, mintha nem is ő volna az, kit megfejeltek, visszasújt két kézre fogott fütykösével; s ekkor aztán, semmiért, oly viadalt csap a két betyár, melyhez hasonló párbaj tán a caraibok közt sem történik.

– Csak a fejit, hogy meg ne sántuljon! biztatja őket a néző sereg; s azt a loyalitását el is kell mindkét vívónak ismerni, hogy ők egymásnak sem kezét, sem lábát, sem egyéb hasznavehető tagjait ütésekkel nem terhelék, egymás csapásait nem is parirozták, hanem mindenik tartotta a maga fejét, s ütötte a másikét. E viadalnak aztán utóbb is az lett a vége, hogy Topa, kinek a feje kevesebb ütést szívelt el, mint a Telezsáké, kakastaréjú fejbúbbal zuhant az asztal alá.

Ott hagyták.

Holnapra majd föléled.

Telezsák pedig, kinek a feje szinte meglehetősen vérzett, diadala után szörnyen elbizakodva, mindenkibe belekötelőzött, ki csak útjában volt; tört és zúzott, a mit elől utól talált: asztalt, kemenczét és orrokat.

E perczben lépett be Bálnai, ölében hozva halvány kedvesét, s azt egy padra fektetve, segélyt kiáltott s az eszméletlen leányka homlokát és hamuszínre váló kezeit kezdé dörzsölni.

– Segítsetek, szólt könyörületet esdő pillanatot vetve a hozzá közel állók érzéstelen, vad arczaiba.

– Ki ez? Mit keres ez itt? Ki fia ez a kaputos? hörögetének a jobbról, balról kiváncsian oda tolakodó baromarczok.

– Ühüm, ez ám az, szólt ürgefejét a többiek vállán keresztül dugva egy tüskehajú, vászonszínű, hosszú, váltott gyermek. Hát nem tudjátok, az a garabonczás, a ki a sömlyék szélin lakik, a fekete házban?

– Hát az a fehércseléd kicsoda a? – De elhagyja magát!

– Meg van fagyva, susogá egy vén, ránczos képű nő, oda szagolva a leány felé, milyen kék az orczája!

– Pedig úri kisasszony, szólt egy másik bekötött fejű menyecske, a hölgy ruháit tapintva, selyemczicz a ruhája.

Többen, nagyobb részint nők, részvéttel guggoltak a leányka körül; s e részvét következtében csakugyan nagy hamar el is tüntek a leányka füleiből az aranyfüggők. Egy megőszült banya bámész pofával tartá a hölgy lábacskáit kezeiben; kiülő szemei oda meredtek arczára, s szája lezárult, míg kezei óvatosan oldák le a bársony czipőcskéket és a selyemharisnyákat.

– Pálinkát kell a szájába tölteni, majd életre jön, hörgé egy rekedt hang, mi alatt a köpenyt iparkodott a leány alól elhúzni.

Az ifju ezalatt kétségbeesve erőködött kedvesét visszaadni az életnek; de nem tudta módját, nem ismerte eszközeit.

A csárda tulsó felében pogány nyekegéssel szólalt meg e közben egy kutyabőr-duda, nagyokat sikoltva, mintha eleven állatot nyúznának.

– Tyuhaj! orditá a Telezsák s megugrott, kajsza lábaival dobolva a földön, fújd, szakadj meg! kiálta hegykén a zeneművésznek, ki lábait indulóba hozta, s verte volna botjával a gerendát, ha elérte volna.

A többiek elhuzódtak tőle, mert féltek keze ügyébe esni, mikor jó kedve van.

A betyár gatyakorczára fekteté kezét, s csizmáit oly sajátszerűleg tudta majd egymáshoz, majd a földhöz verni, hogy négy lábbal sem okozhatott volna nagyobb dobogást; azzal szügyébe vágta fejét, neki toporzékolta magát s elkezde sarokra beszélni: