Hétköznapok: Regény

Ehhez tempóra döczögetve termetét, kalapját vitézül félre vágta s bele csapva tenyerébe, egyet fordult:

«Ucczu czucza, ég az utcza!» rikoltá, s közibe rugtatott a szegletbe nyomult némbertömegnek.

– Mit bámultok itt, káromkodék s egyet megragadván a több közül, úgy megpörgette, hogy mikor elereszté, alig birt megállani a lábán.

– Megkarmoltál, hanem ’iszen ezért elhasítom delivörös keszkenődet.

Azonban ekkor hirtelen a közibök tévedt ifjun akadt meg figyelme s hátra hőkölt.

– Teremt’se, kiálta s kalapját elveté, megveszett ez, hogy ide mer jőni? A ki áldója van, nem is eszik e több pogácsát! a milyen igaz, hogy az én botom jajfa. Keljetek onnét, dajnák! a jégen kopogótokat, mert emberhalál lesz ma! S nyakravalóját oldá és neki türközött.

– Csitt, csendesen, rimánkodék az ifju összetett kézzel, míg fájdalmas tekintete kedvese arczát lesé, már éledezni kezd, legyetek csendesen.

– Te pedig mindjárt haldokolni fogsz, röhöge szemtelenül a Telezsák, ismersz-e még, he?

Bálnai rá tekinte; úgy tetszék neki, mintha azon képet valahol látta volna.

– Látod-e ezt, ni, szólt a betyár, szétválasztá fejebubján a gubanczos felemás hajcsombolékot s ott egy daganatos ürességre mutatott, mely tisztességes fejbetörésnek szokott epitaphiuma lenni. Tudod-e, mikor hátulról nekem estél s betörted a fejemet? Hanem ’iszen itt vagy most!… kiszorítom belőled a lelket úgy, hogy a herkopáter sem tesz rólad többet… S ez alatt oly közel vivé az ifjuhoz mosdatlan arczát, hogy a szájából kidülő borgőz azt szinte elütötte lábáról.

– Nézzétek csak, hogyan tekerem ki majd ennek az ifju úrnak a nyakát, szólt, fejét hányva-vetve, s mint ki dolgának végbeviteléről a legbizonyosabb, nagy bátorsággal nyúlt az ifju nyakravalójához, ki ez alatt némán, határozatlanul néze annak szeme közé. Azonban még alig nyujtá feléje cserepedzett bőrű kezét a betyár, azon kiemelendő szándékkal, hogy nyakravalóját megragadja, már az ifjutól oly hathatós ökölcsapást kapott szemei közé, melytől három csillagos eget látott egyszerre s megmozdult fejében az agyvelő.

Az ifju újolag kedvesét vette ölébe s saját lelkét iparkodott ajkain át belélehelni.

A Telezsák is eszére tért nagy nehezen, s ennélfogva nem rohant vaktában az ifjunak, hanem felugrott az asztalra s feltűrve két ingujját, kalapját elhajítá, markába kapott s roppant bátorsággal így kiálta le onnét:

– Most gyere ide, ha mersz! oly dühvel forgatta szemeit, mintha minden pillantással ablakot akarna fúrni a csárda oldalán; üss meg még egyszer, ha van lelked!

– Le kellene a kisasszonyt vetkőztetni, majd úgy hamarább magához jőne, tanácsolá egyike a csárdai némbereknek, szerény oldalpillantásokat vetve saját rongyos zsákszoknyájára, egy mellékgondolatjával a hasznára válandó ruhacserének, s egy másik rögtön foganatba kezdé venni az adott útmutatást, fagyos kezeivel a lányka ruhája kapcsait kezdvén kiaggatni.

Bőszülten ragadta torkán a nőt Bálnai s úgy összemarkolá gégéjét, hogy arcza sötétkék lett s szemei kidióztak, s ekkor büszkén elrugta onnét. Erre pokoli zsivaj lőn. Az egész nőszemélyzet fellázadt s megereszté moslékos ajkainak harczháborúját az ifju és kedvese ellen. A dühös fogcsattogató furia-arczok, szétkuszált hajzattal, iszonyún fenyegetőzve rohanák meg szegényeket, míg az asztal tetejéről vad uszítással biztatá őket Telezsák.

– Karmoljátok agyon! tépászszátok meg őket! szúrjátok ki szemeiket! – hasítsátok fel orrukat! – tépjétek le róluk a ruhákat, s dobjákat ki puczéron a hóra! – Jutka, Panna, Magdus ne hagyd magad!…

– No, micsoda boszorkány-lakzi ez, közbekiált egy harsogó hang, s egy roppant magas férfi belöki az ajtót s belép azon. Fején széles báránysüveg, vállán kifordított bunda; sem süveg, sem bunda, sem bajusza és szemöldei az idegennek nem látszanak a hótól; az ember ölnél magasabb.

– Mi történik itt? kiált gordon hangon újra, s megrázva subáját, minden léleknek teli rázza szemét, száját havas vízzel.

– Dobjátok ki, bőgött elrekedve Telezsák az asztalon, az ifjura czélozva, míg a vászonnép észrevéve a jövevény bejöttét, mintha egyszerre megnémult volna, elszörnyed, félre áll.

– Nem bömbölsz, részeg, fancsali te! kiált Telezsákra az újon jött, s fölemelve a kezében hozott szánkórudat, az ez iránti tiszteletből hanyatt esik az asztalról, s addig meg sem áll, míg tökéletesen le nem gurul a pinczébe.

– No szedjétek föl magatokat, szól az érkezett, szánkóm beledőlt az árokba; eltört a rúdja, a kinek keze lába van, lóduljon lapátolni. Hajde betyár! s ezzel egyenként szórta jövevényünk a csárda lakóit kifelé.

Hirtelen meglátja Bálnait és a leányt; megütközik, közelebb lép hozzájuk.

– Mi hoz téged ide? szól álmélkodva az ifjuhoz.

Ez ráismer.

– Bátyám, az Istenért! segítsen, rimánkodék, nézze, meghal kedvesem.

A férfi a leányra is ráismer; látja, hogy közel van a halálhoz s leveti subáját.

– Ne félj, nem hal meg, szól nyugodtan, elgyalázta ugyan a hideg, de majd helyrehozzuk… Hát ti mit ácsorogtok itt, a helyett, hogy mint emberhez illik segítenétek? havat ide frissen és erős égettbort! A ki férfi, takarodjék ki a szobából! menjetek, szánomat czepeljétek a ház elé, a rúdját hozzá kell kötözni! Ti pedig, asszonyok, segítsetek ezt a lánykát életre teremteni. Ejnye! milliom adta a szurkos kezeiteknek, ki lopta le a czipőt lábáról? Mindjárt bocskort hasítok a hátából az irgalom-felejtettének. Te pokolra hátráló te, te redves banyaposz, a szemedből is kilátom, hogy te loptad el?!

– Bizony Isten nem loptam én, pusztabiró uram, csak azért vettem le, hogy valaki el ne lopja, vissza akartam adni a nélkül is, már mire is mennék én ezekkel az apró lábczipőkkel, a kezem feje sem megy bele.

– No, ne présmitáljatok annyit, hanem lássatok dologhoz; nyissátok ki legelsőbb is azt az ablakot, hisz oly büdös van itt, mint egy dohos búzaveremben. Te Panna, rakj szaporán tüzet, téglát fogsz melegíteni, te pedig, te másik, főzz szaporán borlevest!

– Nincs bögrénk.

– Ki is fordítom a bőrödet, csak ne legyen! Hát, te betyár, mit ólálkodol ott a kémény alatt? nem megmondtam, hogy minden fekete nép kipusztuljon innét? Lódulj!

A betyár repült.

– Már most, édes öcsém, Isten velünk, fogd a szegény gyermek fejét öledbe; tartsd jó magasan! hál’ Istennek nincs egészen megfagyva.

Csend lőn a csárdában, mintha mindenki imádkoznék.

A vén Rónai, a pusztabiró volt jelen. Réme valamennyi betyárnak és szegény legénynek.

FEKETE HÁZ.

A k...i sömlyék mellett állt hajdanában egy kis ház, teteje palakővel fedve; ablaktáblái szüntelen csukva tartattak s falai korommal feketére voltak festve. Ösvény nem vezetett ajtajához, mert ajtaja a háztetőn volt, honnét hágcsón kellett bele fel- és lejárni. Itt lakott a peregrinus – mint Bálnait később elnevezték – testvérével, ki a házat soha el nem hagyá.

Fekete volt a ház, azért, hogy minden közeledőt elidegenítsen.

Fekete volt, hogy lakóinak gyászát képviselje.

E házba hozta a peregrinus kedvesét is, a szőke lánykát, kit a pusztabiró segélyével életre hozott s a törvény üldöző keze elől ide rejte. Azonban az éjjeli áthülés súlyos nyavalyát, nehéz mellbetegséget hozott maga után a gyöngéd idegzetű lánykára, melynek következtében Bálnai kénytelen volt egy meghitt orvosához, kinek egy időben nem csekély szolgálatokat tett, folyamodni, s előtte őrzött titkát fölfedezni. Nem gyógyítá ugyan az meg egyhamar a beteget, de barátja titkát annál hamarább kifecsegte; minek legközelebbi következménye az lőn, miszerint Bálnai ellen az odaintézendő birói eljárás törvényszékileg elhatároztatott, hogy tőle pártfogoltja törvényesen elvétessék s a felpörös bárónak tulajdoni joggal átadassék.

Miután e határozatot nemzetes és vitézlő Tölcsér Jónás esküdt úr sem birtokból, sem személyesen nem kézbesíthette, kiadá róla hiteles bizonyságlevelét, miszerint azt annak ajtajára, Fekete János és Fehér Bálint jelenlétében, felszegezte; pedig világos volt, hogy ajtó nem is létezett a házon sehol.

Egy reggel a fekete házban belől szokatlan ünnepély tartatott; az ablakok, mint rendesen, csukvák, csak a háztetőn hagyott nyiláson át mosolyga le az ég. Azért volt pedig a háztetőn, nem pedig a ház oldalán hagyva a nyilás, hogy azon csak az égre lehessen látni, a földre ne.

A beteg lányka ma kelt fel először betegségéből.

Oly halovány volt…

Szőke arany fürtei csillogó pongyola fodrokban rezgettek vállain.

Ott ült bágyadtan egy szalmás karosszékben, szőke angyalfejét a mellette ülő Lilla vállára hajtva, míg másik felén Pista ült mellette, kinek gyöngéd kezecskéje jutott.

A kis asztalon két gyertya égett. Egyszerű tányérkára néhány fürt ép szőlő volt téve, mi tél utóján oly ritkaság; de a beteg kivánta s Pista elő tudta teremteni. Mellette üvegpohárban egy bokréta fehér hóvirágokból kötve, miket Pista szedett a mezőn.

A lányka gyönyörrel szemléli a tavasz legújabb hirnökeit s egyet a virágok közül kezébe véve, megszagolja; érzi, hogy nincsen szaga s visszateszi.

– Istenem! szólt felsóhajtva, már a virágok is megérkeztek, tavasz lesz… zöldül-e már a mező? kérdé Pista felé fordulva.

– Még itt-ott, árnyékosabb helyeken a hó sem olvadott el, de a honnét az eltünt, ott rögtön a tavasz foglalta el a zöld királyi széket.

– Szólnak-e már a madarak?

– Még korán volna; majd néhány hét mulva megjön a fecske, a pacsirta, később a csalogányok; oh, akkor már nagyon kellemes idő lesz.

– Oh, mint szeretném látni a zöld természetet… Istenem, mily kedves lesz a mezőn virágokat keresni!… teremnek ugy-e itt is szép virágok?

– Oh, nagyon szépek, szólt magasztalóan Lilla, a kis erdőben pompás virágok nyilnak; majd elvezetlek én oda, kis forrás is van itt, oly tiszta, hűs vize van…

– Mily jó lesz annak vizéből inni! Hűs nyárfák árnyékában a fűbe leheveredni, hol vadrózsa virágzik… oh csak egy tekintetet a szabad természetre és – meggyógyulok.

– Még nem szabad, szólt aggodalmasan Bálnai, a levegő hűvös.

– Nem, nem… jól tudom én, hogy nem a levegő az, mitől ti engemet féltetek. A levegő, az Isten ege, a napvilág, hogy árthatnának azok? Az emberek szemei elől rejtetek ti engem…

Igenlő hallgatás válaszolt aggodalmira.

– Senki sem tudja még, hogy itt vagy, barátomon, az orvoson kívül, szólt a peregrinus, s neki megigértem, hogy ha titkom kitudódik, meghal. Madár sem jöhet be hozzánk, az Isten egén kívül senki sem lát be ide; el van zárva tőlünk minden élő tekintete.

– S meddig fog e rabság tartani?

– Két hónapig és négy napig… Akkor leszek huszonnégy esztendős.

– S mi fog akkor történni?

– Apám vagyonaihoz hozzá jutok.

– De mi köze vagyonaidnak Janka üldözőivel? kérdé Lilla.

– Nem sok lesz, az igaz, de épen elég.

– Mire elég?

– Épen annyi lesz, mennyivel téged a törvény kezéből megválthatlak, szólt elfogódott hangon az ifju, s gyöngéden megölelé a halovány leánykát s könyező arczát annak ölébe rejté.

– És azután?

– És azután elmegyünk valahová, hol senki sem ismer bennünket; parasztruhát veszünk magunkra mind a hárman; szabadok leszünk és élünk boldogan. Hisz hány ember van, kinek semmije sincs két kezén kívül és mégis boldog, mégis elégedett! Dolgozni fogunk és örülni, mintha soha a világot és annak keserveit nem ismertük volna; nem leszünk gazdagok, de mienk lesz mindaz, mit gazdagságon megvenni nem lehet: a tiszta öntudat, az ártatlan öröm, a természetadta jólét, a lélek boldogsága, az elégültség, a nyugodt álmok malasztja és minden áldás, a mi onnét felül jön s nem megy emberek kezein keresztül. Ugy-e? ugy-e ti nem irtóztok a jövőtől? Egyszerű lesz az és ragyogástalan, de nyugodt és bánattalan… eljöttök-e velem oda?

A két leány feleletül nyakába borult az édes ifjunak; megölelték őt mindketten, forrón az egyik, gyöngéd szorítással a másik és sírtak mind a hárman.

A mint ott egymás karjai közt, egymás keblére sírták könyűiket s a régen tartogatott bánat oszolni kezde, s a remények sokszorozódtak, midőn tán nem mosolygott le boldogabb lényekre a derült tavaszi ég, mint rájok: erőszakos koczczantások az ablaktáblákon verék fel önfeledt boldog álmaikat.

– Csitt! ne szóljatok! Ki lehet az?

– Bocsáss be, akárki lakol e házon belül, a király nevében!

– Gyere be, ha tudsz! mondá magában a peregrinus.

A két leány pedig sietve vonult a szögletbe; a szőke lányka reszketve simult Lilla keblére, kinek arcza hős tűztől lobogott s biztatva takarta el karjával a remegő barátnét.

– Bocsáss be, különben erőszakhoz nyúlunk, hangzék künn egy újabb phrasis s erős ütések csattogának újra az ablaktáblákon.

A peregrinus Tölcsér Jónás hangjára ismert ez utóbbiban, s magán kívül szakítá fel az ablaktáblákat s azokat feltárva, kikiálta:

– Hát az ablakon akartok bejönni, mi a mennykő?

– Nem találjuk az ajtót, hangzék künn.

– Kerüljetek a kéménynek, magam is ott járok be.

– Hát micsoda gondolat az?

– Csak olyan, hogy nekem úgy tetszik.

Erre a künn levők megsejtvén a bejárókat a ház tetején, hosszasan tanakodának: ki menjen be rajta először?

– Adjon hát egy létrát, hadd megyünk be; (már ekkor per «hallja ked» beszéltek Pistával).

– Nem szokás ide létrán jőni, én csak röpülni szoktam; a ki így nem tud, próbálja máskép.

Erre újólag tanácsot tartának a künn levők s végre egy hágcsót teremtvén a szomszéd tanyák valamelyikéből, azon az egyik, kire a sor esett, felkapaszkodván, a háztetőnyíláson át egy vakmerő salto mortaleval a szoba közepére ugrott. Egy roppant pandurdarab volt, kék üngben, gatyában, mindkét kezében dupla pisztoly, hóna alatt csákánybalta; vállán dupla puska; roppantul elszégyenlette magát, a mint körülnézett s látta, hogy egy fegyvertelen férfi ellen tett ily iszonyú fegyverbeli előkészületeket. Utána még öt másik pandur potyogott be. Végre a létrát belől vevék s azon át a két parancsoló személy, tens Bálvándy táblabiró úr és Tölcsér Jónás esküdt nagy bátorsággal és kényelmesen alászállának.

Pista nyugodtan ült, keresztbe font karokkal, a szoba közepében, s bátran nézett szembe az érkezőkkel. Háta mögött egy szegletben volt a két leány.

Bálvándy úr előlépve, elkanyargatá erre meg amarra szokott törvényes stilusban beszédét, mely végtére is oda ütött ki, hogy Bálnai István azonnal felszólíttatik egy bizonyos elrejtett és foglalás alá vett nőszemély miatt házmotozást engedni meg lakásában; ellenszegülés esetére kényszerítő eszközök is lévén kézügyben.

– Nem lát, táblabiró úr? nincs itt elrejtve a keresett hölgy; amott láthatja őt, csak nyissa ki a szemét!

Erre Bálvándy úr meglehetős zavarba jött, minthogy arra nem számolt, hogy oly nyiltan beszélendnek vele, hanem sokat támaszkodott pandurjai ékesszólására, s jelenleg nem tudta, miként folytassa a történendőket, tehát elővette az itéletet, s elsőben azt akarta végig olvasni.

– Soha se bántsa, szólt Pista, tudom könyv nélkül.

De a táblabiró úr nem ismert e tekintetben könyörületet s hosszában végig olvasá a deliberatumot, mely szerencsére deák nyelven lévén szerkesztve, a hölgyek nem érthették a benne foglalt kárhozatos szavakat.

– Volt-e az itélet közölve az alperesnővel? kérdé phlegmatice Pista, jól agyba-főbe nézve a táblabiró urat.

– Hallja, Audiat! kiálta felfortyanva a jó úr, velem ne bolondozzon; jól tudhatja, hogy Audiatra bíztam az exhibitiót, s most nekem ne fogadatlanprókátoroskodjék.

– Kövesse meg magát, spectabilis! itt önnek nincs Audiatja, itt nemes és vitézlő Bálnai István áll ön előtt, ki is az eljárás hiányos volta miatt a végrehajtásnak ellentállok; s erre a formaságok betöltése kedveért pálczáját fölemelé, mely semmiben sem különbözött bármelyik szekéremelőrúdtól.

– Az ellentállás a törvények értelmében biróilag el nem fogadtatik, mondá ünnepélyesen az esküdt úr, még ünnepélyesebben kotródván sejtelmes pillantásokkal pandurjai mögé az emelt bot ellen.

– Resistálok!

– Nem fogadtatik el, itt készen a brachium.

A pandurok elébbre léptek.

– Bátyám! szólt suttogva Lilla, jer, segíts Jankát föltenni az ágyra; igen rosszul van.

Az ifju oda ugrott, karjaiba ölelte az elsáppadt lánykát s lefekteté az ágyra; az embertelen fenyegetések magán kívül tevék szegényt; veszedelmesebben esett vissza betegségébe, mint valaha.

Bálnai sírt, mikor a birákhoz visszatére. Könyörgő arczczal fordult hozzájok:

– Uraim! ha van önökben emberi szív, hogy tudnak ily kegyetlenül bánni egy szegény, mindenkitől elhagyott gyermekkel, kit egy haragos tekintet lesujt, kinek egy hideg bántó szó úgy fáj, mint másnak a tőrdöfés! Nézzék, most is milyen beteg!

– De hát okai vagyunk mi annak, hogy adósságokat csinált, miket nem tud megfizetni?

– Hisz nem ő csinálta azokat.

– De segítette elkölteni… Aztán ismerjük mi jól az ilyen ájuldozó természeteket…

– Hadd beszéljek csak egy perczig szíveikhez.

– Sohase beszéljen biz azokhoz. Jól ismerjük mi a dolog mibenlétét; a leányasszony adós, nem akar fizetni, erre való a törvények szigorúsága. Majd meglátjuk, hogy ha csak egy hétig leend is rabszolgája a hitelezőnek, mindjárt meg fog tudni fizetni, azt fogadom! Hohó! vén róka vagyok én már az ilyesekben, nem szed engem rá minden szí szó…

– S micsoda istentelen nép! kontrázott közbe az esküdt úr, nem elég neki egy leány, kettőt akar tartani!… Nem égbekiáltó?!

– Igen, igen; micsoda jogot formálhat ön magának e leányzóhoz?

– Enyém; én vevém vissza őt a halál kezeiből, enyém az Isten előtt.

– No, úgy hát fizessen meg ön helyette; tizenhétezerhatszázhét forintot a költségekkel és kamatokkal együtt, vagy a leányt; mi szívesen odaengedjük az utóbbit az előbbiért.

– Megteszem; igen… csak legyenek önök várakozással; csak néhány hónapot engedjenek, mialatt atyai örökömhöz juthatok.

– Persze, hogy is ne! majd addig árkon-bokron túltennénk magunkat, nemde? mi pedig üthetnők bottal a nyomát.

– Na hát megfizetek én, szóla közbe egy negyedik hang, csengő, átható, szilárd, mint egy megütött érczszobor hangja. Ez a hang a Lilláé volt.

– Igen-e? szólt az esküdt úr gúnyosan, nem tudnám, miből és mivel?

– Jőjjenek önök ide, majd megmutatom, miből és mivel, jőjjenek közelébb.

– Tud a leányasszony fundust kimutatni?

– Igen, igen, tessék! s ezzel egy gyertyát levett az asztalról s azzal a szoba tulsó szegletébe sietett.

– Szeretném tudni, mije lehet olyan nevezetes, röhöge a táblabiró úr, talán egy rongyos kutyabőr?

– Vagy valami csehgyémántos ereklye; olyasmit el nem fogadunk. Semmiféle prætium affectionis.

Bálnai reszketett, de szemei villogva nézték testvérét, ki ragyogó szemekkel s pihegő kebellel térdelt le egy fekete láda mellé s a biráknak inte, hogy menjenek oda. A mint Jónás úr elment Pista mellett, ezt sugá neki:

– Nem felejtettem el, hogy megbántottál; ismerem a másik leányt is, vigyázz, mert azt is elveszem tőled.

Pista pedig nézte az embert s ismét testvérére függeszté szemeit; az is reá tekinte, mindkettőjök szemei vad tűzben ragyogtak.

Lilla felnyitotta a fekete ládát, mely körülbelől két láb hosszú, egy láb magas és széles volt; a két biró kiváncsian oda tartá fejét, mialatt a lányka a gyertyával bele világított. A láda színig volt töltve puskaporral, melytől alig két ujjnyi távolban tartá Lilla a gyertya lobogó lángját; csak egy percznyi mozdulat még, a fekete házban összegyűlt boldogok és boldogtalanok valamennyien egyetemesen a mennyországba repülnek.

A leány oly vad elhatározottsággal tekinte a két törvénytudós szeme közé, gyertyáját szüntelen közelebb vive a lőporhoz, hogy azok egy perczre szinte kővé merevülve álltak s szoborrá ijedtek.

– Isten segíts! kiálta, beteg kedveséhez rohanva Bálnai, s annak ágya előtt vadul hátraszórt hajakkal megállt; a lányka kezét egy kezébe fogta, másikkal testvére felé intett.

Nézzétek e csoportozatot; a sötét szoba legszegletében, egy fekete láda mellett az amazoni alak, fekete szemeiben megölő tűz, kezében az iszonyatos halál a lobogó szövétnek lángjaiban, mely vörös fényt vet tűzláng arczulatára. Mellette a torzfélelem két elrémült alakja, vonásaiból kikelt arczaikkal, kidiózott szemekkel, s égnek álló hajjal. Másik oldalon a beteg lányka, halavány, hunyt szemű; a néma szenvedés, a házhéjnyiláson beömlő ég világa még fehérebbé teszi arczulatát; míg mellette, mint egéből levert Leviathan, előre nyomult lábbal a szenvedélyes ifju áll kinyujtott kezével, mintha mondaná:

– Most én parancsolok; én vagyok a halálnak ura!

Következő perczben rémületes ordítással riadt meg a két végrehajtó s szaladt a létra felé, futtában hatszor taszítva fel egymást s a legkomikusabb rémülettel rohanva meg a hágcsót, melyen egyszerre akart mindkettő felkapaszkodni; s egymás hátán nyakra-főre, tömérdek tépászás és gázolás után csakugyan fel is rugaszkodott a háztető nyilására, onnan pedig minden gondolkodás és megfontolás nélkül gurult alá; s ki orratörötten, ki lábficzamodva oly gyorsasággal elkotródék onnan, a milyen gyorsaságot csak a legképtelenebb ijedtség korbácsolhat emberi műszerekbe.

A hat rendbeli pandur nem tudván mire vélni a dolgot, hű kötelességének tartá, további rendeletek nyerése végett, nagy sebesen vezetői után indulni, s ekképen ők is, re infecta, visszatértek, a mint és a merre jöttek, a nélkül, hogy valaha tudomásukra esett volna: miért jöttek hát tulajdonkép és miért mentek vissza?

* * *

A következő megyegyűlésen katonai fegyverhatalomkar rendeztetett a fekete ház lakói ellen.

* * *

Két hét mulva három század katonaság vevé körül a fekete házat s lakói ünnepélyes hangon szólíttatának fel a törvények iránti engedelmességre.

Senki sem felelt.

Igérének nekik börtönt, ütlegeket, békókat; mind hasztalan, sem szó, sem tartomány…

Végre egy nyilást vágtak a falon; azon betörtek, felhányták az egész tanyát, összekutatták zegét-zugát és tapasztalák, hogy annak minden térei tele vannak ürességgel és semmiséggel, mely tapasztalásból azon meggyőződésre jutottak, miképen a keresett személyek bizonyosan más valahol vannak.

Azt természetesen nem sejtheték, hogy a peregrinus egy éjen, övéivel együtt, Rónai Gábor pusztabiróhoz költözködék által.

* * *

Azonban nem hagyta a dolgot ennyibe maradni Dömsödi úr, hanem körlevelet bocsáttatott ki, melyben ötszáz forintot igér annak, ki tudtul adja a szökevény hollétét; e körlevél K... és H... városok minden utczaszegletére fölszegeztetett.

Ötszáz forint sok pénz.

Öt hét alatt megtudta, a mit óhajtott, s hitte, hogy nincs többé mód és erő, mely pokoli vágyainak tárgyát megszabadíthassa körmei közül.

– Rögtön utazott K...re, ügyvédét fölkeresendő. Az épen nem vala otthon, hanem hosszasb időre H*-ra rándulván, Dömsödi úr minden tétovázás nélkül utána indult H*-ra.

Mikor elindult, nyúl futott keresztül útján – – varjú szállott fel előtte – – vén asszony jött vele szemközt; rossz jóslatok!…

ZÖLDHALOM.

A ki a Zöldhalmot egy zöld halomnak képzelné, nagyon csalatkoznék.

Korántsem zöld ez és még kevésbbé halom, hanem egy kidült-bedült oldalú csárda, mely úgy áll a K... város határát a Kiskúnságtól elválasztó pusztaságnak közepette, mintha valamely tátos a felhőkből pottyantotta volna ide, s aztán haragjában jót rugott volna rajta.

Kéményét gólyafészek koszorúzza, melyből a hímgólya a csillagokat látszik vizsgálni hosszú orrával. Előtte terül a fehér tó, melynek széksós partjain birkanyájak legelnek. Kerítése csapóföldből van tapasztalva, s udvarán félrenőtt kútágas fohászkodik esős idők után.

Érdemes vendégei a jámbor Alföld nagyreményű lókötői, juhászok és gulyások, kik ha Heves, Szatmár, Csongrád vármegyéket szűkeknek érzik, el-eltünnek, s gyakran hónapokig csak a zöldhalmi pinczegádor tudja, hogy hová lettek.

Maga a korcsmárosné egy hízásnak indult magas darab némber. Jobb éveiben, míg Bognár Jancsit fel nem kötötték, hűséges társa minden zsiványkalandoknak, – azóta a zöldhalmi csárda haszonbérlője.

Most csendes, békességes életet él; hadnagyok, biztosok nem tudnak rá semmit mondani, törvényszék eleibe ritkán kerül, nem verekedik, hanem szép csendesen megül a patka szélén és fon, és hízik, nem sokat törődve a világgal.

Senkit el nem rejt, de el sem árul; ha üldözött szegény legények jőnek hozzá asylumot keresve, vállat von s azt mondja nekik: «bujjatok el, mit bánom én»; ha pandurok jőnek, azt mondja: «keressétek, a mint tudjátok, a ti gondotok».

Ha vendégei hajba kapnak, bicskák villognak, juhászbotok puffognak, egykedvűen csak ennyire figyelmezteti őket:

– Az üvegeket össze ne törjétek!

Hej! mind másként volt a dolog, míg Bognár Jancsit föl nem kötötték! akkor még fiatal volt és csupa tűz a menyecske; fekete szemei voltak, mint a haragos éj; piros és gömbölyű arcza, ajkai teljesek és csábítók; barna haja hosszú tekercsekben borult két csipejéig, selyem szalagok közé fonva s fehér karjai jobban illettek Bognár Jancsi nyakára, mint a kender nyakravaló.

Még akkor naphosszant megülte kedvencz paripáját, hősét pusztáról pusztára követve; együtt nyargalta be vele a kúnsági homokot, együtt ült vele a tiszamelléki iharfaerdőkben a rejtett tűz mellett; együtt futott a kergető pandurok elől és bíztatta kedvesét, mikor a golyók füleik körül fütyültek.

Ott volt, mikor Bognár Jancsit legutószor elfogták. Három golyót lőttek már kedvesébe, de ő egy kezével átölelte az alélót, másikkal a két paripa kantárát fogta, s rohantak tovább, míg alóla ki nem lőtték a lovát, s csak úgy foghatták el a híres lókötőt.

Akkor ünnepelt Semiramisa volt ő minden alföldi zsiványklubbnak; czélba lőni jobban tudott, mint a hadnagyok; a csákánynyali küzdésben ritkítá párját, s a hol késéhez nyult, ott vége volt a verekedésnek.

Házfeltörések, gulyák szétterelése, gyorskocsik megvámolása s más nagyobbszerű vállalatokban hadvezéri talentumot tüntetett ki s a legkínosabb és lealázóbb kínvallatások sem voltak képesek tőle egy áruló szót kicsikarni; hanem hiszen a betyár is elébb szét hagyta volna ám magát szedetni, mint hogy orgazdaságot vallott volna rá.

Azonban mindezeknek vége, mióta Bognár Jancsit felkötötték.

Most ki sem megy a házból s megszámlálja, hányat szóljon naponként s miután a kimért számig beszélt, akkor aztán estelig, ha a kerék kiesik, sem hallani többet szavát.

Hosszú keresztlábú lágyfa-asztal vonul a szoba egyik végétől a másikig, melynek a pinczeajtó felőli oldalán két zsíros betyár ül, kiknek egyikében, mihelyt e bűzös félhomályban hozzá szoktak szemeink, azonnal megismerendjük Telezsákot, a koplalói hőst.

– Bort, korcsmárosné! ordítja a ficzkó, hanem osztán igyék belőle elsőbb!

Különös óvatosság ezen népeknél, hogy a hozott italt mindig megkóstoltatják előbb a csaplárnéval.

– Nesze, bolond! majd én kóstolgatom a borodat; ha nem kell, nézz rá; úgy is megfizeti majd az öreg harang, válaszolt erre durczásan a csaplárné, oda állítva az itcze bort a suhancz elé.

– Ejnye no, lelköm adta, de haragos! bizony kinézné az embert a szobából, már minek az a nagy harag no? nem élünk abból meg! szólt erre a másik bicskás, félrecsapott kalapban, bajusza hegyesen felkenve fényes pofájára; szemei égtek, mint a faggyúmécs, s hátulról categorice átnyalábolta a makranczos csárdásnét.

– Hallja, az az embör muzsikál, mond, jobb bizony, ugorjunk egyet!

Ugrott is a betyár, nem is egyet, hanem kettőt, azt is hanyatt és az asztal alá, míg kalapja a szoba legtulsó szögletébe repült.

A csaplárné pedig helyreigazítva keresztül kötött nagy kendőjét, ismét visszaült helyére.

Az asztal végén azonban egy sajátságos alak muzsikált.

Már hangszere is megérdemli a figyelmet; ez az úgynevezett szalmahegedű.

Egy diófadeszkára két összetartó szalmakötél van kifeszítve s rá vékonyabb-vastagabb egerfaléczek körösztbe rakva, mik két kis fakalapácscsal üttetve, a legsajátságosabb melancholicus hangokat adják.

Eleinte a szivét érzi az ember ezektől a bánatosan döngő szomorú hangoktól szorúlni, később gyomra fáj bele s érzései kimagyarázhatlan széthangzásba jőnek; azonban, a kik hozzá szoktak: nagyon jól tudnak rajta aludni.

Búsan verdegélte e műszert egy sovány sárgazöld színű ember, elhízott kékes-vörös orral; kopasz, szinte hajtalan fejéhez, fiatal, szőrtelen arcza valami lázasztó tekintetet mutat; szemei véresek, beesettek; homlokizmai szüntelen reszketésben vannak s sáppadt lázas arczán gyakori rángások vonaglanak keresztül, túlmozgékony arczidegeivel a legcsodálatosabb torzképeket metéltetve s nyakát olykor egészen hátra ferdítve.

Ő azonban mind e mellett is folyvást muzsikál és lábával veri a tactust. Hosszú csontkezei könyökig vannak ki a gyermekkori szűk nyári kabátból, egész öltözete csupa randa nyomorúság.

Előtte egy tartalma-fogyott pálinkás üveg hentereg; érezni hatását a zenehangok mivoltán.

Az említett két betyár közelebb huzódott egymáshoz s kalap alul következő párbeszédhez fogtak:

– Hát majd csak este felé?

– Ühüm; majd úgy éjfél előtt egy órával a h*si homokban; ott épen alkalmatos hely lesz rá.

– Magával beszéltél az ifju úrral?

– Igen ám; azt igérte, hogy ha elvégeztük a munkát, csak menjünk a Koplalóba, ottan kifizet.

– De hát ismered-e, hogy kit kell?

– Hogyne ismerném, nála szolgáltam hat esztendeig; meg is vert eleget; alacsony ragyás ember, az álla be van törve, mindig világos-zöld kaputban jár, füligrám gombokkal.

– Maga van?

– Meg a kocsisa; hanem hiszen arról már gondoskodtam.

– Majd hiszen elbánunk vele, fejezé be az utóbbik bicskás, s jelentékeny hunyorítással csapott csizmája szárára, melyből egy rézveretes öreg kés nyele kandikált elő.

Az egész párbeszéd a legsuttogóbb, óvatosabb hangon volt előadva, hogy tán maga a szemfül lelkiismeret sem lett volna képes belőle egy szót is megérteni. Nem is figyelt rájok senki. A korcsmárosné hangot nem adva pörgette orsóját; a fehér kemencze tetején egy roppant czirmos kandur dörömbölt, csak a szalmahegedüs szemei függtek rajta merően, mozdulatlanul, mint egy holtrészegé, s ezt egyik sem vette észre, pedig azt mondják, hogy az epilepticus lázban sinlődők a leghalkabb suttogó szót megértik, meghallják a szomszédszobában történt suttogást s ingerült látnoki phantaziájok erejével következtetnek, értelmeznek, jövendölnek azokból.

Erre egy harmadik betyár toppant a szobába, karimás kalapban, térdig érő ingujjakkal, kezében görcsös fustély; egyet konyít szemöldökével s könyökével a háta mögé mutat, mely pantomimákat a másik kettő elértve, szedi sátorfáit s mind a hárman eltünnek a pinczeajtón.

Alig húzták ki a lábaikat e szabad polgárok, midőn a szobaajtó megnyilván, Dömsödi úr belép világos-zöld kabátjában és ragyás arczulatával.

A kocsmai zsivaj és szalmahegedű az oka, hogy a jöttét megelőző ostorpattogatást, kutyaugatást és hintódörgést nem hallhatánk, s ekkép őt minden bejelentés nélkül vagyunk kénytelenek fogadni.

Széttekint összehúzott szemekkel és orrfintorgatva a szennyes szobában s egy előtte álló szalmaszéket felrugva, miután félvállról a korcsmárosnéra elegendő ideig lenézvén, tapasztalta, hogy abban maga és ezüst sarkantyúja iránt legkisebb figyelmet sem gerjesztett, így kezdé mondását:

– Te (…!) itt egy megszólítási czím következett, mely Dömsödi úr szájába és a korcsmárosnéra igen, de papirosra nem illik, nincsen külön szobátok, a hová a becsületes vendégeket beszállítsátok?

A megszólított, a nélkül, hogy felvetné szemeit, felelé:

– Nincs.

E laconicus válaszra Dömsödi úr már épen valami elkerített forgós attát készült mondani, midőn egy különös eset hirtelen más felé vonta figyelmét.

A szalmahegedűs, midőn Dömsödi urat meglátta, még haloványabb lett, mint volt, oly halovány, mit egy viaszgyertya; kalapácsait elejtette, hideglelős didergéssel vaczogtatta össze fogait, azután iszonyú torzképet csinálva, nagyot sikoltott s felmagasztosított rémület kifejezésével rohant egy szegletbe.

Dömsödi úr ránézett; az is Dömsödi úrra s nehéz volna megmondani, melyikök ijedt meg a másiktól erősebben.

Pedig ez életben először látták egymást.

– Hah! hah! Ez az… ez itt… ez az ember! rikoltá a hegedűs azon mélyből jövő éles hangon, mely a nagy ijedelem hangja, ez az ember, itt… ma… még ma… éjfél előtt egy órával, s e közben reszkető kezével folyton Dömsödi úrra mutatott, meg fog halni! Azután egy villanyrángásszerű vonaglással földhöz ütötte magát, elkékült, elmerevült, szája összekulcsolódott, szemei kidűltek… az embert a nehéznyavalya ütötte ki.

– Micsoda ez? kérdé elszörnyedve Dömsödi úr.

– Nem látott még az úr nyavalyatörést?

– De hát vigyétek el innét, vigyétek ki a szobából, hisz ez undorít; ördög pokol! szólt toporzékolva Dömsödi úr s szörnyen látszott rettegni a nyavalyástól.

E közben az iszonyú láz teljes mértékben megragadta a szerencsétlent, halotti merevültsége elmúlt, a helyett dühös rángások gyötrelmei nehezülvén reá. Szemei kidülledtek, olykor fehérével felfelé fordulva, süvöltő ajkain sárgás tajték habzott; hajszálai valahány, annyi felé álltak; nyakát gyakori kínos csuklások ferdítették hol előre, hol hátra; arcza vonásain nem volt semmi emberi.

Később mindig embertelenebb dolgokat kezdett véghez vinni. Homlokával szegeket vert be a falba, azután meg fogaival húzta ki azokat, körmeivel egy téglát szakasztott fel a padlózatból s beleharapott, mintha vajas kenyér lett volna.

Dömsödi úr rimánkodott és fenyegetőzött, hogy vitessék el szemei elől, a korcsmárosné nem látszott rá ügyelni mindaddig, míg utóbb a nyavalyatörős, öklének egyetlen csapásával, egy szalmaszéket sántabénává zúzott, mire nagy bosszúsan felkelt s a pinczébe lekiáltott:

– Hej, betyárok! jertek elő, vigyétek ki ezt a dögöt, míg mindenemet össze nem töri.

A betyárok pedig az ajtón át jól hallottak minden hangot, mely a szobában kimondatott; bejöttek, a nyavalyást felfogták s kiczepelték a szabadba, mialatt az folyvást borzasztóan fütyölt, rugdalt és rángatózott.

Dömsödi úr az egész dolgot igen furcsának találta.

Nem képzelhette, hogy micsoda nyavalyában kellene neki oly hamar meghalni.

Ez egészen számításán kívül esett.

Ha ez az ember nyavalyás, miért hogy épen ő legyen rémülésének tárgya?

Honnét vette amaz ismeretlen, soha nem látott ember ezen rögeszmét, melyhez annyira látszott ragaszkodni, hogy paroxismusa tetőpontján egy nehéz csuklással félbeszakasztva süvöltését, mintha eszmezavart agyán egy villanyszikravilág lobbanna át, e szót kiáltá gyorsan: «halott», s e közben szemeit Dömsödi úrra mereszté.

Dömsödi úr ugyan távol volt attól, hogy babonás legyen. A babona mindig hagy egy kis vallásos érzelmet gyanítani. Erről pedig ugyan senki Dömsödi urat nem vádolhatja. Akkor volt tán utolszor templomban, mikor keresztelni vitték, soha nem imádkozott, Istent a legvadabb antropomorphismusokkal illette, s mikor egy kedvencz tánczosnője a wiedeni bécsi szinházból a másvilágra galoppirozott, Dömsödi úr puskát ragadott s a villámló égbe lőtt vele, mintha harczolni akarna a villámok urával!

Vonagló féreg!

Ő tehát babonás nem volt, nem is félt senkitől, csak az emberektől; de hogy e szokatlan proféczia mégis szeget ne ütött légyen fejébe, alig volna valószínű; nagy lépésekkel járt alá s fel a szobában, gyanúsan vizsgált meg minden szemébe ötlő tárgyat, előszedte oldalzsebéből pisztolyait, azokat kétszer is felporozta, bort hozatott és azt nem itta meg; – egy szóval nem tudta: hová legyen.

– Micsoda nap van ma? kérdé a csaplárosnétól.

– Péntek.

Dömsödi úr megrezzent; – máskor kinevette magát a gyermekes félelemért s most minden csekély körülmény egyenesen az ő rémítésére látszott megszületni. Homlokán a veríték gyöngyözött alá; azt hitte, hogy a szoba fojtó levegőjétől van melege s kisietett a szabadba, hogy magát kihűtse s tulajdonkép, hogy a nyavalyatörőst felkeresse, tőle egyet-mást kikérdezendő.

Sok fürkészés után rájött, hogy azt egy istállóba vitték.

Oda ment.

Mikor belépett, az istálló tulsó ajtaján két emberforma suhant ki, kiket a sötétségben észre nem vett.

A hegedűs egy jászolban feküdt s nagyon csendesen viselte magát.

Dömsödi úr oda ment, megszólította, de az nem felelt.

Azután fülébe kiáltott s miután ez sem használt, megfogta karjánál fogva; a hegedűs karja merev volt, mint darab fa. Egész teste meg volt hidegülve. Képe sötétkék volt, mint egy akasztotté, szemei kiültek, nehéz sárga hájoggal borítva, szája nyitva volt és vérzett; nyakán öt ujjnak véres nyomai látszottak.

– Ez az ember meghalt! rikoltá Dömsödi úr, három lépésre ugorva a jászoltól s kifutott onnét, mintha ostorhegyre vették volna. Künn az udvaron zsíros subákban néhány betyár támolygott; – meghalt! kiálta még egyszer Dömsödi úr. A betyárok minden megütközés nélkül fogadták e hírt s kalap alól jelentékeny pillantásokat váltottak egymással.

Dömsödi urat nagyon megzavarta ez eset.

Azonnal kiüzent a kocsisának, hogy rögtön és haladék nélkül fogjon be.

A kocsis nem fogott be.

Mire Dömsödi úr másodszor is kiüzent kocsisának, azon világos hozzátétellel, hogy minden exceptivák nélkül tegye hivatalos kötelességét és ezen többszöri izentetésért siessen színe eleibe nyak- és poflevesekbeni illetőségét átvenni.

A CSAVARGÓ.