Hétköznapok: Regény

Dömsödi úr cselédeit nyak- és poflevesekkel szokta érdemdíjazni.

És Dömsödi úr, ha jól szemügyre veszszük a dolgot, nem is tehet máskülönben.

Dömsödi úrnak paripáit Meklenburgból, rókafogó sinkoránjait Angolországból kell hozatni. Dömsödi úrnak Bécsben és Milanóban kell telelni. Dömsödi úrnak franczia szakácsot és német páholyt kell tartani. Dömsödi úrnak fürdőkbe kell járni, magát kártyaasztaloknál mulatni. S hát még az olasz énekesnők, kiknek mennyi minden kell? Azt csak az annyi sok között egyedül nem kellő Dömsödi úr becses személye tudná megmondani.

Bizony szegény Dömsödi úrnak ezer a szüksége.

S ha ezeket jól meggondoljuk, egy perczig sem fogunk rajta csodálkozhatni, hogy Dömsödi úr cselédeit azon apró pénzzel fizeti, mely a hétköznapi világban ütleg név alatt ismeretes, s kisérleteket tesz velök, minőket az egyszeri czigány tett a lovával, ki, mint tudva van a történetbuvárok előtt, paripáját a koplaláshoz törekedett hozzá szoktatni, s e szándékát ki is vitte volna, ha a paripa éhség miatt el nem patkolandott ez árnyékvilágból.

Tehát legkevésbbé sem csodálkozunk.

Mint szinte Dömsödi úr sem csodálkozik harmadik izenete következtében azt a választ nyerve, hogy fentérintett, de minden további érintésektől idegenkedő kocsisa odébb állott a sátorfával, minek értelme az, hogy nyakába ölté az országútat, vagyis, hogy minden körülirás nélkül kimondjuk, búcsút vőn a kapufélfától.

Már ezt így szokták Dömsödi úr cselédjei.

S épen azért Dömsödi úr velünk együtt semmin sem csodálkozik. Nem, – nem is káromkodik, – de még a fejét sem vakarja, a falba sem veri, hanem néhányszor megcsóválja, egyet morog, a vállán kettőt von s végre sejtelem-terhes fejjel kiveri pipáját s a természetjog nem tom hányadik czikkelye ezen szavai szerint: magad uram, ha szolgád nincs, saját személyében kikullog az istállóba s miután széttekintvén, messze és közel egy árva lelket sem talált, kire ügyét bizhatta volna, lovait megitatja, az el nem fogyott abrakot zsákra szedi s négy pejlovát ugyancsak hozzákötözi hintaja rúdjához, zavara nőttön-növekedvén az által, hogy akárhol valamely lyukra tekinte a csárda körül, padlásablakra vagy pinczelyukra, mindenütt reá leső vad arczokat látott előnézni, hirtelen el-eltünőket, mihelyt őket észrevevé. Hozzájárult még azon gondolat is, hogy e puszta csárda és ennek környéke veszedelmes színezetben voltak előállítva a közhír ajkain, melyek rendkívül és borzalmasnál borzalmasabb dolgokat és eseményeket beszélnek e csárda lakosairól és szerencsétlenül járt utazókról, kik elveszvén, minden későbbi nyomozódások daczára sem kerültek többé elő.

– De bizony csak elmegyek innét, beszélget magában Dömsödi úr, dehogy maradnék itt éjjelre… a világ minden kincséért sem… nem én… inkább a szabad ég alatt; de nem, ott sem… be kell érkeznem H*-ra még világossal; a napok hosszúk, – a lovak jó bőrben vannak; H* ide már nem lehet több két állomásnál… el… megyek innét.

Miután ekkép elhatározta magát, a korcsmárosnét kikurjantotta, annak tartozását kifizette, a gyeplőszárat saját becses úri kezeibe fogván, magát a bakra felvetette; még egy íjedt pillantást vetve a csárda környékére, ostorát kiereszté, lovai közé vagdalt s könnyebbült lélekkel látá a félelmetes környéket háta mögött elmaradni.

Dömsödi úrnak ugyan meg kell engedni azt az egyet, hogy hatalmas kocsis volt, virtuóz kocsis. Ha az utczán jövő-menők elgázoltatására, vagy a közel jutottak szemeinek ostorral kiverésére, vagy a bennülők mulatságos kitálalására került a sor: ezen esetekben Dömsödi úr ritkítá párját; csak az az ördögség, hogy K...től H*-ig nincs kikövezve az út, azaz ennyit mégis apodictice nem merek állítani, mert lehető, hogy ha a homokot elhordanák róla, más bizonyulna be, mint ez egy hazai városban is történt, melynek neve azonban nem akar eszembe jutni, hol egy utczából a megöröködött szemét kihordatván, az alatt a legdíszesebb kövezett találtatott; – hanem annyi igaz, hogy a ki jelenben K...től H*-ig akar jutni, azonfelül hogy az égi csillagokkal jó ismeretségben kell lenni, el ne felejtsen magával mágnestűt hordani, mert bizonyosan úgy talál járni, mint az Egyiptomból szaladó zsidók, kik negyven esztendeig keresték a pusztában a Kánaánt. – E hiányt Dömsödi úr is érzette, mindjárt érzette, a mint néhány száz lépésnyire félelme helyétől távozott, egyikén azon számnélküli térjmeg utczáknak, mik az alföldi kerékvágta s hozzájok mindenben hasonló kanyargós útak mellett futnak, velök majd egyesülnek és járatlan kocsinyomos ösvényt képezve, majd fűvel benőve, többnyire a csapáson, vagy egyes, rozzant, gyanús kinézésű tanyán, vagy a homok-tengerben vesznek el.

Dömsödi úr tehát nem tudta, merre tartson. Persze erősen feltette magában, hogy sem kérd, sem hall, hanem haladni fog torony irányában; de nagy szomorúan tapasztalá, hogy az a mily hosszú, ép oly széles láthatáron hagyján tornyot, de egy árva galagonyabokrot sem szemlélhetni.

Ez természetesen leverő volt rá nézve, annál leverőbb, minthogy a négy tátos egyátalában feltette magában egyet nem érteni. A két gyeplűszáras épen úgy akart tenni, mint két nyájas komaasszony, kik egy barátságos vigalomban egymás mellé jutva, merő udvariasságból egymásnak hátat fordítának; a rudasok pedig erőnek erejével meg akarták próbálni, könnyebb lesz-e a hintó által tolatni, mint azt húzni; minek oka az lehetett, hogy a lovak száján a zabla kelleténél erősebben meg volt szorítva, s ezek maguk összevissza cserélgetve; következése pedig az lőn, hogy Dömsödi úr hintaja a franczia négyes figuráinak azon nemét utánozta, melyet magyarul balanczirozásnak neveznek… milyen szívesen káromkodott volna ilyenkor, de nem volt kire.

– Te semmirekellő kamasz! Te varjak pecsenyéje, tökfilkó! fel akarsz dönteni? Részeg gazember! majd a nyakad közé rakok, hogy arról emlegetsz meg! a ki erre amarra! szamár! Mindezeket ily renddel és még nagyobb ékesszólással mondta volna el kocsisának Dömsödi úr, ha épen maga nem volt volna magának kocsisa; s méltán megbosszankodott, hogy amúgy törökösen fel nem pofozhatja azt az élhetetlen semmirekellőt, a ki így hajtja a lovakat, mert magát csak nincs kedve az embernek felpofozni.

Szegény Dömsödi urat, vagy akarta vagy nem, utolérte a philosophia: hinni kezdé, hogy csakugyan kell lenni sorsnak, mely e lovaknak parancsol, s mely nem akarja megengedni, hogy ő mai nap H*-ra jusson. Később az is hihető lőn előtte, hogy talán valami jó, vagy rossz szellem tesz úgy velök, mint egy híres próféta szamarával; továbbá az is rémlék agyában, hogy tán nem is a legistenesebb szándék az, mely őt H*-ra vezérli… Nos aztán… egy leány… mintha bizony… hát miért nem vigyázott magára jobban! Hiszen csak nem azért van a világon, hogy rá nézzen az ember! Ej! hány embert tettem én már koldussá, hány nőt szerencsétlenné, még is itt vagyok?! Ezen rövid logikai okoskodás tanusítja, hogy Dömsödi úrnak igen-igen szeretetreméltó életphilosophiája van, melylyel, ha az Isten sokáig élteti, elébb vagy utóbb nagyra fogja vinni.

Majd meglássuk.

Azonban száz szónak is az a vége, hogy Dömsödi úrnak le kellett szállani trónusáról, azaz a kocsiülésről s makranczos paripái elé saját becses személyét befogni s tulajdon lovait kantáránál fogva vezetni; minek az a kivánt eredménye lőn, hogy a Bucephalusok tökéletesen megnyugtatva ismét visszatértek a kerékvágásba s többé semmi ellenészrevételeket nem tőnek kötelességük teljesítése ellen. Hihetőleg megismerték Dömsödi úrban a ci devant nagyhírű Catalani kisasszony hintaja előfogatának egyik érdemes tagját – tekintélyes collegájokat.

Dömsödi úr ismét felült, kezébe vette a gyeplőt és ostort; ez utóbbit érintkezésbe hozta a két hátulsó dikhenczczel és repülének – mint a tekenős béka.

Lőn azonban, hogy a napnak jobb lovai volnának, mint Dömsödi úrnak s már ugyancsak közelgetnének Amerika felé, míg Dömsödi úr Zöldhalomtól H*-ig a fele útat hagyá vala hátra.

Itt kezdődik ama fatális homoktenger, roppant, messze terjedő, kietlen láthatárával. A futóhomok itt-ott roppant buczkákban torlik meg, míg másutt a tenger hullámait utánozza, egyes idetévedt özvegy jegenyéket majd úgy eltemetve, hogy csak hegyök látszik ki, majd bámulatos mélységig meztelenül hagyva töveiket; hosszú kötélnyi gyökerek, mint óriási kaszáspók lábai, nyulongnak a sivatagon át, melyen nehány félszáraz rekettyekórón kívül egyetlen fűszál sem tenyész, – messze, mennyire szem láthat, kietlenül sárga minden, mit a lemenő nap tűzfénye még kopárabbá, még sivatagabbá tészen.

Itt a pacsirta megszün énekelni, itt elmúlik a nyájak kolomphangja, a tanyai ebek ugatása nem hallik ide, itt ha a szél nem fú, néma minden.

Azonban napnyugatról hirtelen egy sötétsárga felhő kerekedik fel s egy ideig a napot álarczozza, mely a felhő szegélyeit fényes lángszínűre festi s haragos vörös fényt vet a sivár fövényhalmokra; később a felhő nagyobbodik és lilaszínt ölt magára, a nap feltünik, a látkörön hamuszínű fellegek kezdenek feltolakodni, távolról mindig erősbödő, ritkán megszaggatott dörgés hallatszik, az ég mindig sötétebb lesz, a homok megelevenedik, a minden oldalról feltámadt szelek csoportokat ragadnak fel a magasba, s velök fakósárgára festik a levegőt; – nem látni tíz lépésnyire, sőt egyáltalában nem látni, mert az embernek be kell csukni szemét, száját, ha homokot nem akar enni; a szelek ordítanak, a lovak toporzékolnak, Dömsödi úrnak szűk a világ.

Ekkor az átfeketülő látkörön nyugottól le éjszakig egy, színeiben a gyémántot meghaladó villanás hasítja át a fekete felhőkárpitot; rá egy menyrázkódtató csattanás, melynek utóhangjai mint omló hegyszakadás gördülnek végig a sivatagon, százszorosan verve vissza az ég sarkaitól.

Erre sötét lett minden.

A zápor elkezdett omlani, mintha szapulóval öntenék; a homok ezt fel sem véve, felkapott a forgószél hátára, megjárta a fellegeket s mint boldog emlékű daraleves hullott vissza Dömsödi nyaka közé. Dömsödi úrnak pedig nem tetszett a zuhanyolás.

Kalapját az operentiákra vitte a szél; két első lova elszántan visszafordult, a hátulsók egyike túltett a rúdon, míg a másik hámja kötelein próbálgatta erejét; – a rúd emelkedett, – a rúddal emelkedett a hintó, – a hintóval Dömsödi úr s Dömsödi úrnak emelkedtek a hajaszálai.

Ezen criticus pillanatban úgy rémlett előtte, mintha a szakadatlan villámfénynél a rohanó zápor és homokfuvat között egy fekete árnyék tünnék fel meg-megjelenve és eltünve, a mint azt a villámoktól félbe szaggatott egyiptomi sötétségnek kedve tartá; – olyatén volt, mint egy szertelenül hórihorgas emberalak s gyors közeledése gyaníttatá, hogy nem darab fa.

Dömsödi úr szorongva kereste pisztolyait oldalzsebében s érzé, hogy azok össze vannak ázva s félelmetes zsibbadtság állta el minden tagjait.

E közben mindinkább sötét lett, oly sűrű és massiv sötétség, hogy hátát vethette neki az ember; a villanások s a tőlök elkésett mély morgadalmak mindig tovább haladtak, alig múlva fel a szél és zápor egyhangú kellemetlen süvöltését; ekkor egy hang szólalt meg a sötétségben közel Dömsödi úrhoz. Tartalma körülbelül ez volt:

– Instálom alássan a dominus spectabilist, én egy szegény candidatus theologiæ vagyok, ki már három nap óta nem ettem az Isten igéjén kívül egyebet, – legyen könyörülő!

Bármily jámbor értelme legyen is e szavaknak, Dömsödi úrnak ezek hallatára minden vitézlősége a csizmaszárába hanyatlott, annyival inkább, minthogy a setétségtől nem hallhatta, honnét ered e különös időben és helyen tett folyamodás, – nézett szerteszét, majd kinézte szemeit, de semmi kivehető alaknak nem tudott a setétségben nyomára akadni; végre úgy tetszett neki, mintha mellette valaki köhécselne. Hirtelen arra fordult, erősen neki czélzott mindkét fegyverével a hang eredetének; lőtt, egyik pisztoly elsült, a másik nem. Amaz is csak azért sült el, hogy lobbanásával megmutassa Dömsödi úrnak, miszerint a köhögő és agyonlövendő személy egy lompos komondor volt s a félelmetes emberalak épen a túlsó oldalon foglalt helyet. A villámoktól a nélkül is elvadult lovak e hátok mögött történt lövésre hirtelen elragadták a kocsit s Dömsödi úr kiszökkenve az útra, egyedül maradt a nem látott alakkal.

Futni akart, de attól félt, hogy épen karjaiba fog futni az alaknak és csendesen viselte magát, olykor négykézláb mászva félre az útból és fejét vállai közé húzva, mint egy ugrani nem tudó béka.

A mint így nagy rettegések között mászik, mászik, mászik, a feje fölött ismét megszólamlik e hang.

– Vigyázzon uram, ott egy széles gödör van, bele ne essék.

– Ki lehet ez ember, ki még a gödröt is meglátja a setétben? gondolá Dömsödi úr s nem merte szemeit kinyitni.

– De talán valami sérülést szenvedett a spectabilis, hogy nem tud felkelni a földről? Adja kezét, majd fölemelem; szólt fölötte a hang.

Dömsödi úrnak sajátságos ötlet akadt a fejébe.

– Ugyan mit tekintetes uraz kegyelmed, szól nyöszörgő nevetéssel a látatlanhoz, hisz vehette észre, hogy a bakon ültem; én csak szegény cseléd vagyok, kinek semmim sincs e rajtam valón kívül, egy szegény kocsiscseléd.

– Épen nem úgy van, szólt az alak. Méltóságos báró Góliáth Jánost a bakon is meg lehet ismerni.

Dömsödi úrral elfordult a világ.

E perczben egyet villant a láthatár, bágyadt kék fénynyel öntve el a vidéket s hirtelen átvillanó fénye egy arczot láttatva a peregrinuséban, melyet csak egy perczig kell látni, hogy teljes életében fogvaczogva emlékezzék rá az ember.

Víztől ázott göndör haján magas, gyűrött köcsögkalap ült, fekete szemöldeire mélyen lenyomva, szeme fehére körül kilátszott; arcza szőrtelen volt és sovány, igen sovány és sárgazöld, mint egy halotté, színehagyott ajkai fenyegetően voltak összenyomva.

Álmaiban szokott az ember ilyen arczokat látni, – félig emberé, félig hyénáé, – mikor szívére fekszik s felébredve lélekzetét érzi visszafulni tüdejében. Hozzá a magasnak tetsző száraz termet, a süvöltő síri hang s kezében görcsös husáng.

Úgy hasonlított ez ember ama nyavalyatörőshöz és még valakihez, a kit már látott évek előtt Dömsödi úr, de a kiről nem mert gondolkozni.

– Tessék felkelni, méltóságos uram; szólt a peregrinus a holtra ijedt emberhez, keressük fel eltévedt lovait, vagy ha jobban tetszik, majd én elmegyek értök, addig tessék itt engemet bevárni, majd én elvezetem uraságodat egy emberséges vendégszerető, tanult emberhez, kinek tanyáján magam is szoktam olykor dégálni; – addig is tessék türelemmel lenni és jó reménységben.

Ezzel elindult a peregrinus, Dömsödi urat magára hagyva, ki kapva az alkalmon, futott, futott, míg csak ki nem fáradt, s végre nehány magas, szomorú kinézésű homokbuczkák közé jutva, ott egyiknek tövében meghúzta magát s hitte, hogy ha soha nem is, de most az egyszer tökéletesen el van rejtve.

Ekkor lehetett mintegy esti kilencz óra, tehát három éjfél előtt.

Az eső szünni kezdett, a felhők felszakadoztak, a táj világosodott.

Mintegy óranegyedig várhatott itt rejtekében Dömsödi úr iszonyú rémképektől gyötörve, s a mint ott összehúzódva feküdt, félelmei közben meglepte az álom, – elaludt és álmodott rémséges dolgokat.

Azt álmodta, mintha vérrel mázolt arczok keresnék élesre köszörült késekkel és kiabálnák nevét és szaglálnának utána. Ő pedig elrejtőzve a föld gyomrába, egy mély sírban hallgatja, a mint keresik és nem találják; – ekkor jön egy halavány alak, kinek szemei keresztül látnak a föld gyomrán s lábával azon sírra toppantva, hova ő rejtve van, azt mondja reszkető hangon:

– Itt keressétek, itt kell neki lenni!

Felébredt; a mint szemeit felvetette, álmát látta valósulni: a halavány, száraz termet előtte állt.

– Itt van a hintó, nagyságos uram! szólt az ember.

Dömsödi úr azt hitte, hogy az ördögökkel van dolga, – az eszébe sem jutott, hogy a csavargót a vele volt kopó hozhatta nyomára, reszketve huzódott tőle.

– Tessék felülni, majd én hajtom a lovakat, az idő szépen kitisztult, egy óra mulva helyben leszünk, tessék felülni.

Ekkor lehetett tizedfél óra éjjel.

Dömsödi úr lankadtan, tehetetlenül hagyta magát karjánál fogva felemelni s vezetni kocsijához.

A peregrinus felemelte őt ülésébe, a kocsiajtót becsapta, s felülve a bakra, a lovak közé vagdalt, s vitte Dömsödi urat ismeretlen irányban és ismeretlen helyeken keresztül.

A FÉLELMES TANYA.

Hosszú, a végtelenig nyúló kanyargások után a sík homokpuszta felett, mely a hideg éjszakában, a szél szomorú zúgásánál valóban kietlen tekintetet mutatott, végre a távolban gyertyafény látszott felcsillámlani, s messze a majori kutyák ugatása hallatszott. A csavargó szótlanul ült helyén, s olykor a lovak közé csapkodott; Dömsödi úr pedig hintaja szögletébe vonta magát s hozzá fogott a gondolkozáshoz.

Azon egyetlen tekintet, melyet a villámlobbanásnál a csavargó arczára vetett, alpesi teherrel feküdte meg szívét.

Felhányta emléke szörnyűnél szörnyűbb lapjait; összekereste azon arczokat, melyektől valaha iszonyodott, de oly rémületest csak egyet talált, mint az elébb látott, s egy iszonyú sejtés remegteté, hogy ama két arcz egy.

Megjelent előtte ama szerencsétlen város romjaiban, a mint pattogó lángjai átkok hangjait kiáltozák fel az égre; gomolygó füstalakok jelentek meg előtte, szikrázó tűzszemekkel; hallotta a kétségbe esettek dühös, üldöző szavát; látta indulattépte marczona arczaikat, érezte kezeik görcsös markolását, s halálveríték ült ki homlokára.

Majd a nyavalyatörős jósszavai hangzottak fülébe:

– Tizenegy órakor meg fogsz halni, meg kell halnod még ma!

Dömsödi urat tökéletesen kilelte a hideg, s ekként hagyta magát vitetni önkénytelenül rossz sorsa elé.

E közben szüntelen közelebb jött a gyertyafény; egy csoport fekete nyárfa mögött feltünt egy hosszú ház, s a nyárfák és a ház szomorú tekintetűek voltak.

A nyárfák csikorogva hajladoztak a szél alatt, mely magas sudaraik között rémesen suhogott el; olykor egy-egy kánya rikoltása csöndült meg, melyet az erős vihar fészkéből levetett.

Maga a ház pedig fehér volt, mint egy szemfedél. Ajtaja és kapui csukva voltak, ormóján egy halálmadár sikoltozott, s benről nagy kutyák szokatlan üvöltése hallott.

– A kaput! kiálta a peregrinus oda érkezve; idő mulva megnyilt az, sarkaiban csikorogva, a hintó begördült a sötét, négyszög udvarra, s a kapu újra becsukódott.

A folyosó végén egy roppant magas ember állott, a jötteket kémlelve; a lovakat egy óriási termetű férfi kifogta, s több szótalan férfiak, de mind oly magasak, oly Hercules alkatúak jártak fel s alá az érkeztek körül.

A peregrinus lesegítette Dömsödi urat a hintóból, ki alig tudott a maga lábán megállani.

– Vendéget hoztam, bátya! szólt rekedt hangon a peregrinus a folyosón álló athletához, ki dolmánya ujjával szemeit látszott törülni.

– Te jöttél, édes öcsém? szólt a férfi, s hangján elfogódás reszketegsége tünt fel; vártunk, hol késtél három-négy nap? – szegény leány! – mindig terólad beszélt – mért nem jöttél hamarább?

– Mi történt? kérdé a peregrinus tántorogva, s szédültében a falnak támaszkodott.

A férfi szavakat keresett és könyei jöttek helyettök; végre az ifju nyakába borúlva, azt magához ölelé, megcsókolta s rebegve e szót ejté ki:

– Meghalt.

Azzal félre fordult a herculesi ember és sírt.

Mint a tigris, mely veszett dühében prédájára rohan, ragadta meg a peregrinus Dömsödi úr karját, s míg öklével iszonyú fájdalomban homlokára csapott, nagyot kaczagott, de e kaczagás emésztő volt, mintha a tüzet okádó föld kaczagott volna, mikor lávája alá falvakat temet, vagy a féktelen vihar, mikor a hajót a kősziklához vágja; ezzel belódította Dömsödit a szobába.

A szoba szép fehér volt; közepett egy ravatal vala kitéve, a fehér ágyon fehér halott; az a fehér halott ismerős volt Dömsödi úr előtt.

A peregrinus magukra zárta az ajtót, azután holt kedvesére borult, szárazon sírt, könyei nem hullottak. Ajka vonaglott, nyakán megdagadtak a vérerek; szemei kiveresedtek, de köny nem jött belőlök, – az ilyen fájdalom enyhülés nélküli.

Minő ellentét volt hozzá ama nyugodt, kiszenvedett seraph-arcz! mint édes jelenet egy másik jobb világból, mosolygott még a halál ón karjai közt is, s e mosoly volt maga a megdicsőülés.

Porrá tesz-e ily remekművet is az isteni újrateremtő erő, vagy azt a napok utolsójáig romlatlanul fogja megtartani? Vagy egy virág alakjában fogja azt ismét felnöveszteni, mely tiszta legyen mint a liliom és szemérmes, mint a tavasz ibolyája…?

Az ifjunak eszébe jutottak reményei, a mosolygó remények és a mult idők emléke, az édes órák, a kedves kezek szorításai, az édes mosolygás a kék szemekben, s a rózsaajkak csókjai és szavai; – eszébe jutott, mint ült mellette csendes alkonyi órákban a szende gyermek, kezét kezébe téve,… és látta az ajkakat halaványan lezárva, – a szemeket sugártalanul; dobbanás nélkül érezte a keblet, és a kezeket hidegen, fagyosan; – magához ölelte a letört virágot, csókjait pazarolta rá, utolsó véres könyét sírta homlokára, hítta esengve az életbe vissza,… a hölgy halva volt, néma és halavány.

Az ifju kereste a vigasztalást; az nem jött.

Kereste a kétségbeesést; az eljött.

Felállt.

Oda hurczolta Góliáth Jánost a ravatalhoz, s kérdezé tőle, hogy ismeri-e azt, ki ott halva fekszik?

Góliáth nem felelt semmit.

Azzal áltatta magát, hogy ez egész csak egyike gyötrő álmainak, s ragaszkodék a reményhez, hogy ennyi iszonyút nem adhat az ébrenlét.

– Ez a halott Zilányi Janka, susogá az ifju, hát engemet ismersz-e, Góliáth?

Góliáth jól megismerte az ifju arczában azt, kit ő ama nagy égés napján tőrrel megdöfött, s egy elfulladt kiáltással tántorgott a falnak; az ájulás környékezé.

– Én vagyok Bálnai Körmös István! kiálta haragja telj-hangjában az ifju, s megfogva az ember két kezét, sokáig nézett annak szeme közé, hogy Dömsödinek a vér kezdett aludni ereiben.

– Le térdre! rikoltá őrülten az ifju, s vas kezei alatt ropogva sűlyedt térdre Góliáth a ravatal mellett.

– Te ölted meg őt, tudod-e? szólt rémarczot vetve a térdeplőre s szavai indulatosabbjainál szilajon rázta annak roskadozó vállait. Tudod-e, hogy milyen szép volt ő? Olyan szép, mint a milyen az egész föld, az egész világ nem lesz többé. S milyen jó volt! Hozzá járultam imádkozni, mint a mindenható legszebb templomához; hittem Istent, angyalokat, mennyországot és paradicsomot, mindezt ő benne s egyedül ő benne hittem; s mindazt te egyetlen lehelleteddel semmivé tetted! – Nézd, milyen nagy sivatag van itt lelkemen belől! nézd csak, egy patak folyik rajta keresztül, az is vérpatak; csak egy domb van közepén, az sírhalom! Átkozott a napsugár, mely fejemre süt, átkozott az emberi hang, mely megszólít, átkozott az áldás, mely nekem van szánva! Mindezt te tetted és senki más! Letépted mindazt, a mi nekem virult, megölted azt, mi nekem élt! De jaj neked,… jaj neked, mert kezeim között vagy!… Ha van, a kit valaha szerettél, ha van ártatlan rokonod, szűz és viruló, ha van a ki nevedet viseli, jaj neki! nem – imádkozni nem hagylak, a te fekete véred legyen áldozat megbántott lelkének, – irgalom nélkül meg foglak gyilkolni, Isten úgy legyen irgalmas neked, mint én az leszek! – szállj alá pokolra!!

Döbörgés hallatszott, melyet életre halálra küzdők támasztanak.

A peregrinus szédült szilajsággal verte martalékját a földhöz, ki iszonyúan ordítozott segítségért, s fogaival és körmeivel ellenfele husába csimpajkodott.

Betörték az ajtót; a neki kábult ifjut elválaszták a vérében heverő Dömsöditől.

Az athleta termetű férfi odament, izmos karjával felfogván a fájdalmában tébolygó ifjut, józanító szavakat szólt hozzá:

– Térj meg, öcsém; gondold meg, micsoda következései lehettek volna ennek rád nézve, ily kitörő indulat nem férfihoz illő.

Dömsödi úr, hogy pártfogoltatását vette észre, vérszemet kezdett kapni s a betóduló jámbor arczú férfiak közé menekülve, követelő hangon kivánta kocsiját és lovait előadatni és tovább menni.

– Hagyj békét neki, szólt csillapítólag az említett magas férfi a peregrinushoz, igaz, hogy sokat vétett e szegény leány ellen, de már a mi elmult, azt jóvá tenni úgy sem lehet, s bosszúállás Isten dolga, nem emberé; hagyd menni őt a maga útján, majd utól éri még őtet is elébb vagy utóbb a maga veszedelme, a nem szeretem óra őtet is meg fogja találni, te ne piszkold be az ő vérével lelkedet, nem vagy te hóhér. Ezzel Dömsödi úrhoz fordult. Az úr pedig, bármi utálatos és nem szeretett előttem, holnapig vendégem marad, azután mehet a merre tetszik, jobb szeretném ugyan, ha ott látnám lógni, a hova sok nálánál becsületesebb embert felakasztottak, de legyen nyugodt, most házamon belől van és pártfogásom alatt.

A fali óra épen két negyedet ütött tíz óra után, s Dömsödi úr elhalványult s még egyszer szorgosan aggódó hangon kérte lovait előhozatni.

Többen mozogni kezdtek, mintha kérését akarnák végrehajtani.

– Megálljatok! kiálta tompa, ércztelen hangon a peregrinus s a halotthoz lépett; bús, hosszúkás arcza sáppadt volt és mozdulatlan. Mind rá néztek. Márványszerűleg nyugodt volt, karjait összefonva, fejével búsan, némán integetett a halott felé.

– Biz úgy, ezt mondá s a ravatal szélire ült.

– Szegény! eszén kívül van, suttogák a körül állók.

Feltekintett, kérte, hogy a család minden tagjai bejőnének, s mondák neki, hogy mind jelen vannak.

Ekkor balját holt kedvese keblére tette, jobbja három ujját pedig felemelvén, megrázta az ég felé, tompán, ünnepélyes hangon mondván:

– Esküszöm!

Feszülten várták szavait.

– Esküszöm az egy élő igaz Istenre, kinek hatalma oszt büntetést, jutalmat; esküszöm kedves halottam idvességére, esküszöm azon reményre, hogy őt ott fenn még egyszer látni fogom, esküszöm és vallom, hogy azon ember ott, azon Dömsödi Góliáth János volt, ki 182*dik év nagypéntek napján K. városát felgyujtotta.

VÉRTÖRVÉNYSZÉK.

Szavai után egy perczre halotti csend lőn.

Tizenkét férfi szivében elakadt a vér, kik mind a tizenketten házastüzes gazdák voltak ama gyászemlékű nap előtt, más szolgái most és vagyontalanok; kiknek emlékében lángbetűkkel voltak felirva ama nagy nap borzalmai; kik két napig nézték, szemeiktől az álmot, szájuktól az ételt és italt tagadva meg, mint égett hamuvá K. város, 182*-dik év nagypéntek napján.

Egy perczig hallgattak, mintha ezen gondolat gazdagságát méregetnék: a gyujtogatóval szemtől szembe állani.

A mily fenyegető volt e percznyi elnémulás, e halaványság, megütközés az arczokon, ez elmerülés: annál iszonyúbb lőn azon indulatkitörés, mely azt felváltotta.

Egyszerre tíz kar ragadta meg az eszméletlen Góliáthot, ki halálfélelem közt merevülten bámult a haragban iszonyú arczokra.

Egy névtelen ordítás, egy összes vérszomjú küzdés töltötte be a halottnak szentelt szobát, mint a hajón szomjazók az utolsó csepp édes vizért, oly dühösen víttak a szerencsétlen ember véreért a bosszút lihegők.

Még egy percz, s ízekre tépték volna.

Roppant erővel vetette magát közbe az athletai ember, a pusztabiró, a küzdőket szétszórva, Dömsödit egy szegletbe mentette meg.

– Meg kell neki halni! ordíták azok.

– Meg, de nem így! szólt a pusztabiró csendet intve, meg kell neki halni, de először szenvedni annyit, a mennyit érdemel!

– Igen, szenvednie kell, okosan biró uram, kinozni fogjuk őt, elsőbb nyársra húzni…

– Megálljatok! szólt ez, izmos karjaival feltartva a tolongó tömeget, először biztosítanunk kell magunkat. Meg fogjuk neki mindazt fizetni, a mivel adósai vagyunk, noha tudjuk, hogy a boszúállás nekünk nem szabad.

– Nem bánjuk, ha mind felakasztanak is bennünket érte! Fürdeni akarunk a vérében!

– Úgy van, ha a vármegyének adnánk őt át, ott pénzeit venné elé a gazdag úr s megszabadulna, de mi megvesztegethetlen birái leszünk.

– Megöljük minden irgalom nélkül.

– Csend! hallgatás! ez nem gyermekjáték. Példás legyen azon büntetés, melyet a koldussá tett egykor magok urai megnyomorítójokon végbevisznek. Akarom, hogy ezen éjszaka oly emlékezetes legyen előttetek, mint ama pusztulásnak éjjelei. Akarom, hogy azon itéletről, melyet a legbűnösebb ember fejére kimondunk, senkinek a láthatatlan birón alól számadással ne tartozzunk. Pető! hozd ki szekrényemből a szent bibliát.

Ez ünnepélyes hangon szólt szavak kissé lecsillapíták a fellázadt indulatokat s a szent könyv behozatik.

Az alföldi magyar valláson születtek között nincs ház, mely ennek hijjával volna.

S a biblia, mely feketébe volt kötve, egy kerek asztalra letétetett a ravatal mellé.

– Most járuljatok egyenkint ide és esküdjetek meg, hogy egy szót, egy czélzást sem fogtok kijelenteni azokból, melyek az éjjel itt történendők lesznek, egy igét sem és senkinek! Akartok-e?

És a férfiak egyenkint oda mentek a szent könyvhöz, s kezöket rátéve, nagy átkokat esküdtek az áruló szó kimondójának fejére, a nagy csend közepett csak az Isten tanúhivása, az «engem úgy segéljen!» szó borzasztó hangjai hallatszottak.

Legutoljára esküdött a pusztabiró, s lélekrendítő volt erős, dörgő hangjaiban az átok, melynek elnémulása után templomi csend foglalt helyet a halott szobájában.

Valami elszánt, kérlelhetlen volt minden férfiarczban, kik jelentőségök érzetével foglaltak a fal körüli lóczákon helyet.

Némelyeken nyugtalan boszúvágy vonaglott, míg mások ritka élvezettel legelteték szemeiket az aléltan szegletbe vetett martalékon, ki szemeit befogva, az egész eskületétel alatt erős lázhidegben reszketett, arczán a hideg veríték permetezett alá.

Kevesen érzettek iránta szánakodást, félelmet senki.

A pusztabiró becsületes patriarchális képe belső küzdelmet árult el, mely olykor hangját mellébe visszafojtá, s szemeit sokszor kelle törölgetnie.

Csak középen a fehér halott arcza maradt nyugodt és mosolygó.

– Vigyétek félre! szólt a pusztabiró Dömsödire mutatva, s két férfi azt a mellékszobába vivé.

– Magdolna jőjjön be.

Nehány percz mulva egy zsíros, kormos képű hamupipőke jelent meg, piszkos kék előkötővel, zöld koczkás moldont szoknyában, mezítláb és vigyorgó vörös arczczal.

– Itt vagyok, nemzetes uram, szólt tolakodó merész szemekkel pislogva szét a komoly férfiakon.

– Ne vigyorogj, inté őt szigorú arczczal a biró, felelni fogsz arra, a mit kérdezek, lelkiismereted szerint.

A leány meghökkent.

– Nemzetes uram, kezdé bőgéshez készülő hangon, mialatt piszkos kötényét szemeihez emelte, én nem vétettem senkinek, én nem tettem semmit.

– No csak hagyd abba, Magdus! csillapítá őt egyike a férfiaknak, nem tudod, hogy mit akar a biró uram, csak várd végit.

– Ne félj semmit leányom, szólt szelidebb hangon a pusztabiró, szedd össze magadat, mit gondolsz, vissza tudnál-e emlékezni arra a nagy égésre, melyben ti is elégtetek? Beszéld el, mit tudsz róla?

– Oh biró uram, úgy emlékezem, mint a saját születésem napjára, mintha csak most történt volna tegnap, vagy tegnapelőtt, nem is fogom elfelejteni soha. Épen vacsoránál ültek az uraim, még tudom turós laska volt a vacsora, de bizony mégis mákos mácsik volt, – de nem – nem.

– No no. Magdus, nem akarjuk tudni, hogy mit ettetek, csak mondd tovább.

– Hát egyszer csak kinéz a kis ifjuúr az ablakon, de bizony még sem az nézett ki, hanem a nemzetes asszony, de nem is az, hanem a kosztosdiák – ugyan minek is hítták? olyan furcsa orra volt, – ejnye no, – mingyárt eszembe jut a neve.

– No majd eszedbe jut másszor, most csak azt mondd el, mi történt tovább?

– Hát a mint kinéz az ablakon, egyszer csak elrikoltja magát: tűz van, tűz van! s szalad kifelé. Én a mint a kezemben volt a – csakugyan még sem jól mondtam ám, hát – épen a bográcsos húst vittem be, s ijedtemben a forró zsírral végig öntöttem a nemzetes asszonyom viganóját, a miért ott hevenyében jól fel is pofoztak, azzal kiszaladtam az utczára, még akkor egy lélek sem volt kinn, mert minden ember a bikahecczre ment, hanem egy lovas ember nyargalt az utcza közepén; a mint a kis közhöz ért, István úrfi a kis közből elébe rohant nagy lélekszakadva s bele kapva a lova kantárjába, azt egy kezében levő éles kővel úgy mellbe ütötte, hogy a lovas kicsinybe mult, hogy ki nem esett a nyeregből, erre azonban ez is előrántott, honnét, honnétnem, azt nem láttam, egy öreg kést, s azzal úgy oldalba szúrta István úrfit, hogy azon a helyen rogyott össze; nekünk akkor a nagy ijedtségben eszünkbe sem jutott, hogy azt az embert el kellene fogni, különben is a huzakodás alatt jó messzire elmentek tőlünk, s István úrfi, ki attól a döféstől úgy odáig lett, hogy két hétig azt sem tudtuk róla: élő-e vagy haló? csak nagy sokára mondta meg, hogy az az ember volt a ki – ő saját szemeivel látta, – a kanóczot a pálinkaház esztréje alá dugta; hanem iszen akkor már üthettük bottal a nyomát, tudja Isten hol s merre jár azóta!

– Rá ismernél-e arra az emberre, ha most elébed kerülne?

– Dehogy nem ismernék rá, csúnya ripacsos képe volt, az állának fele le volt vágva, szörnyű csúnya ember volt, hiszen csak előbb eszünkbe jutott volna, hogy utána kelene eredni, de lovasaink sem voltak oda haza, azután meg – – –

Jól van leányom, elmehetsz, szólt a pusztabiró, csak ennyit akartunk tudni.

A leány félig elfojtott fohászszal, mint a ki nem beszélhette ki magát, eltávozott, s Dömsödit újra előhozták.

– A mellén sebhelynek kell lenni, mondá a pusztabiró, s az áldozat mellényét feltépték, mellén széles forradás látszott, helye a kőütésnek.

– Semmi kétség többé, szólt fölegyenesedve a pusztabiró, ragyás arcz, vágott áll, István esküje. Ő meg fog halni. Üljetek sorba, egyenkint ide fogtok jőni, kezeteket fejére teszitek, elmondjátok vétkeit s egyszersmind kimondjátok az itélt büntetést.

Legelsőbb egy izmos, bőrködmenes férfi állt elő, nyírott bajuszszal és leránczolt szemöldökkel; kezét Dömsödi fejére téve szólt:

– Négy év előtt egy tehetős családnak feje voltam, most bérszolga vagyok. Húsz esztendei fáradságaim-szerezte Isten áldását egy nap megemésztette; családom szétszórva nyomorog idegen házak szolgálatában. Jaj annak, a ki ezt tudta cselekedni; vérét igyák fel az ebek, egyék őt meg elevenen a tanyai kutyák.

Egy másik lépett elő, egy képében szörnyen összemarczangolt férfi. Jobb karjának nem volt keze, hanem az csonkán hadarászott a levegőben.

– Én, szóla iszonyúan mosolyogva, én nem sokat vesztettem, csak az egyik szememet és a jobb kezemet, a mint az égő háztető, mely alól házam népét hoztam ki, rám zuhant. Nem is kivánom én ő kigyelmének halálát, csak szemeit akarom kitolni, nyelvét kiégetni, kezeit elvagdalni, hogy ne láthasson, ne szólhasson és ne irhasson; – azután hadd élje szegény ember világát.

Egy másik szólt újra:

– Ekkor veszett el iszonyú halállal testvérem, a toronyőr, ekkor égtek össze oltáraink; én csak a szívét kivánom, melyet a nagy torony oldalára áldozatul oda szegezhessek.

Így léptek elő egyenkint a vérbirák; röviden, de fájdalmasan adták elő panaszaikat.

Az ingerlő fájemlék iszonyú büntetéseket találtatott fel velök; egyik borzasztóbb volt a másiknál, s mindegyik csak a saját bosszújától szomjazott indítvány mellett maradott.

– Énnekem, szólt legvégül a pusztabiró, kezét mellére téve, énnekem egy betegágyas nőm maradt honn ama siralmak napján, reményeim angyalával, kis újszülött gyermekemmel. Oh azt senki sem tudja, mily szép jövendőket terveztem magamban! nem cseréltem volna senki boldogságával, senki örömeivel; az enyém királylyá tett volna engem. Most e reményekből egy körömnyi sincs többé. A ki adta volt, el is vette őket, legyen áldott szent neve érette! Mire haza mentem, házamat üszkeiben s üszke között két csontvázat találtam.

– Irgalom! sikolta felszökve Dömsödi, hogy a pusztabiró rátekintett; oly fagyasztó tekintete egynek sem volt, mint ő neki. Irgalom! nyöszörgé fetrengve a porban, 8 iszonyú biráira rimánkodó arczczal tekintve.

– Meghalsz, meghalsz! mondának azok komolyan.

– Bocsássatok, bocsássatok el! én gazdag vagyok s nagy úr! pénzt, sok pénzt, ezereket fogok nektek adni, oda adom mindenemet, bocsássatok el!

– Véred, nem pénzed kell nekünk! kiálta egy a birák közül s felkelve helyéről, a könyörgőt felrugta.

– Én megszabadítalak, szólt az összetépett arczú iszonyúan mosolyogva, ha visszaadod jobb kezemet; ha nem adod, úgy éljek, a milyen igaz, hogy te meghalsz!

– Meghalsz, meghalsz! mondák sorban a birák hidegkomolyan.

– Minő halállal? kérdék a pusztabirótól. Elismeré mindenki, hogy az ő vesztesége nagyobb, mint valamennyié, s várták itéletét.

A pusztabiró oda ment Dömsödihez, félkarjánál fogva felemelte őt s fejére dörgé:

– Máglyán fogsz meghalni, ember!

– Máglyán! ordítá föl a tömeg. Tűzzel ölt, tűzzel haljon meg! meg kell égnie! porait a szelek hordozzák széllyel!

– Most siessetek, az udvar közepére egy szobrot ássatok le, ehhez fogjuk őt kötözni; e körül fél öl cserfát rakjatok, közeit csepűvel és fenyőfa forgácsokkal jól megtömve. A fehér cselédeket el kell külön szobába zárni, a honnét az udvarra nem láthatnak, azután a pinczéből hozzatok fel fél akó kátrányt s azt töltsétek a máglya-hegyébe, szaporán és nesz nélkül. Én addig őrzeni fogom az elitéltet.

Percz mulva a pusztabirón s Góliáthon kívül nem maradt egyébki a szobában, csak a halott és ifju kedvese.

– Ne hagyj elveszni! rikolta a szerencsétlen Dömsödi, az ifju térdeit átölelve, mintha legnagyobb ellenségéhez volna legtöbb bizodalma. Oh szabadíts meg! meg kell szabadítanod! iszonyúan akarnak megölni! meg akarnak égetni! oh ne hagyj, ne hagyj! rikolta kétségbeesetten; kezeit összetéve csúszott hozzá, arcza kifejezése oly vad volt, mintha egy elkárhozott könyörögne fel az éghez iszonyú kínjai előérzetében; semmire egyébre, mint az Isten végetlen irgalmasságára támaszkodva.

– Szabadíts meg… és én minden vagyonomat neked adom! koldus leszek, koldulással keresem kenyerem, csak az életet ne hagyd elvenni tőlem! oh védelmezz! ne hagyj meggyilkolni!!

Akár egy szobornak könyörgött volna… az ifju némán játszott holt kedvese hideg fejér ujjaival; körülötte meg volt halva a világ, s ha angyalok nyelvén szóltak volna is hozzá, nem hallotta volna. A holt lányka kezét vizsgálgatá, s a rajta látszó vonalokat chiromantei ábrándul szemlélve, «hosszú élet, boldog élet, víg élet», susogá, azután a tenyerébe rajzolt nagy M-et utána húzva, mutató ujjával halkan rebegé többször ismételve: memento mori, memento mori.

A pusztabiró fölébe hajolt és megcsókolá, de ő nem vette észre.

Ekkor Dömsödit emelé fel a pusztabiró s a szomszéd benyílóba vitte át. Mikor maguk voltak, felrázta őt kábultából s így szólt hozzá:

– Ember! te sokat vétettél, legtöbbet én ellenem. Megérdemelted százszor a halált s a mi a halálon túl vár reád, a kárhozatot, s e kettőt nem is fogod elkerülni; de térj Istenhez, a kit magadra haragítottál; nem fogsz meghalni addig, míg az én házamon belől vagy. Nem vagyok hóhér, de téged megtudnálak ölni; – de ne félj: megigértem, hogy pártfogásom alatt leszesz s megszabadítalak; az Isten keze majd úgy is utol ér; az enyém megmutatja, hogy merre fuss. Öt perczed van a megszabadulásra; ha e kemenczét betöröd, azon át a padlás feljárásához jutsz, a háztető szelelő ablakán át leeresztheted magadat; kötelet találsz a gerendákon, siess.

Az ember, a nélkül, hogy megköszönné a szabadítást, mohó életmentési vágygyal rohant a magas fehér téglakemenczének, de nem tudta azt bedönteni; nyomorú félelemtől izzadó arczczal tekinte a pusztabiróra, mintha kérni akarna tőle valamit.

Ez egy fejszét hozott elő a szegletből, s vele a kemenczét becsapva, a résen át kibujtatta az elitéltet.

Azután kilépett a szobából, a benyíló ajtaját bezárta, s a halott mellé ülve, a bibliára fektette homlokát és imádkozott.

Dömsödi pedig sietve ereszkedék le a háztetőről, s hogy a szabadban érzé magát, elkezdett futni; futott, futott, míg lélekzet és erő el nem hagyák s össze nem rogyott; hátra nézett, a félelmes tanya a távolban látszék előtte, némán, csendesen, bezárt kapuval.

Kis idő mulva azonban úgy tetszék neki, mintha a tanya közepéről lángok lobognának fel, s kapuja megnyílna s zavart hangok kiáltoznák nevét, míg fekete lovasok száguldanának jobbra, balra és halálra keresnék az elszököttet.

Végső erejével ragadta fel magát; rohant: a föld elmaradt lábai alatt, a szél katángtövist kergetett előtte, s gúnyolva sipolt, hajszálait szerteszét kuszálva.

Végtére egy hosszú árokhoz ért; ez árkot valaha a római hadseregek hányták, két öl mély; most a h*i pocséta iszapja folyik le rajta s tele van hányva dögcsontokkal; partjait rossz bűzű kórók, tövisek nőtték be és szederinak.

Ide az árokba menekült a szerencsétlen; lehúzta magát annak fenekére s lassan mászott annak mentében tovább, két kezével tapogatózva előre; a szent Jánosbogár fénye világított néhol az árokparti bokrokból elő; olykor hallgatózva meg-megállt, s távolról fenyegető emberi hangokat vélt hallani és visszafojtá lélekzetét, attól félve, hogy a távolban meg fogják hallani.

A mint így mászott, mászott meglapulva az árok fenekén, hirtelen előre nyuló kezével valami meleg testre akadt. Rémülten hökkent vissza tőle. Az egy farkas volt. Ijedten szökött fel az is fekhelyéből, s nagyot üvöltve rohant nehány száz lépésnyire, ott megállva visszafordult, s ijesztő szemei vadul fénylettek a sötétben.

Most nem tudta a szerencsétlen, merre menjen; a farkas szüntelen nehány száz lépésnyi távolban kiséré, szüntelen borzasztó s bántó huholását hallatva, s e távolság is kisebbedni kezdett; túl az árkon pedig üldözés rémszavait vélé hallani.

Halálfélelemben, izzadva törte előre magát, fulladtan gázolva az árok hosszában, melynek oldalairól mindenünnét tövises kökénybokrok ragadtak öltönyeibe, s a sűrű bürökbozótok szenvedhetlen gazbűzt terjesztének maguk körül.

A szél zúgott; zúgásai között távol lódobogások hangjai moraját és zavargó kiáltások hangjait kapkodta magával.

Sietett.

Alig eszmélt már magáról; az égen a felhők rongyai közül néhány vad csillag nézett mérgesen alá; azt hitte, hogy azok is őtet nézik s lehúzta fejét, és a mint sietve előre lépett, valami puhára tapodott lábával.

Reszketve hajolt alá, kezével megtapintandó, hogy mi az.

Irtózat!

Egy holttest volt, melyet tán a rablók, vagy a vadállatok hurczoltak ide.

Riadva ugrott fel az árokból a szerencsétlen ember; hanyatt-homlok, eszeveszetten rohant ki a síkra.

A farkas meglátta e marczona kisérteti alakot s nem merte őt bántani.

A puszta közepén állt egy ronda vityilló, maszlagkórók termettek körülötte s csavargós ösvény vezetett ajtajához; egyetlen ablakából vöröslő tűzfény világított ki a puszta éjszakába, mint posvány közepén a lidércz.

A mint az üldözött meglátta világítani a távolban az ablakot, utolsó életerejét összeszedve, felé rohant; mire oda ért, térdei megtörtek alatta s kifogyva rogyott össze annak ajtaja előtt. Az eszmélet kezde elmaradozni agyából, semmi tagját sem érzé magáénak. Oly közel volt már ekkor H. városához, hogy a toronyőr kürtfuvallását meghallotta, s a városon kívül a kerülőnek kiáltását, a mint egyhangú dalában hírül adá az éjszakának, hogy «tizenegyet vert az óra».

Tizenegyet vert az óra!

– A nyavalyatörős azt mondta: tizenegy órakor meg fogsz halni.

Haja szálai állottak fel az égre.

Reszketve zörgetett a viskó alacsony ajtaján, nyögve feküdt az ajtónak és szavakat beszélt, mik alig hasonlítának emberi hangokhoz.

– Bocsássatok be!

Körül a vihar üvöltött; marakodó ebek és farkasok ordítottak valamerre, s úgy tetszék neki, mintha «hajrá»-t ordítana utána ezer torok.

– Bocsássatok be! susogá, az ajtót rázva és kaparva.

Az ajtó megnyilt, az ember beesett rajta. Egy piszkos gunyhóban lelte magát, melynek közepén kórótűz égett; a tűz körül a füst homályában ronda alakok ültek és guggoltak, s egy közülök, egy bozontos fejű sötét alak, égő kanóczczal a jövevény arczába világított, azután visszalépett társaihoz s Dömsödire czélozva suttogá: ez az, ez az!

A többiek is felkeltek erre; egyike a lobogó tüzet gázolta el, mi által az parázszsá válva, vöröses félhomályt vete a körülállókra; egy másik az ajtóra állt, egy harmadik pedig hosszú öreg kést vont elő s Dömsödihez szótlanul közelíte.

Az embert megnémította a félelem.

Ekkor a szegletből egy alak ugrott elő.

– Csitt, csitt! susogá, nem kell kést használni, nem kell kést, hol van a hurok?

E hangban fia hangjára ismert Dömsödi.

– Fiam! sikoltá hozzá rohanva, védelmezz, mit akarnak ezek az emberek? Oh mennyit szenvedtem! Mit akartok? Hiszen már elmult tizenegy óra!

Az egyik zsivány egy szőrkötelet vett elő, azon hurkot vetett s azt a magával tehetetlen ember nyakába veté.

– Jaj! fiam! Egyetlen egy fiam, hebegé az, mit akartok fiam, gyermekem?

– Mit? Majd megtudod! te engem a törvényszék előtt bevádoltál, elitéltettél; kihirdettetéd országszerte nevemet, bujdosóvá, földönfutóvá tettél. Most én is megszolgálom neked mindezeket; hiába rimánkodol, éltél elég sokat, most meg fogsz halni. Húzzátok keresztül a hurok végét a gerendán. Kössétek hátra kezeit. Oda vagy; maga a vakeset adott kezembe, mikor már attól féltem, hogy nyomodat vesztettem. Ne is könyörögj, hóhéraidnak panaszkodol!

Az apa szívében fenekestül felfordult e szavakra minden indulat; a természet fellázadva kelt ki ez iszonyú fenyegetés ellen s a felháborodott vér új erőt adott neki.

– Megállj! kiálta a zsivány kezét megkapva, ki már őt fojtogatni készült. Megállj, mennyit igért nektek ezen ember, ha engem megöltök?

– Száz forintot, felelt röviden a zsivány.

– Én ezeret adok nektek, öljétek meg őt!

A zsiványok egymás szeme közé néztek s tétovázni látszottak.

– Ördög pokol! kiálta a fiu.

– Tizezer forintot adok, kiálta az apa, holnap mind kifizetem, öljétek meg őt.

– Én két annyit adok, szólt a fiu.

– Ne higyjetek neki, hisz neki egy fillérje sincs; de én gazdag vagyok, dúsgazdag, az én halálomat nem fogja bosszulatlanul hagyni az ország, míg erről itt senki meg sem fog emlékezni.

A bicskások összedugták fejöket és tanakodni látszottak.

– Húsz eze… kiálta Dömsödi János, a szót nem mondta ki végig, midőn Dömsödi Péter neki ugrott, megragadta; összeölelkeztek, senki sem nyult hozzájok. Darabig tülekedtek így szótlanul, azután János kiáltástalanul a földre esett, Péter pedig felszakítva az ajtót, elrohant; percz mulva távozó lódobogás enyészett el a síkon.

A zsiványok szívében megfagyott e látványra a vér.

Hirtelen több zajos hangok kezdének közeledni s mielőtt a szegény legények föleszmélhettek volna, a pusztabiró emberei körülvették hajlékukat.

– Hol van ő? kiáltának szikrázó szemekkel rontva be a gunyhóba.

Egy közülök megpillantá az üldözöttet a földön fekve, oda ment, fölemelte. Az ember nem félt tőlök többé, merev holt vala. Egy mély, igen mély döfés volt hátulról véknyába szúrva, mely keresztül járta szívét. A kés, melylyel meggyilkoltatott, szívében benne tört; ezüst nyelű volt az és vasára a tulajdonos neve volt beedzve.

* * *

A rablókat elfogták s a pusztabiró eleibe vitték.

A két főczinkos Telezsák és Topa voltak, kik azonnal bevallották, hogy Dömsödi Góliáth Péter bérelte ki őket apja meggyilkolására, mely természetet megtagadó tettre apjának ellene indított bűnvádi pere ingerelte s a vágy apja jószágaihoz juthatni.

A rablókat azon éjjelre erős őrizet alá tették, kik közül az egyik, Telezsák, azt izené Bálnainak, hogy csak két szót akar vele szólani és hiszi, hogy e két szó ki fogja őt szabadítani tömlöczéből.

Bálnai eleinte mit sem akart hallani; sok unszolásra azonban magához bocsátá a rablót, ki kezeinél, lábainál fogva farkasguzsba volt vetve. Kérte, hogy tartsa oda fülét. Bálnai oda hajolt. A betyár csak két szót mondott neki.

Őrülten kapott homlokához Bálnai mindkét kezével s hanyatt tántorodott; a körülállók azt hitték, hogy mindjárt a szél üti meg.

– Isten az égben! fuldoklá fájdalmasan és haját tépte, azután elkeseredetten borult kedvese holt testére: «a te halálod még ehhez képest Isten áldása!» azután felszökött, széttépte a rab kötelékeit s azt dühösen megrázva, szilaj türelmetlenséggel kérdé tőle:

– Hová?

– Tiszára, felelé a rab.

– Utána! ordítá tébolyodottan s az ajtónak rohant; annyira magán kívül volt, hogy az ajtót nem tudta kinyitni, hanem sarkaiból akarta kiszakítani. Kardot a kezembe! ordítá s a pusztabiró azon kérdésére, hogy «mi baja?», azt úgy megragadta, hogy öltönye fesledezett ujjai alatt.

– Hol van a testvérem? süvölté iszonyú hangon, s oly vadon tekinte a pusztabiró szemeibe, hogy a jámbor ember maga is elborzadt bele.

– Tegnap a városba ment egy erős legény kiséretében halotti öltönyöket vásárlani, szólt megütközve az öreg Rónai, azóta nem jött vissza.

– Jaj nekem! kiálta. Elrabolták!

– Irgalmas Isten!

– Kicsoda? kiáltának többen.

– Kicsoda? riaszta a fogolyra Bálnai, ugy-e, gróf Szilárdy?

– Nem az, báró Dömsödi Péter raboltatta el, a kisérőt fekete szolgája lőtte le s mi a h*i árokba vetettük, azután ő velünk jött apját nyomozni, a leányt pedig átadta szerecsenjének, ki azt levitte a Tiszára.

E végszavakat már nem hallá Bálnai; mint a veszett vad, mely égő sebével együtt fut, mit oldalába fúrt az éles aczél: kirohant hajadon fővel, fegyvertelenül és eltünt, senki sem tudta hova lett.

A többi férfiak is lóra kaptak s minden irányban indultak keresni az elrablott leányt; maga a pusztabiró is paripájára ült s a háznál nem maradt egyéb, ki a halottakat őrzené, mint néhány nőcseléd, mert már ekkor halottak voltak a háznál: egy angyal és egy ördög hült tetemei.

* * *

A nap világa kezdett besütni az ablakon, hajnalfényét két halottra vetve; egyik mosolygó, idvezült arczczal feküdt ravatalán; mellette egy padon volt kinyujtóztatva a másik, arcza mint egy elkárhozotté, irtózatdúlta és merev. Középett kettőjök között jó ízű álmot alszik bóbiskolva Magdus, a hamupepejke.

* * *

Góliáth Péter kezeit mossa, – kezeit mossa a vértől; de az apa vére fekete volt, nem akar lemenni róluk, ruháiról a vér szaga nem akar letisztulni.

– Siess! siess! kiáltja szolgájának; nyomd az evezőt! A hajnal kezd hasadni. Siess, siess!!

A hajnal kezd hasadni.

A VÉN CZIGÁNY.