Hétköznapok: Regény

Késő délben érkeztek vissza a nyomozók fáradtan, csüggedt arczaikból a sikertelen fáradtság levertségét lehete kiolvasni. Semminek sem jutottak nyomába.

Kóbor pásztorok beszélék, hogy korán reggel az orgoványi puszta felől láttak egy fekete szerecsen arczú embert a Tisza partjára nyargalni, ki háta mögött valami fehéret vitt s a parthoz érve, két összekötött csónak egyikébe azt a fehér és igen beburkolt valamit belehelyezte, a másikba lovát és magát szállítva be, ott várt addig, míg szürkülni kezde az idő, a midőn egy másik lovag is érkezett a parthoz; messziről kellett vágtatva jőnie, mert a mint leugrott lováról, az felfordult, szétnyújtá négy lábát és kimult; mire a lovag az összekötött csónakba bele ugrott, neki vetkőzött s mindketten evezőt ragadva, sietve tüntek el a Tisza kanyargásai közt.

Pista pedig többet vissza sem tért a puszta tanyához.

Nem volt ott, mikor kedvesét a sírba letették, hogy könyeivel áztatta volna a hantokat, melyek legelől koporsójára hullottak; nem volt ott, mikor halálos ellenségét a sírba letették, hogy megátkozhatta volna azon hantokat, melyek legelsőbb koporsójára hullottak.

Bujdosott.

Gyakran látták őt puszta, kietlen helyeken barangolni, mint ijesztő kisértetet, vad, avas erdők között, posványos lankaságokban, úttalan fenyves szirteken, fenyér- és haraszttermő avarpusztákon. Mindenütt kereste testvérét és ellenségét és sehol sem találta; vándorolt az ország egyik szélétől a másikig; fellegbuvó csillag volt vezetője, útitársa a jeges zivatar, fekhelye kemény határdomb, odvas fa árnya alatt, kenyere a vad gyümölcs, mit az erdők mélye terem és a zivatar leráz; mindenütt járt, hova képzelete rejtekhelyet gyaníta, minden fát, minden madarat megkérde testvére felől; végre az emberekre is rászorult, azok azt kérdék viszont tőle, hogy mi köze neki oly némberhez, ki neki sem neje, sem mátkája, sőt kivel semmi bebizonyítható rokonságban sem áll? Nagyon méltán. A leány neve volt Gyékény Lilla, anyjának egyetlen leánya; az övé Bálnai Körmös Pista, apjának egyetlen fia; mivel bizonyíthatta volna be jogát a leányhoz, mivel igazolhatta volna vádlását a törvény előtt? Tűrnie kellett s tűrni nem tudott, hanem ha a záporos fergetegnek, mely a pusztában érte, közibe átkozódhatott, mikor meg nem hunyászkodó szemmel néze a villámba, mely a tölgyet, mely alatt állt, ketté hasította, ha a fagytól meggémberedtek tagjai, ha a három napos éhség elvette szeme világát, akkor érze mondhatlan enyhülést égő lelkében, – – a test fájdalmai leróttak a lélekéiből.

Később a két pusztai sír egyikének fejfáján olykor mezei virágból font koszorú termett ismeretlen kéztől oda tűzve; a másikon szinte koszorú, de maszlagból és ördög-tövisből. A bujdosó kezdett emlékezni szelidebb fájdalmaira is. Boldogtalan! neki nem változott örömre és búra, bánatra és reményre az élet, neki csak szelidebb és szilajabb fájdalmak között volt válogatása…

Egykedvűen járt fel s alá szobájában gróf Szilárdy Leander.

Mióta ismét visszatért jószágaira, bús, magába vonult lőn, soha egy mosoly nem deríté fel arczát, egy fölösleges szó nem hagyta el ajkait soha.

Miatta derülhetett, borulhatott az ég, ő változatlan maradt, mint egy szirtdarab, mit sem eső, sem napfény ki nem zöldít; látszék, hogy kitéphetlen bánat férge dolgozik szívében, lassan hervasztó, mint a tüdővész és gyógyíthatlan, mint az; – oly becsületes szándék vezérlé minden lépteit s mégis mennyi félreismertetést kellett elszenvednie! Martyrja volt az őszinteségnek, egyeneslelkűségnek s mégis mily fájó gyanú ostorát kellett lelkén elviselnie!

A kit legjoban szeretett, kinek fényes elégtételt készült adni a sors minden mostohaságaiért: ugyanez támadta meg lelke tisztaságát a legförtelmesebb gyanúval!

Milyen magasan van a boldog szerelem ege! milyen nagyot eshetni onnét! És oly hirtelen, oly véletlen esni, mint ő, kinél a szerelem nem perczek tüneménye, nem őrült érzékroham, nem megszokott kéjvadászat volt, hanem egy új, még nem ismert élet, két lélektárs együtt élt öröme, kinek szerelme volt hite, erénye, imádsága, s kinek bánata nem volt reggeli eső, nem elmuló, nem enyhülő, de önmagát napról-napra újjászülve kiújuló szívbetegség, melyre az egyetlen ír, a feledés, mivel a természet minden teremtményét megáldotta, tőle meg volt tagadva.

Magában emésztődött, búját senkivel nem közölve, látszék, hogy napról-napra fogy és halaványodik.

Senki sem tudta miért.

Egykedvűen járt föl s alá szobájában.

Titoknoka asztala mellett ült és irt.

A jó úr most is a régi bőrben volt, csakhogy orra kissé megnagyobbodott már, s homlokába ránczok vésték magukat.

Este volt.

A szél esőt vert az ablaktáblákhoz, üvöltve kedve szerint.

Egy szolga lépett be a szobába, jelentve, hogy oda künn egy utazó várakozik, ki néhány szóra bebocsáttatást kér.

– Bocsásd be, lőn az egykedvű válasz.

Egy magas, szikár alak lépett be, átázott ruhában, halvány fagylelte arczczal, sötét szemei be voltak esve.

Sokáig nézett rá Leander; úgy tetszék előtte, mintha ismerné az alakot, de nem merte ráfogni, hogy kicsoda.

Bálnai Pista volt az, a csavargó.

– Ugy-e, szólt ez tört, alászállott hangon, ugy-e milyen nehéz rám ismerni?

Leander nem tudott neki mit mondani, hanem kézen fogta s egy karszékhez vezetve leülteté; a bujdosó leült fáradtan, nagyot sóhajtott és lehorgasztá fejét.

Leander szótlanul állt meg előtte.

Rónai felkelt iróasztala mellől, tollát szájába fogta s bámulva közelíte az ifjuhoz. Megismeré, megfogta kezét.

– Bálnai, ön az? hozta önt az ég!

– Nem hozott, hanem űzött! felelt ez szomorúan, illetődéstelenül a régi ismerős üdvözletére.

– Ön talán nem ismer engem? nem tudja, mennyiszer játszott ön térdemen, vidám töltarczú gyermek, mily kedvesen tudott kaczagni akkor?

– Régen lehetett, nagyon régen.

– Gyermekéi az örömek, szólt közbe Leander, mi vén, igen vén emberek vagyunk, nekünk csak gondjaink vannak. Légy üdvöz nálam, szomorú vendég, nyugodtan fogsz élhetni itt; örvendő arcz nem fogja bántani lelkedet, ide a vigalom nem jár. Gyanítom bánatodat, de nem merem kitalálni, ne is mondd meg, én nem bántlak téged az enyimmel, te se oszd meg a tiédet velem. Tartsuk mindketten magunknak a férget.

– Nem pihenni jöttem hozzád; oh nekem a zivataros éjben van pihenésem! Lehajtom fejemet egy villámégette fa tövére, vagy egy dombra, egész éjen át kisértetekkel álmodom, mikor felébredek, látom, hogy sírhalmon aludtam; nappal versenyt bujdosom a szelekkel és saját lelkem gondolataival; néhány perczig maradok itt még, azután ismét neki indulok a végtelen útnak.

– Te futsz bánatod elől, boldog vagy. Lám engem kötve tart az enyim. Alig mozdulok ki hetenkint egyszer szobámból, s mint a carthausi, életemben ásom meg saját síromat. Látnád azt a helyet, hol napjaim tölteni szoktam! Egy hideg szoba, körüle szomorú fűzfák ültetve; mögötte a családi sírbolt nyílik, melynek ajtaja be fog rozsdásulni, ha én utánam becsukódik; előtte egy kert tele halmokkal, a halmok előtt sírkeresztek, miket magam faragok. Nagy halottak vannak oda temetve, neveik a keresztkőre vágva; ott nyugszanak temetve a «remény», a «boldogság», a «szerelem» s várják a boldog föltámadást; neked szárnyakat adott a szenvedés, nekem bilincseket.

– Adott volna neked is szárnyakat, ha ellenségedet kellene keresned; csak egy utasításért jöttem hozzád. Azt akarom megtudni: lejárt-e már a bűnvádi pör Dömsödi Góliáth Péter ellen?

– Igen, halálra itéltetett s az itélet a főtörvényszékektől is helybenhagyatott.

– Úgy! kiálta föl vad örömmel Bálnai. Kézrekerült-e már az apagyilkos?

– Sikertelen volt minden nyomozás, nem tudni merre s hová ment.

– Kaphatnék-e én egy ellene kibocsátott körlevelet?

– Minek?

– Mennék őt fölkeresni, míg föl nem találnám; eddig ha kerestem őt, a törvény azt kérdezé: miért? most előmutatnám a halálitéletet: ezért!

– Hagyd a nyomorultat; bízd őt az egek büntető kezére; én ellenem többet vétett ő, mint te ellened, de én még sem óhajtom neki azt a nyomorú kimenetelt, mit a törvény kimonda fejére.

– Ellened többet, mint én ellenem? kérdé fölemelkedve helyéből a csavargó; hát te még nem tudod? Oh várj; mondok én neked egy hírt, mely fel fogja verni bámulatos nyugalmadat, habár oly mély volna is az, mint a sír, melybe kedvesem eltemettem. Emlékszel-e még azon leányra, ki ama magányos tanyában lakott, ott a kis erdő mellett?

– Megállj, kiálta dúlt arczczal Leander, ott fáj, ott ne bolygasd!

– Tehát azon leányt Góliáth Péter elrabolta.

Leander szótlanul, mint a kit a döfes szíven talált, tántorodott hátra, s egy üveges szekrénynek dőlve, annak tábláit mind bezúzta, nem érzé, hogy az üvegdarabok kezét összemetélék.

Rónai pedig kalaptalanul, a mint volt, kirontott a szobából sárban és esőben szaladt keresztül a falun Isten tudja hová.

Bálnai arczát egyik kezébe fektette.

Feje iszonyúan fájt, majd szétszakadott.

Hevesen rántotta el a kezét arczáról egy másik kéz, Leanderé.

– Ugy-e! szólt ez keserű szemrehányással, letépted őt keblemről? kiszakítád szívemből az övét? enyim volt és elvetted őt tőlem, elvetted, hogy egy nyomorúnak legyen bitangjává? Ezért fosztottál meg engem életem minden örömétől, hogy azt mint egy kopott pénzt elhagyd orozni? Meg tudtad sérteni lelkemet a legundokabb gyanúval, pedig az tiszta volt és becsületes? s vak voltál ott, hol ébren kellett volna lenned? kit Isten, természet, sors nekem jegyeztek el, kit nőmmé akartam tenni, egy vérbűnösnek lett ágyasa? oh átkozott légy, átkozott légyen ez a percz is, melyben nevedet először hallottam kimondani!

– Ne fáraszd magad, sokkal nagyobb átkokat mondtam én már saját fejemre, mint minőket te ki tudsz gondolni is; szólt Bálnai. Nem védte, nem mentegeté magát; mondhatta volna, hogy épen azalatt, míg beteg kedvese üldöző ördögét kereste, azalatt esett az, mihez képest a halál minden kínszenvedései Isten áldása; de halgatott, talán jól esett neki e szemrehányásokat hallani!

Fölkelt, egy vonás nem változott el arczán, midőn tekintete Leanderével találkozék.

– Tizennégy hónap óta ma vagyok először fedél alatt, így szóla hozzá, ha e tizennégy hónap alatt volt egy nyugodt percze életemnek, álmomban lehetett. Nincs senki, senki, a ki részvéttel volna irántam; maga a törvény hideg, részvéttelen, mint azok a szobrok, melyektől Diogen kenyeret koldult; nincs nyugtom, nincs enyhülésem. Vesd fejemre a követ; te voltál az egyetlen, kiben bíznom kellett volna; te vagy, ki ellen vétettem; megátkozhatsz, tudom még átkodban sem kívánod rám azt a kínt, melyet elhordozok s melynél több már nem történhetik velem. A fájdalom, ez álmatlan lovag, lelkembe vágja sarkantyúját, megyek! Ha képem olykor megjelen előtted, tudd, hogy akkor én sorsom átka elől futok, mint az üldözött vad, kinek egy nyugodt percze nincsen. – – – Nem akarlak gúnyolni, azért nem mondom, hogy élj boldogul; két dolog van, miért naponnan imádkozom; egyik az, hogy te elfelejthess, másik az, hogy ha megtalálom testvéremet és ellenségemet, amazt halva, ezt élve találjam. Ne félj, addig nem halok meg, míg számadásim be nem végzém. Már azt megértem, hogy a ki egyetlen barátom volt, az megátkozott; még azt kell megérnem, hogy ellenségem csókolja lábamat, azt a lábat, melylyel eltaposom; nyugalom veled!

Ezzel megindult; a mint az ajtón ki akart lépni, Rónaival találkozott, ki is visszatolta a szobába, egyik kezével egy vén újmagyart húzva maga után mentezsinórnál fogva.

Leander halványan ült pamlagán, minden íze reszketett.

– Hagyjatok magamra, susogá, igen beteg vagyok.

– Itt van ni, szólt Rónai úr, a czigányt megállítva a szoba közepén, s mintha az illetők kötelesek volnának előre tudni, hogy mi lesz történendő, diadalmas arczczal tekinte reájok.

Azokra nem igen ragadt a jó kedv.

– No most, fiu, beszélj; beszélj el mindent, a mit tudsz, a mit láttál és észrevettél; jusson eszedbe, hogy grófunk a börtönből ásott ki, s míg benn valál, családodat tartotta, téged pedig becsületes emberré tett, s hogy boldogsága attól függ, mint szólasz igazat és okosat.

– Hát megkövetem, azt mondjam el, mint loptak el engemet a Béla-Borába tavaly nyáron, az a fekete képű tatár, meg az a halavány úr, a kinek szemei olyan közel állanak egymáshoz?

Egyszerre ugrott Bálnai és Szilárdy e szóra mintegy felvillanyozva a vén czigányhoz, egyszerre kérdék tőle: hol van ő?

– Jaj megkövetem, nagyságos uraimék, nem lehet azt egy szóval elmondani.

– Hagyjanak békét neki, szólt közbe Rónai, különben holnapig sem beszéli ki magát.

– Oh szólj, szólj! sürgeté Leander, a czigányt maga mellé ültetve, de ez szeretett fennállani s teketoriával kezdeni a dologhoz.

Bálnai feszült, türelmes figyelemmel hallgatott; benne lángokkal forrott a vér.

– Hát hogy az elején kezdjem, megkövetem nagyságos uraimékat, én tavaly nyáron, meg az előtt is teljes életemben ott laktam Béla-Borában; ott voltam kovács, meg levélhordozó, aztán meg muzsikus; az én apám is ott halt meg, szegény; ott tanultam meg én is a koplalást… Hát épen az nap, mikor a feleségem meghalt, jó asszony volt szegény, csak igen ivott, pedig senki úgy a rostát kivetni nem tudta három faluban, mint ő; no az egy Gyurcsóné, a ki Lápfalván lakott, az is tőle tanulta…

– Ne beszélj a feleségedről.

– Mondok hát, épen ott üldögélek mellette, ki volt nyújtóztatva az asztalon, aztán nézdegélem, hogy mit lehetne eladnom, hogy egy koporsót csináltathassak neki; – szegény megérdemlette! – a mint hirtelen betoppanik hozzám egy síma képű úr, nagyon hirtelen szőke; picziny szája volt és szemei közelebb állottak egymáshoz, mint más Isten emberének; azt kérdezte tőlem, hogy akarok-e vagy száz forintot keresni holnap ilyenkorig? Rá vigyorítottam mind a harminczkét fogamat; soha sem hallottam ennyi pénznek hírét. Azt gondoltam, hogy csak tréfálkodik. Hanem erősen állította, hogy csak menjek vele, s azzal is egy olyan marék pénzt nyomott az asztalomra, a mekkorát még rézből sem láttam egy rakáson. «Hozz kulcsokat és kovácseszközöket», szólt, én az egész alkotmányomat nyakamba öltöttem s mentem utána. Mentünk egész a Tiszapartig gyalog a tocsogóban, a hol egy csónak várt ránk, melyben egy fekete szörzet ült; elsőbb azt gondoltam, hogy maga a nagyságos ördög úr s vissza akartam szaladni; de mikor láttam, hogy úgy szót fogad annak a fehér képű úrnak, meg hogy szarva nincsen: neki bátorodtam s beültem a csónakba. Itt bekötötték a szememet azért, hogy ne lássak, s mentünk egy darabon a part mellett csáklyázva, azután belevágtattunk a Tiszába s átmentünk a fehér mocsárba, a hol ugyan nem igen jár emberi teremtés; ezt onnan tudtam, mert hallottam a nádat suhogni kétfelől mellettünk; itt aztán kacskaringósan, hol tüled, hol hozzád eveztünk a sűrű nád között, míg úgy reggel felé, – mert este volt, hogy elindultunk, – valahol megálltunk. Egy kis dombos hely volt; köröskörül sűrű nádat lehetett csak látni, egyebet semmit, hanem az a sziget ugyan fel volt virágozva, alig lehetett hová lépni, oly ékes volt minden. Itt levették szemeimről a kendőt s egy kis házikóba vezettek; azt gondoltam a menyországba megyünk, vagy Törökországba: olyan czifra, aranyos, gyémántos volt minden abban a házban; hanem egy menykő kutya majd kiharapta a lábam kásáját; oldalba is rúgtam úgy, hogy két óra hosszat vonított; hát a mint keresztül mentünk három-négy szobán, mind olyan fényesek voltak, mintha csak tündérek laknának bennök, jutottunk egy kamrába, a melyiknek vasajtaja volt, s az a vasajtó be volt zárva. Ezt ki kellett nyitnom; kinyitottam. Ha más volna, tudom még most is ott forgatná benne a kulcsot, még sem menne be rajta. De én kinyitottam. Hát majd elveszett a szemem fénye: mennyi ezüst, meg arany volt ott össze rakva! – Uram Isten! – gondoltam magamban, mennyi kenyeret lehetne ennek az árán venni! Hanem volt ott egy láda vasból, a melynek senki sem találta nyitját, – én persze mindjárt ráakadtam. Hoztak elő száz czifra kulcsot, egy sem nyitotta, hanem én egy görbe szeggel felnyitottam; no ott volt ám pénz, tyhjúj!

– Megállj! nőt nem láttál e háznál, asszonyt vagy leányt?

– De bizony egy kormos, magam-fajta fehér cselédet; hanem egy kötélre igen sok finom asszonyi fehér ruha volt kiteregetve, onnan gondolnám, hogy annak a jó úrnak felesége is van. Ott mindjárt kifizette a száz forintomat, s bekötött szemmel újra visszaladikáztatott, de rám parancsolt, hogy senkinek ne merjek arról szólni, a mit ott láttam; nem is szóltam én soha senkinek, csak a plébános úrnak, meg a mesternek, meg a Jancsó komának, no meg aztán a szekértárius úrnak, meg a nagyságos uraiméknak.

– Vissza tudnál-e oda menni?

– Így nem találnék oda, hanem ha onnét fujna a szél, a honnét akkor fútt s a szememet bekötnék, akkor oda találnék.

– Ez megbecsülhetlen kincs, szólt Leander, Bálnai kezét megrázva; ez pedig azonnal fölkerekedett, az ingoványban, úgymond, találkozunk, többet nem szólt, hanem vette vándorbotját s éjnek idején eltávozott.

A FUKAR VÉGPERCZEI.

Halványan pislog a mécs a haldokló fukar ágyánál.

És a mécs élete hosszabb leend, mint azé, ki azt meggyújtotta.

A kór öreget rázza a hideg, fogai vaczognak, s az ágya fejénél virrasztó halál lehellete hideg verítékben gyűlik meg homlokán és senki, senki sincs, ki azt onnan letörülné, ki egy utolsó imádságot mondana el a haldokló előtt, ki zavaros szemeit az örök álomra lefogná, még csak egy kutyája sincs, mely halálát megordítsa.

Ilyen rideg a fukar kimulása.

Csak egy ember jelent meg éjjelenkint ablaka alatt – s az halálos ellensége volt, Gyékény Márton, ki a beteg gyér álmait ilyen szavakkal zavarta fel koronkint:

– Vén zsugori! alszol-e? Én vagyok itt közeledben, halálos ellenséged; kivánom, hogy ne legyen csendes kimulásod.

És e kisértő eljött este, eljött éjfélkor, eljött a hajnal előtt átkokat kiáltani be a haldokló ablakán.

Kérlelhetlen volt ő, mint a halál.

Éjfél nem messze már; a lélekzet rövidül, a szemek egy résztvevő arczot keresnek és nem találnak; a pénzes láda mellett egy gyalulatlan fényű koporsó nyúlik. A vén Gáspár nem retteg a haláltól, hanem attól, hogy pénzeit nem viheti magával.

A teremtő ige azt mondta: ember, birjad a földet! az enyészet ezt mondja: föld, birjad az embert! és az ember szegényen megy ki a világból, mint bele jött és Körmös Gáspár nem fogja pénzeit megszámlálni többé.

Lehunyta szemeit és azt hivé, hogy meghalt és rémlék előtte, mintha a meghaltak álmodnának és álmodott iszonyúakat.

Kincsei jelentek meg előtte; a világ öt részei látták őket vándorlani; piszkosan, kopottan jártak kézről-kézre azok, hosszú útakat vándoroltak idegen országokban, s siralmas pengésök emlegetni látszott a nyugalom hajdani éveit s a gyöngéden szerető Gáspár apót.

És azt álmodá továbbá Gáspár, mintha ő is egyike volna azon aranyaknak, mik az ige hirdetése közben elszéledvén, az ábrahámiták tíz körme között fennakadnak.

Gáspár az ilyen kezek közé jutott aranyon saját képét látta, azt a sáppadtat, vonaglót, s úgy rémlék előtte, mintha az uzsorás pokoli gyönyörrel legeltetve szemeit aranysárga arczán, őt, az aranyat, körül akarná faragni!

Megborzadt ez iszonyattól Gáspár; ő ily kínokkal soha sem gyötré szeretett pénzeit.

– Segítség! halál! ordítá; vére fejébe tolult, s egy görcsös rándulással felszakítva álma bilincseit, még egyszer életében felébredett.

Nehéz veríték csorgott alá homlokáról.

– Szegény pénzeim! nyögé hagymázos ábrándjai közt, mi lesz belőletek, ha én meghalok? Fázni fogtok és fáradni sokat, kopott ruhában, piszkos ruhában. Ki fog benneteket gyöngéden szeretni? Senki, senki. Ki fog benneteket őrzeni, mint szemefényét? Senki, senki. Ki fog rólatok gondolkozni halála óráján? Csak én, csak én. S újolag néhány percznyi merev s csüggeteg mélázásba merült a haldokló fukar, miközben csak a halál-órát verő pók kopogásai hallatszottak ágya deszkái közt.

Végre fölmereszté száraz szemeit, kinyujtá, s egy erőszakos szökéssel felvetve magát keskeny ágyából, ládája és koporsója közé rohant, csontjai zörögtek mint egy diószsák; oda vonszolta magát pénzeihez, rájok borult, összecsókolta, könyeivel áztatta azokat s érzékenyen zokogott. Mikor sárga barázdás arczát felemelte, azon a legigazibb fájdalom volt kifejezve. Azután koporsójára tekintve s egyet megragadva erszényei közül, azt kiemelni erőködött, át akarta rakni pénzeit koporsójába, s azután rajtok fekve halni meg; azt hitte, hogy majd úgy fogják eltemetni, – azonban már nem volt annyi ereje, hogy azt onnét kimozdíthassa.

– Milyen nehéz! susogá, azon gyöngéd szeretettel tekintve erszényeire, melylyel egy haldokló apa tekinti szép reményű gyermekeit, kiket idejekorán el kelle hagynia.

Érzé, hogy órája nemsokára ütni fog.

Ekkor úgy rémlék előtte, mintha kis homályos ablakát kívülről beütnék s rajta egy kéz nyulna be, mely szüntelen növekedik, míg kisértetes hosszúságában az ajtóig elér, arról a keresztvasat leemeli, a tolózárt félre húzza s ismét visszavonul az ablakon.

Az egy horogcsáklya volt.

– Héh! gyilkosok! rablók! rikácsolá a haldokló, fegyverei után nyuladozva, de tagjait megkötötte a közel halál keze. Rabló! hörgé, s háttal pénzeire rogyott, mintha testével akarná azokat védeni.

Az ajtó megnyilt s a kimuló előtt Körmös István állott, testvére fia.

– Mit? mit akarsz te? miért jöttél? én nem híttalak. Miért jösz? nekem már nincsenek pénzeim, elástam őket.

– Jól tetted. Nekem is voltak vágyaim, reményeim, én is elástam őket.

– És e szerint nincs is szükséged pénzeimre?

– Nincs.

– Ezt szeretem hallani, te derék fiu vagy Pista. Kár, hogy olyan szegény legény vagy, de én mégsem segíthetek rajtad. Magam is koldus vagyok, nincs egy falat télire valóm sem, sem egy darabka fára; azt sem tudom, hogyan fogom megérni a tavaszt. Szólj, ha megtudnád, hova vannak ásva pénzeim, mit tennél?

– Mélyebben ásnám el azokat.

– Jer! jer, ölelj meg! Te derék, jó lelkű fiu vagy. Az öreg hosszú, száraz karjait reszketve rakta a fölébe hajló ifju vállaira. – Hát mondd el, miért jöttél? Hallottad ugy-e, hogy beteg vagyok? Látod, pedig nem igaz. Semmi bajom sincs. De mégis szeretem, hogy itt vagy. Kivált hogy pénzre nincs szükséged. Tudom, hogy azóta felszaporítottad azt az ötszáz forintot, a mit tőlem… no de hiszen az már elmult; majd úgy is visszaadod azt nekem egyszer – tudom – kamatostul… A kamatok kamatjait – azokat oda engedem… Pedig, ha tudnád, hogyan kell nekem a pénz.

– Kell neked a nyugalom, öreg. Kelj innét a hideg ládáról és feküdjél le, majd kimelegszel. Ki gondolta, ilyen pőrén fölkelni ágyadból? olyan hidegek tagjaid, mint a jég. Feküdjél le és aludd ki magad.

– Nem, nem; hebegé az öreg; nekem semmi bajom sincs; szeretek itt üldögélni, itt hűselni (fogai vaczogtak) olyan melegem van…

– Mint egy halottnak, suttogá magában az ifju s az öreget, ellenkezése daczára is, fel akarta emelni ládájáról.

– De várj! Esküdjél meg hát, hogy nem fogsz nyulni pénzeimhez, esküdjél meg, akkor lefekszem.

– Mire esküdjem, öreg? Semmi sincs, a mit szeretnék, semmi sincs, a mitől félnék, hacsak a kétségbeesésre, vagy a boszúra nem esküszöm.

– Jól van, jól van; a kinek bosszú kell, annak nem kell pénz; hát megállj, emelj el innét, de ne tégy fel ágyamba, nem akarok aludni többet. Jer, nyisd fel a ládát, de igérd meg.

– Tehát még nem ástad el?

– Vigyázz! megesküdtél, nem szabad elvinned! rikácsolá gyermekes félelemmel a haldokló, száraz ujjait meggörbítve s vadul tekintve fel, mint egy fészkét még haldokolva is védő vad madár.

– Nem esküdtem; hanem hol van egy kapa? majd eltemetem őtet.

– Köszönöm, köszönöm, az Isten áldjon meg érte! de mégis ne tégy úgy, hanem rakd át ide a koporsóba, – a párnát fejtsd fel, – oda a gyaluforgács közé töltögesd be. Velem akarom őket vinni, velem aludjanak a sírban. Az öreg lankadtan vonszolta magát az ifju lábaihoz, s reszketve ölelte át annak térdeit, mintha megváltója térdeit ölelte volna, bűneit lekönyörgendő.

– Legyen! szólt öcscse, s a szalmapárnát fölfejtve, abba az erszényeket egyenkint kiürítette.

A haldokló szemei lázas örömben kisérték kezeit, míg a párnát újolag összevarrta. Iszonyú volt viaszsárga kiaszott arczán a természetkívüli öröm mosolygása.

– No most fektess rá! szólt s arczát a halál szeplői verték ki.

István felnyújtóztatta a haldoklót koporsójába.

Gáspár boldog elégülettel helyezte magát a szomorú sírágyba, mint mikor hosszú útak törődései után otthon saját ágyában fekszik a magát kipihenő.

– Már most szegezd reám a koporsófedelet.

– Hova gondolsz öreg, meg akarsz fulladni alatta?

– Mindegy, egy óra elébb, vagy utóbb! szegezd le!

– Te őrjöngsz, nem vagy eszeden; próbálj imádkozni.

– Szegezd le! rikácsolá a halálfia kétségbeesetten.

– De hát ha még meggyógyulsz?

Az öreg szemei üvegesedni kezdtek, arczát szederjes foltok ülték el, álla lecsuklott, még egyszer görcsösen fellökte magát s száraz karját fölemelve hörgé:

– Átok reád! mert meg akarsz lopni, azért nem szegezed le. Meg akarsz rabolni!

István rátette a koporsófedélt s két hosszú szeget ütött bele.

– Boldog vagyok! sóhajtá az elevenen lezárt s lelkét koporsójába lehelte.

Az ifju egy ideig némán bámult a koporsó fedelére rótt hosszú fehér kereszre, míg gondolatjai azon sötét keresztet rajongák körül, melyet szívében viselt. Azután előkereste a meghalt derekalja alól annak kulcsait, s egy fali szekrényt kinyitott velök, melynek legbelsejéből egy pecsétes iratcsomót vett magához, s a szekrényt újolag bezárva, a szobát sietve elhagyá.

Azon iratcsomó foglalta magában idősb Bálnai házassági szerződését, végrendeletét és egyéb hagyományait, mikből kiderült, hogy Lilla nem Gyékény Márton leánya.

A bezúzott ablakon hiuz szemekkel bámulta e jelenetet egy ismert fő, a jó szomszéd Gyékény Márton.

Halványan pislog a mécs a fukar koporsója fölött.

A KEGYES FÉRFIU.

A fukart eltemették; eltemették emlékezetét is.

Senkit nem szeretett, őt sem szerette senki; jó szót nem adott a búslakodónak, kenyeret a koldusnak soha, s kiséret nélkül vitték ki a temetőbe.

Ott nem fogja őt siratni senki, keresztfáján nem fog lebegni fátyol, sírján virág nem fog virulni; le lesz az tapodva s benőve vad tövisekkel, keresztfáját legközelebbi télen felfűti a sírásó.

Hát a gyűlölség meghal-e? Eltemetik-e a boszút? s az üldözés ellen biztosít-e a sír? Tudja-e valaki gyűlölni a halottat?

Gyékény Márton késő este ellenségét látogatni megy, vállán kapával.

Az éj embergyűlölő, az eső szakad, a szél zúg, a jegenyeerdőkben harsogás hallik, milyen ezer trombiták hangja; a világvégi negyven napok egyike lehete ehhez hasonlatos.

A jó ebet nem verik ki ilyenkor s Gyékény Márton ellenségét látogatni megy, vállán kapával.

Minden élő lény rejtekhelyét keresi, a bagoly odvába vonja magát, a farkas berke bozótjai közé, s az ember tűzhelye mellé.

Örül, ki szeretett családja körében megvonulva, nyugton hallgatja, mint zúg és tombol a kéményekben a zivatar – s Gyékény Márton ellenségét látogatni megy, vállán kapával.

A temetőhöz ér; vadul széllyel tekint, körül emberhangtalan éj, csak a zivatar üvölt és a halálmadár huhog; a temetői keresztek kisértő alakot öltenek, a sírok felett lidércz bolyong, meztelen koponyák vigyorognak itt-ott kékes phosphor fénynyel szürkítve; odvas sírok üregeiben a lecsorgó víz oly hangokat ád, mintha a sírlakók szuszogva és nyöszörögve fordulnának meg koporsóikban. Az ákászok vagy tán a holtak lelkei nyögnek, fohászkodnak a széltől ingatva. Ez nem azon idő, melyben a jó lelkek járnak.

Végre egy letapodott sírhoz ér az éj madara s ott megállapodik.

A sírt ma hányták föl, de ha az eső úgy akarja, holnap nem fogják nyomát megtalálni.

A sír még csak föl sincs hantolva.

A kegyes férfiu belevágja a sírba kapáját.

Ez ellenségének sírja, a fukaré.

Feldúlja a halmot.

Tán sajnálja tőle azon szomorú nyugodalmat, melyet annyiszor kívánt néki? Tán azt akarja, hogy a zápor mossa meg koporsója födelét? Tán még egyszer meg akarja őt átkozni alvó poraiban?

Nem, nem! a fukar halálának éjén ott leskelődött a kegyes férfiu szomszédja ablakán s most zivataros éjnek idején eljött a halottat megrabolni.

Sietve dúlta fel a sírt.

Izzasztó munkája közben sokszor széttekintett. Mi nem láttunk egyebet a sötétségnél, de ő lát rémes fenyegető alakokat, mik kezeikkel nyulnak felé; olykor úgy rémlik előtte, mintha hideg csontkezek czirógatnák végig arczát, s feléje hajló arczok susognának fülébe üdvetlen szavakat; de a kegyes ember megrögzött gonosztevő, s talál nyugtató gondolatokat fellázadt lelke számára – és tovább ás.

Már a koporsó tetejét korholja kapájával, ekkor egy gondolat villan meg agyán, – rémes, hajborzasztó, – mitől a lélek rázkódik meg belsejében.

– Ha még élni találna!!

De a kegyes ember tudja, hogy mit fogna tenni akkor és tovább ás.

A koporsó végre egészen ki lőn kaparva, a kegyes férfiu vésőt vőn elő és kalapácsot, hogy annak födelét fölfeszítse.

E perczben úgy tetszék, mintha kutyaugatást hallana.

Borzadva húzta össze magát és hallgatózott; – tompán ugatva közelge az eb s jól ki lehete venni, a mint a sírok között ugrálva, dühösen keresett valakit.

Azután egy emberi hang hallatszott, – a sírásó szava, a mint kutyáját hítta, s később, hogy az nem szünt meg ugatni:

– Ki van ott? kiálta.

Márton ijedten oltotta el lámpáját.

– Ki az? kiáltá újra a hang.

A kutya mindig közelebb szaglászott, ekkor nehézkes léptek hallatszottak, kisérve dörmögő hangoktól, mintha valaki a sáros fűben, a sírok között árkon, bokron keresztül törtetne; a kutya előtte futott, mindig élesebben hangzott nyugtalan, ijesztő csaholása, már-már a feje felett hallá azt szuszogni a kegyes férfiu s tagjai megzsibbadtak a félelemtől.

A lépések követték a kutya nyomát, hirtelen azonban megfordítá irányát az eb, dühös csaholással csapott el a dúlt sír mellett s egy az árokparton álló ákásznak rohant, arra dühösen felugatva.

A temető-őr is elhaladt a sír mellett, a nélkül, hogy a sötétben annak szétdúlt állapotját észrevette volna, ha egy lábnyommal odább lép: bizonyosan bele fogott volna esni.

Márton szabadabban kezde lélekzeni, a hogy a távozó lépteket hallá, s vizsga fejét vigyázva felütve a sírból, félénken utána nézett a sírkerülőnek.

Az eb folytonosan ugatott egy ákászfát, melyről néhány varjú látszott lomha repüléssel odább szállani.

– Ejnye no, bomlott kutyája! hogy ugatja azt a varjút, azt gondolom, tolvajt érez! Czoki haza! dörmögé a sírásó s valami nyomatékos okkal oldalba hajítván az ebet, az vonítva szaladt haza, a sírásó pedig folyvást czammogott utána. Még azután sokáig hallatszott fenyegető üvöltése a bezárt ebnek.

Márton úrnak roppant ellenszenve volt az ebek iránt, kivált most, midőn minden hangról azt hitte, hogy az ő árulója.

Ismét meggyujtotta lámpását, azt a koporsó mellé letevé s elkezdé annak födelét felfeszíteni.

A födél engedett, a szegek kijöttek s a koporsó feltárult.

Egy félig elfojtott rikoltás tört ki a halottrabló ajkán.

Ellensége, az eltemetett, kinyilt szemekkel, kinyilt ajkakkal feküvék ott; mintha a jégszemekkel ő reá tekintene, mintha e szinehagyott ajkak hozzá akarnának beszélni; a halott két keze fejéhez volt emelve és haja szétkuszálva.

Első pillanatban azt hitte a kegyes férfiu, hogy az ember él, oly valami túlvilági, kisértetszerű volt le nem csukott szemei tekintetében, s őrült ijedtséggel kapott annak melléhez.

Az a hörgő halotthang, mely e nyomásra annak nyitott ajkain felszállt, mint egy elmaradt utóhang az elköltözött élet szavaiból, valami rémületes volt; végre meggyőződék felőle, hogy az ember meg van halva s iparkodék annak szemeit lecsukni.

Hanem a balszem, valahányszor lecsukta, mindannyiszor ismét lassan felnyilék s reá bámult.

Azt mondják, hogy a mely halottnak a szeme kinyilik, az még valakit vár maga után.

Végre sikertelen törekvései után kivette Márton a halottat koporsójából, arczczal a földre fektette, hogy rá ne lásson többé, s kihúzta alóla a pénzzel telt párnazsákot, azt dereka körül kötötte, azután a holtat ismét visszafekteté, homokot szórt arczára, s a koporsófedelet újra leszegezé.

– Holtod után is boszúmat állom rajtad! susogja magában, azzal lámpáját kioltja, sötétben marad, s még egyszer magasztosan ingerült félelemmel visszatekintve a sírba, sietve készül abból felkapaszkodni, midőn hirtelen a sír fenekéről egy erős kéz, erős, mint a halálé, megragadja öltönye szárnyát, s egy iszonyú kiáltással visszarántja a koporsóra.

Az embert ott ütötte meg a guta ijedtében.

Midőn a koporsófödelet leszegezte, hosszú kaputja szárnyát odaszorította, és nem jött ki többé élve onnan.

A mint ez megtörtént, sietve mászott le egy alak amaz ákászfáról, melyre a sírásó ebe felugatott, s a sírhoz rohanva, a felett megállt, éles hangon kiáltván:

– Sírásó! ide, egy sírban két halott van!!

Ez volt Bálnai Körmös István.

Gyékény megleste őt, de ő is megleste a kegyes férfiut.

A BOLDOG EMBER.

Hol? merre? Ki tudná megmondani? Messze, ember nem járta helyen lakott egy boldog ember, – egy boldog ember, ki e boldogság helyett az ég minden csapásait érdemelte volna.

Neve átkozva volt, és lelke fekete, és kezei vértől foltosak.

S ez ember mégis boldognak nevezé és boldognak érezte magát. Mintha nem is volt volna Isten az égben!

Ki áldotta meg őt?

Egy kisded szoba, melyben boldogságával együtt lakik; rugalmas üveg-szőnyeg borítja falait, melynek színei a szivárványnál ragyogóbbak. Kedves, sötét hely, hova csak megtörve jár a napvilág, gond és bú nem járnak semmi alakban; az ablakokra kívülről a jerikói rózsa indái borulnak kövér bőrleveleikkel, piros virágait szelid méhek döngik körül s a fonadékain átszűrt estfuvallat élveteg illatkeveréket, ezer virágból szedettet ver be a szobába.

Benn egy zöld kalitban énekes hímfürj pitypalattyol, kívülről társai felelgetnek neki; kis lyuggatott katulyában a «cicada sonora» ver ismeretlen lélek-hangszerű dallamokat, s egy fali óramű hullámhangjaiban megragadó ismeretlen dalműveket zeng le az érczhenger, mik úgy hangzanak, mintha kisebb-nagyobb üvegcseppek hullanának csendesen álló tó vizébe.

Az ablakfüggönyök félig le vannak eresztve; a napvilág besüt alattuk és a rózsalevelek között, s gömbölyű képletekben rajzolja magát a sokszínűen hímzett selyemszőnyegen.

Egy márvány-asztalon, pompás kék és fehér porczellán vedrekben ritka és alakra s színezetre gyönyörű virágok tenyésznek, lángszínűek, fényesek, hosszan kilógó ezüst hím rojtokkal, sötétzöld húsos levelek között, miknek csodásan-édes illatja a lelket birná elaltatni; a vedrek aranyozott emaillos ékvényekkel vannak felczifrázva.

Minő pazar fény! Mennyi ezüst és arany! Mennyi ragyogó drágakő! Kényelem mindenütt, élv, ragyogvány, magas ízlés! Tündérország!

Legbenn a szoba mélyén, a nyugalmas, leszőnyegezett mélyedésben, hová csak sűrű selyemfátyolon keresztül hat a napvilág, az illatos nyugágy forró lehelletétől részeg levegőben, ott nyugszik a habkönnyű selyempárnákon egy ifju nő; szép, mint a költészet első szerelemálma, tagjai gyöngédek, mint a vert hab; haja fekete és fénylő, szétbomlottan ezer gyűrűben fekszik a fehér párnán s a fehér vállakon; arcza alig pirul, az is az álom pírja rajta, de annál teljesszínűbbek nyíló ajkai, a nedves, piros, élvigérő ajkak, miken ember számára egy kicsiny, de kedves foltja maradt meg a paradicsomnak; halántékain gyöngéden átkéklenek az erek, szemöldei, mintha csak rajzolva volnának; gömbölyű karja feje fölé van emelve, félfeléről rózsaszín visszárnyékot vet rá a szőnyegen át belopózó világ. Fehér nyakát egy sor piros gyöngy öleli át. A könnyű bársonypaplan térdeig lehull róla, s a finom simuló patyolat minden emelkedéseiben és hajlásiban elárulja a vénusi termet kecseit.

Alszik, – virágillatot szí be, balzsamot lehel vissza pihegéseiben.

Mellette, kék ernyővel elfalazva, melynek ultramarin színébe ezüstszín lepkék látszanak beszőve, egy rózsafa bölcső himbolyg, pirossá fényesítve, arany gombokkal és faragványokkal ékes; benne fehér vánkosokon, hószín pólyában egy szép kis gyermek fekszik; nem igen piros, talán beteg? noha pólyája és vánkosai repkednek a piros szalagoktól.

De ez nem alszik; szemei, a sötétfekete szemek nyugtalanul forognak széttekintgetőleg; nyöszörg, kér, nyugtalankodik s végre kényeskedő beszédes sirással szól bele a csendbe.

Azt állítják, hogy az anyát és gyermekét érzéki sympathia köti össze, mely által megérti annak szótagtalan állati siránkozásiból minden bajait, kivánságait; megtudja, mikor adjon neki vizet, vagy orvosságot, csókját vagy keble tejét, s ez ösztöni rokonszenv legmélyebb álmából felkölti őt, ha gyermeke ébred.

És a fiatal nő az illatos nyugágyon nem ébred fel.

A szegleten az ágymenyezet függönyei mögött kis márvány kandalló van rejtve. Czedrusfa és szultánfüstölő égnek benne. Az illatos kék füst áthat a szőnyegen, s a fiatal hölgy álmát még mélyebbé és kábultabbá teszi. Tagjain meleg pir ömlik el, lehellete forró, keble hulláma száll és emelkedik.

A kis gyermek folyvást sír és nyüzsög.

Ekkor az ágyszőnyegek széllyelválnak, s rajtok egy arcz tekint be, egy halavány férfi arcza, egymáshoz közel szorult szemekkel és picziny ajkakkal. Hajfürtei illatos olajtól fényesek, öltözete eszményi. – – Ez a boldog ember.

Ime mind ez öröm az övé, mind e virág az ő számára nyílik, mind e kéj érte terem; gondja nincs, legalább nem látszik lenni, mindig telve előtte az öröm pohara, ő boldog. Még reményei is vannak.

Lehajlik a síró kisdedre, az megismeri őt s sírása kaczagásra válik, apró kis kezeit örömrepesve nyujtja felé; ő felveszi a gyermeket, ringatva lapdáz vele kezei közt, minek az szertelenül örül; majd az órazenét hallatja vele, s midőn a kis gyermek figyelve felüti picziny ujját s eszmélve szól egyes szótagokat: a! – – apa! – s hozzá picziny ajkait oly módosan illesztgeti: az apa szíve megtelik az örömérzetek legkedvesebbikével, érzi, hogy egy lény van a világon, kinek boldogsága az ő kezébe van letéve, kinek lelke az ő lelkéből van szakítva, kinek ártatlan szíve őt szeretni fogná még akkor is, ha az egész világtól el lenne taszítva; szeretni fogná és ragaszkodnék hozzá, ha minden ajk «bűnt», «átkot» kiáltana is fejére. Megcsókolja a kis gyermeket, megcsókolja számtalanszor; a gyermek kaczagva néz fel reá, azután mintegy érezve a rokonszenvet, mely kettőjöket összeköti, kényelmesen elhagyja magát, szemeivel mindig mélyebben pillant, végre lezárja azokat s elalszik.

Az apa visszateszi őt bölcsöjébe, az ernyő fátyolhálóját összehúzza fölötte, melléje térdel s imádkozik.

Boldog ember, még imádkozni is tud!

Azután az alvó nőhöz lép a boldog ember.

A hölgy arcza hirtelen minden vonásiban elváltozik, elkomorul, a mint a férfi álomgőzkörébe lép.

Ez gyöngéden fölébe hajlik, a nő szemöldei összehúzódnak, keble lázadtan piheg, a férfi megcsókolja az alvó márvány homlokát, ez egy convulsiv sikoltással felriad, s nagy fekete szemével merően, hidegen néz a férfira.

A nő tébolyodott.

E hideg, zavart tekintet, e szótlanul nyilt száj, az elmezavar mysticus jelleme a szép vonásokon, mind azt beszélik, hogy a lélek saját lakában idegen, az eszméknek nincsen királya.

– Rosszat álmodtál, édesem? úgy felijedtél, szól hizelgő simulással a férj, s a nő fehér kezét arczához nyomja.

– Rosszat, felel ez suttogó hangon, szemei félénken tétovázva néznek szét a szobában, azután a férjhez hajolva, annak fülébe súg: «A kigyó a gerlével párosult».

A férfi érzi az iszonyú szorítást, melylyel a hölgy fehér ujjai őrült erőben sajtolják össze kezét.

– Ha a kigyónak és a gerlének gyermeke lesz, mi lesz annak neve? Kigyógerle, vagy gerlekigyó? szárnyas kigyó lesz-e az, vagy fulánkos galamb?

A férj néma, bánatos megadással hallgatta az őrült szavait.

Merően, feszülten néze a férfi szemeibe, s azután vadul ölelte magához annak szőkefürtös fejét:

– Kék szemed van, az égnek is kék szeme van; de a tónak is kék szeme van, melyben a kigyó lakik. Te fekete lélek, fekete lakója a kék ablakú háznak!

Azután hirtelen megkapta a piros gyöngyfüzért nyakán, s azt egy rántással ketté szakítva, a gyöngyöket szétszórta az egész szobában; a zselyemzsinóron maradt gyémántkeresztkét a férjnek nyujtva:

– Vén bűnös, nesze imádkozzál! azután félre fordult, ágya szőnyegei közé temette magát, és sírt kérlelhetlenül zokogva. Sűrű könyei öltönye patyolatára gördültek.

A boldog ember iszonyodva fordítá el onnan arczát.

A sírás megszünt. Jéghideg kéz simult végig homlokán. Felijedt.

– Félsz tőlem? nem tudod, hogy ki vagyok? A gyűlölség és a szerelem két ellenséges család, e kettőnek ölelésiből született leány az őrültség; az én vagyok. Félj tőlem. Szám éget és kezeim fojtanak.

A férj nem állhatja ki tovább e lángszemek befolyását, gyermekét veszi kezébe, azt hive, hogy tán ez ajándék meg fogja engesztelni az őrült szívében lakó sárkányt, oda fekteti azt a nő mellé.

Kimagyarázhatlan ellenszenv.

Alig fekszik a gyermek anyja mellett, midőn ijedten felsír s magát pólyája kötelékeiből erőködik kibontani.

A nő pedig mint elijesztett vadállat, mely a mágusz bűv-pillantásai előtt elszörnyed, ágya legtúlsó szegletébe húzza össze magát, ott keblébe vonja arczát, fekete hajzata kigyókká göndörül, két fekete szeme szilajon villog elő leránczolt szemöldei alól. Fél hozzá nyulni a gyermekhez.

A férj kétségbeesetten akarja erőtetni a dolgot.

Fölemeli a kisdedet, s a hölgy karjaiba teszi. Delejes rángások érik mind a kettőt. Az anya egy öleléssel szinte agyon szorítja gyermekét.

A gyermek éhes és végre szembehunyva keresi a keblet, melynek melegétől irtózik, az élet első forrását.

Az anya mondhatlan kínok közt, fel-felmeredő szemekkel és fogait csikorgatva hagyja általa színi keble nektárját, míg a gyermek percz mulva eltaszítja magától a keblet, s félre fordulva hányja ki az anyatejet.

* * *

Ez a nő – Lilla.

A férj, a boldog ember, Góliáth Péter.

A kis gyermek kettőjük gyermeke.

Góliáth Péter szenvedélyesen szereti nejét; midőn először meglátta őt, már érzé, hogy e leány lesz az, kiért élte mindenét áldozatul fogja vinni.

Meg is tette.

A hölgy első pillanat óta gyűlölé őt kimondhatlan utálattal, s érezé, hogy e férfi lesz az, ki miatt élte mindenét el fogja veszteni.

Úgy történt.

Góliáth gyűlöletet talált szerelem helyett; de ez csak forralá, nem hűté szenvedélyét.

Nem láta módot őt elnyerhetni.

Apja körlevelet bocsátott ki ellene, mely miatt bujdokolni kellett és kerülni az emberek tekintetét, s e körülmény minden útját elzárá rohanó indulatainak.

Ekkor egy ördögi sugallat azt mondta neki, hogy mind ezen lehetne segíteni, ha a vén Dömsödi nem élne.

Tudtára esett, hogy apja egy ingovány közepén magános szigeten házat építtetett, minden kényelemmel ellátva, hova egy leányt akar rejteni, kibe szerelmes s kit valahonnét rabolni, vagy megvenni készül.

Az alkalom csábító volt; ő épen így akart tenni. Minden körülmény mintha épen számára lett volna teremtve.

A vén Dömsödi e szigetbe gyűjté kincseit, s nehány hét múlva eltünve a világból, vagyonai csőd alá jutandottak, míg János úr, kéj és kényelem közt, senkitől nem környezve, élte volna le vénsége napjait, a nélkül, hogy valaha éltében megtudták volna az illetők, hogy él-e és hol?

Mindezeket Péter apjának fekete szolgájától tudta meg, kit ez árulásra sem pénz, sem igéret nem kényszeríte, hanem egy húsz esztendős boszú.

Húsz esztendő előtt egy szép pórleányt, kit az afrikai szeretett, Dömsödi elcsábíta. A szerecsen eltemeté a leányt, de nem boszúját, s midőn az apa terveit a fiunak felfedezé, kihűtötte azt.

Dömsödi megöletett; a sors úgy akarta, hogy nem csak a fiu akaratja, de fia keze ölje meg őt; s ugyanaz nap rabolta el Lillát a báró, midőn egy férfi kiséretében a városba kocsizott.

A fekete oda vezette őt a szigethez; mindent úgy talált, mint előre képzelé, kényelmet, fényt, biztos elrejtettséget, kincseket, a mennyit el nem pazarolhatott, de a mire leginkább vágyott, azt örökre veszve találta. A leány megtébolyodott.

Előre számítgatá magában, hogy hosszas együttlét alatt, midőn kívüle emberlényt nem fog láthatni, gyöngülni fog az ellenszenv, a nő simulni fog hozzá; hizelgés, engedékenység, áldozatok meg fogják kérlelni szívét.

Mind e számításain vörös keresztet húzott át a sors. A leány megtébolyodott.

A hirteleni benyomás, mit ez erőszakos tett okoza lelkében, a hajdani tiszta szerelem, annak elvesztése, helyette ez őrült, erőszakos szenvedély, összehasonlítások e kettő között, kétségbeesés a szabadulás lehetetlensége miatt, úgy megrázák lelkületét, hogy a mint Góliáth égő indulatában először átölelte a leányt, kit tőle sem ég, sem föld vissza nem vehete, annak egy tekintetével találkozott, mely csontjaiban a velőt hűtötte meg. A hölgy megtébolyodott.

A bűn megtermé gyümölcsét: a büntetést.

Elzárta magát vele az ismeretlen oázba, s ha a végtelen mocsár nem lett volna elég őt kizárni a világból, elég volt azon hír, hogy Dömsödi gyilkosára halálitélet hozatott, s személyes leirása ezer példányban kereng, minden város utczaszegletére felragasztva.

S ott kelle élnie egy őrülttel összezárva.

Később boldog remények kezdtek bimbózni lelkében. Hitte, bízott benne, hogyha e nő anya is lesz, ki fog gyógyulni lelke nyavalyájából, mint erre számtalan példát tudott, vagy legalább sejte.

De nem úgy történt.

Iszonyú kínok közt szülte meg a nő első gyermekét, s születése órájától kezdve utálta azt kimondhatatlanul. És a gyermek viszont taszítódott anyjától; nem szerették egymást.

Ez volt az első büntetése Góliáth Péter vétkeinek.

A MOCSÁROK VIRÁNYA.