Hétköznapok: Regény

Még egy tragikai esetet kell elmondanom, mielőtt e regényt befejezném, mely mint tens Tölcsér János esküdt úr kimenetelét tárgyazó, nem lehet az őt közelebbről ismerők előtt érdektelen.

* * *

Vala pedig a napnak igen nagy távolsága a földtől; a kényeső a zérusfokon alul szállt; az ég vizei kristályozott alakban szálltak alá a földre; szóval melegség hiánya volt az egész természeten, mely tüneményt a tudománytalan köznép rövideden nevezi télnek.

Az esküdt úr «jó reggelt», kivánt a táblabiró úrnak, a táblabiró úr pedig «jó estét», kivánt az esküdt úrnak; – vala pedig mindkettőjökre nézve tökéletesen «jó éjszaka», míg oda fenn, t. i. a pincze fölött, a legdicsőségesebb fényes nappal uralkodott.

Tehát a mi «par nobile fratrum» uraink már meglehetősen el voltak készülve, vagyis magyarul szólván «nyakban voltak», s ha Galilei soha ki nem találta volna is, hogy a föld forog, ők bizonyosan bemutatták volna, hogy a föld tántorog, elannyira terhökre esett nyugalomra kivánkozó testökkel a súlyegyent fentartani.

S elvégre, – biz az szégyen, de mi tűrés, tagadás? biz ők tisztelettel legyen mondva – elestek. – – No de e történetet eléggé kimenti a physika, miután bemutatja, hogy ennek oka egyenesen a föld vonzerejében rejlik, mely minden testeket erőnek erejével ránt magához.

Ott a földön aztán összeölelkeztek; a táblabiró úr hóna alá kanyarította az esküdt úr fejét s ilyetén párbeszédhez fogának; mely párbeszédnek nem csekély hasonlatossága van a takart versekhez.

– Nini, milyen szép csillagos az ég.

– A bizon, az én pejlovam is fakó.

– Ejnye, István, merre van a kulacs?

– De bizony fehér, csak meg kell hámozni.

– Anyjuk – hej anyjuk! – hordom én a te mivoltodat, de rossz helyre vetetted a fejem alját.

– Elég szép kukoricza, csak hogy nincs meggerebenyezve.

– Hej te, Mihály, fütyölj annak a kutyának, hogy jőjjön ide.

– Magam is megenném, ha volna, nem hogy még neked adjak belőle.

E gyönyörű összevágó kérdések és feleletek még tán sokáig tartottak volna, ha a kulacs szíja csakugyan a táblabiró úr kezébe nem kerül, ki a kulacs száját bajtársa szájához tolva, ezt ekkép meg akarta itatni.

– Nem iszom, szólt az esküdt úr, hiszen bornemisza vagyok, nem iszom én a bort sohasem, csak mikor búbánatom van. (Esküdt úrnak veszedelmesen sok búbánatjának kellett lenni.) Később föl sem emelve a földről fejét, így szóla a táblabiró úrhoz: ugyan, maga végzett ember, tudományos ember, mondja meg nekem azt az egyet, megyünk-e mink most?

E kérdésre a táblabiró úr rettenetes kaczajt ütött, kaczagott, röhögött; még tán most is kaczagna, ha a köhögés rá nem érkezett volna.

– Balgatag ember! Hogy szaladnánk; – repülünk – repülünk!

– Hah! kiálta az esküdt úr fölmeresztve szemeit, én még soha sem repültem életemben, egyszer kivéve, mikor a vármegye háza ablakán kidobtak, a restóracziókor.

– No én tudom, hogy repülünk, nem érzem a földet a talpam alatt (a mi nagyon természetes volt, minthogy orrával támaszkodott rajta); túl vagyok a hetedik égen, az egész világ, – nap – hold – és akós hordók mind körülöttem forognak.

– De már úgy igaz, hanem én még sem hiszem. Majd mindjárt megmondja a Jancsi, hogy megyünk-e, vagy csak repülünk.

– Ejnye bizony magam is ösmertem ám olyan embert, a kit Jancsinak híttak. Hej Jancsi!

– Jancsi!!

– Jancsi!!

Egyik jobban rikoltozott, mint a másik.

Jancsi pedig, ki azalatt odakünn kedvére didergett deres macskáinál, nem tudta mire vélni e nevére történt hivatkozásokat, lélekvesztve rohanta meg a pinczeajtót, azt majd levitte magával a lépcsőkön, ott pedig a saraglyán keresztül bukva, orrán, száján érkezett le a replikázó felek nyaka közé, mint egy szinházi genius.

– Hát Jancsi, repülünk-e? volt hozzá első szava a táblabiró úrnak.

– Jaj, tens uracskám, bizony repültünk ám, felele orrát tapogatva Jancsi, majd eltörtem a fejemet.

– Hohó! ad vocem «fej» kiálta fel az esküdt úr, hol maradt az én fejem? te Jancsi, nem találtad meg a fejemet?

– Nem biz én, nagyuracskám, felelt együgyűen Jancsi, hanem beütöttem az orromat.

– Minek hordod magaddal? Látod, otthon kellett volna hagynod. Hanem én, – én – nem tudom, hogy hol hagytam a fejemet, pedig épen az orromat kellene kifúnom, de az is rajta van. – Eredj, Jancsikám, gyönyörűséges Jancsikám, keresd fel a fejemet, valahol ott lesz a hordók között; vagy ha ott nem lesz, hát bizonyosan másutt lesz.

Jancsi elindult, látván, hogy hányadán vagyunk s kis idő mulva elkiáltá magát:

– Megvan ám már, nagyuracskám!

– No hozd ide.

– Jaj, de nehéz ám.

– Mindegy – hozd ide – kell.

Jancsi egy gyönyörű nagy kerek répát hozott elő.

Esküdt úr megtapogatta, megnézegette, s végre műértő minákkal fordult Jancsihoz:

– Ez nem az én fejem, Jancsi, más valakié lehet, de nem az enyim, az enyim nem ilyen nehéz. Eredj csak keresd – mert tudod, hogy a nélkül haza nem mehetek.

– Már miért nem! szólalt meg a táblabiró úr, itt van a kulacs, többet ér ez az úr fejénél, mert ez tele van, az úr feje pedig mindig üres.

– Az igaz, szólt az esküdt úr, igen engedékeny hangulatban lévén, nem szoktam benne tartani semmit, csakhogy, mivel az apámról maradt rám – aviticum.

– Nem ez az? kiálta fel furfangos együgyűséggel Jancsi egy lopó-tököt mutatva fel.

– De bizony – alighanem, – nem ismerem ugyan, de minthogy megtaláltad, hát még is annak kell lenni, no csak hozd el, tedd jó helyre, majd kapsz jó borravalót.

– De csak még is aligha repülünk ám.

– De alig ám.

– De nem is szaladunk ám.

– De nem ám.

– Hanem pihenünk.

– Pihenünk ám.

– Végy a hátadra, Jancsi.

– Jól van, nagyuracskám.

És Jancsi felhordta a nagyuracskákat hátán a pinczéből, s a szánba belefektette, a kas oldalait hűségesen megtömve szénával és venyigével.

Hideg volt, hogy az embernek a lelke is didergett.

A hideg nagy ellensége a mámornak.

Tehát a két úr láthatára lassankint tisztulni kezde, elannyira, hogy már saját lábait mindenki meg tudta a szomszédjáétól különböztetni (mert a csizmák pogányul kezdtek fázni), s a kulacsot önmagától, melyhez ugyan felötlően hasonlított, minthogy ő is, az is tele valának – borral.

Jancsi tehát magára vette öreg szűrét, beült a szánkó elejébe, egyet előre, másikat hátra vágott czifra ostorával; – a két griffmadár szétrugott lábaival, s legelsőbb is azon kezdte pályafutását, hogy a szánkót beledöntötte a hóba.

– Ejnye, nagyuracskáim, szólt Jancsi a szánból kifordultakat újra összetakarítva, majd feldültünk.

– Mi nem, felele az esküdt úr, csak a szánkó; mely elmés felelet azt tanusítja, hogy a kis bukhencz sokat kivett a tens úr ködös fejéből, a mi nem oda való volt, elannyira, hogy Jancsi segedelmével a helyreállított szánra fel tudott tápászkodni, míg táblabiró úr a kulacsot szerelmesen szorítván kebléhez, testének egész pondus specificumát érezteté az őt emelgető Jancsival.

Újra fennültek volna tehát, ha nem feküdtek volna s e közben szinte beesteledett, – oly rövid audientiákat tart a nap farsang idején! – no de iszen – se baj, gondolá Jancsi, van a kalendáriomban holdvilág, aztán a lovak egy csepp bort sem ittak, tudják az útat, – s újolag neki indulának a czukorszín hótengernek, s ha a gondolat, mely a költő szánkója elé van fogva, gyorsabb nem volna a két nyebojszai gebénél, – noha amaz szegény sem szénát, sem abrakot nem kér, – biz elmaradnának tőlök, mint a kerékvágás.

Így azonban elébök kerülünk, őket hátra hagyjuk, s addig megyünk, míg ugyanazon az úton egy furcsa emberre nem találunk.

– Oh! sz’ nem ember ez, hanem csak czigány, mondaná erre nemzetes Bókváryné asszonyság, ránczbaszedett ajkaival, mert emberünk igen is czigány volt, ugyanazon czigány, ki Bálnait Góliáthnak nyomába vezette.

Bodor, kóczos haján fakó túri süveg fészkelt, szemeire és füleire lehúzva; nyakravaló és mándli nem voltak nála divatban, de igen az elmaradhatatlan vörös pruszli, s ennek hegyébe kerekített névtelen alapszínű, kékkel, zölddel és feketével foltozott felleghajtó, melyet hol egyik, hol másik vállára rángatott, azt a csipős szél különböző oldalról történt megtámadásai ellen védelmezvén, mely műtételt alkalmasint valamely magyar politikustól tanulhatta el; – hóna alatt valami olyast visz, mint egy nagy pálannya, alkalmasint duda; lábszárait hirtelen kapkodja elő, mint kinek az inát korbácsolják; ráfoghatjuk, hogy fázik.

Beretvánál élesebb a szél, mely a mezőkön keresztül süvölt, s kikeres minden ajtót, ablakot a legkaczagányabb déczbundán, melyen át a didergést bemutathassa.

Ime azonban ostorpattogás hallik, s nagy sebesen előcsúszik egy fakószán s garázda bordalokat harsogtató tekintetes uraimék, kik dülöngnek egymáshoz, mintha szélvésztől hányatott hajón utaznának.

Czigányunk szép szemérmesen félre áll, süvegét lehúzza s «- csés jó napot» mond fennhangon az uraknak, magában egy «álljon meg a szemetek»-et toldván hozzá.

– Hohohohoó! ordítá a táblabiró úr düledező szemekkel, mely óvástételre a Szellő és Tündér elereszté fülét farkát és megállt; megállt a szán is, miként megállt Gibeonnak, vagy nem tudom kinek a völgyében a hold Josué szavára; csak a hideg szél és a táblabiró úr fején a báránysüveg nem akartak megállni.

– Te czi-i-gá-gány! hebegé a táblabiró úr, gyere ide mindjárt; hát mi az, a mit a malaczlopó alatt viszesz?

– Megkövetem egész alázatossággal tekintetes, nagyságos, nemzetes nagy uram, biz ez, mi tagadás benne, semmi sem egyéb, mint egy alázatos szegény kis duda.

– Duda? duda! hahaha! uhhaha! bruhaha! (táblabíró úr előtt rettenetes nevetséges szónak találtatott e szó «duda»). – Nosza, ha duda, hát fújd.

– Jaj, bizony befagyott a torkom, tekintetes uram, nem lehet.

– Hm, az meglehet, dünnyögé az esküdt úr, az enyém is befagyhatott volna, ha nem gondoskodom magamról. Tekintetes uram, nézze, ez a szegény czigány talán még ma délután nem is ivott, pedig ki tudja, talán ez is ember. Jer, te szánandó vándor, jer, én értem a te fájdalmaidat, én tudom, hogy mit tesz az: egész délután nem inni, jer, ülj ide a jobbomra, – (az esküdt úr elkezde lágyulni, mint esős idővel a kukoriczamálé) – jer szegény árva, én apád leszek tenéked. (A dade legalább is két annyi idős volt, mint az esküdt úr, ki őt mámoros érzékenyültségében, a táblabiró úron keresztül, lelkesülten szorította magához, részvétében erősen végig sodorva a dade orrát dolmánya zsinórjain.

– Jól van no, ülj fel hát! szólt közbe a táblabiró úr jégcsapos bajuszán végig húzva öklét, s egyet rántva farkasbundáján, hanem aztán dudálsz!

Az esküdt úr sentimentalico-philantropico-cosmopolitai érzeményeiben összecsapta a két első lábát s nagy szörnyűködései közt ígyen szellőztette ki sértett felebaráti szeretete érzeményeit:

– Mit? hogyan! Hát így kell-e szólani egy emberhez? egy emberhez, ki csaknem a mi formánkra van teremtve; kinek noha csak egy pár csizmája, de azért két lába van, mint nekünk; kinek noha kalapja nincsen, de azért feje van, mint nekünk; kinek ugyan nincs mit rágnia, de azért foga van neki harminczkettő, mint nekünk, s ki ámbár borhoz csak gyéren juthat, de azért még talán lelke is van neki, mint nekünk? s még ennek ily szavakat mondani: «ülj fel, dudálj!» holott így kellett volna mondani: «szeretett felebarátom és polgártársam, ha úgy tetszik, legyen szíves helyet foglalni mellettem és méltóztassék dudálni.»

– Uhhohoháhá! röhöge a táblabiró úr, nosza czigány, tégy választást, melyik phrasis tetszik jobban: méltóztassék felülni és dudálni, vagy igyál moré, aztán ülj fel.

– Bizony csak szebb szó ez az utolsó, szólt a barna művész a kulacsra vigyorintva, melyet a táblabiró úr nyujta elébe, s miután abból egy buzdító verset gyomrába lehelt volna, nagy nehezen egy szóra felszállította magát a fakószán kaselejébe.

– No! hogy könnyebben csúszszék a szán! szólt a táblabiró úr, Jancsival is közölve az öblös kulacsot, mely ekként kézről-kézre kezde járni, és valahányszor egyet fordult, mindannyiszor egy fokkal nőtt az esküdt úr elérzékenyülése, egy nuance-szal pirosult a táblabiró úr arczszíne, egy hanggal magasodott a duda nyekegése s Jancsi ostorából egy hüvelyknyi elkopott a Szellő és Tündér túros hátain.

Az esküdt úr desperate kezdte hangoztatni kedvencz nótáját: «bús az idő, bús vagyok én magam is», míg a táblabiró úr, mint csak torkán kifért, danolá: «Félre bánat, félre bú, eb a ki ma szomorú!» mely gyönyörűen egybe hangzó duettet a duda, amaz érzelemteljes kanászdal áriájával kisérte, mely kezdődik ekkép: «ha valaki vígan él» stb. Legvégül pedig Jancsi kapott vérszemet s kezét hányva-vetve kezdé üvölteni: «Hej, hej, mladi pan! csoszo kteri tulipán jaszom ti dovala?!» (Ha valaki e nótát nem találná érteni, vigasztalja magát azzal, hogy én magam sem értettem.)

Ezen gyönyörűséges összehangzó symphonák felett pedig nagyszerű alaphangokban dudolt a januáriusi zephir s roppant jégcsapokkal koszorúzá a jókedvű menet hőseinek bajuszait.

Azonban nem tarthat minden örökké, mint ezt egy komáromi fazekas is megmondá, midőn reggel rakott kályhája estére összedűlt; a kulacs lassanként kifogyott, a duda és a két úr jó és rossz kedve szinte kifogytak, Jancsi ostora is resignálta a szolgálatot, a szél tüdejéből is kifogyott a lehellet; hanem e helyett megteltek a mi kalandoraink fejei borral és szemei álommal s nehány percz mulva egy sem tudta a négy közül, fiu-e vagy leány? Csak a lovak vették egy ízben észre, hogy a szánkó szokatlanul megkönnyebbült s szokott útjokat ösztönszerűleg követve, nagy későre bevánszorogtak Gyékény Mártonné nagyasszonyom lakása elébe, ki a korhelyeket jó adag korholásra és túros lepényre várta, s az ajtón, a szemközt fuvó havas förmeteg ellenére, gyakran aggodalmas arczczal tekintgetett ki az érkezendők elébe.

– No, Jancsi! hát megjöttetek? kiálta az álmából ocsudó Jancsira.

– Nem tudom én, nagyasszonykám, szólt Jancsi, ki eszének jelenleg annyi hasznát sem tudta venni, mint egy vasatlan bicskanyélnek.

– Hát az uraidat hol hagytad, Jancsi?

– Nem tudom én, nagyasszonykám.

– Részeg vagy te, Jancsi?

– Bizony nem tudom én, nagyasszonykám, felelt Jancsi példás resignatióval.

Gyékény Mártonné asszony mindjárt nem jót sejtve a dologban, összekurjantá cselédeit, s hát mit láttak? a kas, melyben a szénába bepakolva ültek kalandoraink, a szánkóról lebontakozva hiányzott, s hiányzottak mindazok, a kik bele valának helyheztetve.

– Lóra! szánkóra gyorsan! hadará Mártonné, az Istenért, a farkasok eszik meg őket, vagy ott fagynak meg! frissen! fel kell lármázni a szomszédokat! kardot, puskát, dorongokat! az egész falut! az egész világot! rajta! szaporán! lóhalálba!!!!!

E közben a mi kalandoraink odakinn mulattak a havon.

A mint egy zökkenő helyen a rúdtörött szán túlságosan félre farolt, a lebontakozott kas hirtelen lefordulván, ekkép a három tündéri álmokban ringatott utazó «in solidum» lemaradt a szánról, azon helyzetkülönbséggel, hogy míg az esküdt úr és a czigány egymás ölébe hullának, addig táblabiró úr, testének egész hosszával, a kas alá esett, mely őt ekként egészen leborította, mint mikor félfont marhahúst egy tányérral leborítanak, hogy el ne vigyék a macskák.

Esküdt úr és Bunda czigány, kinek ez alkalommal nagyon jól eshetett volna, ha nevébe takarózhatott volna, egymást s a közbe szorult dudát szorosan átölelve tarták, míg a kas alól a táblabiró úr fiókmennydörgésszerű horkolása tört elő.

Mind a hárman mélységesen aludtak.

Hát egyszer, a mint ott alusznak, a jámbor dudahős fülét egy borzalmas hang üti meg, mely körülbelől így hangzott: aou! megeszem a nyakad! s egyszersmind úgy érzé, mintha meztelen nyakát a takácsvakaró bugájával, vagy csizmadia-ráspolylyal nyalták volna végig. – – – Fölfeszíti szemeit, – – hej, de jobb lett volna vakon születnie, mint látni, a mit látott! – egy nagy bozontos szürke farkast, a mint fejével oda hajolva, szerelmesen pillogatott szemei közé tüzes szemeivel, s nyelvével száját körülnyalogatta.

– Szent Gábriel szűz és Ágnes pátriarcha! kiálta a czigány s hirtelen úgy kijózanodott, hogy védszentjei nevét sem tudta kimondani.

– Te! – te bolond te! meg ne harapj! kis kutyám, nono pisz! pisz kis kutya! s meg akarta czirógatni a kis kutyát kezével; a kis kutya azonban e szívesség elfogadására valamennyi fehér fogait rávicsorítá, mely pantomimikától a hangművésznek szája padlásához ragadt ijedtében a kimondandó szép szó.

– Jaj bizony, talán azért haragszik, hogy kutyának neveztem? farkaskám, édes drágalátos kis farkaskám, ne bánts te engem, bizony rossz ízű húsom van nekem, kitörik benne valamennyi fogad! Ugyan már minek ennél meg engem? Ugy-e, te se szeretnéd, ha én téged megennélek? osztán ha engem megeszel, ki ád a szegény purdéknak kenyeret? Edd meg ezt itt ni! szólt az alvó esküdtöt tolva előre; ez kalácson hízott, aztán csak nem pokol a béled, hogy mind a négyünket meg akarj zabálni?

A farkas vagy értette a bőjti prédikácziót, vagy sem, fölnyújtotta nyakát, s egy hosszút üvöltött, mire a távolból több hasonló üvöltés felelgetett, s kis idő mulva a a czigány egy sereg apróbb-nagyobb farkastól látá magát környezve, mik mind iszonyú gratulátiók közt kerülgették, egyik a többiek közül már köpönyegje gallérjába markolt fogaival, s kezdte kifelé húzni a hóra.

– Jaaj! ordíta a czigány s kétségbeesésében, a mint jobbra-balra kapkodott, ime dudájának sípja akada kezébe, Ismerte-e azon veszedelmes erőt, mely abban rejtezett, vagy csak épen hattyúdalát akarta vele elfurulyázni, elég az hozzá, hogy végső szorongattatásai közepett bele sóhajtott, a mint Isten tudnia engedé, a kecskebőrbe, megnyomva azt erősen könyökével, s elkezde az impertinenter nyekegni, nyikorogni, bőgni és sikoltozni, oly fülhasogató trillákban és fioriturákban, staccato és furioso, a milyeneket sem annakelőtte, sem annakutána nem hallott többé a fülekkel ellátott életműszeres világ.

A farkasok, mintha mindeniknek a fülébe külön-külön tüzes taplókat raktak volna, el kezdtek iramodni, s szaladásuk közben oly jajgatásnak és ordításnak mentek végére, mintha épen egy németszinházi operából szabadultak volna ki. Orpheus óta nem cselekedett ily csodát a vadállatokkal a művészet hatalma.

A czigány vevén észre a roppant színi hatást, még erősebben kezdte fujni és nyaggatni bőrzsákját, melynek egyik trombitája épen a mélyen alvó esküdt úr füle szomszédságában okádta a hangok szörnyetegeit.

De bárha aludt volna az esküdt úr oly mélységesen, mint ama kilencz ifju, kik Decius császár alatt aluvának el s Theodosius alatt ébredtek fel elalvásuk után 122 esztendőkkel:5) mégis fel kelle ébrednie, eme farkasgyötrő symphoniáktól. Megmozdult, borzalmas torzképet rántott, azután befogta az orrát; hogy ez nem használt, szemeit dörzsölte; ez sem használt, a száját rejtette el; míglen végtére rájött, hogy a füle az, mely ezen iszonyú variátiók alatt szenved s felpillantott.

Egy czigányt látott az oldala mellett. – Iszonyúság! – Hármat kellett lehelnie, hogy összeszedhesse magát.

– Mith? Hogyanh? Hát hogy mersz, te gazember czigány, én mellettem helyet foglalni? nem tudod, hogy én vagyok a tekintetes esküdt úr?

Az esküdt úr félóra alatt minden philantropiáját kialudta.

A czigány csak folyvást dögönyözte dudáját.

– Fogsz hallgatni, gazember? Kutya emez amaz… vagy mindjárt huszönötöt vágatok rajtad. Hol a pandur?

A pandur épen messze volt, s a czigány erősebben félt a farkas fogától, mint a huszonöttől, s tovább működött.

– Oh! te! akasztófáravaló! kiáltozá az esküdt úr agyba főbe tenyerelve a szegény műkedvelőt, megállj csak! kiálta, s egy bicsakot rántott elő, azt kinyitotta, teljes erejéből hozzá csapott – – egy haldokló nyekkenése hallatik, az esküdt úr meggyilkolta a – dudát.

Szent Kajafás! sápítá a czigány, szájában hangtalanul maradván a sípszár, már most dikhecz nekünk! már most megesznek bennünket a réti kutyák! jaj nekem, szegény purdéim, szegény dudám, hová legyek?

A farkasok üvöltése ismét közeledni kezdett.

A czigány, közelében egy nagy fűzfát sejtve meg, arra még jó idején szerencsésen fölmenekült; a vadak pedig az üldöző hangok megszüntével visszatértek a kashoz.

Hogy ott az esküdt úr mint bírt velök transigálni, azt a czigány nem láthatta, hanem egy idő mulva tapasztalá, hogy azok újolag megjelentek tisztelkedésére a fűzfa alatt, s mód nélkül sovár pillanatokkal ásítottak felfelé rá.

– Aha! kellene czigánypecsenye ugy-e? gondolá a barna művész magában, látván, hogy mindenünnét zár alá van véve; bolondok! mért nem hoztok létrát, azon ti felmászhatnátok. Később véve észre helyzete kedvező voltát, elkezdé a farkasoknak apját, anyját, öreg- és szépapjait, élő és még leendő unokáikat, s minden rendű és rangú atyafiait és ismerőseit, a kik csak velök összeköttetésben és viszonyban állanak, agyba-főbe szidni, káromlani és gyalázni; nevezte őket tolvajoknak, csikóölőknek, kuvaszoknak, toportyánférgeknek, megigérte nekik, hogy ha valamelyikökkel négy szem között összejöhet, kifordítja a bőrit, s hogy még az unokáiknak is halálos ellensége fog maradni; nem hagyott azokon egy félpénz ára becsületet.

A farkasok is beszéltek neki saját nyelvükön különbféle beszédeket, miután nyelvükön ő sem értett, én sem értek, ide le nem irhatom.

Ily mulatság közben telt el egy pár óra; a czigánynak majd a lelke fagyott már a hátához odafenn a fűzfán, midőn mulattatóinak egyike, egy vén ordas, hirtelen fülét hegyezvén, sajátságosan elordítá magát, mire a többi elhallgatott, azután ismét egyet ordított, azután még egyet, s azzal közakarattal egy utolsó rémpillantást vetve a meg nem evett martalékra: búcsút vevének tőle s szerteszét mindnyájan elszéledének.

Kis idő mulva az ellenkező irányon vasvillákkal, puskákkal és dorongokkal fegyverzett férficsapat látszék közeledni, kik a czigányt megszabadíták félelmes helyéről, ki nem győzött eléggé kérkedni bátorságával, s kin már ekkor jéggé fagyott az izzadság.

A táblabiró urat is előhozták a kas alól, melynek rejtekébe bebástyázva sértetlenül aludta álmait a farkasok miatt, mint a rosta alá borított font hús a macskák miatt.

Hanem az esküdt úrnak csak egy csizmájára s néhány széthurczolt csontjaira akadtak.

A SÍRÁSÓ.

Az 1830-diki nevezetes tél után következett egy nevezetes nyár, minőt kevesen értek meg életökben, és sokan kik megérték, utolsó nyarukat érték meg benne. Ez volt a cholera esztendeje, a fekete esztendő, a temető esztendeje.

Ma még kezünkbe szorítánk szeretteink kezét, ma még üdvet néztünk ki egymás szemeiből, s holnap port hánytunk arczaikra és könyeket; ma terveket faragtunk, holnap koporsót készítteténk; ma még ettünk ittunk és holnap jól voltunk lakva, de örökre. Ma örültünk, másnap sírtunk, harmadnap pedig minket sirattak.

Ez is csak eleinte volt így; később minden fonalak elszakadoztak, mik embert emberhez és viszonyokhoz kötnek.

Férj nem fogta be haldokló neje szemeit, orvos nem adott segélyt és vigasztaló szót a nyavalyásoknak, rokon nem kereste fel beteg rokonát, koporsó nem készült az elhunytak számára, harangszó nem kisérte őket örök fekhelyökre, nem gyászoló árvák és özvegyek; magában elszigetelve élt, magában halt meg mindenki, mint gazdátlan vén ebek a sövény melletti árkokban.

Félelem, süketvak félelem ült el minden szivet.

S maga a természet, mintha osztozott volna e közhaldoklásban, oly gyász színűre vált.

A béla-borai lankaságot hat órányi távolban nem lakja élő teremtés; vizeiben nem tükrözi magát a kék mennyboltozat, mert a lankaság vizei kiszáradtak, s mert a mennyboltozat nem kék, hanem sárga.

Végtelen, horizontalan zöldessárga tengerében nem úszik egyetlen nyári felhő sem, csak olykor vonulnak fekete foltok végig rajta, mikből egyetlen esőcsepp sem hull. Fekete bogarak fellegei azok, miknek milliárdjait szíja be minden lehellet.

Fojtó, tikkasztó meleg uralkodik itt, mintha be volna zárva az ég, s a nap tányérjába be lehet nézni, mint a holdba.

Szellő nem fuval itt, hanem mellre ülő posvány lég csapódik forrón az ember arczához.

A nádtenger, a gazdag vízi növények országa le van perzselve, a hattyúk és vadludak falkái kipusztultak, egy békafi sem énekel, egy vízibika sem zúg a kietlenben, csak a szikkadó dágvány pöffedik olykor, méreggőzt fuvalva a halállal terhes levegőbe.

Mindenütt holt hallgatás, mindenütt a halál képe nagyszerű alakban, mindenütt enyészet.

A sziget fái olyanok, mintha leégtek volna, mérges hernyók zsugorították össze leveleiket.

Füveit tövig leette a repülő sáska, minden bokrot, minden növényt; egy fűszál nem maradott. A réteket száradó békanyál és hinár lepi, a dombokat sűrű pókhálók; a házikó falai szétnyiladoztak, tetejét levetette az erős szél, s most moh és tövisek teremnek küszöbén, egyetlen lakója egy vén tekenős béka.

Körül a nádtengert elvágta egy rémületes kőeső. Ezen év gazdag volt minden csapások megtermésében.

* * *

Ezen napjaiban a közirtózatnak, midőn senki rokont és barátot nem ismert, midőn testvér testvérét ápolni félt, nem feledkezett el boldogtalan ellenségéről a csavargó és eljött azt meglátogatni.

Körüljárta a kietlen, letarolt szigetet, összekereste az enyészetnek indult szobákat, hitta nevénél ellenségét, de az nem jelent meg; az egész szigeten nem volt egy bokor, hova valaki elrejthesse magát.

Végre meggyőződék felőle, hogy Góliáth, használva a Tisza és a posványság szokatlan kiapadását, s az országos zavart, megszökött, s e részben teljesen megnyugodva, visszafelé vette útját, midőn egy völgyben a leveletlen dudvák között egy gödörre akadt, mely gödörben feküdt halva Góliáth Péter; térdei mellére voltak húzódva, két keze görcsösen szorult hátraszegült fejéhez, arcza zöld penészszel volt behúzva, az egész test behomokosodott, szája és szemei pedig borzasztóan nyitva maradtak.

E gödör mellett egy kisded halom volt felvetve, elébe egy faragatlan kereszt letűzve, e kereszten Góliáth Péter kis gyermekének ruhácskái függtek, az időktől szétrongyolva.

A csavargó szíve elszorult.

Egy kapát keresett, s a holtat vele bekapálta.

A ledőlt kapu egyik szegletkövét a sír fejéhez ásta és késsel rámetszé:

SIT TIBI TERRA LEVIS!

Azután levevé fövegét, kezeit összetette, s halkan egy Miatyánkot monda el.

Azután fölemelé kezeit és monda: Bocsáss meg neki Isten, mint én is neki megbocsátok!

* * *

Ez idő óta Bálnait nem hítták többé csavargónak. Apja és nagybátyja vagyonait átvéve, egy tanyát építtetett magának oda, hová kedvese volt temetve, s annak sírja körül virágos kertet, a sír fölébe üvegházat; a legszebb virágok, mik ott nyiltak, kedvese sírhalmára voltak rakva.

Gyakorta meglátogatja testvérét, kit gróf Szilárdinénak hívnak, s kit szeret és tisztel mindenki, a ki ismeri, legjobban férje, ki atyja népének.

Tanyája szomszéd a vén Rónaiéval, ki egyre-másra őszül, de jó kedve és istenbeni bizalma naponnan szaporodik.

Sokszor üldögélnek egy pohár bor mellett s régi időkről beszélgetnek.

Bókváryné asszonyság is igen megkegyesedett, mióta megvénült, egész napjait kegyes könyvolvasással és pletykagyűjtéssel tölti, s igen összehúzódva éldegél.

* * *

Az ifjabb Rónai pedig mind e mai napig készíti az örökké égő lámpát; különben igen okos és becsületes ember.

* * *

Tekintetes Bálvándy táblabiró úr megszünt vendégeit itatni, azaz meghalt; roppant epitaphium van felette, lesz baja vele a feltámadáskor, míg fel tudja emelni.

Szeretném ide irni, a mi minden sírkövére fel van vésve, vers és próza, megtelnék vele egy kötet, de nagyon siralmas; pedig én sem sírni, sem ríkatni nem szeretek.

* * *

A cántus prézes úr jelenleg kosta Girgácziában.

Conventiója negyven bankóforint, hat köböl árpa és négy font szappan.

Feleséges ember és mód nélkül megkoppadt kaputban jár.

* * *

A Dömsödi Góliáth család magvaszakadtával vagyonai visszaszálltak a királyi ügynökre.

TARTALOM.

• Népünnep 1
• A jó szomszédok 14
• Csodák 26
• Az apa sírja 33
• Két földesúr 45
• A szalmagunyhó 85
• Ifjabb Dömsödi Góliáth Péter 95
• A nagynéne és unokahuga 108
• A cantus præses 119
• A táblabiró 132
• A zivatar éje 141
• A koplaló 148
• Fekete ház 157
• Zöldhalom 167
• A csavargó 175
• A félelmes tanya 184
• Vértörvényszék 190
• A vén czigány 204
• A fukar végperczei 214
• A kegyes férfiu 219
• A boldog ember 224
• A mocsárok viránya 231
• Élő férj özvegye 242
• A törvények halottja 246
• Szegény biró be kár volt 254
• A sírásó 267