JÓKAI MÓR
ÖSSZES MŰVEI

NEMZETI KIADÁS

VIII. KÖTET

HÉTKÖZNAPOK

BUDAPEST

RÉVAI TESTVÉREK KIADÁSA

1894

HÉTKÖZNAPOK

REGÉNY

IRTA

JÓKAI MÓR

A FRANKLIN-TÁRSULAT TULAJDONA

BUDAPEST

RÉVAI TESTVÉREK KIADÁSA

1894

NÉPÜNNEP.

Mintegy húsz éve lehet, – nem tudom, szerdán volt-e vagy szombaton, – elég az hozzá, hogy nagypéntek napja volt. A nap, szokása szerint, jókorán reggel fölkelt s megkezdte betanult pályafutását az égen; a verebek fölébredtek s elkezdték dicsérni az asztagokat, melyekben számukra kész kalászok teremnek; a verebek fölébreszték a gazdasszonyokat, a gazdasszonyok fölébreszték a cselédeket, és a gazdákat fölébreszté a szomjuság. Ezen körülménynek köszönheti a nagy kiterjedésű K... városa – köszöni is azóta naponta – azon esetet, hogy a napnak azon szakaszában, mely egy classicus régiségű diák példabeszéd szavaiként, a múzsákba annyira szerelmes, minden rendű és rangú lakosai, talpon és fejjel az ég felé állanak; – a gazdák, miután a kerek kalapot a szegről leakasztván, abba saját fejöket beleültették, s ekként e mai napra rótt öltözködés kivánalmainak eleget tettek vala: indulnak szokott napi foglalatosságaik után, megtudandók, hol árulják legolcsóbban a vizet, azon vizet tudniillik, melylyel bizonyos emberbarátok, kiket a közvélemény csaplárosoknak nevez, a bor kártékony hatású erejét törekednek megszelidíteni. A diákok előkotorják az ágy alul könyveiket, a beléjök hajtogatott füleknél fogva azokban kikeresvén a délelőtti leczkét, szorgalmasan faragják a padokat, vagy legyeket fogdosnak s egyéb ily épületes foglalatosságokban gyakorolják túlömlengő, ifju erejöket. A görög kalmár elkezd fel s alá sétálni három lépés hosszú üres boltjában. – A Zrínyiből kergetik haza a vendégeket. Az öreg harang pedig az öreg toronyban a város minden rendű és rangú lakosainak személyválogatás nélkül tudtára adja, hogy – hét az óra.

Így történt ezelőtt húsz évvel is K... városában, nagypéntek napján, mely nap csak annyiban különbözött egyéb tisztességes hétköznapoktól, hogy e napon sem vörös, sem fehér, sem semmiféle nemzet színét viselő bort, egy igaz hivő sem szokott inni a nagykiterjedésű városban, hanem – a városon kívül. Örömünnep napja volt ez, mely öröm nem hagyta magát a gerendák és sárfalak közé szoríttatni, hanem kiviteté magát a szabad mezőre, melynek köröskörül csak a láthatárba olvadó mennyország a kerítése.

Már reggeli kilencz órakor irmagul sem lehetett az említett város falai közt épkézláb embert találni. Ifjak és vének, nők és férfiak, gyalog és lóháton, egymásba csibenkedve, egymást megelőzve és egymást siettetve, vágtattak, nyomultak és törekedtek ama hosszú térségen kifelé, mely, sárba és porba öltözködve, a városon belől szokásnál fogva neveztetik utczának; innét pedig kiérve, a nélkül, hogy jellemén legkisebbé is változtatna, kocsiút nevet visel s a szőlők közé visz, melyek nem csekély távolságban fehérlenek a meggy- és cseresznyefák virágaitól.

E szőlőkön innen, kedves kis halmon piroslik egy kisded kápolna teteje; előtte egy fekete márvány obeliszk, melynek vén bemohosodott betüi olvashatlanok. Közel a kápolnához négyszegű temető terül, mint zöld folt a csapásnak nevezett csordajárta homoksík felett, mint oáz a Saharában, melybe, virágok helyett, fehér, piros és kék keresztek vannak ültetve. Ennek átellenében van a mázsaház, idomtalan, nagy tetejű épület; magánosan van ott, száműzve a távolabb két sorban vonuló deszkasátrak phalanxa közül, háta mögött két domboldalba vájt pinczekocsma, és egy pocséta szélén a korlátokkal ellátott bikaakol tünnek föl, le nem irható, regényes helyzetben. Ha már most valaki magát azon kútágas tetejébe képzeli, mely, e körülményesen leirt tárgyak közt helyet foglaló tér kellő közepén, valamennyi szomjas utasok nagy gyönyörűségére, kútgém és veder nélkül van felállítva, és innét, e magasságból a messzeségbe széttekint, és látja az említett tárgyak és épületek fedeleit, erősen megrakva mindkét nembeli halandókkal, látja a mázsaház kéményeiből előbukkanó kiváncsi fejeket, kiknek, kiváncsiság dolgában, mit sem engednek a sátorok ormaira kapaszkodottak fejei, – és látja, miképen minden igaz hivő iparkodik saját becses személyét bizonyos bátorságos hely sánczai közé elbarricadozni, a nyilt térséget osztatlanul engedvén a lovaslegényeknek, kik kezökben pattogó karikással, szájukban még pattogóbb és karikásabb teringette-szerű felkiáltási tropusokkal száguldoznak fel s alá jó kedvök szárnyain; ha valaki ezen óvakodási előkészületeket figyelemmel végig tekinti, sajátszerű előfogalommal fog birni azon nagyszerű népünnepről, mely szemei előtt ekképen végbemenendő lesz.

A mázsaház tárt kapuja előtt, karcsú szalmaszékeken, a város előkelő hölgyei foglalnak helyet, szivárványos legyezőikkel sátorozva el érdekes halványságú arczaikat, a nap merészen bámuló sugárai elől; érdemes férjeik, mind tapasztalt, bizodalmas férfiak, – több telivér ifju honreménynyel egyetemben, az ajtóküszöbhöz és holmi vitézi megugráshoz megfejthetetlen vonzódást nyilvánítanak; – míg az örvendő közönségnek azon része, mely öltönyei hosszúsága miatt azon elismert hasznú műtételre, mely hadi nyelven megfutamodásnak neveztetik, nem alkalmatos, a négyszögű temető árkai közt találta czélszerűnek, népies vigalmaival együtt, letelepedni. Azon csekély része pedig a férfitömegnek, mely őseitől öröklött rettenhetlen bátorságánál fogva – miután azt, az említett csárdákba történt rövid betekintés által, hathatósan megedzette volna – a síkra kilépni elég merész vala, oly nyomatékos vendégmarasztókkal és jelentékeny petrencze-rudakkal találta magát ellátni, miszerint lehetetlen volt észre nem venni, hogy az élvezetes népünnepély megkezdésére bizonyos rémületes és minden szíveket iszonyattal betöltő tünemény megjelenése váratik, melyet látni sokan, de melynek szemébe nézni kevesen akarnak.

E víg és minden szív- és szemeket gyönyörködtető mulatság így tart reggeli kilencz órától délután háromig; az élvező közönség jön és megy és néz, és nem lát semmit; haragszik és nem tudja kire és ismét kibékül; a két pinczecsárdát pedig a nap terheitől és még valamitől elázott férfiak kezdik körülfeküdni, kik mindnyájan bőgő-hegedűnek nézik immáron a dicső eget és azt sem tudják: fiai, vagy leányai-e ők az édes apjuknak?

Az érintett és árkokkal körülvett temető közepe táján kőemelvény foglal helyet, mely a szentháromság talapzatát képezi, kékre festett homokkőből faragva. Ez emelvényen két, finom modoruk s öltözetök választékossága után itélve, előkelő rangú hölgy ül, kik épen nem látszanak ez általános, unalom-fűszerezte kiváncsiságban, s e félelembe mártogatott örömben résztvenni.

– De csak mégis áldott, jó úri ember ez a Dömsödi úr; mi sok szép javakkal áldotta meg a mindenható, és mégis milyen nagy leereszkedést mutat irántunk; mennyivel tartozunk már eddig is neki és mégis úgy bánik velünk, mintha ő volna adós; ezt az urat meg kell becsülnünk, leányom, bizony meg, kivált neked, ki iránt oly nagy figyelemmel viseltetik; aztán, ki tudja!… Még eléggé fiatal… mi volna lehetetlen?… no de nem szólok, semmit sem szólok; úgyis látom, hogy rám sem hallgatsz.

Ilyetén beszédektől szabadítá meg keblét az említett hölgyek egyike, kinek kegyes és jó szándékkal tele arczulatában, könnyü első tekintetre megismerni az édes anyát; szavaiban a gyanútlan, mindenben hivő nőt, ki minden embert becsületes embernek, minden szót igaz mondásnak tart s vétkeznék, ha valakiről valami rosszat csak fel is tudna tenni, kivált ha az a valaki – még nagy úr is.

A megszólított hölgy, – egy fiatal leányka, gyermekded arczán a kora búskomolyság nyomaival, – miután egy fájdalmas tekintettel mindazt megmondta anyjának, mit szóval és hangnyomattal elmondani nem lehet, az ártatlan szív homályos aggodalmait, némán nyomott el egy könyet sötét szempilláival, némán nyomott vissza egy sóhajt kebelébe.

Minő felhő lehet az, mely a gyermekszív napvilágos reggelébe sóhajt és könyeket zavar?…

– A ki áldója van, ni! Bizony behunyja a szemét, hogy ne lássa, hogy becsületes emberek között van! zúgá mellettök egy erős, férfias torokhang, egyszersmind azon hang tulajdonosa hatályosan ránta vissza egy kapaszkodó suhanczot, ki pimasz közömbösséggel akarta magát a két hölgy mellé fészkelni. Nézd! fejezé be a torokhang ura, holott semmit sem mutatott a legénynek egyebet, mint ökleinek mivoltát, melyekkel – miután annak gallérját elegendőképen megrázta s őt vagy egy ölnyi távolságra egy lökéssel odább szállította volna – önelégülten markolt bajuszába, vidám, protectori tekintettel mosolyogva fel védenczeire.

Az elutasított suhancz pedig, ki semmihez sem hasonlított jobban, mint egy krumplizsákhoz, mely felül zsíros kalapban, alul két sáros sarúban végződik s e sajátságaiért Telezsák név alatt volt ismeretes a nagy kiterjedésű város közönsége előtt, három önkénytelen czigánykereket vetvén, elvégre ama részén támaszkodott meg testének, mely a természet által azon czélra látszik rendeltetve lenni, hogy legyen hova helyheztetni a pápaszemet; azután pedig nagy sántítások és nyögések segedelmével felvánszorogva, oly emberevő pillanatokat hajigált kalapja alul hevenyészett keresztapjára, minők egy leforrázott kuvasznak is becsületére válnának, s neki iramodván, addig meg sem állott, míg a mázsaház egyik ablakvasára felkapaszkodván, magát illendően nem biztosította.

A talapzaton álló idősb hölgy elismerő fejbólintással köszöné meg az athletának markos szolgálatát, míg az ifjabbik kérdezé, talán magától, talán senkitől sem: – Miért jöttünk mi ide?

Az igaz, hogy ezen kérdést más akárki is tehette volna magának, miután hat álló óra hosszat hasztalan várt, tűrt és remélt, és még sem látott semmit; de ez általános okokon kívül egyéb és fontosabb okai is voltak a fiatal hölgynek megkérdezni magától: – Mit keressz te itt, e lármás öröm közepett? minek hozod szenvedő arczodat ez örökké mosolygó képek közé? e vidám örömzajt termő világ nem a te világod; minek jösz ide ábrándos bánatoddal?

E hölgy atyja Zilányi József volt, hajdanta egyike a legtehetősb kereskedőknek, kit azonban később a devalvatio, megbukott adósok és legkivált saját becsületessége annyira alábbszállítottak, hogy miután bizonyos roppant vállalata tönkrejutásával, teljes elmezavarában, kénsavanynyal a legirtózatosabban kivégezte magát a világból, nem hagyott hátra özvegyének és fiatal árvájának egyebet egy igen keserű emlékezetnél és egy betáblázásokkal terhelt szeszgyárnál, melynek gyér jövedelme fedezte azóta a hanyatló család napi szükségeit.

Özvegye azon gyámoltalan nők egyike volt, kik senkinek használni nem tudva, egyaránt bízva Istenben és emberekben, sem saját, sem a más csalódásából tapasztalásaik tárházát nem öregbítik, hagyják magukat csalni és csalogatni a legkábább reményektől; kiknek jósága, báránytürelme, kegyes-hívősége kész zsákmányul áll boldognak, boldogtalannak. Erőtlen testben erőtlen lélek. Ez volt anyja Jankának, ama szomorú hölgynek, a gyermekded halovány arczczal.

– Jön! Jön! Jön! Fussatok! Szaladjatok! Hohó! Jön!

Roppant lárma keletkezik. Ezer torok ordítása, kaczagása, sikoltozása, fül még nem hallotta chaoszszá vegyülve, mintha az itélet napja jönne, nagy trombitával kergetvén maga előtt a nyargaló por- és embertömeget, kik nem győzik egymást bátorítani a szaladásra s rivallni a várvavárt szörnyeteg jövetelének hírét. Porfelleg, lábdobogás és bömbölés, kezek és lábak, gyermekek és férfiak, rémület és öröm, egy roppant, egymást kiegészítő gomolylyá gubanczolódik, mely lassanként kezdi magát újra elemeire bontani; a porfelleg le- és elszáll, a lábak elszaladnak, velök együtt a gyermekek és férfiak és a térségen nem marad egyéb, mint a bömbölés és egy elefántnyi termetű bika, a pusztákról kivert legszilajabb csordavezető, mely emberi hangot még nem hallott soha. Megáll a téren; első lábait szétfeszíti, s felemelve koronás homlokát, vérben forgó szemeivel körülbámulja az ujjongató sokaságot; farkával korbácsolja két oldalát; olykor rekedt, kurta bőgése hallik.

– A kutyákat! A kutyákat! rivallja türelmetlenül a nép; s rögtön tompa ugatás kezd hallatszani, s kilencz roppant szelindek, egyik nagyobb, mint a másik, termett a téren, míg a megtámadott vad, földnek szegezve hegyes szarvait, az első reá rohanót, egy hosszú fekete-vörös ebet, úgy hajította a levegőbe, miszerint kicsinyben mult, hogy odafenn nem maradt. Erre a többi ebek, általános csaholás közt fogták körül. Mindenik szakasztott a füleiből egy darabot emlékül, s kapott tőle egy rugást és öklelést szinte emlékül. Mérgesen vonszolja az üldözött vad veszedelmes fülönfüggőit a fövenyen alá s fel, s bőszülten s ereje érzetében némán küzd az uszított csoporttal; a homok véres és dúlt, a merre jár. A nép tapsol, – a lovagok ostorai pattognak, – a hentesek ebeiket úszítják, – a nép örömében nem találja helyét.

Valahára azonban a csordafő sokallni kezdi a tréfát, szétcsap amúgy alföldiesen mulattatói közt; ezek jobbra, balra hullanak előtte, s egyenesen a nézőkkel tömött mázsaháznak rohan. Bömbölve gázolt embereken, kutyákon keresztül, olykor ugrásokat téve, minők egy balletttánczosnak is becsületére válnának; a népség sikoltott, kaczagott, ordítozott, – a bika bőgött, – a kutyák ugattak, – pokoli lárma lőn… Ezt nagyszerű, általános kaczagás váltotta fel, minőt csak más baján támaszthat az ember. A bika, egy előtte rohanó hős bundagallérjába akasztván villája hegyét, azt a levegőbe felemelte, s ott kirázta hüvelyéből irgalmatlanul, mint szárából a tölteléket, – azután átszökve a kipottyanton, a bundával mint lobogóval szarván, szélsebességgel nyargalta körül a mázsaházat; – a népség, mely szinte a ház körül futosott, nem egyszer, midőn azt hivé, hogy előle fut, szemközt találkozott vele; – s mindez igen mulatságos látvány volt, főleg azokra nézve, kik azt messziről nézték.

– Ajjajjajjaj! ordítá a nyakatlan Telezsák az ablakvason, midőn hirtelen a szarvas állatnak despotai jókedvében eszébe jutott az ablak alatt megállani, s az ott függőknek szarvaival elérhető részeiket gyöngéden megvakargatni. Jaj, jaj! segítsenek! kiálta a bátorszívű legény, midőn a hegyes szarvak magyar nadrágját kezdték fejtegetni, s ordított, a mint csak harminczkét fogai közül kifért az ordítás; – midőn azonban szomorúan tapasztalná, hogy szava kiáltó szó a pusztában: egy kétségbeesett szándékra vetemedett, s eleresztve az ablakvasat, idomtalan szökéssel, magát a szarvasmarha nyakába vetette, annak két szarvát körme közé fogta, lábait összekulcsolta szügye alatt, s ott ült vitézül, mintha csak oda szabták volna. A csordavezető eleinte nem tudta, miként válaszoljon a szokatlan udvariasságra, szökdelt, rugdalózott, szarvait rázta, fejét hol hátra, hol előre csapta; – de lovagja, mint a majom, szorosan belecsimpajkózott, az összegyűlt sokaság nagy szívörömére.

Azonban nem oly könnyű az ökrök apján kifogni, mint azt az ember gondolná; midőn észre vevé, hogy erővel nem boldogul, fortélyhoz folyamodott, s a mázsaház alacsony ajtaján berohanva, ülnöke betörött orral marada le a nyeregből.

Lőn azonban a mázsaházban összegyűltekre nézve «ne mulass». A bika a pitvarból a terembe ütötte be fejét, s csak szarvai terjedelmének köszönhetni, hogy az ajtón be nem lépett. Ki volt most szerencsésebb, mint ki az ágy alá menekülhetett? A csordafő az ajtón át irtózatos dolgokat beszélt a benszorult szepegők füleibe, kik annyira tele voltak negativ bátorsággal, hogy félelmei közt bizonyos asszonyság egy fiatal úr karjaiba omlott, kit ijedtében nem tudott saját, jelen nem lévő férjétől megkülönböztetni; egy úr pedig rettegései közben egy másik úr zsebébe talált nyúlni s belőle egy degez tárczát talált kivenni s magánál felejteni, melylyel azonban híresen megjárta, mert a tárcza tele volt szerelmes levelekkel, miket a megkárosult úrhoz saját szeretett neje irdogált; – egy országos hírű, nyugalmazott, vitéz kapitány úr pedig, e kínos lelki állapotjában, egyszer mindenkorra fogadást tőn, hogy soha többé hadi kalandjairól beszélni nem fog. – – Denique, nem volt az egész gyülekezetben egy garas ára bátorság.

Szerencsére kívülről néhány henteskamasz belecsimpajkozva a hivatlan vendég frakkja végébe, őt annál fogva szerényen kiszólították, s ekként nagy veszélytől menték meg, ha nem is a hazát, de legalább a mázsaházat. A bika látá elközelegni végső pusztulását, azaz tulajdonkép már semmit sem látott; a vett sebek, az üldözők ordításai, a megérzett vér szaga megvakították; iszonyú haraggal fordult vissza, s a lovagok egyikét paripástul együtt halomra döntve, bőszülten iramodott a nézőkkel tele temető árkainak; irtózat és rémülés futottak előtte; kik kívül voltak az árkon, azok befelé rohantak, a belőllevők kifelé, s valamennyien bele az árok iszapjába. A szilaj állat egy vakmerő ugrást tőn az árkon keresztül, de ereje cserben hagyta és – visszaesett; de az árok tömve volt menekvőkkel, kiknek halmazán lihegve gázolt át az üldözött, s egy helyen rést találva, felszökött a temetőbe, mely ekkor már puszta volt és elhagyatott, mint egy – temető.

Csak a kőemelvényen álló két hölgy s védőjök, a vasgyúró athleta, nem futottak el. Az elsőbbeket a zsibbasztó félelem, az utóbbit a félelem nem ismerése tartóztatá vissza. A két hölgy egymást átkarolva tartá; az anya merev, lebűvölt pillanatokat vete az irtózatos állatra, leánya ölében feküdt behunyt szemekkel, míg az athleta ingujját tűrte fel, öklöket és karokat tüntetve elő, melyekről Sámson juta az embernek eszébe. Roppant, hat lábnyi magas férfi volt, őszbe csavarodó fürtökkel és széles vállakkal, kerekded, mindig fiatal arczulattal, melynek bátor, jószívű kifejezése oly buzdító tekintetet mutatott, s e hatást csak emelte az arczon végig vonuló szénfekete bajusz.

A bika körülnyargalta a temetőt, s miután tapasztalta, hogy sehol nincsen kimenekülésre út, kétszerezett dühvel fordult a benmaradtak ellen; ezek voltak: a két hölgy és a vasgyúró.

Idomtalan bakugrások közt szökdelte át a vad a sírokat, s véres fejét hányva-vetve, előttök termett; megállt, szilaj tekintettel néze a remegő hölgyekre, fejét rázta s rekedten dörmögött.

– Ide fordulj! kiálta rá a férfi s kirántva egy félig kidűlt fiatal akáczfát tövestől, azzal hátba hajította. A bika erre három lépést hátrált, azután szarvait földnek szegezve, iszonyú bőgéssel rohant előre. A két hölgy nem merte szemeit fölnyitni, s némán tapadt a szentháromság lábaihoz, – de a férfi megkapta egy kézzel a vad szarvát, másikkal pedig jószívűen homlokon csapta azt; olyan volt e csapás, mint egy taglónak a csapása. – Itt állj meg, ordítá az állatra, s megfogta két kezével a szarvait;… a bika érezte, hogy emberére akadt, utolsó, de minden erejét összeszedé, hogy azt legázolhassa; azonban a férfi izmos öklével lenyomta egyik szarvát, másikát felemelte, jobb lábát, mint oszlopot a bika szügyének vetette, – ekkor nyakának egy rögtöni csavarintást adott, s mindketten a földre zuhantak.

Percz mulva felkelt a férfi, erősen sántítva; diadalülte arczczal mutatott a leküzdött ellenre, s mosolyogva mondá: Ezt is megtanítottam becsületre. A bátor athleta lába ki volt ficzamodva.

A bika nem kelt föl, mosolygó arczot sem mutatott, hanem lábaival szétrúgott, orrán, száján folyt a vér és szemei elfordultak. A dühös bikának nyaka volt kitekerve.

Szörnyű zajgás kelt erre a nép között; kik ezelőtt perczczel páni félelem közt futottak, most vakmerő kiáltozások közt térének vissza, s neki türkőzve, hallatlan bátorsággal fogák a holt állatot körül, mely őket és hősi bátorságukat kinyuló nyelvével látszott gúnyolni. – «Hol van csak? Merre van az a bika? Majd megmutatjuk mi neki! Hiszen majd szemébe nézünk!» Ilyen s még ilyenebb hetvenkedések hangzának minden oldalról; – csak egy perczen mult, hogy a nép hirtelen kelt bátorsága az eget nem verte… Azon percz bekövetkezett…

Tetőpontján e minden keresztény ember fogalmait meghaladó ordításnak, a legszilajabb népkedv kitörésein keresztül, a petrinusok egyházának félrevert harangjai kezdének beszélni, tompa, meg-meg álló kondulásokban, hirdetve vészt… vészt!… vészt! A futtában lévő jókedv megállott, a nagyszerű zsibaj elnémult; – mintha egy népet ütött volna meg egyszerre a szél, oly csend lőn, csak a harangok érczszava hirdetett borzalmas dolgokat. Minden arcz a város felé fordult, hol iszonyú pompában égett kék lánggal egy magas épület; – sötétkék lángfolyam látszott rajta lobogni, vöröslő füstöt hajtva fel a magasba; olykor élénk lángnyelvek lobbantak ki belőle, s egy ablakából hosszú rézsutos lángsugár lövelt ki, mindinkább hosszabbodva és közeledve egy átelleni szénaraktár épületéhez.

– A szeszgyár! ordítá egy hang; sikoltás hallatszott rá, s a két úri hölgy körül hullámzani kezdett a nép.

Következő pillanatban újra fölkelt a zaj; zavargó, chaosszerű lárma lőn; de nem hallattak hangjai a jókedvnek; rémülés, kétségbeesés hangjai voltak ezek, egy összes, fájdalmas jajkiáltás: – Nőm!… házam!… gyermekeim!… templomaink!… Isten segíts!… – hallatszának ki az általános zajból. A nagy tömeg, mint gátat szakasztott folyam, a város felé rohant; rémült nők futottak, rekedten kiáltozva, gyermekek tapostattak el, kutyák vonítottak mindenfelől, borzasztóan.

Ugyanekkor a város túlsó oldalán, néptelen, szűk utczában, vágtatva nyargalt egy lovag; paripájáról szakadt a tajték s porfelleg támadt nyomain. Vad pillantásokat vet olykor háta mögé s a feje fölött pirulni kezdő égre és lovát vérig sarkantyúzza. Himlőhelyes arcza sáppadt; ajkai reszketnek.

– Megállj! ordítja hirtelen egy hang, s egy keresztutczából előrohanó ifju erős kézzel ragadja meg a rohanó lova fékét. A száguldó mén lerántja őt lábáról s sebes futtában maga után vonszolja a porban. A lovag ijedten nyúl keblébe, s egy éles kést von elő; a mén megáll, némán, dühösen, kétségbeesetten néznek egymás szemébe; az ifju arcza halvány, nagy olajszín szemei vannak, s holló fekete haja és magas homloka.

– Légy átkozott! kiált az ifju, s öklével mellbe sújtja a lovagot; az megszédül nyergében a csapástól, gyilkát baljába cseréli, s azzal egy elszánt döfést irányoz ellenére, – azután szédülten borul lova nyakára s elrohan.

Az ifju fulladozva tántorog a falig, kezét mellére nyomva, s ott eszméletlenül rogy le. Körülötte piroslik a fövény.

De piroslik az ég is.

Iszonyú szél támad.

– Ég, ég a város! ordítják minden felől.

A harangok zúgnak. A vihar egy lángóriás, mely végig röpül vörös szárnyaival a háztetőkön, a templomok és tornyok felett, fel a felhőkig; nincs a ki segíteni tudjon többé; nincs gondolat, nincs remény, nincsen akarat; – uratlanul emészti martalékjait a bőszült elem. Egész utczák, mint egyetlen, roppant máglya, lobognak az égre; az éjnél feketébb füstmenyezetben ökölnyi szikrák, mint helyeikről leégetett csillagok, kóvályognak, körülcsóválva a forgószél hatalmától. Az egész égboltozat izzadni látszik. A világegyetem, mint egy nagy érczkohó, lángol; benne, mint olvadt érczláva, sötétvörös felhők tömegei hömpölygenek. – Rémülés hangja üvölt a pokoli napfényben világló utczákon keresztül, melyeken sötét füstárnyakban az irtózat és nyomor fekete alakjai vonulnak át; olykor egy zuhanás hallatszik ki a köz hangviharból, kisérve szívszaggató jajok ezreitől: toronytetők zuhannak a földre, közben sűrű vészlövések és a félrevert harangok szomorú kongásai…

A nép eszméletlenül, rémülten, vakon sír, fut, imádkozik, vagy némán, őrülten bámul a tűzbe. Nő és férj, apa és fiak nem ismerik egymást. Látni lehet anyákat, kik kosárkával karjaikon futkossák be az utczákat, nem jut eszökbe, hogy gyermekeik is vannak; a rémület elvette eszméletöket. Látni lehet tisztes férfiakat, kik egy avult könyvet hónuk alá csapva, azzal, mint ereklyével jönnek, mennek a tűz között, mely vagyonaik legbecsesbjeit óvhatlanul fölemészti. Több helyeken férfiak állnak az égő gerendázaton, őrülten csapkodva fejszékkel a sziporkázó tűz közé, s rekedten kiáltozva víz után; míg az utczákon tűzfecskendők nyargalnak föl s alá, a nélkül, hogy valakinek hasznot tennének.

A harangok lassanként elnémultak, a mint a templomok egyenkint égni kezdtek; csak a nagy torony, a vásártér közepén, kongatta még érczszavait, míg a közelgő lángok oldalait feketíték. – A toronyőr, egy vén, mogorva Quasimodo, egyedül volt a toronyban, s még akkor is, mikor annak lépcsői alulról már meggyulladtak, mikor a toronyablakon a füst kezde kitódulni, éles lángalakoktól átkigyózva, – még akkor is lehete hallani az egyenként félrevert kongásokat, s lehete látni a toronyerkélyen, a szédítő magasban a toronyőr alakját phantasticus füstgomoly közt megjelenni, a mint kürtjét szokás szerint kétszer megfúvá s rendületlenül, hideg vérrel néze le a szüntelen emelkedő lángoszlopokra.

Néhány percz mulva elnémult az utolsó harangszó is; a láng összecsapott a torony fölött, az ércztető olvadtan zuhant le a templom romjaira; a torony lobogva gyulladt ki, a nép sírt, a vihar kaczagott; s mint az évkönyvben irva van: felégett a piaczon a szalmaszál.

Így végződött az élvezetes örömünnep K...... városában, 182* évnek azon napján, melyen a harangok Rómába szoktak zarándokolni.

De távol, az örkényi erdőknél, vendégtelen homokbuczkák sűrűjében száguldó lovag rohan, s futtában rémpillantásokat vet a két mérföldnyi távolban égő városra, melynek ijesztő fénye a fekete éjen át reszkető arczára világít. És rohan;… lova gyors, de egy tűz-vörös felhő feje fölött mindenütt kiséri, – s kiséri rettegő szívében egy halovány arcz, melynek fenyegető vonásai kitörülhetlenek.

Ez ember: Dömsödi Góliáth János.

A JÓ SZOMSZÉDOK.

Sz. városában épen a falu1) közepén egymás mellett két avult ház van. Alakjaik hasonlíthattak egymáshoz hajdan, mikor még jámbor ősapáink, a magyar barátság kedveért, egymás ízlését örömest átvették; az iszonyú, aránytalan contignatiós tetők, az ősdivatú, vaskosaras ablakok, a törpe rácsozat a ház elején, mintha csak egy huzomban álmodta volna terveiket a k...i pallér, e hóhéra minden jobb ízlésnek; de a későbbi idők és utódok szeszélye nagyot változtatott alakjaikon; egyiknek oldalához jobbra-balra ólak, aklok, kocsiszínek vannak toldva, példás rendetlenségben és válogatott rondasággal; míg a másiknak, egyetlen ablakon és ajtón kívül, minden nyilásait betégláztatta valami sötét embergyűlölő. Egyiknek tetején tarkáll az évenkénti foldozás; másiknak kilátszanak szúrágta szarufái. – Egyiknek sarkaiból kifordult kapuját minden este négy béreslegény birja nagy fejtöréssel betenni; másiknak kapuja nem volt nyitva, mióta a mostani tulajdonos testvérjét belőle eltemették. – Egyiknek udvarán térdig érő sárban czammognak a földesuraság melancholikus tinai, míg a másik udvarán csalán és ganéjbokrok között jár sántítva egy szélütött kuvasz.

Egyik ház lakója Gyékény Márton, a kegyes férfiu; – a másiké Bálnai Körmös Gáspár, a fukar; már huszadik éve, hogy egy szót sem szóltak egymáshoz, noha húsz év előtt nem volt oly ünnep- és vasárnap, melyen egymást meg ne döngették volna. – Teljes életökben igen jó szomszédok voltak; ifjabb korukban egymásra puskával lövöldöztek, hajlott korukban pörökkel mulattatták egymást, s nem volt oly csekélység, melyet figyelem nélkül hagytak volna, ha abból a szomszédra nézve valami boszúság keletkezhete. Márton galambokat tartott, – Gáspár gólyát, mely a galambfiakat elhordta; – Márton ekkor macskát szerzett, mely a gólya-örököseket emelgette el, – Gáspár ismét vidravasat, mely a macskákat fogta rakásra. – Márton ablakot vágott a Gáspár udvarára, – Gáspár ólat rakott az ablak elébe. – Gáspár nagy kedvelője volt a nyugalomnak, – ezt jól tudta Márton, s a jó szomszéd kedveért mindennemű fülbeli élvezeteket előszedett s megszerzett, melyekkel annak unalmas óráit rövidítse; vagy fürészt ráspoltatott ablaka mellett, vagy szelelő-rostával kelepeltetett, vagy ha már igen nagyot akart, feleségének adott okot a pörölésre, a ki túltett magán a szelelő-rosta kelepelésén is. – Márton nagy ellensége volt minden erősebb illatoknak, minők a kátrány-, tőzeg- és paprika-füst; azért is Gáspár jó eleve gondoskodott, hogy kivált esős időben, mikor a szél leveri a füstöt, Márton házkörnyékét, kéménye segítségével, ilyetén parfumökkel rendesen elláthassa; – s ha olykor a Márton baromfiai átlátogattak Gáspár paréjos kertjébe, onnét rendesen agyonütve repültek vissza, s ha ilyenkor Márton egyébbel nem tudta boszúját tölteni, Gáspár szélütött kutyáját bosszantotta a kapu alatt.

Ők tehát húsz év óta példányképei a legszebb szomszédi egyetértésnek.

Neveik, mint Orestes- és Pyladesé, együtt szoktak említtetni s példabeszéddé váltak.

Még tán a sírban is bosszantanák egymást, ha szomszédok lennének.

* * *

De kisértsük meg őket közelebbről megismerni.

Keressük fel legelőbb is, a kit legközelebb érünk – Gyékény Mártont; ott fogjuk őt találni az ajtó mögött ülve és imádkozva. – Gyékény Márton igen kegyes ember. Gyékény Márton sokat imádkozik. Igaz ugyan, hogy azt mindig megcsalta, a kinek valami köze volt vele; no de hiszen ő azért imádkozik és igen kegyes ember.

Igaz ugyan, hogy cselédei bérét el szokta húzni, elve: későn szántani, korán kaszálni,2) de hisz azért ő eleget imádkozik és igen kegyes ember; – koldusnak soha fillért sem ad, családja iránt kegyetlen, más kárában gyönyörét leli; hanem hiszen eleget imádkozik és igen kegyes ember; ő egy átváltozott szentek hegedűje, egy megtestesült olvasó, egy eleven mennyei lajtorja, kinek kegyességi híre ismeretesebb a réz kétgarasosnál, s kitől, ez oknál fogva, őrizkedni minden józan ember kézzel-lábbal iparkodik.

Itt ül ő egy szegletben; előtte kitárt könyv, körülötte mélységes hallgatás. – Szobája, szokás szerint, négyszegletű; alakját azonban alighanem azon időkben nyerheté, mikor még proportio és symmetria nem voltak feltalálva a világ csúfjára; ajtaja szentkönyvi aranymondatokkal van tele krétázva; falain pókhálók és martyrok képei függenek.

Egyik szegletben egy ősdivatú kakukkos fali óra, szentelt fűzbarkákkal koszorúzva; másikban egy háromszögletű almáriom, tetején két öblös eczetesüveggel; harmadikban egy keresztvégű zarándokpálcza; a negyedikben ül maga Márton úr, előtte könyv fekszik, melyből nem olvas. – Beesett szemeivel merőn néz egy, a falon függő kis képre. A kép nem valami különös. Egy fiatal férfi mellképe huszárruhában, mellén érdemkereszt, arczvonásai nemesek, büszkék; – a kép fekete rámába van foglalva, s már igen sokat vesztett színeiből; csak két fekete szem látszik még változatlanul, élethíven, s mindenüvé kiséri a vele szemközt nézőt. – E képet nézi leránczolt szemöldei alul a kegyes férfiu, nézi feszülten és dühvel és a gyűlölet legiszonyúbb kifejezésével arczán.

Korán reggel van, a nap besüt az ablakon; künn a tornáczban rettenetes hadi lárma támad, alig kisebb annál, mely a franczia futást megelőzhette: kereplő hang, fazéktörés, poflevek csattanása, sikoltások és a trombitatussal vetekedő hölgyeloquentia legnagyobbszerű kitörései, mintha egy egész nő-insurrectio, vagy hetivásár pörölne, alkudnék és óbégatna egyszerre és egyetemesen, ludak és kácsák falkáinak karéneke mellett. Pedig az egész csatazaj semmit sem jelent egyebet, mint azt, hogy Jutka asszony, Márton úr kardos oldalcsontja, felébredett és vele együtt felébredt a lárma, a feleselés, csörpör és a zajnak mindazon synonymái, melyek elől az ember be szokta dugni a fülét, s melyeknek létrehozására, hogy Mártonné asszonynak nem csekély tehetségei vannak, arra bizonyság a félváros és a falakról ijedtében leömlött vakolat és a cselédnép hátán a kék foltok és azoknak megtépázott kontyaik és üstökeik.

Korán reggel van; a pitvarajtón egy nehéz test zuhan be, káromkodva, mint a jégeső; azután feltápászkodik, kis idő mulva, a Márton úr szobája melletti oldalszobában harsány torokkal énekli valami gulyaszalasztó hang: – házam alatt fecskefészek, nem is eskütt ha nem r.....; – a cadentia, az éneklővel együtt, az ágy alá gurul, s a bivalyszuszogáshoz sokban hasonló hangok jelentik, hogy Töltsér Jónás, Márton úr mostoha fia, ki családját Jutka asszonynál fogva illeti, megérkezvén jókorán reggel onnét, hova tegnap este ment, Morpheus karjai közt pihen az ágy alatt.

Márton úr mindezekre nem ügyel; némán, keserűen nézi a fekete rámás képet, sötétzöld szemei fénytelenül függenek rajta, s olykor nagyokat nyög és fogait csikorgatja. Míg a kép délczegen néz szemközt vele: sötétfekete szemei meg nem hunyorodnak kigyói tekintete előtt.

A kegyes férfiu némán átkozódik, ökleivel deres haját tépi s hangtalanul mozgó ajkai az arczképhez látszanak beszélni átkos szemrehányásokat, – és az arczkép nyájasan mosolyog szemközt vele s nem változtatja színét átkaitól.

– Légy kárhozott, suttogja, felszökve székéről, a kegyes ember; légy átkozott a földben, melyben alszol, légy kárhozott, ha még valahol élsz a földön kívül; mindezt indulatosan és hang nélkül, magában, de nem gondolatjaiban, suttogva, de a boszú kitöréseivel. Minden tagja reszket.

Az asztalon, a zsoltárkönyv mellett, hegyes ár vagy gyilok fekszik, melyet Márton kezébe szorítva, vele az arczképhez lappang; a hegyes szúróeszközt őrült dühélvezettel fúrja annak mellébe, hol több ilyen szúrásnak nyomai látszanak, s várja, hogy majd tán a kép szeméből könyeket, sebéből vért fog látni; várja ingerülten, hogy annak vonásai érzeni fogják azon kínt, azon döfést, melyet egy el nem érhető ellenség szívének szánt, és eltorzulandnak; várja, hogy az vonaglani fog kezei alatt, vonaglani úgy, miként ő azt legédesebb álmaiból szokta látni, és esdeni irgalomért – az ő irgalmáért.

– Oh! kín! örökkétartó kín reád! ordítja ez ember lázas ingerültségében, a mint a kép, nagyon természetesen, mozdulatlan marad; fogait és szemeit összeszorítja, vére arczába fut, homlokerei megdagadnak, s vakon csap szúróeszközével a képhez, vakon és indulatosan. A tőr keresztül járja a képet, s midőn a kegyes férfiu reá tekint, a kép arcza el van kékülve, hajai szétmeredtek, szemei elfordultak, ajkai sóhajtani látszanak…

Ijedten szökik hátra, mintha kisértetet idézett volna maga eleibe; azt hiszi, hogy álmodik.

Pedig nem álmodott; a mint szembehunyva hozzászúrt a gyűlöletes arczképhez, eltévesztette az irányt s a mellé függesztett martyr kínszenvedések közé rajzolt mellképét találta spékelőtűjével keresztül dárdázni; ez azután természetes, hogy nem fogadta a döfést oly mosolyogva, mint a huszártiszt képe.

A kegyes ember arczáról csorgott a hideg veríték, midőn tévedéséből lassanként eszére tért. A lélekzet maradozni kezdett tüdejében s fülei zúgtak. – Ekkor úgy tetszék neki, mintha valami nesz volna a szobában. – Körül tekint s az ajtónál egy fehér alakot pillant meg, egy fiatal leánykát, egy gyönyörű vidám gyermeket, ki úgy jelent meg ott, a sötét háttérben, karcsú sylph-termetével és sötéten ragyogó szemeivel, mint egy kedves álomlátás, melyet hajnali szenderében szokott látni az ember, – s mely, mihelyt megszólíttatik, vagy szemeit fölnyitja az álmodó, azonnal eltünik, mely tündéri műtételre, mint a következés bizonyítandja, nem kis szüksége lett volna magának a mosolygó gyermeknek is, ki senki más nem volt, mint a kegyes férfiu leánya – Lilla.

– Mit? – mit? – mit keressz te e szobában? rivalla rá Márton, s úgy néze a gyermekre, mintha tekintetével akarná őt megölni; ekkor vette észre életében először, mennyire hasonlítanak leánya szemei ama képéihez a fekete rámában.

A kis leány mód nélkül megijedt s nem tudott mit felelni.

– Hogy mersz te leskelődni az én szobámban, he? rikolta az apa, dühösen toporzékolva; te, te átkozott fattyúlélek! majd megtanítlak én téged hallgatózni; majd megtanítlak én kémlelődni utánam, várj; – s ezzel szétnézett a szobában, megpillantá a zarándokbotot a szegletben, azt előragadta, s mint martalékához a tigris boszújában, lihegve közeledett a reszkető gyermekhez.

A gyermek némán, rémülten esett térdre előtte s kis kezeit összetette, s pihegve emelé fel ártatlan tekintetét hozzá.

– Hát ki mondta neked, hogy én utánam jőjj? mi? szólt tompa, vallató hangon az apa, mi alatt felemelt botjával s forgó szemeivel fenyegetőzve, közeledék a gyermekhez.

– Apám, édes apám! rebegé az, s Márton ölelésére nyújtá gyöngéd, gömbölyű kezeit.

– Hozzám ne nyúlj, ordítá a kegyes ember.

A gyermek elkezdett zokogni. – Hiszen – h – ma – h –, édes, kedves apám, – h – hiszen ma – h – neve napja van – h – én Istenem, csak meg akartam ölelni kedves apámat, de nem megharagítani; csak üdvözleni akartam; bizony semmit sem egyebet. Kedves apám, ne verjen meg; – s ezt oly esdve mondá, oly érzékenyen, hogy akárkinek másnak megindult volna rajta szíve, csak a kegyes férfiué nem.

– Ugy-e? rikácsolá; hát ma nevem napja van? Jó, hogy eszembe juttattad; neked pedig születésed napja van, nemde? no, hogy máskor emlékezetes nap legyen rád nézve ez a mai nap, hát gyere; s azzal előfogta a rimánkodó gyermeket a farizeus, s hosszan lelógó hajtekercseit kezére csavarva, a görcsös zarándokbottal embertelenül megveré, minden ütéshez valamely kitünő ajándék nevét említve: – nesze névnapi ajándék, nesze köszöntő, nesze mézeskalács, nesze bábruha! – és még tudja az Isten mit nem, míg csak a verésbe bele nem fáradt s boszúját kellő fokig meg nem hűtötte; – akkor aztán kirúgta szobájából az elkínzott gyermeket, s aranymondatokkal tele krétázott ajtaját becsapva utána, oly körmönfont interjectiókat szalaszta ki száján vagy hatot, minőket aligha tanult a bibliából.

A szegény kis leány pedig nem sírt, nem panaszkodott senkinek, hanem letörlötte könyeit, hajfürteit újra befonta s eltitkolta a felhólyagzott ütések nyomait, melyek gyöngéd tagjain égő szalagokként vonultak végig. Szegény gyermek! tizennégy év alatt megszokta a szülei szeretet ilyszerű kiömléseit, a nélkül, hogy tudná: miért fizeti az neki ily kegyetlen gyűlölettel vissza legérzékenyebb szeretetét? Annál inkább tudta azt a kegyes férfiu. Kifújta magát. Boszúját kedvére kiszellőzteté, s elégülten, mint ki tele van a legistennektetszőbb dolgok véghezvitelével, zsoltárját hóna alá kapja, kalapját felhelyezi fejére, kegyes és jámbor indulatokkal bővölködő arczulattal a – templomba indul.

Tehát kalapját föltette és ment. Ment a – templomba. Sok ember találkozott vele szemközt; ez egyébkor is megtörtént, midőn Márton úr rorátéra ballagott, s ilyenkor mély tisztelettel szokott mindenki kitérni előle s áhitatos «dicsértessék» fogadta minden oldalról; hanem az még soha sem történt vele, a mi most, hogy t. i. a vele szemközt találkozók, noha ő nem késett buzgóan savanyú képpel pislantani szemeik közé, minden tisztelgés félretételével, mosolyogva nézték fejbe; az öregek fejöket csóválták, az ifjak egyenesen a szeme közé nevettek, háta mögött pedig az állították, hogy Márton úrnak elment a sütni valója. – A szolgálók megálltak nézésére, a gyermekek pedig csoportosan kísérték s «ujujút» kiáltoztak utána.

Márton úr majdhogy ki nem jött a phlegmájából; nem csinál eléggé hosszú képet – így gondolá magában s még egy araszszal megnyújtá phisionomiáját; – akkor még erősebben kaczagtak rajta. – Egy anyós találkozott vele, ki kezeit összecsapván, csakugyan meg is szólítá; de azzal sem sokra ment, mert az, csupa kaczagás miatt, nem tudta magát kifejezni; s ekkép tökéletesen megbotránkozva érkezett a templomba, holott kalapját egy padra vágta, magát pedig a legeslegsötétebb szögletbe húzván, ott dörmögte végig imádságait a megváltó lábai előtt, kinek szavai mondták vala: A ki azt mondja, hogy szereti az Istent és gyűlöli felebarátját: hazudik az.

Az orgonasípok andalító hangjai elnémultak, az «ite missa est» elhangzott, Márton úr felkelt s indult haza felé; a mint kilép az utczára s szemeivel buzgóan felpillant az égre, oly áhitatosan tekintett szerteszélylyel, hogy még a tisztelendő háza előtti akáczfa is készült magát meghajtani előtte; azonban szerencsétlenségére nemcsak a két akáczfával kelle találkoznia az utczán, hanem seregével a férfiaknak, gyermekeknek és asszonyoknak, kik mindnyájan egykori tisztelői, most szokatlanul vigyorogva bámultak reá, s Márton urat e kimagyarázhatlan magokviselete által annyira confusióba hozták, hogy háromszor is elment saját háza előtt, míg haza talált.

A mint kapuján belép, az ékesen szóló Jutka asszony épen a baromfiakat eteté, s egyéb czivakodótárs hiányában a kácsákkal perlekedett. Márton úr, mint rendesen, elment mellette nagy csendesen, a nélkül, hogy csak annyit is mondana neki: «befellegzett»; de nem így Jutka asszony. – Ránéz a komoly férfiura s kiesik kezeiből a szakajtókosár. – Hát te, vén bolond! – ily üdvözléssel támadja meg a mellette elkullogót, – eszedet ittad-e be ily korán reggel, a mi kevés volt, hogy vénségedre csinálsz magadból maskarát, azt akarod, hogy városszerte példabeszéd legyen belőled, te féleszű Matuzsálem, te ittas Zakariás, te alamuszi Ezékiel, te Habakuk stb. stb. stb. – Itt következtek aztán mindazon óvilági férfiak nevei, kikhez Márton úr annyiban igen hasonlított, hogy hosszú kaputban és sáros csizmákban járt, mint ők s kik iránt a tenyeres talpas Jutka asszony különös rokonszenvvel látszott mindannyiszor viseltetni, valahányszor szeretett élete párját dísznevekkel akarta illetni, tehát napjában legalább is – huszonnégyszer.

Márton úr nem tudva mire vélni e váratlan, noha nem szokatlan névnapi köszöntőt, miután különös előérzetből vagy három lépést retirált hitestársa tenyerei elől, körülnézett, úgy gondolkozván, hogy talán nem is ő az, kit ezen válogatott magasztalások illetnek. De rajta és a kútágason kívül egy lélek sem volt az udvaron.

– Nézd meg, mi van a kalapod mellett, tülökorrú te! riaszta rá Jutka asszony.

Márton úr leveszi kalapját s kicsinyben mult, hogy a guta ott meg nem ütötte; a tisztes kürtős kalap körül egy minden színekből összeválogatott mezei virágkoszorú volt tűzve, mely mint koszorú, nagyon szép és kellemes tárgy lehetett, hanem mint egy komolyságban telhetetlen vén ember fejéke, melyet ő méltóságos minákkal hordozott végig a falusi város legnépesebb utczáin, a legkivánatosabb ok volt arra, hogy a jámbor város jókedvű népeinek szemeiket és szájaikat kaczagásra indítsa.

Egy perczig mozdulatlan állott; szemei, ujjai, nyelve mind megállottak, megmerevedtek. Azt hinné az ember, hogy sóbálványnyá változott. Hanem a másik perczben, mintha az electrica masina rázta volna meg tetőtől talpig, megmozdult s markába szorítván a kárhozatos corpus delictit, azzal a konyhába beugrott, alig emberi hangon ordítva: «ki cselekedte ezt?»

A konyhaajtóban nehány malaczfi reggelizett holmi fekete cseréptálból, belebb egy komondor nyújtózkodott, középen pedig pozsgás fehérnép mosott egy hosszú teknő körül.

– Ki tette ezt? rikácsolja Márton úr s egy lépéssel a cseréptálat zúzza agyon, másikkal a komondor farkára lép… Mi nem! mi nem! sikolták a malaczok szerteszaladva. Semmit sem tudok róla! ordítja a megbántott komondor, felszökve helyéből s jajgatva megengesztelhetetlenül, míg a megrezzent vászoncselédek nem tudják egyhirtelen elhatározni magukban, merre szaladjanak.

– Ki cselekedte ezt? kérdi újra, mérgében reszkető hangon Márton s vérben forgó szemeivel egy valakit keres… Az a valaki – leánya.

A kis Lilla, a kegyes férfiu leánya, elhalaványul; szótlanul, reszketve néz az irtózatos szemek közé, miknek befolyása leköti gondolatjait s feje körül forogni kezd a világ.

– Te, te tetted ezt? – Te? kérdi kalapját elébe tartva a hollóapa s dühében szerteszét állanak őszülő hajszálai.

A leány zsibbadtan, magán kívül rebegé:

– Én.

És csakugyan úgy volt; a gyermek túlbuzgó szeretetében azon gondolatra vetemedett, hogy apja iránti gyöngéd figyelmét nyilvánítandó, valami sajátszerű meglepetést szerzend annak névünnepére; s e törekvésével megegyezőnek találta, hogy annak kalapját mezei virágfüzérrel körülfűzze, melyet a lefelé állított kalapon nem vett észre Márton úr, mely hogy később mily roppant meglepetést eszközle: megmutatta a következés.

Az apa nem szól erre semmit; – ajkait összeharapja, szemei és orrczimpái kitágulnak, egy hosszút lélegzik, aztán folyvást hallgatva, megragadja a leány kezét; – ez elalél, – s így vonszolja ki magával az udvarra, s a Körmös Gáspár keritéséhez ragasztott fakamrába bezárja.

– Majd nem bolondulsz azzal a leánynyal! kiált rá Jutka asszony, egészen nyomorékká vered; semmi dologra sem lesz alkalmatos. De ezuttal egy oly tekintetet talált rávetni Márton úr, melytől Jutka asszonyban benmaradt az ige s mely ugyan csaknem hihetetlen dolog, de miután csakugyan megtörtént, ismét csak annak szolgál tanúbizonyságául, hogy az emberi tekintet még a legvadabb vadállatokat is megjuhászítja.

Ezzel visszamegy Márton úr a konyhába; a ruháskosarat a még szüntelen ott ácsorgó mosóleányok legközelebbikének hátához vágva, e figyelmeztetés által azokat a kilódulásra szorgalmazza s azután magára zárja az ajtót és szét kezd tekintgetni… Gondolkozik… Forr benne a méreg… Azon töri fejét: minő kínokat találjon fel e gyermek számára, boszúja lehűtéséhez elégségeseket? Egy korbácsot keres elő az ágy alól és egy vas gerebent; majd szőrkötelet vesz, azután egy serpenyőt megtölt izzó szénnel, abba harapófogót és több hegyes sodronyt rak s várja, míg a vas tüzesül és fújja a tüzet, a szikrák szemei közé pattognak.

Midőn Márton az udvaron végig hurczolta leányát s a fakamrába bezárta, nem vevé észre, hogy a szomszéd kerítésébe ütött lyukon át mily figyelemmel kísérték cselekedetét egy hivatlan tanú szemei. A mint Márton elzárkózott, a hivatlan tanú egy dorongot keresett elő s azzal a kerítés azon részéből, mely közvetlen az említett kamra egyik oldalát alkotá, vagy három szál deszkát szép csendesen kifeszített; az ekként támadt résen belopózott s kis idő múlva ölében hozá ki a félelemtől elalélt leánykát; azt a kertben tenyésző sűrű fű közé szép gyöngéden lefekteté, azután kettőt füttyentett, mely füttyentések egy lompos szelindeket idéztek elő Gáspár úr háza háta mögül, mogorva mérges tekintettel, szélütött hátulját meglehetős készséggel czepelte izmos lábai után, s minden nyavalyássága mellett is késznek nyilatkozott azt, ki helyébe jön, irgalmatlanul megtépászni. Ezt fülön fogta az említett hivatlan tanú s első lábainál fogva ama nyiláson, melyen a kis leányt kihozta, a kegyes férfiu fakamrájába bevezette, a leborított deszkákat ismét szép szorgalmatosan felszegezvén.

Alig hangzott el utolsó kalapácsütése, midőn új lakásában morogni kezdett a kuvasz. Márton úr volt az ajtón. Jött szívében iszonyú boszúval, hóna alatt korbácscsal és két keze megrakva mindenféle kínzóeszközökkel; midőn a tolózárt félrehúzza, gondolja magában: jaj most neki! s szemei szikrát hánynak; ezzel benyomja az ajtót s belép a sötétbe. Kezében az izzó serpenyő világít, a szegletben pedig világít a kuvasz két szeme.

– Gyere elő, te leány, suttogja tompán a kegyes férfiu.

A kuvasz ráismer arra, ki őt a kerítésen át bosszantani szokta, s minden morgási előzmények nélkül egyenesen neki ugrik, beleharap kutyamódra lába kásájába, s lerántva lábáról, a gyűlölt bosszantó mellének és karjainak esik s rázza és czibálja azt minden kegyelem nélkül.

Márton rémülten védte magát a sötétben az ismeretlen ellenség ellen, mely legkisebb csahintás nélkül tépte hol lábát, hol az oldalait, itt is, amott is mérges harapásaival s hurczolta egyik szegletből a másikba és ismét tépte és harapta. Legalább is azt hitte az ember, hogy az ördöggel van összeakadva, s rekedten, értetlen hangokat kiabálva s erejében megbénultan vergődött, mígnem eszméletét tökéletesen elvesztve terült el a földön, hol csak este felé akadtak rá, képében és tagjaiban iszonyúan összemarczangolva, s még miután nagy sokára életre jött is, sok ideig magán kívül volt és szüntelenül félre beszélt.

A kuvasz pedig, miután Márton úrral ekképen számadásait bevégzé, a nyitott ajtón kisompolygott s az ismert résen a kerítés alatt szép nesztelenül áttolta magát.

CSODÁK.