Hétköznapok: Regény

Ama hivatlan tanú a kerítés mellett senki sem volt más, mint Körmös Pista, a fukar Körmös Gáspár unokaöcscse, egy szép, halvány fiu, nagy olajszín szemekkel, halvány arczczal és hollófekete hajjal. Atyja István, testvérével Gáspárral osztozatlanul halt meg s halála óta minden vagyonát Gáspár úr használta, s azóta ő gondoskodott és a jó sors az elhúnyt egyetlen fiáról; nehéz volna meghatározni, melyikök gondoskodott róla nagyobb buzgósággal, hanem annyi igaz, hogy a fiu e gondoskodás alatt igen sok szép dologgal megismerkedett, mely dolgok közé csak a jólét és boldogság nem számíthatók.

Jelen időnkben épen iskolai szűnnapokra rándult haza Pista úrfi; s azóta csodák történnek Gáspár úr házánál.

A nyársról lehúzott kappan egyszer csak elkezd kukorikolni s kukorikol mindaddig, míg a nyakát el nem vágják. – Természetes, hogy Gáspár úr egy falatot sem vett magához belőle, hanem átengedte az egészet öcscsének, a furfangos Pistának, ki a Gáspár úr szavaiként, megenné magát a hétfejű sárkányt, ha megsütnék számára.

Máskor, midőn csizmáját akarná felhúzni Gáspár úr, a jámbor sarú eljajdítá magát, mondván: «hohó! ki ne nyomja kend a lelkemet, bátyám uram!» s a félvilágért fel nem merte azt többé húzni Gáspár úr, hanem odaadta öcscsének, az agyafúrt Pistának.

Egykor pedig, midőn lovait vizsgálná, melyek a kertentúli zsellérház aklaiban szoktak állomásolni, kedvencz paripája e megjegyzést tevé fenhangon: «a kocsis ellopta a zabot». – Gáspár úrnak kiesett szájából a pipa ijedtében, a kocsisnak a rosta kezéből – szinte ijedtében, – Gáspár úr azonnal a czigányhoz akarta küldeni kedvencz ráróját; azonban az istálló négylábú lakosai mind sorra kezdék e vádat ismételni: «a kocsis szeretőjének adta a zabot, nem nekünk!» – A kocsis sem vette tréfára a dolgot, hanem úgy elszaladt, hogy talán kiszaladt volna a világból, ha a physicában meg nem volna irva, mikép a föld gömbölyű.

Ime ilyetén csodák történnek Körmös Gáspár úr házánál, mióta felsőbb tudományokat hallgató unokaöcscse, az agyafúrt Körmös Pista haza került; ezekből a szomszéd asszonyok háborút, éhséget és baromfi-halált jósolnak; Gáspár úr pedig szomorú lógatásoknak adta fejét.

Történt egyszer és pedig Gyékény Márton nevezetes nevenapjának délutánján, hogy Gáspár úr vasas ládája szélére ülve, érzékenyen beszélgetne szeretett pénzeivel, mik vászonzacskókban erősen bekötve, szép rendben heverésztek egymás megett.

– Szerelmes magzatjaim! így szóla hozzájuk az öreg, szemeit végig legeltetve rajtok, kiket szívem alatt, úgy mint a pruszlikzsebben hordoztam, ne kivánjátok ti látni a világot, bizony az a gonosz világ nem hagyna nyugtot tinéktek, mint ti ő neki; szentségtelen czélokra fogna használni benneteket; költők és komédiások s más titeket meg nem becsülő nép kezeibe jutnátok… oh… oh… szerelmes gyermekeim, mosolygó fényes arczok, mi lesz belőletek, ha én oda térek, a honnét ti előkerültetek? tudom, hogy megsiratjátok a titeket oly érzékenyen szerető öreg Gáspárt; – mintha látnám, mint fog benneteket az a sátán Pista öcsém jobbra balra elgurigázni. Oh az a Pista! az a Pista!

Ezzel vaspántos ládája legesleg szögletéből egy piszkos lázsiást kotort elő az érzékeny öreg, könyező szemekkel jobbról, balról megnézve, megforgatá, tenyerében méregeté, ily szókat intézve hozzá: – Te – elsőszülötte minden pénzeimnek! harmincz évek óta hű gondviselőm! ki el nem hagyál engem a legszűkebb nyomorúságnak idején! nem… te irántad nem volna szép háládatlannak lennem! – s itt újabb hosszas gondolatokba merült a jó öreg. – Hejh… nekem annyi atyámfia volt, de annyi, mint most pénzem van, s a szükségnek idején mind hátat fordítottak azok… meg is fizetett nekik a világ… De te el fogsz velem jőni oda, hol senkinek sem jut eszébe pénzt keresni – a sírba; – – a ki meghal, arra azt mondják, hogy «szegény»; ki keresne téged a szegény Gáspár koporsójában? – – – Addig is pihenj, kedves elsőszülöttem; pihenj, szólt az öreg s gyöngéden megcsókolá és kebléhez szórítá a tallért s ismét visszadugá, honnét előhúzta, a szögletbe, a többi degez zacskók háta mögé, miket egyenkint végig tapogatott, fejét búskomoran csóválva, s az eszmetársulatnál fogva több ízben ismételve: Oh az a Pista! – az a Pista!

Pista pedig ott hasalt a kemencze patkáján, képét tenyerébe temetve, s iszonyúan kacsingatott a ládába.

Ő is szerette a pénzt, de nem a pénz őtet; mert az ő zsebében ugyan soha meg nem melegedhetett, s mind a mellett is, hogy Pista kész lett volna bővebb ismeretségeket kötni vele, a pénz és Pista között még ez ideig nem igen sok surlódás adta elő magát.

Tehát ezuttal mód nélkül epedő pillanatokat vetett Gáspár bátyja tele erszényeire.

S im egyszer a tele erszények egyike ezen szavakat hallatá nagy fenhangon: «Gáspár após! nem adna kend ötven forintot a szegény Pista öcscsének?»

Gáspár úr nagyot csuklott ijedtében, s kapczaszorító aggodalommal tekinte körül, kérdezvén: «te szóltál Pista?»

Pista egyet mozdult; «nem látja kee, hogy alszom?»

Gáspár újra visszaült ládája szélére, komolyan meggyőződve, hogy ezuttal boszorkányság van a dologban, midőn újonnan ama melancholicus hang szólalt meg zacskói legterjedelmesebbikéből: «adjon már kee a Pistának száz forintot!»

Gáspár bácsit csak egy paraszt hajszál tartotta, hogy sóbálványnyá nem változott; így azonban számtalan kereszteket vetett, részint magára, részint erszényeire, mit hogy ezek jó néven nem vettek, kitünt abból, hogy egyikök ismét elkezdé lassú kisérteti hangon: «kétszáz forintot a Pistának – de mindjárt!»

– Oda vagyok! kiálta felszökve helyéből Gáspár gazda; oda vagyok… oda vagyok! te, Pista te,… ne alugyál, te Pista!… hallod-e, te Pista?… S ezzel ugyancsak horgonyt vetettek Gáspár úr körmei Pista üstökében; mire ez háromszoros protestáló «no – no – no» mellett, felemelé megtámadt fejét.

– Te Pistikám! szólt erre nyájas hangon az öreg, Pista orczáját végig czirógatva göcsörtös ujjaival, ugy-e, Pistikám, neked nem kell pénz?

– Nekem-e? kiált Pista, fölmeresztve karika szemeit, dehogy nem kell, bátyám uram, – kell bizony; – nincs annyi pénz a világon, a mennyi nekem nem kellene.

– Ugyan ne bolondozz, te Pista… már minek volna az neked? de te… ugy-e még meg is köszönnéd, ha most adnék neked két forintot?

– Meg biz én, ha kétszáz forintot adna is kee.

– Jaj te semmirekellő, testvérgyilkos! haramia! Hát te is ellenem esküdtél? Hát koldussá akarsz-e tenni?

– Én-e? ’sz nem szóltam én kendnek egy rossz szót sem! én aluszom, kend felczibál s azt kérdi: hogy kell-e pénz? De kötni való volnék én, ha azt mondanám ilyen barátságos ajánlatra, hogy nem kell.

– Jaj… hiszen nem magam jószántából mondtam én azt, szólt fejét vakarva az öreg s szörnyű zavarban téblábolt ládája körül, hanem gyere csak… hallgasd csak… oh… oh… bár csak meg ne szólalna.

– Akkor nem tudom, hogy mit hallgatnék.

De az erszény újra megszólamlott: «Gáspár! még sem adsz háromszáz forintot a Pistának?»

– Jaj nekem! Jaj Szent Kelemen segíts! Hallottad, mit mondott?

– Hallottam ám; azt mondta, hogy adjon kee nekem négyszáz forintot.

– Rosszul értetted te! csak kétszázat mondott; de ugy-e, neked nem kell? mondd no… hogy neked nem kell… kiálts rá, majd akkor elhallgat ezen utálatos, irtózatos és gyalázatos szavakkal.

– De… szépen beszél ez, okosan beszél; kész volnék napestig hallgatni az ilyen aranybeszédet.

– No de, az Isten irgalmáért! honnét vegyem azt a sok pénzt, he?

– Hát ebből a zacskóból.

– Oh hiszen csak régi kétgarasosok és polturák vannak bennök, bizony semmi sincs bennök egyéb, az egész láda nem ér jó pénzben húsz tallért.

– Nem igaz! – nem igaz! – nem igaz! kiálták sorba a zacskók s egy titkos rugás következtében mind el kezdtek mozogni.

– Hallgatni fogtok? Hallgatni fogtok, ördöngös jószágok, ordítá eszméletvesztve Gáspár úr, s előkapván a zúgból egy tőről vágott fütyköst, a makranczos zacskókat vele irgalmatlanul elpáholta.

– Ajjajajaj! ordíták azok sorra, minden zuhintás után. Ajjajjaj! Kétszáz forintot! Ajaj! Háromszáz forintot! Aujauj! Négyszáz forintot! – A Pistának ötszáz forintot! – ajajaj! – jajajaj!…

Gáspár közel volt a gutaütéshez; látta, hogy ha agyonveri is őket, még sem hallgatnak el, sőt minden puhintással többet dictálnak…

– Vesztetek volna a pokolban! fújja, kifáradva s botját a ládához vágta, fogait összecsikorítá, ládáját lezárta és ráült. Annál hangosabban kiabáltak alatta: Azért sem hallgatunk, azért sem, ki akarunk menni, világot látni!

Ez már a soknál is több volt Gáspár úr érzékeny keblének, – felugrott… kikapott egyet a lármázók közül nyakánál fogva s úgy az asztalhoz nyekkentette, hogy mindjárt kiment volna belőle a pára, ha lett volna benne.

– Nesze te… te hóhér! szóla Pistához, számlálj ki magadnak belőle – – s itt torkában akadt a szó, számlálj ki magadnak belőle négyszáz forintot.

– Ötszázat! rikolta a zacskó.

– Annyit hát! tombola Gáspár kétségbeesve.

Pista nem hagyta magának a kinálást kétszer mondatni; számlált.

Gáspár nem állhatván meg, hogy vándorlandó pénzeit még egyszer meg ne tekintse, megállt előttök, lecsüggesztett nyakkal, kezeit összekulcsolva: no iszen legyen hát meg a mit kivántatok, így kezdé hozzájuk mondását, könyeit törülgetvén ingujjával, majd megemlegettek még engem… várj… majd visszajönnétek még, csak lehetne. – – A szegény öreg hosszú évek alatt minden emberi társaságot nélkülözve, egyedül pénzeiért és pénzeinek élt; ezek voltak az ő rokonai, baráti, gyönyörűsége, velök beszélgetett és pengéseik értelmét magyarázgatá, maga mellé vette őket ágyába és keblén melengeté, míg rögeszmévé vált a magány behatása által excentrisált és sarkaiból kiforgatott gondolatai között, hogy azok is megértik az ő szavait és iránta hálát, vonzalmat, szeretetet éreznek; annyival keservesebben esett neki e meg nem érdemlett, háládatlan zendülése kedvenczeinek.

– Hányszor kivántam magamban, folytatá, mialatt Pista nagy sietséggel számlált, hányszor kivántam magamban, mikor esteli órákon veletek beszélgettem, hogy bár csak ti is tudnátok szólani; de kukuljak meg, ha azt kivántam, hogy ily ördögsúgta beszédeket tegyetek; – hiszen megbánjátok még azt is – várj!

Ezzel Pista beseperte az elbúcsuzottakat.

– No Pista, téged meg már most vigyen az ördög, de mindjárt!

– Köszönöm alásan, szólt Pista, zsebjeire tömve a tallérokat, ha megint meg találnának a ládában szólamlani, hát majd –

– Hallgatsz, hallgatsz! Takarodj tüstént a házamtól! ötszáz igazi forinttól fosztani meg engem, – tíz esztendőt vettél el életemből, – eredj, még pedig mentül előbb; mióta te itt vagy, Isten csodái s mindenféle ördögségek történnek a házamnál. A tyúkok, a baromfiak megszólítanak, ha az udvaron megyek, – a kakas a helyett, hogy kukorítana, jó reggelt kíván, ha fát vágatok, a tuskó kiabál, s pénzeim – –! Oh, hogy akkor láttalak volna, mikor a hátam közepét! te sátán bokrétája, istentelenség kórója, akasztófa bimbaja, hóhér!

Ilyetén áldások özönei közt hagyá el Pista és az 500 forint Gáspár bátya házát.

Gáspár pedig még az nap beszentelteté pénzeit a helybeli egyházfival, ki azokat egyenesen az ördögtől megszállottaknak állította, s többek között azzal a jó tanácscsal is szolgált Gáspár úrnak, hogy legjobb lesz azokat, ha már beszélni is tudnak, az eklézsiának ajándékozni; az aztán majd elküldi azokat e széles világra hirdetni az igét, de indítványa nem fogadtatott el, annál is kevésbbé, minthogy mióta Pista úrfi eltisztult a háztól, Gáspár úrnak sem tyúkjai, sem lovai, sem erszényei egy drága szót sem szóltak többé.

E természetfölötti tüneménynek a kulcsa az, hogy Pista igen ügyes hasbeszélő volt, mely művészetnek erejével az ember úgy alkalmazhatja hangját, mintha az messzünnen, egy bizonyos tárgy belsejéből jőne, mely tréfa ez életben már sokakat rászedett.

AZ APA SÍRJA.

Az o*i kertek aljában, egy kellemes domb oldalán, magas akáczoktól körítve fekszik a temető. Egy csöndes, magános hely, a mezők ezernyi virágaival fedve, mik közt egyhangúan czirpel a tücsök. Az apró halmok, mik demutka illatos virágaitól kéklenek, virágos orgonaligetek, az alacsony fejfák, s a körülök kiemelkedő néhány csúcsos kőemlék a ráhajló szomorú fűzfák között, és az egyszerűen bús feliratok a sírköveken, a besüppedt és elfeledett sírhalmok, s a hallgatag napfényes délután, együtt oly édesbús melancholia szellemét viselik magukon, hogy a ki e helyre lép, önkénytelen megragadva, elbűvölve, elandalítva érzi magát általuk, mintha az jutna eszébe, hogy itt minden virág egy átváltozott emberi gondolat, minden szellet egy sóhajtás, múlt, régen elmúlt és elfeledt időkből; s az egész apró völgyeken és halmokon átvonuló virágszőnyeg nem egyéb, mint az örök titoknak egy lapja, mely azon jövendőt fedi el, mit nyitott szem meg nem lát soha.

Több apró út vezet e sírhalmok között, tekervényesen és andalgón és fűvel benőve; apró aranyzöld gyíkok futkároznak rajtok keresztül, házaikat a sírok oldalába vájva; s a vadmadár az út közepébe a fű közé rakja fészkét s nem félti az eltapodástól.

Két gyermek ül e sírhalmok egyikének tövében; a domb előtt egy nagy márvány lap áll, rajta e szavak: Bálnai Körmös István.

A gyermekek egyike szép, magas homlokú ifju, kiben Körmös Gáspár aligha ismerne öcscsére, a csodák szerzőjére, oly szomorú, oly szilárd arczczal ül ott, levett kalappal és kezébe támasztva gondterhes fejét; mélyen fekvő hosszúkás szemei egy szomszéd fűzfa ágait bámulják, melyeket jobbra-balra ingat a lengedező szél.

A másik gyermek egy fiatal leányka, ragyogó szemei könynyel vannak tele, ajkai siralmian vannak felvetve, arcza ég, kezével a mellette ülő ifju kezét szorítja, melyen lüktető erek járnak keresztül; a déli napsugár ragyog mindkettőjök homlokán.

A leányka Gyékény Márton leánya, Lilla; az ifju Körmös Pista, ki őt a kegyeskedő üldözései elől ide szabadítá.

Sokáig, sokáig hallgatnak; az ifju a hajlongó fűzfák mozdulatait, a leányka a lábainál földből feljövő sírbogarakat nézi merően, csendben, szótlanul. Fenn a magasban a pacsirta énekel, s a déli napvilágban fürdik; köröttök a széles világ, a messze láthatár terül, kéklő halmaival, zöld rónáival; a téren hosszú csavargós utak vonulnak át, mik a távolban enyésznek el; árnyékos fák mögött egy-egy messze helység tornya emelkedik; emberi hang, emberi arcz nem zavarja e csendet. Az ily csend ihletett perczeiben az ember lelke a jövőbe lát. Homályos dolgok, miket félig sejt, félig érez, vonulnak lassú, phantasticus szárnyalással gondolatiban végig; a szemébe tünő halmok, virágos bokrok, háztetők mind megannyi alapok, mikre eszméit lerakja, mely eszmék évek, évtizedek múlva, midőn ugyanazon halmokat, ugyanazon bokrokat, ugyanazon háztetőket meglátja, mint múlttá vált jövő ismét föltünnek lelke előtt.

Hanem a legkisebb hang, a legelső hideg szellő szétűzi ezen, az emberi ész láthatárán túl szárnyaló gondolatokat s előlép a való – mogorva felhőivel az ég, göröngyös útjaival a föld és önző arczaikkal az emberek.

A temető árkain kívül hirtelen lövés hallatszik; – a két mélázó felrezzen. Az árkon egy sebzett nyúl ugrik át, utána három hosszú agár; az üldözött martalék végerejével kerülgeti a halmok között ellenségeit, míg az egyik agár átkapja derekát fogaival s a félénk állatot megrázza a levegőben. A nyúl egy kiáltást hallat, elsőt és utolsót életében, s megtette végrendeletét. Ekkor a temető árkán egy bozontos ember mászik be, pipával szájában; nyakában nagy tarisznya és puska vannak körösztbe vetve.

– Gyorsan, rejtsd el magad! kiált az ifju Lillának, s a leányka tündérsebesen vonta magát az orgonabokrok közé, míg Pista mogorván fogta térdei közé vándorbotját s kalapját feltette fejére.

– Hohó! Szellő, Fecske, ide! aport sén, kiabált a vadász, ki épen nem volt más, mint Márton úr mostoha fia, az esküdt úr, egy idomtalan, pofók, parlagi gavallér, mahumed termettel, széles képpel és vörös tenyerekkel kitünő; apró sülthal szemei voltak s annál vastagabb szája, mely fölött néhány szál savószínű bajusz unatkozék. A mint Pistát megismerte, nagy kiabálásoknak ment végére, majd agarának füttyögetvén, majd Pistára riadozva.

– Hej, servus Pista! hát hol jársz itten? Her da, Szellő! hittig sén! pfuj! her da azzal a nyúllal (zárjel közt mondva, esküdt úrnak az az ideája volt, hogy kutyával csak németül lehet beszélni). Her da, apport sén, kusti! mindjárt, az apádat! úgy-e szép sűdőt fogattam, Pista? a ki félvilága van! lesz ebből pecsenye, a szedtevettét! Ilyszerű monologot tartott Töltsér Jónás úr hol kutyáihoz, hol Pistához, ki mindenhova tekintett, csak a nyúlra nem, melyet az esküdt úr előtte, két lábánál felemelve elégülten fitogtatott.

– No de nézz hát ide, vagy a hátadhoz üssem? szólt roppant confidentiával, vigyorogva, az esküdt úr, mért csinálsz olyan savanyú képet, mint kinek a csibe megette a kenyerét, he? vagy tán rosszkor háborgatlak, mi? mintha valami vászoncseléddel láttalak volna az elébb itt üldögélni, mit? – no, – ne hamiskodjál; – hová tetted? hova dugtad ilyen hamar? – nagy ördög vagy te, Pista, nem hiába x–i diák vagy; hanem ahán! itt mozog a bokorban a vad, uhhahaha!

Az ebek az orgonabokrok körül kezdtek szaglálódni, s a vadász, nagyot röhögve Pista orra alá, kalapját fél szemére csapta, s csintalan kedvvel indult a bokornak.

– Nem méssz onnét! kiálta rá fellobbanva az ifju, s az esküdt úr karjába markolt, hogy ott maradt az öt ujja helye.

– Pista, legyen eszed, ne csípj! kiálta szepegve Jónás, vagy úgy orron ütlek, hogy valamennyi csillag van, mind meglátod az égen; már most csak azért is megnézem, hogy kit rejtettél ide; s indult a bokornak, hanem nem vetette fel az arányt a kiviendő terv s a közbejövő akadályok között, s mielőtt másfelet lépett volna, azon vette magát észre, hogy úgy csapatott hosszában a földhöz, a mint még soha tisztviselőt sem tisztújításkor, sem azután földhöz nem ütöttek.

– Te! kiáltá fogai közül rá Pista, s lábát mellére tette s öklét fenyegetve rázta előtte; többet nem szólt, hanem egy gyűlölettel és haraggal teljes pillantást vetett rá, melyben a legféktelenebb indulaterő volt kifejezve, s azzal ott hagyta.

Az esküdt lábra állt, a mint Pista fölereszté; szótlanul fogta fegyverét, megtöltötte, fölporozta, azzal képéhez illeszté s neki fogá a védtelen ifjunak:

– Most kezemben vagy ugy-e? Könyörögsz-e? Térdepelj le!

– Hitvány, nyomorult! felelt neki Pista.

– Térdepelsz-e, vagy agyon lőjelek?

– Eredj utamból, vagy hátadhoz verem puskádat; azt gondolod, nem tudom, hogy poltron vagy, embert ölni; hagyj békével s érd be azzal a mit kaptál.

Az esküdt ajkába harapott; azután megfordult s eltávozott; – midőn a temető árkához ért, megállt, fellépett az árokhányásra, fegyveréből kiszedte a szatymát s valami mást töltött helyébe, azután rátámaszkodék.

– Te ficzkó! kiálta megvető hangon Pistára s lábát hetykén rázta, eltaláltad, nem akartalak megölni, hanem mégis, hogy emlékezzél, küldök számodra egy kis mulatságot, mitől meg sem halsz, de meg sem gyógyulsz, egy töltés sót; s itt infámisan kaczagott, puskáját hetvenkedve felkapta s Pistára czéloza.

Az ifju dühösen szökött fel, kitéve látván magát a nem szeretett ember boszújának; de mégis, noha feltehette a durva emberről ez iszonyú boszúállást, készebb volt bármily kínt kiállani, mint engesztelő kezet nyujtani elébe.

– Alávaló gyáva! kiálta, nem birván magával, kiben nincsen annyi jó tulajdonság, mennyit ebeid legrosszabbika irigyelhetne tőled, jer közelebb, ha számadásod van velem, jer, gyáva, élhetetlen pimasz stb. stb.!!!

Töltsér Jónás úr azonban nem hiába volt legokosabbik fia édes apjának; attól az egytől őrizkedett, hogy még egyszer Pista gerundiumának és ideges ökleinek gőzkörébe lépjen; de miután nagy tartózkodva kiszemelte, hol legátugorhatóbb az árok, arczulatját hirtelen ismét Pista felé fordítá, gyorsan czélozandó; e fordulat azonban nem talált egészségére válni, a mennyiben széles arczulatjának a temető felé fordult része ágyúsebességgel érkező kétökölnyi hanttal oly kellemetlen összeütközésbe talált jőni, hogy ezen összeütközésnél fogva szeme, szája tele lett földdel; mire ajaxi ordítással szemére tapasztá kezeit s bőgött, mint a gyermek, kétfelé húzott szájjal, közbe-közbe számtalan ördögöket biztatva a Pistába bujásra.

– Már most nesze! ordítá, dühösen rálőve ellenére; s ekkor vállára vetette fegyverét és futott.

De épen, mert dühösen lőtt, nem oda lőtt a hova akart; Pista utána eredt, elvágta útját a faluba téréstől s kifelé térítette a harasztosba. – Eredeti kép volt, a mint ama hústorony esetlen futással gázolt az ugarokon keresztül, kalapját kezében vitte, erősen fújt s rettegve hátra-hátratekintgetett; – kutyái csaholva futottak előtte, utána pedig könnyeden és emelt bottal a diák. Mikor már jó messzire elkergette Pista szomszédját a falutól, még egyszer utána hajított, aztán visszatért a temetőbe. Esküdt úr pedig, észrevevén megszabadultát, s gondolván, hogy Pista nem fogja többé hallani, elkezdte őt tág torokkal szidni, káromolni s nagyot került, hogy a város tulsó végén mehessen haza.

A bátor ifju pedig visszatért a temetőbe. Atyja sírjánál találta ülve a leánykát, kinek balkarja vérzett, mert a Pistának szánt lövésből néhány szem őt találta. Pista ezt nem vevé észre; átölelve őt s bársony hajfürteit csókolva, kérdé: miért oly halavány? – a gyermek kötényével takarta el karját, de nem felelt; – az ifju diadalmasan s oly sajátságosan-buzdító tekintettel néze rá, mely csak gyermekek arczának tulajdona.

– Szegény árva! susogá a fiu, gyöngéden simítva le a leányka hajfürteit, a mi másnak édes, neked mindaz mostoha; te nem ismertél sem édes anyát, sem édes testvért, sem édes apát; pedig megérdemletted volna! Nézd milyen nagy a világ; mennyi ember jár kell benne! Ennyi nép között nincs senki, ki téged szeretne; e nagy földön nincs annyi helyed, hova fejedet lehajtsd; van-e árvább, elhagyottabb nálad e kerek földön?!

Ekkor vette észre, hogy a gyermek keze vérzik.

– Uram Isten! kiálta, mi történt veled?

A gyermek azt felelé rebegve, hogy semmi; de szemeibe tóduló könyei meghazudtolák.

– Oh irgalmas atyám! szólt riadtan az ifju s sebesen keresett ismert orvosi füveket a völgyek közt, miket összetörve, a leányka gömbölyű karját bekötözé, csókjai legforróbbjait hintve reá. Tudta, hogy fáj a szegény gyermeknek, s forró ajkaival szorítá sebére a füvészi gyógyszert.

A gyógyfüvek tevék-e, vagy az ifju csókjai: a leányka fájdalma enyhült, arcza mosolyogni kezdett.

– Mit fognak tenni velem, ha vissza megyek? rebegé, megölnek…

– Vissza? nem; soha! a mostoha házhoz vissza nem eresztelek többé; ha te ott nem voltál volna, régen el kellett vala annak sűlyedni. Te, ki a világon senkit bántani nem tudsz, ki csak tűrsz, szenvedsz s még csak nem is panaszkodol, és téged ők ütni tudtak? verni? szólt az ifju hévvel, s karjai közé szorítá a gyöngéd termetet és szemei megteltek könynyel.

– De mégis, látod-e, én mégis vissza fogok menni, bármennyi szenvedést kell is majd kiállanom: eltűröm és nem panaszkodom; nem, nem, vigy vissza; hogyan hagyhatnám el apámat? Az Isten is megverne érte, ha azt tenném; ha holtra kínoz is, csókolni fogom kezét, melylyel megöl, hisz az apámé.

– Apádé! kiálta fokcsikorgatva az ifju, hát hol van az a holló, mely fiai szemét kivájja? vagy a farkas, mely éhdühében saját kölykeit összetépi? Hisz még azon kutya is, mely az árok széliben neveli fel kölykeit, kész azokat életével is megvédelmezni; s az ember elég csúfolódó, apának hivatni magát attól, kinek hóhérja? Oh higyj nekem, higyj nekem, hogy senkid sincs a világon kívülem, hogy árvább vagy azon galambfinál, melyet az éji vihar fészkéből kivert.

– Nem értelek. Sokaktól hallottam ezt már; titokban, suttogva említették ismerőseim, rejtélyes szavakban, hogy én apámnak nem vagyok leánya, hogy ő nem az, kinek én nevezem. Mit tesz ez? oh világosíts fel erről! az utczán találtak-e engem? Én már annyit gondolkodtam e fölött, de nem tudtam megérteni; mintha sűrű ködhomályban kerestem volna a tájat, melyet nem ismerek, nem birtam felfogni e gondolat értelmét; oh magyarázd meg ezt nekem, miért beszélnek az emberek így? vagy mondd meg, kinek arcza az, mely olykor édes álmaimban előttem megjelen, fényesen, mint a hold s biztatva szól hozzám és szavainak mindegyike enyhítően hull szívembe? Több mint ember, de még sem angyal, mert még mosolygása is oly szomorú; néha ordító fenevadak közt álmodom magam, mik ellen az ő keble véd; vagy mély örvények felett kell keskeny hidakon átmennem, s a szédítő magasban az ő keze tart fenn; vagy határtalan pusztaságon kell átvándorolnom, hol ismét és ismét az ő szomorúan mosolygó arcza vezet. Szólj, mért álmodom én így?

– Az ártatlanok álmai onnan felülről erednek. Azon pusztaság, melyen átutazol, az élet kietlene. Örvények rajta a világ csábjai, s az ordító fenevadak az emberek.

– És a mosolygó arcz kinek arcza? úgy hasonlít egy képhez, mely házunknál fekete rámában függ, csakhogy ragyogóbb annál és felségesebb.

Az ifju feltekinte az égre: «Oh kedves szellem! míg egedből leszállsz, hogy őt megőrizd, látsz-e engemet is?»

A leányka közelebb simula hozzá, kérdvén:

– Kivel beszélsz oda fenn?

– Ő vele, súgá az ifju halkan.

– Te ismered őt? Kicsoda ő? Oh, vezess el hozzá engemet is.

Az ifju megszorítá a leányka kezét, keservesen rátekinte, azután a sírkőre tette ujját, melyen irva volt: BÁLNAI KÖRMÖS ISTVÁN.

– Sírja fölött állsz, rebegé s homlokát tenyerébe temette.

A leányka leveretten kérdé: nem él? s az ifju vállára borulva, keservesen sírt.

A fiu vigasztalni akarta őt, de melle tele volt keserűséggel s a kétszer megkezdett szó kétszer fojtódott vissza keblébe s végre könyeiben tört magának utat a fájdalom.

– Ne sírj, ne sírj, szólt a fiu, a zokogó leányka hajfürteit csókolva, míg saját könyeit nem birta visszaparancsolni; élek én és szeretni foglak, testvéred leszek Isten és ember előtt, és védeni foglak az egész világ ellen! ezt esküszöm életem hátra levő napjaira, apám sírja előtt… Oh bízzál bennem!

E szavak oly melegen voltak kimondva, oly melegen!…

A leányka nem szólt, hanem némán inte s karjait testvére nyaka körül fűzé; érezte, hogy senkije kívüle az életben.

– Lásd, szólt kihűtve keserveit az ifju, vannak árva gyermekek, kiket senki sem szeret, kiknek csak egy atyjok van, az – Isten. Volt, ki téged is gyöngéden szeretett, ki azon nőt, kit te nem ismerél, kinek keblén nem tanulhattad meg, mennyi édes érzés van e szóban: anyám, imádta; kinek minden gondolatja tele volt irántadi gyöngédséggel; ki még halála óráján, utolsó lehelletével is a te nevedet mondta ki; s ki mennyéből leszáll, hogy szűz álmaidat meglátogassa, – s ez volt az én apám…

Szavaira hosszú hallgatás következett; gondolatokat kergetett végig eszméik terén a fölkelt kebelvihar, mik alig születtek meg, már elenyésztek.

– Mondd, akarsz-e engem követni? akarsz-e engemet követni a világba? szakítá félbe az ifju az ábrándos hallgatást. Nézd, ez a világ milyen nagy; mennyi ember jár-kel benne, keresve az életet és találva a sírt; – ennyi nép közt nem lesz egy ismerősöd e nagy földön… nem annyi helyed, hová fejedet lehajtsd.

– Hát te? hát e sírhalom? nem lesztek az enyéim?

Az ifju hévvel szorítá őt magához.

– Sorsodat kimondtad: Isten velünk! Oh, ha tudnád milyen göröngyös a világ útja! De ne félj, én veled leszek!

– Én tudok dolgozni; hozzászoktam az álmatlan éjekhez, kevéssel megelégedéshez és az Isten jó.

– Hanem az emberek rosszak. – Te kevés embert, kevés rosszat ismertél még az életben, legfelebb is mostoháidat és fájós szavakat és ütéseket. Adja Isten, hogy soha se ismerj rosszabbakat. – – Látod, én huszonkét évemmel oly megaggott ember vagyok! – Mennyi nyomort, mennyi fájdalmat kellett elviselnem! – mennyiféle alakban járt rajtam keresztül a viszályok kereke! – hány balkezét tapasztaltam a sorsnak! Oh, annyit nem szenvedett sok ember, kinek hajai hullanak! – De sem éhség, sem hideg, sem viharok, sem saját tévedéseim nem vertek meg annyiszor, mennyiszer megvert az emberekre tékozlott bizalmam; nem csókolt meg fogaival annyiszor az irigység, mennyiszer legjobbnak hitt barátim Judás-csókja tőrt vert lelkem legfájóbb részeibe. – Ki legtöbbet üldözött: az mindig atyámfia volt; most is fortélylyal kellett kicsalnom azon embertől, ki apám testvérének nevezi magát, annyi összeget, mennyivel állapotodat egy időre biztosíthassam, holott ő apám minden vagyonát háborítlanul birja… Ne higyj az embereknek. Inkább senkinek se, mint mindenkinek. Légy nyájas hozzájuk, de ne bizalmas. Kigyó annak a leggalambja is. Tanulj félni, tanulj gyanakodni mindenkiben. Reméld a legjobbat, s félj a legrosszabbtól, s fogadd mindkettőt egykedvűen.

Szerencsére e jó tanácsoknak felét sem értette a gyermek-leány, mikre a gyermek-ifjut keserű tapasztalások évei tanították.

Ő az alatt, míg bátyja a világot ily vad elvekkel káromolta, ismeretlen atyja sírköve előtt térdelve imádkozott s imádsága, mert nem könyvből, hanem szívéből olvasá azt, hihető, hogy foganatos is volt.

Később az ifju is melléje térdelt s imádkozának mindketten. Két testvér: az egyik elhatározott pessimista, a másik ártatlanságában semmi iránt sem gyanakodó, senkit sem gyűlölő. Az egyik nyugtalan tetterőben, másik bájos szépségben gazdag. Az egyik a világ minden sikamlós útjait botlástalan bejárt, viharait megtöretlen, vad szenvedélylyel kiállott jellem, mindent megtanulva, csak tűrni és szeretni nem; a’ másik ártatlansága bűvkörében semmit sem tudó, csak tűrni és szeretni.

Így esteledett be fölöttök azon nap; a közös atyai sír füveire harmat hullott, azon harmat szemeikben termett. Egyben hasonlítottak mindketten egymáshoz: – árvák voltak és elhagyottak mind a ketten.

A következő reggel harmat nélkül hagyta e sír füveit.

Ki tudja, hol s merre jártak ők már akkor!

* * *

Másnap nagy híre volt a városban, hogy «a kis boszorkányt» elvitték a garaboncziások.

Mert tudnunk kell, hogy a kis Lillát gyermeksége óta ezen czímmel tisztelé meg az érdemes falusi város közönsége.

Megvan egy némely falusi város közönségének azon jó tulajdonsága, hogy a kebelében lakókat szokatlan megismertető prædicatumokkal ruházza fel; így például, lakván három rendbeli Tóth Istvánok egy és ugyanazon faluban, azok közül az egyik, megkülönböztetés okáért, kukoriczás Tóthnak, a másik lapos Tóthnak, a harmadik nyöszörgő Tóthnak neveztetett; egy úri ember, ki rendesen zöld hentessipkában és fehér köténynyel az oldalán szokott az utcza-ajtóba kiállani, neveztetett «zöld fejű takácsnak», pedig könyvkötő volt. Egy másikat, kinek a jobb vállát jobban megnyújtotta a prædestinatio, mint a balt, nevezett a közvélemény «görbe görögnek», pedig a legkeményebb nyakú kálomista volt.

Ekképen nevezte Sz. városa közönsége Márton urat «savanyú prófétának», feleségét, Jutka asszonyt, «nagypénteki kereplőnek», melytől csak annyiban különbözött, hogy emezt hajtani, ő előle pedig szaladni volt szokás.

Ilyen allegoricus neve volt az esküdt úrnak «víznemissza Jónás», mely szép nevet, dicséretére legyen mondva, soha sem is iparkodott meghazudtolni; sőt ha nagy csoda volt az, hogy az egyszeri kántor az egeret megitta, úgy Jónás úr még nagyobb csodáknak véghez vivője, minekutána ő apai örökségét, ökreit, házát, szőllejét mind megitta, sőt mind némelyek pletykázzák, azt is megitta, mije soha sem volt – az eszét.

Hogy azonban a kis Lilla mint tett szert az őt illető dísz-névre, annak különböző okai lehettek. Egy az, hogy gyönyörű, természeti észvidorsága s az azzal társuló költői érzelem-mélység túlemelték őt a mindennapi világ megszokott szagú gőzkörén, míg másrészről a gyermek megszokott vigalmai és élvezetei semmi befolyással sem látszottak rá nézve lenni.

Ehhez járult azon önállásszerű valami, a kis lány jellemében, mit mai világban erélyességnek neveznének, akkoriban pedig energiának csúfoltak. Őt, mint afféle elhagyatott árvát, bosszantá mindenki, ki csak hozzáfért; de e bosszantások mindig megtermették apró visszatorlásaikat. A mostoha, ki szörnyen irtózott a csigabigáktól, reggelenként, midőn papucsaiba lépett, azokat ilynemű hideg állatokkal találta megrakva, a mikor aztán majd a nyavalya ütötte ki ijedtében. Az esküdt úr feje alatt olykor egy katulya cserebogár termett, s ez állatkák, mihelyt fejét letette, pokoli döngést-bongást kezdtek el, miből, mihelyt fejét felvette, semmi sem hallatszott; másszor dohánya közé paprika vegyült, minek irgalmatlanul eredeti illatja van, mikor ég. Majd csepüvel tömetett meg saruja orra, melynek következtében aztán Víznemissza Jónás úgy megsántított, hol egyik, hol másik lábára, mintha fogadása tartotta volna. – Néha éjjelenként elkezdtek a székek és asztalok fel s alá sétálgatni a szobában, mozgatva láthatlan kezektől. Márton apjoknak ijedtében nem jutott eszébe a miatyánk eleje. Jutka asszonynak pedig a lánczos lobogós. – Gyertyát! ordítának ilyenkor mindketten. Mire a gyertyát behozták, ki volt serényebb, mint Lilla, a butorokat mozgató madzagot leoldani s félre tenni.

Száz meg száz ily apró csíntevése volt a kis Lillának. S ha még hozzá képzeljük azon életvidám, hajnalló, kedves arczot, azon hamiskás, szüntelen mosolygó szájacskát és a mindennél bájosabb égő szemeket, melyek a környékbeli nénémasszonyék valamennyi jámbor magzatjait elbűvölték, elvarázsolták és holdkórosokká tették, tudni fogjuk, miért nevezték őt kis boszorkánynak.

Senki sem gyanítá: merre és hová tünhetett el.

KÉT FÖLDES ÚR.

Kétúrfalva nevezetes helység a Körös partján. Több nevezetességei közé számítandó az is, hogy bizonyos, a falut kétfelé osztó árok segítségénél fogva a Körös a falu felső részét áradások idején oly bőségesen el szokta látni azon jótékony elemmel, melyben a nymphák és a békák lakoznak, hogy a lakosságnak csak a konyhája ajtajából kelle a hálót kivetni, ha ungokra és vizi borjukra volt szüksége; míg földjei, a nélkül, hogy a szántóvasat beléjök vágta volna, egyiptomi termékenységgel termették meg évről-évre a leggyönyörűségesebb vizi gesztenyéknek sokaságát; ha pedig valaki azokat még mívelni és gabonával bevetni sem mulasztotta el, bizonyos lehetett felőle, hogy ott, azon a helyen, a legfölségesebb nádat fogja aratni idővel. Előfordult pedig ezen nilusi áldás esztendőn át kétszer, háromszor is; s a lakosság már annyira vitte dolgát, hogy halakból kenyeret is tudott sütni, marháit pedig megtanította, mint kell a hinárt, sást és békalencsét takarmány helyett elkölteni.

Nem részesült ezen neptuni kegyben a falunak alsó fele, mely elég vigyázatlan volt határát és az árok partját magas és széles töltéssel körülkeríteni, különféle csatornák s költséges zsilipek alkalmazása által magát azon élvezettől megfosztani, hogy kompon járhasson utczája egyik felétől a másikig.

De kitünt ezen különczködése az említett alsó falunak az esztendő bármely és bárminő szakaszaiban is. Míg a felső fele megelégedett azzal, ha utczája közepén, a feneketlen sárban, csak a lova szakadt meg, nem egyszersmind a szekere is, addig a felső falu, hivalkodó fenhéjázással, szabályos utczát töltetett, azt kikövecsezte s két oldalról vadgesztenye- és diófák soraival ültette végig. Míg a felső falu beérte azzal, ha egy nyári zivatar csak a házak tetejét szedte széjjel, holott azokat fundusostól elvihette volna az operentiákra, addig az alsó falu, még lovai számára is, szilárd kőépületeket épített, magas, üveges ablakokkal; s e részben semmit sem akart tanulni szomszédjaitól, kik két arasznyi széles, másfél arasznyi magas lyukakat vágván sárfalaikon, ezeken át szabadon látogatta őket, nyáron és tavaszszal, a szabad lég és a legyeknek és szúnyogoknak barátságos legiói, míg télen át vánkosokkal tömettek be az említett fölösleges lyukak.

Ilyszerű fenhéjázási különczködést tüntetett ki az alsó falu még az által is, hogy rendezett iskolákat, kisdedóvót, sőt igen csinos templomot is emelt, holott a felső falu lakosai, a kalodán és fonóházakon kívül, semmi néven nevezendő népnevelőintézetekben nem vesztegették idejöket, s mégis szinte holtig éltek, mint amazok; sőt, mi a pálinkaházakat illeti, sokkal több korszerű haladást tanusítottak a szomszéd falubelieknél, kik mindnyájan saját kezök kapálta boroknak voltak fogyasztói s ama szeszélyes nedveket csak a patikából ismerék, mint megbicsaklott lábakra kenendő orvosságot; a miért is aztán a felső falusiaknak azon elsőbbségök volt szomszédjaik felett, hogy míg az említett különczködő szomszédok kényszerítve voltak ezen tetteik által a jólétre, megelégedésre és boldogságra, addig ő nekik különös szabadságukban állott a szegénység, nyomorúság és betegség, nem különben a koplalás és szűkölködés nemei között válogathatni.

Tekintsünk végig e görbe utczán. – Végig menni rajta? – attól mentsen meg bennünket a jó sors! – Egy csavargó, árkos, dombos pocsétafolyam, melybe sovány ökröcskék párjával czipelnek még soványabb szalmával megrakott fakószekereket. – A házak mintha rakétából hullottak volna ide, körösztben állnak egymás előtt. Egyiknek megnádtalanított szarufái között úgy áll a tapasztott kémény, mint mammuthcsontváz bordái között a nyakgerincz, – míg a másiknak ajtaján, ablakán tódul ki a kéménytelen konyha füstje, szörnyű tőzegszagot terjesztve maga körül. – Egyik, mintha sörtől volna részeg, hanyatt dől szomszédjának, – ez pedig, mintha szabadulni akarna alóla, odább húzza magát; mélyen fekvő félablakával mint egy cyclopsvakand sandítva felé. – Egyik az utczára szándékozik tetejével kibukni, – míg a másik süvegelni látszik a zivatart, mely kalapját kiütötte fejéből. Szóval mindeniknek megvan saját jellemző rondasága, nyikorgó kútágasa és modorszerű czéltalansága, hanem kerítése nincsen. Helylyel-közzel ugyan láthatók holmi gyámoltalan sövények, néhány idetévedt terméskő; a mi fanemű volt bennök, azt hajdanában felfűtögették.

Ajtók előtt piszkos gyerkőczék állanak, vagy az utczasárban, saját tetszésök és belátások szerint ülnek, holmi pattogatott-kukoriczaféle eledelen nyámmogva, s a beteges aggság minden nyomait arczaikon viselik. Ifjuság, jókedv, szorgalom, örömek, mind olyan dolgok itt, mik csak tündéres mesékben említtetnek, egy categoriában a hétfejű sárkánynyal, a gyémánt-hegygyel, a kuruczháborúval s egyéb efféle, részint régen elmult, részint soha meg nem esett történetekkel.

Az ekként bemutatott utcza végén, majdhogy nem a falun kívül, egy sajátságos épület áll; – a pórság kastélynak nevezi, de ha valami hindu találna e tájra vetődni, aligha valamelyik csutorafejű bálványa templomának nem tekintené. Magas, idomtalan, agyba főbe ékesített filagoria a díszes sárpiacz közepett; vörös teteje chinai tornyokkal, csengőkkel és grotesk, bádog carricaturákkal felcziczomázva, mint óriási gúnyemlék tarkáll e nyomorult, bagolyrúgta viskók mohos nádtetői között. Széles kéksárga kerítése segedelmével nagy kert van körülötte kanyarítva, melyben becses exoticus plánták, mindenféle indiai maszlagok és calcuttai bogácskórók s egyéb külhoni paréjok speciosái díszlenek; helylyel-közzel piros és sárga kalitkák tünnek elő, mosolygó tengeri macskákkal és chinai verebekkel megnépesítve.

Maga a kastély valóban meglepő külsejű; építészének talentummal kellett birnia ízlés dolgában; e bábeli mintaképen azonban az építtetőnek is nem kis tanácsadási érdemeit vehetni észre. A roppant vörös márvány ajtóragasztó, melynek boltívén akkora aranyos czímer díszeskedik, hogy szükség esetén a kaput is be lehetne vele támasztani, a kacskaringós chinai talapzaton végződő korinthi oszlopok, miknek rövid, vastag száraik az egyiptomi építészeti rendszert látszanak pártfogásuk alá venni; a kurta és széles ablakok s a szegleteken golyvás kinövésekként elálló hatszögletű rondellák oly gyönyörű összhangzásban állnak egymással, hogy a szegény hétköznapi embernek szeme-szája tátva marad látásukra, – e hatást neveli azon körülmény is, hogy e díszes fellegvár falai, szerencsésen választott helyzetöknél fogva, mintegy félölnyi magasságig, gyönyörűséges zöld színben büszkélkednek, nem azért, mintha olyanra volnának festve, hanem, mivel a falakba felszivárgott penész és doh azt úgy látják illőnek és üdvösségesnek.

Ime ez külső kinézése azon palotának, melyben Góliáth úr, nagytekintélyű családfője a Dömsödi Góliáth nemzetségnek, lakását tartja. E külső, ízlésteljes fénynek semmiben sem kíván meghazudtolója lenni a belső elrendezés. A pompás, sötét szobák levantei szőnyegekkel vannak betapasztva; a svábok és poloskák, s egyéb ily nyájas házi állatok myriadjainak nagy örömére, egyes szobák három-négy részre osztvák papirszőnyeges spanyolfalakkal, melyeknek örökös szürkületje különösen alkalmasnak látszik a jótékony álom idejének meghosszabbítására; a labyrinthszerű folyosók, álsikátorok, csigalépcsők, mind oly sötétek, oly bús, nyomasztó kinézésűek, hogy az ember nem tudja: pinczében jár-e, vagy az első emeletben? – Itt-ott egy beszegzett és a fallal egyszínűvé festett ajtó tünik az ember szemébe; másutt kerek, vagy hegygyel aláfelé álló ablakok, mikből sötét, világtalan lyukakra és üregekre van kilátás; némely helyen falba vésett fülkék, másutt pofon csapott pyramisalakú emelvények; háromlábú, hordozható tornyok, mikben apróbb, nagyobb csengetyűk vesztegelnek; csigateknő alakú ernyős menyezetek, almáriomajtók, mik apró czellákba és szobaajtók, mik roppant almáriomokba nyílnak; lépcsők, mik kijárástalan folyosókra vezetnek és számtalan ilyes szerkezmények tünnek elő, minden szobában, tornáczban és folyosón, miken hiába töri az ember a fejét: vajjon minő czélokra készülhettek ezek valaha? s mik voltak és lehetnek az ő hasznaik, jelenleg úgy, mint időknek előtte?

A sikátor és folyosótömkeleg közepette, miután sötét, girbegurba lépcsőkön alá s fel, jobbra-balra, hol előre hol hátra, nehány apró szobán keresztül-kasul botorkál az ember, egy téres és kerek tornáczba juthatni, melynek boltozatja hegyes, chinai pagodaalakú kúpban végződik, s egész menyezete fényes kagylókkal és csigateknőkkel van tarkán kirakva. Három magas ablak van egyik oldalán, színezett üvegekkel, mikről egy terjedelmes kertre van kilátás; ez ablakok most nehéz, sárga szőnyegekkel vannak leponyvázva, miken át a besütő esti napvilág homálybús fakó színezetet vet a szobára és annak tárgyaira.

Első tekintetre az ember azt véli, hogy álmodik; annyi különöst, annyi sajátszerűt tüntet fel előtte e szoba egyetemessége; a roccoco székek és pamlagok, szétterpesztett lábaikkal, mint ismeretlen álomvilági szörnyalakok, fejökkel a hónuk alatt, csipőre támasztott könyökökkel, füleikkel a vállukon, hosszú, széthúzott szájaikkal s oly helyzetekben, hogy szinte egymással látszanak beszélgetni elmult jobb időkről; a hármas táblájú braziliafa asztal a középen, egyetlen kigyóderekú és saskörmű, s egy kéziorgona alakú fekete szekrény, mozaikkal kirakott táblákkal, erősen megvasazott és aranyozott pléhláda, melynek sehol sem látni a závárját, különféle drastikus szeszélyességű arabeskekkel ellátott porczellán-edények, melyekből csodamódon tüskés és bibircsós tarka kórók, kaktusok és dinnyék nyúlnak s terpeszkednek elő, hátuk közepén, vagy az orruk hegyén egy-egy vérvörös, meztelen virággal; aranyozott liliomos emelvényeken felállogatott tajték- és zománczos pipák, ökölnyi borostyánkőszopókákkal és festett emaillos száraikkal; egyéb réz, bronz és kristály edények, medenczék és ibrikek, mik furcsaságaik által első tekintetre felettébb meglepők és csodálatosak; a falakon testes, aranyozott rámákban képek, mik közül néhánynak azon jó tulajdonsága van, hogy ha jobbról nézetik, egy sült phœnixet, ha balról, egy krokodiluson ülő szárnyas fiut, ha pedig szemközt, magát a házi urat mutatja, mely ördögi mesterség éleikre állított üveg lemezekre történt festés által megy végbe. A padlatot világos-lila színű szőnyeg teríti be, mely mód nélkül jól illik a szoba zöld falához és sárga ablakszőnyegeihez.

De korántsem ezek még azon nevezetes tárgyak, melyek Dömsödi kedvencz szobáját oly jellemzetessé teszik. E lelketlen s önakarat nélküli ingóságokon kívül, e terem az életmíves természet mindazon állatjaival meg van népesítve, melyeknek társasága emberi lelkeknek mulatságul szolgál; minden színű és szagú madarak, bankák és kakukkok, pelikánok, kolibrik és verebek, csodamadarak, melyek csupa fejből és orrból állanak, mások, melyeknek termete csak mintegy ráadásul látszik tartozni a hosszú lábakhoz, s melyek összevissza, mindenik a maga nyelvén, süvöltenek, kerepelnek, huhognak, fütyülnek és nyivácskolnak, oly hangokon, melyekhez képest a fürészráspolás és ajtónyikorgás hattyudali symphonia, míg középett, egy nagy tükör tetején, komoly minákkal papol, nagy fejét hajtogatva, egy amerikai bagoly. – Két nagy szék egyikén megszomorodott hamúszín cercof ül, hosszú orrát két tenyerébe és két tenyerét két térde közé fogva, hosszú farkát pedig vállain keresztül a füle mellett búsan lelógatva, – míg szemközt vele, a másik széken, egy zöld majom foglal helyet, mely megszomorodott társát azzal iparkodik mulattatni, hogy szeme közé nevetséges torzképeket fintorít s mogyoróhéjakat dobál. Egy szegletben pedig, nagy rézkalitkában, lánczra kötve, nagy szuszogással aluszik egy serdülő mosómedve, s elő-előrohan, valahányszor a két majom, egymás hajába kapva, álmait háborgatni merészli s mindannyiszor ismét, mintegy meggondolva dolgát, nyugodt vérrel visszafordul, engedvén láncza rövidségének.

E rézkalitkával átellenben van egy másik kalitka, tulajdonképen vasrostély, melyet fel lehet vonni, s melyen belül egy kis sötét kamrácska látszik – s ez Dömsödi úr hálóterme. E kamrácska minden oldalról vaspléhekkel van kibéllelve; az ágy mellett és körül pisztolyok, puskák és mindennemű halálhozó fegyverek vannak felaggatva, támasztgatva, nyilván mutatók, mily nagy bizalommal viseltetik Dömsödi úr az alatta és körülötte levőkhez.

Tehát este felé van az idő. – Dömsödi úr nincs honn, s teremében fesztelenül mulatják magukat a szárnyas és szárnyatlan állatok, mit különben, ha otthon volna is, megtennének. E paradicsomi hangicsálás alatt megnyilik egy rejtett szőnyegajtó s rajta egy fiatal ember bújik be; belépvén szertenéz, meglátja az említett vasládát, s mintha csak egyenesen annak tiszteletére jött volna ide, hozzá rohan, zsebéből egy csomó kulcsot keres elő, a csomó kulcs közül kiválaszt egyet, s nagy örömére az egész ládán nem talál lyukat, hová azt bedugja; nézi jobbról, balról, szegleteinél, sehol be- vagy kilátás; mérgelődik, meg akarja emelni a ládát, de igen nehéz, leginkább azért, mert a pallóhoz van srófolva; most még jobban mérgelődik. A mint ily szerelmesen tapogatná, húzogatná és feszegetné a vasláda különbféle furfangos faragványait, véletlen nyomás következtében felpattan egyik szegleténél a kulcslyukat rejtő czifraság; de oh, váratlan boszúság! a kulcslyuk még czifrább, mint az azt rejtett czifraság, s a miképen meg vagyon irva, hogy könnyebb a tevének keresztül menni a tűfokán, mint gazdag embernek a mennyország kapuján: azonképen nem lehetett az említett kulcscsal az említett kulcslyukba behatni. A fiatal férfi véghetetlenül kezdte fejét vakarni, s ha mert volna fenhangon káromkodni, az üldöző sors bizonyosan bőven kikapta volna a magáét, – de hihetőleg neki is fontos okai voltak arra, hogy magát csendesen viselje.

Így tépelődvén s keresvén mindenütt azon valamit, mit még soha sem látott, hirtelen egy ötlet keletkezik agyában; homlokon üti magát s felugrik. Bepislant a rostélyos hálószobába, s ott látja a sorban felállított fegyvereket.

Ezektől borsózik a háta.

– Eh mit! tusakodék magában, s a rostélyt felemeli.

A rostély nem levén belülről megakasztva, a törekvésnek enged s fölemelkedik.

Az ifju belép a terembe; óvakodva vizsgálja össze a golyóra töltött fegyvereket, a lőport szorgosan kiszórva a serpenyőkből, azoknak gyujtólyukait vékony fácskákkal beszegzi, azután a serpenyőket újra fölporozza s a fegyvereket szokott polczaikra visszahelyezi. Ezt befejezvén, szép-csendesen ismét kisétál, a rostélyt leereszti, s a rejtekajtón, melyen bejött, nyugodt lélekkel távozik.

Az idő sötétedni kezd; a hálóterem madarai elülnek, csak a bagoly jajveszékel magánosan, mint egy kárvallott szotyák, s a medve dörmög kalitkájában, nem tudván melyik oldalról vesse meg a hátát, hogy a szúrós drótfalhoz ne érjen.

Künn a hazatérő marhák kolomphangjai hirdetik a naplementet; a falu túlsó részéből az estharang, a Körösből a malmok ketyegése, a kertek alul a békák esti hangversenye hangzanak fel.

Az éjszakának e költőien andalító elközelgtével, az úri lak belsejében ajtócsattanások, éles, szedtevettéző hangok s mázsás lépések kezdenek hallatszani, mind oly előzmények, mikből Dömsödi Góliáth János úr haza érkeztét okkal lehet következtetni; s kis idő mulva kulcs nyikorog a hálószoba ajtajában s csakugyan belép – Dömsödi úr.

Az ajtóban elvevé az őt követő cseléd kezéből a kétkarú gyertyatartót; annak két poflevet igér azon esetre, ha szobájába be mer tekinteni. Ezután beveszi a kulcsot s ráfordítja; kettős závárral bezárja ajtaját s miután annak valóságáról meggyőződött, hogy ajtaja csakugyan zárva van, minden asztal és pamlag alját megvizsgálván, vajjon nem rejtette-e magát valaki alájuk? nagy-bátran fütyörészve fel s alá sétálgat szobájában, olykor meg-megállva, mintha hallgatóznék.

Majd az ablakain tapogatta össze-vissza a vasakat. Azok is erősen állnak és mozdíttatlanul. Végre, mintha szégyenlené maga előtt saját önmagát, hirtelen, rögtönzött merészséggel és elhatározottsággal leveté bekecsét, s azt egy székre dobván, lefekvéshez készült; de gyanúsan hátra és oldalt szaladgáló pillantásai, minden lépten-nyomon meghazudtolák a színlett nyugodtságot.

– Ej! így beszélt magában, a mint hálókamrájába vonulva, öltönyeit egyenként rakosgatá le, bolondok, bizonyosan álmodtak, – ostobák! Azt mondják oda lenn, hogy míg én itthon nem voltam, valaki jött, ment, kopogott, itt fenn szobámban.

S ezzel ismét és újolag összekereste Goliáth úr szobája minden zeg-zugát, kivont karddal és kettős kargyertyájával; a falakat megböködte, – pedig jól tudta, hogy rejtekajtó nincs szobájában, – s miután semmi nem hiányzott, ismét bement kamrájába; a rostélyt lekapcsolta, papucsait lerugta, s mint a kit kergetnek, ágyába felszökött, dideregve vonván fejére takaróját.

– Hm, mit hallhattak hát? kezdé újra, felemelve fejét s az égő gyertyába bámulva szemeivel. Bizonyosan a majmok vesztek össze s azok ugráltak a padlaton. – De még is, – hátha valaki…? s itt megakadt gondolata. Nézzük meg még egyszer, susogá fölkelve; mindkét kezébe egy pisztolyt fogott, a pisztolyok sárkányait felhúzván.

– Tudom, úgymond, hogy semmi sincs a dologban, hogy majd reggel magam is kinevetem magamat, de hogy mégis megnyugodjam…

Mentül jobban biztatta és felfegyverzette magát, annál inkább reszketett és didergett.

– Csakhogy csendesen alhassam, vigasztalá magát s harmadszor is kiindult szemlét tartani szobájában, mely szemle azonban, az ő csöndesen alvására nézve, nem a legkedvezőbben talált kiütni, mivel, a mint történetesen vasládájára találta vetni szemeit, azon a legkétségtelenebb bizonyítványait látta, hogy idegen járt teremében.

A felpattant zárrejtő czifraság nem volt helyre nyomva…

– Gyilkos! ordítá Dömsödi úr, pisztolyát felemelve, mintha már a háta mögött állana az, ki bezárt ajtókon át jár szobáin keresztül, s e fölfedezés által komoly rettegésekre hivé magát feljogosítva. Azonban, habár meg nem nyugtatta is e gondolat, de félelme alakján változtatott.

Ha ama titkos megjelenő egy rejtelmes intést irt volna fel asztalára, vagy falára véletlen egy feszületet függesztett vala, vagy tükrét fátyollal vonta volna be, szóval ha valami, Dömsödi úr lelki állapotjára vonatkozó nyomát hagyta volna ott létének, Dömsödi úr rögtön megszökende házától; de így, miután ládáján tapasztalá, milyen nemű és alakú ellenséggel van dolga, magasabban kezdte hordozni fejét s készületeket tett netalán megjelenendő kisértetének illő elfogadására, pisztolyait, – számszerint hatot, – maga elébe rakta az ágya előtti asztalkára, s vánkosára könyökölve, ébren, álmatlanul leste a pillanatot, melyben azoknak hasznát vehesse.

Tornáczában, a láda előtti asztalon, halványan égett egy kék üvegmécses, reszkető világával belobogtatva az alvószobát; tollas lakosai a tornácznak nyikorgó nyöszörgések között alvának drót lábtóikon, – olykor a medve zörgött lánczaival.

Különben csendes volt minden és setét.

Főoka volt Dömsödi úr ezen állatokhozi előszeretetének emberektőli félelme, félelme a sötét éjszakától, s a sötét éjszaka és sötét lelkiismeret rémeitől. Így legalább éjente nem volt magában; hallott hangokat és vigasztalódék, hogy lények vannak közelében, miktől nincs mit félnie, s ezeknek folytonos csevegése elverte lelke gondolatjait.

Különös ellenszenve volt azonban az óraütések és az órák ketyegése ellen, mely miatt egész kastélyából mindennemű órák száműzve voltak, annyival inkább, minthogy nála gyakran reggel volt az este, délben a reggel és késő éjjel a dél, és így időmutatókra semmi szüksége sem volt.

A mint így hallgatva, félsötétben virraszt s szemeit nem meré lehunyni, hirtelen, a nagy hallgatásban úgy rémlik előtte, mintha falán kívül valaki kaparászna. Feszülten néz és hallgat, s szobája egyik szögletében egy előtte ismeretlen rejtekajtót lát felpattanni s azon át egy fiatal embert besurranni. A fiatal ember minden tétovázás nélkül azonnal Dömsödi úr levetett bekecse felé indul, annak belső zsebjéből a fortélyos láda kulcsát előtapogatja s azzal a ládát minden kinálás nélkül kinyitja.

Dömsödi úr jól látá a mécsvilágnál, hogy azon fiatal ember senki más, mint saját fia; nem szólt, hanem így gondolkozott: én nem tartozom tudni, hogy ő kicsoda, azt látom, hogy rabolni jött ide s agyonlövöm. Akkor majd összekiáltom cselédeimet, s azok feltört ládám mellett vérében találandják őt, s én megszabadulok pénzem egyik leggyűlöltebb pazarlójától.

Így gondolkozva Dömsödi úr, legközelebb álló pisztolyát előragadta, rá czélzott, elcsattantotta, a lőpor lobbot vetett – és a pisztoly nem sült el.

Az ifju ember, mintha észre sem venné, hogy rajta kívül más valaki is van a szobában, foglalatosságát folytatta, zsebjeit a ládából kimarkolt aranyokkal és bankókkal tömögette.

Dömsödi úr megütközve vizsgálta sorra fegyvereit, a golyó mindenikben benne s a serpenyő fel volt porozva, egy másikat irányzott fia fejének, elcsattantotta, de az sem sült el. Így a harmadik, negyedik, ötödik, hatodik, mind csütörtököt mondott s egy sem nyilatkoztatta készségét az apát gyermekgyilkolási szándékában előmozdítani.

S a fiatal ember bámulatos hidegvérrel folytatta megkezdett munkáját.

De már ez több volt, mint elég, hogy Dömsödi úr félelmeit a legdühösebb vakmerőséggé változtassa át. Kiugrott ágyából, felrántotta rostélyát, papucs és japonica nélkül előrohant, és neki esett ököllel a jóhiszemű ifjúnak.

Az pedig épen tele markolván mindkét kezét tíz forintosokkal s látva a fenyegető veszedelmet, a középen álló kerek asztal mögé ugrott, s miután a kezében levő csomagnak már zsebjeiben nem talált helyet, azt kalapjába vetette, s a kalapot fejére felvágta.

Ekkor az apa és fia futóskát kezdtek futni az asztal körül, a fiu friss volt, Dömsödi úr dühös, ha Dömsödi úr jobbra került, ő is jobbra, ha Dömsödi úr az asztal fölött ugrott át, ő az asztal alatt bújt keresztül.

– Te semmirekellő, kezdé Dömsödi úr, látván üldözése sikertelenségét, míg a fiu, az asztal két szélét fogva, gyanúsan várta az újabb megtámadást. Te semmirekellő! hogy mersz te az én pénzemhez nyulni, ha lopni akarsz, miért nem mégy máshova? miért rabolsz meg épen engem?

– Hm! – kezdé a fiu hideg mosolylyal, mindennek van oka; ha meg akarja kegyed, édes apám, e rendkívüli esetnek okát ismerni, tanácslom, viselje csendesen magát s üljön le, ha úgy tetszik, amoda a zselyeszékbe, majd akkor körülményesen elmondok okokat és következményeket, miknél fogva kegyed bizonyosan átlátandja cselekedetem okszerűségét.

– Akaszszanak fel! óhajtá Dömsödi úr, s remélvén, hogy így majd talán hamarabb megcsípheti a fiut, leült.

– Tehát legelsőben is tudnia kell kegyednek, drága apám, szólt ez, félig felülve az asztalra s lábaival harangozva, hogy kegyed a napokban birói zár alá fog jutni.

– Én-e? kiálta Dömsödi úr s torkában a hang, szivében a vér fagyott össze.

– Biz úgy! folytatá a fiu, con amore ásítva. Látta a tens vármegye, hogy kegyed minden vagyonának ki akar menni a könyökén, hogy pazarlásai fölöttébb okszerűtlenek, szóval, hogy nagyon egyenes útján rohan a maga és örökösei tönkre juttatásának: e végett, saját alázatos folyamodásom következtében, a mult közgyűlésen kegyed ellen a tens rendek sequestrumot kegyeskedtek rendelni. Én azonban tudván, hogy kegyed a napokban nagy mennyiségű pénzeket szedett fel jószágaira, sőt saját anyai örökömet is szinte túlterhelte már adósságokkal, czélszerűnek és illendőnek találtam, e majdan az én bőrömet égetendő összegeket gondviselésem alá venni, miket kegyed hihetőleg nem fogott volna a lezáratók kezéhez juttatni. Hát nem gyönyörű előrelátással bántam ez ügyben, most mondja meg, apám?

Dömsödi úr elbámult, mintha a guta ütötte volna nyakszirten.

A dolog világos volt, s csak azon tanakodott még magában, vajjon agyonüsse-e a fiut, vagy csak a nyakát tekerje ki? Mindkét esetben közelebb kellett hozzá jutni s e miatt legjobbnak találta, egy keze ügyében álló széket felragadni s azt édes fiához sujtani, ki azonban a hajítás elől idejekorán lebukván, a szék egyenesen neki ment a tükörnek, a tükör összetörött, a bagoly leesett, s a visszaeső szék hozzácsapódott a medve lakához.

Erre az áldás minden oldalról szállt a fiura: nem maradt épkézláb szék, virágcserép, tajtékpipa, mely utána ne repült volna; kalitkák, benne levő madarakkal, gyertyatartók gyertyástól, s minden mozdítható butor utána röpült, míg ő szekrények-, asztalok- s pamlagokon átugrálva, futkározott üldözője elől; végre fáradtan és lihegve a középen megállt s ott elszántan bevárta az apját, nem mutatván többé szándékot az elfutásra.

– Széttéplek, ordítá fogcsikorgatva, s magán kívül dühében az apa, s összeszorított öklökkel neki rohant, szemeiben nem volt irgalom.

A fiu nem futott előle.

Már szinte kezei közt volt, már Dömsödi úr maga is azt hitte, hogy megmarkolta, midőn a virgoncz fiatal sebesen mint a kényeső átcsúszott az ölelésére siető öreg hóna alatt, Dömsödi úr pedig fejével neki rohant az előle szaladni nem akaró és semmi rosszat nem sejtő kályhának s annak oldalát irgalmatlanul betörte fejével.

De a kályha is betörte Dömsödi úr fejét.

Egyet tántorodott, két kezével feje tetejéhez kapott s ezzel végig nyult a padozaton.

Fia pedig, miután ismét nyugalomban érzé magát, foglalatosságát a vasas láda körül folytatá.

* * *

Harmadnapra az öreg Dömsödit édes fia zár alá juttatá, az ifju Dömsödit pedig édes apja bűnvádi perbe idézteté, mely elől azonban a fiatal ember szép módjával megszökött.

* * *

Nem lesz helyén kívül, néhány szót mondanunk itten, Dömsödi úr előbbi élete folyamának megismertetéseül.

Ő egyike volt azon szerencsétleneknek, kik születésökkel hozzák a világra ama mintegy firól-fira szálló átkot, esztelen különczködésöket, mely később fonák nevelés és a mindennapos rossz példák megszokása által, kétszeresen vérökbe rögzött.

János úr, már mint gyermek, nagy széltoló volt. Apját tegezte, míg az őt báró úrnak czímezé. S míg egyrészről grófi mamája majomszeretete kényeztetésivel mérgezte be fiatal szivét, addig atyja abban találta gyönyörét, hogy a fiut káromkodni tanítá.

E tanítás nem is veszett kárba János úrnál, ki később több rendbeli szép tulajdonságaiért annyira elhíresedett, hogy még bajuszát sem tudta kipödörni, már is oly messze kerülte ki minden emberséges ember, a milyen messze csak kerülhette.

Nők irányában a legdurvább vakmerő volt, kivált, miután egy szerencsétlen himlő-nyavalyája arczát annyira elcsúfította, hogy mikor legelőször a tükörbe nézett, maga is a szeme közé köpött magának. S a mit e szerint kellemes voltával el nem érhetett: a szerelmet, azt sértő durvaságai által vélte megnyerhetőnek.

Később, hogy felserdült, az országgyűléseken oly kötni való beszédeket tartott, miszerint ha az ember nem volt volna meggyőződve arról, hogy feje nincs, azt hihette, mikép minden perczben fejével játszik.

Szája mindig tele volt zsarnokok elleni anathemákkal, pedig saját körében valóságos ördöge volt mindenkinek, ki körmei és denevérszárnyai alá jutott.

Oktalan pazarlás, izléstelen kicsapongások, affectált eredetiség, mívelt vadság, ezek voltak ifjukori jelleme fővonásai. Olykor vadászatokat tartott falujában s utcza-hosszat kergette kutyáival és vad czimboráival a dámvadat, mely alkalommal egykor, midőn a dámvad a két falut elválasztó árkon átugorva a túlsó falurészbe menekült, ő és utána nyomult csoportja a feltámadt falubeliektől emberül elpáholtattak, s ugyan ekkor Dömsödi úrnak állát úgy megütötték, hogy annak emlékét teljes életében hordoznia kelle.

Végtére, hogy befejezze ostobaságai lajstromát: megházasodott.

Nője áldott, szelid teremtés volt, kit hatalommal erőszakoltak hozzá, s kinek kimondhatlanokat kellett tőle szenvednie.

Gyakran elzárta őt hetekig, hónapokig, majd ismét kényszeríté fényes társaságokba menni, a legódivatúbb avult ruhákban; egyfelől zsarnoki féltékenységével üldözve, kinozva, másfelől a legszemtelenebb kalandorokat csődítve s biztatva az erényes hölgy csábítására.

Egykor kocsira ülteté nejét s hat egész hónapig utazott vele, sehol egy napig is nem nyugodva, hanem kódorogva Tolnán, Baranyán keresztül, minden czél nélkül, mint a ki az eszét kergeti, s midőn a gyöngéd nő, a kinzásokat megsokalva, kijelenté előtte, hogy válni akar, azt oly kegyetlenül megverte, hogy a nő két hét mulva a szenvedett méltatlanságok következtében meg is halt, hagyván maga után egy fiut, kinek neve lett Péter.

Ebben is benne volt a Dömsödi vér.

Finom, nőien szép arczulatját ugyan anyjától öröklé, de a lélek apai hagyomány volt benne, szenvedélyes és túlzó, pártütő minden isteni és emberi törvény ellen, nem szeretett senkit, nem kedvezett senkinek, csak szenvedélyeinek, s azokra valódi studiumot fordított.

Oly kitanult gyomorhős, mint ő, ki a puddingok, fricasseek, kotelettek és omelettek irányában annyi practicus ismeretekkel birt volna, nem találkozott hét vármegyében.

Hol a felett kelle itéletet hozni, minő elsőségei vannak a kozák lének a rákfark-ragout felett, vagy párvonalt kelle húzni az ananászmeridon és a narancsmarmelad között, vagy előszámlálni egy okszerű franczia aspikkal koszorúzott rhája-pástétom kellékeit; ott senki sem lehetett oly competens biró, mint Péter úrfi, kinek néhány nagyszerű baklövésen kívül, bizonyos, még senkitől fel nem talált étel-neme is köszöni létrejöttét, mely készül madárnyelvekből, bibicztojás- és egyiptomi szilvából, továbbá szerecsendióból, rákfarkából, ságó-darából, melyek együtt, hámozott füge, borjufülek és aprószőlő, nemkülönben szegfüszeg és magyarbors hozzájárultával összeapríttatván, rhummal s tejfellel feleresztetnek, elsőben lassú tűznél megfőzetnek, azután megpároltatván, formába tétetnek, s legvégre parázson megsüttetnek s narancs- és uborkasaláta keverékkel feltálaltatnak, neveztetvén ezen comedentia «olla potrida à la Babel»-nek.