Hétköznapok: Regény

Merülj fel képzeletimben ifju gondolatim bölcsője, kies Alföld. Terítsd ki lelkem szemei előtt végetlen rónáidat; mutasd fel emlékemben délibábos pusztáid nagyszerű képeit s mezőidet, miknek láthatára nincs. Hadd lássam őket még egyszer, hadd szíjam lelkembe arczod vonásait, hadd fesselek le ország-világ előtt, mint egy ifju menyasszonyt s hadd mondjam akkor: ime ez oltárkép, eszményképe a paradicsomnak, melynek ege, földje oly anyai kegyelettel mosolyg, e nagyszerű templom, az én hazám!

Nézzétek őt! A nap verőfényben mosolyg le reá; füveiben a harmat gyémántja tündököl; mezője ki van hímezve, mint egy oltárszőnyeg.

A szem kifárad, míg végtelen láthatárát bejárja, azon láthatárt, melyet sem hegy, sem kőhalmok nem korlátoznak, – mely egyenesen az égben végződik.

Távol, a halványuló zöld messzeségben, átlátszó ködtenger rezeg, lassúdan hullámozva, mint egy zöld oczeán. Az a délibáb.

S amott túl a ködökön, a félhomályban egy népes város hegyes tornyai látszanak, mely körül sűrű fáktól körzött tanyák vannak elszórva.

A levegőben a pacsirták énekelnek, lábainknál a gyöngyvirág nyílik, a távol mezők zöldjébe ezer színű virágok zománcza olvad, – a pásztorhalmok körül nyájak legelnek, kolompjaik csengése a pásztorfurulyák danáival vegyülve oly idyllszerű!…

Az ég tengerében rózsák és liliomok fellegei úsznak.

Egy kellemes nyárfaerdő végén áll egy kis szalmával fedett tanya; falai folyondárral ellepve, udvara közepén nagy olajfa, kerítése virágzó vadjázmin, belül rajta virágzó mályvarózsák sorai vonulnak. A ház oly kellemes helyzetű, kinézése oly élvezet-igérő, hogy láttára érző embernek ezer boldog gondolatai támadnak nyugalmas, édes házi életről; – a czélját elért boldogság reménye mosolyogva simogatja az ember érzéseit, ölébe veszi a hivő szívet, elringatja és ad neki szebbnél szebb álmokat és igér neki, mint hizelgő dajka a kedvencz csecsemőnek, szép játékszereket, édes csókokat, ölelő kart, hű szívet, meleg tűzhelyt és meleg kebelt, mosolygó eget és mosolygó szemeket, puha fekhelyt, ősi földön termett istenáldotta kenyeret, szalmagunyhót és elégültséget.

E kis ház előtt kedves árnyékú szőlőlugas áll, melynek közepén zöld gyepágy van rakva. E gyepágyon fiatal lányka ül; ölében sötétzöld szőlőlevelekre pirosló szamóczák vannak elhintve, s ez illatos szamóczáknak jutott azon szerencse, hogy a kedves helyről szemenként egy a lányka mellett ülő ifju ajkaihoz vándoroljanak.

Érdekes egy pár alak; a lányka fehér habkönnyű öltönyében, mely alatt sylphidi termete a leggyöngédebb körrajzokban tünt elő; a festőien szép, tojásdad arcz, melynek friss rózsaszínével csodaszépen vegyül a hanyatló nap aranyvilága; a sötét-fekete szemek, mik fölött hosszú selyem szempillák tartanak árnyékot; a gyermekien teljes ajkak és ez arcz körül simított atlaszfényű hajfürtök, mik gazdag tekercsekben hullanak le vállaira, s a minden vonásokban, minden mozdulatokban magát kedvesen jellemző báj és eszményi ártatlanság első tekintetre is megragadják az emberben mindazt, mi érez és eszmél: szívet, lelket és észt.

Az ifju a helyzetek azon legkellemesebbikében volt, melyet tapasztalhattak, kik egykor boldogul szerettek, a szerelem azon kifejlődési szakában, midőn a högy ragaszkodó, szende bizalma, a legédesebb odaadással jogosítja a szeretőt meghittebb szabadságokra, míg ez saját magától látszik őrizni annak gyanútlan ártatlanságát, nehogy a virágot, mely egykor úgy is az ő keblén fog kinyílni, még bimbójában letörje. Ez a legszebb jelenet a boldog házasság előzményeiből.

Az említett ifjút aligha nem láttuk már valahol, csak hogy más alakban. Ez a sasorr, ezen tele ajkak, az éptekintetű, életerős arcz, ez izmos termet, mintha már egyszer megjelentek volna előttünk, csak hogy nem úgy, mint most; nem kerek pörge kalappal fején, zsinóros és apró ezüst gombokkal rakott dolmányban, mely félvállára van vetve. Domború mellét aranyvirágú zöld selyem mellény fedi, apró arany gombokra; karjain borjúszájas inge hímzett szegélyei lobognak.

Ez ifju a környéken Rónai Sándor név alatt ismeretes s az öreg Rónai pusztabiró rokonának tartatik.

A lányka az ifju fejére teszi kezét s annak apró fürtökbe göndörült hajával játszik.

Az ifju átöleli a lányka karcsú derekát s szemeivel hosszasan szemeibe tekint; a lányka keze az ő kezében van és reszket. A lányka szemei nem birják el az ő tekintetét s arcza elpirul, szemeit lesüti. Az ifju megközelíti ajkaival a lányka ajkait, de nem csókolja meg. Arczát visszavonja s a lányka kezét elereszti.

– Már távozni készülsz? akará a lányka mondani, de nem azt mondta. Eredj már, szólt, az ifjút gyöngéden eltolva magától, nézd, késő este lesz; tudta, hogy ifja nem egy könnyen fog szót fogadni.

– Leány, szólt az ifju, összefont kezeit térdére nyugtatva. Voltak-e valaha sejtelmeid? megérzetted-e valaha előre, ha bú, ha öröm várakozott reád? Azt a jövendőmondó érzést, melynek okát ki nem magyarázhatja az ember?

Azt a kellemetlen, gondszerű szívdobbanást, mely legnyugodtabb örömei közepett megszólítja a pihenő lelket s egy fekete táblára mutat, melyre semmi sincs irva, de a mely fekete, mint a jövendő titkai?…

A lányka arczán hirtelen keletkező búskomolyság vonult végig, mint mikor a napfényes mezőn az égen úszó felhők árnyékai futnak keresztül; egész tekintete elváltozott, valami homályos költői halaványság foglalt rajta hirtelen helyet, merev, szoborszerűvé változtatva a gyöngéd vonásokat; szemei tágan, feszülten néztek a távolba, mintha a világon keresztül s azután ön lelkébe nézett volna velök, homályos, mástól nem látott tárgyak átvonultát szemlélve mindkettőben. Ajkai és homloka látnoki, rejtelmes kifejezést nyertek; látszék, hogy szokatlan húr van megpendítve lelkületében; aztán hirtelen összeborzadt s keblébe vonva szép fejét, félénk szeliden bútt kedvese ölébe; az átölelte őt gyöngéden, térdeire emelte és magához szorítá.

– Nézd! szólt a leány szokatlan, vad, költői hatálylyal s egyik karjával ifja fejét voná magához, másikkal a csillagosodó égre mutatott, amott azon négy csillag között van egy kicsiny, de fényes csillag, oly szépen szokott ragyogni! azt hiszem, hogy e csillagnak összefüggése van az én sorsommal; miért? nem tudom, de hiszem és érzem, hogy ha e csillag tisztán ragyog, én is szokatlanul örülök, – s ha homályosan sáppadva kél: szomorúságot hoz számomra és bánatot. Ládd, most is mily sáppadozó, mily szomorú, mintha sírna; a többi mind fényesen tündököl, csak ez az egy reszket halvány fényben. Hát neked van-e csillagod?

– Van, de az enyim közelebb van, mint a tied; nem is oly halvány, mint a tied; szebb is, mint a többi csillag az égen, mert az enyém itt van karjaim közt.

A leányka reszketve hajlék a hizelgőhöz.

Az ifju érzé, mint remegnek gyöngéd tagjai keblén, pedig a nyári est langyos volt és kellemes.

– Nem tudom, álmodtam-e vagy hallottam valakitől, mond a hölgy, hogy minden embernek egy csillaga és egy virága van, mely iránt úgy érez, mint testvér testvére iránt. Ismered-e a turbán-liliomot? nem szép virág, nem kedves, senki sem szereti és énnekem mégis kedvencz virágom ez, talán azért, mert oly magánosan, oly rejtetten lakik, sötét avas erdők mélyében, vad zuhatagok köves medreiben. A szentkirályi erdőben láttam ily virágot; egy csermely tócsájából nőtt ki, mely sötétkék színű volt a fölébe hajló bodzafa gyümölcseitől, naponkint mértföldnyi útat tettem hozzá, hogy megláthassam. Más nem találja szépeknek májfoltos virágharangjait, én bámultam azokat; más nem érzi szagát, én újszerű, lélekemelő illatot szíttam belőle; – vágyva lestem, mint nyílik ki egyik bimbaja a másik után s mint hervad el egyik virága a másik után; gyakran késő délutánokig mulatkoztam vele s mikor elváltam tőle, úgy tetszék, mintha kibeszéltem volna magamat valakivel, s nem egyszer történt, hogy épen vele álmodtam. – – Tegnap, a mint ismét elmentem azt meglátogatni, oly valami nyomást érzettem szívem körül, mintha sejtettem volna, hogy nem fogok benne gyönyörködni többé; jól éreztem: ott feküdt letörve a víz színén, virágai el voltak hervadva s széttépett levelei ázottan uszkáltak a vizen. Azóta úgy érzem, mintha lelkem egyik része halt volna meg, – kivált…

Reszketve elhallgatott a leányka.

– Kivált? kérdé feszült figyelemmel ifja.

– Midőn az átfeketült víz színére áthajoltam, hogy kedvencz virágomat belőle kivegyem, a fekete víztükörben egy idegen arczot láttam meg; mintha vállamon keresztül reám nézett volna…

– Egy idegen arczot? kérdé megütközve a szerető.

– Lehet, hogy csak képzelém; nem is mertem még senkinek mondani, féltem, hogy kinevetnek vele, mert a mint ijedve felsikolték, már akkor nem láttam azt sehol s a bozótot nem mertem kutatni.

– Minő volt?… haja… vonásai?… nem tudnál emlékezni felőle?…

– Oh, mintha most is előttem lebegne! Azok az egymáshoz közel álló szemek, a sűrű szemöldök, a kicsinyke áll, e fölfelé tolt szőke haj s az egészen uralkodó baljóslatú kifejezés, mindezt soha nem tudnám elfelejteni; sőt sokszor, ha elmélázok a külvilág ezer tárgyai felett, úgy tetszik, mintha az egész mindenség az ő arczaival volna tele, főleg a felhők között igen sokszor látok hozzá hasonló, bántó alakokat; csak a vércsillag4) és a böléndek ellenében érzek oly félelmet és taszító undort, mint ez arcz iránt.

Az ifju szemeiből villámok löveltek, haragvó villámai a nem várt fölfedezésnek; a leányka szinte megijedt tőle.

– Tehát ismét és ismét kell veled találkoznom?… Miért, hogy épen ott kell lenned, hol az én útam visz keresztül? Miért hogy épen én és te – és szüntelen én és te jövünk össze? Mintha egymás vesztére volnánk átkozva a világra…?

– Te is láttad őt? kérdé félénk-bizalmasan a leányka.

– Az ifju kihivólag tekinte körül, mintha azt sejtené, hogy újólag közelében van az ismert kisértő. – Az éj hallgatott, csak az estfuvallat susogott a lugas levelei között.

– De hát nem isten-kisértés-e ez ily egyedül, távol minden segélytől, a puszta erdejének tövében laknod? miért nem akarsz a városba átköltözni?

– Mert az, a kinek határtalan hatalma van lelkem fölött, így akarja. – Távol lenni minden emberi lehellettől: – ez az ő akaratja. – Egy kutyát, meg egy imakönyvet adott búcsúzásakor és így szólt:

– Semmitől se félj; hol ember nem lakik, ott bátran lehet élni; ezen eb nagy philosoph, ki nem állhatja az emberi arczot; hizelegj neki és ez távol fogja őket tőled tartani; a kisértetek ellen pedig megvéd az Isten. Midőn egy este remegve megvallám neki, hogy egy ismeretlen ifjút szoktam az ő neve mellé imádságaim közé szőni, nyugodt vérrel csak ezt felelé: jó, – vigyázz magadra; nem mind angyal az, kinek arcza szép; azon út, mely a paradicsomba visz, épen tőszomszédja annak, mely a kétségbeesés házához vezet; ha emerre találnál tévedni, egy jó tanácsot adok: végy czukrot és olvaszd fel tiszta vízben s tedd félre, hadd álljon és rohadjon meg, fél év múlva életölő méreg lesz belőle; lehet idő, hogy hasznát veszed.

– És kicsoda ez irtózatos ember, kinek oly nagy hatalma van feletted? kérdé az ifju s keble aggódva hullámzott fel s alá.

A lányka szorosan simult hozzá s ajkát elfedve kezével, titkolózva súgá fülébe: «testvérem»; azután összerezzent, mintha megbánta volna, hogy e szót kimondá.

Az ifju szívéről nehéz kő, nehéz aggodalom gördült le; de csodálkozó meglepetés foglalta el helyét.

– Honnan tudhatja ezt? kérdezé magában és nem birt rá megfelelni. «Tehát testvérét ismeri?»

Ezen ifju gróf Szilárdy Leander volt, kinek meghalt édes atyja végrendeletében e kötelességet hagyta hátra: «boldogítsd barátom gyermekeit»; s miután keblében e parancs, titoknokának aggodalmas előadása által kétszeres erővel élénkült fel, nem nyugvék addig, míg ennek, bárha csak részleg is, eleget nem tőn.

Előre értesülvén, hogy Bálnaiban egyike lakik azon embergyűlölő szellemeknek, kikhez hizelgéssel, jótéttel közelíteni nem lehet, ki az ajánlkozótól csak e diogem szókkal kérne szolgálatot: «eredj előlem», szállást az öreg Rónainál vőn, ki akkor Monostoron pusztabiró s Bálnainak jó ismerőse volt, s azt tervéről értesítvén, Rónai Sándor név alatt rokonának adá ki magát; itt és így nyert alkalmat a rejtélyes testvérek megismerésére. Ritkán találta őket együtt, akkor is oly aggodalmas titokőrző tartózkodásban, hogy a félt rejtelem nyomára a jelen perczig nem akadhatott.

De közbejött egy igen egyszerű körülmény, melynek később igen sokszerű következményei lőnek, legelső okozatja pedig az lett, hogy Leander mélyebben talált az atyai végrendelet teljesítésébe belebocsátkozni, mint azt egyelőre hitte volna. A kis Lilla, azon idő óta, hogy a mostoha házat elhagyá, mind alakra, mind bensőre nézve ideálszéppé kezde fejleni. A gyermekded, telt vonások szűzi classicitásba olvadtak át, az ajk nemesült, a szemek bolygótüze csillagfénynyé tisztult, a könnyű termet remek idomzatúvá fejlék. A leány oly szép lőn, hogy ki egyszer meglátta, soha sem felejté el többet.

S ehhez járulva ama költői hajlam, mely a tartós magány elvonultságában, a különben is ábrándokkal ellepett kedélyen uralkodóvá lőn, a gondolatoknak ama fenkölt szárnyalása, a legegyszerűbb népköltészet hangulatában; az érzelmek nemes emelkedettsége, a romlatlan szívépség s mint mesés maradvány a vadon ősidőkből, a legtisztább, a legszentebb ártatlanság, egyelőre úgy megragadák Leander figyelmét, hogy egy cseppet sem bánta volna, ha az atyai hagyomány sokkal szigorúbb részletességgel fejté vala ki a végparancsot, miből természetesen az következett, hogy addig értelmezgeté a végrendeletet, míglen rá is akadt annak igazi értelmére – a szép, kis védenczkébe veszedelmesen beleszeretvén.

Naponként erősebb lőn meggyőződése, hogy e hölgyben oly kincset fedezett föl, minőt ez ideig hiában keresett, hogy benne lelkének mására talált, s e találkozás mindkettőjökre nézve új világot, új lelket, új életet teremte.

Mennyivel különböző a természet gyermekének minden lélekmozdulata a mívelt világ korlátozott röptű szellemvonaglásaitól, mely önmagát költészetnek nevezi! pedig költészet nincsen sehol, csak az érzelmek tökélyes összhangzásában, s ezt semmi nem eszközli a természeten kívül.

A pacsirta énekel odafenn, a természet gyermekének lelke ott szállong vele a magasban s énekének minden hangját érti és érezi; testvérének nevezi a csermelyt, melynek kristályvizéből iszik, andalogva hever annak füves partján s ha tükrébe letekint, Isten képét látja benne saját arczulatán. Belát a derült ég boltozatlan ürébe s lelke túl viszi a szem láthatárán. Mindenik csillaggal ismerős; tudja, melyik közöttük a jó, melyik a baljóslatú; érzi a bűverőt, melylyel a telehold szédíti magához a föld lakóját, s a nap arany virágú melegében ismeri az áldó szellemet, ki a világot és az örömeket teremté. Talány előtte a természet minden tüneménye, de szavakat hall és dolgokat lát, miket nem hall és nem lát senki más; ismeretei újak és különczek. A délibáb eszményi panorámája, a világos mindenség kitárt könyve, melyből fénylátó lelke olvas; – nevéről nevez mindegyik virágot s szellemeket tulajdonít nekik; a szomorú árvalányhaj, a sötéten uralkodó királyi zászpa, a szabad sziklák virága, a kökörcs, a zsarnok ördögborda, az undok pöfeteg, az ábrándos napraforgó, mind ismerői, s köztük részvétét vagy utálatát megosztja. Ő érti a langy estfuvallat beszédét, mely a mező illatos virágait megy látogatni; tudja, miért oly hideg, miért oly haragos az őszi zivatar, mely szerelme leányait, a virágokat nem találja többé, s a fergeteg mennydörgő szavában ki légyen, ki oly világrendítve szól; tudja, miért sárgul meg, miért hull le a falevél, ha a nap megszün melegítni; s a csalogány miért énekel csak tavaszszal és csak éjszaka. Álmai mindegyike egy-egy tündérlámpa, melynek a szív lapjára rajzolt varázsképeiből jósmagyarázatokat alkot; egész élete egy regény, melyben csak emberek nem visznek szerepet, s ihletett magányát nem látogatja más, mint az Isten szeme és az álom.

Minő lehet ily lény szívében a szerelem, ez a minden indulatok napja, a költészet költészete, mit csak tükörből tanul ismerni a művelt világ s divatul szokja el egyik a másikától, vagy könyveiből oltja át az érzést éretlen, korcs-gyümölcstermő szívébe? Minő lehet ily lény szíve a szerelemben, az a romlatlan, éperejű szív, mely, mintha akkor került volna ki Isten teremtő kezéből, tiszta és öröklángú, melynek indulatai nagyok és magasztosak, érzelmei igazak, vágyai fenköltek, ragaszkodása hű? – Ilyen lehetett az első nő, ki az első szerelmet hozta magával alá az égből.

Vannak rokonlelkek, kik gyakran egy időben, egy közös gondolatot szülnek, mintha csak egy, két alakban ható életmű volnának, vagy mintha az örök teremtő erő, egyetlen életeszmét ketté szakítva, azt két lénynyé változtatta volna, kik egymást vágyva keresik és talán az életben soha meg nem találják; de ha megtalálják, egyetlen tekintet elég számukra, hogy egymásban a keresett félre ráismerjenek.

Leander, mióta Lillát megismeré, feledte, hogy rangja mily magas; a lélek magassága előtt letörpül minden rangfokozat, a két rokonlélek egymással egyenlőnek érezte magát.

Nem kérdék, nem is mondák egymásnak, hogy mit éreznek; nem esküdtek, nem vallottak egymásnak szerelmet, nem hizelegtek mézes szavakban: de értettek minden pillanatot egymás szemében s mondhatlanul érezték egymás érzéseit. Ez a szerelem delejhatalma.

IFJABB DÖMSÖDI GÓLIÁTH PÉTER.

Az alkony pirja lehamvadt az égről. Hold és csillagok jöttek fel helyébe; langy estszél repkedett pillangószárnyakon az illatos mezők felett; a boráglugasból ábrándos suttogás és élveteg sóhajok méla hangjai vegyültek bele.

Négy alak megy sötéten közelítve a magános lak felé; fel-feltekintenek a holdra s átkozzák, miért oly világos. A nyárfaerdő végén megállanak.

Egy közülök spanyol köpönyegben, előkelő, halavány arczulattal körültekint s rámutat a magányos tanyára, mintha egy gonosz lélek küldene kinyújtott kézzel néma átkot veszendő áldozatára.

– Ez a tündér laka? kérdé szúró hangnyomattal egy másik vele jött alak, kinek a felhajtott százrétű köpönyeggallér és lenyomott talián sipka közül csak hegyes orrmánya látszik; a hol leányt akart uraságod ölelni, aztán kutyát fogott?

– Hű-hűm? szólala meg egy harmadik pőregatyás nép, kinek feje nem igen van messze vállaitól, hát a nagyságos úrnak is foghagymás volt az orra attól a szép leánytól? Hej, a ki áldója van! ismerek ám én pedig egy legényt, kinek későn, korán szabad járkelte van abba a tanyába, s olykor úgy fordul, hogy éjfél után lovagol el onnét, aztán még a kutya sem mordul rá.

– Nem úgy mint a nagyságos úrra… hahaha! ő kegyére a tündérke ráhuszította az ebet, mikor legyeskedni kezdett körülötte.

– Hallgass! szólt a halvány arczú s mérgesen oldalba döfte a százgallérú ingerkedőt.

– Bizony, folytatá a nyakatlan pőre ficzkó, az nem Isten állatja, a kutyát akarván definiálni; két lábát nem birja mozdítani s a másik kettőn mégis akkorákat ugrik, mint a bakkecske; mérges, mint a hörcsök; a kit az egyszer megszorít, ha addig él is, belekóstol a lábakásájába.

– Csitt… mi az ott, a sövény mellett… paripa?

– Biz a… Mondom, hogy most is ott szedi az úrfi az epret.

A halvány arczú szemei pokolian-vad világgal fénylettek; leveté köpenyét s alóla egy hosszú, fényes tőrt vonva elé, megindult s kiálta:

– Kövessetek!

– Majd bizony; hát a mennykő mire való, válaszolt a negyedik, egy görbe lábú szennyes betyár; nem ettem gombát, hogy azzal az istennyila-öklűvel összetűzzek; inkább egy regement liszteszsákba (chevaux legersek) kötök bele, mint ebbe a veszedelemadtába, sz’ igy morzsolna össze mind a négyünket egy kezével-e.

– Már az igaz, erősíté a hasba-melles legény, negédesen vonogatva magát; az az ember ördöggel atyafias; egy pár réz kétgarasost oly könnyen tör ketté, mint egy vajas pogácsát, s egy három esztendős jegenyefát félkézzel kiránt helyéből.

– De még magamnak sincsen ám több egy nyakamnál, szólt a hegyes orrmányú; ha akarja uraságod, várja meg, míg eleblábol boldog vetélytársa; ha nem akarja, menjen; tudom gúzst csavar belőle.

– Gyáva nép! mormogá magában a halvány arczú s kilépett az erdő árnyékából; nem gondolá meg, hogy társainak egyike sem szerelmes, egyedül csak ő benne égett a szenvedély gyehennája. Sovány, élvezetaszalta termete reszketett a lángoló vér féktelen vágyai miatt; kezébe szorítá tőrét s a tanyához lappangott. Benn az udvaron vonítani kezdett az eb, mire ő a kert mögé került, s a kerítés mellett elébe futamodó ebnek jókora konczot vetett be, mely nem egyéb volt, mint rongyba takargatott, főtt madárlép, melybe a kutya bele harapva, orrát száját úgy tele ragasztotta, hogy kisebb gondja is nagyobb lőn az ugatásnál.

Ezzel a halavány arczú férfi a lugashoz lopózott; – halk beszéd hatott itt füleihez; közelebb vonult és hallgatózott; a tőr megvillant kezében a holdvilágnál, szívében a pokol minden kínjai dulakodtak, míg hozzá oly közel két boldog szívben a paradicsom virult.

És ő neki mindezt látni kellett…

A mythoszi kecsű lányka meghitten ül kedvese ölében s elandalogva ringatni hagyja magát annak erőteljes karjaitól, mint egy kis alvó gyermek, félig érzelgően lehunyva szemeit, majd ismét kedvese tekintetét keresve azokkal, s e szemtalálkozás elég arra, hogy lelkeik mondhatatlan üdveket érezzenek.

Az ifju néha egyes szavakat sugdos lánykája fülébe; édes szavak lehetnek, mert forró sóhaj és mosoly felelnek reájuk.

A lányka simuló karja a szerető nyaka körül téved, s arczaik megközelítik egymást; ábrándok altatják mindkettőnek szívét, s ez ábrándos álomban, midőn szíveik egymáshoz oly közel dobognak, mind a két lélek mintegy egymásba folyva egyesül, feledi multját és jövőjét, s kezdi élvezni azt, mit örökkévalóságnak neveznek, mely öröklét csak a legmagasabb kéj vagy a legmélyebb fájdalom lehet; e magasztos perczében az elmerengésnek, a két ajk oly közel jut egymáshoz, a két forró lélekzet összevegyül, a lélek lát ilyenkor, nem a szemek; – öntudatlanul mágnesi bűverőtől vonzva csattannak össze az ajkak, s egy hosszú, fojtó, üdvteljes tapadásban, néma kéj közepett születik meg a szerelem első rózsája, az első csók.

Az első csók…? talán az utolsó csók!

Mindketten föleszmélnek méla elragadtatásaikból. – Reszketve tekint a lányka kedvese szemébe,… felsikolt… rémülten veti magát annak keblére s kezével eltakarja arczát.

Az ifju is felszökik; háborodottan lép a lugas falához s a venyigefonadékot kétfelé szakasztja.

Mindkettőjöknek úgy tetszék, mintha az első feltekintéskor fényes tőr hatott volna a lugas falán keresztül, mint egy éles holdsugár, hirtelen ismét visszavonuló.

– Ki volt az? ordítja dörgő szózattal a férfi, s megfélemlett lánykáját a gyeppadra nyugtatva, haragosan kilép. Így lép ki barlangjából a megbosszantott oroszlán. Széttekint. Sehol egy élő lény távol és közel.

– Minő csalódás, szól magában, s fürkészve félelmetlenül a tanya mögé indul.

A lányka fél egyedül maradni s ifja karjába kapaszkodva, követi őt.

A vidék körötte csendes és néptelen.

A kert oldalán egy nagy verem volt ásva, melybe a kitépett gyomot és paréjt szokták hányni. Leander nem veendette azt észre, de a lányka szörnyű sejtelmesen nézett a táj felé s ez által figyelmetességét felébreszté. Oda ment; a gödör most is tele volt hányva felnyűtt fattyúvirágokkal. Leander rá lépett a gyomhalmazra, mely süppedezett lábai alatt.

– Látod, mint süpped, ide sem rejthette magát senki; szólt s nyugodtan kerülték meg tovább a ház környékét, a nélkül, hogy legkisebb nyomra akadtak volna.

Ha egy nyommal odább lépett volna Leander, midőn a gyomhalmazra taposott, ellensége mellét zuzandá össze, így azonban csak gyomrára gázolt s az meglehetősen süppedhetett lábai alatt.

– Légy aggodalom nélkül, biztatá szerelmesét Leander, testvéredet rá fogom beszélni, ne hagyjon tovább e magányban; aztán majd jőnek boldogabb idők, mikor Isten és világ előtt oltalmazód, védőd lehetek, s azon idők messze nem lehetnek.

Ha tudta volna, milyen messze vannak!!

Még egyszer körülölelé Lilláját. – A sírás erőteté, midőn elvált tőle; a mint felült paripájára, úgy tetszék neki, mintha a világból egy még rosszabb világba kellene átköltöznie.

A lányka utána nézett ajtajából, míg láthatá, azután bezárkózott magános lakába, s égő mécsénél hallgatózva figyelt az éj csöndes titokhangjaira.

Leander pedig sejtelem-nyomottan léptetett a pusztabíró tanyája felé, mely mintegy félmérföldnyi szomszédságban állt a magános laktól; paripája meg-megbotlott, vagy horkolva ugrott meg alatta, egyes fatörzsöktől elijedve, majd csökönösen megállt s fülhegyezve tekintgete széllyel.

Szokatlan érzések ülték el szívét. Mintha egy ismeretlen kéz vissza akarná őt húzni kedveséhez, mintha szellemajkak súgnák fülébe, hogy veszély van közel. – Megállt és hallgatózott.

A mint a lódobogás elhangzék, a halványképű sietve szórta le a magára húzott gyomot s kikelve a gödörből, hosszan, élesen füttyentett.

E neszre az erdővégből elősompolyogtak társai s a magános ház kerítésén egyenként bemásztak.

A százgalléros egy csomó tolvajkulcsot keresett elő zsebéből; a két betyár pányvát és rudakat hozott magával.

– A hol a! suttogá a kajla lábú az árnyékba mutatva, hol egy szegletbe vonultan valami rótt tömeg látszott, melynek szemei parázsként égtek. A házi eb volt, mely még akkor is a fogai közé és orrára ragadt madárléppel bajlódott.

– Üssétek agyon! mondá a sáppadt arczú.

De a kutya nem várta be az üdvözletet, hanem elébök tipegett ásítozva és nagy alattomosan csóválva farkát; s a mint a nyakamentes bajnok dorongját ellene emelé, hirtelen vállára ugrék s lerántotta magával a földre. De a másik betyár két kézre fogott husángjával keresztül csapott az eb derekán, mire ez felordítva, hanyatt fordult s halálosan vonítva, a pitvarajtóba ült s dühösen kezdé védeni magát.

– Vessetek kötelet a nyakába, ne ordítson, még valakit a nyakunkra csődít!

Az egyik betyár ráveté a pányvát, de a kutya megkapta kezét s kettőt harapva rajta, kirántá kezéből a kötelet s ismét az ajtó előtti őrhelyére vonult.

– Rántsátok el már onnét! hangzék ismét. De senkinek sem volt kedve a kötélért nyúlni; a csapat triariusai a nélkül is sebet kaptak már a viadalban.

Most tehát nagy köveket szedtek össze s a hű állatot úrnője ajtajában agyonhajigálták. Nyöszörögve fujta az ki páráját, de nem mozdult el a küszöbtől.

A százgallér belepróbálta az ajtóba kulcsait s a pléhzárt csakugyan fel is nyitá, de ekkor vevék észre, hogy még azonkívül tolózár és keresztvas is őrzi a szegekkel vert, béllelt ajtót.

– Feszítsétek be, dorongokat ide!

– Nem úgy; lyukat kell fúrni az ajtón, melyen át lehessen nyulni, tanácsolá a százgalléros s rögtön munkához fogott.

– Sietve, sietve!

Hirtelen öt lyukat fúrt az ajtón s azokat fürészszel összevágva, az így támadt nyiláson bedugja kezét s a keresztvasat törekedik leemelni.

E pillanatban, mintha égből hullott volna alá, közéjök ugrik egy sámsoni férfi s az ajtón álló százgallért hátulról nyakánál megragadva, úgy vágja az udvar közepén álló olajfához, hogy rögtön ott marad; azzal felfogja súlyos csákányát jobb kezébe s a többi hármat vallatás alá veszi. A két betyár hires bothős volt a k...i csárdában s középen fogott fütykössel rárohan a megtámadóra, – s fütyköseik pörögve csapódtak olykor össze a súlyos csákány ütéseivel. A halvány képű ezalatt leoldja a döglött eb nyakáról a pányvát s kiterítve, ráhajítja a megtámadóra. Ez félre vágja az elhajított kötelet csákányával, s e csapással bele akad baltája a hurokba, nagyot ránt rajta; a halvány térdre esik, de a kötelet nem ereszti el s a férfi lefegyverezve látja magát.

A két betyár diadalujjongatással rohanja meg a fegyvertelent, ki gyors lélekéberséggel egy, az udvarközépre rakott tégla- és vályoghalomra szökik fel, honnét, mint bástyáról két kézzel és ügyesen, egész téglákat hajigált megtámadóira, kik élethalálra látszottak ellene törekedni. A vályogzápor visszaverte őket néhány pillanatra, s ez alkalmat használva az üldözött, egy pillanat alatt a közel álló olajfára kapaszkodott fel, s onnét bátorsággal tekinte le elleneire.

– Álljatok a fa alá! parancsolá a sápadt arczú, ha leszáll, verjétek agyon.

A bicskások a fa alatt görcsös suhogóikra könyököltek; parancsolójuk pedig a tanya ajtajához lépett s azt felnyitni próbálgatá.

– Góliáth Péter! kiálta rá dühösen ellensége; s a halvány ember összerezzent és még halaványabb leve.

– Hogy ismersz engem? kérdé s homlokán a ránczok keresztbe szaladtak össze, ki vagy te, hogy nevemet tudod? Akárki légy, e tudatért meg kell halnod. Legények! ezer forint azon ember halálának a jutalma. Rajta! s hidegvérrel kezelte tovább az ajtónyitási fortélyokat.

– Ezer forint szép pénz, nem is kerülne sokba; egy pár döfés a fehérvári bicskával megszolgálja, de hogy jutunk oda fel, repülni egyikünk sem tud, ha pedig egyenként mászunk fel, kitekeri nyakunkat.

– Tudod mit? vedd át a kerítésen azt a lajtorját, melyen átmásztunk; neki támasztjuk majd e fának, s egyikünk azon, másikunk a fa derekán felkapaszkodunk; hisz nincs nála semmi eszköz.

– Jó lesz biz’ a, fiam Telezsák, hanem eredj magad a lajtorjáért, én azalatt idelenn strázsálom s ha lekivánkozik, majd a tarkójára teremtek.

Telezsák ment, felhágott a kerítés hevederére s a kivülről megtámasztott hágcsót két végénél fogva átemelni iparkodott. A hágcsó rendkivül nehéz volt, el nem tudta gondolni: miért? – a mint így húzza, vonja és mégis meg sem birja mozdítani, túl a kerítésen hirtelen egy idegen arcz emelkedik fel előtte, a létrán felmászva s minden előleges értekezés nélkül akkorát csap egy kurta ólmossal a hüledező Telezsák feje búbjára, hogy az majd a nyelvét harapta ketté.

Ennek sem kellett több; teljes szívéből elordítja magát.

– Szaladjunk, rivall, nyakunkon a hadnagyok! s ekkor neki iramodik tüskén-bokron keresztül, s addig lélegzetet sem vesz, mig az erdőszélt el nem éri, hová a másik bajtárs is, hasonló bátor indulattal, nyomban követte.

A váratlan segítő átszökik a kerítésen. – Góliáth Péter észreveszi, hogy egyedül maradt, keresztül fut az udvaron; azonban még a tulsó kerítést nem éri el, midőn ellensége egy szökéssel lepattan menhelyéről, s vasmarokkal megragadja és visszarántja a futót.

Góliáth rá ismer: Szilárdy Leander! hörgi elkékülve.

– Már most tudod, kivel van dolgod?

– Bocsáss, hagyj menekülnöm, kiáltá emez tajtékozva s tőrével ellenét iparkodott leszúrni, s Leander kezét vérig harapta, a mint az fegyverét kifacsarta a gyilkos kezéből. Bocsáss el, vagy a pokolra mondom, iszonyú boszút fogok rajtad állani.

– Arra nem érsz rá.

Ekkor egy harmadik kéz nyúlt a küzdők közé, jéghideg nyomással nehézkedve a Góliáth fejére. Góliáth mintha hóhéra kezét érzette volna fején, elmerevült, térdre bukott s többé nem védte magát. Összenyaklott, mint kit szél ütött meg.

Bálnai Körmös István állt felette, kőhideg, bús arczulatával.

– Tudsz-e halálod órájáni imádságot, rabló? kérdé martalékjától, kit Leander hiába iparkodott fél kezénél fogva felemelni. Nézz széllyel még egyszer a világban, utoljára fogod azt most látni.

– Mit!…

– Csak azt, hogy majd ide erre a fára felakasztalak; most épen statarium van a vármegyében s én házfeltörésen kaptalak… függni fogsz.

Góliáth görcsösen vonaglott és szemeit meresztgette.

– Rád bizom őt, szólt Leander, Góliáth kezeit hátra facsarva s a kötéllel megtekerve; azután a tanya ajtajához sietett.

Bálnai utána kiáltott:

– Sándor! A leányt távolítsd el az ablaktól, hogy ide ne lásson.

Leander nem ütközött meg a Sándor nevezeten; a pitvarajtón belépett. Kedvese sikoltva futott elébe s az ifjut mint megváltó angyalát hévvel karolta át…

A mint Bálnai Leandert Sándor néven nevezé, a báró szemeiben hirtelen élő tűz villant keresztül, ellankadt tagjai életre feszültek.

– Ember! szólt erősült hangon hidegvérű ellenéhez, látom, te nem vagy az, kitől életet vissza lehessen könyörgeni, ne félj, nem is könyörgöm érte; így nem fogok legalább arra szorulni, hogy magam öljem el magamat; bátran meggyilkolhatsz, még csak sikoltani sem fogok; utált előttem az élet, vedd el, jót téssz velem; künn az erdő bármelyik fájára felakaszthatsz. Oldd fel kezemet, irást fogok adni, hogy önmagam fosztottam meg magamat az élettől.

Bálnai rábámult az emberre.

– Jó, úgymond, megteszem… megöllek… ne félj.

– Köszönöm. E szívességedért nem maradok hálátlan; csak nehány perczig engedj még élnem, s minthogy imádkozni nem tudok, e kis idő alatt én is jót teszek veled. Gonosz világban élünk, hol álarczban jár minden ember s az őszinte érzelmek prédára jutnak. Egy gyanút ajándékozok neked. Ama pórias öltözetű férfi, kit te bizalmas hangon Sándornak szólítottál, gróf Szilárdy Leander és nekem, tevé hozzá keserű gúnynyal, jó barátom; együtt növelkedénk, jószágaink határosak, s apáink után együtt birunk egy közös falut.

– Hazudsz, ordítá közbe Bálnai, hazudsz; ne szólj tovább.

– Ha most haragudnám reád, elhallgatnék s vesztedbe hagynálak rohanni, de ne vesd vissza ajándékomat; hajszálon függ a vész fejed fölött, s te önmagad téped el azon vékony fonalat, ha szavamra nem figyelsz. Mi ketten igen víg, kicsapongó czimborák valánk s az élet örömeit fenékig kiürítettük, éltük a gyönyöröket, míg ingert találtunk bennök, s midőn az egyszerű kéj már nem csiklandá tovább érzékeinket, együtt találgatánk kalandosabb, ingerlőbb élvezetnemeket, miknek elérésére gyakran legőrültebb túlzásokat választottunk; egyszer hírét vettük, miszerint bizonyos magános lak rejtekében tündér szépségű lányka lakik, kit még idegen férfiunak tekintete nem illetett, s kit haragos sárkányul őriznek egy embergyűlölő eb és egy világgyűlölő rokon. Találtunk alkalmat a leányt megláthatni; szebb volt, mint képzelénk s nem oly nehéz a hozzá juthatás, mint a hír kürtölé; az én gróf barátomnak volt itt egy ismerője, egy gazdaember, titoknokának közel rokona, kivel ő e czélra megatyafiasítá magát s tudva, hogy amaz embergyűlölőnek, kivált a főbbrangúak ellen van nagy antipathiája, parasztruhában, becsületes, nyilt arczczal közelíté meg az ifjut, s előbb annak gyanakodó szívét álomra simogatta őszinte magaviseletével, majd a leányét hódítá magához, ki is ifju ártatlanságával együtt martalékjává lőn. De ezzel nem érte be az én barátom; neki nem volt kielégítő a lányka hizelgő mosolygásait látni és sóhajait hallani; ő birni akarta azt, birni, de nem általa biratni.

– Oh, ha ez mind igaz! hörgé Bálnai s térdeivel iszonyút nyomott a beszélő mellén.

– De ne fojts még meg; ez csak a kezdet, a vége még mulattatóbb. Ismered azt a mesét, melyben a macska a majom számára kikaparja a tűzből a gesztenyét? – Én ismerem, mert rajtam is megesett. Egy szép tervét kelle kivitelhez segítenem az én kedves barátomnak. A terv ez volt: a lányka magános, félreeső helyen lakik, bátran, védtelenül; a gondoskodó testvér nyugton alszik benn a városban, tudván, hogy a szomszéd tanyán testvére kedvese őrködik kincse fölött; nekem kell vala a leányt elrabolnom, negyed magammal feltörnöm a házat, rögtön lóra ülnöm vele, lóhalálában futnom Kéturfalvára, hol a leányt a Szilárdy-kastélyban rejtettük volna el. Tervünkben volt az is, hogy ő, t. i. az én szeretett jó barátom, rajta kapván a rabláson bennünket, megtámadjon, velünk színből szörnyen megverekedjék, s általunk legyőzetvén, megfutamodjék s később kétségbeesetten keresse a leányt a világ mindegyik szegletében, azon egyet kivéve, melyről tudandja, hogy ott van. Egész tervünk a megfutamodásig szerencsésen sikerült, s ha nem várt közbenjöveteled nem fordít a dolgon, hihető, hogy a kaland szerencsésen végre lesz hajtva. Megjöveteled lehetősége, ez az egy, kívül esett számításainkon. – Elvégeztem mondani valómat, már most akaszsz fel, ha akarsz.

Bálnai arcza majd holdhalavány, majd haragvörös színű lett, szemöldei mélyen lefeküdtek szemeire, mint egy dühös hyenáé, orrczimpái kitágultak s homloka izzadt.

Odahagyta foglyát, tántorogva indult a tanya ajtajához; a kilincsbe kelle kapaszkodnia, hogy el ne essék. Benézett a szobába; látta az ifjut, a mint testvérét kebléhez szorítá s annak szemeiből törölgeté a könyeket. – A szerelmesek nem vették észre az ajtóban állót s karjaikat egymás körül fűzék és lassú édes hangon suttogának.

– Szilárdy Leander! ordítá hirtelen teljes hangon a testvér s egy ugrással a szoba közepére lépett; szemei szikráztak, haja mind felfelé állt; arczizmai vonaglottak s ujjai behorgadtak, mint egy prédájára lerohanó vad madáré.

Az ifju első pillanatra összerezzent, elhalaványodott; percz mulva aztán komoly, felemelt, szégyentelen arczczal lépett a haragvó elé és válaszolá:

– Igen, az vagyok.

– Az vagy? rikoltá Bálnai, zokogásból és kaczajból vegyült hangon; halántékain majd megszakadtak a lüktető erek, nem emberi fuldoklással rohant testvérére, kitépve azt Szilárdy kezeiből s a szoba legtúlsó szögletébe hurczolá, ráborult és sírt; sírt, hogy keble majd megszakadt; végre keserű kétségbeeséssel két öklét feje fölé emelte és arczát hátra feszíté, mintha le akarna átkozni az égről minden csillagot. – Szinte megfojtá a féktelen indulatroham.

Leander szoborrá merevült.

– Barátom! szólt, egy lépést téve Pista felé.

Indulatosan taszítá el ez magától a grófot s vérben forgó szemeivel vadon, dühösen tekinte reá, hogy a bátor férfi szívében a vér kezde hülni.

Mennyi szemrehányás, mennyi fájdalom volt ez egyetlen tekintetben!

– Ne közelíts hozzám, fuldoklá Bálnai rekedten, vagy az örök szenvedésre mondom, e két kézzel fojtom meg itt e leányt; megölöm, ha tőled másként meg nem szabadíthatom.

Leander nem érté a mondottakat, s szótlan zavarban bámulta a dühöngő kín vonaglásait.

– Ugy-e? szólt, képéből kikelve Bálnai. Tudtad, hogy csak egy kincse van a koldusnak – becsülete. Egyetlen reménye a földhöz sujtottnak, egyetlen öröme a boldogtalannak? s neked játékszer kelle, nagy úr, ugy-e? nosza; legeltesd szemeidet kínaimon, hisz egy virág nyilt csak éltem sivatagán, azt letépted. Tudod-e, hogy a kit a megnyomorított megátkoz, azon Isten betölti az átkot? Ne szólj; süket vagyok szavaidnak; hazudtál egyszer, nem hiszek többet; te voltál, ki még a világhoz fűzött, te vagy most, kiben a világot gyűlölöm; ne mentsd magad: el vagy árulva; álarczot viseltél, s ezért nincs oly rossz, mit rólad föl ne tennék, gróf Szilárdy Leander!

A szegény leány, mint letört liliomszál, eszméletét félig elvesztve, feküdt testvére ölén keresztül és susogá:

– Minő hideg van!

Többet nem szólt, hanem igen igen halavány lőn.

Pista lefekteté őt az ágyra s hideg-komoran Leanderhez lépett, lassú hangon kérdé tőle, mialatt élesen markolt annak karjába:

– Ugy-e, ez a leány becstelen?

Leander arcza hirtelen kigyulladt; büszke haraggal vállán ragadta az ifjut, s herkulesi erővel megrázva, oly tekintetet vetett rá, melyből lelkének egész tiszta fenköltsége látható volt; egy káromlott arkangyal tekintete lehete ilyen, azután vad-bánatos arczát lecsüggesztve, ércztelen hangon de kemény határozottsággal szólt:

– Ezen ég alatt mi nem találkozunk többet.

Azután kínosan felsóhajtva, megrázta fejét s kifutott a szobából. Pista pedig visszatért hugához, ki ott fekvék aléltmerevenen s annak hideg kezeit búsan megcsókolgatá, majd mintha mámoros volna, fölkelt, támolygott, kitántorgott, ki a holdvilágos szabadba; kereste foglyát, a bárót, de az már nem vala ott; körülbámulva magát, úgy tetszék lelkének, mintha álmodnék s nem látna tisztán.

Ekkor az olajfa túlsó oldalán egy emberi alakot vőn észre, ülve és aludva; hozzá ment és látá, hogy tanulótársa, alattomos, ármánykodó ellensége, a százgallér alszik ott, kezében egy csomó tolvajkulcscsal.

– Hah! kiálta rá álom-ijedten, te vagy itt? s megrugta az alvót, mire az feldőlt. Lehajlott hozzá, felemelte s látá, hogy annak koponyája hátul halálosan össze van zúzva. Talán még sem volt egyetértés? talán még sem volt alakoskodás, gondolá magában, de nem birt összefüggést, nem megnyugvást szerezni megháborodott lelkének.

A NAGYNÉNE ÉS UNOKAHUGA.