z alpári csata megfogyasztotta Árpád hadát, de minden elesett magyarra jutott két bolgár fogoly s valóképpen Árpád népe ismét növekedett. Túl a Tiszán s Duna és Tisza közén, a mi népet talált, bolgárt és szlávot, ki önként, ki félelemből Árpád népéhez szegődött. Egy-két hónap ahogy eltelt, az itt talált népek örömmel nyugodtak meg a cserében: a zsarnok, a kegyetlen Zalán helyett egy nagy, nemeslelkű fejedelem fogadta védő szárnyai alá. Árpád örült a növekedésnek, mert a szláv népek foglalkoztak szántás-vetéssel, ha kezdetleges módon is (otromba tönkökkel, melyekbe nagy faszeg volt verve, hasogatták fel a homokföldet), míg a magyarok a folytonos hadakozásban elszoktak a földmíveléstől: hadakozás és pásztorkodás, ez volt a magyar nép foglalkozása. A szlávok már ekkor keresztények voltak, de Árpád és népe nem törődött a vallásukkal, nem háborgatta hitükben s ezzel még szorosabbra fűzte magához a magyar a szlávot és bolgárt. A magyarnak ma is tündöklő erénye: a türelmesség más népek nyelve, szokásai, hite iránt, nagy hasznára vált a honfoglaló magyarnak. Hozzáédesedett lassankint az itt talált népség, mert a magyar urak nem bántak durván, lelketlenül a hatalmukba került föld népeivel, mintahogy bántak e föld eddigi urai.
Árpád egy heti pihenő után végigvezette seregét a Duna-Tisza közén, megállapodott a Duna könyökénél, Etelvárosa mellett, a mai Óbuda táján, családját, cselédjeit, népe egy részét elszállásolta a Csepel-szigeten – itt nem félthette hirtelen megtámadástól őket. Köröskörülfogta a gyönyörű szigetet a Duna. Itt érte Árpádot, minekelőtte hadba indult, a nagy gyászra a nagy öröm: Isten megajándékozta az ötödik fiuval, kinek Zsolt lett a neve. Hej, de nagy volt a magyar nép öröme! Nem vesz ki Árpád nemzetsége, nem! Attila földjén született, meg is gyökeredzik ebben a földben! – mondták az öreg magyarok. Mert Jutócs, a kicsi Jutócs nem indult kedvük szerint. Hiába óvták, védték széltől, naptól, sanyarúságtól, a hosszú vándorlás megviselte a gyermeket. A lelke, a szíve Árpádé volt, a teste csenevész.
– Isten küldötte e gyermeket az én szívem felvidítására, az én lelkem edzésére, – mondotta Árpád szertelen örömmel. Eddig meg-megszállotta lelkét a csüggetegség, most újra erősnek, ifjúnak érezte magát. Erősebbnek, ifjabbnak mint valaha.
Árpád újult erővel készült bevégezni a nagy művet. Kedvező híreket kapott északnyugat felől. A nagy Szvatopluk fiai, Moimir és Szvatopluk hadban állanak apjuk örökéért. És hozták a hírt, hogy Moimir követséget küld hozzá: segítséget kérni Szvatopluk ellen.
– Adok, – mondotta Árpád, – ha megelégszik Morvaországgal. Ám az apjuk megszállotta Attila földjének is egy részét. Innen takarodnia kell mind a kettőnek.
Jött is a követség Moimirtől. Azzal jött, hogy Szvatopluk kiverte őt a Dunántúli tartományból. Ha Árpád kiveri onnét Szvatoplukot, ő meg ennek fejében békén hagyja a magyart a Duna s Tisza mentén.
– Mit üzent Moimir? – kérdezte Árpád s ijesztő ráncokba verődött homloka. – Mondjátok meg neki: Szvatoplukot kikergetem innét, de nem az ő kedvéért. Kikergetem, mert az a föld Attila földje volt. S ha ő beteszi a lábát ide, őt is utána kergetem. Jól megértettétek?
– Megértettük, – felelt a követ. – A mi urunk azzal is megelégszik, ha Szvatopluk hatalmát megtöritek s békében élhet tőle nagy Morvaországban.
– Ez már értelmes beszéd, – kottyant belé Kusid.
Mikor pedig a követek eltávoztak, Kusid meghajolt mélyen a fejedelem előtt s mondá, amint következik:
– Nagy fejedelem, szót kérek. Kapok-e?
– Beszélj, fiam, Kusid.
– A magam vérét nem sajnálom, de igen a magyarét. Engedd meg nékem, hogy néhány barátimmal menjek Szvatoplukhoz. Beszélek a fejével. Hátha okos ember s szépen kitakarodik az országból.
Árpád elmosolyodott.
– Tudom, mit akarsz mondani, Kusid. Az én elmémben is megfordult ez. Halljátok hát mind közönségesen, amit én akarok. Nyergeljetek fel egy szép fehér lovat. Aranyos féket a fejébe, gyémántos nyerget a hátára s vigyétek el Szvatopluknak. És mondjátok meg neki az én üzenetemet: Árpád fejedelem, Attila maradvája küldi neked ezt a lovat, Szvatopluk fia. Azért küldi, hogy ülj rá s hagyd itt népeddel Attila földjét szép szerént. Majd meghalljuk viszont-üzenetjét s aszerint cselekszünk.
Mind helyeselték a vezérek s a főbb emberek Árpád szavait, egyedül a küzsdég Botond mondott ellent.
– Mit! Még lovat küldjünk a murvának! S aranyos féket, gyémántos nyerget. Bárdot az ebadtának! Ne üzengessünk, – verjük ki. Én vereködni akarok!
– Csendesülj, ját, – csillapította Kusid. Inkább tarts velem. Jó tréfa lesz ez, meglásd.
– De jó legyen! – fenyegetődzött Botond, kicsit megjuhászodva, – mert különben összeveszünk, ját!
– Mi-e, ját? Mi nem, soha!
Botond legyintett a kezével.
– Eb, aki veled összevesz, ját!
Száz daliával indult Botond és Kusid még aznap követségbe. Két erős markú csikós vezette a szép fehér paripát. Aranyos féke, gyémántos nyerge csakúgy csillogott-ragyogott a nap fényében. Csillogtak, ragyogtak a daliák ruhái is. Drágakövek, a messze keletről hozott ékességek: ne mondhassa Szvatopluk, hogy valami jött-ment nép megy hozzá követségbe. Etelvárosából indult a magyar követség, átkelt a Duna balpartjára s így haladt a Duna partján nyugat felé. Szvatopluk a Csallóközben táborozott rengeteg hadával, ő maga a Dunához közel ütötte föl sátrát. Mikor a magyarok megpillantották a morva tábort, Kusid egy kicsit elszontyolodott.
– Sokan vannak, – mondta Botondnak.
– Mondtam, úgy-e, hogy bárdot neki, nem lovat.
– Most már mindegy, benne vagyunk, ját.
– Fenékig, ját.
Rőt szakállú, szőke hajú, veres arcú, nagy, csontos férfi volt Szvatopluk. Arcáról lerítt a telhetetlen kapzsiság s az erejében bizakodó gőg.
– Nem mutat gyáva embert, – súgta Kusid, megpillantván egy jó hajításnyira a sátra előtt ülő Szvatoplukot, ki hatalmas nagy karszékben ült. Messzire kiterpesztette lábát s kétfelől két szolga verte el arcáról az alkalmatlankodó legyet.
– Ne is legyen gyáva, ha jót akar, – fenyegetődzött Botond. – Gyávával ki vereködik?
Közben a sátor elé értek. Szvatopluk félreállította a legyező szolgákat. Egy sereg morva vitéz vette körül a magyarokat, úgy kisérték a hatalmas úrhoz.
Kusid és Botond tisztelkedve állottak meg. Még szóhoz sem juthattak, Szvatopluk gőgösen szólt hozzájuk:
– Ki népei vagytok, mit kerestek?
Botond hevesen markolta meg bárdját, de Kusid intett neki s felelt Szvatopluknak:
– A magyarok fejedelmének, dicső Árpádnak követei vagyunk.
– Magyarok vagytok! – ordított Szvatopluk s felugrott helyéből. – Magyarok! Akik az én apám ellen hadakoztak?
– Azok vagyunk.
– Azok, azok, – tódította Botond.
– S ide mertek jönni az én földemre? Talán bizony szállást kerestek?
– Szállást nem keresünk, van nekünk szállásunk, Szvatopluk. Kivertük a bolgárt, megöltük Zalánt.
– S most engem akartok megölni, úgy-e bár?
S kacagott, akkorát kacagott, hogy a föld is ekhót vetett a kacagásától.
– Nem akarunk megölni, de sőt javadat akarjuk. Ime, a mi fejedelmünk küldé neked ezt a fehér paripát ajándékba. Aranyos a fékje, gyémántos a nyerge. Fogadd jó szívvel.
Szvatopluk arca egyszerre nyájasra változott.
– Ajándékba. Ez már más. S mit üzent Árpád? Úgy-e, szolgálatomba szegődik?
A magyarok arca lángba borult, de tartóztatták magukat. Kusid hirtelen Botond karjához kapott, így intette nyugalomra, merthogy nem szólhatott.
– Igen, – folytatta nyugodtan Kusid, – a lovat is, a nyerget is, a féket is ajándékba küldte, hogy illendőképen, a nagy Szvatopluk fiához méltón hagyhasd el Attila földjét.
– Mit ebegsz te, kutya? Ismételd még egyszer! – orditott Szvatopluk magánkívül.
– Mondtam s újra mondom, most már világosabban: ülj fel erre a lóra s hagyd el e földet, különben Árpád felkerekedik egész hadával – –
– Szót se többet! Hé, legények! Vigyétek dög lovát. Bunkós bottal verjétek fejbe. A féket vessétek a Dunába, a nyerget a fűbe!
Mondotta Kusid:
– Hát csak üttesd meg a lovat, Szvatopluk. A mi kutyáink eszik meg a húsát. Dobasd a Dunába a féket: kihalásszák a mi halászaink. Dobasd a nyerget a fűbe, megtalálják a mi kaszásaink.
De Szvatopluk már alig hallotta Kusid szavait. Reszketett a dühtől, torkát fojtogatta a mértéktelen felháborodás.
Két szolga nagy hirtelen elvezette a lovat, de Kusid éles szeme észrevette, hogy a lovat bevitték egy szárnyékba, ott jászol elé kötötték s eszükben sem volt, hogy lebunkózzák. Ismerték a gazdájukat. Tudták, hogy a következő pillanatban őket bunkóztatja le, ha most megfogadják a parancsát s e drága szép állatot lebunkózzák. Azt is észrevette, hogy a gyémántos nyerget a Dunába dobta egy legény, de a szélére, hol selymékes, alacsony volt a víz. Kilátszott a nyereg a vízből. A féket a fübe dobták – no ott könnyen megtalálják, amint ők eltávolodtak. De szó ami szó, meleg lett a föld a talpuk alatt s merthogy mindössze százan voltak a rengeteg morva tábor közepén, tanácsosnak vélték hirtelen kanyarodással hátat mutatni a dühöngő Szvatopluknak. Mire Szvatopluk magához tért, a magyarok kivágtattak a táborból. De Kusid nem állhatta meg, hogy vissza-vissza ne tekintsen vágtatás közben is.
– Már emelik ki a nyerget a vízből, ját! Nézz oda!
Csakugyan jól láthatták messziről, amint egy legény vállára emelte a nyerget s kimászott vele a Duna partjára.
Botond egész lelkéből felkacagott.
– No, ez jó tréfa volt, ját! Az istennyila üssön Szvatoplukba! Micsoda nép ez!
– Csak bízná rám a fejedelem, ját. Mind egy szálig megvenném sárig aranyon. Szvatoplukot magát legelébb.
– Bárdot neki! – mordult fel Botond. – Hadd el, arany!
Másnap déltájban értek Etelvárosába a magyar vitézek. Árpád összehivatta a főbb embereket, hogy meghallgassák, mivel jártak a követek.
Kusid elémondta szép rendjiben, hogy jártak, mivel jártak. Mire oda ért beszédében, hogy Szvatopluk mire gondolt: arra, hogy Árpád az ő szolgálatába akar szegődni, tűzbe borult arca s kardot rántva kiáltá: elég! Ne többet! Fuvassatok kürtöt!
De Kusidnak volt rá gondja, hogy felderítse a fejedelmet. Elémondta azt is, mi történt az ajándékkal.
– A Dunába dobatta a nyerget? – kérdezte Árpád lehiggadva. – Jó. Odakerül ő is. Én mondom ezt, Árpád!
– Oda, oda! – rikkantott Botond. – Hej, fujjátok a kürtöt!
Im, már talpon a magyar sereg. Szörnyű haragtól ég minden arc. Árpádnak merte üzenni, hogy szolgája legyen! Hallod, magyar, hallod?
Az ég is elfeketedett, amint elhúzódott a magyar sereg a Duna mentén. A Duna vize meg-megállott, mintha vissza akarna fordulni s vinni a hírt Szvatopluknak: szaladj, Szvatopluk, szaladj, jön Árpád! szaladj!
De Duna vize, ha nem is jelentette, vitte a hírt a porfelleg, mi kerekedék a magyar sereg nyomán. Szállott, szállott a porfelleg előre, előre, nyugat felé, arra, hol Szvatopluk nyargalt a fehér paripán, Árpád ajándékán. Hej, hogy repült a fehér mén! Hogy elröpítené az Szvatoplukot túl a határon! De a botor, önhitt Szvatopluk a táborát nyargalja, biztatja, bátorítja hadát: ne féljetek, mert egyedül támad a magyar, nem mint apámra. Hírmondó sem marad a kutyahitűből.
De hiába bátorítja, félelem vert fészket a morvák szívében. Sokan voltak itt olyanok, kik látták, mint verekszik a magyar. Sokan látták Botondot, amint halomra döntött nehéz bárdjával százakat. Már hallják, amint végig zúg-búg a levegőn: haj, magyar, haj! Lábuk alatt már reng a föld. Kényszeredetten rohannak Szvatopluk után, aki tiz helyett verekedik egymaga, de hiába, ha nem tud lelket önteni hadába. Pedig mennyivel nagyobb, mint a magyar sereg!
– Haj, magyar, haj!
Már megfordult Szvatopluk, néhány sebtől borítva fordul meg s eszenélkül vágtat a Dunának. Talán nem is ő akarja, hanem a fehér mén. Ott ugrik a Dunába a nemes állat, hol Szvatopluk a nyerget bedobatta, aztán nekivág a mély, hömpölygő víznek, ott megrázkódik egész erejéből s Szvatopluk lefordul róla. Egy pillanat: elmerül a vízben. Felbukkan, ismét elmerül – örökre elmerül. A fehér mén visszafordul a Duna közepéről, kiugrik a partra s vidám nyerítéssel szalad a magyarokhoz. Fejében az aranyos fék, hátán a gyémántos nyereg.
– Itt vagyok, édes gazdám! – ezt nyeríti a fejedelemnek.
– Mienk Attila földje, magyarok! – zendül meg Árpád szava, végig zeng a magyar seregen s ég, föld megzendül belé, amint a magyar vitézek ezrei kiáltják: Mienk Attila földje, mienk! Éljen Árpád, éljen!
Szép gyengén leemelik lováról a fejedelmet, pajzsukra emelik s úgy hordozzák körül a diadaltól mámoros táborban. Árpád áldóan terjeszti ki két kezét, szeme könnybe lábbad. De nem törli le könyét. Hadd szárassza meg arcán az áldott nap fénye.
Ezt a könnyet nem titkolja, nem szégyelli.
Megszerezte népének Attila földjét.