Már most kitéptem a fejemből egy csomó hajat, jól bevéreztem a fejszét és a hajtincset a fokára csaptam s a fejszét a sarokba dobtam. Fogtam aztán a disznót, jól magamhoz öleltem a kabátommal (így nem csöpögött a vére), míg jól alája kerültem a házunknak s ott beledobtam a folyóba. Most még valami jutott az eszembe. Lementem a liszteszsákért, ócska fűrészemért a csónakomhoz s fölvittem a házba. Odavittem a zsákot, ahol állani szokott, likat szakasztottam a fenekébe a fűrészemmel, mert se késünk, se vellánk nem volt, tata mindent a bicskájával szokott csinálni a főzés körül. Aztán elvittem a zsákot vagy száz ölnyire a gyöpön végig, keresztül a füzesen a kunyhótól keletnek egy sikér tóhoz, amely vagy öt mérföld széles volt és tele nádasokkal meg kácsával is, mikor az ideje volt. A túlsó oldalán berek vagy zsombékterületre ért az ember, amely mérföldekre terjedt, de nem tudom hová, csak hogy nem szolgált le a folyóra. A liszt kifolyott a likon és vékony nyomot hagyott az úton egész a tóig. Oda ejtettem tata kaszakövét is, hogy úgy lássék, mintha véletlenül esett volna oda. Akkor aztán bekötöttem a likat a zsákon madzaggal, hogy a liszt ne folyjon tovább s visszavittem a fűrészemmel együtt a csónakba.
Most már sötétedett; én hát a csónakot kihoztam a folyóra egy fűzfacsoport alá és vártam a holdvilágra. Kikötöttem egy fűzfához és egyet falatoztam, majd végignyújtózkodtam a csónakba egyet pipálni és valami plánumot kipécézni. Követni fogják, mondok magamban, a zsák nyomát egész a partig és aztán felkutatják értem a folyót. Aztán meg elmennek a liszt nyomán a tóig és bejárják a berket, amely kivezet a tóból, hogy nyomába jussanak a zsiványoknak, akik engemet megöltek és elvitték a holmit. A vízben nem fognak egyebet keresni, csak a holttestemet. De ebbe hamarosan belefáradnak és nem fogják magukat tovább törni érettem. Ezzel helyben vagyunk. Most már én maradhatok, ahol akarok. Dzsekszon szigete épen jó lesz nekem. Igen jól ismerem ezt a szigetet, oda ugyan nem jön senki. Igy én éjtszakának idején bátran fölevezhetek a városba, körülszaglászhatok s összeszedhetem, amire szükségem lesz. Dzsekszon szigete épen a nekem való hely.
Jócskán el voltam fáradva, s még észre se vettem magamat, elaludtam. Mikor fölébredtem, egy pár szempillantásig azt se tudtam hol vagyok, fölültem, körülnéztem, egy kicsit meg voltam ijedve. Aztán eszembe jutott minden. A folyó úgy látszott szemben, mintha mérföldekre terjedne. A hold olyan ragyogó volt, hogy szinte meg lehetett olvasni a hasábfát, ami a vízen úszott csendesen, feketén, sok száz ölnyire a parttól. Minden olyan halálos csöndben volt. Az időnek olyan kései színe, olyan kései szaga volt. Tudom, tudják mit gondolok, de nincsen rá szóm, akibe beletegyem.
Egyet ásítottam, egyet nyújtózkodtam, s épen el akarom oldani a kötelet, hogy induljak, amikor valamely hangot hallok a vízen. Fülelek. Csakhamar kitaláltam, hogy mi lehet. Az a buta rendes hang volt, amelyet a csöndes éjtszakán lehet hallani az evezőtől, mikor a vellájában megfordul. Kikukucskáltam a fűzgalyakon át és hát ahun egy csónak jön a vízen keresztül. Nem láthattam, hányan vannak benne. Jött, jött, s mikor szemben volt velem, láttam, hogy csak egy ember ül benne. Mondok, ez a tata is lehet, ámbátor hogy még nem vártam őtet. A víz sodra levitte alább, mint én voltam, de csakhamar jő himbálózva fölfelé a síma vízben s oly közel ment el mellettem, hogy elérhettem volna, ha kinyújtom a puska csövét. A tata volt, csakugyan. Hozzá, ahogy evezett, józan állapotban.
Már most én se vesztegettem az időmet. Egy pillanat mulva már siklottam lefelé csöndesen, de gyorsan, a part árnyékában. Harmadfél mérföldnyire voltam, amikor úgy egynegyed mértföldre bevágtam a folyó közepe felé, mert közel volt már a komp kikötője s féltem, hogy onnan valaki meglát. Az úszó fahasábok közé kerültem s ott lefeküdtem a csónakom fenekére s vitettem magamat. Ott hevertem s jóízűt pihentem s jóízűt pipáltam, nézegetve az eget, amelyen nem volt egy szál felhő. Az ég oly feneketlenül mélységesnek látszik, ha az ember holdvilágnál hanyatt fekszik. Ezt ezelőtt sohase vettem észre. És milyen messziről meghall az ember mindent a vízen ilyen éjtszaka! Hallottam a kompállomáson az emberek beszédét. Még azt is, amit beszéltek, minden szavukat. Az egyik azt mondta, most már a hosszú napok és rövid éjjelek felé közeledünk. »No, ez ugyan, mondja egy másik, nem tartozott a rövidek közé.« Erre nevettek, aztán még egyszer elmondta s újra nevettek; aztán fölkeltették egy másik társukat, annak is elmondták s nevettek, de a társuk nem nevetett; kissé haragosan kifakadt s azt mondta, hagyjanak neki békét. Az első fickó azt mondta, ő bizony nem bánná, ha elmondanák akár a mámijának is, aki alatt a feleségét értette, az se találna benne kivetni valót, de hogy ez semmi ahhoz képest, amiket ő a maga idejében mondogatott. Hallottam aztán, hogy egyik azt mondta, hogy mindjárt három óra lesz, és hogy azt hiszi, a nappal már csak egy hétig lesz hosszabb. Ezután mind messzibb és messzibb hallott a beszédjük s a szavaikat már nem tudtam megérteni, csak valami olyan zümmögés volt, közbe egy-egy nevetés, de már igen messzinek tetszett.
Már most a kompré alatt voltam. Fölálltam s ott volt Dzsekszon szigete, vagy harmadfél mérföldnyire lefelé s erősen benőve fával, úgy állt ki a folyó közepéből, mint egy ormótlan, fekete és erős gőzhajó, de világosság nélkül. Nem lehetett a felső részén semmit se látni a fatörzsektől, minden víz alatt volt.
Nem sokáig tartott, hogy oda értem. Élesen eleveztem a felső része mellett s holt vízbe kerülve kikötöttem az illinoiszi partra néző oldalon. Beeveztem egy mély parti szakadékba, melyet ismertem. Szét köllött hajtanom a fűzágakat, hogy be tudjak jutni. S mikor kikötöttem, a csónakot ugyan kívülről meg nem lehetett látni.
Fölkapaszkodtam s kiültem egy fatörzsre a szigeten fejtül s elnéztem a rém nagy folyón végig és az úszó fahasábokon, föl, a város felé három mérföldnyire, ahol három vagy négy világosság pislogott. Egy csoda nagy tutaj jött egy mérföldnyi távolságban lefelé, közepén lámpással. Néztem, amint kúszik lefelé s mikor szinte szembe volt azzal a hellyel, ahol álltam, hallom, amint egy ember mondja: »Fordíjj a farán, hé, hátsólapátos!« Olyan tisztán hallottam, mintha csak mellettem beszélt volna.
Az ég elkezdett egy kicsit szürkülni. Én hát bementem az erdőbe, lefeküdtem egyet bóbiskolni, mielőtt reggelihez látnék.
VIII. FEJEZET.
A nap olyan magasan járt, mikorra fölébredtem, hogy úgy néztem, nyolc óra után kell már lenni. Ott feküdtem a fűben, árnyékon s az eszem a dolgomon járt, s olyan kipihentnek éreztem magam, jól voltam s meg voltam elégedve. A napot itt-ott egy-egy likon keresztül lehetett látni, de egészben rengeteg fák voltak körülöttem és olyan félhomályosság volt alattuk. Voltak tarkafoltos helyek a földön, ahol a világosság keresztül szűrődött a lombon, s a foltocskák ide-oda imbolyogtak: lehetett látni, hogy odafönn egy kis szellő fujdogál. Egy mókuspár ült egy ágon s igen barátságosan locsogott felém.
Borzasztó jól éreztem magam így lustálkodva, semmi kedvem se volt fölkelni reggelit főzni. Már megint el is szundítottam, mikor úgy tetszett, hogy egy nagy durranást hallok. Hamar föl s félkönyökön hallgatózom. Hamarosan szól is újra, hogy bumm! Fölugrom, lefutok és a galyak közt kinézek és látok egy hosszú füstcsóvát a vízen végignyújtózva, mintegy szemben a komprével. (Ott volt a komp is, tele néppel, lefelé ereszkedve.) Most már tudtam, miről van szó. Bumm! Látom a fehér füstöt kitódulni a komp oldalán. Mozsaraztak a vízre, hogy ezzel kiszólítsák holttestemet a folyó színére.
Jócskán megehültem, de a világért se raktam volna tüzet, nehogy meglássák a füstjét. Inkább leültem s néztem a mozsár füstjét és hallgattam a bummozást. A folyó volt azon a tájon egy mérföldnyi széles s így nyári reggelen mindig gyönyörűség, ha nézi az ember, így hát elég mulatságom lett volna nézni, hogy keresik földi maradványaimat, csak lett volna egy falat ennivalóm. Ekkor jutott eszembe, hogy szoktak eleven kénesőt tenni egész kenyérbe s a vízre eresztik, mert az ilyen kenyér mindig épen oda úszik és megáll ott, ahol a vízbe fult ember hullája van. No, mondok, nézzünk oda, hát ha egy-egy oda talál úszni a közelembe, hadd találjuk meg egymást. Átmentem a sziget illinoiszi oldalára, mondok, meglátom, milyen a szerencsém és nem bántam meg. Egy jókora dupla kenyeret látok, amint arra tart és már majd hogy ki nem halásztam egy hosszú bottal, de elcsúsztam s a kenyér odébb úszott. Persze, ott voltam, ahol a víz sodra legközelebb vág neki a partnak, amit igen jól tudtam. De csakhamar gyün egy másik s ezt elcsíptem. Kivettem belőle a dugaszt s kiráztam a kis kénesőcsomót és belevágtam a fogamat. Pékkenyér volt, amit a rangos nép eszik, nem komisz korpás kenyér.
Jó helyet találtam a galyak mögött, leültem egy fatörzsre, majszoltam a kenyeret és szemmel tartottam a kompot, s nagyon meg voltam elégedve. De ekkor valami meghökkentett. Azt tunnám, mondok, a lelkész vagy az özvegyasszony imádkoztak azért, hogy ez a kenyér rám találjon, most ehen itt van, rám talált. Igy már bizonyos, hogy van ebben a dologban valami. Úgy értem, hogy van valami benne, ha olyan valaki imádkozik, mint az özvegyasszony vagy a tiszteletes, de hogy én ugyan hiába imádkoznám rá és hogy csakis az arravalóknak engedelmeskedik.
Rágyújtottam a pipámra s jóízűn dohányoztam és vigyáztam tovább. A komp a víz sodrán ment és én láttam, hogy jól járok s megláthatom, kik vannak rajta, mert a komp épen azon fog lejönni, amerre a kenyér jött. Mikor már jócskán leért az én irányomban, eloltottam a pipám s lementem oda, ahol a kenyeret kihalásztam, meghúzódtam a parton egy fatörzs mögött egy kis tisztáson. Ahol a tuskó elágazott, keresztül lehetett kukucskálni.
Lassan-lassan leér a komp és oly közel járt, hogy kivethettek volna egy deszkát és partra jöhettek volna. Majdnem mindenki ott volt a hajón: Tata, Szaccser bíró és Besszij Szaccser és Dsó Háper és Tom Szójjer és öreg nagynénje Polli néni és Szid és Mary és sokan mások. Mindenki a gyilkosságról beszélt, de a kormányos közbevágott s aszondja:
– Idenézzenek, itt vág a víz sodra legközelebb a parthoz, lehet, partra mosódott itt és beleakadt a bokrokba a víz szélin. Remélem, így van.
De bezzeg én nem reméltem. Mind odatódultak és a korlátnak dűlve, szinte az orrom alá és hallgattak s minden erejükből figyeltek. Én nagyszerűen láthattam őket, de ők nem láthattak engem. Ekkor a kormányos rikkantott:
– Félre, – aszondja – és a mozsár elsült és akkorát szólt tisztán előttem, hogy majd megsiketültem a bummjától s majd megvakultam a füstjétől s azt hittem végem van. Ha lett volna magja az ágyújuknak, azt tartom, hamarosan ráakadtak volna a hullára, amelyet kerestek. De hála a szösznek, semmi bajom se lett. A komp tovább úszott s elkerült szemem elül a sziget kikönyöklő része mögött. Még hallottam egyszer-egyszer a bummozását, mindig messzibb és messzibbről, egyszer csak, úgy egy óra mulva, azt sem hallottam többet. A sziget hossza három mérföld volt. Azt gondoltam, eljutottak az alsó végére s ott abbahagyták a dolgot. De mégsem úgy volt. Megkerülték a sziget lábát és fölfelé indultak a csatornán a Misszuri oldalán, most már gőzzel és közbe-közbe lűttek is egyet-kettőt. Én átmentem erre az oldalra s még egy darabig figyeltem őket. Mikor fölértek a sziget felső vége irányában, abbahagyták a lövöldözést, átcsaptak a Misszuri oldalára és hazamentek a városba.
Most már tudtam, hogy rendben van a dolgom. Engem ugyan már nem fognak tovább keresni. Kihordtam a cókmókomat a csónakomból és üde kis tanyát csináltam magamnak a sűrűben. Az ágytakaróimból valami sátorfélét csináltam és alája raktam a holmimat, hogy az eső hozzá ne férjen. Fogtam halat s fölnyiszáltam a fűrészemmel és napnyugta felé tüzet raktam és megvacsoráztam. Azután kiraktam egy pár horgot, hogy legyen reggelire is halam.
Mikorra beesteledett, ott ültem tanyai tüzecském mellett füstölve és nagyon jól éreztem magamat; de lassan-lassan sok lett a magányosság, hát kiültem a partra, hallgattam a habot, mint mossa a partot, megolvasgattam a csillagokat, az úszó hasábfát s az úszó tutajokat, aztán lefeküdtem. Nincs ennél jobb időtöltés, ha olyan magányosan van az ember; nem lehet azt sokáig állni, az ember hamar megúnja.
Igy volt három nap, három éjjel. Semmi külömbség, mindig csak ugyanaz a dolog. Másnap aztán nekiálltam átvizitálni a szigetemet. Ki is voltam vele, hogy az egész az enyim és ösmerni akartam rajta mindent; de főleg, hogy az időt eltöltsem. Temérdek epret találtam, mind érett és finom; aztán zöld nyári szőlőt és zöld áfonyát és a fekete áfonya épen most kezdett megérni. Ez mind nekem érik, mondok, lassan, lassan.
Addig kódorogtam a sűrű erdőben, míg úgy nem néztem, hogy közel lehetek a sziget alsó végéhez. Velem volt a puskám, de nem lőttem semmit. Magamat kíméltem vele. Majd lövök valami vadat, mondok, ha közel leszek a tanyámhoz. Ekkor volt, hogy véletlen ráléptem egy rém nagy kígyóra. A kígyó tova siklott a fűben s virág alatt, én utána, ha le tudnám lőni. Mentem, mentem és egyszerre csak egy pásztortűz hamujára bukkanok, amely még füstölgött.
A szívem majd kiugrott belőlem. Nem vártam csak annyit se, hogy még egyszer odanézzek, hanem leeresztettem a puskám kakasát s vissza lábujjhegyen osonva oly gyorsan, ahogy csak lehetett. Meg-megálltam egy szempillantásra a sűrűben s hallgatóztam; de a mellem úgy zihált, hogy egyebet se hallottam, csak azt. Meg-meg egy darabot odábbinaltam s megint hallgatóztam; és így tovább, megmegen. Ha egy fatuskót láttam, embernek néztem. Ha ágra léptem s eltörött, olyat éreztem, mintha valaki kétfelé metszette volna a lélekzetemet s nekem csak a fele maradt volna, az is a rövidebbik.
Mikor a tanyámra értem, nem voltam valami lelkes állapotban. Az állam nagyon alá lógott. De, mondok, itt nincsen mit hévizálni. Fogtam hát a cókmókomat s mind a csónakba vele, nehogy szem előtt legyen s eloltottam a tüzet s szétszórtam a hamuját, hogy olyannak lássék, mintha tavalyi tüzelés lett volna s felkapaszkodtam egy fára.
Úgy nézem vagy két óráig lehettem a fán; de se nem láttam, se nem hallottam semmit, csakhogy úgy tetszett, mintha ezerféle dolgot láttam és hallottam volna. De örökké a fán se maradhatok; hát lemásztam végre s a sűrűségbe húzódtam és egyre leskelődtem. Enni nem ettem egyebet, mint bogyót és ami a reggelimből megmaradt.
Időközben beesteledett és jócskán megehültem. Mikor aztán már teljesen besötétedett, kiosontam s mielőtt a hold fölkelne, áteveztem az illinoiszi partra, ami egy fertálymérföldre lehet. Ott az erdőbe húzódtam, vacsorát főztem s olyanformán gondoltam, hogy itt töltöm el az egész éjjelt, mikor egyszer csak hallom, hogy trap-trap-trap, trap-trap-trap, s mondok, ezek lovak. Csakhamar hallok emberi hangot is. Lehordtam mindent oly gyorsan, ahogy tudtam, a csónakomba, aztán négykézláb másztam az erdőbe, hogy nem látnék-e valamit. Nem jutottam még messze, mikor hallom egy ember szavát, s azt mondja:
– Jobb itt táboroznunk, ha jó helyre akadunk; a lovak jóformán ki vannak állva. Nézzünk csak körül.
Én ugyan nem sokat vártam, hanem illára és frissen tova eveztem. Kikötöttem a régi helyen, s úgy gondoltam, hogy csónakomban hálok.
Aludni nem sokat aludtam; nem tudtam a nagy gondolkozástul. S ahányszor fölébredtem, mindig azt gondoltam, valaki fojtogat. Igy nem sok hasznát vettem az éjtszakai pihenésnek. Végre is azt mondtam magamban, így mondok nem lehet élni. Inkább megpróbálom kitudni, ki van velem itt a szigeten. Ki fogom tudni, ha addig élek is. Ezzel aztán már helyben voltam, több ember voltam megint.
Megfogtam hát az evezőmet s kisurrantam a part mellől egy-két lépésnyire, aztán hagytam siklani a csónakot lefelé, árnyékban. A hold már sütött, s az árnyékon túl szinte nappali világosság volt. Igy lézengtem tovább körülbelül egy óráig, minden süketen, mint a kőszikla és mély álomban. Már majdnem a sziget alsó vége irányában voltam. Könnyű, fodorító, híves szellő támadt, és ez jóformán azt jelentette, hogy vége az éjtszakának. Fordítottam egy evezőcsapással a csónakon s orrát a partnak vittem, aztán fogtam a puskám, kiugrottam s be az erdő szélibe. Ott leültem egy tuskóra s a galyakon kitekintettem. Látom, hogy a hold elhagyja őrállomását s a sötétség ráteríti leplét a folyóra. De mindjárt rá meglátok egy halavány sávot a fatetők fölött és ebből tudtam, hogy virrad. Fogtam hát a puskám s indultam arra felé, ahol arra a pásztortűzre bukkantam, meg-megállva, hogy figyeljek. De sehogy se volt szerencsém. Mintha nem tudnék rátalálni a helyre. Egyszerre csak tüzet látok megvillanni a fákon keresztül. Arra felé mentem lassan, óvatosan. Hamarosan közelébe értem annyira, hogy oda láttam, s hát ott feküdt egy ember a földön. Majd hogy ki nem rázott a hideg. A feje körül egy lepedőféle volt csavarva s a feje maga szinte beleért a tűzbe. Én ott ültem egy bokor mögött vagy hat lábnyira tőle és nem vettem le róla a szememet. Hajnali szürkület kezdett derengeni. Egyszerre csak egyet rúgott, kinyújtózkodott és ledobta fejéről a takarót, és Vatszon kisasszony Dzsimje volt. Elhiheti akárki, hogy megörültem. Mondom neki:
– Hahó, Dzsim és kiugrottam a bokorból.
Dzsim felszökik és riadtan bámul rám. Azután térdre borul, összeteszi a kezét s azt mondja:
– Ne bántsa! Én soha se nem vétettem kísértetnekeknek. Én mingyég szerrette hótt zembert és mindent megtette nekiknek. Menyík bele vissza vízbe bele, oda valósi vagyik és nem bántik zereg Dzsimt, ki mingyég vóta barátja nekidnek.
Sikerült vele hamarosan megértetnem, hogy nem vagyok halott. Mindég is szerettem az öreg Dzsimet. Most is nagyon megörültem neki. Mondtam is nem félek attól, hogy ő árulja el az embereknek, hogy hol vagyok. Igy hadartam neki, de ő csak ült és bámult rám s nem szólt egy szót se. Végre azt mondom:
– Már fönn jár a nap. Gyerünk fölöstökömözni. Szítsd fel jól a tüzedet, Dzsim.
– Mi hászon meg van tűznek fűznyi epergye-szedergye? De van nekidnek puskát, úgy-i? Aval lehet szereznyi más is, mint epergye-szedergye.
– Eper és szeder? mondom én, hát azon éltél eddig?
– Semmi más se nem volt semmi sem, mondja ő.
– És mióta vagy ezen a szigeten, Dzsim?
– Mikor mellik itszaka tígédet megültek, én akkor ide gyüvöltem.
– S mind azóta itt vagy?
– Mind azutátun fogva itt vagy.
– És semmi egyéb eledeled ezen a bugyborékon kívül nem volt?
– Se nem sem semmit.
– És még nem haltál éhen, mi?
– Hu, meg tudnák ennyi egy egísz kucsmáros. Meg én. Miutátun uta vagyolsz te szigeten?
– Az éjjel óta, hogy megöltek.
– No, és mit volt enni? De van nekidnek puska. Hó, puskát van nekidnek. Sziret van megvan. Te most megölölsz valamit, én meg megrakok tüzedet nekem.
Hát elmentünk oda, ahol a csónakom volt, s míg ő tüzet rakott egy füves tisztáson a fák között, én lisztet hoztam és szalonnát, kávésbögrét és a serpenyőt, cukrot és cinibriket és a szerecsen jól távol hátra ült, mert azt hitte, mind ez boszorkányság. Fogtam egy testes halat is, Dzsim letisztogatta a késivel, aztán megsütötte.
Mikor a früstök elkészült, letelepedtünk a fűbe s azon melegiben elköltöttük. Dzsim nekifeküdt minden erejével, mert már csakugyan hóttra éhezett. Mikor már jól bepakkoltunk, lefeküdtünk és heverésztünk.
Egyszerre csak azt mondja Dzsim:
– Nini Hokk, aszondja, hát a kulibába bele kit megültek, ha nem tígídet megültek?
Én elmondtam neki az egész históriát s ő azt mondta: naccerű vóta! Hogy Tom Szójjer se fundálta volna ki szebben. Azután én kérdeztem:
– Hogy kerülsz te ide, Dzsim, és hogy jutottál a szigetre?
Jócskán zavarba jött az öreg feketeség és egy darabig nem szólt. Aztán azt mondja:
– Jobb nem szólik szád, nem fájik fejed.
– Mért, Dzsim?
– Vagyon nagy okája! De te nem szólik senkitnek, Hokk, ha én megmondik?
– Isten akárhová tegyen, Dzsim, ha szólok.
– Jó, én elhiszik. Hokk, én – én – elszükte.
– Dzsim!
– Te nem szólik, azt mondta, úgyi nem szólik, Hokk?
– Mondtam. Azt mondtam nem szólok, hát nem is szólok. Becsület, becsület: állom, amit mondtam. Az emberek aljas abulócistának fognak mondani, de nem törődöm vele. Én nem szólok senkinek, sem magam többé vissza nem megyek közéjök. Igy, most pedig elmondhatsz mindent.
– Nohát, így vóta. Zeregasszony – a Vatszon kisasszony – mingyég kunérozta és nagyon gurumba bánta velem, de ürüki mondta nem elagya engimet Orleánba. De én látta, ott kuncsorogta magát sukat egy szerecsenykupec és kezdte filnyi nekem lett. Hát zegyik este zajtóba kuporodikok én és zajtó nem jól be volta csukva és én hallik mondja zeregkisasszony zezvegyasszonynak, hogy elakarja adni engimet le Orleánba; nem szívesen adja, de nyulcszáz dollár kaphatja, ami ottan tenger píz, hogy nem ellenállhatja magát. A zezvegyasszony mondja neki ne eladja engimet, de nekemnek ölig vuta ennyit, fogta magát, ugri-illárum, elszaladta magamat.
– Kibújta és a domb ódalán le és gundulta, hogy lopik egy csunak valahun part mentiben, de ott suk zember járkálta magát, hát én elbujta bele a mindjárt bedűlik pintércsűrbe bele a parton, hogy megvárja míg zemberek mind elmenik. Hát ott vúta én zegisz itcaka. De nípek mindig mászkálták ott kereskerül. Osztengat reggel hat óra vuta, gyittek-mentek csúnakokok, osztengat nyuc óra vuta, s minden csúnak ha gyitte, azt beszélik rajta, hogy a tatád tied gyitte varusba és mondik, hogy tigidet megülték. És ez a csúnak vuta teli hülgyekek és urakok és mind mente megnízik azt a helyedet. Egyszer-mikor-máskor kikütik a partra és pihenik, mielőtte átmenik másik partra, és ott mind beszélik, hogyan megültek tígidet és így én megtudta mind a megülés hogyan vuta neked. Aztáng én burzasztón búsulik, Hokk, hogy meghalálosodtad magadat, de mostang már nem busulik.
– Hát ott vuta én zegisz nap kuckóba. Zéhes vuta, de nem filte, mert tudta, hogy zeregasszony meg zezvegy menik gyílisre mindjártos reggeli utána és nem haza gyüvölnek egisz nap, és mindenki tudik, hogy nekemnek ha pitymallik, menek ki tehenekkel mezőre, és ha látik, hogy nem látják ingemet otthon, tudik mirt nem látik és csak sitít este kísőn látik, hogy mért nem látik. A tübbi cseléd is nem látik, mert az meg menik cincogni, mikor zereg macska kimenik házából.
– Hát mikur lette sitít, kilupkudta magamat a zországútra víz mellett és kutyagolta kettő mírföld, ahul már nem vuta házak. Akkor spekelálta, mit kölletik csinálik. Mondik: ha kutyagolik tuvább is gyalog, akkor fene kutyák megszagolik a nyomom; ha lopok csúnak, akkor űk látik, hogy nem látik csúnak és mindjá’ tudik, hol merre partra gyittem másik oldalon és megtalálik a nyumom. Igy mondik magam: totaj kölletik nekemnek: annak nem nincsen semmi nyuma sem.
– Ippeg aztán látok világosságot vízbe, hát belegázolik és egy hasábfát feje alá veszik és úszok magamnak bele fele vízbe bele és ott bele kavarodik úszó hasábfák közibe bele, és jól behúzik magamnak fejecskit és úszik szípecskin, amíg totaj gyüvik huzzámhoz. Én meg odaúszik totaj farához hozzá és belekapaszkodik. Felhőcske gyütte és lette szép sitít. Én hát fölmászik és ráhasalik a pallóra rá. Zemberek mind totaj küzepin voltak lámpás kerül. A víz áradta ippeg és jó erős sodrája vuta. Igy spekelálta most magamba: ha reggel nígy óra lesz, én lesz huszonet mírföld folyóban lefele, akkor bebújok vízbe bele, ippeg ha verradik, és partra úszik zerdőbe az illinoiszi oldalon.
– De nem vúta szerencsém. Mikor akkor vuta már totaj sziget felsű vígire, zember gyütte lámpással hátra. Látok semmi hászna, ha bevárok, hát zsupsz ki tutajból vízbe bele és úszok part felé. Azt gondolta akárhol is kimászik magamat, de nem volt lehet, part vuta nagyon meredekes. Aligha csaknem a sziget alsó víge vuta már, ahol találtam jó helet kimászni. Zerdőbe mentem s gonduta nem tutaj kell nekemnek tebbet, mer mikor mindig kerül mászkalik tutajos zember lámpáival. Megvuta pipámat, megvuta marik kapaduhanyka, megvuta gyújtócska süvegembe bele, és nem megvuta vizes, hát így jó vuta minden.
– Osztán se kenyered, se más ennivalód nem volt az egész idő alatt, mért nem fogtál mocsári teknősbékát?
– Hogyan megfogtál vúna? Nem lehetik oda sompologta és megcsípik. Nem lehetik kűvel agyonütik, mikor akkor nappal megvan.
– Persze. És mindíg az erdőben kellett bujkálnod. Hallottad a lövéseiket?
– Oh, hallottad ám. Tudtam, tígidet keresik. Láttam akkor, mikor hajózik erre, kikukucskáltam a bukrokon által keresztűl.
Fiamadarak jöttek s röptükben minden egy-két ölnyire bukfenceztek. Dzsim azt mondta ez esőt jelent. Azt mondta, esőt jelent, ha a csirkék csapkodnak ilyen formán, hát azt gondolja egyre megy, ha madárfiókok teszik. Szerettem volna egy párt elfogni belőlük, de Dzsim nem engedte. Azt mondta, halált hoz. Beszélte, hogy az apja egyszer nagy beteg volt és ők megfogtak egy madarat és az öregapja azt mondta, hogy ettül most már meghal az apja és rittig meg is halt.
Azt is mondta, hogy nem kell megolvasni a holmit, amit ebédre megfőz az ember, mert az is szerencsétlenséget hoz. Meg az is, ha naplemente után kirázod az asztalterítőt. És beszélte, hogy ha egy embernek van egy méhkasa és ez az ember meghal, akkor erről értesíteni kell a méheket még napkölte előtt, külömben a méh mind elbetegesedik, abbahagyja a munkát és elpusztul. Azt mondja Dzsim, hogy a méh nem csípi meg a hülye embert, de már ezt el nem hittem, mert sokszor megpróbáltam magamon és nem csíptek meg.
Ezekről a dolgokról hallottam azelőtt is már, de nem valamennyiről. Dzsim tudott mindenféle jeleket. Azt mondta, tud jóformán mindent. Mondom neki, hogy úgy tetszik minden jel csak szerencsétlenségre szól, és kérdeztem, hogy nincsenek-e jelek a szerencsére is. Ő azt mondja:
– Vágyun, de nem vágyun, és nincsen sem senkinek benne semmi hászun. Mire jó ha tudik, hogy gyüvi a jó szerencséd? Aztat akarsz, hogy elkerülid űtet? És azt mondja: Ha szűrös meg van a karod és melledet, az a jel, hogy leszik te gazdag. Illen jelekben meg van a hászun, mer azér még messzi a jó, de gyűvik. Előbb zember sokáig talántán vuta kudus és elbátortalanodja és talántán megüli magadat, ha nem tudik a jeledbül, hogy akkor-mikor-valamikor gazdag leszik.
– Neked, Dzsim, nem szőrös a karod meg a melled?
– Micsida hászna ezt kérdezik? Nem tudik, hogy szűrös megvan?
– Hát gazdag is vagy?
– Nem vágyum, de megvutam, akkor mikor rígen. Akkor mikor vuta nekem tizennígy dollár. Haj, osztengat spékilálta, de rajtavesztette.
– Miben spekuláltál, Dzsim?
– Hát belefektetisbele.
– Milyen befektetésben?
– Elevenbele no. Barumba, tudik? Tíz dollár vette egy tehenedet. De én se nem reszkérozza egyet se nem tübbet. Tehin egyszer neki búsúlta, aztán kampec, megdögletik.
– Igy oda vót a tíz dollárod?
– Óh, nem zegisz. Csak kilencet. Bírit meg hájat eladta öt dollár tíz cent.
– Vót hát még öt dollár és tíz cented. Spekuláltál tovább is?
– Hát! Magát ismerek a féllábú fekete, aki zereg Bradiss úré. Ez csinálta nemzeti bank és azt mondik, aki adja neki bele egy dollár, kapik minden zesztendiben négy dollár. Hát mind gyitte fekete szerecseny, de nem sukat vuta nekik pízed. Csak nekemnek vuta sukat. Én mondik bele ruházkodok nígy dollár, de ha nem kelletik, magam csinálik nemzeti bankot. Erre féllábú megijedte magát és mondik, nincs van itt ölig züszlet kettő nemzeti bánkra, és jobb ha én bedugik mind az üt enyim dollárodat az övé nemzeti bankjába és ű adja nekemnek évi harmincöt dollárka. Hát úgy is tette. Mundok a harmincüt dollár aztán másba befektetek és otthagyok a féllábú bankodat. De vuta egy Bob nevezetű másik fekete, aki fogta vízben egy laposfenekű csúnak, mit a gazdája neki nem tudott semmit se rúla. Én pedig megvette tűle és azt mondta, ha kitelik a zeszendű, legyen övé neki az a harmincöt dollár. De aztat az icaka valaki ellupta a csunak, és másik nap aztatat a fíllábú fekete azt mondta, nemzeti bank fuccs. Igy senki nem egyikünk se nem kapta pízit.
– És mit csináltál a tíz centeddel?
– Hí, aztat elakarta kűtenyi, de vuta egy álom neked, álum azt mondta, adjak neki tíz cent egy Bálám nevezetű feketínek. Csak szeretik neki úgy híni űtet Bálám szamarát, mert tudja, vuta ű ollan bugafejű konokság. De mundják űtet, hogy van neki szerencséd, de látom én, hogy nekemnek meg nincsen szerencséd. Azt mundta álum, hadd Bálám furgatik a tíz cent és csinálik nekem haszun. Hát Bálám elvitte píz és mikor akkor templumba mente, prégyikálta pásztur, hogy aki adja szegínsígnek, z’Úrnak adja kücsünbe és kapi vissza píz százszoros. És Bálám adta píz szegínsígnek oztan neki állta várnyi mi lesz abbúl belile.
– És mi lett belőle?
– Semmi se nem lett belíle. Suha se nem tudta visszakapom a tíz centemet, és Bálám is soha se nem tudta visszakapud a pínz-emet. Soha se nem tebbet adok én kücsünbe píz, csak biztos heleden. Hogy százszurus tíz centet kapi vissza, mondik a pap. Ha csak én visszatudik kapod a tíz cent pucéron, azt mundanik sziret, és örölnék magamat neki.
– Sebaj Dzsim, úgy is előbb-utóbb megint gazdag ember leszel.
– Az, és én gazdag zember vágyum most, csak nízze meg. Mostand enyim vágyun maganak és nyúcszáz dollár enyímnek az árát. Zenyin meg vuna az a pízet, soha nem kellene nekemnek tebbet.
IX. FEJEZET.
Szerettem volna kikeresni a sziget közepe táján egy helyet, melyet láttam, mikor átkutattam a szigetet. Hát elindultunk s hamar oda is értünk, mert a sziget hossza csak három mérföld volt, szélessége meg egy fertálymérföld.
Ez a hely egy meglehetősen hosszú domb vagy nyereg volt, magassága mintegy negyven láb. Jól meg kellett dolgoznunk, mire a tetejére értünk, a két oldala olyan meredek volt és a bokor olyan sűrű rajta. Bejártuk és körülmászkáltuk az egészet és találtunk egy jó tág barlangot a sziklában, szinte a domb csúcsán, az Illinoisz felé néző részén. A barlang volt akkora, mint két-három szoba egybeeresztve és Dzsim egészen egyenesen tudott benne állani. De jó hűvös volt benne. Dzsim amellett volt, hogy a holminkat nyomban rejtsük oda; de mondok én, mi a manónak kapaszkodnánk mindétig a dombon föl s alá.
Azt mondta Dzsim, ha a csónakunkat jól elrejtjük és a holminkat elrakjuk a barlangba, oda csak be kell surrannunk, ha valaki a szigetre vetődik és soha ebek nélkül a nyomunkra nem akadnak. Azonkívül azt mondta, hogy az apró madarak esőt jelentettek, és azt akarnám, hogy minden holmink beázzék?
Hát elmentünk a csónakért s elhoztuk szemben a barlanggal és fölhordtunk minden holmit. Aztán kikerestünk egy jó rejtett helyet a közelben a csónakunk számára a sűrű füzesben. Leszedtünk egy pár halat a horgokról s újra kivetettük a horgokat s készültünk az ebédünkre.
A barlang szája volt akkora, hogy egy-két akós hordót be lehetett rajta gurítani s egyik oldalán ki volt kissé vájva és szép lapos; jó volt tüzelőhelynek. Raktunk is mindjárt tüzet és megfőztük az ebédet.
Az ágytakaróinkat kiteregettük szőnyegnek és úgy költöttük el az ebédet. Minden egyéb holmit jól a kezünk ügyébe raktunk a barlang fenekén. Csakhamar kezdett sötétedni, megszólalt a dörgés és jött a villámlás. Igy a madárkáknak igazuk lett. Rögtön el is kezdett esni és esett eszeveszetten, és én soha se láttam a szelet olyan dühösen fújni. Olyan nyári vihar volt, amilyen szokott lenni. Olyan sötétség lett, hogy kívül minden koromfeketének látszott, de nekünk jól esett. És az eső úgy zuhogott alá, oly vastagon, hogy a fák alig látszottak, s mintha pókhálóval volnának össze-vissza fonva. Azt’ gyütt egy-egy szélroham, amelyik szinte a földre fordította a fákat, hogy kilátszott a levelük világos visszája; aztán egy-egy olyan nagyszerű lökés következett, hogy a szegény faágak mintha megvadultak volna, kezüket tördelték. S azután rögtön, épen mikor legfeketébb volt a sötétség – sst! neki a villám csoda ragyogón, vakító fényességgel, s az ember egy szempillantással látta a fák hajladozó sudarát, messzi el a zivatarban, pár öllel is messzibb, mint amennyire az előbb elláttál. És megint egy szemvillanás alatt sötét minden, mint a bűn, és most hallod a dörgés rém csattanásait, és aztán dörögve, zörögve, dübörögve végig az égen a világ másik oldala felé, épen mint üres hordók gördülése garádicson le, ahol jó hosszú a garádics, és a hordó, tudnivaló, nagyokat szökik.
– Dzsim, mondok, ez roppant szép. Én nem szeretnék lenni sehol, csak itt. Adszi csak még egy falat halat és egy darab meleg rozskenyeret.
– Vuna is neked itt, ha nem vuna Dzsim. Vuna neked oda lenn zerdiben, aztán semmi zebíd, osztán csuron víz, úgy bezom, ücsküs. Csibe tudik, mikor lesz neked esőt, meg tudik madiricik is, fihacskám.
A folyó tíz-tizenkét napon át folyton csak áradt, míg végre ellepte a partokat. A víz három-négy lábnyi mély volt a sziget mélyebb részein és Illinoisz felé. Ezen az oldalon néhány mérföldnyi széles lett, de a Misszuri oldalon megmaradt a régi félmérföld, mert hogy a Misszuri partja egy meredek fal volt.
Nappal végigcsónakáztuk a szigetet. Rém hideg és árnyékos volt az erdőség, ha szinte kívül sütötte is a nap. Ide-oda csavarogtunk a fák között, és néha oly sűrűn csüngött alá a vadszőlő, hogy vissza kellett hőkölnünk és másik nyomon mennünk. És minden öreg leroppant fatörzsön lehetett nyulat, kígyót, meg effélét látni, s mikor az egész sziget már két nap el volt öntve, olyan szelíd lett mind ez a féreg az éhségtől, hogy szinte neki hajthattad a csónakot egyenesen s akár megfoghattad, ha akartad; de a kígyót meg a teknősbékát nem, mert az lesiklott a vízbe. A barlangunk teteje tele volt effélével, szelidíthettünk volna magunknak annyit belőle, amennyi köllött.
Egy éjjel elfogtuk egy tutaj egy részét, csupa szép fenyüpadló. Tizenkét láb széles és mintegy tizenhat-tizenhét láb hosszú volt és a föle hat-hét hüvelyknyire állt ki a vízből, ami erős, alkalmas padló volt. Nappal láttunk néha fűrészelni való gerendákat arra úszni, de nem bántottuk; nappal nem szerettünk mutatkozni.
Egy másik éjjel, hogy épen a sziget felső végén voltunk, épen hajnal előtt, úszik ám le egy gerendából rótt ház a nyugati oldalon. Kétemeletes volt és jól kiállott a vízből. Kieveztünk s elértük, bemásztunk egy emeleti ablakon. De még nem lehetett látni, nagyon sötét volt, hát hozzákötöttük a csónakot, beleültünk s vártuk, hogy virradjon.
A hajnal fölhasadt, még mielőtt a sziget alsó végére értünk volna. Ekkor megint benéztünk az ablakon. Láttunk egy ágyat, asztalt és két régi széket és mindenféle holmit szerte a padlón, a falon pedig ruhaféle függött. Valami pedig ott látszott a padlón, jó távol a sarokban, mintha ember lett volna. Dzsim azt mondja:
– Hejhó, hallod-e?
De nem mozdult. Aztán én kiabáltam rá, de Dzsim azt mondja:
– Nem alussza ez, hanem meghalta. Te vagyolsz csendes, én megnizte űtet neki.
Odament, ráhajolt, megnézte s azt mondja:
– Meghalott zember. Az, bizom. Osztengot meztelen. Hátába lüvöttek neki. Meghalta már három napod előtt, azt gondolok. Gyere be Hokk, de meg ne nízed magadnak kipit neki, nagyon rímséges megvágyon.
Én hát nem is néztem meg. Dzsim holmi ócska cafatokat vetett rá, de nem volt szükséges, úgy se kívántam látni. A padlón egy csomó zsíros kártya volt elszórva és régi pálinkás üvegek és egy pár álarc, mit fekete kelméből metszettek ki, és a fal tele volt a legbutább mondásokkal és képekkel, amit faszénnel írtak oda. Volt ott két piszkos kalikóruha, fékető és egyéb asszonyi holmi a falra aggatva és némely férfiruha is. Mind a holmit a csónakba dobáltuk. Egyszer még hasznát vehetjük. A földön feküdt egy pettyes, fiúnak való szalmakalap, azt is elvettem. Volt aztán egy üveg is, melyben azelőtt tej volt és rongyból volt a dugasza, szopókaképen valami kisgyereknek. Elvettük volna az üveget is, de el volt törve. Volt egy ütött-vétett szekrény is, meg ócska bőrösláda, melynek a sarokvasai el voltak törve. Mind a kettő nyitva-tárva volt, de semmi valamirevaló dolog nem volt bennök. Ahogy minden szétszórva ott hevert, olybá vettük, hogy a gazdáik olyan lóhalálban menekültek, hogy nem tudták minden holmijokat elvinni.
Találtunk egy ócska rézlámpást és egy disznóölőkést, de nem volt nyele és egy újdonatúj kést, mely megérte volna az árát boltban is és egy csomó faggyúgyertyát, egy rézgyertyatartót, egy tököt, egy cinkannát, egy ócska, kopott paplant, de nem az ágyban és egy kézitasakot tűvel, gombostűvel, viaszkkal, gombbal, cérnával és effélével és egy balaskát és néhány szeget, horgászózsinórt, kisujjamvastagságnyit, óriási horgokkal és egy vég gyapjúkelmét meg egy kutyának való bőrörvet, lópatkót és néhány orvosságos üveget, de cédula nem volt rajta; és épen mikor már elmentünk volna, találtam én egy jó sűrűfésűt, Dzsim pedig talált egy szulos hegedűvonót és falábat. A szíja le volt szakadva, de egyébként elég jó láb volt, noha nekem nagyon hosszú, Dzsimnek meg nem elég hosszú volt, aztán a párját meg nem találtuk meg, pedig tűvé tettük érte a házat.
És így, ha mindent egybevetek, elég jó szüretünk volt. Mikor készen voltunk arra, hogy induljunk, jó egy fertálymérföldnyire lehettünk a sziget alatt és már jóformán teljesen megvirradt. Azért Dzsimet lefektettem a csónakba s ráterítettem a paplant, mert ha ült a csónakban, akárki messziről megismerhette volna, hogy szerecsen ember. Én áteveztem az illinoiszi oldalra s ezzel majd egy fél mérföldnyire levitt a víz sodra. Aztán fölevickéltem a holt vízen a part alatt és semmi baj nem történt és nem is láttam senkit. Hazaértünk szerencsésen.
X. FEJEZET.
Reggeli után szerettem volna beszélgetni a hótt emberről és kitalálni, hogyan lett a halála, de Dzsim nem akart. Azt mondta, bajt hozna ránk. Aztán azonkívül, aszondja, el is jöhetne megkísérteni bennünket. Azt mondta, hogy az olyan ember, akit nem temettek el, hamarabb adja magát a kísértésre, mint az olyan, akit eltettek s aki rendben van. Ez igen okos beszédnek látszott, azért nem is szóltam többet; de azért kénytelen-kölletlen mindig azon járt az eszem és szerettem volna tudni, ki lőtte agyon és mért.
Megmotoztuk a ruhát, amit hoztunk és nyolc dollárt találtunk ezüstben egy ócska felsőkabát bélésébe belevarrva. Dzsim azt mondta, azt hiszi, ennek a háznak a lakói úgy lopták ezt a kabátot, mert ha tudták volna, hogy a pénz benne van, nem hagyták volna ott. Én azt mondtam, úgy gondolom, azok ölték meg az embert is. De Dzsim nem akart róla beszélni. Én azt mondom.
– Te azt tartod, mondok, hogy ez bajt hoz ránk. De mit mondtál, mikor behoztam a kígyóbőrt, akit a domb tetején találtam tegnapelőtt? Azt mondtad, az hozza az emberre a legnagyobb bajt, ha hozzányúl a kígyóbőrhöz. Nohát itt van a nagy baj, la! Besöpörtük mind ezt a rengeteg holmit és még nyolc dollárt is hegyibe. Bár volna minden nap ehhez hasonló bajunk, Dzsim.
– Sohase ne busulja fihucskám, soha se ne busulja magadat: majd csak gyüvik; én mondok aztat: majd csak gyüvik az!
Bizony csak gyütt is. Csütörtöki nap volt, mikor ezt beszéltük. Hát pénteken, ebéd után künn heverésztünk a fűben, a dombgerinc felső végin és elfogyott a dohányunk. Én bemegyek a barlangba, hogy hozzak, és egy csörgőkígyót találok benne. Megölöm és fölcsavargatom Dzsim takarója mellé lábtul, mintha csak ott ülne, s mondok, jó kis tréfa lesz abbúl, ha Dzsim ott találja. Estére aztán teljesen megfeledkeztem a kígyóról s mikor Dzsim odacsapta magát a takarójára, míg én gyertyát gyújtottam, ott volt a kígyó párja és megmarta.
Felugrott ordítva s az első, amit gyertyavilág mellett megláttam, a tekergő féreg volt, amint új ugrásra készül. Egy szempillantás alatt leterítettem egy bottal, Dzsim pedig kapja tata pálinkásbutykosát és elkezdi önteni magába.
Dzsim meztélláb volt és a kígyó épen a sarkába harapott. Az én bolond fejem volt mindennek az oka, mert nem gondoltam meg, hogy akárhol hagy az ember egy döglött kígyót, a párja odajő és föltekergőzik körüle. Dzsim azt mondta, vágjam le a kígyó fejét s dobjam ki, aztán nyúzzam meg a testét és süssek meg belőle egy darabot. Ezt megtettem s ő megette, mert hogy aszondja, ettül jobban meggyógyul. A kígyó csörgőit is levetette velem s azt mondta, kössem a csuklójára. Hogy ez is használ. Aztán nyugodtan kimentem s eldobtam a kígyókat jó messze a bokrok közé, mert nem akartam, ha elkerülhetem, hogy Dzsim megtudja, hogy én vagyok a dologban a hibás.
Dzsim egyre szopogatta a butykost és egyszer-egyszer kikel magából és dobálja magát és ordít. De mihelyest magához tér, csak megint a butykosnak esik. A lába jócskán földagadt, aztán a combja is; de csakhamar kezd a pálinka operálni s most már mondok, rendben van. De én amondó vagyok, inkább a kígyó marjon, semmint a tata pálinkája.
Dzsim négy nap és négy éjjel feküdt bele. Ekkorra a dagadtsága lelohadt és ő megint a talpára állott. Én pedig megfogadtam, hogy soha többé a kezemmel hozzá nem nyúlok kígyóbőrhöz, hogy most láttam, mire jut tőle az ember. Dzsim is mondta, hogy reméli, máskor elhiszem a szavát. És aszondja, hogy kígyóbőrt megfogni oly rémbajt jelent, hogy tán még nem is vagyunk a dolognak a végin. Aszondja, hogy inkább nézzen a balvállán keresztül akár ezerszer is az újholdba, mintsem hogy csak egyszer is kígyóbőrt vegyen a kezébe. És bizony már én is így gondolkoztam most, ámbár mindig azt tartottam, hogy bolondabb és gondatlanabb dolgot ember nem művelhet, mint ha a balvállán keresztül nézi az újholdat. A vén Hauk Rönker egyszer megtette és még dicsekedett is vele és nem telt bele két esztendő, leitta magát és a sörétöntőtoronyból leesett és úgy elterült ott, mint a palacsinta, amint mondani szokták, aztán koporsó helyett két ajtó közé csúsztatták, úgy temették el, azt beszélik, mert én nem láttam. Nekem tata beszélte. De akárhogy is volt, csak attól lett, hogy bolond fejjel úgy nézte a holdat.