Dzsim hátul bekapcsolta.
Hát így múlt az idő és a folyó ismét visszaapadt az ágyába. Az első dolgunk az volt, hogy a nagy horogra pondrónak egy nyúzott nyulat akasztottunk és fogtunk egy embernagyságú halat: a hossza volt hat láb két hüvelyk és nehezebb volt kétszáz fontnál. Persze, hogy megfogni nem lehetett, ellökött volna bennünket Illinoiszba. Csak ültünk ott és lestük, hogy rángatja, húzza a horgot, amíg ki nem merült. Találtunk a gyomrában egy rézgombot, egy kerek gömböt és mindenféle törmeléket. A gömböt szétvágtuk a balaskával és egy orsót találtunk benne. Dzsim azt mondja, már régen benne lehetett, hogy így begubózta s gömböt csinált belőle. Olyan temérdek nagy hal volt, hogy soha külömbet a Missziszippiben nem fogtak, azt tartom. Dzsim azt mondta, nagyobbat ő se látott. A városban jó pénzért lehetett volna eladni. A vásárcsarnokban fontszám mérik ki az ilyen halat. Mindenki vesz valamelyest belőle. A húsa olyan fejér, mint a hó és roston sütve nagyon jó.
Másnap reggel únott és kedvetlen voltam, szerettem volna valahogy egy kicsit mozgolódni. Mondok, fölruccannék egy kicsit a folyón körülnézni, hogy mint van a világ. Dzsimnek tetszett a dolog, de azt mondja, csak sötéttel menjek és jó hasznát vegyem a szememnek. Aztán még studérozott rajta és aszondja: nem vehetnék-e föl valamit abból az ócska holmiból s nem öltözném-e föl leányruhába? Ez is pompás gondolat volt. Hát levágtunk valamit az egyik kalikóruhából, én fölgyűrtem a nadrágomat térdemen fölül és belebujtam. Dzsim hátul bekapcsolta és egészen jó formája volt. Föltettem a fejemre a nap ellen való főkötőt s megkötöttem az állam alatt. Ha valaki alája nézett volna, hogy lásson, az arcom olyan volt, mint egy kályhacsőkönyök. Dzsim azt mondta, senki sem ismerhetne rám, akár még nappal is. Én aztán egész nap próbálkoztam, hogy kitanuljam a módját, és lassan-lassan jól beletanultam; csak aszondja Dzsim, nem úgy lipegetek, mint a lányok szoktak; és aszondja, ne huzogáljam föl mindig a szoknyámat, hogy hozzáférjek a nadrágom zsebéhez. Ezt eszemben is tartottam és jobban csináltam.
Alighogy beesteledett, elindultam az illinoiszi part alatt fölfelé.
A város felé keresztül vágtam a folyón valamivel a gőzkompállomás alatt és a víz sodra épen a város vége alá vitt. Kikötöttem és nekiindultam parthosszant. Láttam világosságot egy kis kalibában, amelyben már régen nem lakott senki s én szerettem volna tudni, ki ütött benne tanyát. Odalopózkodtam s bekukucsáltam az ablakán. Egy asszony volt ottbenn, lehetett mintegy negyven éves és kötögetett gyertyaszónál egy fenyüdeszkaasztal mellett. Az arcára nem ismertem rá; idegennek köllött lenni, mert olyan pofa nem volt ebben a városban, akit én ne ismerjek. Ez szerencse volt, mert kezdtem elbátortalanodni. Már bántam is, hogy eljöttem. Mondok rámismerhetnek a hangomról. De ha ez az asszony csak két napja van is a városban, el tud ez nekem mindent mondani, amit tudni szeretnék. Hát bekopogtattam, s föltettem magamban, hogy nem fogok megfelejtkezni arról, hogy leány vagyok.
XI. FEJEZET.
– Bujj be, mondja az asszony s én bementem. Azt mondja aszondja, hogy ülj le.
Leültem. Végigmustrált apró villogó szemével és aszondja:
– Hogy hínak lelkem?
– Villiemsz Sárának.
– Merre valósi vagy? Ide a szomszédságba?
– Nem a; Húkervillbe, ide hét mérföld lefele. Gyalog jöttem végig az úton és rém el vagyok fáradval.
– Meg ehes is vagy, úgy nézem. Majd kerítek valamit.
– Nem néni, ehös nem vagyok. Olyan ehös vótam, hogy meg köllött állanom ide két mérföldnyire egy majorban. Azér most mán nem vagyok ehös. Attul is késtem így el. Édes anyám betegen fekszik otthun és se pénze se semmi, ezt gyüttem elpanaszolni Múr Ebner bátyámnak. Ott lakik, aszondta édesanyám, a város fölső végin. Én soha ezelőtt nem jártam erre. Talán ismeri kelmed?
– Nem én. Sem senkit itt én még nem ismerek. Alig lakok itt két hete. Jó kis út van még a város fölső végéig. Jobb lesz, ha meghálsz itt. Vedd le a féketődet.
– Nem, mondom én, csak egyet pihenek, aztán tovább megyek. Nem félek én az étszakátul.
Aszondta aszondja, hogy dehogy eresztene magamban, de az ura hamarosan haza gyün, talán egy félóra se telik bele, avval majd elkísértet. Aztán megeredt a beszélője az uráról meg a folyó mentén fölfelé lakó atyafiságáról, meg a folyó mentén lefelé lakó atyafiságáról és hogy bizony ők sokkal jobb módhoz voltak szokva, de hát nem tudták, elvétették, hogy idejöttek a mi városunkba, ahelyett, hogy élték volna a világukat magukban és így tovább és így tovább, míg végre már attól féltem, én is elvétettem a dolgomat, mikor ide bejöttem, hogy újságot halljak a városról. Azonban csakhamar tatára tért át meg a gyilkosságra s akkor már szívesen hagytam tovább csevetelni. Rólam is beszélt meg Tom Szójjeról, hogy megtaláltuk a hatezer dollárt (de ő tíznek tudta) és mindenfélét tatáról, hogy micsoda nagy sor az, meg micsoda nagy az én sorom és végre eljutott oda, ahol engem meggyilkoltak.
– Ki tette? Mi hallottunk egyetmást ezekről a dolgokról odalenn Húkervillben, de nem tudjuk, ki ölte meg Hokk Finnt.
– Hej, tudom én, vannak itt szépecskén, akik szeretnék tudni, hogy ki ölte meg. Némelyek azt mondják, maga az öreg Finn tette.
– Ugyan, ne mondja!
– Kezdetben majd mindenki azt hitte. Soha se fogja megtudni az öreg, milyen közel járt ahoz, hogy meglincseljék. De még mielőtt beesteledett, mindenki mást gondolt s azt mondták, egy Dzsim nevű megszökött szerecseny tette.
– Mit; ű…
De megálltam. Jobb lesz mondok hallgatni. Ű pedig folytatta, észre se vette, hogy közbevágtam.
– Az a szerecseny azon a bizonyos éjjelen szökött meg, amikor Hokk Finnt megölték. Ki is tűztek a fejére jutalmat, háromszáz dollárt. Az öreg Finn fejére is kitűztek kétszázat. Mert hogy a gyilkosság után való napon bejött a városba s elmondta az esetet és ű is velük volt a gőzkompon azokkal, akik keresték, és aztán rögtön utána fogta magát és elment láb alul. Még aznap, mielőtt este lett, meg akarták lincselni, de hát itt van, nem volt sehol. Nohát másnap meg kitudódott, hogy a szerecseny is eltűnt; megállapították, hogy nem látták az este tíz órátúl fogva, amikor a gyilkosság történt. Hát most már űrá kenték, és míg mindenki ezzel volt tele, az öreg Finn haza kerül és Szaccser bíró uron okvetetlenkedik, hogy adjon neki pénzt, ő fölveri egész Illinoiszt a fekete után. A bíró adott is neki valamelyest és az öreg még az este leitta magát és egész éjfélig egy pár gyilkosszemű idegennel cimborált és velök el is ment. Ezótátul óta többet haza se gyütt, és azt tartják, nem is kerül haza, amíg ezt az egész esetet egy kissé be nem lepi a por. Mer’ azt tartják róla, hogy megölte a fiát, aztán úgy rendezte a dolgot, hogy azt higyjék, zsiványok tették és most már könnyen hozzájut Hokk pénzihez, sok pör és törvényes vesződség nélkül. Azt mondják, bizony ütűle kitellett. Ravasz firma az, azt tartom én is. Ha haza nem gyün egy esztendőn belül, rendben van a szénája. Rábizonyítani is persze nem lehet semmit; mindenek addig meg is csillapodnak és az öreg úgy vágja zsebre Hokk pénzit, ahogy akarja.
– Én is azt tartom, nénémasszony. Nincs is abban semmi. Hát azt már senki se gondolja, hogy a szerecseny tette?
– De bizony vannak. Vannak még elegen, akik őt tartják a gyilkosnak. De kézre is kerítik hamarosan és talán ki is csikarják belőle az igazat.
– Micsoda, hát talán keresik?
– Jaj, te kis ártatlan, te! Tán mindennap a földön hever háromszáz dollár, hogy csak föl kelljen szedni? Sokan azt hiszik a szerecseny nem lehet messze. Magam is azt hiszem, de én ugyan nem szóltam senkinek. Egy-két nappal ezelőtt beszéltem egy öreg emberpárral, aki itt a szomszédban lakik abban a fakalitkában, s véletlen azt mondták, hogy amoda arra a szigetre, mit Dzsekszon szigetének hívnak, alig jár valaki. Hát senki se lakik ott? – mondom én. Senki, aszondják ők. Én aztán egy szót se többet, de annál többet gondoltam. Közel jártam hozzá és bizonyos, hogy füstöt láttam ott a sziget felső része körül ezelőtt vagy két nappal. Megesik, mondok magamban, hogy az a fekete ott bujkál. Mindenesetre mondok, megérné a fáradságot, hogy az ember fölhajtsa. Azóta nem láttam füstöt, így mondok, tán azóta odébb állott, ha csakugyan ő volt volna. De az uram készül átmenni egy másik emberrel, hogy megnézzék. Oda volt a vízen fölfelé, de ma hazakerült, és én mindjárt elmondtam neki, ahogy hazajött, mintegy két órája.
Én olyan rosszul kezdtem lenni, hogy nem tudtam csöndesen megülni. Köllött valamit tennem a kezemmel. Hát fölvettem egy tűt az asztalról és elkezdtem befűzni. A kezem reszketett s én elég rosszul csináltam. Mikor a nénémasszony abbahagyta a beszédét, fölnéztem rá, hát láttam, hogy valami különösen néz rám és mosolyog hozzá. Én letettem a tűt meg a cérnát és úgy tettem, mintha nagyon érdekelne a dolog – ami hogy úgyis volt – és azt mondom:
– Háromszáz dollár rengeteg pénz. Ráférne édesanyámra, ha megszerezhetné. Ma éjjel akar az ura átmenni a szigetre?
– Ma. Fölment a városba azzal az emberrel, akiről szóltam, ha csónakot keríthetnének és kölcsön kérni még egy puskát. Éjfél után akarnak indulni.
– Nem látnának jobban, ha nappal mennének?
– Dehogy nem. Hát aztán a szerecseny is nem látna jobban nappal? Éjfélután alkalmasint aluszik s embereim bejárhatják az erdőt és fölkutathatják tanyai tüzét annál jobban, mentül sötétebb van, ha csak rak a fekete tüzet.
– Ez nem jutott az eszembe.
Az asszony megint olyan különösen nézett rám, úgy hogy kezdett szűk lenni a ruhám. Hertelen aszondja:
– Mit is mondtál lelkem, hogy mi a neved?
– Williemsz – izé – Mari.
Valamikép úgy rémlett, mintha az imént nem Marit mondtam volna, hát nem néztem a szeme közé. Úgy tetszik, hogy Sárit mondtam. Ettül nagyon félszegnek éreztem magam s alkalmasint meg is látszott rajtam. Szerettem volna, ha a nénémasszony még egyebet is mond. Mentül tovább hallgatott, annál jobban szűkültem én. Most azonban azt mondja:
– Lelkecském, azt gondolnám, azt mondtad, Sára, mikor bejöttél.
– Persze néni, hogy azt, Williemsz Sára Mari. Sára az első nevem. Némelyek Marinak szólítanak, némelyek Sárinak.
– Igy, néni.
Jobban kezdtem magam érezni, de azért már nagyon kikívánkoztam onnan. Még most se mertem a szemébe nézni.
Most azt kezdte beszélni a néni, hogy milyen nehéz időket élünk és hogy milyen szegényesen élnek és hogy a patkányok nálok úgy járnak szabadon, mintha övék volna a ház és így tovább, s én megint megkönnyebbültem. A patkányok erányában azonban igaza volt. Minduntalan látott az ember egyet-egyet, amint kidugta az orrát egy lyukból valamelyik sarokban. Azt mondta, mindig a kezeügyében kell valaminek lenni, mikor magában van, amivel megdobálja őket, külömben nem hagynak neki békét. Mutatott egy darab ólmot, mely gömbbé volt csavarva s azt mondta, jól szokott vele rendesen találni, de egy vagy két nappal ezelőtt megrántotta a karját s most nem tudja, tud-e rendesen dobni vagy sem. De leste az alkalmat és rögtön neki is sújtott egy patkánynak, de nagyon elhibázta s azt mondta, Jaj! úgy belefájult a karja. Aztán azt mondta, a legközelebbit próbáljam meg én. Én szerettem volna odébb állni, mielőtt az öreg hazajő, de persze, nem mutattam. Fogtam azt az izét s az első patkányra, amely kidugta az orrát, odavágtam s ha megállt volna ott ahol volt, nyomorult kis patkány lett volna belőle. A néni azt mondta, mustradobás volt s hogy majd eltalálom a következőt. Fogta magát s visszahozta az ólomgombócot és egy motring fonalat hozott, hogy segítsek neki gombolyítani. Én feltartottam a két kezemet, ő meg ráakasztotta a motringot és megint elkezdett beszélni a maga meg az ura dolgáról. De egyszerre abbahagyta s aszondja, vigyázz a patkányokra. Jobb ha az öledben, kezed ügyében van az ólomgombóc.
Igy az ölembe ejtette a gömböt abban a pillanatban s én összekaptam alája a két lábamat, ő meg tovább beszélt. De csak egy szempillantásig. Aztán levette a motringot a kezemről, erősen a szemembe nézett, de igen barátságosan s azt mondta:
– Nézd csak mondok, mi is az igazi neved?
– Mi-mi – nénémasszony?
– Mi az igazi neved? Bill-e vagy Tom vagy Bob vagy micsoda?
Azt tartom, úgy reszkettem, mint a nyárfalevél s nem tudtam, mit csináljak. És azt mondtam:
– Kérem, ne figurázzon egy magamféle szegény leánnyal. Ha útjában vagyok itt, inkább…
– Dehogy vagy. Ülj le és maradj ott, ahol vagy. Se nem bántalak, se el nem árullak én. Csak mondd el a titkodat és bizzál bennem. Én megtartom magamban, de még segítelek is. Segít az öregem is, ha köll. Aszondom én, inasgyerek vagy és megszöktél, ennyi az egész. Nem nagy dolog. Nincs benne semmi rossz. Rosszul bántak veled, te meg a fejedbe vetted, hogy végit veted a dolognak. Isten ments fiam, hogy én áruljalak el. Mondj el csak mindent, amint egy jó fiúhoz illik.
Hát mondok, semmi haszna se lenne már a tettetésnek és azért tisztára megmondok neki áperte mindent, de hogy ő is tartsa meg a szavát. Aztán elmondtam, hogy apám, anyám meghaltak és a törvény kiadott egy rosszlelkű vén gazdának a kezére itt a megyében, harminc mérföldnyire a folyótól befelé és az olyan rosszul bánt velem, hogy már nem bírtam el tovább. Ü elment egy-két napra hazulról, én meg éltem az alkalommal, elloptam a lánya egynémely ócska ruháját és elillantottam és három éjtszakába került, míg végig jöttem a harminc mérföldön. Éjjel utaztam, nappal elbujtam és aludtam és egy tarisznyára való kenyér és hús, amit hazulról hoztam magammal, eltartott az egész úton és bőven volt mit ennem. Azt mondtam még, remélem, nagybátyám, Ebner Mur gondjába veszen, ez volt az oka, hogy mért indultam el ide, Gossen városába.
– Gossen, öcsém? Nem Gossen ez, hanem Szentpétervára. Gossen tíz mérfölddel följebb van a folyón. Ki mondta neked, hogy ez Gossen?
– Egy ember mondta, akivel hajnalban találkoztam, épen amikor az erdőbe akartam menni, mint rendesen, hogy aludjam. Azt mondta, ahol az út elágazik, jobbkéz felé köll mennem s öt mérföldnyi úttal elérek Gossenbe.
– Az is részeg volt, azt tartom. Épen az ellenkezőt mondta pontosan.
– Igaz, hogy olyanforma volt, mintha részeg lett volna, de most már sebaj. Hozzá vagyok már szokva a masérozáshoz. Elérek Gossenbe, még mielőtt megvirradna.
– Megállj egy szempillantásra. Adok egy kis útravalót. Lehet, szükséged lesz rá.
Hát adott útravalót, aztán azt mondja:
– Mondd csak, ha egy tehén fekszik, melyik részével kel föl előbb? Felelj gyorsan, ne sokat studérozz rajta. Melyik részével kel föl előbb?
– A hátuljával, néni.
– Jól van. Hát a ló?
– Az elejével, néni.
– A fának melyik része mohosodik meg legjobban?
– Az északi része.
– És ha tizenöt tehén legel egy domb oldalán, hány eszik úgy, hogy a feje egyazon irányba van?
– Mind a tizenöt, néni.
– Rendben van. Azt tartom, csakugyan falusi életet éltél. Azt gondoltam, talán megint lóvá akarsz tenni. Hát mi már az igazi neved?
– Petersz Gyuri, néni.
– Jól van, de el ne felejtsd a Gyurit. Nehogy mielőtt elmégy, azt találd mondani, hogy Sanyi és azzal vágd ki magadat, ha megcsíplek, hogy Gyuri-Sanyi. Aztán ne ténferegj az asszonyok körül ebben a rozoga kalikóban. Fene regényesen tudod adni a leányt, de lehet, hogy a férfiakat becsapod vele. Az isten áldjon meg öcskös, ha máskor cérnát akarsz befűzni, ne fogd szorosan a cérnát s próbáld ráhúzni a tűt; fogd a tűt és dugd bele a cérnát: így szoktak legtöbbször az asszonyok cérnát befűzni, a másik mód a férfiak szokása. Ha pedig patkányra vagy akármire akarsz dobni, állj lábujjhegyre, vidd a kezedet a fejed fölé olyan félszegen, ahogy csak tudod és hibázd el a patkányt legalább hat-hét lábnyira. Dobj kifeszített karral a válladból, mintha valaminek a forgató nyele volna a karod: így szoktak a lányok dobni; ne a csuklódból meg a könyöködből, és tartsd a karodat féloldalt, mint ahogy a fiúk szokták. És vedd az eszedbe, ha egy leány valamit az ölében fel akar fogni, akkor szétveti a térgyit, nem csapja össze, ahogy te összekaptad, amikor az ólomdarabot odadobtam, Hé, fiúnak gyanítottalak, mikor befűzted a cérnát, a többit csak azért próbáltam veled, hogy megbizonyosodjam. Most eredj, trotykolj a nagybátyádhoz Villiemsz Sári-Mári Petersz Gyuri-Sanyi, és ha bajba keveredel, üzenj Loften Dudi néninek, aki én volnék és én megteszem, ami tellik tőlem, hogy segítsek rajtad. Menj a part mentén végesvégig, és ha mégegyszer útra kelsz, húzz fel cipőt, meg kapcát is. A partmenti út köves, és azt tartom, gyönyörű állapotban lesz a lábad, mire Gossenbe érsz.
Elmentem vagy ötven ölnyire a parton fölfele, aztán ugyanazon a nyomon vissza s odalopóztam, ahol a csónakom volt, jó darabon a néni háza alatt. Beleugrottam és sietve eleveztem. Fölmentem elég messze víz ellen, hogy nekimehessek a sziget felső végének és ekkor indultam a folyón keresztül. Levettem a helgoland főkötőmet, mert nem volt már szükségem salugáterre. Mikor a folyó közepe felé voltam, hallom, hogy az óra kezd ütni, a hang gyöngén jött el a víz fölött, de tisztán ütötte a tizenegyet. Mikor elértem a sziget felső végit, nem álltam meg, hogy kifújjam magam, bár jól el voltam csigázva, hanem, be hamar az erdőbe, ahol a régi tanyám volt s ott jó nagy tüzet raktam egy magasabb, száraz helyen.
Aztán be megint a csónakba s a tanyánk felé eveztem másfél mérföldnyivel alább, ahogy csak tudtam. Kikötöttem és loholtam az erdőn át, föl a dombhegyre s be a barlangba. Ott feküdt Dzsim, mély, egészséges álomban. Én fölráztam s aszondom neki:
– Kelj föl és szedd össze magadat Dzsim; nincs vesztegetni való egy percünk se. Nyomunkban vannak.
Dzsim se szólt, se beszélt, de ahogy a következő félórában dologhoz látott, abból kitetszett, hogy meg van rőkönyödve. Ennyi idő alatt minden holmink a tutajra került, maga a tutaj készen arra, hogy ellökjük a füzes öbölből, ahol rejtegettük. Eloltottuk a tüzet a barlangban elsőbb is és semmi világot nem gyújtottunk azután kívül sem.
Én eleveztem a csónakkal a parttól egy kisség távolabb, hogy körülnézzek, de ha volt is valamerre csónak, azt nem lehetett látni, mert csillag és árnyék nem jó világítás arra, hogy lásson is az ember. Erre kihoztuk a tutajt és siklottunk rajta lefelé az árnyékban s elhagytuk a sziget alsó végét halotti csöndességben, egy szó nem sok, annyit se szólva.
XII. FEJEZET.
Lehetett már közel egy óra, mire a sziget alá értünk, s mintha a tutaj rémlassan ment volna. Úgy volt, hogyha csónak találna jönni, akkor mi a csónakunkba szökünk s átvágunk az illinoiszi partra; de jó, hogy nem jött csónak, mert se arra nem gondoltunk, hogy a puskát is áttegyük a csónakba, se hogy a horgokat vagy az elemózsiát. Arra, hogy ennyifelé gondoljunk, nagyon is nagy sietségben voltunk. Nem nagy okosság volt, hogy mindent a tutajra tettünk.
Mondok, ha azok az emberek a szigetre mennek, azonnal megtalálják a tüzet, melyet raktam és azt fogják őrizni egész éjjel lesve, hogy Dzsim nem jön-e oda. Mindenesetre messze tőlünk maradtak és ha nem tévesztettem meg őket azzal, hogy tüzet raktam, nem az én hibám volt. Én becsületesen megtettem mindent, hogy becsapjam őket.
Mikorra a hajnal fölhasadt, kikötöttünk egy zátonyterületen, egy nagy kanyarulatban az illinoiszi oldalon és gyapotfagalyakat vagdostunk a baltánkkal s úgy betakartuk vele a tutajt, hogy úgy látszott, mintha a part volna kimosva. A zátonyterület afféle vízi homokbucka, amelyiken oly sűrűn terem a gyapotbukor, mint a berena foga.
A Misszuri oldali part hegyes volt, az illinoiszi erdős s ezen a tájon a víz folyása a Misszuri part mentén volt s így nem köllött attól félnünk, hogy valakivel találkozunk. Ott tanyáztunk egész nap s néztük, mint siklanak le tutajok és gőzösök a Misszuri partok alatt és hogy küzködnek víz ellen menő gőzhajók a folyó közepén. Elmondtam Dzsimnek mindent, amiről azzal a nénivel beszéltünk; és Dzsim azt mondta, helyre egy asszony az, aki, ha maga jönne ránk, ugyan nem ülne le a tüzet őrizni, hanem kutyával jönne. De akkor, mondom én, mért nem mondta az urának is, hogy kutyával jöjjön? Dzsim azt mondta, fogadni merne, hogy eszébe is jutott volna, mire a férfiak elkészülnek az indulásra, sőt azt hitte, hogy a férfiak épenséggel kutyáért mentek a városba, így kaphattunk mink egérutat, különben aligha volnánk itt ezen a homokzátonyon tizenhat–tizenhét mérföldnyire a város alatt, de úgy ám, előbb megesnék, hogy magunk is ott volnánk már abban a városban. Én azt mondtam, én ugyan nem törődöm vele, hogy mért nem csíptek el, legalább addig, amíg el nem csípnek.
Mikor esteledni kezdett, kidugtuk a fejünket a sűrű gyapotbokrokból s körülnéztünk mindenfelé; a határ tiszta volt. Igy hát Dzsim fölszedett egy pár deszkát a tutajról és formás vackot épített belőle, hogy legyen hová bujnunk esős és viharos időben, és hogy a holminkat is szárazon tudjuk tartani. Dzsim padlót is csinált a kuckónak a tutaj szintje fölé vagy egy lábbal, így a takaróinkat és mind a kacatot nem érte a hullám, amit a gőzhajók csináltak. A kunyhó kellő közepét iszappal kitapasztottuk öt-hat hüvelyk vastagon, rámát is csináltunk neki, hogy szét ne máljék, ez volt a tűzhelyünk, ha csúnya vagy hideg idő talál lenni. A kunyhó pedig eltakarta, hogy szemet ne szúrjon. Csináltunk egy kisegítő kormánylapátot is, mert ami volt, eltörhetett valami fatuskón vagy más egyében. Beszúrtunk a tutajba egy kurta, villaszerű botot is, hogy ráakaszthassuk ócska lámpásunkat, mert hogy a lámpást mindig meg kellett gyújtani, ha gőzöst láttunk jönni, nehogy ránk másszon; de nem volt szándékunk olyankor is meggyújtani, ha víz ellen menő hajóval találkoztunk, kivévén, mikor tisztára útjukba esünk. Mert a folyó még mindig jócskán meg volt áradva, az alacsonyabb partok még mindig valamelyest víz alatt voltak, ennélfogva a víz ellen menő hajók nem mindig a folyó sodrában mentek, hanem keresték a könnyebb vizet.
Ezen a második éjtszakán úgy hét–nyolc órát mentünk, óránként több, mint négy mérföldet, olyan volt a víz sodra. Horgásztunk, beszélgettünk, egyszer-egyszer egyet úsztunk, hogy el ne álmosodjunk. Valami áhitatfélét éreztünk, amint alásiklottunk a nagy, csöndes vízen s hanyattfekve néztük a csillagokat, szinte nem is esett jól hangosan beszélni és nevetni se igen nevettünk, akkor is csak úgy elfojtva egy-egy kicsit. Nagyszerű, jó időnk volt, ami fődolog volt és épenséggel semmi sem történt ezen az éjtszakán, sem a következőn, sem azon, ami aztán jött.
Minden éjjel városok mellett mentünk el, némelyike messze fönn volt a sötét domboldalokon: semmi, csak világosságok fénylő ágya, csak egy házat is nem lehetett látni. Az ötödik éjtszakán Szanluj mellett mentünk el, s olyan volt, mintha az egész világ ki lett volna világítva. Szentpétervárott azt beszélték, hogy van Szanlujnak húsz–harmincezer lakosa is, de én ugyan el nem hittem, amíg ezen a csöndes éjjelen, két óra tájt meg nem láttam azt a csodásan kivilágított területet. De egy hang nem sok, annyi se volt. Aludt már minden teremtett lélek.
Mostanában éjtszakánként, úgy tíz óra körül, ki szoktam ruccanni a partra egy-egy kisebb városba vagy tizenöt centért lisztet, szalonnát vagy egyéb ennivalót venni; néha pedig elemeltem egy-egy csibét, amely nem ült békén az ólban s magammal vittem. Tata azt szokta mondani: ragadd meg a csibét, ha az alkalom odakínálja, mert ha magadnak nincsen rá szükséged, mindig akad valaki, aki szívesen veszi, és a jótettnek megvan a jutalma. Én ugyan tatát sohase láttam úgy, hogy magának ne lett volna szüksége a csibére, de hát ez volt a szavajárása.
Reggelente, mielőtt még teljesen megvirradt volna, kiruccantam a mezőkre s kölcsön vettem egy-egy görögdinnyét vagy sárgadinnyét, vagy úritököt, vagy egy kis új gabonát, vagy effélét. Tata azt szokta mondani, nem bűn holmit kölcsön venni, ha azzal a szándékkal teszed, hogy egyszer-egyszer visszaadod; de az özvegyasszony azt mondta, ez csak kendőzött neve a lopásnak és tisztességes ember nem teszi. Dzsim azt mondta, hogy részben az özvegyasszonynak volt igaza, részben a tatának is igaza volt. Eszerint legjobb lesz két-három dolgot kitörülni a listából, hogy aztat többé egyáltalán nem vesszük kölcsön, így aztán azt gondolta, nem lesz bűn, ha a többit kölcsön vesszük. Egész éjjel, amíg úsztunk a folyón lefelé, meghánytuk-vetettük ezt a dolgot, hogy megállapodjunk abban, a görögdinnyét törüljük-e ki vagy a sárgadinnyét, vagy az úritököt, vagy mit? Mire megvirradt, el is intéztük az ügyet szerencsésen, s elhatároztuk, hogy kitörüljük a vadalmát, meg a lóbabot. Azelőtt egy kicsit bántott a lelkiismeretünk, de most már teljesen meg voltunk nyugodva. Én örültem annak, hogy így esett, mert a vadalma különben is komisz jószág, a lóbab pedig úgy sem érik be még két-három hónapig.
Egyszer-egyszer lőttünk vízimadarat is, amelyik nagyon korán kelt reggel, vagy nem elég korán feküdt le este. Mindent összevéve, finom kis élet volt ez a mienk.
Szanluj alatt az ötödik éjtszakán hatalmas zivatarunk volt, rém dörgéssel és villámlással s az eső csak úgy szakadt le, mintha csöbörből öntötték volna. Behúzódtunk a putriba és a tutajt rábíztuk a saját gondjára. Ha a villám kilobbant, láthattuk magunk előtt a nagy egyenes folyót, és meredek sziklatömegeket kétfelől. Egyszerre csak azt mondom én:
– Hahó, Dzsim, oda nézz! Gőzhajó volt, amely egy sziklán meggebedt. Tutajunk épen alája úszott. A villámlásban tisztán lehetett a hajót látni. Meg volt dűlve s a födélzete részben víz fölött volt és lehetett minden villámlásnál látni a kémény legvékonyabb tartóláncát is tisztán és világosan és egy széket a nagy csengetyű mellett, egy ócska puha kalappal a hátán.
Hát mert messze volt és éjjel és zivataros és minden olyan titokságos, azt gondoltam, amit minden fiú gondolt volna, ha látja ezt a tört hajót ott heverni ily gyászosan és elhagyottan a folyó közepében. Szerettem volna fölmenni rá s bejárni egy kicsit, hogy lássam, mi lehet ott. Mondom is:
– Kössünk ki rajta, Dzsim, mondok.
De Dzsim rém kapálózott ellene eleinte. Azt mondja:
– Nekem nincsen kedved roncshajó megvizitálik. Bűnöt megcsinálsz vele és azt mondik szentírás: bűnöt jobb, ha kerülik. Hátha megvan rajta policáj!
– Policáj, az ángyod! – mondom én – van is ott mit őrizni a kabinokon, meg a hajókalauz faköpönyegén kívül. És azt hiszed, ezért fogja valaki reszkérozni az életét az ilyen éjtszakán, amikor minden pillanatban leszakadhat és elmerülhet a folyóban? Erre már Dzsim nem tudott semmit se mondani, hát meg sem próbálta. »Amellett, – mondom én – még kölcsön is vehetünk valami érdemes holmit a kapitány kajütjéből. Teszem cigárét, mernék rá fogadni – darabja öt cent, jó pénzben. A gőzöskapitány mindig gazdag nép, van neki hatvan dollárja havonkint; s olyan, hogy nem bánja, egy centtel többe kerül-e valami, ha kedve van rá. Dugj a zsebedbe gyertyát Dzsim; én nem nyughatom, amíg egy kicsit meg nem tapasztaljuk. Azt hiszed tán, Tom Szójjer elmenne békén az ilyen eset mellett? Nem az, egy tál kásáért sem. Elmondaná kalandnak, el az; és kikötne a romon, ha bár ez lenne is utolsó cselekedete. Aztán micsoda formásan csinálná. Úgy felfújná magát, hogy no! Az ember Kalamus Kristófnak hinné, mikor Lesz-királyságot fölfedezi. Bár itt volna Tom Szójjer.«
Dzsim dünnyögött egy kicsit, de beadta a derekát. Azt mondta, nem kell beszélnünk amíg lehet és akkor is csak roppant suttogva. A villám rávilágított még egyszer a tört hajóra épen jókor; odaértünk az oldalára a daru alá s kikötöttünk.
A födélzet itt jól kiemelkedett a vízből. A rézsút fekvő oldalon felkúsztunk és a sötétben lábunkkal tapogatózva és karunkat kiterjesztve, hogy elkerüljük a kifeszített köteleket, lassan mentünk a kajütök felé, mert olyan sötét volt, hogy semmit se lehetett látni. Hamarosan beleütődtünk a terem felső világításába s felkúsztunk rá; aztán egy lépéssel szemben voltunk a kapitány ajtajával, amely nyitva volt és az árgyélusát, messze lenn a kabinház pitvarán keresztül világosságot látunk és mintha tompa beszédet hallanánk onnan.
Dzsim odasúg nekem s azt mondja, hogy rém rosszul érzi magát s hogy gyerünk vissza. Jól van, mondom én s már indultam volna a tutajra; de abban a percben hallok egy jajgató hangot és ezt:
– Oh, kérlek fiúk, ne! Esküszöm, sohase szólok senkinek.
Egy másik hang jól erősen ezt mondta:
– Hazudsz Dzsim Torner. Máskor is így tettél. Neked mindig több kell a zsákmányból, mint ami megillet és eddig meg is kaptad, mert mindig azzal fenyegetőztél, hogy elárulsz, ha meg nem kapod. De ezúttal épenséggel többször mondtad a kelleténél. A legcudarabb áruló kutya vagy ebben az egész országban.
Ezalatt Dzsim elment a tutajra. Engem meg majd fölvetett a kíváncsiság. Tom Szójjer ugyan meg nem hátrálna most, mondok magamban; hát én sem hátrálok; meg köll néznem mi történik itt. Hát a szűk folyosón négykézláb hátrafelé másztam a sötétben, amíg már nem volt csak egy kabin köztem és a kajütcsarnok között. Hát látom ám, hogy a csarnokban ott fekszik a földre terítve egy férfiember, keze-lába megkötözve és két másik ember áll fölötte s az egyiknek félkezében egy homályos lámpa van, a másik félkezében pisztoly. Ez az ember a pisztolyt a földön fekvő ember fejére fogta és azt mondja:
– Én is azt mondom, egy alávaló bitang!
A földön fekvő ember vonaglott s azt mondja:
– Bill, ne bánts, sohase szólok többet senkinek.
És ahányszor ezt mondta, a lámpásos ember mindannyiszor röhögött s mondja:
– Nem, biz istók! Ennél igazabbat se mondtál még életedben, azt elhihedd. – Egyszer meg ezt mondta:
– Nézd, hogy kunyorál. Mégis, ha el nem bánunk vele s meg nem kötözzük, ő ölt volna meg minket. És miért? Tisztára semmiért. Mert hogy nem engedtük a jussunkat, azért. De fogadom, hogy te sem fogsz több embert megfenyegetni, Dzsim Torner.
– Tedd félre azt a pisztolyt!
Bill azt mondja:
– Szó sincs róla, Dzsék Pakker. Én meg akarom ölni. Hát ű nem ölte meg a vén Helfildet szakasztott úgy? És nem szolgált rá?
– Én meg nem akarom megölni, megvan hozzá az okom.
– Isten áldjon meg ezért a szódért, Dzsék Pakker! Ezt el nem felejtem, amíg élek, – mondja a földön fekvő ember siralmasan.
Pakker ezt nem vette figyelembe, hanem fölakasztotta lámpását egy szegre s indult arrafelé, amerre én voltam, a sötétségbe s intett Billnek, hogy jöjjön ő is. Én elcurukkoltam oly gyorsan, ahogy csak tudtam, mintegy két ölnyire, de a hajó úgy meg volt dűlve, hogy nem menekülhettem idejekorán. Azért, hogy keresztül ne menjenek rajtam s el ne csípjenek, besurrantam egy kabinba a felső oldalon. A két ember tapogatva jő végig a sötétben, s mikor Pakker az én kabinomhoz ért, azt mondja:
– Ide, gyere ide be.
És belépett és Bill utána. De mielőtt bejöttek, én fönn voltam a fölső ágyon s már bántam, hogy ide jöttem. Ott álltak, kezük az ágy szélin és beszéltek. Látni nem láttam őket, de hogy hol álltak, meg tudtam volna mondani a – pálinkáról, amelyet megittak. Én örültem, hogy nem ittam pálinkát, de az se tett volna külömbséget, mert ugyan majd az egész idő alatt még csak lélekzetet se vettem. Nagyon meg voltam rémülve. Hozzá az ember nem is vehet lélekzetet, mikor ilyen beszédet hall. Halkan beszéltek és komolyan. Bill meg akarta ölni Tornert. Azt mondja:
– Azt mondta, elárul és el fog árulni. És ha mind a ketten odaadnánk neki a részünket, az se tenne külömbséget az után a patália után s ahogy elbántunk vele. Olyan bizonyos, mint ahogy a világon vagy, hogy tanuságot fog ellenünk tenni, hát hallgass én rám. Én azt tartom, legjobb, ha végit vetjük a nyomorúságának.
– Én is azt tartom, – mondja Pakker nagyon nyugodtan.
– A fenébe, én már azt hittem, hogy nem. Akkor hát rendben vagyunk. Gyerünk és végezzünk vele.
– Megállj csak. Még nem mondtam el a mondókámat. Lelőni jó, de van békésebb módja is, ha már meg köll lenni. Én amondó vagyok, nincsen abban ész, hogy az ember kurtán és kereken menjen neki a kötélnek, ha azt, ami a szándéka, elérheti olyan úton, amely ép olyan jó, de semmi rizikóval nem jár. Nem úgy van?
– Úgy a! De hát hogyan akarod ezúttal csinálni?
– Hát a gondolatom ez: körülnézünk és összeszedjük ami elcsípni valót láttunk a kabinokban, aztán partra evezünk és elrejtjük a zsákmányt. Aztán várunk. Azt mondom én, nem telik bele két óra, hogy ez a roncs szétmállik és leúszik a víz fenekére. Érted már. A vízbe fúl és nem lesz, akit okoljon érte, csak maga magát. Azt tunnám, ez jócskán külömb kilátás, mintha megöljük. Én nem kedvellem az emberölést, amíg máskép is el lehet a dolgot végezni. Nincsen benne se értelem, se erkölcs. Nem igaz?
– De, azt tartom, igaz. De hátha nem omlik össze és nem merül el?
– A két órát csak kivárhatjuk, aztán majd meglássuk, hogy lesz, mint lesz.
– Rendben van. Gyerünk.
Ezzel indultak és én ki, végig hideg verejtékben s előre kúsztam. Olyan sötétség volt, mint a szurok; de én rekedt suttogással mondom: – »Dzsim«, – mondok és ő felel, szorosan a könyököm mellett egy kurta nyögéssel. Én pedig azt mondom:
– Gyorsan Dzsim; nincs arra idő, hogy itt hévizáljunk és nyögdécseljünk. Egy gyilkos banda van ott túl és ha mi megtaláljuk a csónakjukat és eloldjuk, hogy a víz sodra vigye tova, akkor ezek a bitangok nem tudják elhagyni a hajót. Egy közülök veszekedett helyzetben van. De ha megtaláljuk a csónakukat, akkor mind veszekedett helyzetbe jut, mert a törvény rájuk teheti a kezét. Gyorsan, fuss. Én megnézem a hajó egyik oldalán, te megnézed a másik oldalán. Aztán mégy a tutajra és –
– Oh, zistenke, zistenke! Totaj? Nincs neked van totaj. Elszakadta keteled és elmente, és mink itt szorulta!
XIII. FEJEZET.
No hát elállt a lélekzetem s majd elaléltam. Ott szorulni egy hajóroncson olyan bandával, mint ez! De pityergésre most nem volt időnk. Most meg köllött találnunk azt a csónakot és elkaparintanunk a magunk számára. Imbolyogva, reszketve mentünk le a hajó egyik oldalán és bizony lassú munka volt ez, úgy tetszik, egy hét beletelt, míg leértünk a hajó farára. A csónaknak semmi nyoma. Dzsim azt mondta, hogy azt hiszi, nem bírja tovább, úgy hóttra volt réműlve, hogy elfogyott minden ereje. De én csak biztatom, hogy jöjjön. Ha végkép itt szorulunk ezen a roncson, akkor aztán kampec nekünk is. Igy tovább bandukoltunk megint. Kerestük a kabinház végit és meg is találtuk, aztán kapaszkodtunk előre a fedélzeti felső világításon, salugáterről salugáterre, mert az ablakház széle víz alatt volt. Mikor a nagycsarnok lejárójához értünk, hát ott a csónak. Csak alig hogy látni lehetett, de tele voltam hálával. A következő pillanatban már benne is lettem volna, de épen akkor nyílik az ajtó. Az egyik ember kidugja a fejét, alig egy pár lábnyira tőlem s már azt hittem, végem van. De megent becsapja s azt mondja:
– Tedd félre azt a fene lámpást a szem elül, Bill.
Egy zsák holmit dobott a csónakba, aztán belement maga is és leült. Pakker volt. Aztán jött ki Bill, az is beleült. Pakker azt mondja halkan:
– Minden rendben van. Lökd el a csónakot.
Alig tudtam magamat megtartani a salugáteren, olyan nyavalyás voltam. De Bill azt mondja:
– Megállj. Űtet kimotoztad?
– Nem én. Hát te?
– Én sem. Igy nála maradt a pénzbeli része.
– Nála! Akkor hát gyerünk. Mi haszna visszük a kacatot, ha itt marad a píz.
– Mit gondolsz, nem gyanítja, hogy mit akarunk?
– Talán nem. De akárhogy, el köll venni tőle. Gyerünk.
Hát visszajöttek és bementek.
Az ajtó becsapódott, mert a hajó meg volt dűlve; s egy fél szempillantás alatt én a csónakban voltam és Dzsim utánam bukik. Én, ki a késemmel, elvágom a kötelet és usgye, el!
Evezőhöz nem nyúltunk, se nem beszéltünk, még csak nem is suttogtunk, de tán lélekzetet se vettünk. Csendesen tova siklottunk, halálos némaságban, el a csónaktartó csigák alatt, el a hajó fara mellett; és még egy szempillantás alatt vagy száz könyöknyire a roncson túl voltunk; a sötétség elnyelte, el az utolsó nyomát is és én tudtam, bátorságban vagyunk.
Mikor három–négyszáz könyöknyire értünk vízmentin, látjuk a lámpást egy szempillantásra megcsillanni a kabinház ajtaján, s ebből tudtuk, hogy a zsiványok észrevették a csónakuk eltünését, s földerengett előttük, hogy épen olyan kutyaszorítóban voltak már, mint Dzsim Torner.
Aztán Dzsim fölrakta az evezőket s mi indultunk tutajunk után. Most először kezdtem töprenkedni azokon az embereken. Eddig úgy tetszik, nem értem rá. Elkezdtem azon gondolkodni, micsoda rémisztő dolog még gyilkosoknak is, ilyen slamasztikában lenni. Mondok magamban, nem azért mondom, de megeshetik még, hogy magam is gyilkosságba esem, mint tetszenék akkor nekem az efféle. Mondom Dzsimnek:
– Amint meglátjuk az első gyertyafényt, kikötünk száz ölnyire vagy alatta vagy fölötte, én aztán kiszállok, kiókumlálok valami mesét és szerzek valakit, aki elmegy azért a bandáért, hogy kiszabadítsa őket a kelepcéből. Akkor aztán felaggathatják őket, ha ütött az órájok.
De az ötlet nem szuperált, mert csakhamar kitört ismét a zivatar s ezúttal rémesebben, mint valaha. Az eső csak úgy szakadt és sehol semmi világosságot nem láttunk. Mondok, ágyban van most minden teremtett lélek. Ődöngtünk le a vízen, lestük, nem látunk-e gyertyavilágot, meg nem látjuk-e meg a tutajunkat. Nagysokára végre az eső elállt, de a felhőség nem mozdult, a villám cikázott s egyszerre csak egy villanásnál észreveszünk egy úszó feketeséget és feléje tartottunk.
A tutaj volt és rém örömünk tellett belé, hogy megint rajta lehettünk. Most valami világosságot is látunk messze lenn jobbkéztül a parton. Mondok, megnézem. A csónak félig tele volt kacattal, amit az a banda lopott a roncsról. Egy halomba raktuk a tutajon s mondom Dzsimnek, hogy ő csak úsztasson le és tűzze ki a lámpást, ha azt hiszi, hogy lement két mérföldnyire és hagyja égve amíg én vissza nem jövök. Én aztán beraktam az evezőlapátokat és indultam a világosság felé. Amint leértem az irányában, három-négy másik tetszett fel, fönn egy domb oldalán. Falu volt. A parti világosság fölött beszedtem az evezőlapátokat s csak úgy úsztattam le. Mikor elsiklottam mellette, látom, hogy lámpás, mely egy komp kikötőjén volt fölakasztva. Körülúsztattam a strázsát keresve, mondok, hogy hol alhatik, hát ott kuporodik a bakon elül, amire a kötelet csavarják kikötéskor, feje a két térde között. Egyszer-kétszer meglöktem a vállát és elkezdtem sírni.
Ő fölszedi magát mintegy riadtan, de mikor látta, hogy csak én vagyok, jól kinyújtózkodik és aszondja:
– Hahó, mi az? Ne ordíjj, gyerek. Mi baj?
Én aszondom:
– A tata, a nyanya, meg a hu-hu-gicám –
És aztán nem bírtam tovább. Ő aszondja:
– A nyüstyit, ne vedd úgy a szívedre. Senki sincsen baj nélkűl, a tied is csak jóra fordul. Mi van velök?
– Hát izé, mondok – kend a hajónak a strázsája?
– Az vagyok, mondja olyan nekem-jól-esik-formán. Én vagyok a kapitánya, a tulajdonosa, a matróza, a hajókalauza, a strázsája, az első födélzeti matróza, néha magam vagyok a bagázsia is meg a pasas is rajta. Nem vagyok olyan gazdag mint Dzsim Hónbekk és nem tudok olyan bolond bőkezű és jó lenni Tom, Dikk és Harry iránt, mint ő és nem tudom úgy szórni a pízmagot, mint őkelme, de azért megmondtam neki akárhányszor a szemibe, hogy mégse cserélnék vele; mert mondok, csak a matrózélet a nekem való élet és elkárhoznám, ha csak két mérföldnyire is kéne laknom városon kívül, ahol soha semmi sem történik, nem én, minden kincsért sem és högyibe mégegyszer annyiért sem. Mert mondok –
Közbe vágtam és aszondom:
– Rém bajban és slamasztikában vannak és –
– Kik?
– Hát a tata, meg a nyanya, meg a hugicám és Hicker kisasszony, és ha kelmed a kompjával oda fölmenne –
– Hová oda föl? Hol vannak?
– Amott a buckán.
– Miféle buckán?
– Én csak egyet tudok.
– Csak nem a Valter Skottot gondolod?
– De azt.
– Uram fia, mi az isten nyilát csinálnak ott?
– Nem jó kedvükből vannak ott.
– Már arrul én is jót állok. Hí, az irgalmát, rosszul járhatnak, ha szörnyű hamar el nem szabadulnak onnan. Hogy a veszett fejszében kerültek ilyen bajba?
– Nagyon könnyen. Húker kisasszony vizitbe ment, oda – izé – a városba.
– Búh-landigba no, nyögd ki. Hát osztán?
– Vizitbe ment, igen Búhlandingba és épen estére kelt az idő, amikor elindult a négerasszonyával a kompon, hogy ott töltse az éjjelt a barátnéjánál. – Minek is híjják kisasszonynál – a neve kiesett a fejemből – és elvesztették a kormánylapátjukat és a víz megfordította a kompot, aztán úsztak lefelé farral előre vagy két mérföldet és nekilódultak a buckának és a kompos, meg a szerecsenyasszony, meg a lovak odalettek, de Húker kisasszony addig kapálózott, míg feljutott a buckára. Egy órával azután, hogy besötétedett, mink mentünk arra egy kupec-bárkán és oly sötét volt, hogy nem vettük észre a roncsot, amíg szinte rajta nem voltunk, és mi is nekilódultunk; de mi mind megmenekültünk Bill Vipplit kivéve, jaj – az volt csak a jó lélek – azt mondom, bár én vesztem volna el helyette, azt én.
– Az árkánumát, még ilyet se pipáltam. Aztán mit csináltatok mikor mind együtt voltatok?
– Hát hallóztunk s mi egymás, de olyan széles volt a víz, senki se hallott meg bennünket. Hát a tata azt mondta, valakinek partra kell menni és próbálni segítséget hozni. Csak én magam tudtam mind közül úszni, hát beugrottam és Húker kisasszony azt mondta, ha előbb nem akadok segítségre, gyűjjek ide, hajhásszam föl a nagybátyját, majd az nyélbe üti a dolgot. Én bejártam itt mindent egy mérföld hosszában erre lefelé és azóta is itt kelebólálok, ha valakit tudnék kapni, de mindenki aszondja: mit, aszondja, ilyen éjtszakán, aztán ilyen erős vízben, nem vagyok bolond; eredj, aszondja, a gőzkompér! – Hát ha már most kelmed eljönne.
– Bizistók, hogy mennék; de hogy akármi legyek, ha el is nem megyek; csak az a nagy kalkulus, hogy ki fizet meg érte? Gondolod, hogy a tatád?
– Akkor rendbe vagyunk. Húker kisasszony spicikaléter megmondta, hogy nagybátyja Hónbakk.
– Jaj, az öreg ágyúját! A nagybátyja neki? Ide nézz hát: ehen ezen az úton neki vágsz annak a gyertyavilágnak; ha odaértél, fordulj nyugatnak, azon egy fertálymérföldnyire van egy kocsma. Szólj nekik, hogy mutassák meg neked Dzsim Hónbakkot. Az rögvest rendbe hozza a számlát. De ne sokat ácsorogj, mert az öreg bizonyosan hírre vár. Mondd meg neki, a kis huga rendben lesz, mielőtt ő még a városba érne. Most pedig szedd magad alá a lábad. Én oda fölmegyek a sarkon túl, fölkeltem a masinisztámat.
Én elindultam a világosság felé, de amint befordult a sarkon, visszajöttem, be a csónakomba, kihúztam s föleveztem a parton a könnyű vízben vagy hatszáz ölnyire és meghúztam magam egy pár sajka között, mert addig nem volt nyugtom, amíg nem látom a komp indulását. De egészben véve meg voltam magammal elégedve, amért a nyakamba vettem mind ezt a bajt azért a bandáért. Nem sokan tették volna meg. Bár az özvegyasszony tudott volna róla. Azt hiszem, büszke lett volna rám, hogy megsegítettem a gézenguzokat, mert az özvegy is, meg általán a jólelkű ember legszívesebben a gézenguzoknak és mihaszna népnek fogja pártját.
Hát nemsokára csak jön ám a roncs, sötéten és feketén, lassan úszva lefelé. A hideg végigfutott a hátamon, aztán nekivágtam feléje. Nagyon mélyen volt a vízben s egy szempillantás alatt megismertem, hogy abban aligha lehet eleven ember. Körüleveztem rajta, hallóztam is egy-egy kicsit, de feleletet nem kaptam, minden halotti csöndben volt. A banda egy kissé ránehezedett a szívemre, de nem nagyon. Mondok, ha ők ki tudták állani, én is csak kiállom.
Aztán jött a gőzkomp; hát a folyó közepe felé igyekeztem hosszú rézsút vonalban vízmentén s mikor azt hittem, hogy odáig már nem láthatnak el, abbahagytam az evezést és hátranéztem s látom, hogy kerülgeti és szaglássza körül a roncsot Húker kisasszony földi maradványaiért, mert a kapitány tudta, hogy Hónbakk bácsi szívesen fogná venni. De csakhamar lemondott a dologról a komp és a kikötőjébe ment, én pedig dologhoz láttam s pacskolva eveztem lefelé.
Rém nagy időnek tetszett, mire megláttam Dzsim lámpását, s mikor meg is láttam, úgy tetszett, mintha ezer mérföldnyire volna. Mire pedig elértem, az ég kezdett keleten derengeni. Igy kikötöttünk egy szigeten, elrejtettük a tutajt, elmerítettük a csónakot, bevonultunk a putrinkba s olyat aludtunk, akár egy halott ember.
XIV. FEJEZET.
Mikor fölkeltünk, a zsákmányhoz láttunk, amit a banda lopott a roncsról. Volt benne csizma, pokróc, ruha és mindenféle holmi, egy csomó könyv, egy respeg és három skatulya cigáré. Soha világéletünkben ilyen rémgazdagok nem voltunk. A cigáré a javából való volt. Egész nap az erdőben heverésztünk beszélgetve, én olvastam a könyvekből és irtóztató jó dolgunk volt. Én elbeszéltem Dzsimnek, mi történt a roncson és a gőzkompot is, és azt mondtam neki, az effélét kalandnak hívják; de ő azt mondta, neki már épen elég volt a kalandból. Azt mondta, mikor én bementem a kabinházba s ő visszakecmergett, hogy a tutajra szálljon s nem találta helyén, azt hitte, ott hal meg. Mert hogy akármint forduljon is, ő már el van veszve. Mert ha meg nem mentik, akkor a vízbe hal; ha pedig megmenekül, akárki mentse is meg, az a jutalom fejében hazaszállítja s akkor Vatszon kisasszony szentül eladja őtet délvidékre. Hát igaza volt. Neki majdnem mindig igaza volt. Ritka világos feje volt neki szerecsen létére.
Sokat olvastam Dzsimnek királyokról és hercegekről, meg grófokról és effélékről, és hogy micsoda cifra ruhában járnak és milyen módisan viselkednek, és egymást felségednek, kegyelmességednek, méltóságodnak és így tovább szólítják, ahelyett, hogy azt mondanák, uram. Dzsimnek majd kifordult a szeme, úgy hallgatta. Azt mondja:
– Nem is tudiktam én, hogy ollan sukat megvannak. Nem hallotta híredet egyiknek se nem, csak zereg Salamon királ, ha négy nem számítolsz királokoknak, aki meg van kártyádban. Micsoda meg van fizetésed egy királnak?
– Fizetése? Van annak amennyi köll neki. Van neki ezer dollárja is havonként. Mer hogy minden az övék.
– És micsoda dolgod meg van nekik?
– Hogy tudsz így beszélni Dzsim. Semmi dolguk sincs. Csak üldögélnek.
– Ne mondja!
– Persze. Csak üldögélnek. Kivéve tán, mikor háború van. Akkor háborúba mennek. Máskor csak úgy lézengnek a világon vagy solymászni járnak, csak solymászni és – szt! – nem hallasz valami neszt?
Kiugrottunk és körülnéztünk; nem volt semmi, csak egy gőzhajó kerekeinek a csobogása, mely messze alulról jött fel; hát vissza bementünk.
– Úgy van, mondok és máskor, ha unatkoznak, hát a parlamenttel veszkődnek; és aki szót nem fogad, annak leüttetik a fejét. De legtöbbször a háremben bomlanak.
– Bomlanak, hun?
– A háremben.
– Mi a három?
– Az a hely, ahol a feleségeiket tartják. Soha se hallottad hírét? Salamon királynak is volt. Vót neki vagy egy millió felesége.
– Vuta, vuta, zigaz, elfelejtette. A harum meg van zebidlő, azt gundulok. Bizum meg van ott nagy lármát neked mindig; zasszonyok perelgetik temirdek és antul nagyobb lármát megvan. Mégis azt mondik, Salamun megvuta bülcs zember. Én eztetet nem nagyon elhiszed. Mer mér megvuna zukus ember mindétig erekétig zebben a locsifecsi világban neked. Bizum nem megvuna. Zukus ember ipítene magát kilen házadat és ha kívánja bíkessig, becsukik magat neked kilen házadban.
– Mégis csak ű volt a legbölcsebb ember. Ezt nekem az özvegyasszony mondta, sajátkezűleg mondta.
– Mit bánuk én mit mondta zezvegy. Nem vuta bölcs zember. Legbulundusabb volt, aki valaha vuta. Hallottad neked história a gyereket, kit kettőfelibe akarta vágni?
– Hallottam. Az özvegyasszony azt is elmondta szegrül-végrül mind.
– No hát! Nem az vuta legbutább tudomány zegisz világon neked? Hát itt van neked ez a tuskót, ez az egy zasszony. Itt vagyolsz te, ez a másikat zasszon. Én megvagy Salamon, ez a dollárbankót meg van a gyerek. Tik mindketten zasszonyok akarják magatoknak a purdé. Most én micsinálik? Menek kereskerül szomszidokba, hogy kitudik, melliknek nekteknek meg van a jussa bankódhoz, aztán adik annak, akit illeti egészen, épen, amit csinálik minden zember, kinek megvan a helis eszed? Nem, nem ezt csinálik én, hanem veszed a bankó és kétfele vágik, és adik a fele neked, másik fele másik zasszunnak. Eztet Salamon megcsinálik akarta purdéval. Most én azt kirdezek tüledtül: mi hászon meg van benned egy fél bankóban? Semmit se nem vehetelsz irte. És mi hászon megvan benne egy fél purdéban? Egy fityinget se nem aduk egy millió fél purdéért neked.
– Hogy akasztanád fel Dzsim, te elvétetted az értelmét, százezer mérföldre elkerülted, hogy verje meg a ragya.
– Ki? Én? Eredj magadat! Mit nekem beszélik értelmedet? Tudik én az értelmedet, ha látik. De micsoda értelme megvan illen cselekedetben neked? Nem fél purdét dispitálták azok körül, dispitalták azok zegisz purdét. Az a zember, aki gondolik, hogy elintézze zegisz purdé processzus fél purdéval, nincs meg van annak annyi zeszed, hogy zeresz alá menjik, ha zesik a zeső. Ne beszilik nekem Hokk Salamun, ismerek ütet mint tenyerem.
– De mondom, nem érted a csattanóját.
– Zerdeg vigye csattanót! Én tudik, hogy tudik amit tudik. Te aztat gondolsz tán, hogy az értelmed neki valahol lenn messzi megvan? Nem, lenn mélyen megvan. Ott megvan, hogy micsoda megnevelése vuta Salamonnak neki. Vegyél olyan zembert, akinek megvan csak egy vagy kettő gyereked. Fog az neked elherdálni purdédat? Nem; mert nem győzi neked gyerekvel. Azt tudik, mit megér egy gyereked neked. De te veszelsz olyan zembert, akinek a házad körül szaladgálja millió purdékok. Ez más dolog neked. Az ollan könnyen elvágik neked gyereket kettő felibe mint a macskát. Mer mér, azért, hogy maradik még eleget. Egy purdé, két purdé, sokat purdé vagy keveset purdé: mit bánta aztat Salamon nekednek!
Hát ilyen szerecsent se ettem még. Ha egyszer valami bevette magát a fejébe, azt onnan többé ki nem lehetett piszkálni. Soha még szerecsen így le nem becsülte Salamont. Hát oldalt hagytam Salamont s más királyokra tereltem a szót. Beszéltem neki tizenhatodik Lajosról, akinek régen a fejét vették Franciaországban; aztán a szerencsétlen király kis Dolfijáról, aki király lehetett volna, de elvitték, börtönbe csukták és némelyek azt mondják, hogy ott meg is halt.
– Oh, szegin kicsikéd!
– De némelyek azt mondják, hogy kiszabadult, világgá ment s átjött Amerikába.
– Ez jó; de itt nagyon meglesz neki unalmas, mert itt nincs megvannak királok, ugy-i Hokk?
– Akkor nem meg lesz neki semmi állásod. Mit lesz neki csinálik?
– Azt már nem tudom. Némelyik közülök beáll policájnak; némelyik meg az embereket franciára tanítja.
– Hat francos nép nem úgy beszélik Hokk, mint mink?
– Nem Dzsim; nem értenél meg egy szót, egy árva szót sem abból, ahogy ők beszélnek.
– No ez már sehogyse nem jó. Hogy megvan az?
– Nem tudom, de úgy van. Én kiszedtem a könyvekből egy pár mondásukat. Mondjuk, hogy az ember azt mondaná neked: Palivu franzy: ugyan mit gondolnál?
– Semmit se nem gondolnál, hanem egy kicsike fejbe kollintanám. Mondik, ha nem megvuna fejir zember. De soha se nem fölvennék, ha fekete hívná engemet így.
– Bolond, nem hí az semminek vele. Csak azt mondja, tudsz-e franciául?
– Hát akkor mért nem aztat mondik?
– Hisz azt mondja. A francia így mondja azt.
– Ha így mondik, bolondul mondik, nekem tebbet ne is mondik. Nincs meg van annak semmise értelmed.
– Nézd csak, Dzsim. Úgy beszél a macska, mint mink beszélünk?
– Nem, macskát nem.
– Hát a tehén?
– Tehén se nem.
– Úgy beszél a macska, mint a tehén, vagy a tehén mint a macska?
– Se nem, se nem.
– Természetes-e, hogy egyik másképen beszél, mint a másik?
– Persze.
– És nem természetes, hogy a macska és a tehén máskép beszélnek, mint mink?
– De!
– Hát akkor mért nem volna természetes és helyes, hogy a francia ember máskép beszéljen, mint mink? Erre felelj.
– Hokk, a macskád meg van zember?
– Nem.
– Jó, akkor nincs megvan értelme, hogy macska úgy beszélje, mint zember. Hát a tehén zember, vagy a tehén macska?
– Nem, egyik sem.
– Jó, zakkor nincs mit beszélje zegyik úgy, mint másik. Hát a franczember zember?
– Az.
– Hát akkor zerdeg bujjik bele, mirt nem úgy beszilik, mint zember. Erre felelik nekem Hokk.
Láttam, nem érdemes rá több szót vesztegetni. Egy szerecsen fejébe nem fér bele a logika. Abba is hagytam.
XV. FEJEZET.
Úgy számítottuk, hogy még három éjjel és akkor elérkezünk Kairóba, Illinoisz végin, az Ohejjó befolyásánál s ez volt, amire iparkodtunk. Hogy ott eladjuk a tutajt, gőzhajóra ülünk s az Ohejjón fölfelé a szabadállamokba érünk és vége minden bajnak.
A második éjtszakán köd ereszkedett le és mink homokszigetet kerestünk, hogy kikössünk, mert nem volt tanácsos tovább menni a ködben; de mikor odaeveztem a csónakon a kötéllel, hogy odakössem, nem volt amihez kössem, csak apró csemetevessző. Egyre rácsavartam a kötelet a zátony szélin, de ott igen erős volt a víz sodra, a tutaj csapkodva s oly sebesen jött le, hogy kitépte a csemetét gyökerestül és elúszott. Látom, hogy csap össze rajta a köd, amitől úgy megijedtem s elernyedtem, hogy tán egy fél percig is eltartott, nem tudtam semmihez se fogni. És már tutaj se volt, nem lehetett látni száz ölnyire. Beleugrottam a csónakba, hátra futva benne, fogom az evezőket és hátrafelé húzom, de a csónak nem mozdul. Siettemben elfelejtettem eloldani. Hamar föl, az elejére, próbálom eloldani, de olyan izgatott voltam, a kezem reszketett, alig mentem valamire.
Amint elszabadultam, nosza utána a tutajnak, nagy buzgón és elkeseredetten, egyenesen le a homokzátony mentén. Ez jó is volt, ameddig a zátony tartott, de nem volt az hatvan ölnél hosszabb, és abban a percben, hogy az alsó végit elhagytam, uccu kirepültem a fehér ködbe és azt se tudtam, merre járok, akár egy hótt ember.
Mondok evezni nem lesz jó; mert egy az tudom, hogy nekimegyek egy homokszigetnek vagy zátonynak vagy valaminek; ültem hát csendesen és vitettem magamat, pedig rém komisz állapot ilyenkor semmit se csinálni az embernek a kezével. Hahóztam és füleltem. Arra lefelé valahol hallok egy gyönge hahót, amire nekimelegedtem. Utána eveztem erősen figyelve, nem hallom-e újra. Ahogy megint hallom, látom, hogy nem feléje mentem, hanem tőle el jobbra. Azután megint tőle balra mentem és sohase jutottam közelebb hozzá, mert hogy persze körbe jártam, hol erre, hol amarra, pedig mindig csak egyenest előre mentem.
A bolondja, mondok, dobolhatna egy cinserpenyőn és verhetné szakadatlanul; és dehogy verte volna, és a zavart mindig a közbeeső csöndesség csinálta a hahózás közt. Jó, hát csak megyek előre, és egyszerre a hátam mögött hallom a kiabálást. Most voltam csak megakadva. Ez vagy más valakinek volt a hahózása, vagy én fordultam meg magam körül.
Letettem az evezőt s megint hallom a hahót. Hátul volt most is, de más helyen. Jött felém, de csereberélte a helyét; én felelgettem rá, míg egyszerre csak megmegint előttem volt és most tudtam, hogy a víz sodra megfordította a csónakot elejével lefelé és a dolog rendben lesz, ha a hahózó ember Dzsim és nem egy más tutajos. Mert a hang iránt nem voltam tisztában a ködben. Mert a ködben sem a természetes formája, sem a természetes hangja nincsen meg semminek.
A hahózás tovább tart s vagy egy perc alatt zubogva kerülök egy alámosott part elé, rajta nagy fák mint füstös kísértetek és a víz folyása ragad balra és fut velem zúgó fatörzsökök közt, mert a víz oly nagy erővel folyt rajtok keresztül.
A másik szempillantásban már megint csupa fehérség és csendesség volt minden. És én is csendben ültem, hallgatva, hogy dobogott a szívem s azt tartom, mire egy lélekzetet vettem, százat is dobbant.
Már most lemondtam. Tudtam, mi a baj. Ez az alámosott part sziget volt és Dzsim a másik oldalára sodródott. Nem afféle homoksziget volt, amelyet körül lehet evezni tíz perc alatt. Szálerdővel volt benőve, mint a rendes sziget; lehetett hat mérföld a hossza és több mint fél a szélessége.
Meglapultam fülemet hegyezve, úgy tetszik vagy tizenöt percig. Úsztam lefele, természetesen óránkint öt-hat mérföld sebességgel. De az ember ilyenkor erre nem gondol. Az ember mintha kiterítve holtan feküdnék a vízen, s ha elsurran melletted egy tuskó, nem azt gondolja, hogy milyen gyorsan mégy magad, hanem visszatartja a lélekzetét és azt gondolja, nézd csak, hogy szalad az a tuskó. Aki azt hiszi, hogy a ködben éjjel az embernek egymagában így úszni nem borzasztó és félelmes dolog, az majd meglátja, ha egyszer megpróbálja.
A következő félórában egyszer-egyszer megint hahóztam; végre hallom, hogy felelnek, de jó messziről, s megpróbálom a hangot követni, de nem tudom, és abban a nyomban azt hittem, hogy egy tuskófészekbe keveredtem, mert láttam őket hirtelen feltünedezni mind a két oldalon, s néha épenséggel csak keskeny csatorna volt köztünk. És tudom, hogy olyan is volt, mit én meg se láttam, mert hallottam a víz sodrát, mint horzsolja a régi száraz ágat-bogot, ami rálógott a partra. De nem sokáig tartott, hogy nem hallottam a hahózást a vízbeli tuskók közt, csak azon voltam, hogy valamikép addig is el ne veszítsem, mert nehezebb volt követni, mint a tüzes embert. Én sohase láttam, hogy egy hang így bolondítani tudja az embert, és oly gyorsan és hirtelen tudjon helyet cserélni.
Nagyon sűrűn kellett, tán négyszer-ötször a parttól eltolnom magamat, mert még a csónakom kilökdöste volna a szigetet a folyóból. Ebből azt gondoltam, hogy a tutaj is jó sűrűen lökdösheti a partot, különben már távolabb kellene lenni, annyira, hogy a hang el nem éri, – a tutaj valamivel gyorsabban úszott, mint én.
Végre úgy látszott, hogy nyilt vízen vagyok megint, de nyomát se hallottam a hahózásnak. Gondoltam, Dzsim megakadhatott valamely tuskón és tán vége is van. Magam oda voltam a fáradságtól, hát lefeküdtem a csónakom fenekére s mondok, nem vesződöm tovább. Persze elaludni nem akartam, de olyan álmos voltam, hogy nem tudtam megállani, hát mondok csak épenséggel egy kicsit bóbiskolni fogok.
De abbul úgy látszik több lett egy kis bóbiskolásnál, mert mikor fölébredtem, a csillagok fényesen tündököltek, a köd elszállt, én pedig oldalvást úsztam le a csónak hátuljával előre. Először nem tudtam hol vagyok; azt hittem, álmodom s mikor lassan eszembe kezdett minden jutni, mintha a mult hétből jöttek volna homályosan elő a dolgok.
Rém nagy volt itt a folyó, a leghatalmasabb szálerdőséggel mind a két partján, egy szép szilárd fal a csillagok világánál. Nézek előre a folyón s látok egy fekete foltot a vízen. Utána vetem magamat, de mikor elértem, nem volt egyéb, mint egy pár faderék a fűrészmalomból egymáshoz guzsolva. Aztán látok egy másik feketeséget s arra vadásztam, aztán megint egy másikat és ezzel eltaláltam a dolgot: a tutaj volt.
Mikor elértem, Dzsim rajta ült, a fejével a térde között, úgy aludt, jobbkarja a kormánylapáton keresztül lógott. A másik lapát leszakadt róla s magát a tutajt ellepte levél, ágbog és iszap. Keserves dolga lehetett neki.
Hozzákötöttem a csónakom s odafeküdtem Dzsim orra alá a tutajra s elkezdtem hadonászni s az öklömet Dzsim felé nyújtogatva, mondom:
– Hahó Dzsim, elaludtam volna? Mért nem ráztál föl?
– Bódog isten, te vónál Hokk? Osztég nem hóttá mög? Nem vesztél a vízbe? Megkerűté? Ez ollan szíp öcskös, hogy e’ sö löhet hinnyi. Nem löhet eehinyi ollan szíp. Hagy tapogassalak mög gyerek, hagy tapogassalak mög. Nem ám, nem hóttá mög; mökkerűté, elevennyen jó egiszségbe, szakasztott az en rígi jó Hokkom, hálá legyen az isteni jóságnak.
– Mi bajod Dzsim, tán ittál vagy mi?
– Én ittam? Hogy én ittam-e? Hát vót innya?
– Hát akkor mitől vadultál meg?
– Megvadutam?
– Hát nem azt beszéled, hogy megkerültem és több effélét, mintha odalettem volna valahová.
– Hokk fiam, fiam Hokk Finn, nízz a szömömbe, osztég mondd, hogy nem vótál oda?
– Oda? Mi a csodát beszélsz te? Nem voltam én sehová. Hová is mentem volna.
– Akkó öcskös valahun hiba van. Az a! Én vagyok-e én akkó, vagy ki vagyok én? Itt vagyok-e én, vagy hun vagyok? Ezt mond meg nekem.
– Kend ugyan itt van Dzsim, ezt látom, de hogy a bolond feje hol van, azt nem látom.
– Itt vagyok? No, akkó azt mondd meg nekem, nem cipelted-e ki a kötelet a csónakban, hogy kikötsz a homokon?
– Nem én. Miféle homokon? Én ugyan nem láttam homokot.
– Nem láttá? Nézz ide: hát nem eeszakadt a kötél, oszt a tutaj mög neki locsanva nem leúszott a vízen, téged meg ott hagyott csónakostu’ a ködbe?
– Miféle ködben?
– Hát a ködbe, aki itt kóválygott egísz áldott ijjel. Oszt nem kajabátál hahót, én meg nem visszakajabátam, amíg bele nem keveredtünk abbaja szigetségbe, és az egyikünk eeveszött, a másikunk meg anyi mintha eeveszött vóna, mer hogy azt se tutta hun jár. Oszt, én nem neki lódútam essereg szigetnek és rémisztőn kutyávul vótam és majd hogy bele nem vesztem a vízbe? Hát nem úgy vót, no, nem úgy vót? Ezt mommeg nekem.
– No, ez már nekem sok, Dzsim. Én nem láttam se ködöt, se szigetet, se galibát, se semmit. Itt ültem veled és beszélgettünk egész éjtszaka, amíg most vagy tíz perc előtt el nem aludtál s azt tartom, én is elaludtam. S mivel ezalatt az idő alatt le sem is ihattad magadat, hát nem lehet más: álmodtad az egészet.
– Elhinném, de hogyan lehet tíz pörc alatt enyit álmodni?
– De pedig álmodtad, hogy akasztanák fel mindet, mert mindebbül semmi sem történt meg.
– De Hokk, ollan világos minden.
– Bánom én, akármilyen világos, mikor semmi sem igaz belőle. Én tudom, mert itt voltam az egész idő alatt.
Dsim nem szólt semmit vagy öt percig, hanem ott ült és gondolkozott. Aztán azt mondja:
– Jól van, legyen álom, Hokk; de akkó én ennél ollanabb álmot még nem láttam. Sem ollan álmom még nem vót ez életben, akitű így kifárattam vóna.
– Ez már igaz, mert bizony néha az álom is úgy kifárasztja az embert, mint akármi egyéb. De ez igazándi egy álom is volt. Mondd el mind, Dzsim.
Hát Dzsim hozzáfogott s elmondta szegrül-végrül az egészet szakasztott úgy, ahogy végbement, de alkalmatosan kiszínezve. Aztán azt mondta, most már meg is akarja fejteni az álmát, mert hogy intelemül küldődött ránk. Azt mondta, hogy az első homokság egy embert jelentett, aki jót akart velünk; de a víz sodra egy másik ember volt, aki a jó embertől el akart bennünket szakasztani. A hallózás intelem volt, amit egyszer-egyszer kapunk és ha mi nem iparkodunk keményen azon, hogy meg is értsük, akkor bajba kever ahelyett, hogy a bajból kimentsen. Az a sok fatuskó a vízben galibát jelent, amibe keveredünk izgága néppel és más egyéb haddal; de ha csak a magunk dolgára lesz gondunk és vissza nem feleselünk és nem dühösítjük őket, hát azt is megláboljuk, kivergődünk a ködből a nagy, tiszta folyóra, ami alatt a Szabad Államokat kell érteni és semmi bajunk se lesz többé.