Huckleberry Finn kalandjai

Az ég beborult és sötét lett ép azután, hogy a tutajra kaptam, de most megintelen kiderült.

– Ezt elég jól megfejtetted, ameddig meg nem akad a dolog, Dzsim. De hát mit jelent ez?

A levelesre meg az iszapra meg az eltört kormánylapátra mutattam. Most nagyon jól lehetett látni.

Dzim odanézett erre a szemetre, aztán rám és megint a szemetre. A fejébe már úgy belefészkelte magát az álom, hogy már mintha nem tudott volna tőle szabadulni, hogy a valóságot vissza tegye megint a maga helyére. De mikor megint eligazodott, erősen rám nézett, mosolygás nélkül és ezt mondta:

– Hugy ez mit jelentse? Majd én megmondok neked. Mikur én már kimerílte nagy munkába bele és nagy kajabálásba bele és elaludta, az enyim szived majd megfakadta, mert te vutál elveszve neked és én már nem bánta mi lesz velemvel, meg tutajval vele. És mikur fölibredte magamat és látok, hogy te megkerülte zegíssigben és eleven: akkor szemem könyezte neked és szerette volna leborultam tírgyedre és megcsukoltam lábadat neked, úgy teli meg voltam hálával. Te pedig neked eszed semmire se nem gondolik, csak arra, hogy csinálik bulundot zereg Dzsimbul hazugságval. Zez a fizetsig bizom szemet. Es szemet is az ollan zember, aki rakja sár a neki jó barátja fejire neked, hogy muszáj kölletik neki szegyelni magadat.

Azután csendesen felállt és bement a putriba, s bement anélkül, hogy ezenkívül még egyebet is mondott volna. De nekem ez is elég volt. Olyan hitványnak éreztem tőle magamat, hogy én is megcsókolhattam volna a lábát, ha rábírhattam volna, hogy vonja vissza.

Tizenöt percembe került, míg annyira össze tudtam magamat szedni, hogy odamenjek és megalázkodjam egy szerecsen ember előtt; de megtettem, és azután is sohase bántam meg. Soha többé ilyen csínyt el nem követtem rajta, s ha tudtam volna, hogy így fölveszi, ezt se csináltam volna.

XVI. FEJEZET.

Majdnem az egész nap aludtunk s éjjel útra keltünk valamicskét egy csoda nagy tutaj után, amely úgy ment el mellettünk, mint egy nagy processzió. Négy kisegítő lapátja volt mindenik végin, amiből azt gondoltuk, hogy visz legalább harminc embert. Öt vaskos putrija volt a fedélzetén jól távol egymástól és egy nyilt tűzhelye a közepén és zászlórúdja mind a két végin. Rém hatalmas formája volt neki. Sokra mehet az, aki tutajos gazda egy ilyen jószágon.

Hát úsztunk lefelé és egy nagy kanyarulatba értünk, az ég kezdett beborulni és meleg lett. A folyó igen széles volt s mind a két oldalán erős erdőfala volt; nem lehetett rajta rést vagy tisztást látni. Kairóról beszélgettünk, s kíváncsiak voltunk, ráismerünk-e, ha odaérünk. Én azt mondtam aligha, mert hallottam, hogy körülbelül csak egy tucat házból áll, és ha véletlenül sehol sem égetnek gyertyát, miből tudjuk, hogy város mellett megyünk el? Dzsim azt mondta, abból megtudjuk, ha a két nagy folyó valahol egymásba szakad. De én meg azt mondtam, megesik, azt fogjuk gondolni, hogy egy sziget alsó vége mellett megyünk el s megint az előbbi folyóba kerülünk. Ez megzavarta Dzsimet is, engem is megzavart. Igy az lett a kérdés, mit kell tenni? Én azt mondtam, partra kell evezni, mihelyt valahol világosságot látunk, s azt kell mondani, hogy tata jön utánunk, de még kezdő ember s szeretné tudni, mennyire van még Kairó? Dzsim azt gondolta, ez jó ötlet, így hát rágyújtottunk és vártuk a szerencsét.

Semmit sem volt mit tenni, csak lesni erősen a várost és vigyázni, hogy el ne menjünk mellette. Azt mondta Dzsim, mérget vesz rá, hogy ő meglátja, mert abban a minutában, mikor meglátta, szabad ember lesz; de ha elvétené, megint rabszolgatartó országba jutna és sohase látná a szabadságot. Föl is ugrott minduntalan kiabálva:

– Ahun van neked!

De csak nem volt. Tüzes ember volt vagy szentjánosbogár. Hát csak leült megint s tovább vigyázott, mint előbb. Azt mondja, reszket s a hideg is kirázza attól a gondolattól, hogy olyan közel van a szabadsághoz. Hát megvallom én is reszkettem s majd kirázott a hideg engem is, mikor ezt tőle hallom, mert nekem is földerengett a fejemben, hogy már szinte szabad, és ki volt az oka? Csak én. Már nem tudtam ezt a dolgot sehogy se lerázni a lelkiismeretemről. Megzavart egészen, úgy hogy pihenni se tudtam; nem tudtam békén megállani egy helyen. Eddig nem jutott eszembe, hogy voltaképen micsoda dolgot művelek is én. De most eszembe jutott és nem is tágított tőlem és furdalt mind jobban-jobban. Iparkodtam magammal elhitetni, hogy én semminek sem vagyok az oka, mert hiszen nem én szöktettem meg Dzsimet jogos birtokosától; de semmi haszna sem volt. A lelkiismeret kiáll és aszondja: »De tudtad, hogy megszökött a szabadságáért és te a partra evezhettél és valakinek elárulhattad volna.« Hát így volt és én sehogyse tudtam rajta eligazodni. Ez volt a dolog bibije. Azt mondja a lelkiismeretem: mit vétett neked, aszondja, szegény Vatszon kisasszony, hogy a tulajdon szemeddel látod, mint szökik el a szerecsenje és nem szólsz egy árva szót sem? Mit vétett neked az a szegény öreg fehérnép, hogy ilyen galádul bánsz vele? Iparkodott tégedet tudományra oktatni, jó modorra tanított, s azon volt, hogy tőle kitelhetőleg mindenkép jó legyen hozzád. Ezt tette szegény.

Olyan silányul és nyomorultan éreztem magamat, hogy azt kívántam, bár ne is élnék. Ide-oda izegtem-mozogtam a tutajon, magamat sinfelve, Dzsim pedig utánam izgett-mozgott. Egyikünk se tudott békén maradni. Minduntalan körülugrált és azt mondja: itt meg van Kairód! Mintha belém lőttek volna, úgy hasított rajtam keresztül, és azt gondoltam, ha csakugyan Kairó lenne, nyomorúságomban meg kéne halnom.

Dzsim egyre hangosan fecsegett, amíg én magamban beszéltem. Azt beszélte, hogy az első dolga lesz, ha eljut egy szabadállamba, hogy összespórolja a pénzit és egy centet se költ el belőle, és ha eleget szerzett, megvásárolja a feleségét, aki egy majorban volt, közel oda, ahol Vatszon kisasszony lakott; azután aztán ketten dolgoznak és megveszik két gyermeköket, és ha gazdájuk nem akarná őket eladni, akkor fölfogadnak egy abolicinistát, hogy lopja el őket.

Szinte megdermedtem, hogy ezt a beszédet hallottam. Soha életében efféléket ezelőtt nem mert volna mondani. Lehetett látni, milyen változást csinál rajta az a perc, melyben azt hitte, közel a felszabadulása. Szakasztott a régi mondás: adj a szerecsennek egy collt és elvesz egy ölet. Mondok, ez lett az én gondatlanságomból. Ehol a szerecsen, akit annyi, mintha én szöktettem volna meg s aki áperte kirukkol azzal, hogy ellopatja a gyermekeit, akik pedig másnak a tulajdona, egy emberé, akit soha nem láttam, egy emberé, aki nekem soha semmit se vétett.

Nagyon bántott a Dzsim beszéde, roppant sokat vesztett vele előttem. A lelkiismeretem jobban feltüzelt, mint valaha, míg végre azt mondom neki: »Hagyj nekem békét, még nem késtem el; az első gyertyavilágot ha meglátom, partra megyek és elmondom.« És ezzel rögtön jól, boldognak és tollkönnyűnek éreztem magamat. Minden bajom elmult. Nézegettem is buzgón, nem látok-e világosságot és dudorásztam magamban. Végre látok egy gyertyát. Dzsim elkezd kiabálni:

– Megvagyunk szabadok Hokk, meg vagyunk szabadok! Ugri Hokk, vedd a nyakadba neked lábad, ez a jó zereg Kairó, én ismerek ütet.

Én azt mondom:

– Csónakba ülök, Dzsim, s megyek, megnézem. Tudod, hátha nem az.

Száguldott és elkészítette a csónakot, ócska kabátját a fenekére tette, hogy arra üljek, és a kezembe nyomta az evezőlapátot. S mikor ellöktem a csónakot, azt mondja:

– Mingyar-mingyar kijabalni fogok neked zerememtül enyimtül és aztat fogok mundani: mindent keszenek neki Hokknak; szabad zember megvagyok, és soha se nem megvagyok szabad zember, ha nincs megvan Hokk; eztet Hokk megcsinálta. Dzsim soha se nem elfelejti tégedet Hokk, te vagy neki legjobb baratod a világon, és zegyetlen vagy a ki lette barát a zereg Dzsimnek.

Eleveztem nagy buzgalommal, hogy föladjam, de mikor ezt mondta, mintha kivették volna belőlem a lelket. Lassan eveztem odébb s nem voltam benne biztos, örülök-e, hogy elindultam vagy nem örülök. Mikor ötven ölnyire voltam, azt mondja Dzsim:

– Ott menik, zigaz, zereg Hokk fiacskám nekem, zegyetlen fehír úri zember, a ki mindig megtartotta, amit zereg Dzsimnek megigérte.

Hát ebbe majd belebetegedtem. De azt mondtam: belementem, már nem fordulhatok vissza. Ebben a pillanatban jön felém egy csónak, benne két puskás ember. Megálltak, én is megálltam. Az egyik azt mondja:

– Hé, mi az amoda túl?

– Egy tutajdarab – mondom én.

– Te oda tartozol?

– Oda.

– Van valaki rajta?

– Egy ember, bácsi.

– Az éjjel megszökött öt szerecsen amoda át a kanyarulat fölött. A te embered fejér vagy fekete?

Nem feleltem rögtönösen. Megpróbáltam, de a szó nem jött ki belőlem. Iparkodtam egy vagy két szempillantásig megkeményíteni magamat, de nem voltam elég férfi, egy házinyúl lölke nem volt bennem. Láttam, hogy ellágyulok, hát nem is próbáltam tovább, hanem neki és azt mondom:

– Fejér!

– Azt tartom, gyerünk, nézzük meg magunk.

– Bár jönnének, mondom én, mert hogy a tatám van ott és talán lennének szívesek a partra vontatni a tutajt, oda, ahol a világosságot látni. Tata beteg és beteg a nagyanya is, meg Mari is.

– Ördögadta, sietős a dógunk fiam. De tán még megtesszük. Fogd az eveződet és gyerünk.

Én belekapaszkodtam a lapátomba s ők is evezéshez fogtak. Mikor egyet-kettőt húztunk, aszondom:

– A tatám nagyon hálás lesz kelmetek iránt. Mindenki elmenekül, ha kérem, hogy segítsen partra vontatni a tutajunkat, én magam meg nem bírom.

– No, ez pokolbéli alávalóság tőlük. Furcsa is. Mondsza csak fiam, mi baja van a tatádnak?

– Izé, mondok – csekélység egészben.

Abbahagyták az evezést. Még jó nagy út volt a tutajig. Aszondja az egyik:

– Hazudsz, fiú. Mi baja a tatádnak? Felelj nyiltan, annál jobb lesz rád nézve.

– Megfelelek urak, meg én becsülettel, de kérem, ne hagyjanak el bennünket. A baja, – izé – ha csak odagyünnének előre s a kezembe adnák a kötelük végit, akkor nem is kéne közel jönniök a tutajhoz, – kérem szépen, tegyék meg.

– Húzd hátra, Dzson, húzd hátra a csónakot, mondja az egyik. És hátra eveztek. Menj odébb fiú, evezz balra. Verje meg a ragya, azt hiszem a szél már ránk fújta. Az apádnak himlője van s te nagyon is jól tudod. Mért nem rukkoltál ki vele hé? Szét akarod terjeszteni az egész országban?

– Igaz, mondok hüppögve, azelőtt elmondtam mindenkinek, de el is mentek abban nyomban s a faképnél hagytak bennünket.

– Szegény ördög, van valami a dologban. Nagyon sajnálunk igazán, de hát vigye a kánya, semmi szükségünk sincsen a fekete himlőre, ezt beláthatod. Nézd csak, majd én megmondom mit csinálj. Meg ne próbáld kikötni egy magadban, különben elrontasz mindent. Ússzatok le vagy húsz mérföldet, akkor egy városhoz értek a folyó balpartján. Az már jól napkelte után lesz, és ha segítséget kérsz, azt mondod, hogy embereid mind leverte a lábukról a láz, meg a hideglelés. Ne légy másodszor is olyan bolond, hogy elárulod, hogy mi a bajotok. Látod, most mi kedves szolgálatot iparkodunk neked tenni; te pedig eredj és vess húsz mérföldet közéd és közibénk, ez illik egy jó fiúhoz. Abban semmi hasznod se lenne, ha ott kötnél ki, ahol világosság látszik, az csak egy fatelep. Mondd csak – azt tartom az apád szegény ember és meg kell vallani, csinos kis slamasztikában van. Ide teszek egy húszdolláros aranypénzt erre a deszkára, ha melletted elúszik, vedd le. Szégyenlem, hogy cserben hagylak, de Isten akárhova tegye, kinek volna kedve kikötni a feketehimlővel, ezt belátod, úgy-e?

– Megállj, Páker, – mondja a másik ember – ehun is egy húszdolláros, tedd én tőlem is a deszkára. Isten áldjon, fiam. Tégy úgy, ahogy Páker úr mondta és rendbe lesz minden.

– Úgy van úgy, fiam, isten veled, isten áldjon. Ha találkozol szökött szerecsenyekkel, segítve lesz rajtad: elfoghatod őket és pénzhez jutsz vele.

– Isten velük, uraimék, – mondom én – én mellettem ugyan el nem megy szökött szerecsen, ha rajtam áll.

Elmentek és én visszamentem a tutajra s nagyon elesetten éreztem magamat, mert igenis jól tudtam, hogy rosszul cselekedtem, és láttam, hogy semmi haszna sem volt, hogy próbáltam megtanulni helyesen cselekedni. Nincs az olyan embernek szerencséje, akit kicsi korában nem igazítanak a jó útra; mikor belejut a csávába, nincs ami visszaterelje s dolgára igazítaná, és elhasal. Aztán még gondolkoztam egy minutáig és azt mondom magamban: megálljunk csak, tegyük fel, hogy jót cselekedtél és Dzsimet föladtad volna; jobb érzésed lett volna-e vajjon, mint amilyen most van? Nem, – mondok – ép oly cudarul volnék, mint most vagyok. Akkor hát, – mondok – mi haszna megtanulni a helyes cselekedet útját, ha ép olyan keserves dolog helyesen cselekedni és nem baj helytelenül cselekedni, a bére meg egy ennek is, annak is? Meg voltam akadva. Erre nem tudtam felelni. Igy hát, mondok, mit vesződjem rajta tovább, de ezentúl mindig azt teszem, ami jobban a kezem ügyébe esik.

Bementem a putriba; Dsim nem volt ott. Néztem mindenfelé, sehol se láttam. Mondok: Dsim!

– Itt megvagyum Hokk. Már sem nem látni őket sehun? Ne nágyun beszilik.

A folyóban volt, a hátsó evező lapát alatt, csakis az orra látszott ki. Mondom neki, hogy már nem látni őket, hát feljött a tutajra. Azt mondja:

– Mind végedig hallgatta én zegisz beszélgetés és bebujta vízbe és mondok úszik partra, ha idegyüvölnek. Aztán megmegintelen visszaúszik tutajra, ha elmenik innen. De ücskös, hogyan te becsapoltál üket, Hokk! Ez vuta a legfajintosabb csalafintaságod neked! Azt mondik neked gyerekem, remilek, ez megmentett zereg Dzsimt, és ezt soha sem nem elfeledje neked zereg Dzsim, te zaranyos.

Aztán a pénzről beszéltünk. Szép kis summa volt: húsz dollár darabja. Dzsim azt mondta, most már lefizethetünk gőzhajóra, mint fedélzeti utasok és eltart nekünk ez a pénz egész a szabadállamokig. Még húsz mérföld a tutajnak, aszondja, nem is olyan sok, de azért jobb szerette volna, ha már ott is volnánk.

Virradatfelé kikötöttünk és Dzsim roppant nagy gonddal rejtette el a tutajon levő holmit. Azután egész nap azon dolgozott, hogy bugyorokba kötögesse és elkészüljön arra, hogy elhagyhassuk a tutajt.

Ezen az éjjelen egy várost láttunk világosságaival lent balkézről egy kanyarulatban.

Kimentem a csónakon kérdezősködni. Csakhamar egy emberre akadtam künn a vízen csónakban, horgot rakott ki. Fölálltam s ezt mondtam:

– Gazduram, ez a város Kairó?

– Kairó? Nem. Meg vagy bolondulva?

– Hát micsoda város, gazduram?

– Találd ki, ha tudni akarod. Ha pedig itt alkalmatlankodol rajtam még egy félpercig, megkapod, amit nem kerestél.

Visszaeveztem a tutajhoz. Dzsim nagyon odavolt, de én azt mondtam neki, ne búsuljon, remélem, Kairó lesz a legközelebbi hely.

Még hajnal előtt elmentünk egy másik város mellett is és én megint készültem kimenni; de a part nagyon magas volt s nem mentem ki. Kairó körül nincsen magas part, mondja Dzsim. Ezt én elfelejtettem. Kikötöttünk a nappalra egy homokszigeten, mely elég közel volt a baloldali parthoz. Én gyanakodni kezdtem, de Dzsim is. Azt mondom:

– Lehet, azon a ködös éjtszakán jöttünk el Kairó alatt.

Ő azt mondja:

– Ne beszilik errül, Hokk. Szigin szerecsennek szigin a szerencsid. Én mindétig addig gundulta, hogy az a cserge-kígyót bőre még nem kiadta mirgit neki mind.

– Bár sohase láttam volna azt a kígyóbőrt, Dzsim, bár soha a szemem elé ne került volna.

– Nem te meg vagy a hibás Hokk, te nem tudoltál veszedelmit neki. Hat ne szememrehányást tígy magadnak.

Mikor megvirradt, láttuk, hogy a part mellett, ahol voltunk, a tiszta vízű Ohejjó, és kívülről meg az öreg rendes Moddi volt. Hát ezzel vége is volt Kairónak.

Meghánytuk-vetettük a dolgot. Bajos lenne parthosszat visszamenni, mert természetesen nem tudnánk a tutajt víz ellen vinni. Nem volt mit tenni, mint várni estig és visszaindulni a csónakkal, akármi lesz is. Igy egész nap aludtunk a gyapotbokrok sűrűjében, hogy friss erővel láthassunk dologhoz és mikor a sötétség beállt s visszamentünk a tutajhoz, hát nem volt meg a csónak.

Egy darabig egy szót se szóltunk. Mit is mondhattunk volna. Jól tudtuk mind a ketten, hogy a csörgőkigyó bőre csinálta ezt is. Hát mit vesztegettük volna rá a szót. Csak az a színe lett volna, mintha más hibát keresnénk, ami csak új bajt hozna ránk és mindig többet, amíg végre is megtanulnánk, hogy ne kapálódzunk.

Utóbb arról beszélgettünk, mit köllene tennünk s azt sütöttük ki, hogy legjobb lesz a tutajjal tovább ereszkedni lefelé, amíg csónakot tudunk venni, amelyen visszamegyünk. Nem gondoltunk arra, hogy kölcsön vegyük, mikor senkisem látja, ahogy tata szokta tenni, mert alkalmasint üldözőbe vennének érte.

Igy hát mikor beesteledett, elindultunk a tutajon.

Aki eddig nem hitte, most már szentül el fogja hinni, mily meggondolatlanság hozzányúlni a kígyóbőrhöz, el fogja hinni abból, amit az a kígyóbőr rajtunk tett és abból, ha elolvassa és látja, még azonkívül is mit nem tett rajtunk.

Csónakot ott lehetett venni, nem messze attól a helytől, ahol a tutajok szoktak kikötni. De mi nem láttunk kikötött tutajokat, így hát tovább mentünk mintegy három óránál tovább is. Az éjtszaka szürke és szinte sűrű lett, ami majdnem olyan komisz dolog, mint a köd. Sem a folyó formáját nem ismerni föl, sem semmi távolságot nem lehet látni. Későre járt az idő és nagy csendesség volt, amikor egy gőzöst hallunk jönni a folyón fölfelé. Meggyújtottuk a lámpásunkat s azt gondoltuk, majd észreveszik. Fölfelé igyekvő gőzhajók nem igen kerültek a közelünkbe, mert szeretnek oldalt menni, a cövekek irányában s keresik a csendes vizet. De olyan éjtszakákon, mint a mai, nekivágnak az áramnak s teljesen a folyó ellen mennek.

Jól hallottuk a dohogását, de nem láttuk magát a hajót míg szinte rajtunk nem volt. Épen nekünk jött. Sokszor megcsinálják a hajósok ezt s próbálják, milyen közel tudnak az ember mellett elmenni anélkül, hogy érintenék, néha a kerék elvág egy kormánylapátot s ilyenkor a hajókalauz kidugja a fejét és röhög, s azt hiszi, nagyszerűen csinálta. Hát itt jön, s mi azt mondtuk, megpróbálja elsiklani mellettünk, de nem látszott eltérni egy paraszthajszálnyira se. Nagy hajó volt s nagy sebten jött is, olyan volt, mint egy fekete felhő, szentjánosbogárból rakott sorok rajta; de hirtelen mintha felfúvódott volna, vastagon, félelmesen, hosszú sora a kemenceajtóknak tárva-nyitva világlott, mint vörösen izzó fogak, és ormótlan eleje épen a fejünk felett lógott. Egy nagy kiabálást hallottunk, harangok csilingelését, a masinák megállását, összevissza szitkozódást, a gőzsíp füttyjét, s amint Dzsim a vízbe szökött az egyik oldalon s én a másikon, ránk csapott és egyenesen keresztül a tutajon.

Én lebuktam s iparkodtam a víz fenekét is elérni, mert egy harminc láb átmérőjű keréknek kellett fölöttem elmennie s én iparkodtam neki helyet csinálni. Mindig el tudtam lenni egy percig a víz alatt, ezúttal azt tartom, lenn voltam másfél percig. Aztán sebten fellöktem magam a víz színére, mert már szinte odavoltam. Feljöttem hónaljig a víz fölé, kifújtam orromból a vizet és lélekzetet szedtem. Természetesen zúgó árban voltam s természetesen egy perccel azután, hogy megállították, újra megindították a hajó masináját, mert a tutajos emberekkel ugyan soha se törődtek sokat. Most hát ott dübörgött fölfelé a vízen, látni nem lehetett a sürű éjben, de hallani hallottam.

Vagy egy tucatszor elkiabáltam Dzsimet, de semmi feleletet nem kaptam. Hát belekapaszkodtam egy deszkaszálba, amely nekem jött amíg vizet tiportam és part felé indultam, magam előtt tolva a deszkát. Sokáig tartott, míg a víz sodrából kievickéltem, de szerencsésen partra jutottam. Nem sokat láttam, csak igen keveset az útból s elmentem tapogatózva tán vagy egy negyedmérföldnyire hepehupás területen s nekimentem egy nagy, régi módi dufla gerendahajléknak, mielőtt észrevettem volna. El akartam mellette osonni, de kiugrott egy csapat kutya s elkezdett tutulni s ugatni rám. Én pedig jobb dolgot tudtam magamnak, mint hogy ezekkel is kikezdjek.

XVII. FEJEZET.

Körülbelül egy félperc mulva valaki kiszólt az ablakon anélkül, hogy a fejét kidugta volna s azt mondja:

– Készen, fiúk! Ki az?

Én aszondom: Én vagyok.

– Ki az az én?

– Dzsekszon Gyuri.

– Mit akarsz?

– Semmit, uram. Csak odébb szeretnék menni, de a kutyák nem eresztenek.

– Mit kuncsorogsz te erre éjtszakának idején, mi?

– Nem kuncsorgok én uram; leestem a gőzhajóról.

– Oh, le, a gőzhajóról? Valaki gyújtson gyertyát. Mit mondtál, mi a neved?

– Dzsekszon Gyurit mondtam, tens uram. Csak gyerek vagyok.

– Ide vigyázz! Ha igazat beszélsz, nincs mitől félned, senki se fog bántani. De ne próbálj mozdulni; állj meg ott, ahol vagy. Menjetek, Bob és Tom, egyitek hozza el a puskákat. Dzsekszon Gyuri, van veled valaki?

– Nincsen uram, senki.

Hallom az embereket a házban mozogni s világosságot látok. Az emberem ezt kiabálja:

– Tedd félre azt a gyertyát Betszy, te vén bolond, hová tetted az eszedet? Tedd a földre a bejáró ajtó mögé. Bob, ha készen vagy és Tom is, álljatok helyetekre.

– Készen vagyunk.

– No, Dzsekszon Gyuri, ismered-e a Sepperdszonékat?

– Nem, uram, soha hírüket se hallottam.

– Jó, lehet igaz, lehet nem igaz. Készen vagyunk mind. Előre Dzsekszon Gyuri. Vigyázz, ne siess, – jöjj nagyon lassan. Ha van valaki veled, maradjon hátul, ha előre jő, lelőjjük. Most gyere. Gyere lassan; nyisd ki az ajtót magad, csak épen annyira, hogy bejuthass, hallod?

Nem siettem, még ha akartam volna se tudtam volna sietni. Csak egyet léptem lassan egyszerre, és semmi neszt nem hallottam, csak mintha a szívemet hallottam volna. A kutyák ép úgy hallgattak mint az emberek, de kissé elmaradva követtek. Mikor odaértem a három padlólépcsőhöz, hallottam, mint veszik le a lakatot, a keresztvasat és húzzák félre a reteszt. Kezemet az ajtóra tettem s apránként becsúsztam, míg valaki azt nem mondta: Hó, ennyi elég, dugd be a fejed! – Bedugtam, bár azt hittem, leveszik a vállamról.

A gyertya a padlón volt s az emberek ott voltak mind, ők engem néztek, én meg őket, úgy egy fertálypercig. Három nagy ember, mindeniknél puska, melyet felém tartottak. Mondhatom, hogy meghökkentem tőlük. A legöregebb szürke s mintegy hatvanas, a másik kettő harmincas vagy valamivel öregebb, mind finom szép úr és egy édes öreg, szürkésfejű néni s mögötte két fiatal néni, kiket azonban nem láthattam jól. Az öreg úr azt mondja:

– No, úgy nézem, minden rendben van. Gyere be.

Amint ottbenn voltam, az öreg úr nyomban becsukta az ajtót retesszel és keresztvassal s azt mondta a fiataloknak, jöjjenek be a puskájokkal, s mind bementek egy tágas társalgószobába, melynek a padlója új szőnyeggel volt beterítve, s összegyűltek egy sarokban, ahova nem lehetett a homlokzati ablakokból ellátni, – oldalt nem voltak ablakok. Föltartották a gyertyát, jól szemügyre vettek s mind azt mondták: »Ez ugyan nem Sepperdszon, nem ez, s nincs is vele a Sepperdszon hadból senki.« Aztán azt mondta az öreg úr, hogy talán csak nem veszem föl, ha megmotoznak, nincs-e fegyver nálam, nem akarnak bántani, csak biztosság okáért teszik. Nem is dugta a kezét a zsebembe, csak kívülről tapogatott végig s azt mondta, rendben van. És azt mondta, helyezkedjem el kényelembe, mintha otthon volnék és mondjak el magamról mindent. De az öreg asszonyság azt mondja:

– Az isten áldjon meg, Saul, a szegény teremtés egy víz; aztán nem gondolod, hogy éhes is lehet?

– Igazad van, Rákhel, nem gondoltam rá.

Erre azt mondja az öreg asszonyság:

– Betszy, – ez egy öreg szerecsen némber volt – fuss és hozz neki ennivalót, szaporán, ahogy tudsz, a szegény ördögnek; ti meg lányok egyitek menjen és keltse föl Bökköt – de ni, itt van maga. Bökk, vidd ezt a kis jövevényt, szedd le róla nedves ruháját és adj rá a magadéból szárazat.

Bökk én velem egykorúsnak látszott – tizenhárom-tizennégy vagy afféle, ámbárhogy erősebb volt nálamnál. Nem volt rajta csak az inge és nagyon borzas volt. Ásítozva jött be s a fél öklével a szemit dörgölte s a másikkal puskát hurcolt maga után. Azt mondja:

– Sepperdszonék vannak itt? Azt mondták nincsenek. Vaklárma volt.

– Ha azok lettek volna, aszondja, egynek én is beadtam volna.

Mind nevettek, s Bob azt mondja:

– Bizony Bökk, azok lehúzhatták volna valamennyiünk fejéről a bőrt, mire te ideértél.

– Ha senki sem jött értem! Ebben nincsen igazság. Engem mindig elnyomnak. Semmi alkalmat nem adnak soha.

– Ne bánd fiacskám, Bökk, mondja az öreg ember, lesz még alkalmad elég, ha eljön az ideje, emiatt nem kell magadat emésztened. Most eredj és tedd meg, amit édesanyád mondott.

Hogy fölmentünk az emeletre, a fiú szobájába, ott adott egy durva inget és egy övet és nadrit a magáéból, amit fölvettem. Míg öltözködtem, megkérdezte a nevemet, de mielőtt még megmondhattam volna neki, elkezdett beszélni egy zöldharkályról és egy nyuszikáról, mit tegnapelőtt fogott az erdőn és azt kérdezte, hol volt Mózes, mikor elaludt a gyertya. Én azt mondtam, nem tudom, soha se hallottam még róla semmit.

– Hát találd ki, mondja ő.

– Hogyan találjam ki, mondom én, ha soha hírét nem is hallottam.

– De kitalálni csak ki tudsz valamit, nem? Mikor olyan könnyű.

– Miféle gyertya, mondok.

– Akármiféle, csak gyertya, mondja ű.

– Én nem tudom, hol volt akkor Mózes, mondom én; hát hol volt?

– Hol, hát – sötétben volt, a bizony.

– De ha tudtad, hogy hol volt, hát mért kérdezted én tőlem?

– Mért, csacsi, mert találós mese, nem veszed észre? Mondd csak, meddig maradsz itt? Itt maradhatnál örökre. Most épen ráérnénk kujtorogni, – nincsen épen iskola. Hát kutyád van-e? Én kaptam egy kutyát, aki belemegy a folyóba és kihozza a holmit, amit az ember beledobál. Szereted, ha vasárnap kikeneficélnek és ami efféle bolondság van? Elhiheted, hogy én nem szeretem, de a mamám nem engedi el. Bujk’ ebbe a vén nadriba, azt tartom, bele kéne bujni, de jobb szeretnék amúgy, mert olyan meleg van. Gyere buksi, menjünk.

Hideg lepény, hideg hús, vaj és író: erre vártak engem odalenn, és én soha világéletemben ennél finomabbat nem ettem. Bökk és a mamája és mind a többiek rágyújtottak az agyagpipákra, csak a négerasszony nem, aki kiment és a két fiatal leány nem. Mind füstöltek és beszélgettek és ettek meg-meg beszélgettek. A lányok steppelt takaróba voltak takarva és a hajuk le volt eresztve a hátukra. Engem kikérdeztek, és én elmondtam, hogy a tatám, meg én, meg az egész familiánk egy kis majorban éltünk alsó Arkanzaszban és hugom, Meri-Emi elszökött és férjhez ment és soha többé hírét se hallottuk, és Bill utánuk ment, hogy felkutassa őket, de őneki is híre veszett, Tom és Mór meghaltak és aztán már csak ketten maradtunk: tata meg én, de tatát a sok baj egészen levette a lábáról, mikor aztán ő is meghalt, én összeszedtem, amink maradt, mert hogy a major nem volt a mienk és eljöttem a folyón fölfelé egy gőzhajón és beleestem a vízbe. Igy kerültem ide. Erre azt mondták, náluk megmaradhatok, amíg kedvem tartja. Erre már majdnem egészen meg is virradt és mindenki lefeküdt. Én Bökkel háltam egy szobában, s mikor reggel fölébredtem, az isten akárhová tegye, elfelejtettem a nevemet. Majd egy óráig hevertem így ébren s törtem a fejem, s mikor Bökk is fölébredt, azt mondtam neki:

– Tud maga sillabizálni, Bökk?

– Tudok, aszondja.

– Fogadni mernék, nem tudja kisillabizálni a nevemet, mondom én.

– Fogadok, amibe tetszik, hogy tudom, aszondja.

– Rendben van, mondom, hát rajta.

– Dzs-e-k-sz-o-n Gy-u-r-i, aszondja, itt van.

– Az ám, mondok, tudta, pedig én nem hittem, hogy tudja. Nem olyan pipogya név ez, nem lehet fejtörés nélkül kisillabizálni.

Titokban le is írtam magamnak, mert hátha valaki mostanában azt kívánná tőlem, hogy sillabizáljam el. Én meg ügyes akartam lenni; mondok, úgy elhadarom, mintha soha se tettem volna egyebet.

Rém kedves familia volt és rémcsinos a házuk is. Én nem láttam eddig a vidéken ilyen csinos házat, meg akinek így megadták volna a módját.

Nem vasreteszre járt a főajtó, sem nem fakilincsre, bőrmadzaggal, hanem rézkilincsre, mit forgatni kellett, ahogy városi házakban szokott lenni. A nappali szobában nem volt ágy, még csak nyoma sem az ágynak. Egy nagy piros téglából rakott kandalló volt a szobában, mely ragyogott, oly tiszta volt, mert vízzel le szokták önteni és másik téglával megsurolják. Néha piros vízfestékkel szokták lemosni, amit spanyol-barnának hívnak, szakasztott úgy, mint a városban szokás.

Vastag réz-keresztvasak voltak az ajtón, amelyek elbírták volna egy fa törzsét. A kandalló ormán óra volt, alul a fal üvegéig egy város volt rápingálva, a közepén pedig egy kerek puszta tér, rajta a nap és mögötte látni lehetett a ketyegőjét ide-oda járni. Gyönyörűség volt ennek az órának a ketyegése; és mikor jött egy olyan házaló és kitakarította és jó rendbe hozta, akkor nekilódult és ütött százötvenet is egy végbe. Oda nem adták volna semmi pénzért.

Volt még egy-egy zömök külföldi papagály az óra mindenik oldalán, afféle krétaföldből és üdén kipingálva. Az egyik papagáj mellett porcellánmacska, a másik mellett porcellánkutya volt; és ha az ember megnyomta, akkor vakkantottak, de sem a szájukat ki nem nyitották, sem nézésükben változás vagy valami figyelem nem látszott. Valahogy úgy bévül vakkantottak. E mögött a holmi mögött egy pár nagy vad kanpulykaszárny volt kifeszítve legyezőformában. A szoba közepén egy asztalon porcellánkosár volt, megrakva almával, naranccsal, barackkal és szőlővel, de a gyümölcs sokkal pirosabb és sárgább volt és szebb is mint az igazi, mert látni lehetett ahonnan egy szemet lecsíptek s ott kitetszett a fehér porcellánagyag vagy mi lehetett.

Ezen az asztalon egy gyönyörű viaszkosvászonterítő volt, rajta egy kék és piros festett kétfejű sas és köröskörül a széle volt festve. Azt mondták, hogy mind Filadelfiából hozták. Voltak könyvek is, akkurátusan egymásra rakva az asztal minden sarkán. Az egyik a nagy családi biblia volt, tele képekkel. Egy volt A zarándok útja, egy emberről szólt, aki elhagyta családját, de a könyvből nem lehetett megtudni, hogy mért hagyja el. Olvastam belőle jócskán egyszer-másszor. A meséje érdekes volt, de bizony közönséges. Még egy másik volt: A barátság hódolata. Tele gyönyörű mindenfélével és versekkel; de a verseket nem olvastam. Meg-meg egy volt Henri Klé Beszédei; és egy másik Gonado családi orvosa, amiben minden megvolt, hogy mit kell tenni betegség vagy halál esetén. Aztán volt egy énekeskönyv is és egy csomó egyéb könyv. Aztán voltak csinos nádfenekű székek és hozzá egészen épek, nem kiülve és kirongyolódva közepükön, mint egy ócska kosár.

A falon voltak képeik, többnyire Vassingtonok és Lafajettek és csaták, és egy, amelynek címe volt a Nyilatkozat aláírása. Volt egy pár olyan, amit ők krétarajzolatnak mondtak, s amit egy elhalt leányuk készített, mikor még csak tizenöt éves volt. Ezek másmilyenek voltak, mint minden festett kép, amit eddig láttam. Többnyire feketébbek, mint lenni szokott. Az egyik egy asszony volt karcsú fekete ruhában, a hóna alatt vékony övvel és olyan buggyantói voltak a ruha ujja közepén, mint egy-egy káposztafej és terebélyes simléderes féketője volt fekete fátyollal és karcsú bokája fekete szalaggal keresztbe kötve és roppant parányi fekete papucsa, mint valami véső, és egy sírkőre volt a jobb könyökével dülve, merengő tekintettel, szomorúfűzfa alatt és a másik keze oldalt lelógott és fejér zsebkendőt meg egy kis tasakot tartott, és a kép alá az volt írva, hogy »Haj, hát soha se lássalak többé?« Egy másik fiatal leány képének pedig minden haja föl volt fésülve a feje búbjára és ott felbogozva egy fésűre, olyan volt, mint egy székháta, és ez belesírt a zsebkendőjébe és a másik kezében a tenyerén egy döglött madár feküdt hanyatt, karmaival ég felé, s a kép alá az volt írva, hogy »Haj, hát már sohase hallom édes csipogásodat?« És volt még egy fiatal leány, mely az ablaknál állt és fölnézett a holdra és a könnyje végigfolyt az orcáján, és a kezében nyitott levél volt, amelynek az egyik szélin fekete pöcsét látszott és ő egy medáliát dédelgetett, lánc is volt rajta s az ajka felé vitte, és a kép alatt az állt, hogy: »Haj, hát elmentél, igen elmentél, el!« Ezek igen csinos képecskék voltak, azt tartom, de nem igen vonzódtam hozzájok, mert ha valahogy el voltam szontyolodva, mindig megborzongattak. Mindenki sajnálta, hogy meghalt az a fiatal leány, mert sok ilyen képet festett volna még, s az ember látta abból, amit csinált, hogy mennyi veszett el vele. De én úgy nézem, amilyen természet volt, jobb helye volt neki a temetőben. Épen azon dolgozott, amit a legnagyobb művészetnek mondanak, amikor ágynak esett és éjjel-nappal az volt az imádsága, hogy csak addig élhessen, amíg ezt elvégzi, de bizony nem kedvezett neki a szerencse. Az is egy fiatal leány képe volt és hosszú fehér ruha volt rajta és egy híd korlátján állott készen a vízbeugrásra, kibontott hajával a hátán, szemével a holdon, az arcán végig a könnyei és két karjával keresztbe fonva a mellén, két karját kifeszítette előre és másik két karját kiterjesztette a hold felé. És azt gondolta, így meglátja, melyik két kar fest legjobban, a többit aztán mind kivakarja. De, amint már mondtam, meghalt, mielőtt a dologgal tisztába jött volna és most otttartották a képet a szobájában az ágy fölött fejtül és minden születésenapján fölvirágozták. Máskor mindig függöny alá rejtették. A képen való fiatal leánynak kedves, szép arca volt, de nekem úgy tetszett, hogy a sok karjától nagyon olyan volt, mint egy pók.

Amíg élt az a fiatal leány, albumot tartott és abba beleraggatta, amit a Presbiteriánus Figyelőből szedett: halottak listáját, szerencsétlenségeket és a türelmes szenvedés eseteit, és aztán verseket írt hozzá a saját fejéből. Nagyon csinos versek voltak. Itt van egy vers, amit egy Steffen Dauling Botsz nevű fiúról írt, aki a kútba esett és belefúlt:

Ha Grendzserfór Emmelin ilyen verset tudott csinálni alig tizennégy éves korában, az ember meg se tudja mondani, mire vitte volna később. Bökk azt mondja, csak úgy ontotta a verset, mint a folyóvíz. Soha csak meg se állt gondolkozni. Azt mondta, csak odakanyarított egy-egy sort és ha sehogy se talált hozzá rímet, hát egyszerűen kivakarta és másikat kanyarított helyébe és ment tovább. Nem is ragaszkodott semmihez, tudott mindenről írni, amit föladtak neki, hogy borzasztó volt. Ha egy ember meghalt, vagy ha meghalt egy asszony, vagy ha egy gyermek halt meg: készen volt a maga »adójával«, mielőtt a halott teste kihült. Ő nevezte adónak. A szomszédok azt beszélték, hogy első volt a halottnál mindig a doktor, aztán jött Emmelin és aztán a temetkező vállalat embere. Csak egyszer tudta őt az antreprizes ember megelőzni, s akkor Emmelin elégette a versét, melyet a halott ember nevére írt. De ez nagyon megváltoztatta őt; nem panaszkodott soha, de csak úgy elhervadt és nem sokára meghalt. Szegény lélek, szerettem feljárogatni a kis szobába, amelyben lakott, míg élt s elő-előszedtem az albumát s olvasgattam benne, mikor a képeken elszontyolodtam s elkeseregtem rajta egy kicsit. Szerettem ezt a familiát, élőit és halottjait egyaránt, és vigyáztam, hogy semmi közibénk ne jöhessen. Szegény Emmelin verset csinált minden halottról, amíg maga élt, s nekem úgy tetszett, nem igazság, hogy őróla senki sem csinál verset, hogy most már nem él. Én hát próbáltam magam kiizzadni egyet-kettőt, de sehogy sem akart menni. Emmelin szobáját tisztán és rendben tartották szakasztott úgy, ahogy volt, amíg ő élt, és soha senki se hált benne. Az öreg asszonyság maga viselte gondját, bárha tömérdek szerecsenjük volt és sokat varrogatott ott és rendesen ott olvasgatott a bibliájából.

A nappali szobáról már elmondtam, hogy gyönyörű firhangok voltak az ablakokon, fehér függönyök festett képekkel, kastélyok vadszőlővel a falon és tehenek, amint lejöttek inni. Volt egy kicsi vén ongora is a szobában, azt gondolom, cintányér féle lehetett benne, és nem lehet édesebbet gondolni se, mint mikor a fiatal hölgyek elénekelték azt, hogy »Elszakadt a végső láncszem« és mikor eljátszották az ongorán a »Prágai csatá«-t. Valamennyi szobának a fala kárpitozva volt s majd mindenikben szőnyeg volt a padlón és az egész ház kívülről ki volt meszelve.

Dufla ház volt, és a nagy szabad hely a két ház között ki volt pallózva és tető volt fölötte, és néha a nap derekán oda vitték ki az asztalt és roppant hűvös és kényelmes jó hely volt ott. Jobb talán már nincs is. És a konyha is nagyszerű volt és hozzá rémbőséges is.

XVIII. FEJEZET.

Grendzserfór ezredes dzsentlmen volt, persze. Tetőtől talpig dzsentlmen. Az volt a familiája is. Nemes származású volt, úgy beszélték, és ez ér emberben is annyit, mint lóban, azt mondta özvegy Duglaszné asszony, és soha senki se tagadta, hogy ő a város java arisztokráciájához tartozott; még a tata is azt mondta, pedig neki szegény magának nem volt különb nemesi levele, mint egy balatoni sügérnek. Grendzserfór ezredes nagyon szálas és karcsú volt, feketésen halavány volt az arcszíne, semmi nyoma rajta sehol semmi pirosságnak. Minden reggel símára beretválta egész keskeny arcát, rém keskeny ajka volt és rém keskeny orrlika, horgos orra és vastag szemöldöke és rém fekete szeme, ami, úgyszólván, barlangból nézett az emberre. Homloka magas volt, a haja fekete és síma volt és a válláig lelógott. Keze hosszú és keskeny volt és mindennap egész életén keresztül tiszta inget váltott és egy egész rend ruhát tetőtől talpig fehér vászonból, de olyan fehér volt, hogy bántotta az ember szemét, ha ránézett, vasárnap pedig rézgombos, hosszú kék kabátot viselt. Ehhez mindig ezüstgombos mahagoni botot vett. Nem volt semmi pajkosság benne, egy csepp sem, még csak hangos sem volt soha. Olyan barátságos volt, amilyen csak lehetett, ezt persze érezni lehetett rajta s így az embernek bizodalma volt hozzá. Néha-néha mosolygott is és ez jól esett az embernek; de ha kihúzta magát, mint egy díszárbocfa és elkezdett villámlani szemöldöke alatt: első, hogy fára kívántál mászni, hogy ott jusson eszedbe, hogy mi lesz azután. Soha se kellett annak bárkit is inteni, hogy illendően viselje magát: ahol ő volt, ott mindenki jól viselte magát. És mindenki szeretett is a társaságában lenni; verőfény volt ő mindig, úgy értem, hogy vele mindig mintha jó idő lett volna. Ha egyszer ő felhőbe borult, irtóztató sötétség lett tőle egy fél percre és ez épen elég is volt; azontúl nem történt semmi hiba legalább egy hétig.

Ha ő meg az öreg nagysága reggel lejöttek, az egész familia fölállt és jó reggelt kívánt nekik, s addig le sem ült, míg ők le nem ültek. Aztán Bob és Tom a fali szekrényhez mentek, ahol az ivóedény volt és öntöttek neki egy kupica keserű pálinkát és a kezébe adták és ő a kezében tartotta s várt, amíg Tom és Bob maguknak is öntöttek, aztán bókoltak és azt mondták: Tisztesség adassék szer neked és önnek asszonyom. Ezek meg egy pirinyót biccentettek és azt mondták: köszönöm, és aztán ittak mind a hárman, és aztán Bob és Tom egy kanál vizet öntöttek a cukorra és a csöpp pálinkára vagy almaszeszre, ami a kupicájuk fenekén volt s nekem adták és Bökknek és mink is az öregekre köszöntöttük.

Bob volt a legidősebb, aztán jött Tom. Szálas szép legények, igen széles válluk, barna arcuk s hosszú hajuk és fekete szemük volt. Azok is talpig fehér vászonba voltak öltözve, mint az öregúr és széles panamakalapot viseltek.

Aztán ott volt Sarlott kisasszony; huszonöt éves volt, karcsú, büszke és nagyszerű, de olyan jó, mint egy falat kenyér, ha föl nem bosszantották. De ha bosszús volt, olyan szeme volt, hogy az ember szeretett volna elsülyedni. Szakasztott az apja ebben. És igen gyönyörű volt.

Az volt huga, Szófia kisasszony is, de másfajta szépség. Kedves volt és édes, akár a galamb és csak húsz esztendős.

Mindenkinek külön szerecsenje volt, aki udvarolt neki, Bökknek is. Az én négeremnek rém jó dolga volt, mert én nem voltam ahhoz szokva, hogy akárki valamit helyettem végezzen. De a Bökkének mindétig készen kellett állni az ugrásra.

Hát ez volt az egész familia most, mert azelőtt három fiúval többen voltak, azokat megölték; és Emmelinnel, aki meghalt.

Az öregúrnak temérdek majorja volt és több mint száz szerecsenje. Néha egész sereg ember gyűlt oda lóháton tíz-tizenöt mérföldnyiről is körös-körül s ott maradt öt-hat napig is és nagy dáridót csaptak mindenfelé, a folyón, és táncot és majálist az erdőben nappal és bált éjjel otthon. Ezek nagyobbrészt atyafisága voltak a családnak. A férfiak magukkal hozták a fegyverüket. Mondhatom, szép finom holmi volt.

Volt aztán egy másik arisztokrata had a vidéken – öt-hat család – nagyobbrészt Sepperdszon volt a nevük. Épen olyan nagyralátók, előkelő születésűek, gazdagok és nagyszerűek voltak, mint a Grendzserfórék törzse. Sepperdszonék és Grendzserfórék ugyanazt a gőzhajókikötőt használták, amelyik két mérföldnyire volt a mi házunktól fölfelé, így ha néha odakerültem csomóval a mi embereink közül, gyakran láttam egy csomó Sepperdszon-hadat finom lovaikon.

Egyszer Bökk és én odavoltunk vadászgatni az erdőn és lódobogást hallunk. Épen az úton mentünk keresztül. Aszondja Bökk:

– Gyorsan, be a sűrűbe!

Beugrunk s aztán kikukucsáltunk a levelek között az erdő mentén. Csakhamar jön ám galoppban egy gyönyörű fiatalember, könnyen eresztve paripáját, s olyan volt mint egy katona. A puskája a nyeregkápájára volt akasztva. Láttam őtet már máskor is: a fiatal Harry Sepperdszon volt. Hallom a fülem mellett elsülni Bökk puskáját és Harry kalapja lebukfencezik a fejéről. Fogta puskáját és egyenesen odanyargalt, ahol mi el voltunk bújva. De mi ugyan nem vártuk be. Neki szaladvást az erdőn keresztül. Az erdő nem volt sűrű, úgy hátranéztem a vállamon át, hogy lebukhassak a golyó elűl, s kétszer láttam, hogy Harry rácélzott Bökkre. Aztán visszalovagolt arra, amerről jött, gondolom a kalapjáért, de látni nem láttam. Mi ugyan hazáig meg nem álltunk. Az öregúr szeme egyet villámlott – főleg azt tartom a gyönyörűségtől, aztán arca elsímult és azt mondja nyájasan:

– Nem szeretem ezt a lövöldözést – bokorból. Mért nem álltál ki fiam az útra?

– Sepperdszonék nem állnak ki, papa; ők semmit se kockáztatnak ha lehet.

Sarlott kisasszony úgy feltartotta a fejét, mint egy királyné, amíg Bökk elbeszélte az esetet és az orrlikai kitágultak és a szeme szikrázott. A két fiatalember sötéten nézett, de nem szólt egy szót se. Szófia kisasszony elfehéredett, de a színe visszatért, mikor látta, hogy a fiatalember nem sérült meg.

Ahogy Bökköt megkaptam, magában odalennt a szérűskertben a fák alatt, azt mondom neki:

– Bökk, meg akarta ölni?

– Meg én, annyit mondhatok.

– Mit vétett magának?

– Ő? Soha se vétett nekem semmit.

– Hát akkor miért akarta megölni?

– Mért, semmiért, csak a vendettáért.

– Mi az, vendetta?

– Hé, hol nőttél ekkorára, hogy nem tudod mi a vendetta?

– Soha hírét se hallottam. Mondja el.

– Hát nézd, mondja Bökk, a vendetta ez. Egy ember perpatvarba keveredik egy másik emberrel és megöli. Akkor ennek a másik embernek a testvére megöli űtet; aztán a többi testvérek mindkét részről egymás ellen mennek; aztán bevágnak az unokatestvérek is, aztán lassanként minden ember megölődik és vége a vendettának. De a dolog lassan megy és sokáig tart.

– Ez a maguké már sokáig tart, Bökk?

– Meghiszem azt! Harminc esztendővel ezelőtt kezdődött, vagy olyanformán. Valamiben összekülönböztek, abból per lett, és az egyik ember pörvesztes lett és fogta magát és agyonlőtte azt, aki a pört megnyerte, amit természetesen ő is megtett volna. Mindenki megtenné.

– És mi iránt kerekedett a per, Bökk? Föld iránt?

– Lehet, azt hiszem, nem tudom.

– Hát aztán ki lűtt? Grendzserfór volt-e vagy Sepperdszon?

– Uram fia, honnan tudjam? Oly régen volt.

– És senki sem tudja?

– Hogyne! Apus tudja, azt hiszem, és egyik-másik az öregebbek közül. De azt nem tudják már, hogy miből kerekedett elsősorban a villongás.

– És többeket is megöltek már?

– Meg bizony, volt itt szépen temetés. De nem mindig jár az ügy halállal. Atyust megsörétezték egyszer, de ő oda se neki, ő egyáltalán nem vette föl; Bobot egy kicsit meghasogatták vadászkéssel és Tom is megsérült egyszer-kétszer.

– És öltek-e meg az idén is valakit, Bökk?

– Hogyne, mink is egyet, ők is egyet. Mintegy három hónapja Bood unokatestvérem, ki mindössze tizennégy éves volt, az erdőn keresztűl lovagolt a folyó túlsó partján és nem volt vele semmiféle fegyver, ami bolondos esztelenség volt, mikor egy elhagyott helyen lódobogást hall maga mögött és meglátja nyomában az öreg Baldy Sepperdszont, kezében puskájával, a fehér haja szélnek eredve; és ahelyett, hogy félreugrott s nekivágott volna a bozótnak, Bood azt hitte meggyőzi futással. Igy száguldottak rém versenyfutásban vagy öt mérföldet, tán többet is, s az öregember mind jobban közeledett. Bood, pedig hogy látta, hogy hasztalan minden, megállt és megfordult, tudod, hogy a golyó elül vágjon bele lyukat és az öregember odalovagolt és lelőtte. De nem soká örülhetett a szerencséjének, mert egy héten belül a mieink őtet is leterítették.

– Azt tartom Bökk, az az öregember gyáva volt.

– Nem volt az gyáva. Nincsen is a Sepperdszonok közt gyáva egy se. Sem a Grendzserfórok közt sincsen gyáva. Hej, az az öregember egyszer egy félóráig védelmezte az életét három Grendzserfór ellen és ő lett a nyertes. Mind lóháton voltak; ő leszállt a lováról és egy kis farakás mögé került és a lovát maga elé állította védelemnek a golyóbicsok ellen; de a Grendzserfórok lóháton maradtak és körülhederegtek az öreg körül és rá-rápörköltek és az öreg visszapörkölt rájok. Ő meg a lova jól meglékelve és lázáron mentek haza, de a Grendzserfórokat úgy kellett hazavinni, és egyikük már meg volt halva és egy másik meghalt másnap. Már, barátom, ha valaki pulyát akar látni, az ne kereskedjék a Sepperdszonok körül, azok között nem terem.

A következő vasárnapon mindnyájan templomba mentünk, kiki lóháton. A férfiak mind magukkal vitték puskájokat, Bökk is és a térgyük közé tették vagy a falnak támasztották. Ekképen tettek Sepperdszonék is. Igen ordináré kis prédikációt hallottunk, csupa testvéri szeretetről meg hasonló unalmas dolgokról; de mindenki azt mondta, jó szavallás volt, és hazamenet mind erről beszélgettek és oly rém sokat tudtak mondani hitről, jó cselekedetről, kegyelemről és predestinációkról és mit tudom én még miről, hogy úgy tetszett nekem, még ilyen rágós vasárnapot nem ettem életemben.

Egy órával ebéd után mindenki egyet szundított, ki székben, ki a szobájában, és nagyon unalmas volt a dolog. Bökk és egy kutya a gyöpön nyújtóztak el mély álomban. Én fölmentem a szobámba, mondok én is bólintok egyet. Az ajtóban, mely a mienkkel szomszédos volt, ott találtam az édes Szófia kisasszonyt és beszólított a szobájába, betette szép csöndesen az ajtót és azt kérdezte tőlem, szeretem-e őtet; én mondok, hogy szeretem; aztán azt kérdezte tőlem, megtennék-e érte valamit, de úgy, hogy nem szólok senkinek, és én azt mondtam, hogy meg. Akkor aztán azt mondta, elfelejtette a bibliáját s ott hagyta a padban a templomban két másik könyv között, és én szép csöndesen kilopózhatnám, elmehetnék érte és nem szólnék senkinek. Én azt mondtam, hogy meglesz. Ki is lopóztam s nekivágtam az útnak és senkit se találtam a templomban, kivéve tán egy-két disznót, mert az ajtaja nem volt becsukva, a disznó pedig szereti a kőpadlót nyáron, mert híves. Tudnivaló, legtöbb ember nem szokott templomba menni, csak mikor templomjárás ideje van; de a disznó ezt nem nézi.

Mondok magamban, ennek valami bibije van, – nem természetes dolog az, hogy egy leány úgy oda legyen az újtestámentomért; hát megráztam a könyvet s egy kis cédula hullott ki belőle, rajta ceruzával ennyi: félkettőkor. Megkutattam kívül-belül, de egyebet nem találtam. Ennyiből meg nem lettem okosabb, hát visszatettem bele a papirost s mikor hazaérek, Szófia kisasszony ott várt rám szobája ajtajában. Betuszkolt és becsukta az ajtót; aztán belenézett az újtestámentomába, míg meg nem találta a papirost és ahogy elolvasta, földerült; s mielőtt észrevettem volna, megcirógatott s egy barackot nyomott a fejemre és azt mondta, én vagyok a legkedvesebb fiú a világon és hogy ne szóljak senkinek. Rém piros volt az arca egy pillanatig és a szeme fénylett és ettől irtóztató szép lett. Én nagyon meg voltam lepődve, de mikor lélekzethez jutottam, megkérdeztem a papiros felül. Ő meg azt kérdezte, elolvastam-e, s én azt mondtam nem, s ő azt kérdezte, tudok-e írást olvasni és én azt mondtam nem, csak nagy pókbetűket, és akkor azt mondta, hogy a papirossal semmi sincs, az csak könyvjelző, hogy tudja hol olvasott és hogy én most menjek játszani.

Lementem a folyóra ezen a dolgon töprenkedve s egyszerre csak látom, hogy utánam jön a szerecsenem. Mikor már a ház felül nem lehetett őt látni, hátra- és körülnézett egy pillanatra és hozzám futott és aszondja:

– György úrfi, ha legyünne a lápba, mutatnék magának egy egész garmada vízi-isten papucsát.

Mondok, ez ugyan nagyon furcsa, ő ezeket tennap mondta. Muszáj vóna neki tudni, hogy senki se bomlik úgy vízivirágért, hogy vadászni járjon rá. Mi dolog lehet ez? Mondom neki:

– Jól van, trappolj előre.

Mentem utána egy félmérföldnyire, akkor nekivágott a mocsárnak és bokáig gázolva ment még egy félmérföldre valót. Odaérünk egy kis lapos területre, mely száraz volt és sűrűn be volt nőve fával, bokorral és vadszőlővel. Azt mondja ő:

– Mos fordújjon jobbra, csak enyihán lépest, György úrfi, osztég ott van. Én mán láttam máskó’, ee löszök annékün hom még egysző’ lássam.

Én hát befordultam jobbra és odébb mentem és csakhamar nem láttam a fáktól a feketémet. Körűlvizsgálom a helyet és egy kis tisztásra akadtam, nem nagyobbra, mint egy hálószoba, köröskörül befüggönyözve vadszőlővel, és ott egy embert látok és – a rézkupakját, nem az én öregem, Dzsim volt!?

Fölkeltettem és azt gondoltam rém meg lesz lepődve, hogy engemet lát, de nem volt. Már-már elpityeredett, annyira örült, de meglepődve nem volt. Azt mondja, akkor éjjel utánam úszott és hallotta minduntalan a kiáltásaimat, de nem mert felelni, mert attól félt elcsípi valaki s visszaviszi a rabszolgaságába. Azt mondja:

– Kisség messérűtem és nem tuttam ojjan sebösen úsznyi, hát el is maradtam tűled jócskán; mikó te kimásztá partra mondok, én is kimászok veled úgy, hogy nem is kő kajátonyi rád, de mikó láttam ezt a hajlékot, hát megmegest eemarattam. Messzi is vótam arra, hogy hallhattam vóna mit beszílnek neköd a házbú, a kutyáktú is fítem, de mikó meg meg mindön csöndes lött, tuttam, te bekerűtél a házba; én meg nekivágtam az erdőnek, hogy ott vérradjon rám. Kora röggel egy szerecseny a mezőre indult és arra ment, eevütt és eztet a helyet memmutatta; a hoz eleséget is minden itczaka megmeg hírt ha rúlad is mindég.

– És mért nem mondtad meg Dzsim az én Dzsekkemnek, hogy előbb vezessen ide?

– Mi haszna lett vóna tígedet kizavarnyi Hokk addig, míg nem vót mit tennyi? De mos’ röndben van minden. Én bevásaltam begréket, lábosokat meg eleséget, ahogy hozzájutottam és étszakának idején odahortam a tutajra –

– Miféle tutajra, Dzsim?

– A mi régi tutajkánkra.

– Azt mondod, hogy az nem ment ripityánba a gőzhajó alatt?

– Nem az! Egy küsség megsérült, kivált az egyik víge, de nagy baja nem lött, csak a hummink veszett majd mind oda. Ha nem buktunk vóna olyan nagyon mélyen a víz alá, meg az itczaka nem lett vóna olyan sitít, mink úgy hótra nem réműtünk vóna és nem lettünk vóna, mint mondani szokás, olyan makutyiak, láttuk is vóna a tutajt. De mos’ mán se baj, mer mos’ mán megmegets rendben van, annyi mintha ujdonatuj vóna, hummink is elég van ahelyett aki odaveszett.

– Hogyan került meg a tutaj, Dzsim; elfogtad?

– Hogy foktam vóna tutajt az erdőben? Dehogy. Szerecseny embörök fogták el, ott találták ide lenn az öbölben fönakadva egy fatuskón és elröjtötték a fűzfák alatt, és annyit csöröltek-pöröltek egymással, hogy melliköket illeti a tutaj, hogy hamar idáig legyütt a híre, én aztán röndbe hoztam a dógukat, mondok, hogy egyiküket se illetnyi, hanem téged illet meg engöm. Mondom, hogy elsinkófálnák-e egy fiatal fejér embör tulajdonjogát, amire dutyi jár? Osztég attam nekik egy tízcentest és annak rém megörűtek és aszondták, bár csak úsznék erre még ennyihán tutaj, hagy lennínek tűle megest gazdagok. Nagyon jól bánnak velem ezek a feketék, nagyon jól, s amire csak szükségem van, nem kő kétszer mondanom, hogy megtegyik. Ez a Dzsekk jó gyerek, és fene ügyes is.

– A’ már igaz. Nekem egy szóval se mondta, hogy itt vagy; annyit mondott, hogy jöjjek erre, mutat egy garmada vízivirágot. Ha baj lesz belőle, ő nincsen belekeveredve; bátran azt mondhatja, soha se látott bennünket együtt. És igaz is lesz, ha mondja.

Nincs sok mondani valóm a következő napról. Azt hiszem, rövidesen végezhetek vele. Hajnal felé fölébredtem s a másik oldalamra akartam fordulni, hogy aludjam még egy verset, mikor feltűnt, hogy milyen nagy csöndesség van, mintha senki se járna a házban. Ez szokatlan dolog volt. Aztán észrevettem, hogy Bökk már fölkelt és el is ment. Hát felkelek én is csodálkozva és megyek le a földszintre – senki; minden olyan csendes, mint az egér a lyukaiban. Kívül is szakasztott így volt; mondok, mit jelent ez? Lenn a farakásnál találkoztam Dzsekkemmel s aszondom neki: Mi történik itt?

Feleli ő:

– Nem tudja György úrfi?

– Nem, mondok, nem tudom.

– Hát Szófia kisasszony elszekte, el, igazán. Elszekte ziccaka, egyszer – senki se nem tudja mikor, elszekte, hogy megházasodja avval a fiatal Harry Sepperdszonnal, legalább aztat hisznek. A falamia rágyütte egy félórával ez előtt, talán picurkával előbb is, aztán mondhatok, nem vesztegette zidőt. Ekkora szernyű lótás-futás puskáért meg lóért soha se nem volta. A nagyságák mentek felzavarni zatyafiságot, zereg Saul urasága és a fiuk lelovagoltak a folyóra a zúton, hogy megcsípják aztat a fiatal ember és megöljenek mielőtt át tudja menni vízen Szófia naccságával. Azt tartok, nagy zivatar meglesz itt.

– Bökk elment anélkül, hogy engem felköltött volna.

– Azt tartok, úgy lesz. Nem akarták zúrfit belekevernyi. Bökk úrfi vállára vette puska és azt mondta, haza hozza egy Sepperdszon vagy maga se nem gyün haza. No hát, lesznek ott elegen azt gondolok, és akadja szerencséje, hozhatja belüle egyet.

Én nekiiramodtam a folyó menti útnak oly sebesen, ahogy csak tudtam. Lassan-lassan hallok ám jó messziről puskalövéseket. Mikor láttam már a gerendatárt és a farakásokat, ahol a gőzösök kikötője van, arra igyekeztem a fák és bokrok alatt, amíg jó helyre értem és ott fölkapaszkodtam egy odvas gyapotfára, ahol a lövés el nem érhetett és figyeltem. Előttem, csekély távolságban a fától egy ölfarakás volt, lehetett négy láb magas, s elsőbbed a mögé akartam bujni, de bizony jobb volt, hogy nem oda bujtam.

Négy vagy öt ember ott nyargalászott a lován, a gerendaraktár előtti puszta téren, káromkodva, kiabálva s azon iparkodva, hogy hozzáférjen a két fiatal legénykéhez, aki a kikötő hosszában lévő farakás mögött volt; de semmire se mentek. Amint valamelyikök mutatkozott a farakás parti oldalán, rálőttek. A fiúk a farakás mellett egymásnak vetették a hátukat, így szemmel tarthatták mind a két oldalt.

Végre abbahagyták az emberek a nyargalászást meg a kiabálást s a raktár felé indították lovaikat. Erre fölkapaszkodik az egyik fiú s a farakáson keresztül golyót ereszt rájok és egyet közülök kilő a nyergéből. Mind az emberek erre leugrálnak a lóról, fölszedik a sebesültet s indulnak vele a raktárba; ebben a szempillantásban a fiúk is futóra veszik a dolgot. Feleútján voltak már az én fámhoz, mikorra amazok észrevették, s újra nyeregbe szöknek s utánuk erednek. Jól nyomukban voltak, de nem volt haszna, a fiúknak jó egérútjuk volt, s oda is értek a farakáshoz, amely az én fám előtt volt: mögéje bujtak s így megint meg volt a fedezetük az öt ember ellen. Az egyik fiú Bökk volt, a másik vékony fiatal ember, mintegy tizenkilenc éves.

Az emberek ide-oda vágtattak egy darabig, aztán ellovagoltak. Amikor már nem lehetett őket látni, lekiabáltam Bökkre s megmondtam neki. Kezdetben nem tudta mire vélni, hogy egy fából jön ki a hangom. Roppant meg volt lepve. Mondta, hogy csak vigyázzak jól és szóljak, ha jönni látom az embereket. Azt mondta, valami rosszban törik a fejüket, ami hamarosan ki fog sülni. Én szerettem volna kívül lenni a fán, de nem mertem leszállni. Bökk izgatottan kezdett kiabálni, azt mondta, hogy ő és ez az unokatestvére Dzsó (az volt a másik fiatalember), ma még megteszik a magukét. Azt mondta atyját és két testvérét megölték, s elesett két-három ellenségök is. Azt mondta, hogy a Sepperdszon-had lesben állt rájok. Azt mondta Bökk, hogy atyjának és testvéreinek meg kellett volna várni az atyafiságot, mert Sepperdszonék nagyon sokan jöttek rájok. Kérdeztem tőle, mi lett Szófia kisasszonyból és a fiatal Harryból. Azt mondta, azok átmentek a folyón és bátorságban vannak. Ennek nagyon megörültem; de ahogy Bökk viselte magát amiért a minap mikor rálőtt, nem sikerült Harryt megölnie: ahhoz foghatót életemben nem láttam.

Egyszerre csak bum, bum, bum: szól három vagy négy puska. Azok a lovas emberek az erdőt megkerülték s előre jöttek lovuk nélkül. A fiúk a folyóba ugrottak, sebesülten mind a ketten és ahogy úsztak lefelé a víz sodrában, az emberek utánuk szaladtak a parton s egyre lövöldöztek rájuk s rikogattak: Le kell lőni, le kell lőni! Oly rosszul lettem tőle, majd kiestem a fából. Nem mondom mind el, ami még történt, belebetegedném újra, ha el kéne beszélnem. Azt gondoltam, bár sohase léptem volna erre a partra akkor éjjel, hogy ne láttam volna ilyen dolgokat. Még álmomban is sokszor ez kísért, hogy egyszer engemet is lelőnek.

A fában maradtam, amíg be nem esteledett, mert féltem lejönni. Egyszer-egyszer még hallottam lövéseket messze az erdőben, és kétszer láttam egy-egy csapat embert elvágtatni a szálfarakás előtt; mondok, még mindig tart a haddelhadd. Nagyon el voltam búsulva, hát el is határoztam, hogy nem megyek többet annak a háznak a tájékára, mert úgy gondoltam, hogy valamiképen hibás vagyok a dologban. Azt tartom, annak a cédulának az lehetett az értelme, hogy Szófia kisasszonynak félkettőre valahol találkoznia kell Harryval, hogy aztán elszökjenek; és azt gondoltam, szólnom kellett volna erről a céduláról az atyjának s a leány különös viselkedéséről, akkor talán lakat alá tette volna és ez az egész keveredés elmaradt volna örökre.

Mikor a fáról lejöttem, lekúsztam egy kis darabon a parton s megtaláltam a két hullát a víz szélin s kihúztam a partra. Betakartam az arcukat és elsiettem oly gyorsan, ahogy csak tudtam. Mikor Bökk arcát letakartam, egy kissé elsírtam magamat, mert rém jó volt hozzám végig.

Most már egészen besötétedett. Én többé a ház tájára nem mentem, hanem keresztülvágtam az erdőn s a lápra indultam. Dzsim nem volt a szigetén, hát nekitrappoltam a folyó öble felé, keresztül a füzesen, hogy azon melegiben a tutajra ugorjam s kijussak ebből a rémországból – a tutaj eltűnt! Boldog isten, de meg voltam rémülve! Egy percig lélegzetet se tudtam venni. Aztán egyet ordítottam. Egy hang – alig húsz lábnyira tőlem – azt mondja:

– Istenke zatyám, te vagy drágica? Ne megcsinálj lárma!

Dzsim hangja volt. Soha semmi hang a fülemnek nem volt ilyen édes. Egy kis darabot a parton lesiettem és ott voltam a tutajon. Dzsim végigtapogatott, szorongatott, annyira megörült nekem. Azt mondja:

– Zisten áldja meg téged fiacskám, már odavoltam, hogy meghaltál. Dzsekk itt vóta, azt mondja, aszondja, azt tartja, meglütték tégedet, mert nem mentél már tebbet haza. Hát én most akarta indítanyi tutajkát ebben a minitában innen ki öbölbul, mert minden meg van kiszen zindulásra, csag várok Dzsekket, hogy bizunust mondja, hogy meghaltál vagy nem haltál. Zistenke, zistenke, burzasztó erilek, hogy itt vagyolsz megint, drágicám.

Én azt mondom:

– Úgy van, rém jó dolog az; mert nem találnak, azt fogják hinni, engem is megöltek és a víz sodra elvitt. Még odafönn járja valami, attól még jobban elhiszik. Azért ne vesztegesd az időt Dzsim, lökd el a tutajt ki a nagy vízbe, oly gyorsan, ahogy csak bírod.

Nem éreztem magam jól, amíg a tutaj két mérfölddel odébb nem volt s kinn a Missziszipi kellő közepén. Ott kiakasztottuk jelzőlámpásunkat s azt gondoltuk, újra megmenekültünk és bálországban vagyunk. Nem ettem tegnap óta egy falatot se, hát Dzsim előszedett valami pogácsafélét és egy kis írót, sertéshúst, káposztát és zöldséget – nincs a világon ennél jobb, ha jól van elkészítve, s míg én vacsorázgattam, elbeszélgettünk és jó dolgunk volt. Én rém örültem annak, hogy elmenekülhetek a vendettából, és Dzsim is annak, hogy eljöhetett a lápi szigetről. Megegyeztünk abban, hogy végre is nincsen több olyan jó hely, mint a tutaj. Más helyeket olyan szűknek és olyan dohosnak talál az ember, de már a tutajt nem. Rém szabadnak és könnyűnek érzi magát az ember és alkalmasnak egy tutajon.